Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZEPES MÁRIA Varázstükör

2010.05.31

SZEPES MÁRIA
Varázstükör
EZOTERIKUS REGÉNY



. S akkor nevet adott az éjszakának. Megértette, mit kell tennie.
Az elhalás és újjászületés éjszakája volt ez.
Munkára való képtelensége, az emlékek, amelyek türelmetlenül előtódultak zárt panoptikumukból, mind a nagy misztérium analógiájának lejátszását követelték: csak tovább, tovább. Járd végig az utat. Számolj fel mindent, ami volt, mint a haldokló, aki lepergeti életét a küszöb előtt, mert Kharón csónakjába nem viheti magával ezeket a képeket. Az agonizáló világ is ezt teszi. Hatalmas fináléban megmutatkozik a Halak korszakának minden bűne, erénye, tévedése és szenvedése, mielőtt letűnnék a világszínpadról. A hajnal ablakán már az új szereplő, a fiatal Vízöntő fénye dereng be. Igazodj ehhez a ritmushoz. A mai éjszaka különös gyászünnepén temesse el a tegnap a tegnapot, hogy terhek nélkül szállhass Kharón csónakjába. Holnap újjászületsz. Holnap egy másik életed kezdődik, amely csak a múlt teljesen feloldott nyersanyagából alakulhat ki. Idézd meg emlékeit. Szólítsd őket. Nézz az arcukba, amely az idő vérétől piros, mint a vámpíroké, és szúrd keresztül a szívüket, hogy véget érjen nyugtalan kísértetéletük, ne szívják el erődet többé. Emlékezz és temess!

... Hová építhetett hát utat a kielégülést, élményt, megbékélést kereső lélek? Áttörte a láthatatlan birodalom kapuját, s a hatalmas, benső mikrokozmosz szelíd fejedelméhez menekült, aki az anyag minden csalódott, sebzett üldözöttjének menedékjogot ad...

E világ baljós káprázata mutatta csak az egymásmellettiséget és egyidejűséget. Az emberek általános tragédiája volt, hogy vetített képekként éltek egymás mellett. Azt hitték csókolják, ölelik, magukba olvasztják a másikat, pedig lényegében, mindegyik az időnek egy más pontján és egy másik bolygón volt jelen, odatartozott, annak törvényeit élte a másiktól távol, megközelíthetetlenül. Gábor tudta, hogy ők valahol egyek Andreával, de még nem itt, nem ebben az állapotban. Furcsa módon, a szenvedély volt az, amely elválasztotta őket, Andrea vulkán erejű, ámokfutó sóvárgása, s a torz, gyulladt, fájdalmas anyagburjánzás, melyet felépített vele évezredek anyagából. Világos volt előtte az is, hogy e szenvedéllyel őt idézi örökkön-örökké. Szívó, szomjazó hiányérzetének az ő szerelme volna a kitöltő formája, pozitívja, de ilyen szenvedély benne nem született meg. ...

. Megkísérelhetjük. Az embernek a logika az egyetlen tájékozódási eszköze a szellem síkján. Lassan, óvatosan tapogatózik okról okozatra, s ereje, esetleg gyöngesége szerint, végigjut egy helyes vonalon, vagy félresiklik valami rossz következtetésbe, mint... Megint csak a vak hasonlatához kell folyamodnom... A vak az útelágazásnál, amelynek figyelmezető tábláit nem látja. Tétova, bizonytalan tánc ez egy kifeszített, vékony kötélen, amely szakadék fölött vezet koromsötétben. Nos, ez a látás, amelynek furcsa átkával és áldásával születtem, az egész terület áttekintését jelenti, egyidejűleg, teljes fényárban. Hogy még jobban megközelítsem, hiszen csak körülírtam: a dolgok három síkon nyilvánítják ki önmagukat, testi-fizikai valóságukban, érzéstartalmukban, vagyis asztrális mivoltukban, és elvont, szellemi, mentális lényegükben. E látás ilyenformán az idő és tér egészen másfajta törvényszerűségei szerint működik.
– Nem mondanál valami példát rá? Mondjuk... – Nos?
– Egy nagy ragadozó megtámad és széttép egy bárányt.
– Rendben van. Tehát: a fizikai síkon lejátszódik az esemény. A ragadozó széttépi a bárányt. Ezzel egyidejűleg azonban e véres, vak tragédia átrezeg az indulat birodalmába, az ösztönök síkjára, az asztrálvilágba, amelyben intenzív, félelmetes élet nyüzsög; tartozéka, mozgatórugója a materiális életnek. Itt öltenek testet a legszúróbb, legégetőbb vágyak, amelyek a fizikai életben juthatnak kielégüléshez. A képzelet furcsa torzszülöttjei. Démoni indulatok, amelyeket az értelem vagy a gyávaság kényszerzubbonyba présel. Be nem telt, ijesztő szándékok. A telhetetlen fantázia feketemiséi. És e lényeknek ember előtt láthatatlan, mégis anyagi testük van, az úgynevezett sziderikus burok, amely változó, mulandó, mint a felhők tömörülése és szétoszlása az égen. Ez a matéria az ember ösztönéletéből, az állat és az ember szexuális energiáiból sűrűsödik össze, a fogantatás nélkül elömlő állati és emberi magból, de a vér mágikus indulattöltéséből is. Ez, amelyről beszélek, az asztrálvilág pokla, s az ember altudatához, ösztönvilágához, az Amentihez tartozik. Az asztrálvilágnak vannak magasabb síkjai is, amelyeket a művész szárnyaló fantáziája éltet, de ezek a tudatfeletti világ szubtilis, csodálatos mennyországát jelentik, a testet öltött ideák, a zenévé vált, szépséggé finomult gondolat területét, ami szintén mulandó, mert függésben van az anyagtól. Pontosabban: átvezető híd szellem és anyag között. Mikor a lény már áthalad rajta, hazatért örök, szellemi állapotába, e híd is fölöslegessé válik.
Most, e borzasztó színjátéknál csak az alvilággal van dolgunk. Asztráldémonok nagy tömege vesz részt a véres lakomán. Ez az ő táptalajuk. Ahol szeretkeznek, vért ontanak, oda magnetikusan vonzódnak. A vér és a sperma nemcsak létfeltételük, sötét elixírjük, hanem építőanyaguk is, amelyből életet teremtenek egy fizikai anyaméhben, vagy azon kívül az asztrálvilágban. Ezzel az éhes, mohó törekvéssel, soha nem lankadó, korbácsoló feszültséggel szolgálják, tartják fenn az anyagba sűrűsödött életet, a természet öntudatlan eszközeiként. Ők hajszolják az embert a vágyakozáson át a szenvedéshez, s ezzel a tapasztaláshoz, csődhöz, konzekvenciákhoz, amelyek a szabadulás kulcsát rejtik.
Ott lakmároznak, tehát, a bárány gőzölgő teteme fölött. Erőit elhalásszák. Kínjait a beteg kéjvágy sóvárgásával átzengetik magukon. Mohó életszomjukat, mint olajjal táplált tüzet, felizzítja a hozzájuk ömlő cudar beteljesülés. De a zűrzavaros, gonosz lángolású pokol fölött, a szellemi síkon, a látó szem ugyanakkor a lét ellen törő vak indulatot szemléli, amely nem tud róla, ahogy a másik lényben önmagát falja fel. Megmutatkozik előtte a ragadozóban a kegyetlenség, a rombolás metafizikai gyökere, és ennek következményei. Nem külön, hanem együttesen éli át a lejátszódó történést, az okot és okozatot, az egész folyamatot, mely a lényeket idáig juttatta, és az ebből kibontakozó jövőt. A transzcendentális törvények optikájával a szétmarcangolt áldozat helyébe a támadót rögzíti. Mintha az esemény egy olyan tükör előtt játszódnék le, amelyben a szereplők felcserélődnek. Ez a tükör a következmények törvénye szerint elkerülhetetlen jövendőt mutatja.– Hihetetlenül gazdag világkép – mondta Aquarius –, de valahogy ijesztő is. Azt gondolom, hiányzik belőle a teljes magány békességének illúziója. Minden látszólag néma, csöndes, mozdulatlan dolog fülledten, nyüzsgőn, a legtöbbször fenyegetően beszédessé válik. Például, ha egy virág növekedését nézed, amely az emberek előtt a legártatlanabb, legszemélytelenebb idillt testesíti meg, a te különös látásod előtt, valószínűleg, szintén valami mozgásban lévő, hangos, érző és szenvedő folyamatnak tűnik.– Feltétlenül. De következtetéseid csak részben fedik a valóságot. A látszólag néma, csöndes, mozdulatlan dolgok valóban beszédesek mind, és a széteső, elkülönültnek tűnő töredékek hatalmas, összefüggő egésszé állnak össze. A magány érzete sem lehetséges a kietlen elveszettség, gyökértelen céltalanság olyan sivárságával, vagy érzelmesen keserű elégtételével, mint amely az embereket hatalmába ejti időnként. A látó ember magánya inkább csak intermezzóként jelentkezik két dolog között, mint ami a fontos megbízatással járó utast elfogja átutaztában idegen földön. Ha a táj és az egzotikus bennszülöttek különösnek, kulturálatlannak tűnnek is, egyetlen pillanatig nem veszti el saját hovatartozásának, céljának bizonyosságát. A virág növekedésének idillikus bája pedig csak nyer a két másfajta sík megvilágításában. Ez a fizikai világban látszólag csupán vegetatív jelenség, az asztrálsíkon fény, víz, levegő után vágyakozó, gyöngéd lényként mutatkozik meg, amelynek idegrendszere törékenyebb, szubtilisabb, mint az állaté és emberé, de a lét örömét, fájdalmát, a szaporodás gyönyörét és kínját éppúgy érzi. Örömeinek, bánatának sajátos megnyilvánulásai vannak. Vonalainak tendenciája pontosan elárulja egészségi állapotát, azt, hogy helyzetével elégedett-e vagy elégedetlen, milyen bolygó befolyása alatt áll, s milyen hatása van más élőlényekre. A szellemi tragédiája, aki az asztrális útvesztőben eltévedve, magasabb rendű képességét elvesztette. Csupán érzésekben ösztönökben él. Értelme nincsen, tehát képtelen a helyzetváltoztatásra. Mozgási vágya föld alatt tapogatózó gyökereiben és a kúszónövények apró ujjainak kapaszkodásában látható. Együgyű imája fény felé, a felfelé való szüntelen törekvésben, amely mint egy monoton segélykiáltás, állandóan ismétlődik hajladozásában és terjeszkedésében. És hogyan harcol, milyen szívósan igyekszik néha a másik rovására élni! Hogyan fojtja meg az őserdőben a sűrű repkény az óriási fákat. Hogyan szívja el a másik elől a nedvességet, és takarja el az életadó napsugarat. Máskor meg beteges, halálos érzékenységében, sértődött félelmében, csak éjszaka nyitja ki kelyhét. De züllött, elvadult gonosztevővé, perverz, lángoló színű gyilkossá is át tud változni a trópusok dzsungeleiben. Mohó vámpírkelyhe alatt embernek, állatnak elaludni biztos halált jelent. Elmegy vezeklőnek is. Sivár, komor, mostoha körülmények között sínylődik, szúrós, csúnya kórótestében. S ahogy a plasztikus látás hatalmas szintézisében megmutatkozik, mindegyik kiutat keres a természet rabszolgaságából. 




... Timóth Géza kibontotta, és olvasni kezdte az első pergamentekercs szövegét:
Krisztus születésének titka Izrael első tradícióiban rejlik. Minden bibliai próféta, és a Messiás anyja is, inspirációtól égő, csodaváró, tiszta és alázatos zsidó asszony, akinek először lelkében játszódik le a szeplőtelen fogantatás misztériuma. Méhe csak ezután termékenyül meg. Ez az átizzott asszony úgy szemléli azt a lényt, akinek testet ad, mint az Úr éteri esszenciáját. Jeremiás próféta így ad hírt erről a titokzatos folyamatról:
Jehova szólt hozzám: mielőtt az anyaméhben megformáltalak, ismertelek téged. És mielőtt anyád öléből kiszakadtál volna, néped, prófétájává avattalak.
Az isteni hivatásra kijelölt szellem isteni világból érkezik – szabadon és tudatosan. De ahhoz, hogy a földi porondra léphessen, az anyag törvényei szerint olyan választott anyát kell találnia, aki erkölcsi magatartásával, lelkének magasabb rendű sóvárgásával s élete tisztaságával a Megváltó lelkét magához vonzza, s őt vérével, húsával megtestesíti. Ez tehát a lélek szeplőtelen fogantatása, és ez a Szűzanya legendájának mélységes igazsága.
A lélek számára, amely a mennyből érkezik, a születés halál – mondta Empedoklész ötszáz évvel Krisztus születése előtt.
Bármilyen emelkedett egy szellem, ha alámerül a hús világába, időlegesen elveszti múltjának emlékezetét. Földi tudatának fejlődését a világ törvényei irányítják, amelyben megtestesült. S e testet áthatják az ösztönök erői. Az elemek hatalmába kerül. Minél magasabb az eredete, annál nagyobb erőfeszítéseket tesz szunnyadó képességei felébresztésére, és arra, hogy az anyagba rejtett égi szikra missziója tudatossá váljék benne. És e lét zárt tégelyében forrongó hatalmas küzdelemhez az Örök Anya, az Istenfiú által megváltásért sóvárgó Ízisz csöndes alakja szolgáltatja az egyenletes hőt, a szeretet mágikus tüzét.

A szoba falai kitágultak. A szinte közhellyé vált, jelentéktelenné törpült vagy a távolba tolódott esemény közel jött, jelentős, hatalmas élménnyé vált a jelenlévőkben. A szavak elcsengtek, de tartalmuk, hangulatuk ott maradt a szobában, mint a füstölő csodát váró, izgalmat gyújtó illata.
Timóthné kivette az ezüsttányérból a kartoncsomagot, és mint a kártyát, lefelé fordított szöveggel széttárta. Sorra odalépett a körtagokhoz. Mindenki húzott egy kartonlapot.
– Még ne nézzétek meg – mondta halkan.
A keresztény oltár után a hindu oltár következett. A közepén félméter magas, halványzöld kerámia Buddha ült. Aranysárga gyertyák erdeje vette körül. Kétoldalt két mélyzöld, lapos kristálytálon, gyöngyházból készült, nyitott kelyhű lótusz derengett. A szobor előtt a Bhagavad-Gítá sárga bőrbe kötött példányán az aranybetűk csillogó életre keltek, mikor Timóthné meggyújtotta a gyertyákat. A szobor ölében és egy ezüstkehely-ben, itt is aranyszállal átkötött pergamentekercsek sorakoztak. A szobor ölében lévő tekercs surrogó neszt hallatva széttárult:
Elgondolhatatlan, ó tanítványok, kezdete a szanszárának – olvasta Timóth Géza Buddha halhatatlan szavait. – Megismerhetetlen a kezdet, amely óta a vágyakozástól elvakított lények a lét körforgásában foglyokként keringenek
Mit gondoltok, ó tanítványok, mi több: a könnyek özöne, amelyet e hosszú vándorlás alatt panaszkodva és sírva ontottatok, hozzáláncolva ahhoz, amit nem kívántatok, és elválasztva attól, amely után sóvárogtatok, vagy a négy világtenger vize?
Hosszú időn keresztül tapasztaltátok, ó tanítványok, apátok, anyátok, fiaitok, lányaitok elvesztését. És mialatt apátok, anyátok, fiaitok, lányaitok halálát tapasztaltátok, s betegség, hozzátartozóitok, javaitok elvesztése kínzott meg benneteket, hozzáláncolva ahhoz, amit nem kívántatok, és elválasztva attól, amely után sóvárogtatok, panaszkodva és sírva több könnyet ontottatok, mint a négy világtenger vize...

Az ember lelke a csillagokban született, s a kozmikus körpálya befutása után oda tér vissza.
A szellem igazi bölcsője valamikor, időtlen idők előtt, a Tejúton ringott, betöltötte az Univerzumot, és társaival együtt, egy végzetes gravitációnak engedve, zuhant alá a kisbolygó-rendszerek zűrzavarában. Abban az állapotában még nem volt teste a szellemnek, anyaga a napénál finomabb kozmikus sugárzásból állt. A földi durva matériába öltözve a megfoghatatlan sziderikus esszencia már csak egy szikra, és a szikra a csillagok befolyása alatt áll E szikra parancsára most is világok keletkezhetnek Az Ideák mintáin keresztül rabszolga módjára engedelmeskedik, alakul akaratunk szerint az alacsonyabb rendű anyag. Ez a parányi ősi fénymag hű tükre a Kozmosznak Az a rejtett ajtó, amelyen keresztül visszajuthatunk a Tejútra. Figyelj, tanítvány, az Asztrozófta két mély igazságára:
– A csillagok nem kényszerítenek, csak hajlamossá tesznek
– A bölcs uralkodik csillagain!
Timóthné hosszúkás kristálytálból apró csillagtalizmánokat osztott szét vendégei között. Pergamenlapocskából állt mindegyik. Tussal ősi káldeai ábrát festettek a közepére, veszélyelhárító, védő pantagramot, azután összesodorták, két végét viasszal lezárták, és kívül az állatégöv egy-egy jelét rajzolták rá. Mindenki a saját jelének megfelelő talizmánt kapta.
Elérkeztek végre a legnagyobb és legtitokzatosabb oltárhoz, amelynek közepén feltámasztott tábla előtt, égetett agyagszínű Ozirisz-szobor ült, állán fáraószakállal, homlokán kígyós pánttal. A táblán a magyarul és egyiptomi hieroglifákkal írt Smaragd-tábla szöveg világított piros betűkkel. A szobor két oldalán füles alabástrom olajlámpás ringatta a dugóba szúrt kanócot. A tábla fölött a falon a szárnyas arany nap, kétoldalt a Nílus-kulcs, az egyiptomi Ankh, az élet jele csillogott. A hosszú oltár hátsó peremén a Kabbala huszonkét színes tarot-kártyáját támasztották fel. Ugyanezek a lekicsinyített kártyák, kis gépelt füzetekbe csúsztatva, ott sorakoztak ezüsttálcán, az Ozirisz-szobor lábánál. Felvillant az olajlámpák fénye. Áttetsző alabástrom oldalukon finom erek rajza mutatkozott meg. Hermésznek, a háromrétű bölcsesség urának oltára volt ez, a titkos tudományé, amely csak az emberi ostobaság elől rejtőzik hét pecsét mögé. A hermetikus oltár invokációja Smaragd-tábla bekezdésének latin idézetével kezdődött:
Verum, sine mendacis, dertum et verissimum:
Quod est inferius est sicut quod est superius,
et quod est superius est sicut quod est inferius,
ad penetranda miracula rei unius!*
Évek tízezrei előtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, mikor a harmadik szem csökevénye már csak igen kevés, magányos földi átutazó szellemében derengett, aki valóban úgy élt a többi ember között, mint látó a vakok szigetén: az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen, mágikus szemléletét egysíkú, lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökkévaló szellem paradicsomából kiűzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az Egészről elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendő kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelenlevő küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, amelynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetővé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letűnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általuk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre találtak, amely háromszorosan értelmezve az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az Analógiák tana.
Közelítsük meg ezt a mohával benőtt szentélykaput, és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész Triszmegisztosz hagyott itt számunkra. Megrendítő fényben fog felragyogni előttünk a szentély belsejének isteni egyszerűsége:
Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van.
E tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja. A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia, minden, amit ismerünk, alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy rejtélyes törvényszerűségnél fogva, nagy méretekben is beválik.
Az ember, a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlődésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak. S ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb, mint a tér káprázata. Az atomok és elektronok felépítésükben pontosan ugyanazt a rendszert mutatják, mint a csillagok a Kozmoszban. A Tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni De akármit ragadunk ki vaktában a természet jelenségei közül, a makrokozmoszban vagy mikrokozmoszban, megtaláljuk benne Hermész törvényét. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész élet egyetlen sémának a végtelenségig gyűrűző ismétlődése volna. S ha egy feltaláló pontosan megleli a természet valamely működésének mechanizmusát, és azt sikerül a gép konstrukciójába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele.
Használjuk bátran Hermész kulcsait minden területen, mindhárom síkon a teljes bizonyossággal, hogy bennünk és körülöttünk Isten és a világmindenség azonos mása tükröződik, s így minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is bennünk rejlik.
Ezúttal a gépelt füzetek mellé egy-egy vékony kis viaszgyertyát és egy csillag alakú karton gyertyatartót is kaptak a körtagok, azután a tiszta fehér abrosszal letakart asztal mellé telepedtek mindnyájan. Az asztal közepén magas lánggal, súlyos viaszkönnyeket hullatva, égett a tizennégy, felére rövidült, kék gyertya. Sorra e lángokba nyújtogatták gyertyáikat, és ki-ki letűzte maga elé a csillag alakú tartóba. Most már mind a két szoba gyertyák tündöklő fényében úszott. A szobrok arca élővé, titkokkal terhesen bizalmassá vált ebben a puha ragyogásban. A lakás maga, az Ízisz fátylába vont karácsonyfával, az emberek eksztázishoz közeli felfelé tárulkozásában, a háromdimenziós fikciók fölött lebegett.
Először Timóthné tárta fel lapjait. A keresztény oltár kartonjával kezdte:
Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el.
Sem azt nem mondják, íme itt vagy, ímé ma ott van,
mert ímé Isten országa tibennetek van.
Lukács: 17:20-21
Azután a hindu oltár üzenetét olvasta fel:
Mindenkor, ha veszendőben van az igazság
és fellendül az igazságtalanság,
óh Bhárata, magamtól létrejövök Én.
A Jónak oltalmára, gonoszok romlására,
törvénynek visszaállítására,
időről-időre megszületek Én!
Bhagavad-Gítá

Timóthné olvasni kezdte a füzet gépelt szövegét.
Az Isten háza az egész természet, a törvény, a tudás és a titkos hagyományok. A természet templomában, Ízisz második, rejtett egyházában, mindent fátyol takar. A második rejtett egyház két tartópillérét, Jákin és Boáz oszlopait, csak az láthatja meg, aki félrehúzza ezt a fátyolt, és az Istennő meztelen arcába néz. Bátor legyen a lelke annak, aki a nagy Anyáról lerántja a leplet! Halandó büntetlenül az Istenség arcába nem tekinthet. Csak az bírja elviselni az eléje táruló látvány felemelő borzalmát, aki nem mulandó szemével tekint, hanem az isteni Hórusz harmadik szemét kelti életre magában.





Ahhoz, hogy Ízisz papja vagy papnője lehess, ó halandó, ismerned kell a fehér és fekete közti különbséget, lábadnál kell kevernie a Holdnak, fejedben világítania a Napnak. Jobb kezedben tartva a törvényt, trónszékedet két kozmikus erőből kell megépítened.
Ízisz birodalmában mindennek két arca van: egy sötét és egy világos, egy jó és egy rossz. De tudd meg, ó tanítvány, ha eltörlöd a rosszat, megszűnik a jó is.
Szüntesd meg a széthúzás erőit, és az összetartás erői elvesztik támasztékukat.
A nagy Papnő problémáját sem fejtheted meg a látható világban. A megfogható dolgok gyökere a megfoghatatlanban van.
Kutasd azt, ami a látható dolgokban láthatatlan.
A halk, elfogódott hangok sorra felolvasták a halhatatlan szellem üzeneteit, a személytelenségükben is személyesen hozzájuk szóló szavakat, az élő lángok idéző fényében.
Andreának a keresztény oltár súlyos üzenetet közvetített:
Mikor azt látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll majd, hogy a szent kelyen, (aki olvassa, értse meg) akkor, akik Júdeában lesznek, ne fussanak a hegyekre. A ház tetején lévő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen. És a mezőn levő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokon a napokon. Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon:
Mert akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindezideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg. De a választottakért megrövidíttetnek azok a napok!
Máté 24.14-22


Nincs kegyetlenebb bíró a felsőbbrendű Én-nél. Rettegj a rossz karmától! Kerüld el, hogy a benned lévő titkos vádló mondjon feletted ítéletet!
Ha már túl mélyen bonyolódtál tévedéseid hálójába, újra fogsz születni, hogy jóvátehesd, amit elrontottál. Néha azonban sokkal súlyosabb feladatot kapsz abban, ha majd nem tudsz a kellő időpontban inkarnálódni.
Tág, mélyen önmagában figyelő szemében, amely egy pillanatra Gábor szemébe kapcsolódott, most kialudtak a szenvedély tüzei. S e hűvös csendben a régi kultusz éterkönnyű emléke derengett fel; a sajgóan szép és búsan boldog szellemi birodalom romjai, amelyet diluviális* mélyrétegekbe száműzött az anyag barbár, romboló hadjárata.
Gábor a hermetikus oltáron az Akasztott Ember kártyáját húzta, amely fél lábánál fogva felakasztott embert ábrázolt, akinek zsebeiből apró tárgyak hullanak ki, a feje mögött a napkorong sugárzik.
Aki erre a stációra ér, az az okkult út legnagyobb misztériumával találkozik – így beszélt hozzá a tarot-kártya hieroglifája. – Meg kell küzdenie a Küszöb Őrével. Végre kell hajtania az alkimisták Nagy Művét, létre kell hoznia az Opus Magnumot.
Ebben a hatalmas munkában áldozatul fogja dobni földi érdekeit, megfeszíti az anyagot, s a felszabadulásért való kemény harcban, meg kell váltania szellemét az idő rabszolgaságából Mindezek végrehajtása után megfordul számára a gravitáció törvénye. Ettől kezdve lábai az égben járnak, zsebéből kihullanak az anyag fiktív értékei, a földön már csak kutató értelme fürkészi a jelenségek okát.
Csendesen, tűnődve ültek ott a gyertyafényben, anélkül, hogy a némaságukra ráeszméltek volna. Hiszen e hallgatás olyan gazdag tartalommal volt tele, hogy szó el sem bírta volna hordozni.
– Nem értem ezt – szólalt meg Michael Arden hosszú hallgatás után. – Te érted? – fordult Andreához.
– Melyiket nem érted? Olvasd fel még egyszer!
Arden felemelte a keresztény oltárról húzott kartonlapot:

Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad. Ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.


... Nyáj akartok lenni, egyetlen, megszállott őrült vezetése alatt. Ő majd gondolkodik helyettetek is. Jó. Kasztráltassátok ki az agyatokat akkor! Minek nektek fej?! Elég abból egyetlenegy, a többi úgyis veszélyes és felesleges. Nézzétek! Az elszörnyedés kiált belőlem! Itt az utolsó perc, a legeslegutolsó! Még kivonulhatunk az utcára, puszta kézzel, fedetlen mellel a sátán fegyverei elé, hogy széttapossuk a pokolból feltört tüzet, amely elborítani készül a világot. Meghalunk legfeljebb. Sokan. De Németország élve marad. Meghalunk legfeljebb, és velünk pusztul a szabadság ügye is. De ki akar élni Hitler alvilágában azok közül, akinek ideáljai vannak? Ki féli a halált az emberi butaság diadalra jutásakor, aki becsüli valamire az életét?!Az Angriff* felelt neki. Dühös piszkolódásainak özöne komoly fenyegetést tartalmazott. Mocskos zsidó. A vesztét érzi. Tudjuk jól, melyik csoport mögé bújik el a gyáva galliciáner, de meglátjuk, valóban olyan bátor-e, ha szemtől szembe kerül azokkal, akiknek végképp elfogyott a türelmük?!

Néha elfog a sóvárgás a legnagyobb belső felfordulásban, sírástól félájultan, tervek és fogadkozások között, hogy elszökjem ebből a tébolyult világból, saját testemből valahová, ahol tökéletes harmóniában teljesedik ki a szépség és a szenvedély minden légvára. Nem öregszik, nem lanyhul, nem hal meg, csak ha a képzelet elvonja tőle az érdeklődés éltető varázslatát. Kell, hogy legyen valahol egy ilyen bolygó a világűrben, a sok-sok csillag között! Miért kellett nekünk éppen ide hullnunk, erre a pokolszekerére?...

 Az ember azonban, Uram Isten, micsoda állapotban van az ember ma a földön?! Balsorsa, amely jelleméből nőtte ki, beteggé tette. Vak. Felelőtlen. Tudatlan. Riadt gyermek és gátlástalan állat egyben. A félelem, a bizonytalanság, az erőszak és a vér felidézett démonai megszállták, őrültté tették. Őrült, és nincsen rajta kényszerzubbony. Őrült, és a felelős beavatottak minden óvatossága, jóakarata, aggódó elővigyázata ellenére bármelyik pillanatban magához zsákmányolhatja az atomerőt. Szinte látom, látom a földet lángoló tűzgolyóként az űrben felizzani...
Tolla megállt. Sötét képekbe veszett pillantása rásiklott az íróasztallal szemben lévő homorú tükör homályos, zöld lapjára. Thomas Aquaris varázstükre volt ez. Csak halála után került elő meditálófülkéjének faliszekrényéből, néhány rá vonatkozó feljegyzéssel együtt. Ezekből tudta meg Gábor, nevezetes és avatott varázstükör került birtokába, amely annak idején Rabbi Abraham Eleazarnak, az 1100 körül élt nagy kabbalistá-nak, mágusnak és alkimistának tulajdonában volt. Az ő, Bölcsek Kövé-ről szóló munkája alapján jött rá Flamel Miklós a Nagy Arkánum elkészítésének titkára. A harmincszor ötven centiméteres nagyságú, csaknem teljesen vakult, mélyzölden homályos tükröt felakasztotta dolgozószobájában, azzal, hogy majd, ha elfoglaltsága engedi, kedve szerint tanulmányozni fogja a különös erőkkel és emlékekkel telített eszközt, de eddig még nem került sor rá.
Szeme, amely mögött égő gondolatok rohantak, végigutazott a tükör tompa fekete keretén, amelynek négy sarkába a négy világtáj angyalainak: Michaelnek, Raphaelnek, Gabrielnek és Urielnek nevét véste be a készítő héber betűkkel. Nézte, és nem látta még a tükröt, csak kikötőt keresett nyugtalan tekintetének. Ez a fényeket felivó, néma, sötétzöld tó vonzotta és magához kötötte. Kábító, végtelen mélységű varázsterére támaszkodva, képzelete kilendült a távolba. Hirosimát kereste a földgolyó túlsó felén, a rommá lett várost, amelyre elsőnek lépett rá az új korszak titánjának hatalmas talpa. Hosszú ideig ült így mozdulatlanul. Az íróasztallámpa csak az előtte fekvő papírlapra vetett koncentrált fényt, a szoba többi része árnyékba borult. A képek, amelyek belső terében gomolyogtak, egyre határozottabb körvonalakat öltöttek. Közeli, tapintható valóságukba szinte beleveszett. Annyira eggyé vált a látvánnyal, hogy sokáig nem tudatosította:az anyag, amelyből e formák kialakultak, mély, mohazöld térben nyüzsgő, tejszínű állag volt, az Orion-köd spirál kavargásához hasonló...

Nincs igazság a szónak sem erkölcsi, sem tudományos értelmében.
Az a szó, hogy bűn, egy elmúlt világ megmaradt csökevénye.
Az egyén semmi.
A nemzet halhatatlan.
Első parancsolat: Bízzatok ösztöneitekben, de ne bízzatok a szellemben, erkölcsben, lelkiismeretben, mert mindhárom kiagyalt, természetellenes fogalom.
Második parancsolat: Szabadítsátok meg az embert az értelem minden bilincsétől, és attól a szerencsétlen fikciótól, hogy az egyén szabad lehet.
Harmadik parancsolat: Szabadítsátok fel az erőseket a papirosfogalmak gátlásaitól, és igázzátok le a gyöngék sokaságát, mert a természet is ezt teszi, tehát ez a valóság helyes törvénye.
Negyedik parancsolat: Öljetek kétely nélkül, monumentális részrehajthatatlansággal, fagyos lélekkel, ha a „Rend" céljaihoz közelebbjuttok általa.
Ötödik parancsolat: Neveljetek szilaj, erőszakos, rettenthetetlen és kegyetlen ifjúságot.
Hatodik parancsolat: Életformátok legyen állandóan erjedő forradalom, veszély, bomlasztás és nyugtalanítás, mert ez az állapot a mi eszméink termő talaja.
Hetedik parancsolat: Pusztítsatok el mindent, ami gyönge és korhadt. A természet sem szentimentális.
Nyolcadik parancsolat: Cselekedjetek vakon, kétely nélkül, az eszme parancsolatai szerint.
Kilencedik parancsolat: Önmagatokban igázzátok le, másokban keltsétek fel a félelmet. A rettegés a hatalom varázsereje.
Tizedik parancsolat: Menjetek a halálba bátran, a bosszú ujjongó elégtételével. A felsőbbrendű ember lázadó. Maga irányítja sorsát, tehát, halála óráját is önként választja meg. Rendüljön meg a világ négy sarka, ha az istenembernek pusztulnia kell. Testünk, amelyet feláldozunk, megannyi virulens baktériumtelep, fékezhetetlen epidémiagóc.
Az idő nekünk dolgozik. Ha üldöznek benneteket, s ha számotok kicsire zsugorodott is, csak ti győzhettek. Bármilyen szilárdnak látszanak intézmények és nemzetek, belülről rothadtak, és darabokra hullanak.
A ti szövetségesetek a természetet átható elv, amely az erőset megtartja és a gyöngét elvetéli.
A ti szövetségesetek az ember ösztönvilága, változhatatlan jelleme, leküzdhetetlen hajlamai
Bízzatok. Én meggyőztem a világot! Én élek és örökké élni fogok!”
Az elképesztő szöveg beteg egzaltációvá fokozta a jelenlévők amúgy is túlfokozott állapotát. Felugráltak. Artikulálatlanul ordítoztak.
A „főpap” kihirdette a halálos ítéletet, a negyedik és nyolcadik parancsolat megszegése miatt, s a hallgatóság remegve várta, hogy a koncot közéjük vessék.
Mi haszna volt, hogy Gábor megakadályozta az öldöklést, és ezt a veszett farkascsordát ártalmatlanná tették? A förtelmes, belső kórnak csak egyik látható fekélyét lápiszolták vele. Egy csoport embert lebírhatatlan kényszer jármába foghatott. Kushadtan, dermedten vártak a vesztükre, míg értük nem jött a külföldi katonaság. De lelküket nem formálhatta át. Az alvilági kinyilatkoztatás zárószövege még sokszor csengett vissza benne, mialatt tovább vizsgálódott, és bejárta az emberi psziché rejtett útjait:
A ti szövetségesetek a természetet átható elv, amely az erőset megtartja és a gyöngét elvetéli A ti szövetségesetek az ember ösztönvilága, változhatatlan jelleme, leküzdhetetlen hajlamai...
Kevés olyan emberre talált a világ hatalmas választékában, akinek a lelkében ne burjánzottak volna ilyen zord, felderítetlen erők, rejtett barlangok, amelyekben az elvakult önzés tébolyult feketemiséit tartották az ösztönök. A hitleri idea élt és uralkodott ezekben a lelkekben akkor is, ha az értelem szavakkal detronizálta és kivégezte e sötét zsarnokot. Minden indulatban menedéke volt. Minden elnyomásban diadalmaskodott. Minden vérontásból elixír ömlött ereiben. Valóban élt. És meggyőzte a világot.

...Nem tudta elképzelni, hogyan induljon el, melyik oldalról közelítse meg a kérdést. Hiszen se ereje, se önbizalma nem volt az újrakezdéshez. Meg lehet-e egyáltalán oldani az ember problémáit? Meg lehet-e oldani valaki olyannak, aki nem egészen ember? Nem hitte. Sem ember, sem emberfeletti ember nem képes rá. Egyik azért, mert hűvösen kívül áll a hús világán, a másik azért, mert elvakítják a hús megpróbáltatásai. Mindketten elfogultak, tehát. Egyik tapasztalaton innen, a másik tapasztalaton túl. Megint csak puszta elméletek között őrlődött. A szenvedések pedig, melyek a háború hernyótalpa által a földre taposott szerencsétleneket tépték, nem voltak elméletiek. Hogyan segítsen hát rajtuk? Hogyan teljesítse tátongó sebeik, félelemkiáltásaik, hiányérzet-szakadékaik követeléseit? Hogyan változtassa két háború közti erőgyűjtésüket valódi békévé? Hogyan kényszerítse a harácsolókat zsákmányuk elengedésére, a dulakodókat lemondásra, a hatalom betegeit alázatra, az önző közönyösöket részvétre és áldozatkészségre? Hogyan tegye a vakokat látókká? Miképpen ébressze fel az önnön kipárnázott életük süket álmába veszetteket a vészszirénák hangjára, hogy meghallják és megértsék: egyetlen meglékelt hajón időznek mindnyájan, s ha nem egyesítik erejüket a sötét, kozmikus erők óceánjának beözönlése ellen – elsüllyed velük a világ.
Míg nem adtak kezébe rejtélyes rendeltetésű kulcsot, úgy felelhetett ezekre a kérdésekre, mint a többi látó, de kifelé tehetetlen teremtmény: – Isten tudja. Én csak a magam belső útját ismerem. A világot nem válthatom meg, mert nincs hatalmam felette, de önmagamat megválthatom benne. Az ő birtokába azonban – súlyos terhére és megpróbáltatására – ennél sokkal nagyobb hatalom került, amely messze túlterjedt saját lelkén, szelleme szintjén.
Az álom elkerülte. Éberen, égő szemmel töprengte át a napot, s kedélye még jobban elsötétült az alkonyattal, melynek árnyai a varázstükör félelmetes bírái elé terelték.

...Az atomerőművel együtt az emberiség kezébe kapta a titkot, amely Atlantiszt egykor elpusztította.
W Charon
Gábor a varázstükör végtelenbe vesző óceánján elindult a Holtak Csarnoka felé, amelyben minden volt, van és lesz, fellapozható. Amelynek behangolása után nem maradhat titokban semmi, amely valaha élt és hatott. Elindult a múltba, hogy kérdéseire a feleletet maguktól az Elődöktől tudja meg.
Látszólag ellenálló, sűrűnek ható szövevényen nyomultak be. Alakok, formák, falak fenyegető tumultusa tornyosult eléje, de akaratának hullámtörője előtt nesztelen füstként lebbentek szét.
Vértrágyától latyakos talajon vezetett az út, melyből indulatok, szenvedélyek csíráiból, a halálra ítélt élet torz, reménytelen növényzete burjánzott elő. Itt – az idő visszafelé forgatott filmjéről vetítve – a romokból városok tömörültek össze. A nyüzsgő sokadalom hullámverésében megfiatalodtak, majd összezsugorodtak keletkezésük pontjáig. Ugyanígy az emberek sírjukból tántorogtak elő, s nyerték vissza ifjúi erejüket, gyermekké, csecsemővé lettek, hogy azután egy-egy anyaméh felszívja őket születés előtti állapotukba.
Tengert látott, majd e tenger csillagfény-derengésű, szédítő mélye megnyílt előtte. Iszap görgött szét, mintha egy föld alatt lomhán mozduló Titán fejtette volna ki testét az alvilágból. Először formátlan törmelék, majd kupolák, márvány- és porfíroszlopok sötét körvonalai bukkantak elő. A tenger alvilágának, ismeretlen faunájának növényei, csöndes lényei imbolyogtak közöttük. Óriási termek falai szilárdultak meg. Mozaikpadlóikon csontok halmai szóródtak szét, és osztályozódtak egyes emberi, állati csontvázakká, amelyekre hús rakódott káprázatos gyorsasággal.
Hirtelen pokoli kavargásba kezdett a tenger titokzatos tömege. Megnyíló vulkán forró iszaptölcsére emelte az elsüllyedt várost felfelé. A mozdulatlan holttestek is megéledtek. Rángatózva, kapálózva, fuldokolva utaztak, örvénylettek a törmelékből egyre hatalmasabb, egész arányokká összeálló dolgok között, amelyek csúcsai már átdöfték a tomboló tenger szintjét. Felemelkedtek a piros tűzfénytől, a vulkánok ordító hangjától, a vihar felhőszakadásától, az ég zengésétől, a földrengések s gigászi lavinák morajától, a föld alatti robbanások dördüléseitől rázkódó tájba.
Gábor e szörnyű színjáték megrendülésében emlékezni kezdett. Már tudta, hogy a hegy, melynek három csúcsa kinőtt a tengerből, Poszeidónisz szent hegye. S a középső ormon emelkedő templom, melynek kupoláit aranyló orikalhosz fedi, falai, lépcsői fekete, piros és fehér lávakőből épültek, Poszeidón temploma. Szentélyét őrzője s főpapja elhagyták a rettentő pillanatban. Az égig csapódó, hullámok hátán hányódó, királyi hajóról nézték a pusztulást, amelyet felidéztek. Látta, hallotta mindazt, ami akkor elmaradt mögötte. A fuldoklók segélykiáltásait. Anyákat, akik gyermekükkel karjukon lélekszakadva hátráltak lefelé Poszeidónisz hegyének meredekjén. E visszafelé forgatott groteszk filmen, melyen a tegnapra tegnapelőtt következett, a hullámtornyok sziklákra tűztek vissza görcsösen megkapaszkodó emberfürtöket. A hátrahúzódó víz nyomán, tűzpirosán izzó láva lángolt fel, amely égő embertesteket lökött ki magából, akik a félelem önkívületében belevetették magukat.
S Noé rémült madarak ezreitől ellepett királyi hajója, a tomboló vihar és borzalom démonai közül, duzzadó vitorlákkal visszatért keletről, Európa távoli, félvad tájai felől Poszeidónisz kikötőjébe...

 A pantagram megszólalt.
Arról beszélt, hogy a földi ember, Ádám teremtése, a titkos atlantiszi hagyományokban, nem jelenti a kozmikus ember születését, hanem csak az atlantiszi, nem nélküli félistenek démoni kísérletét a mesterséges lény létrehozatalára, akinek testét a föld porából formálták, éltető eleme pedig a Mágus lehelete, később lelkének egy szikrája volt.
A Nagy Mű sikerült is, de a föld porából és a lélekből összevegyített fajta tisztátlan maradt. A többféle, rosszul sikerült kísérlet egymás mellett élt a legtökéletesebb példányokkal az „Édenkertben”, a harmadkori hold lezuhanása után, a tengerből kiemelkedett Atlantisz és Lemuria mesés szigetein, a holdtalan korszak örök tavaszában. E hatalmas szigetek voltak az isteni kémikusok kísérleti telepei, amelyeken teremtményeik egymás között szabadon szaporodtak. Ennek a kereszteződésnek baljós következményei lettek. A kísérleti lények egymás ellen támadtak, s végül el kellett különíteni őket.
Az Indiai-óceán másik kísérleti telepén, a mai Madagaszkár táján kísérleteikbe merült adeptusok, Henoch könyvének hatalmas „Egregórái”, az Őrzők, arra a veszedelmes elhatározásra jutottak, hogy az általuk alkotott agyagbábukat, saját isteni lényük részének mágikus adományában részesítik. E célból teremtő erővel és az asztrális látás korlátozott lehetőségével ruházták fel teremtményeiket. Önállóvá tették őket. Védelmi eszközöket bíztak a kezükre. Ez az, amit Henoch így ír le: ...az Őrzők, Azazel vezetése mellett, megtanították az emberek fiait a varázsszerekre és varázsszavakra.
A föld fiai azonban a nekik ajándékozott bűvös eszközöket rombolásra használták. Henoch könyve szerint: Titánok születtek, akik háborúkat kezdtek egymás ellen, s bajt, szenvedést hoztak a világra.
A mágikus képességgel felruházott lények démonokat szabadítottak a közösségre. Idézőik bűvészinasokká lettek. A fekete mágia erői hatalmukba kerítették a földet.

Ahol a menny és a föld egyazon drámában, a halál drámájában találkozott. De a csillagidéző templom – az istenek akaratának, a csillagokba írt sorsnak kémlelőhelye is -a piramis volt.
Ez az életforma, melyet a teremtő képzelet alkotott mágikus akarattal, szükségképpen képzelőerőre, mágikus akaratra épült. Az hatotta át, az mozgatta. E mágikus akarat különféle intenzitású hatóképessége hozta létre a lények közötti különbségeket, majd a végzetes ellentéteket. Akinek átfogóbb tudása, hatalmasabb képzelőereje és nagyobb mágikus ereje volt, saját ideáit kényszerítette a többségre, addig a fokig, ameddig képes volt rá. Ahol ellenszegüléssel találkozott, azt megkísérelte legyűrni, előbb szellemi, majd anyagi fegyverekkel. A sok egymásnak torlódó akarat rettentő feszültséggel telítette a titánok világát. Boldog kíváncsiságukat a korlátlan hatalom részegítő kéje s egyre növekvő elvakultsága hatotta át. Félelmetes fegyvereikkel pusztítani kezdtek, mint a tapasztalatlanságukban kegyetlen gyerekek. Összetörték egymás konstrukcióit, szétdúlták hasznos, szép, építő eredményeit, s végül társaik testének klauzúráját is megsemmisítették. Mohó, tevékeny szellemük nem ismert pihenést, akadályokat. Romboló eszközeik tökéletesítésében félelmetesen találékonyak lettek. Figyelmüket egyre erősebben erre koncentrálták, mert kiváltságaikat biztosíthatták, hatalmukat növelhették vele. A különc és etika nélkül való, zseniális individualizmus véglete volt ez, amely szükségképpen teljes zűrzavarhoz, pusztuláshoz vezetett.
Az Őrzők, akik maguk is e bonyolult létforma tapasztalata nélkül létrehozták a titánok nyugtalanító világát, most már világosan látták kudarcukat. Látták, hogy a teremtményeik lelkében elültetett mágikus tűzmag, rettentő tűzvésszé növekszik. Kíváncsiságuk, hatalmi szomjuk már a legnagyobb titokért, a Tudás Fájának gyümölcséért kapaszkodik. Ha azt elérik, egyetemes kataklizmát idéznek nem csak önmagukra, hanem az Őrzőkre is. Hiszen a kerubok isteni énjének egy töredékét rejtik magukban. E töredék köré az erőszak, pusztítás és pusztulás következményeinek karmahálóját szövik. Belesodródva így a lét körforgásába, vak szenvedélyek, indulatok rabszolgáivá lesznek, újraszületések végtelenségén át. A teremtő képzelet játékai egy második teremtéssé, majd következményeiben félelmetes bukássá változtak. Mert a Tudás Fája ott állt az Éden-kertben, s az éhes, mohó Ádám, kíváncsi asszonyával már felfedezte tiltott gyümölcsét. Ezt a veszedelmes tudást, a nukleáris energia felszabadításának titkát pedig az Őrzők maguknak akarták megtartani. De teremtményeik, ajándékba kapott képességeikből kulcsot készítettek e rejtett kapu zárjához.
Istenek válaszútja
A látható gyökere a láthatatlanban van.
Upanisádok
Az atomerő nincs speciális anyagokhoz kötve. Az ősi misztérium lényege az atomerő birtoklása volt az akaraton keresztül. Tűz, víz, föld, levegő engedelmeskedett az Őrzők szavának, akik az elemek szellemeinek is parancsolni tudtak. Vihart támaszthattak. Lecsöndesíthették a háborgó tengert. Levegőbe emelkedhettek. Mindezt a kozmikus erők harmadik szemén keresztül kivetített áramával vitték véghez. Az elemekben rejlő dinamikus energiákat, az elemek gyökérszavaival, hatalmas akaratuk tetszés szerint szabadította fel vagy kötötte meg. Így teremthettek élőlényeket, lelkes formákat is...

 A létbe lépett idea önálló életre kelt. Tulajdona a benső szabadság. A szabadság lényege, feltétele pedig az, hogy semmiféle erőszak, még isteni erőszak se korlátozza. Nem akadályozhatjuk meg azt sem, hogy teremtményeink káprázataikból maguk köré szőjék a determináció kalodáját, és megalkossák a halál fikcióját. Nem tehetünk semmit az ellen, hogy megtegyenek mindent, amit meg tudnak és meg akarnak tenni. Amit tőlünk kaphattak, azt megkapták. A teljes tudást és megismerést maguknak kell megszerezniök. Ez a kiváltságuk és terhük. A szellem szikrája: hatalom. Teremthet poklot, és teremthet mennyországot. A formavilág minden csapdája, veszélye, hűvös, távoli formula, éppen azért élő veszély is számára addig, míg át nem halad rajta. Az anyag csak belülről ismerhető meg. Antitoxinját egyedül az átélés és szenvedés termeli ki. A titánok világát a hiányzó tapasztalat teremtette meg, és az fogja elpusztítani.

Ezen a napon egy jól ismert kis planéta, amely minden este lenyugodott Atlantisz egéről, fényesebbé vált hirtelen. Egyidejűleg sajátos fény jelent meg a horizonton. Az atlantiszi birodalom különböző részeiből földrengések, vulkanikus kitörések nyugtalanító hírei érkeztek. A tenger viharos volt. A hullámok szokatlan magasságba tornyosultak. Ez volt első jelentkezése a sorsterhes üstökösnek, melyet a kozmoszba kihangzó mágikus ige rettentő ereje sodort el eredeti pályájáról, és szívott a föld felé, romboló démonkíséretével.
A következő estén a világűrnek e váratlan vendége a Rák jelében mutatkozott, meglehetősen rövid, csillogó, világos vonalként, amelynek nagysága gyorsan növekedett.
Lemuria kísérletezői, akik már céljuknál tudták magukat, riadtan megtorpantak. Atlantisz tartományainak porrá omló templomai, házai, erdőségei az ő lebírhatatlan hatalmukat hirdették. Azt, hogy a földet benépesítő többi lénynek feltétel nélkül meg kell hajolnia Lemuria vezető ideái előtt. A földi térbe betört kozmikus cinkos azonban, kívül esett számításukon, noha, rá kellett jönniök, ők küldtek akaratlan meghívót neki. A jelek, amelyek e veszélyes látogató közeledését jelezték, éppoly aggasztóak voltak Lemuriára, mint Atlantiszra nézve. A fenyegető vész elhárítása egyszerre égető, közös érdekké változott.
A sátáni atomorgonák elnémultak.
Kigyúltak a szentélyek lámpásai. A templomtornyokból gondolatleadó és felvevő eszközökké kiképzett papok és papnők sürgető üzeneteket váltottak. Lemuria mágusai, a föld e korszakának apokaliptikus gonosztevői, békét kínáltak rémült tanácstalanságukban. Ráébredtek, olyan hajóra vetettek olthatatlan tűzcsóvát, amelyen ők maguk is rajta voltak.
A harmadik estén az üstökös széles, csillogó szalaggá lett. Szikrázó uszálya tüzes legyezőként takarta el az ismerős csillagképeket Az üstökös mellett egy bolygó apró pontja jelent meg. Az Óceán borzalmasan háborgott annak ellenére, hogy az idő nyugodt, szélcsendes volt. Óriási hullámok ostromolták Atlantisz partjait és világítótornyait. A földkéreg megremegett. A főváros közelében földrengések rázták a talajt. Számtalan vulkán kezdett el működni. Iszonyú lávatömegek öntötték el a tájat. Mindenütt, néha még a városok utcáin is, forró vizű források törtek elő. Tavak hirtelen kiszáradtak. Ugyanakkor váratlan zuhatagok, kristálytiszta tavak támadtak a hegyek között. A tengerben vulkanikus szigetek jelentek meg, s ezek krátereiből forró iszap és sós víz robbant ki dühöngő erővel. A levegőt megtöltő vulkanikus hamu természetellenes, fenyegető félhomályba vonta a tájat. Gigászi elektromágneses hullámok az északi fényhez hasonló jelenségeket okoztak a föld légkörében, s a világűr hatalmas látogatóját a föld összes vulkánjának dörgő hangja köszöntötte a mélységből...

 A távoli, nyugati Óceánba óriási meteor zuhant, amely néhány pillanattal előbb még az égen ragyogott. Egész szigetek, nagy földrészek tűntek el rögtön a víz alatt. Egy óriáshullám, melyet a meteor zuhanása korbácsolt fel, őrjöngő sebességgel többször körülözönlötte a földgolyót, és útjában magával söpörte a partokat, sziklákat, városokat.
A hatalmas Lemur-birodalom és Poszeidónisz megsemmisült. Vele együtt a mélységbe merült Atlantisz csillogó kultúrája. A templomokat, az Őrzők és Titánok ősrégi krónikáival, a szellem legragyogóbb alkotásaival tele könyvtárakat néhány pillanat alatt elnyelte az örvény.

A király hajója kelet felé tartott e kiválasztottakkal, s a vihar csendesülése és a vizek leapadása után partra tett egy-egy misszionáriust, a hagyományok és titkos tudás eleven pantagramjaiként, hogy a félvad, tudatlan, szétszóródott népeket megszervezzék, s új birodalmakat alkossanak. Ezek az idegen fajú mitikus bölcsek, akik magukkal vitték városépítő művészetüket, félelmetes mondavilágukat, mérnöki tudományukat, s nagy uralmi képességüket is, amolyan tanító-király félistenné váltak az emberek képzeletében. Így bukkant fel Egyiptomban Thot, a Smaragdtábla megalkotója, akit a görögök Hermész Triszmegisztosznak neveztek el. A Gallok között Hoo-Gardan, a „népek főnöke”. A dél-amerikai nyolc törvényhozó apostol. E „félistenek”, a monda szerint, mind egy keleten, az Atlanti-óceánban fekvő országból érkeztek Amerikába, s egytől egyig hasonló véget értek: küldetésük elvégzése után, titokzatos módon eltűntek, azzal az ígérettel, hogy egykor még visszatérnek megtérített népeik körébe.
De e vízözönt átvészelt bárkán került el a megmaradt népekhez az új isten a Hold kultusza is, amelynek őrzője egy tragikus, állattestű kőasszony: a Szfinx.
Az emberiség vad őstörténetét, az eredendő bűn doktrínáját hét fátyolt rejtette el a halál rabszolgaságába süllyedt ember elől, mert az igazság meztelenül túlságosan elrettentő volt. A szorongó képzelet az Édenkert kísérletező, alkimista Egregórájából, a félisteni atlantidából Jehovát faragott. Az eseményeket szimbólumok mázával vonta be, hogy a valóságos dolgok mögött a krónika kozmikus mélységeket sejthessen. Mindennek csak a hermetikus tradíció állta útját, mely birtokában maradt Henoch könyvének. S az ősi hieroglifa-nyelv értelmezésének kulcsa átmentette a föld történetének leggrandiózusabb és legtragikusabb eposzát az adeptusok utókora számára.

Az egyetlen út
A varázstükör, amely hét éjszakán át pergette Gábor előtt a múlt rettentő színjátékát, bezárult előtte az utolsó hajnalon. De úgy vonta maga elé a hínárzöld néma, sötétség függönyét, hogy feszültség és befejezetlenség maradt mögötte. Ott várakozott benne a tézis és antitézis kérdőjele és Andrea. A képzelet káprázatai között bolyongó, életből kirekesztett lélek, amely Poszeidón lényének egy szikráját burkolta körül és tartotta fogva.
Gáborban felragyogott már a teljes Igazság makulátlan fényessége. Az utolsó, emberi időszámítás szerint huszonötezer évre tagolódó, plátói világév külső és belső története olyan matematikai egyenletként tárult eléje, amelynek csak végösszegbe kellett foglalnia önként adódó megoldását. A jövőt fürkésző Poszeidón, egy csomó tapasztalat hiányában, nem jöhetett rá e végeredményre. De abban a tégelyben, amely a Vízöntő korszaktól az Új Vízöntő korszakig átégett az élet valamennyi változatán, az Apokalipszis kémiai menyegzőjén megfoganhatott a Nagy Arkánum: – A konstelláció ugyanaz ma is, mint volt akkor. A kozmikus kapuk nyitva állnak a szabadulásnak és halálnak. Az emberiség titáni kataklizma vagy isteni megújhodás előtt tétovázik. Harmadik út nincs!
Lelkében egy felismerés, teljes, alázatos megadás, végtelen harmóniát zengetett meg, s a világéterből, az Akasha rejtelmes síkjáról ujjongó visszhang érkezett rá:
– Harmadik út nincs! A gonosz tudás útja Hádész alvilágába vezet, amelynek folyóiban vér és könny hömpölyög. S talaját a forró, rothadó hús elbírhatatlan fájdalmakat közvetítő idegszálai szövik át. Az erőszak: fekete mágia. Jó erőszak nincs! Krízisek, kataklizmák az emberből fakadnak, tökéletlen jelleme következményeképp, és a tapasztaláson át a fejlődést szolgálják, ha a forma, átmenetileg, össze is zúzódik közben. Az élet örök és megteremti a maga új formáját. A legrövidebb út a szenvedés, az áldozatok, a kiszolgáltatottság útja, amely átvezet a mulandó lét szakadékán. Aki az anyagot akarja megváltani, téved. Mert az anyag a halál tulajdona. Mindaz, ami elhitetni igyekszik, hogy a hús világa célt, állandóságot, igazságot, boldogságot rejt magában, bűnös szemfényvesztés. A hús világa csupán híd ezekhez, amelyek rajta túl, a szellem megérkezésére várnak. Mindegy, hogy a szellem, amely átjutott a matéria véres intermezzoján, testben van-e vagy testen kívül él. Beteljesedett és szabad, mert megvilágosodott. Tudja, hogy a halál valódi neve hazugság, és az élet végtelen. Az elvarázsolt szellemről, a tragikus isten-fiúról kell elűzni a rontást. Ez az egyetlen út. Szellem szóljon a szellemhez. Gondolat beszéljen a gondolathoz. Igazság járuljon védtelenül, erőszak nélkül a világ elé, akkor is, ha megkövezik érte. Ez az egyetlen út.
*
...Nézzék meg, barátaim, a tébolyda szerencsétlen lakóját, a skizofréniás beteget, aki négy groteszk mozdulat megszakításával viszi ételét az asztalhoz. Csak így tud hozzájutni. Csak így tudja elfogyasztani. Pedig egyenesen, folyamatosan is megtehetné az utat. Kívül nincsen semmi akadálya. Csak belül. Benne. Aki szellemi szemmel figyeli az ember életét, látja, hogy minden mozdulásának, céljának hasonló feltételei vannak. S aki kényszeríteni akarja rá, hogy semmibe vegye az előtte tornyosuló, képzelt akadályokat, keresztültörje a kivetített, vastag gátfalakat, súlyosbítja állapotát. Krízisből krízisbe hajszolja. Egy ilyen rögeszmét belülről kell megsemmisíteni. Aki az ember betegségét gyógyítani kívánja, az a lelkével, legbenső lényegével vegye fel a kontaktust. Segítsen megkeresni vele együtt a dolgok valódi nevét. A varázsigét, amely eltünteti a képzelt különbségeket, gátakat emberek, országok, világrészek, bolygók, naprendszerek és Isten között. E folyamathoz azonban szükséges az ember, aki tudja, hogy beteg. Önként aláveti magát az operációnak. És az orvos. Ez a gyógyulás feltétele. Minden egyéb kuruzslás. Volt idő, mikor én is kívül akartam megformálni az emberi együttélés tökéletes remekművét. De csak keretet alkottam, amelybe belekényszeríthettem az embert, anélkül, hogy egyetérthetett volna az úttal és formával, amely nem belőle fakadt, nem őt tükrözte, hanem ideges, díszes maskarává lett rajta. Alatta ott lapultak rongyai. És a kirobbanás lehetőségére lesve, ott lázadozott, konspirált egyéni rögeszméje.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

http://nembeszelhetek.wordpress.com/

Tücsi Soulleader,2014.04.13 18:24

Köszönöm Önnek, hogy megosztotta ezeket a részeket a könyvből... !