Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Friedrich Nietzsche

2011.02.09

lelektanacs.hu/galeria-4/cikkek/nyugati-tanitok/




A művészet fejlődése az apollói és dionysosi szellem kétféleségével kapcsolatos: ugyanúgy, mint ahogy a nemek kétféleségéből támad az élet, állandó küzdelem és csak ideiglenes megbékülések közepette… Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre.

    ...

Be kell látnunk, hogy mindaz, ami létrejön, fájdalmas pusztulásra van ítélve, bele kell pillantanunk az egyéni élet borzalmaiba - s mégsem kell elszörnyednünk: metafizikai vigasz hirtelen kiszakít bennünket a változó jelenségek forgatagából... A félelem és részvét ellenére is megtelünk az élet boldogságával, de nem mint egyedek, hanem mint maga az élő Egy, melynek teremtő kedvével összeolvadtunk.

Esztelen ember.: - Nem hallottatok arról arról az esztelen emberről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra futott, és szüntelen ezt kiáltozta: "Istent keresem! Istent keresem!" - Minthogy ott éppen sokan verődtek össze azok közül, akik nem hittek Istenben, nagy nevetést keltett. Talán elveszett? - mondotta egyikük. Talán eltévedt, akár egy gyermek? -mondotta a másik. Vagy elbújt? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiáltoztak és kacagtak össze vissza. Az esztelen ember közébbük szökkent és átfúrta őket pillantásával. "Hová tünt Isten? - rivallta, megmondom nektek! Mi öltük meg őt - ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk!

A legszerencsésebb sorsú az a szerző, aki öregemberként elmondhatja, hogy minden éltető, erőt adó, felemelő gondolat és érzelem, ami csak volt benne, írásaiban él tovább, és ő maga nem egyéb, mint por és hamu, a tüzet viszont megmentette és továbbadta.

Végül pedig a nő! Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan - a nőnek szüksége van erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely gyöngeséget isteninek magasztalja, előírja a szeretetet, az alázatot ... vagyis jobban mondva, legyengíti az erőseket, akkor uralkodik, ha sikerül az erőseket legyőzni.

Én vagyok a magány mint ember... Hogy engem soha egyetlen szó nem ért el, ez kényszerített rá, hogy elérjem önmagam... Semmit sem akarok másként, visszafele sem - semmi sem szabad másként akarnom ... Amor fati ... Még a kereszténység is szükségszerűvé lesz: csak az életre mondott: Nem e legmagasabb, legveszedelmesebb, legcsábítobb formája hivja ki a legmagasabb igenlését - engem.

Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a mennyországból, eszményt kovácsol a poklából.

„A boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút. Heroikus életet él az az ember, aki mindenfajta nemes ügyért áldozatos, kemény küzdelmet folytat és végül győzelmet arat, ám rosszul fizetik vagy egyáltalán nem is fizetik meg.” (Schopenhauer) Az ilyenféle heroikus életút, a közben véghezvitt önsanyargatással együtt, persze a legkevésbé sem felel meg azok erről alkotott nyomorúságos fogalmának, akik a legtöbbet fecsegnek róla, ünnepélyeket rendeznek nagy emberek emlékére és tévesen hiszik, hogy a nagy ember éppen úgy nagy, ahogyan kicsik ők, tehát valami ajándék révén, és saját kedvtelésre, mintegy szórakozásból, vagy mintha valami mechanikus kényszer kényszerítené e belső kényszer ellenében vak engedelmességre; tehát aki nem kap ilyen ajándékot, vagy nem érzi a kényszert, az éppúgy joggal kicsi, ahogy az említett ember nagy.

A művészet fejlődése az apollói és dionysosi szellem kétféleségével kapcsolatos: ugyanúgy, mint ahogy a nemek kétféleségéből támad az élet, állandó küzdelem és csak ideiglenes megbékülések közepette… Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre.

    ...

--------------------------------------------------------------

 

 

 

 

Andrew Matthews


 

Az élet így működik: van egy “aggódáspiramisunk”, és a legfontosabb dolgok miatt aggódunk. Ha eltörik a lábunk, nem aggódunk a fejfájásunk miatt – míg a törött láb össze nem forr. A horkoló férjek csak addig irritálnak bennünket, míg a fürdőszoba lángokban nem áll.
Hogyan aggódjunk kevesebbet? Ismerjük fel, hogy stresszünket a fejünkben létező szabályok irányítják. Amint félreteszünk néhány szabályt, vagy megszabadulunk tőlük, rögtön nem bosszankodunk annyira, amikor az élet nem veszi figyelembe a szabályainkat.
Tudatosan eldönthetjük: “Senki nem fogja a napomat elrontani.” Kiegyezhetünk magunkkal úgy, hogy: “Arrogáns bankalkalmazottak, parkolóőrök, marcona rendőrök, citromba harapott pincérlányok nem fogják a napomat megkeseríteni!” Emlékeztessük magunkat arra, hogy a világ drámai eseményeinek tükrében egy udvariatlan pénztárossal való konfliktus nem is annyira drámai!
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

Ha ez élet dögunalom, nézd meg, mennyi energiát fordítasz rá! Soha sem hallod, hogy valaki azt mondaná: “Hajnalban kelek, edzem a testem, tanulok, ápolom a kapcsolataimat, teljes gőzzel dolgozom – és SEMMI JÓ nem történik az életemben.” Életünk egy energiarendszer. Ha semmi jó nem történik benne, az a te hibád. Ha majd egyszer felismered, hogy a befektetett energia alakítja a körülményeidet, akkor már nem leszel áldozat.”
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

Két és huszonkét éves koruk között nagyon sokan drámai változáson esnek át. Rögeszméjükké válik, hogy megteremtsék biztonságukat és bebiztosítsák magukat. Estéiket a tévéhez láncolva töltik el, és celluloidhőseik merész tetteitől el vannak ájulva. Nagy adag szappanoperával és helyzetkomikummal töltik fel magukat, mialatt életük egyre unalmasabb évek sorozata lesz.
Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja az életerőnket. Az optimális biztonságot, védelmet és megszabadulást a gondoktól majd hat láb mélyen a föld alatt egy dobozban fogjuk megtalálni.” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

Ez az egyetlen életed van. Ha egy utcahosszúságú “miért nem tettem meg azt, amit szerettem volna” listával fognak eltemetni, az semmi mást nem jelent, mint hogy NEM TETTED MEG, amit lehetett volna.”
(Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

Gyakran szociálisan arra vagyunk kondicionálva, hogy az élet negatív oldalát lássuk. Ha van tíz dolog, ami jól működik, és egy, ami nem, akkor csak arra figyelünk, ami rosszul működik. Ha fiacskánk a húszpontos matekteszten tizenegy pontot ér el, akkor nem a tizenegy pontra koncentrálunk, hanem a kilencre, ami nem sikerült neki. Ha fáj a fejünk, akkor nem azt mondjuk: “A mellkasom, a hasam, a lábam és a karom nem fáj!”, hanem azt: “Úgy fáj a fejem!” Az inggallérunkon lévő rúzsfolt miatt aggódunk, ahelyett, hogy annak örvendenénk, hogy az ingünk kilencven százaléka milyen tiszta! Túl sok ember gondolja azt, hogy realistának és racionálisnak lenni egyet jelent a hibákra való koncentrálással!” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

A hibák visszajelzések a teljesítményünkről. A győztesek sokkal több hibát követnek el, mint a vesztesek. Ezért tartoznak ők a győztesekhez. Több visszajelzést kapnak, mivel többször próbálkoznak. Az egyik legnagyobb baj a vesztesekkel az, hogy hibáikat túl komolyan veszik, és nem veszik észre a bennük rejlő lehetőségeket.” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)


 

*

Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja életerőnket.” (Andrew Matthews: Élj vidáman)

*

Nem véletlenül tanácsolják nekünk: “Bocsáss meg az ellened vétkezőknek!” Csak így maradhatunk egészségesek és boldogok. A nem-megbocsátás az egyik legfőbb betegség kiváltó ok, hiszen a savanyú gondolatok a testet emésztik.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)

*

Ahhoz, hogy boldogok legyünk, a boldog gondolatokra kell koncentrálnunk. Mégis milyen gyakran tesszük az ellenkezőjét! És milyen gyakran előfordul, hogy fel sem figyelünk arra, ha megdicsérnek minket, viszont még hetek múlva is egy barátságtalan megjegyzésen rágódunk! Ha megengeded, hogy egy rossz élmény vagy egy kellemetlen megjegyzés kösse le gondolataidat, akkor ennek viselni fogod a következményeit. Emékezz rá: te kontrollálod a gondolataidat.

A legtöbb ember csak pár percig emlékszik a dicséretekre és évekig a sértésekre. Gyűjtik a szemetet, olyan hulladékot hordanak magukkal, amivel húsz évvel ezelőtt dobálták meg őket.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)


 

*

Ha valaki egynapos túrára indul, akkor bolod lenne magával vinni egy egész életre való útravalót. Akkor hát nem furcsa, hogy vannak, akik az elkövetkezendő huszonöt év összes aggodalmát magukkal hordják, és csodálkoznak, hogy az élet miért olyan nehéz? Arra vagyunk teremtve, hogy egy nap 24 órát éljünk. Nem többet. Nincs értelme ma a holnap problémáin rágódni.

Ha legközelebb azon kapod magad, hogy kezdesz kétségbe esni, tedd fel magadnak a következő kérdéseket:
“Elég levegőm van hogy lélegezzek? Mára elég ételem van?” (Ha a válasz “igen”, akkor jó irányba haladnak a dolgok!)
Gyakran figyelmen kívül hagyjuk a tényt hogy a legfontosabb szükségleteink ki vannak elégítve.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)

*

A boldogságért olykor keményen meg kell dolgozni. Olyan ez, mint otthon rendben tartása – meg kell őrizni az értékeket, és a szemetet ki kell dobni. Az egyik ember a szép kilátást veszi észre, a másik a koszos ablakot. Te választod meg, hogy mit látsz és mit gondolsz.

Kazantzakis egyszer azt mondta: “Ecseted és festéked van. Beléphetsz a menyországba, ha megfested.”

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)


 

*

Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is… Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy

a) ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy

b) ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásokban.

Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket – figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz  egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: “Miért pont én…?”

(Andrew Matthews: Hallgass a szívedre)

*

Minél kevesebb szabályt állítasz fel arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek, és hogy másoknak hogyan kellene viselkedni, annál könnyebb boldognak lenned.” (Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*


 

Leegyszerűsítve a világot kétféleképpen szemlélhetjük:

  • A világ egy nagy káosz.

  • A világ jól van úgy, ahogy van.

“A világ egy nagy káosz”

Oly sok energiába kerül mindenben hibát találni, és azzal kínozni magunkat, hogy néhányan lopnak és csalnak, hogy vannak lusták, vannak, akik túl sokat esznek, mások túl sokat költenek, vannak, akiknek kaviár jut, másoknak csak bab. Lehet, hogy a kalkuttai éhezőkre mutatsz, és azt mondod: “Minden rosszul működik a világban!” De a távolból megítélni olyan szituációkat, melyeket nem értünk teljesen, nem túl nagy segítség. Ha változtatni akarsz a dolgokon, az már más dolog. De a gyötrődés nem segít. A segítőkész emberek, mint Teréz anya, nem gyötrődnek – ők cselekednek.

“A világ jól van úgy, ahogy van”

A másik lehetőség az, hogy elfogadjuk a világot olyannak, amilyen. Szöget üthet a fejedben: “Mi a bizonyíték arra, hogy a világ úgy jó ahogyan van?” Mert a világ olyan, amilyen! A Hold a Föld körül kering, a Föld a Nap körül, a rózsák virágba borulnak, a madarak énekelnek, az emberek megházasodnak… és elválnak, a szomszédok veszekednek. És ezek mind a dolgok nagy tervéhez tartoznak. Azt mondani, hogy: “Az embereknek nem kellene betegnek lenniük, az embereknek nem kellene hazudniuk…” olyan, mintha azt mondanánk: “A Nap túl nagy!” A dolgok olyanok és úgy működnek, amilyenek.

Gondolhatnád: “Nem lehetek boldog, ameddig nem lesz világbéke.” Nemes gondolatnak tűnik, de nem túl intelligens! Jobb ha már közben jól érzed magad, miközben azon munkálkodsz, hogy a világnak azon szegletében, ahol élsz, nagyobb béke legyen. Lehetséges úgy elfogadni a világot amilyen, és mégis elkötelezettséget vállalni arra, hogy javíts a dolgokon!

(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

A szeretet nem érzelem. A szeretet nem a másik birtoklását jelenti. A szeretet valaminek ítélet nélküli megtapasztalása.” (Andrew Matthews)

*

Amikor harcolsz a világgal, mindig a világ nyer. Ha nagyobb lelki békét akarsz, hagyj fel azzal, hogy mindent felcímkézel “jó”-nak vagy “rossz”-nak.”“A küldetésed nem az, hogy megváltoztasd a világot. A küldetésed az, hogy te változz.”
(
Andrew Matthews)

*

“…Van úgy , hogy megfeszülve erőlködsz…
Úgy kell énekelned, hogy ne érdekeljen, kapsz-e érte pénzt,
Úgy kell szeretned, mintha sosem bántanának,
Úgy kell táncolnod, mintha senki sem figyelne,
Szívedből kell jönnie, ha azt akarod, hogy jó legyen.”
(Andrew Matthews)


 

*

Azt mondják, hogy az embereket három csoportba lehet sorolni: “Az a kevés, aki mozgatja az eseményeket, az a sok, aki ezt nézi, és a többiek, akik nem is tudják, hogy mi történik.” (Andrew Matthews)

*

Az élet folyamatos tanulás, és az egyik tantárgy, amit meg kell tanulnunk: az emberi kapcsolatok. A világegyetem adja fel a leckéket. Ha nem tanulunk meg egy leckét, akkor azt újra feladja nekünk. Néha osztályt ismétlünk ugyanazzal a személlyel, néha pedig egy új emberrel, de a régi problémával.”
(Andrew Matthews)


 

*

Akkor tudsz teljessé tenni egy kapcsolatot, ha teljes ember vagy. Máskülönben inkább csak teher vagy a kapcsolatban.” (Andrew Matthews)

*

Amikor az életed káosz, a boldog és kiegyensúlyozott emberek rendszerint elkerülnek téged. Ők a vidám és kiegyensúlyozott emberek társaságát keresik.” (Andrew Matthews)

*


 


 


 


 

Az élet így működik: van egy “aggódáspiramisunk”, és a legfontosabb dolgok miatt aggódunk. Ha eltörik a lábunk, nem aggódunk a fejfájásunk miatt – míg a törött láb össze nem forr. A horkoló férjek csak addig irritálnak bennünket, míg a fürdőszoba lángokban nem áll.
Hogyan aggódjunk kevesebbet? Ismerjük fel, hogy stresszünket a fejünkben létező szabályok irányítják. Amint félreteszünk néhány szabályt, vagy megszabadulunk tőlük, rögtön nem bosszankodunk annyira, amikor az élet nem veszi figyelembe a szabályainkat.
Tudatosan eldönthetjük: “Senki nem fogja a napomat elrontani.” Kiegyezhetünk magunkkal úgy, hogy: “Arrogáns bankalkalmazottak, parkolóőrök, marcona rendőrök, citromba harapott pincérlányok nem fogják a napomat megkeseríteni!” Emlékeztessük magunkat arra, hogy a világ drámai eseményeinek tükrében egy udvariatlan pénztárossal való konfliktus nem is annyira drámai!
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

Ha ez élet dögunalom, nézd meg, mennyi energiát fordítasz rá! Soha sem hallod, hogy valaki azt mondaná: “Hajnalban kelek, edzem a testem, tanulok, ápolom a kapcsolataimat, teljes gőzzel dolgozom – és SEMMI JÓ nem történik az életemben.” Életünk egy energiarendszer. Ha semmi jó nem történik benne, az a te hibád. Ha majd egyszer felismered, hogy a befektetett energia alakítja a körülményeidet, akkor már nem leszel áldozat.”
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

Két és huszonkét éves koruk között nagyon sokan drámai változáson esnek át. Rögeszméjükké válik, hogy megteremtsék biztonságukat és bebiztosítsák magukat. Estéiket a tévéhez láncolva töltik el, és celluloidhőseik merész tetteitől el vannak ájulva. Nagy adag szappanoperával és helyzetkomikummal töltik fel magukat, mialatt életük egyre unalmasabb évek sorozata lesz.
Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja az életerőnket. Az optimális biztonságot, védelmet és megszabadulást a gondoktól majd hat láb mélyen a föld alatt egy dobozban fogjuk megtalálni.” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

Ez az egyetlen életed van. Ha egy utcahosszúságú “miért nem tettem meg azt, amit szerettem volna” listával fognak eltemetni, az semmi mást nem jelent, mint hogy NEM TETTED MEG, amit lehetett volna.”
(Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

Gyakran szociálisan arra vagyunk kondicionálva, hogy az élet negatív oldalát lássuk. Ha van tíz dolog, ami jól működik, és egy, ami nem, akkor csak arra figyelünk, ami rosszul működik. Ha fiacskánk a húszpontos matekteszten tizenegy pontot ér el, akkor nem a tizenegy pontra koncentrálunk, hanem a kilencre, ami nem sikerült neki. Ha fáj a fejünk, akkor nem azt mondjuk: “A mellkasom, a hasam, a lábam és a karom nem fáj!”, hanem azt: “Úgy fáj a fejem!” Az inggallérunkon lévő rúzsfolt miatt aggódunk, ahelyett, hogy annak örvendenénk, hogy az ingünk kilencven százaléka milyen tiszta! Túl sok ember gondolja azt, hogy realistának és racionálisnak lenni egyet jelent a hibákra való koncentrálással!” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)

*

A hibák visszajelzések a teljesítményünkről. A győztesek sokkal több hibát követnek el, mint a vesztesek. Ezért tartoznak ők a győztesekhez. Több visszajelzést kapnak, mivel többször próbálkoznak. Az egyik legnagyobb baj a vesztesekkel az, hogy hibáikat túl komolyan veszik, és nem veszik észre a bennük rejlő lehetőségeket.” (Andrew Matthews – Élj Vidáman)


 

*

Az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ha folyton a biztonság után kutatunk, az elsorvasztja életerőnket.” (Andrew Matthews: Élj vidáman)

*

Nem véletlenül tanácsolják nekünk: “Bocsáss meg az ellened vétkezőknek!” Csak így maradhatunk egészségesek és boldogok. A nem-megbocsátás az egyik legfőbb betegség kiváltó ok, hiszen a savanyú gondolatok a testet emésztik.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)

*

Ahhoz, hogy boldogok legyünk, a boldog gondolatokra kell koncentrálnunk. Mégis milyen gyakran tesszük az ellenkezőjét! És milyen gyakran előfordul, hogy fel sem figyelünk arra, ha megdicsérnek minket, viszont még hetek múlva is egy barátságtalan megjegyzésen rágódunk! Ha megengeded, hogy egy rossz élmény vagy egy kellemetlen megjegyzés kösse le gondolataidat, akkor ennek viselni fogod a következményeit. Emékezz rá: te kontrollálod a gondolataidat.

A legtöbb ember csak pár percig emlékszik a dicséretekre és évekig a sértésekre. Gyűjtik a szemetet, olyan hulladékot hordanak magukkal, amivel húsz évvel ezelőtt dobálták meg őket.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)


 

*

Ha valaki egynapos túrára indul, akkor bolod lenne magával vinni egy egész életre való útravalót. Akkor hát nem furcsa, hogy vannak, akik az elkövetkezendő huszonöt év összes aggodalmát magukkal hordják, és csodálkoznak, hogy az élet miért olyan nehéz? Arra vagyunk teremtve, hogy egy nap 24 órát éljünk. Nem többet. Nincs értelme ma a holnap problémáin rágódni.

Ha legközelebb azon kapod magad, hogy kezdesz kétségbe esni, tedd fel magadnak a következő kérdéseket:
“Elég levegőm van hogy lélegezzek? Mára elég ételem van?” (Ha a válasz “igen”, akkor jó irányba haladnak a dolgok!)
Gyakran figyelmen kívül hagyjuk a tényt hogy a legfontosabb szükségleteink ki vannak elégítve.

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)

*

A boldogságért olykor keményen meg kell dolgozni. Olyan ez, mint otthon rendben tartása – meg kell őrizni az értékeket, és a szemetet ki kell dobni. Az egyik ember a szép kilátást veszi észre, a másik a koszos ablakot. Te választod meg, hogy mit látsz és mit gondolsz.

Kazantzakis egyszer azt mondta: “Ecseted és festéked van. Beléphetsz a menyországba, ha megfested.”

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)


 

*

Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is… Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy

a) ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy

b) ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásokban.

Ilyen az élet! Kis kavicsokkal dobál meg minket – figyelmeztetésképpen. Ha ezeket a kis kavicsokat nem vesszük észre, akkor egy téglával dob meg. Ha a téglát sem vesszük észre, akkor szétzúz  egy kősziklával. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor láthatjuk, hogy hol nem vettük észre a figyelmeztető jeleket. És akkor még van képünk azt mondani: “Miért pont én…?”

(Andrew Matthews: Hallgass a szívedre)

*

Minél kevesebb szabályt állítasz fel arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek, és hogy másoknak hogyan kellene viselkedni, annál könnyebb boldognak lenned.” (Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*


 

Leegyszerűsítve a világot kétféleképpen szemlélhetjük:

  • A világ egy nagy káosz.

  • A világ jól van úgy, ahogy van.

“A világ egy nagy káosz”

Oly sok energiába kerül mindenben hibát találni, és azzal kínozni magunkat, hogy néhányan lopnak és csalnak, hogy vannak lusták, vannak, akik túl sokat esznek, mások túl sokat költenek, vannak, akiknek kaviár jut, másoknak csak bab. Lehet, hogy a kalkuttai éhezőkre mutatsz, és azt mondod: “Minden rosszul működik a világban!” De a távolból megítélni olyan szituációkat, melyeket nem értünk teljesen, nem túl nagy segítség. Ha változtatni akarsz a dolgokon, az már más dolog. De a gyötrődés nem segít. A segítőkész emberek, mint Teréz anya, nem gyötrődnek – ők cselekednek.

“A világ jól van úgy, ahogy van”

A másik lehetőség az, hogy elfogadjuk a világot olyannak, amilyen. Szöget üthet a fejedben: “Mi a bizonyíték arra, hogy a világ úgy jó ahogyan van?” Mert a világ olyan, amilyen! A Hold a Föld körül kering, a Föld a Nap körül, a rózsák virágba borulnak, a madarak énekelnek, az emberek megházasodnak… és elválnak, a szomszédok veszekednek. És ezek mind a dolgok nagy tervéhez tartoznak. Azt mondani, hogy: “Az embereknek nem kellene betegnek lenniük, az embereknek nem kellene hazudniuk…” olyan, mintha azt mondanánk: “A Nap túl nagy!” A dolgok olyanok és úgy működnek, amilyenek.

Gondolhatnád: “Nem lehetek boldog, ameddig nem lesz világbéke.” Nemes gondolatnak tűnik, de nem túl intelligens! Jobb ha már közben jól érzed magad, miközben azon munkálkodsz, hogy a világnak azon szegletében, ahol élsz, nagyobb béke legyen. Lehetséges úgy elfogadni a világot amilyen, és mégis elkötelezettséget vállalni arra, hogy javíts a dolgokon!

(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

*

A szeretet nem érzelem. A szeretet nem a másik birtoklását jelenti. A szeretet valaminek ítélet nélküli megtapasztalása.” (Andrew Matthews)

*

Amikor harcolsz a világgal, mindig a világ nyer. Ha nagyobb lelki békét akarsz, hagyj fel azzal, hogy mindent felcímkézel “jó”-nak vagy “rossz”-nak.”“A küldetésed nem az, hogy megváltoztasd a világot. A küldetésed az, hogy te változz.”
(
Andrew Matthews)

*

“…Van úgy , hogy megfeszülve erőlködsz…
Úgy kell énekelned, hogy ne érdekeljen, kapsz-e érte pénzt,
Úgy kell szeretned, mintha sosem bántanának,
Úgy kell táncolnod, mintha senki sem figyelne,
Szívedből kell jönnie, ha azt akarod, hogy jó legyen.”
(Andrew Matthews)


 

*

Azt mondják, hogy az embereket három csoportba lehet sorolni: “Az a kevés, aki mozgatja az eseményeket, az a sok, aki ezt nézi, és a többiek, akik nem is tudják, hogy mi történik.” (Andrew Matthews)

*

Az élet folyamatos tanulás, és az egyik tantárgy, amit meg kell tanulnunk: az emberi kapcsolatok. A világegyetem adja fel a leckéket. Ha nem tanulunk meg egy leckét, akkor azt újra feladja nekünk. Néha osztályt ismétlünk ugyanazzal a személlyel, néha pedig egy új emberrel, de a régi problémával.”
(Andrew Matthews)


 

*

Akkor tudsz teljessé tenni egy kapcsolatot, ha teljes ember vagy. Máskülönben inkább csak teher vagy a kapcsolatban.” (Andrew Matthews)

*

Amikor az életed káosz, a boldog és kiegyensúlyozott emberek rendszerint elkerülnek téged. Ők a vidám és kiegyensúlyozott emberek társaságát keresik.” (Andrew Matthews)

*


 

Márai Sándor

Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)

“Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.

Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten. Hiszek benne? Néha azt hiszem, csaknem frivolitás és túlbuzgalom hinni benne. Több és más Ő annál, semhogy hitem vagy tagadásom eldöntené kettőnk viszonyát.”

(Márai Sándor: A négy évszak)



“Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet.

3.jpg

Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.”
(Márai Sándor: A négy évszak – A hó)



“Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert.

1361.jpg

S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi érzékenységről)



“Soha nem érthetem meg, miért életem legszebb emléke a pillanat, mikor – tízéves lehettem – egy téli délután beléptem anyám sötét, üres hálószobájába, s a küszöbön állva megpillantottam a bútorok politúrján és a kályha csempéin az ablak előtt, az utcán és a szemközti házak tetején világító hó kékes visszfényét. E pillanat varázsát nem tudom elfelejteni. A hó kék fénye a sötét szobában valósággal megdöbbentett, s ugyanakkor sem azelőtt, sem azóta nem észlelt boldogságérzettel töltött el. A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben, ugyanolyan mesés, kékes fénnyel, mint anyám hálójával szemközt, a háztetőkön a hó.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az emlékekről és a csodálatosról)



“Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy “madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám bízta, hogy csináljam és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.

521.jpg

A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.” (Márai Sándor)



“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)

“A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt, hogy van. S ez, ahogy múlnak az évek, mindennél fontosabb.

21.jpg

A szülővárosba idővel nem emlékeket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzetét.” (Márai Sándor: A kassai bombák)

“Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)



“Az emberek általában megsértődnek, ha túlságosan udvariasak vagyunk velük szemben. Az európai és az amerikai emberekről beszélek. Csak a kínaiak tudják elviselni a föltétlen, a maradéktalan, a végzetes udvariasságot, mely már átitatta testük és lelkük szövetét, egy az élettel, a bélmosók és hercegek számára is. Ez az udvarisság, mely egyértelmű a nép életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája.
    De a mi udvariasságunk teljesen felületes. A franciáknak csak az irodalma és a hadüzenete udvarias: az ebédlője, az üzlete és a szalonja már nem az. Nem elég azt mondani: “pardon”, ha lábára lépünk valakinek. Így is kell érezni: “Pardon” – s ez már sokkal nehezebb. Korunk az emberiség egyik legudvariatlanabb kora. A középkor hóhéra még letérdelt az áldozat elé és bocsánatot kért, mert kénytelen levágni a nyakát: s Marie Antoinett még azt mondta Sansonnak a vérpadon: “Pardon.” De most már sem a hóhér, sem az áldozat nem kérnek többé egymástól bocsánatot. Ez felette szomorú.
    S ha valaki tökéletesen udvarias napjainkban, a kortársak ezt a magatartást hideg, szenvtelen közönynek érzik. Ma mindenki “színvallást” követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik. Holott nem az: egyszerűen csak tapasztalás. Nincs már megoldás. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős gyűlölettel: te maradj udvarias.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Az udvariasságról)



“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Önmagamról)



“Az élet homályban telik el, kimondatlan szavak, mozdulatok, melyeket idejében elvetélünk, hallgatás és félelem, ennyi az élet, az igazi. A család egyensúlya törékeny valami, mint minden élet egyensúlya. Azt hiszem, nem szerettük és nem gyűlöltük egymást jobban, mint a legtöbb családban. A zsidó családoknak azt a kétségbeesett, tudatos egymásba kapaszkodását nem ismerik a keresztények. A zsidóknál elébb van a család, s aztán következnek a családtagok; a keresztény családban mindenki lehetőleg elsősorban magának él, s érzelemfölöslegéből juttat valamit, többet vagy kevesebbet, a családnak is. A zsidók a családért élnek, a keresztények a családon élnek.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)



“Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Később azt tapasztaltam, hogy a rosszul értelmezett, helytelen igénnyel követelt szeretet többet gyilkol az életben, mint a lúg, a gépkocsi és a tüdőrák együttesen. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod.” (Márai Sándor: Az igazi)



“A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal.

ny834.jpg

 

Egy ember, aki lassan elvegyül a tájjal, része lesz egy erdőnek vagy mezőnek, ütemesen átadja magát a természet nagy díszletei között az örök valóságnak, az időtlen világi térnek, minden pillanatban úgy érzi, hazatért séta közben. A séta a teljes magány. Egy szobában könyvek és tárgyak vannak körülötted, melyek életed feladataira és kötelességeire figyelmeztetnek, a munkára vagy a hivatásra. Aki sétál, megszabadult munkájától, egyedül van a világgal, lelkét és testét átadja az ősi elemeknek. Gondold meg, hogy a földön jársz és csillagok alatt sétálhatsz. Nagyszerű dolog ez.”
(Márai Sándor: Füves könyv - Arról, hogy sokat kell sétálni)

“Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

“Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges ahhoz, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)



Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal és jellemeddel. Ebben a szerződésben nincs alku.
    Az élet egy jellemtől kegyetlenebb kamatot szed, mint az uzsorások. Mindenért fizetned kell, a függetlenségért, az örömért, a testi egészségért is, de legfélelmetesebben a jellemeddel és munkáddal kötött szerződésért kell fizetned. Ennek a rabtartónak nem mondhatod soha: “Fáj a fejem.” Vagy: “Máshoz volna kedvem.” A gályarabnak is könnyebb, mint annak, aki munkára szerződött jellemével.” (Márai Sándor: Füves könyv – A szerződésről, még egyszer)



“Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és jellem -, nem változott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten: s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagokhoz, a természet jelbeszédéhez.  Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is – élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szerkezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségéből.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az emberi anyagról)



“Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke ormairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tudod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örökké városok, célok, életkorok és változások között haladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, sem tartósabban, mint a vándor, aki megtöttyed az útszéli almafa árnyékában egy fél órára útközben. Tudjad ezt, mikor terveket szövögetsz. Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy mindig útközben élsz)



“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezőben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerűt. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….”
(Márai Sándor: Füves könyv – A köznapiról és a látomásról)



“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …

g15091.jpg

S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?… És mégis várod.”
(Márai Sándor: Az igazi)

„S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?… Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az? … Az igazi… mint a regényekben? … Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behúnyom szemem és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?… Sugárzás?… Titkos érintés?… Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom…”
(Márai Sándor: Az igazi)



„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.” (Márai Sándor: Az igazi)



„Megtudtam, hogy ami egy emberből látszik, szavai, véleményei, cselekedetei, rokonszenvei és gyűlöletei, az még egyáltalán nem ő – legtöbbször csak visszfénye valaminek vagy valakinek, aki megmásíthatatlan; hét fátyol rejti a világ elől, s ott él minden emberben, mélyen a kitapintható felületek mögött.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)



„Egy lélek fejlődésének romantikus szakasza az áhitat, mellyel egyszerre odafigyel minden emberben az „egyéniségre”, a „titokra”, az egyedülvalóra.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)



“Az igazi élmény az ember számára tehát elsőrendűen ennyi: önmagának megismerése. A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás. Rómában vagy az Északi Sarkon járni nem olyan érdekes, mint megtudni valami valóságosat jellemünkről, tehát hajlamaink igazi természetéről, a világhoz, a jóhoz és rosszhoz, az emberekhez, a szenvedélyekhez való viszonyunkról. Mikor értelmem eléggé megérett erre, már csak ezt az élményt kerestem az életben.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Arról, mi az élet igazi értelme)



“Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy… Csak nem “biztonságban” élni. Mindig várni a vihart és a tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: “Itt van.” S oltani és védekezni.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az élet ritmusáról)



“Az élet – néha így érzed – csaknem elviselhetetlen. Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyományok, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. Bízol abban, hogy egyszer hamuvá ég a szívekben minden indulat, a pernye és a keserű füst, mely a szívekben terjeng, eloszlik. Megint napfény hull az emberi tájra. A tenger kék lesz és a fák gyümölcse illatos. A változás elhozza a békét.
    A változás természetesen bekövetkezik majd, ha itt lesz az ideje: az indulatok megpihennek. De egy nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, mely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Akik a változást hozzák és élik, megint csak emberek lesznek, tehát igazságtalanok, türelmetlenek, kegyetlenek, kapzsiak és buják. A változás, minden emberi dolgok változása, elkövetkezik, de az ember nem változik meg.”
(Márai Sándor: Füves könyv – A változásról és a reménységről )



“Vannak ilyen szédülés-szerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.” (Márai Sándor: Az igazi)



“Az élet üres marad, ha nem töltöd meg valamilyen veszélyes és izgalmas feladattal.” (Márai Sándor: Az igazi)



“Sokat olvastam. De az olvasással is úgy van az ember, tudod… csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz is adni olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben vagy munkában építeni abból valamit…” (Márai Sándor: Az igazi)



“A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó mély vizekbe… Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség. Emberek, akiknek közük van egymáshoz, nem élhetnek titokkal a szívükben. Ez a csalás értelme.”
(Márai Sándor: Az igazi)



Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit – a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”
(Márai Sándor: Füves könyv – A boldogságról)



“Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel.”
(Márai Sándor: Füves könyv – Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)



“… sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.” (Márai Sándor: Az igazi)



“Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok percét a renkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.”
(Márai Sándor: Füves könyv)



“Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély?… S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?… Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)



“Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)



“S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem “másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló. Mert mindig a “másfélé-t” szeretjük, őt keressük, az élet minden helyzetében és változatában…tudod-e már? Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két “egyféle” ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot – talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)