Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milan Kundera

2011.02.09

Milan Kundera


Vannak az életben pillanatok, amikor az embernek engednie kell. Amikor fel kell adnia a kevésbé fontos hadállásokat, hogy megmentse a fontosabbakat. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó és legfontosabb hadállásom a szerelem.

A csúnya nő azt reméli, hogy szép barátnőjének fénye őt is beragyogja egy kicsit, a szép barátnő viszont meg van győződve róla, hogy a csúf nő mellett még tündöklőbben fog hatni a szépsége.

Lehet, hogy egy férfi meg nő közelebb áll egymáshoz, ha nem élnek együtt, ha csak tudják egymásról, hogy vannak, és hálásak egymásnak azért, hogy vannak és tudnak egymásról. És ez éppen elég a boldogságukhoz.

Aki szeret a múltjával dicsekedni, az a birtokba vett nők nevére helyezi a hangsúlyt, de aki előre, a jövőbe néz, annak elsősorban arról kell gondolkodnia, hogy elegendő olyan nőt tartalékoljon, akiket számba vett és akikkel kapcsolatot teremtett.


Bekötött szemmel kelünk át a jelenen. (...) Csak később, amikor a kötést levesszük, és szemügyre vesszük a múltat, csak akkor eszmélünk rá, mit éltünk át valójában, és akkor értjük meg a történtek jelentését.

A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).

Csakis azt a szerelmet mondhatjuk szerelemnek, amelynek a végén a halál várakozik.

A partner, akit meghódítottunk, akinek fontosak vagyunk, aki szeret bennünket, az nem más, mint tükör, vagyis mércéje annak, hogy kik és mik vagyunk, mennyit érünk.

Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?

Aki azt mondja, "Ne hazudj", annak előtte azt kellett mondania: "Válaszolj", márpedig Isten egyetlen embert sem jogosított fel arra, hogy választ követeljen a másiktól.


Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során.

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.

Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik, az boldog.

Nem azért szégyenkezünk, mert hibát követtünk el, hanem mert megaláztatásunkat mindenki látja.

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.


Minden korok szerelmi költészetében a nő arra vágyik, hogy férfitest súlya nehezedjék rá. A legsúlyosabb teher tehát egyben az élet legnagyobb beteljesülésének a jelképe is. Minél nehezebb a teher, annál közelebb kerül életünk a földhöz, annál valóságosabb és igazabb. Ezzel szemben a teher teljes hiánya azt okozza, hogy az ember könnyebbé válik a levegőnél, immár csak félig valóságos, s bár mozdulatai szabadok, semmi jelentőségük nincs.

Az ember értéke abban rejlik, amiben túlnő önmagán, amiben önmagán kívül létezik, abban, ami másokban megmarad belőle, és amit másoknak jelent.

Te azt hiszed, hogy egyik hazugság olyan, mint a másik, és látszólag igazad is van. De nincs. Kitalálhatok bármit, bolondot űzhetek az emberekből, az orruknál fogva vezethetem őket, csirkefogó módjára viselkedhetek anélkül, hogy hazugnak érezném magam vagy hogy furdalna a lelkiismeretem; ezek a hazugságok, ha így akarod őket nevezni, én magam vagyok, olyan, amilyennek születtem, az ilyen hazugságokkal nem színlelek semmit, az ilyen hazugságokkal voltaképpen igazat mondok. De vannak dolgok, amelyekről nem tudok hazudni. Vannak dolgok, amelyeknek a velejéig hatoltam, amelyeknek felfogtam az értelmét, amelyeket szeretek és komolyan veszek. És itt nem ismerek tréfát. Ha itt hazudnék, önmagamat gyaláznám meg.
       

   
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?


Ha az ember csak azért volna felelős, amiről tud, akkor az ostobák eleve mentesülnének minden bűn alól. Csakhogy, kedves Flajsmanom, az embernek kötelessége tudni. Az ember felelős a tudatlanságáért. A tudatlanság bűn.


Csak egy pókhálószál tart életben. Elég egy semmiség, egy enyhe fuvallat, a dolgok arasznyi elmozdulása, és az, amiért az ember imént még az életét áldozta volna, egyszerre csak tartalmatlan butaságnak mutatkozik.

A kertben félhomály volt; a nappalt az estétől elválasztó pillanat; az égbolton ott állt a sápadt hold, a halottak házában égve felejtett lámpa.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.

Az "énnek" az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni "én" az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel.

Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia.

Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.

A szerelem metafórával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő bevési első szavát költői emlékezetünkbe.

A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.

Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezzen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még a halottak napján sem teszi be senki a lábát.

Aki folyvást "valahova följebb" törekszik, annak számolnia kell azzal, hogy egy napon elszédül.

Akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán.