Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


idézetek 2

2010.05.21

A PRÓFÉTA
Részlet


A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.
Kahlil Gibran

– Ismerd meg önmagadat! –
A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak kíváncsiak. A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, s jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni sorsodat is. Ez a „gnóthi szeauton” igazi értelme.


Szükséged van rám? Itt vagyok!

Te nem láthatsz engem, de Én vagyok a fény, ami téged láthatóvá tesz.
Te nem hallasz engem, de Én a hangodon beszélek.
Te nem érzel engem, mégis Én a kezed ereje vagyok.
Én eredményessé teszlek annak ellenére, hogy az utamat nem érted.
Én eredményessé teszlek annak ellenére, hogy művemet nem ismered fel.
Én nem vagyok földöntúli jelenség, Én nem vagyok misztérium.
Csak egy teljes belső nyugalomban, túl minden személyiségen tudod meg,
hogy Én vagyok és csak mint érzést, mint hitet tapasztalod,
de mégis itt vagyok, mégis hallok, és mégis válaszolok.
Ha szükséged van rám, akkor Én itt vagyok, ha Te engem megtagadsz,
akkor is itt vagyok, ha félsz, akkor is itt vagyok.
Itt vagyok, ha imádkozol, és akkor is ha nem imádkozol.
Én benned vagyok és Te Énbennem.
Csak tudatodban lehetek Tőled elválasztva, mert csak a tudatodban
létezik a TIÉD és ENYÉM fogalma
de mégis, a tudatodban tudsz engem megismerni és átélni.
Engedd el a romboló félelmet a szívedből.
Ha Te már nem állsz a saját utadban, akkor megtalálsz.
Egyedül nem tudsz semmit sem csinálni, de Én tudok mindent
és Én mindenhol vagyok.
Ha a jót nem akarod látni, az akkor is itt van, mert Én itt vagyok.
Itt vagyok, mert itt kell lennem, mert vagyok.
Csak bennem van a világnak értelme.
Csak általam nyer a világ testet.
Csak általam megy a világ előre.
Én vagyok a törvény, amin az élőlények mozgása és fejlődése nyugszik.
Én vagyok a szeretet, ami a törvény testesülése.
Én biztonság vagyok. Én békesség vagyok, egy vagyok veled.
Én vagyok az egység.
Én vagyok a törvény, ami szerint Te élni tudsz.
Én a szeretet vagyok, amiben Te bízhatsz.
Én akkor is vagyok, ha Te nem látsz, Én nem hagylak el.
Ha hited bennem meginog, én bízom benned, mert én ismerlek és szeretlek


SZERETLEK TÉGED ÉS VELED VAGYOK!
?
Szeretet
Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok,
minden teljes, egész és tökéletes.
Békében és harmóniában élek mindenkivel, akit ismerek.
Lényem középpontjában a szeretet végtelen forrása van.
Hagyom, hogy ez a szeretet a felszínre törjön.
Megtölti a szívemet, a testemet, a szellememet,
a tudatomat, egész lényemet,
szétárad belőlem minden irányban,
majd visszatér hozzám megsokszorozva.
Minél erősebb bennem a szeretet,
annál erősebben kell szeretnem.
Kifogyhatatlan a készlet.
Akkor érzem jól magam, ha szeretek,
így nyilvánítom ki belső örömömet.
Szeretem magamat;
ezért szeretettel viselem gondját testemnek.
Tápláló ételekkel és italokkal látom el,
szeretettel ápolom és öltöztetem,
a testem pedig szeretettel
viszonozza gondoskodásomat:
egészségtől s energiától duzzad.
Szeretem magamat;
ezért kényelmes otthonban élek,
amely kielégíti igényeimet,
ahová mindig öröm hazatérnem.
A szobákat a szeretet rezgéseivel töltöm meg,
hogy aki csak belép, magamat beleértve,
érezze ezt a szeretetet, és részesüljön
gyógyító erejében.
Szeretem magamat; ezért olyan munkát végzek,
amelyben örömemet lelem, amelyben kamatoztathatom
alkotóképességemet és tehetségemet.
Olyan emberekkel és emberekért dolgozom,
akiket szeretek, és akik szeretnek engem,
munkámat pedig jól megfizetik.
Szeretem magamat; ezért a szeretet jegyében
élek és gondolkodom, hisz tudom,
amit embertársaim felé nyújtok,
azt megsokszorozva visszakapom.
Csak kedves emberekkel találkozom,
hisz bennük saját magamat látom.
Szeretem magamat;
ezért megbocsátok s elengedem a régi sérelmeket,
csak így lehetek szabad.
Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek,
minden perc szépségét felismerem, és a jövőmet
fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom,
mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok
és a Világegyetem szeretettel viseli gondomat
most és mindörökké.
Világomban minden rendben van.
?


Meghallgatott imádság
Erőt kértem az Úrtól, –
    s ő nehézségeket adott,
    melyeken megedződtem.

Bölcsességért imádkoztam, –
    és problémákat adott,
    melyeket megtanultam megoldani.

Előmenetelt óhajtottam, –
    gondolkodó agyat és testi erőt kaptam,
    hogy dolgozzam.

Bátorságot kértem, –
    és Isten veszélyeket adott,
    melyeket legyőztem.

Szeretetre vágytam, –
    és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket,
    hogy segítsek rajtuk.

Kegyes jóindulata helyett
    alkalmakat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam, amit kértem,
    és mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Meghallgatta imádságomat!
                            Ismeretlen szerző
?

ELŐSZÓ
Gyötrelmes, ugyanakkor csodálatos a kor, amelyben élünk. A vízöntő kora olyan kesztyűt dob a harmadik évezred embere elé, amelynek kihívását – egyénenként és kollektíven – valamennyiünknek fel kell vennünk. Nem kevesebbről van itt szó, mint a Föld – e lélegző, élő organizmus – megőrzéséről vagy megsemmisüléséről, s ezzel együtt büszke, de megtépázott fajunk, a homo sapiens túléléséről. Előttünk egyetlen generáció sem élt még ekkora változásokat ilyen rövid idő alatt, soha nem billegett még az emberi lét ilyen vékony kötélen, ekkora mélységek felett. Mi lesz velünk? Az öröknek hitt világuralom illuziójából a semmibe süllyedt Atlantisz sorsa vár ránk is? Vagy a végveszedelem ostorcsapásaitól felébred végre évezredes zsibbadtságából a szuverén emberi lélek, s a kín sötétségéből sikerül kiizzadnunk a legmagasabb tudás fényes gyöngyszemeit? Eltűnünk nyomtalanul a kozmosz örökmozgó malmaiban? Vagy megszületik végre a vízöntő korának embere, a homo noeticus? Ennyi a tét – s szorongatóan kevés az idő a döntésre.

Zajlik a csendes forradalom az emberi elmékben, emelkedik a kollektív emberi tudatszint. Úgy tűnik, valahol lényünk mélyén egyre többen érezzük a végső kihívást, s végső lehetőséget. De olyan messzire vándoroltunk a tudás forrásától, lelkünk igazi otthonától, oly fölényesen dobtuk el régi korok kipróbált irányjelzőit, úgy megszédültünk a fizikai világ előttünk megnyíló csodáitól, hogy nem vesszük észre: a legalsó lépcsőn próbálunk fészket rakni a csúcs helyett! De még van remény. Bölcs tanítók, szelíd üzenethozók dolgoznak velünk itt a fizikai síkon éppúgy, mint magasabb dimenziókban. Ébresztenek, vezetnek, tanítanak. Hatalmas harc folyik az emberiség jövőjéért.
Bistey Zsuzsa
Bevezető a Wictor Charon:  Az ember két élete c. könyvhöz
?

Szeretlek benneteket
„Ekképpen a ti mennyei Atyátok
sem akarja, hogy egy is elvesszen
a kicsinyek közül. „
(Máté 18,14.)

?
Kell-e valamit változtatni?
– önismereti gyakorlat –
    Lényeges kérdés, hogy az életünk egyes színterein a problémákat látjuk vagy a megoldásokat.
    Az alábbi gyakorlat abban segít, hogy felismerjük, hol van teendőnk, min kell változtatnunk?
    Vegyünk elő az A/4-es lapot, és középen vonalat húzva rajzoljunk két nagy oszlopot: a bal oldali lesz a „Rendben van” rovat, a jobb oldali a „Nincs rendben” rovat.
    Vegyük az alábbi állításokat sorra, és írjuk be őket – saját megítélésünkre támaszkodva – a két rovat közül valamelyikbe attól függően, hogy igaznak vagy ránk jellemzőnek érezzük őket vagy sem. Zárójelben megadunk bizonyos magyarázatot azoknak, akik egyedül oldják meg a feladatot. Ezek az eligazítások segíthetik azt is, akinek segítségével mások, csoportosan töltik ki a saját rovataikat – ilyenkor a zárójelben lévő magyarázatokkal mondjuk el a többieknek a megfelelő értelmezés érdekében.

     A „Nincs rendben” rovatba írtak adják a teendőnket. Fontos, hogy a változtatásnál egyszerre csak egy dologra koncentráljunk. Legalább három hetet szánjunk egy-egy új szokás kialakítására vagy még több időt: annyit, amennyit tényleg szükségesnek érzünk – amikor már valóban tapasztaljuk a változást, az eltervezett eredményt.

1. Mindig van és mindig volt választási lehetőségem.
    (Ez olyan mélységű állítás, amely vonatkozhat a megszületésre, a földi létből való eltávozásra egyaránt.)

2. Ha azt gondolom OK valami, akkor OK. Ha nem gondolom, hogy OK valami, akkor nem OK.
    (Minden úgy jó, ahogy van. Minden tragédiának, pofonnak, betegségnek van üzenete számomra. Az a dolgom, hogy erre rájöjjek.)

3. Légy hűséges a fő feladatodhoz!
    (Azaz összpontosíts! Ne aprózd, szórd szét magadat. Tudd beazonosítani a küldetésedet.)
   
4. Egy évig olvass pozitív könyveket és hallgass pozitív kazettákat.
    (Hogy kiirtsd a korábbi és tanult negatívizmusokat, ahhoz ez elengedhetetlen. Az évek során felgyűlt negatív dolgokat csak nagy mennyiségű pozitív irodalommal, hanganyaggal tudod közömbösíteni. Közben megtanulsz a megoldásokra koncentrálni, érzékennyé válsz a negatív emberekre és hatásokra. És rászoksz a pozitív gondolkodásra – abba sem tudod hagyni az ilyen könyvek olvasását, kazetták hallgatását és keresni kezded az ilyen típusú emberek társaságát.)

5. Ha valami nem megy vagy valami elromlik, akkor az csak az én hibám.
    (Ez nem egyenlő a terméketlen önmarcangolással. Ez az önmagunkért, a cselekedeteinkért és a beállítódásunkért való teljes felelősségvállalást jelenti. Egy-egy sikertelen dolog után meg lehet nézni, mit csinálhatunk másképp, mert nincs még minden kipróbálva. Ha valamit nem tanulok meg, akkor azt újra meg újra megkapom, egészen addig, amíg nem értem meg a nekem szóló Üzenetet. Van amikor a fókuszt vissza kell vonni, távolabbról kell szemlélni a dolgokat, hogy LÁSSUNK. Egy nagyon nehéz házasságban amikor nagyon érint bennünket a másik, gondolhatjuk például azt, hogy változzon meg. Noha nem neki kell megváltoznia – „csak” nekem, Rajta ugyanis nem tudok változtatni – eddig is hiába próbáltam, másképp kell hát végre csinálnom. Nekem lesz jobb, ha képes vagyok változtatni – változni, fejlődni, jobbulni.)

6. Add fel, hogy Te vagy az Univerzum vezérigazgatója.
     (Azaz tanulj alázatot.)

7. Amikor egy akadállyal szembesülsz, lásd meg benne a lehetőséget.
    (Carnegie nem véletlenül tartja, hogy minden kudarc magában hordozza egy vele azonos értékű siker csíráját.)

8. Fordítsd el a fejedet azoktól az emberektől, akik azt bizonygatják, hogy „nem tudod, nem megy ez neked...” stb.
    (Az ilyen emberek rongálják az önbecsülésedet, elveszik az energiádat, fáradt leszel mellettük – ha lehet, kerüld el őket. Ha nem tudod, akkor a velük töltött idő után olvass pozitív könyveket, hallgass ilyen témájú kazettákat, keresd azoknak az embereknek a társaságát, akik jó hatással vannak  rád, akik inspirálnak téged.)

9. Vigyázz a beszédedre!
    (Figyelj az elszólásaidra, s tudd, ha elküldesz egy átkot, az előbb-utóbb visszaszáll     rád.)

10. Kerüld a beszédedben a „nem fogom... nem tudom...” stb. kifejezéseket.
    (Akinek vannak álmai, aki akar, aki nemcsak elhatározza, hanem valóban tudja is, hogy mire képes, az előbbre jut maga és a körülötte élők boldogulására, boldogabbá tételére is. És az ilyen közeg az alkalmas a tanulásra, az egyéni fejlődésre is.)

11. Beszélj arról, amit szeretsz az emberekben, a családodban.
    (Legalább 4-5-6 ilyen dolgot szedjél össze – tudd, hogy mindenkiben vannak jó dolgok, mindenkinek vannak értékei. Lényeges, ha ezt tudatosítod, és az örökös rájuk való panaszkodás helyett ezekre koncentrálsz. Fontos ugyanakkor, hogy ki is fejezed számukra, mit értékelsz bennük. Javulni fognak a kapcsolataid, jobb lesz a közérzeted.)

12. Segíts másoknak viszonzás és méricskélés nélkül.
    (Lehet, hogy segítesz valakinek, de nem tőle, hanem mástól jön számodra a viszonzás. Tartsd ezt természetesnek – ne várj senkitől semmiért hálát. Tedd a dolgod.)

13. Mennyi ideig tart a rossz hangulatod? Ha öt percnél tovább, akkor baj van.
    (A depresszió népbetegség. Mögé kell nézni. Lelki tényezői vannak, de egy jó testi kondíció éppúgy segíthet, mint pozitív emberek társasága, akik csak a hatáskörükbe eső dolgokkal foglalkoznak. Ne őrlődj a megváltoztathatatlanon. Ha megtalálod léted értelmét, küldetésedet,  többet bírsz mint gondolnád. Fő feladatod tudatosításához vannak gyakorlatok – megleled az ehhez értőkhöz vezető utat, ha külső segítségre van szükséged – erre koncentrálsz, ha ezt valóban fontosnak érzed. De a saját Belső Hangodat se feledd!)

14. Számold az áldásokat naponta.
    (Üdvös, ha folyamatosan észreveszed a neked szóló ajándékokat: a tavaszt, egy jó vacsorát, egy szép nőt... Legyen nyitva a szemed a szépre-jóra. És adj hálát érte.)
?

Boldogok...
Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.

Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.

Boldogok, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert örömös lesz életük.

Boldogok, akik tudják, másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.

Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól megkímélik magukat.

Boldogok, akik észreveszik a diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, de látnak is.

Boldogok, akik lenni is tudnak, nem csak tenni, mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.

Boldogok, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömben indulnak útjukra.

Boldogok, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosok.

Boldogok, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetleneknek hinnék magukat, mert ők öröm magvetői.

Boldogok, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.

Boldogok, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.

Boldogok, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.

Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének és imádkoznak is mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.

Boldogok, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.

Boldogok, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.
Dr. Gyökössy Endre



RÓNAY GYÖRGY:

SZERÁPION LEGENDÁK
Két férfi lépkedett a tengeren. Az egyik lassan, biztosan; mellette – fél lépéssel elmaradva, és mintha nem bíznék magában, kapkodóbban, néha bokáig lemerülve, el-elfúló lélegzettel – a másik (vagy a mása).
Mögöttük végtelen víz, előttük végtelen homok.
Talpuk alá a föveny úgy simult akár a víz, puhán és selymesen.
Két kő volt ott – csak két kő, semmi más – mélyen beásva a homokba; kerek, tömzsi kövek, amikhez hajók kötelét hurkolták valaha, mikor még hajók jártak erre.
Leültek a kövekre; előttük végtelen víz, mögöttük végtelen homok, mindkettő enyhén fodrozódva, éppen csak annyi különbséggel, hogy a tenger mozgékonyan, a homok mereven.
Ültek és hallgattak. Nézték a tengert.
Aztán – órák vagy napok múlva, mindegy – aki a társa volt (vagy mása volt) annak, ki elsőül lépett a partra, kezét egy kissé megemelte, olyképp, mint aki tétován nemlétező madár után mutat a messzeségbe.
Ki elsőül lépett a partra, lehunyta a szemét, mintha látná a madarat.
      – Szólhatsz, Szerápion.
MIT ÉR, HOGY ITT VAGYUNK,
HA NEM TUDJUK, HOGY HOL VAGYUNK?
– Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk.
A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion,
sokszor maga az út, de csak ha nem
céltalan; s minden célból, ha valóban
cél volt, mindig új út vezet tovább.
Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég,
ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc
és délibáb, Szerápion.
MEGÁLLÁS SOHA NINCS?
– Megállás? Nem tudom, mit értesz
megálláson, Szerápion. Aki úton van, áll. Csak az áll igazán,
aki úton van. Aki egyszer eltökélte,
hogy útnak indul, attól fogva áll. Magában, mélyre gyökerezve,
s minden lépéssel még mélyebbre. Úgy halad, hogy
haladtában, valahol, mozdulatlan. Hogy nőttön nő valami titkos
központ felé, míg lép, előre mindig,
a titkos Cél felé. S a kettő
végül, valahol összeér. Saját magába ér,
ha célhoz ér, Szerápion.
S amíg
ülünk s nézzük a tengert, a mozgót és a mozdulatlant
(bár a mozgó is mozdulatlan, s a mozdulatlan is mozog) –
amíg ülünk, mondom, egyben megyünk is, ha a csöndet
halljuk, s látni tudunk, ott, ahol semmi sincs
mások szerint, világokat, Szerápion. Mit tudhatod, a szem,
mely mint a szobroké, üresen néz a végtelenbe,
kőmereven és mozdulatlanul (úgyhogy hiába löksz felé
öklöt, követ vagy bármi mást, hogy megvakítsd vagy
reflexeit próbáld: pillája meg se rezzen) – mit tudod,
mit lát a szobrok élő kőszeme, s egyáltalán hová
tekint: a távolba, vagy befelé? Halad,
és figyeli a belső lépteket.
                        Mindig a belső lépteket
figyeld, míg álltodban haladsz, s haladva állsz, Szerápion.
MAGÁNYOSAN?
– Talán. Ha úgy tetszik, magányosan. De mielőtt
felelnél, tudnod kell, mi a magány, Szerápion.
Nézheted börtönnek, s rácsain nem fog semmi ráspoly,
s nézheted úgy, hogy végtelen szabadság.
Nézheted sivatagnak, amelyben körbejársz a szomjan pusztulásig,
s erdőnek, melyben egyetlen zöld tengerré simítja
a sok külön lombot a szél. S ha akarod, Szerápion,
veheted Szélnek is, mely egy tengerré simítja a sok
külön lombot, vagy fölkavarja tengerét
s tombolva zúg, nem tudhatod, a lombot tépi, vagy
saját magát, míg végül el nem ül s egy mozdulatlan
levélen el nem szunnyad, oly lágy alommal mint a csecsemők.
Ez az álom, ez volna a magány? Vagy az a sokszögű Szem,
mely a levél alól, egy zöld testből figyel, oly áthatóan,
hogy merevvé igéz; ha megmoccansz, hártyás pillája rácsukódik,
és mire durva kézzel érte nyúlsz, már csak egy surranás
emléke rezdül az iménti Figyelem
helyén, vagy az se tán?

Sosem voltam magányos.
Magányom tele volt Szemekkel, tele volt surranásra kész
Figyelemmel, olyan magány volt mint a lomboké,
s benne madár is énekelt, mozdulatlan csőrrel a titkos
belső hallásnak néma dalokat. Sosem voltam magányos.

Vagy beszéljünk, Szerápion, a Szélről? Mi sodor magvakat
sziklára, s borzol évek múlva friss füvet vagy
gyöngéd virágbibét a sziklán?
Mi hajt felhőt, s a szikkadt föld esőben ázik,
s mi hozza vissza a Napot, szárítja föl a lucskot, bontogatja
a rügyeket, s viszi egyik hegyről a másikra a szirmok
múlékony mámorát, mikor kinyílnak?

De láttál már szelet, Szerápion? Fogtad már kézbe, mint
napos csibét, hunyásztattad már szarvánál csavarva,
mint őrjöngő bikát? A Szél, Szerápion,
az, ami van, de nincs; a mindenütt jelen levő, sehol
sem látható – mert a tajtékzó víz, a jajgató
lomb, ódon házak kéményében huhogó
Iszonyat puszta jel, de nem a Szél, Szerápion, a titkos
Nemlétező, Megfoghatatlan.

Szerettem a szelet, Szerápion. Szerettem a Magányt.
Hallod a habmorajt a mélyben, a kettős tenger mozdulatlan
tükre alatt? Mindig magányban éltem,
és soha nem voltam magányos. Valami világszél
fújt mindig a tenger alatt. Aki a tengeralji
világszél énekére hallgat, sosem lehet magányos.

Nem ismertem a keserű magányt, a fortyogó
levekben forgatót, a szakálltépő, káromló magányt.
Nem ismertem? Kilábaltam belőle,
leszárítottam lábamról sarát, levertem sarkamról porát.

Szabad voltam. Ablakom mindig nyitva volt a Szélnek.

Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt,
s akármit vettek el, minden hiánnyal
én lettem gazdagabb. Ma már azt is tudom, hogy
boldog voltam. Boldog vagyok.

Elég.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.
S MIT HALLGASSUNK, HA NINCS?
– A tenger mindenütt van
és mindig van, Szerápion. Ahol te vagy, ott van a tenger.
Két tenger közt egy hullámsáv, félig még fodrozó, félig merev már,
ez vagy, Szerápion. Ezek vagyunk: két tenger közt az Átmenet
hullámai, elporladók s mindig megújulók;
a mindig éppen elmúló, a mindig éppen változó
öröklét: ez vagyunk. Magunkkal visszük tengerünket.

Hajtottad már kagylóra füledet? Rózsaszín kőfodrai közt
hallottad már a tengert? Hallottad már a kagylóban a csöndet?
Ahol a csönd van, ott a tenger. Ahol a csönd van, ott a zúgás.
Hallottad már a rózsában a nyílás
titkos hullámverését, a mély morajt, amint a szirmok
szétválnak? Hallottad a Nyílás mérhetetlen
messziről érkező néma hullámverését?

Ahol a rózsa, ott a tenger. Ahol a Nyílás, ott a tenger.
S a fordított nyílás, a Hervadás:
az is a Tenger.

Bennünk él és benne élünk.
Meríts egy hullámot az árból: kagylóvá kristályosul tenyeredben.

Egy pillanatnyi tenger, rózsaszín kőfodraival,
a zsongó Hallgatás, a végtelenség néma ajka,
mielőtt visszaolvad elemébe.

Ez vagyunk.
Hallgassuk a tengert, Szerápion.
S AZ EMBEREK? ,,A MÁSOK: A POKOL”?
– Nem. A mások, Szerápion,
az Irgalom. S ha azt hinnéd, elméjében fogyatkozó
aggastyánként beszélek, mint ki néz, de mit se lát már,
mert hályogos szemét, utolsó angyalként, az emlék
emléke is elhagyta már – nem, nem vagyok még
gyermekké bárgyult vén, ki rángó nyelvvel nyöszörög,
s nem tudja mit motyog.

A mások, ismétlem, nem a Pokol. A mások
az Irgalom. Nem mintha nem tudnám a Butaság
s a Hatalom gaztetteit. Nézz végig testemen: bőröm bokától
homlokig csupa sebhely. Mégsincs bennem harag már,
csak irgalom.
Pedig láttam röhögve gyilkolót,
gyermekbordákon táncolót, anyákat tiprót, koponyákat szürcsölőt,
szúrtak hátamba kést, tolvaj szentek türelmet prédikáltak,
láttam kiűzetést, prófétát mohó disznóhabzsolással
zabálni a pusztába kergetettek
alig hűlt ételét, s még mennyi mindent!
Hát nem mint élelmes írástudók, kik széljárás szerint fogják a tollat:
úgy szólhatok, mint aki tanú s áldozat volt egyszemélyben.
Nekem hihetsz, Szerápion: mégsem a mások a Pokol.
Épp eléggé megjártam poklukat, hát mondhatom:
a Pokol nem a mások, ha bennünk nincs pokol.

Ha nincs
mit égessen, fegyvertelen a láng. Mit lehet attól
elvenni, aki mindent odaad? Mitől lehet
megfosztani a semmiért sem törtetőt, a semmihez sem
ragaszkodót?
Egy Angyal mindig készen áll, hogy
érted jöjjön, ha szólítod. Ezért
nincs is pokol, Szerápion, ha magadban kioltod.
A másokét is. Tehetetlenek.

Jegyezd meg: bármely pillanatban
kézen foghat – már kézen is fogott
a Szabadság, és kivezet, Szerápion.
HOVÁ?
– Hová? Igen, hová, Szerápion?
A kérdéshez. Minden kérdés az indulás,
és minden indulásban ott lappang a Cél. De ehhez
indulni kell. Kilépni. Mintha egy
(bármilyen nagy) körbe lennél bezárva,
s kilépsz a körből. Túllépsz a körön,
amerre a Sugár mutat. Minden sugár
túlmutat a körön, mely, bármilyen nagy,
magába tér vissza, míg a sugár,
túllépve a körön, valahová a körön túlra tart.
A Végtelenbe? Vagy egy körön kívüli
központba?

Néztél már gyerek szemébe,
mikor ő maga elnéz, messzire,
játékán túlra? Semmiségbe? Végtelenbe? Láttad
szeme tükrében saját arcodat?
Egy szem, maga a tisztaság, s ártatlan íriszén
egy másik szem, tétován és mohón,
mint késhegy, cél nélkül rezegve még –
potenciális gyilkosok vagyunk
mindannyian, Szerápion. De nem mindenki öl.
Dobd el képletes késedet. Ne ölj.
Lépj ki a körből.

Indulj el, keress
egy gyermeket, és kérd meg, hogy szemébe
nézhess, sokáig, addig, míg a késhegy
el nem tűnik, s eggyé nem lesz a két szem,
hogy megláthasd a Tengert. Csak a gyermek
járhat a tengeren: könnyű és tiszta mint a hullám,
vagy mint a Szél.

                Elindul, soha nem
kérdi: hová? – csak túllép a körön,
s biztos benne, hogy nem hiába. Megpihen,
és megy tovább, mert biztos benne: túl a tengeren
másik tengert talál. A tengerek, Szerápion,
változnak halmazállapot szerint, de lényegük,
a hullám, mozgón, mozdulatlanul, mindig a körön túlra csap.

Aki látta a tengert, aki kortyolt tengervizet
rózsák szirmai közt vagy gyermekek szeméből,
s érzett bőrén szelet, rugalmas tenger-horzsolásút,
nem vágyik vissza a körön belülre.
Meguntam a piacokat, Szerápion. A kikiáltók
ágálását a napi árfolyamról,
s az ájtatos tülekvők együgyűen
átlátszó tőrvetéseit. Hiszen tudod,
mint bukdácsolnak más ellen vetett
hurkaikban, vagy a hálókban rángatóznak,
miket azért feszítenek, hogy más belé akadjon.
Meguntam az agórákat. Ítélet
nélkül. Csak mert meghallottam a Tengert.

Ítélet nélkül. És nem érdekel
ítéletük. Már csak a Tenger.

Látod ott
a madarat? A fél eget átszelte már,
mióta itt vagyunk, neszét se hallani,
csak száll, hasítja egyenletes szárnycsapással
a maga tengerét, mindig tovább. Hová?
Míg nyarába nem ér.

Indulhatunk, Szerápion.
S A HALHATATLANSÁG?
– Akik az alvilágban,
holtuk túlélve bár, létlen árnyékélettel vándorolnak,
előbb-utóbb, ötven, száz, kétszáz után
mind kijutnak a fényre.
Csakhogy akkor
már mit sem ér nekik, Szerápion.


Két férfi lépkedett a sivatagban. Előttük végtelen homok, mögöttük végtelen víz. Mögöttük a tenger hullámai, előttük a homok hullámai. S fölöttük egy Madár.
Fölülről minden hullám mozdulatlan. De annak, aki száll, minden hullám mozog. A világ egy-egy hullám-szárnycsapás, amellyel túlgördül magán.
Ha mozdulatlan, akkor is. Ha sivatagban, akkor is. A két kő, amin ültek, rég eltűnt már. Elnyelte a víz vagy a homok árja.
Mentek a homok tengerén, a némaságban hallgatták a tengert.
A tenger lassú szárnycsapásait, ahogy biztos Nyarába hömpölyög.

      S mielőtt eltűnt volna, távol, a kéken ködlő messzeségben, a két alak eggyé mosódott.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.