Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


HUSZADIK SZÁZAD

2010.05.20

HUSZADIK SZÁZAD

A VILÁGBÉKÉÉRT

Őszintén gondolkozni, még ha mindenki ellenére cselekszik is, annyit jelent, mint mindenkiért cselekedni. Az emberiségnek szüksége van arra, hogy azok, akik szeretik, szembeforduljanak vele és fellázadjanak ellene, mikor kell. Nem azzal szolgálod az emberiséget, ha lelkiismereted meghamisítod, hogy hízelegj neki, hanem ha megvéded lelkiismeretedet és értelmed sértetlenségét az ő hatalmi visszaéléseikkel szemben: mert ezek is az ő hangjai közül valók. És őt árulod el, ha magadat elárulod.

A szabadság lényege, hogy szabad ember egymagában is törvénye a világegyetemnek, öntudatos törvény, amely egyedül van hivatva, hogy egyensúly gyanánt szolgáljon a mindent eltipró gépezetnek. Látom az Általános Lényt, aki még háromnegyed részben belé van tapadva az agyagba vagy héjba, vagy a kőbe, s alá van vetve az anyag kérlelhetetlen törvényének, melybe beleágyazódott. Csak tekintete és lélegzete szabad. Remélem – mondja a tekintet. Akarok – mondja a lélegzet. És e kettőtől támogatva igyekszik kibontakozni. A tekintet és a lélegzet mi vagyunk: a szabad ember az.

A halál uralkodik a világon! Élők, rázzátok le igáját. Nem elég, hogy megsemmisíti a népeket. Azt akarja, hogy dicsőítsétek és énekelve rohanjatok a halálba; uraik pedig azt kívánják, hogy ünnepeljék tulajdon áldozataikat... „Ez a legszebb és legirigylésreméltóbb sors!”. – Hazudnak! Éljen az élet! Egyes-egyedül az élet szent. És az élet szeretete a legeslegelső erény. De a mai emberben nincs meg. Ti nem szeretitek az életet, ti, akik nem tudjátok jobb hasznát venni, mint koncul dobni a halálnak. Terhetekre van saját életetek: nektek, gazdagoknak, polgároknak, a múlt szolgáinak, konzervatívoknak, akik étvágytalanságból, erkölcsi diszpepsziából, keserű szívvel-szájjal, unalomból, duzzogva félreálltok – és terhetekre van nektek is, proletárok, szegények, szerencsétlenek, akiket elcsüggeszt az a sors, amely nektek jutott. Életetek keserű kisszerűségében, a változás reménytelen voltában (ti kishitűek!) egyetlen vágyatok, hogy valami erőszakos cselekedettel szabaduljatok ki belőle, mely fölébe emel benneteket a mocsárnak, legalább egy pillanatra – az utolsó pillanatra.

 

Halni és pusztítani. Dicső dolog! Élni kellene! És ti ezt nem tudjátok. Nem vagytok rá méltók. Sohasem ízleltétek meg az élő pillanat, a fénysugárban keringő öröm áldását. Halódó lelkek, akik azt kívánják, hogy haljon meg minden velük együtt; beteg testvérek, akiknek kezünket nyújtjuk, hogy megmentsük őket, s akik őrjöngve húznak le bennünket magukkal az örvény fenekére...

 

Jaj nektek, írástudók és farizeusok, jaj nektek, álszenteskedők! Politikusok és papok, művészek, írók, halálnak koriteusai, belülről mind telve vagytok csontokkal és rothadással. Bizony, fiai vagytok ti azoknak, akik Krisztust megölték. Miként azok, ti is összetöritek az emberek vállát, szörnyű terhekkel, amelyekhez magatok kisujjatokkal sem nyúltok hozzá. Keresztre feszítitek ti is, mint azok; és akik segíteni akarnak a szerencsétlen népeken, akik eljönnek közétek, kezükben hordva a békét, az áldott békét, azokat börtönre vetitek és szidalmazzátok, s miként az Írás mondja, városról városra üldözenditek, míg csak a földre kiontott vér eső gyanánt nem hull vissza reátok.

 

Emberek, nem igaz az, hogy a halottak rabszolgái vagytok, s hogy ők jobbágyok gyanánt béklyóznak benneteket a földhöz. Ti élő emberek fiai vagytok és elevenek vagytok magatok is. Legyetek szabadok! Közületek mindegyik maga az Ember – nem az a romlandó hús, mely a sírokban bűzölög, hanem az életnek pattogó tüze, mely megtisztítja a rothadást, felfalja a századok fekvő hulláit, s mint örökké új, mint örökké ifjú tűz, átövezi a földet égő karjaival. Legyetek szabadok!

Romain Rolland

 

 

MIÓTA A VILÁG VILÁG...

Vajon milyen sor idő és milyen világkép jár az eszünkben, mikor ezt mondjuk: „mióta világ a világ”..? Gondolat és érzelem tán az idő elején fakadt, de mindenesetre régtől fogva él, mert „mióta a világ világ”, az ember mindig ezt meg ezt tette, és így vagy úgy hitte a dolgokat. A kőtörő azt hiszi, hogy az ó- és újvilág útjain mindig is ugyanúgy törték a követ, ahogy ő. Ez a kőtörő felfogása, meg azé, aki nála nem különb. Így gondolkodik például az a bíró is, aki képtelen elképzelni, hogy a századok folyamán akadt már pillanat, mikor nem volt büntetőtörvény és végrehajtó hivatalnoksereg. Amit most látunk, mindig látható volt, ezt fújja kicsi és nagy a társadalmi létra minden fokán. E közhely rejtett értelmét hiába keressük. Nyilván úgy áll a dolog, hogy amit a múltban és állandóan látunk, az a jövőben sem lesz elrejtve előlünk, és így Istennek sem adatik engedély, hogy új dolgokat teremtsen.

De ha már a változhatatlanba beletörődünk is, afelől továbbra is bizonytalanok maradunk, milyen is hát az a világ, melyről ily határozottan merünk beszélni. Az Evangélium szerint a hányattatás olyan nagy lesz, aminőhöz hasonló a világ kezdete óta nem volt, sőt nem is lesz. Ettől ugyan sem a kőtörő, sem a merev bíró nem lesz okosabb, de a textus intő figyelmeztetés, mely megcáfolja a világ állandóságába és ne varietur jellegébe vetett hitünket. Mert elég egy pillanat, hogy a világ megforduljon és régi arculatát elveszítse.

Ha az Elveszett Paradicsomból ostobán és megalázottan visszatérünk és a Thébába vezető út lépcsőjén fenyegetőn és titokzatosan alkalmatlankodó régi szavak értelmét vizsgáljuk, akkor a fenti közhelyre egyszerre fény derül. A misztikus értelmezés szerint ugyanis a világ a Sátán birodalma. Így már világos a dolog.

„Mióta a Gonosz gonosz”, vannak kötelességek és emberek a világon, és vannak ostobák is, és az utca mindenkié. Van nagyvilág és kisemberek világa, van tudós világ, irodalmi világ, katolikus világ és félvilág, és vannak emberek, akik kellő heroizmus híján, és mert az emésztés nem zavarja őket, azt hiszik, hogy sohasem halnak meg.

Léon Bloy

 

 

A KIVEZETŐ ÚT

Van-e Isten, vagy nincs? Manapság ez körülbelül a legérdektelenebb kérdés. Nemrég valaki meg akarta ölni Istent. Nyomorult őrültség! – egy halottat megölni!

Egyébiránt: akár él Isten, akár meghalt, mit törődnek az emberek Istennel? Mire való nekik az Isten? Mezítelenek – Isten nem öltöztette fel őket; szolgák – Isten nem szabadította fel őket; éhesek – Isten nem etette meg őket. Az állatnak nincs Istene, de az ember rosszabbul él, mint az állat. Tegyétek először emberré az embert, aztán beszélhettek neki Istenről.

Mivel feleljen erre az ember? Szavakkal – azt szégyellnie kell; tettekkel pedig – hol is vannak a mi napjainkban a vallásos tettek? Hogyan tudjuk, nem bebizonyítani, hanem megmutatni, hogy a vallás a legfontosabb az emberi tettek között? Ha a vallásos élményből végképpen és visszahozhatatlanul kiveszett valami, hát az a vallásos tett iránt való érzék. Amíg a vallásról mint ideálról beszélünk, mindenki egyetért, vagy legalábbis: senki sem mond ellent; egyébként alighanem abból az okból, mert mindenkinek mindegy. De alig próbáljuk meg a vallást a reális valósággal összekötni, vagy mint bolondok, vagy mint gazfickók állunk ott, mert amennyire a mai emberiség vissza tud emlékezni, a vallás egyetlen szociális valósága a megcsaltak butasága és a csalók komiszsága.

Isten meghalt az emberiségben, de nem halt meg az emberben; a társadalomban, de nem a személyiségben, az összességben, de nem az egyesekben. A vallásos érzés a legmagasabb metafizikai határa az önfenntartás fizikai érzésének – olyan határ, amelyet csak az ember ér el: az egyetlen állat, amely ismeri a halált. Tudom, hogy meghalok; de élni akarok a halál után is – ez a vallás kezdete. Éppen a vallás az, ami az ember nevű fajt mind a többi állattól megkülönbözteti: az ember a vallásos állat.

Még az olyan emberek is, akiktől minden vallás idegen, kénytelenek elismerni, hogy az élet célja és értelme a boldogság, s hogy a boldogság: szeretet. Szeretni annyi, mint örülni, hogy szeretetünk tárgya: van, s azt akarni, hogy mindig is legyen. Nem akarni, hogy legyen, belenyugodni abba, hogy ne legyen, annyi, mint nem szeretni. A szeretet reális és egyben transzcendentális igenlése a létnek. A halál reális és egyben transzcendentális tagadása ennek a létnek, megsemmisítése a személyiségnek. Minden életet legyőz a halál. Hogy az életnek értelmet adjunk, a szeretetben kell igenelnünk a személyiség örökös létét; de a halál, amely a személyiséget megsemmisíti, szétrombolja a szeretetet is, az életnek az ember számára egyedül lehetséges értelmét. Hogy ezt a kényszerítő antinómiát megfoghassuk, szükségünk van a szeretet és a halál élményére. Tudatos életének egy bizonyos pillanatában minden embert a vallás kényszerűsége elé állítja létnek két legnagyobb realitása: a szeretet és a halál. Azért tudja minden ember többé vagy kevésbé, hogy mi az Isten, mert többé-kevésbé tudja, hogy mi a szeretet és a halál.

Ha a szeretett lény meghal, a szerető nem szűnik meg szeretni. Ez vagy csoda, vagy őrültség. Hogyan szerethetek egy halottat vagy olyan embert, aki meghalhat, akinek meg kell halnia? Ugyanazt az egyéni létet, amelyet a halál föltétlenül tagad, nem igenli-e rám nézve éppoly föltétlenül a szeretet? Tudom, hogy a szeretet az életem lényege, és csak azért, csak azáltal élek, hogy szeretek. De hogyha elismerem, hogy a halál a személyiséget megsemmisíti, és mégis szeretem a halottat, a halandót – akkor akaratommal igenlem azt, amit eszemmel tagadok; igenlem, hogy van valami, akarom, hogy mindig is legyen valami, amiről tudom, hogy nincs többé, vagy holnap nem lesz már. Egy és ugyanazt a dolgot tagadom és igenlem – hiszen ez őrültség! Addig szeretek és élek, amíg őrült vagyok: de ha visszatérek az észhez, megszűnök élni. Életem tagadja az eszemet, eszem tagadja az életemet. Két dolog közül tehát csak egy marad: vagy belenyugodni ebbe az értelmetlenségbe, lemondani az észről és átengedni magunkat a gyógyíthatatlan őrültségnek; vagy pedig anélkül, hogy meghajolnánk a kivezető út megtalálásának empirikus lehetősége előtt, egy immár nem empirikus, hanem transzcendentális kivezető utat keresni.

Ezt a kivezető utat a vallás mutatja meg nekünk.

Merezskovszkij

 

 

A SZELLEMRŐL

Minden kor embere azt tartja, hogy a szellem, bár a test kisugárzása csupán, mégis túléli a testi világot.

Oktalan dolog illúziót látni abban, amiben mindenki hisz, és elfogultság volna az általános meggyőződést tudatlanságnak és hiszékenységnek bélyegezni. A kritika nyomán éppen nem szűnik meg a hit, és közepes gondolkodásra vall, ha a meg nem értett dolgokat nem-létezőknek hisszük. A hullámok világában például érzékelésünk a semminél is kevesebb.

Ha a dolgokban nem hiszek, ha mindenben kételkedem, önmagamban akkor sem vesztem el hitem, mert magamban érzem a minden kételynek ellenszegülő sötéten hatalmas elemet, és bárhogy nevezzük is a tudat e lényeges magját: akár élő szellemnek mondjuk, akár kétkedő monásznak, létezésében nem kételkedhetünk, mert az élet itt nem tűr kételkedést. Megismeréséhez pedig a szeretet vezet el, mert ez a magunkból való kilépésnek és a másba való átömlésnek szenvedélye.

Az én gyakran vágyik eldobni magától a test terheit és hevesen áhítja a megszabadító változást. A szerelem, mint annyi szenvedély, akkor óhajtja a halált, mikor a szenvedély célhoz ér. A laboratóriumban méricskélő tudákos azt mondaná ugyan, hogy ez a fáradt test gyengesége csupán. Pedig e lendület a szerelem mélyéből, a szerelem teljességének pillanatában ered, a test elernyedése előtt, s az erősek szívében. Mert erősek azok, akik magukénak mondják az igazi szenvedély ritka erejét.

Nem tudjuk, hogy a szellem és a test külön életet élnek-e, s a szellem kisugárzásának módja is ismeretlen. De mindenesetre nehezebb hinni a lélek elpusztulásában, mint abban, hogy a test elomlik. A szerelem örökkévalónak hiszi magát. Hogy e szónak: örökkévalóság, van-e értelme, nem tudom. De az érzés bizonysága önmagában van, akár az életé. Milyen nyomorultul üres, mélység nélküli és sivár az a tudat, melyet nekünk szán a világ! A tudósok kinevethetik a szellemet, de bizonyítékaikon csak mi fogunk nevetni. De rászednek-e valóban, s ha igen, ki tesz bolonddá? A szellem örökkévalósága bizonyára látszat, de talán van az örök jelenvalóságnak is törvénye. A tiszta lélek számára minden jelenvaló. Az idő a testet öltött gondolat illúziója, a test földi mozgásának ábrája. Goethe is erre gondolt egy este, mikor Schiller szellemének sugallatára az örök életről elmélkedett.

A szellemekkel is üzérkedés folyik, akár a testtel. Mindenütt vannak csalók és ostobák. Undor fog el, ha arra gondolok, hogy a legnagyobb lelkek pénzsóvár szélhámosoknak és ostoba kísérletezőknek kénytelenek engedni, akik Beethovennek hamis hangokat és Shakespeare-nek ürülékgondolatokat tulajdonítanak.

De nem is erről van szó. Bohócok és piszkoskezű szélhámosok sem tudják eloszlatni azt a hitet, hogy a síron túli fenséges titok más, mint a semmi. Az effajta népség éppoly méltatlan az örök lélekhez, ha van ilyen, mint a nagy költőkhöz a kontárok hada.

Talán nem is olyan együgyű az az egyszerű lélek, amelyik asztalt táncoltat és apró kopogások útján érintkezik a szellemekkel. Sok ilyen lelket a remény éltet, többeket a nagylelkűség vezet. Nem félnek a haláltól. Nem egy egyszerű embert ismerek, aki az örök életnél jobban szereti a megsemmisülés gondolatát, s ha módjában lenne, tudná, mit válasszon. Az örökkévalóság, kivált a szellemé, megborzasztja az ilyen embert. Ha az élethez ragaszkodunk, akkor a testet és annak örömeit szeretjük, s csak az átmenetitől félünk, mely a véghez vezet, de nem a haláltól.

André Suarés

 

 

A JELMONDATOKBÓL

AKI a művészetet történeti vagy gondolati úton közelíti meg, nem kerüli el a veszélyt, hogy a legrosszabbat meg a legjobbat egyaránt anyagnak lássa. Ez esetben ami csak a látszat és véletlen, ugyanolyan értékűnek mutatkozik, mint az, ami lényeg és ősanyag. Így válhat egy tudomány – amely pedig az életé – vértelen számtanná.

 

MAGAS kiműveltség, soksarkú kicsiszoltság híján nem lehet fölismerni a taglejtések finomságát és ritmusát. Fogalmi esztétikát csak a barbárok űznek.

 

SOHA még ilyen uralma a tömegeknek, soha még ilyen terméketlensége a magában álló ember tettének! Vannak idők és alkalmak, midőn a művész indíttatva érzi magát, hogy csatabárdot ragadjon a többiekkel együtt, de ma, mint az örök tüzek őre, fölötte áll a világok, államok, társadalmak hánykolódásának.

 

HIÁBA panaszkodnak afelől, hogy a művész nem veti magát alá a mindenkire egyaránt érvényes, uralkodó általánosságoknak. e csak a valódi természeti törvényeknek tartozik engedelmeskedni. Ami ma általános, az már nem a lényeges normák erejéből, se nem belső ösztönzések nyomán keletkezett, hanem véletlen megalkuvásokból és gazdasági szükségből. Abban a Birodalomban, ahol a legfőbb törvényt a Szellem szabja meg, ma már csak egyedül a Művész élhet, s vele talán még azok a szemlélődők, akik függetlenítették magukat. A művészet ma valóban: „szakítás a társadalommal”.

 

A MŰVÉSZEKET gyakran gáncsolják perverz hajlamaik miatt. Viszont mi is csodálkozunk azon a sok apró és nagy dolgon, amit a polgár szeret. Micsoda bőséges romlottság és perverzitás lakozik abban az ízlés és értelem nélküli „berendezésben”, melyet a saját ámítására maga köré halmoz.

 

 

NAGY ELŐDEINKNEK a művészetben megadatott, hogy érintetlen, szűzi világuk fölé a teljesség épületét emeljék. Innen az ő megközelíthetetlen, gyakorta például elénk állított nagyságuk. Nyomukba csak a legbensőségesebb érzület, szeretetben bővelkedőbb szemlélet, összeszedettebb kidolgozás révén léphetünk. Amit ők irtatlan erdőben, televény talajon leltek, azt nekünk a mélységből kell kiaknáznunk.

 

A SZELLEM, amíg a maga legsajátabb képére alakítja a távolságot és múltat, elérkezik közvetlen jelenkora és a személyiség birodalmába. Lényeges csak az, hogy művészileg alakítsa az életet. Hogy milyen életet? – Az mindenképpen érdektelen.

 

A MŰVÉSZET mindaddig nem nyerheti meg a társadalom szélesebb köreit a maga számára, amíg az emberek nem tudnak különbséget tenni a mű lényeges hatása és elbeszélt tárgyának közönséges izgalma között. Műértésre csak azoknak nyílik alkalmuk, akik képesek fölfogni az alkotás ritmikus voltának hatását.

 

A NAGY MŰ kettős hatást gyakorol a szellemre. Egyfelől heves lelkesedést vált ki, amely pillanatnyi, soha vissza nem térő, s gyakran a megértéssel sem jár együtt, másfelől fokról fokra való behatolás útján tiszta élvezetet, mely bármikor föléledhet.

 

A KÖLTEMÉNY valamely eseménynek legmagasabb és végső érvényű kifejezése: nem gondolatot, hanem hangulatot közvetít. A festészetben tagolás, vonal és szín hat, a költészetben: kiválasztás, mérték és hangzás.

 

 

CSUPÁN középszerű iparosmunkát végeznek, akik gondolatok kifejezése, történetek elmondása közben a tényeket fedő szavakra időmértéket és rímet erőltetnek. Vajon méltó lenne-e egyáltalán az értelmes lényhez a rímekkel, verslábakkal űzött játék, ha ezek nem valamilyen ellenállhatatlan ének dallamaként törnének fel? Rímek, gondolatok, sőt képek is gyakran csak arra szolgálnak, hogy testet adjanak e dallamnak.

 

TÉVEDÉS, hogy egy vállalkozást csak nagy szellemek nagy gondolatai mozdítanak elő. Végtelen fontosságú a kicsinyebbek nevelése, vezetése. Abba a légkörbe kell vezetni őket, amelyben majd a nagy gondolatok lélegzetvételét táplálhatják.

Stefan George

 

 

AZ ERŐSZAKNÉLKÜLISÉG

Aki erőszaknélküli akar lenni, annak nem szabad haragot éreznie megsértője iránt. Nem szabad rosszat kívánnia neki. Nem szabad átkoznia. Nem szabad testi sértést okoznia neki. Nyugodtan kell fogadnia minden rosszat, amit üldözője vele szemben alkalmaz. Az erőszaknélküliség tehát teljes ártalmatlanság. A teljes erőszaknélküliség: teljes hiánya minden rosszakaratnak, bármi vagy bárki iránt, ami van, vagy aki él. Magában foglalja az emberinél alacsonyabb rendű életet, és még a vadállatokat és kártékony férgeket sem zárja ki. Nem arra való, hogy pusztító indulatunkat táplálja. Ha ismernők Teremtőnk szándékait, az említett élőlények számára is felismernők az őket megillető helyet a Teremtés művében. Az erőszaknélküliség tehát alkalmazásában nem egyéb, mint jóakarat minden élettel szemben. Tiszta szeretet. Fölleltem a hinduk szentírásaiban, a Bibliában és a Koránban.

Az erőszaknélküliség a tökély egyik állapota. Jelenti a célt, amely felé az emberiség természettől fogva, ha talán öntudatlanul is, halad. Az ember nem válik istenivé, ha eléri azt a fokozatot, hogy a hibátlanság megtestesítője lesz. Talán csak akkor válik igazán emberré. Azon a fokon, amelyen ma állunk, részben emberek, részben állatok vagyunk, s tudatlanságunkban és önhittségünkben azt állítjuk, hogy mivoltunk céljának híven megfelelünk, ha az ütést ütéssel viszonozzuk, és az ehhez szükséges haragot forrni engedjük. Hitünknek valljuk, hogy a megtorlás a lét törvénye. Holott a szentírásokban azt találjuk, hogy a megtorlás soha sincs számunkra előírva, legföljebb megengedhető. Az előírás: önmagunk legyőzése. Létünk törvénye önmagunk legyőzése. Enélkül a tökély legmagasabb fokát elérni nem lehet. Eszerint az emberi faj legfőbb jellemző vonását a szenvedésben találjuk meg.

A cél pedig egyre távolodik előlünk. Minél nagyobb a haladás, annál nagyobb mértékben ismerjük meg fogyatékosságunkat. Az elégtétel a törekvésben rejlik, nem az elérésben. A legmagasabb rendű törekvés jelenti a legnagyobb diadalt.

És ha világosabban, mint valaha is, felismerem, milyen messze vagyok még a céltól, a tökéletes szeretet törvénye akkor is létem törvénye marad. És minden ballépésnek csak annál erősebben kell törekvéseimet sarkallnia.

E törvény bizonyos alkalmazása politikává válik, ha térben és időben megvalósítják. A legmagasabb rendű politika tehát a legmagasabb rendű megvalósításában állana. A becsületesség mint gyakorlati politika, alkalmazásának ideje alatt miben sem különbözik a benső meggyőződésből fakadó becsületességtől.

Az együtt nem működés hívének politikai erőszaknélkülisége a legtöbb esetben nem állja ki ezt a próbát. Ez a harc meghosszabbítását vonja maga után. Senki se tegye ezért az angolok makacs, kevéssé engedékeny természetét felelőssé. A szeretet lángjaiban a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia. Senki sem téríthet el engem ettől a meggyőződéstől, mert a tapasztalat tanított meg reá. Hogy a brit vagy bármely más sajátság nem puhítható meg, akkor bizony a tűz nem elég izzó, ha ugyan egyáltalán megvan ez a tűz.

Gandhi

 

 

A NYOMOR

Tapasztalhattuk, hogy az ember és a nép ma éppúgy szenved az élettől, mint hajdan vallása miatt szenvedett, hogy az emberi bátorság ugyanarra képes, mint a vallásos bátorság azelőtt, s hogy az emberi méltóság foka nem alacsonyabb, mint a vallásos méltóságé hajdanában. A tapasztalat eredményeit a lélekelemzés igazolja. Az ember nem változott, tehát szenvedésre való készsége is ugyanaz maradt. Aki nyomorban él, az tökéletesen és teljesen látja nyomorát; benyomásai nem részlegesek, mint a kívülálló nem-nyomorgóé; nem úgy látja a világot, mint a szociológus. A nyomorult benne van a nyomorban, még az a pillantás is nyomorult, ahogy nyomorára tekint; az ő életében a nyomor nem részlet csupán, vagy megvizsgálandó és nem is hátrányt jelentő állapot: az ó életében minden a nyomor, örök szolgálat. Ez nem a nélkülözések, a betegségek, a rútságok és kétségbeesések, a hálátlanságok és kimúlások ismert sora, ez a nyomor az élő halál; mintha Antigoné gyötrelme állandó kín lenne, s mintha a halál az életbe áramlana. Egész életében a halál ízét érzi. Az antik bölcs számára a halál a végső felszabadulás, a nyomorult számára azonban a keserűség, a legyőzetés és a kétségbeesés teljessége. Ha a szerencsétlen egy napon egész családjával együtt elpusztítja magát, utolsó napja lesz a legrettenetesebb. Dies irae, a harag napja.

Hogy a halált örömmel várt szabadulásnak érezze, ahhoz egész civilizáció, teljes kultúra és nagyszerű filozófia kellene, szóval mindaz, ami a nyomorban nincs meg.

 

A nyomorultat ki kell rángatni a nyomorból, és a javakat egyenlően kell elosztani. A két feladat azonban nem azonos rendű. Az első sürgető kötelesség, a második pedig illő méltányosság. A köztársaság hármas jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség különböző jellegű célt jelent, s bár a két utóbbi egymáshoz közel áll, mégis jelentősen különbözik egymástól. A testvériség azt követeli, hogy testvéreinket a szegénységből kiemeljük: ez a feladat mindennél fontosabb. Az egyenlőség megvalósítása kevésbé sürgős. Mert amennyire izgat és nyugtalanít az a tudat, hogy emberek nyomorban élnek, ugyanannyira közömbös, hogy a nyomort nem ismerők kisebb vagy nagyobb vagyont mondanak magukénak; nem jövök izgalomba, ha azt a nevezetes problémát vetik fel, hogy a jövő államában ugyan kié lesz a pezsgőspalack, a versenyló és a Loire-menti kastély; majd csak megegyezünk valahogy; a lényeges csak az, hogy legyen ilyen állam, azaz ne akadjon olyan, aki az állam száműzöttjeként gazdasági nyomorban és számkivetettségben kénytelen élni. Akkor majd kevésbé lesz fontos, hogy kinek-kinek milyen állása van, mert a polgárok figyelmét más problémák kötik le majd. De elég egyetlen embert tudatosan nyomorban tartani, vagy ami egyre megy, szándékosan benne felejteni, hogy a társadalmi szerződés teljes egészében értéktelenné váljék. Amíg egyetlen ember kívül van, addig a zárt ajtó az igazságtalanság és gyűlölet államának ajtaja marad.

Charles Péguy

 

 

 

ELMÉLKEDÉS AZ ÖREGSÉGRŐL ÉS A HALÁLRÓL

Öregedni annyi, mint felnövekedni.

 

Szememben az öregség nem a halál mogorva előszobája, hanem az élet után, ami az érzékek, az érzelmek és szellem túlhajszolása volt, valami igazi nagy szabadság.

 

A bölcsesség lényege. Miután a teremtés művét élveztük, a magunk számára és önmagunkban visszavezetjük a „semmibe”, ahonnan Isten kezéből elindult.

 

Milyen elégtétel és milyen megkönnyebbülés úgy gondolni a földre, mint valami túlsó partra, anélkül, hogy elhagytam volna, úgy gondolni az örömökre, mint valami bűvös földrészre, amelyet Istennek hála megismertem, s amelyhez nincs többé közöm, csak emlékezetben.

 

Néha olyan mértékben érzem távolinak magam, hogy magánosságom megrészegít. Ez az élő halál állapota, amit jól ismerek. Valójában ahhoz, hogy meghaljunk, nem szükséges felvennünk a halál alakját. Halálunkat megidézhetjük és megérezhetjük anélkül, hogy az élet ellen merényletet követnénk el. A halál nem más, mint lelkiállapot.

 

Halálom után kevésbé leszek halott, mint most, mivel nem fogok tudni róla, és mivel ezt tudom.

 

Élni annyi, mint folytonosan születni. A halál az utolsó születés. A szemfedő utolsó pólyánk.

 

Vágyainkon kívül önmagunkból semmi sem érdekel bennünket, de vágyainkat nem mi választjuk. Vágyaink választanak és határoznak meg bennünket, és azon a napon, amelyen e vágyaktól megszabadulva felébredünk, nem győzünk csodálkozni, hogy mit műveltek velünk.

 

Szegény életünk végül mintha nem is érne többet egy anekdotánál.

 

Nézd – szólok magamhoz –, mivé változom? Mintha valami metamorfózis átélése fenyegetne, de semmiképpen nem a lét megszűnése.

 

Meghalni annyi, mint a megsemmisülés előtt még egy pillanatig élni. Az utolsó mozdulat. Ez utolsó lépésnek a megtétele előtt senkit sem ismerhetünk.

 

Ha visszafordulva látnom kell a sok hazugságot, csalást, gonoszságot, durvaságot, akkor így szólok: íme egy földrész, amely sohasem volt az enyém. Idegen földről távozom.

Marcel Jouhandeau

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.