Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ROMANTIKA ÉS KLASSZICIZMUS

2010.05.08

ROMANTIKA ÉS KLASSZICIZMUS
idézetek
A BŰNBEESÉS
... Tegyük fel tehát, hogy a gondviselés megállt volna vele ezen a fokon, úgy az emberből minden állatok legboldogabbika és legszellemesebbike lehetett volna – de a természeti ösztön gyámsága alól soha nem került volna ki. Cselekvései szabadok, tehát erkölcsiek soha nem lettek volna, soha nem lépte volna túl az állati lét küszöbét. Kéjes nyugalomban élte volna örök gyermekkorát, és a kör, amelyben mozog, a lehető legkisebb lett volna: a vágytól az élvezetig, az élvezettől a megpihenésig, a megpihenéstől ismét a vágyig.
De az ember egészen másra szemeltetett ki és a benne lakozó erők egészen másféle üdvösségre szólították. Amit csecsemőkorban a természet vállalt helyette, azt, amint nagykorú lett, magának kellett vállalnia. Ő magának kellett saját üdvösségét megteremtenie, és az a mérték, amelyben ő maga üdvössége megteremtésében részt vett, határozta meg üdvössége mértékét. Meg kellett tanulnia az ártatlanságnak azt az állapotát, amelyet most elveszített, esze által újra fellelni, és mint szabad ésszel bíró szellemnek oda visszatérni, ahonnan mint növény és mint ösztönlény kiindult; a tudatlanság és szolgaság paradicsomából fel kellett magát küzdenie, ha késő évezredek múltán is, a megismerés, a szabadság paradicsomába, ahol ugyanoly állhatatosan fog engedelmeskedni a keblében lakozó erkölcsi törvénynek, mint ahogy először az ösztönnek szolgált, valamint a növény és az állat még most is szolgálnak. Mi volt tehát az elkerülhetetlen? Minek kellett megtörténnie, ha elébe akart indulni ennek a távolban kitűzött célnak? Alig próbálta meg esze első erőit, a természet elbocsátotta őt gondozó karjaiból, vagy helyesebben szólván, ő maga, valamely ösztöntől űzetve, melyet maga sem ismert, nem is tudva, mily nagyot cselekszik e pillanatban, ő maga szakadt le a járószalagról, és még zsenge eszével – ösztöne csak távolból kísérte – az élet vad játékába vetette magát, elindult az erkölcsi szabadság felé vezető veszélyes úton. Ha tehát Isten szavát az Édenben, amely eltiltotta a Tudás Fájától, saját ösztöne szavára változtatjuk, amely őt ama fától visszarántotta, úgy vélt engedetlensége az isteni paranccsal szemben nem egyéb, mint eltántorodás saját ösztönétől, tehát öntevékenységének első megnyilatkozása, eszének első merészsége, első kezdete erkölcsi létezésének. Az embernek az ösztöntől való eltántorodása, amely ámbátor az erkölcsi rosszat hozta a teremtésbe, csak azért, hogy ezáltal lehetségessé tegye az erkölcsi jót, kétségtelenül a legszerencsésebb és legnagyobb esemény az emberiség történetében; ettől a pillanattól kezdődik szabadsága, erkölcsi épületéhez itt rakta le az első, távoli alapkövet. A néptanítónak tökéletesen igaza van, ha ezt az eseményt, mint az első ember bűnbeesését tárgyalja, és ahol csak lehet, hasznos erkölcsi tanulságokat von le belőle, de a filozófusnak sincs kevésbé igaza, ha az emberi természetnek általában szerencsét kíván e nagy lépéséhez saját tökéletesedése felé. Az elsőnek igaza van, ha ezt bűnbeesésnek nevezi, mert az ember ártatlan teremtményből bűnössé lett, a természet tökéletes növendékéből tökéletlen erkölcsi lénnyé, boldog hangszerből boldogtalan; művésszé.
A filozófusnak igaza van, amikor ezt az emberiség óriási lépésének nevezi. Mert az ember ezáltal lett a természeti ösztön rabszolgájából szabadon cselekvő teremtménnyé, automatából erkölcsi lénnyé, ezzel a lépéssel jutott első fokára annak a létrának, amely őt sok ezer év elteltével önmaga urává fogja emelni...
Schiller


… Amennyiben a szeretett lény az enyém, hatalmam van rajta és ura vagyok. S amennyiben én az övé vagyok, neki hatalma van rajtam és ő az én úrnőm. Ha örömet tudok szerezni annak, akit szeretek, megszabadulok egy kívánságtól, egy fájdalomtól, és ha magamra vehetem az ő fájdalmát, az nekem örömet szerez. Mindkét esetben éppen annyi hálával tartozom a kedvesnek, mint amennyivel ő tartozik nekem, és így nézve a dolgot azt kell mondanunk, hogy a szeretet mindig dupla krétával ír.
S ezért még azt is mondhatjuk, hogy a szerető már csak azért is hálás lehet a szeretett lénynek, mert az engedi magát szeretni általa. De ha ezt jobban szemügyre vesszük, kitűnik, hogy én csak azt szerethetem és csakis az hagyhatja szeretni magát általam, aki maga is szeret engem. Ebben az értelemben panaszkodik az Írásban olyan gyakran Isten, hogy csak oly kevés ember engedi magát szeretni, és ezért ő, aki maga a szeretet, csak oly kevés embert szerethet, és – saját hibájukból – azokat is csak oly kevéssé szeretheti, bármennyire is akarná.
Mindezekből következik, hogy valójában semmi sem olyan szeretetreméltó, mint maga a szeretet; mert a szellem és a szív birodalmában érdemesség, fogékonyság és érdem egyet jelentenek.
Az istenfélő és az istentagadó egyaránt szüntelenül tanúságot tesznek Istenről. Mert amiképpen a jó szerencséjében Istent dicséri és neki hálával adózik, a balsorsban pedig hozzá fohászkodik, azonképpen a gonosz balsorsában és fájdalmában átkozza Istent, szerencséjében pedig dacol vele.
Az adakozó nem azonos az adománnyal, sem pedig megfordítva, és mégis, ha szeret, minden adakozó önmagát adja az adományban, és az elfogadó az adományban, ha szereti, az adakozót fogadja el. Ha én abban, amit neked adok, nem önmagamat adom (a szívemet), akkor nem szeretlek, és ha te nem engem fogadsz el abban, amit neked adok, akkor nem szeretsz.
Baader

DIOTIMA LEVELE HÜPERIONHOZ
Soká, soká kellett élnem úgy, hogy akárcsak egyetlen jelt adtál volna magadról. Írtál a Miszisztra alatt élt végzetes napokról, és azonnal válaszoltam: levelemet nem kaptad meg. Ismét írtál nekem, röviden, sötéten, és azt mondtad, elhatározásod az orosz tengerészetbe lépni. Újra válaszoltam, de ez a levelem sem érkezett hozzád. Várakoztam kora májustól nyár végéig, míg egyszerre csak megérkezett leveled, s azt írod benne, hogy mondjak le rólad, kedvesem.
Számítottál arra, bíztál benne, hogy ez a levél nem fog tudni megbántani. Örültem bizalmadnak, fájdalmam kellős közepén, örültem neki.
Szerencsétlen magas lélek! Túl erősen ragadtalak meg. Milyen természetes az, hogy nem kívánsz szeretni többé, mert nagyobb szenvedélyeid szomjan pusztulnak. Vajon nem kell-e tartózkodnod az ételektől, ha szomjan meghalni szándékozol?
Nem volt nagy időre szükségem, hogy ezt megtudjam; nem tudtam számodra Minden lenni. Meg tudtam oldozni halandó voltod kötelékeit? Csillapítani tudtam a szívedben égő lángot, amely nem ismer sem hűs forrást, sem üdítő szőlőtőkét? Át tudtam nyújtani neked a világ minden örömét egyetlen pohárban?
Ezt akarod. Erre van szükséged, és nem tudod másképpen akarni. Kortársaid határtalan ájultsága megfosztott életedtől.
Aki egyszer, úgy, mint te, egész lelkében csupa seb lett, nem nyugodhat meg többé egyetlen örömben; aki egyszer, úgy, mint te, a sápadt űrt átélte, csak a legmagasabb világban találja meg ismét magát; aki úgy, mint te, meghalt, csak az istenek között éled fel újra.
Boldogok, akik nem értenek! Aki megért, az meg kell hogy ossza veled nagyságodat. Nagyságodat és kétségbeesésedet. Olyannak láttalak, amilyen voltál. Életem legelső kíváncsisága hajtott e csodálatra méltó lényhez. Kimondhatatlanul vonzott a gyengéd lélek, és mint a gyermek, félelem nélkül, ártatlanul játszottam a veszedelmes tűzzel. – Szerelmünk szép örömei megszelídítettek, gonosz ember! – csak hogy engem még jobban megvadíts. Megszelídítettek, megvigasztaltak engem is, megfeledkeztem arról, hogy végül is téged nem lehet megvigasztalni, s én magam sem voltam távol attól, hogy vigasztalhatatlan legyek, amióta beléd és számomra oly drága szívedbe láttam!
Csend! Csend! Legszebb álmom volt ez, az első és az utolsó. Túl büszke vagy ahhoz, hogy e hitvány nemzedékkel törődj. Igazad is van. Ó, drága Hüperion! Nem vagyok az a szelíd leányka, amióta ezt tudom! A felháborodás fölfelé hajt, annyira, hogy a földet már alig látom, és megbántott szívem szüntelenül reszket.
Elválunk. Igazad van. Nem akarom, hogy gyermekem legyen; nem akarok a rabszolgavilágnak rabszolgákat adni. Isten veled, drága ifjú, eredj, ahová gondolod, hogy menned kell, mert lelkedet akarod odaadni. A világ nagy csatatér: minden az elhatározástól és a választástól függ; a világ nagy oltár. Sorsod itt teljesedik be. Kár lenne, ha minden-minden jó és nagy erő, mint az álomkép, így foszlana szét. De ha majd a befejezéshez érsz, vissza fogsz térni az istenekhez, vissza a szent, a szabad, az ifjú természetbe, oda, ahonnan jöttél. s melyből születtél – s ez az egyetlen, amit kívánsz, s amit én is kívánok.
Hölderlin

A SZERELEMRŐL
Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élőtől, mi az, hogy élet; a hívőtől, mi az, hogy Isten.
Nem ismerem más emberek bensejét, még a tiedet sem, akihez most beszélek. Azt látom, hogy egy s más külső tulajdonságban hasonlatosak hozzám, de valahányszor e látszattól csábítva valami közösre igyekeztem utalni és megosztani velük lelkem legbensejét, mindig oly értetlenség felelt szavamra, mint aki egy távoli, vad nép között beszél. Mennél több alkalmat adtak a tapasztalásra, annál nagyobbnak tűnt a távolság közöttünk, s annál messzebbre húzódtak vissza a rokonszenv pontjai. Nem ilyen próbák kiállására termett lélekkel, gyengédségtől remegve és félénken, rokonszenvet kerestem mindenütt, de csak kudarcot és kiábrándulást találtam.
Te azt kérded most, mi a szerelem. Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van, közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismertünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnók, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá; ha érzünk, azt, hogy a mások idegei a miénkkel együtt rezegjenek, hogy az ő szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkbe; hogy ne jéggé dermedt ajkak válaszoljanak a szív leghőbb vérével égő és vacogó ajk szavára: ez a Szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, de mindennel, ami csak él. Megszülettünk erre a világra, és van, bennünk valami, ami létezésünk pillanatától fogva mindjobban szomjazik hasonmása után. Valószínűleg kapcsolatos ez azzal a törvénnyel, mely szerint a csecsemő tejet szív anyja kebeléből; és ez a hajlam fejlődik aztán együtt természetünk további fejlődésével. Homályosan elképzelünk értelmünkben egy kicsinyített képet, mintha az volna teljes lényünk, csak épp megfosztva mindattól, amit elítélünk és megvetünk, eszményi mintáját mindannak a kedvesnek és kiválónak, amit hajlandóak vagyunk az ember természetéhez tartozónak tekinteni. Nemcsak külső lényünk képét, de teljes gyűjteményét a legapróbb részleteknek, melyek természetünket alkotják, (ezek a szavak elégtelenek és képletesek; de mikor – fájdalom! – a legtöbb szó ilyen!): tükröt, melynek felszíne csak a tisztaságot és a szépséget veri vissza, külön lelket lelkünkben, mely a maga kis Paradicsoma köré bűvös kört von, amit bánat, baj, szenvedés nem léphet át. E felé repesünk aztán minden érzésünkkel, szomjazva, hogy hasonlítsanak rá, megegyezzenek vele. Ellentétünk felfedezése, fellelése annak a megértésnek, mely képes a mi legtisztább értékelésünkre; képzelet, amely meg tudja közelíteni legbensőbb finom sajátosságainkat, amiket titkos gyönyörűségben dédelgetve érlelünk magunkban; egy olyan szervezettel, melynek idegei, mint egy gyönyörűséges dallam kíséretére két remek lant húrjai, együtt remegnek a mi idegeink remegésével; és mindezeknek olyan arányú összessége, amit a mi alkatunk kíván: ez a láthatatlan és elérhetetlen pont, amely felé a Szerelem tör, s amelynek elérésére űzi az ember minden erejét, hogy ha csak a legsápadtabb árnyékát is elfogja annak, aminek birtoka nélkül nincs nyugsága, se maradása a szívnek, amelyen elúrhodott. Ezért aztán a magányban vagy abban a kietlen állapotban, midőn emberek vesznek körül, de nem éreznek velünk, virágokat kezdünk szeretni, füvet, vizet és eget. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék égben ilyenkor valami kapcsolatot érzünk szívünkkel. S ekkor ékesszólóvá lesz a nyelvtelen szél, és dallá a csörgedező patak s a partján susogó nád, melyek megfoghatatlan kapcsolatba lépve lelkünk egy részével, lélegzetállító mámor táncába ragadják szellemünket és rejtelmes gyengédség könnyeit csalják szemünkbe, akár a hazafiúi siker elragadtatása vagy a szeretett lény dala, mely egyedül csak nekünk szól. Sterne írja, hogy ha a pusztaságban kellene élnie, egy ciprust szeretne. Ha egyszer ez a vágyakozás vagy képesség meghalt, az ember önmagának eleven sírjává válik, s ami még tovább él belőle, csak merő hamuja annak, ami annak előtte volt.
Shelley

A CSEND FILOZÓFIÁJA
Csend és nyugalom! E kettőnek oltárt kellene építeni – ha korunk tudna még oltárt építeni –, hogy mindenki méltóképpen hódolhasson előtte. A csend az a világelem, amelyben a nagy dolgok megszületnek, hogy készen és világos alakban, teljes méltóságukban az élet napvilágára lépjenek és uralkodjanak. Nemcsak Hallgatag Vilmos, hanem minden jelentékeny ember, akit csak valaha ismertem, nem volt sem diplomata, sem stratéga és sohasem fecsegett arról, mit tett és mit alkotott. Saját egészen köznapi zavaraidban csak egyetlen napra fogd be a szád és mennyivel tisztábbak lesznek reggelre szándékaid és kötelességeid! A hallgatás néma munkásai, ha az ember a tolakodó zajt távol tartja, micsoda romokat és milyen szemetet söpörnek ki! A beszéd gyakran, nem mint a francia mondja, a gondolat elrejtése, hanem az, ami a gondolatot teljesen megfojtja úgyhogy már nincs mit elrejteni. Beszélni nagy, de nem a legnagyobb. Ahogy az a bizonyos svájci felirat mondja: hallgatni arany, beszélni ezüst. Vagy ahogy a legszívesebben mondanám: a beszéd az idő, a hallgatás az örök gyermeke.
A méhek csak sötétben tudnak dolgozni. A gondolatok csak a csendben élnek, ahogy az erény is hatását csak rejtve tudja kibontani. Jobb kezed ne tudja, mit csinál a bal. Még saját szívednek se mondd el, egyetlenegyszer sem azokat a titkokat, „amelyeket úgyis mindenki tud”. Avagy nem a szemérem minden erkölcs és minden morál anyja? Mint a többi növény, az erény sem növekszik, csak úgy, ha a nap szeme nem látja. Ha a világosság éri, vagy ha szemedet reá veted, akár csak lopva pillantasz is reá, a gyökér kiszárad, és a növényen nem nő több virág.
Az irodalomban talán el fogunk érkezni oda, hogy az írókat abban a mértékben fizetik, amely mértékben valamit elhallgatnak. Egész komolysággal szólva, nem vonatkozik ez sokkal inkább minden beszédre és cselekvésre? Az értéket nem az dönti el, ami a föld színe fölött van, hanem az, ami alatta. Minden beszéd mögött, ami valamit ér, van a még többet érő hallgatás. A némaság mély, mint az örökkévalóság; a beszéd sekély, mint az idő. Különös? Jaj a kornak és jaj az embernek, ha ezt az ősi igazságot elfelejti.
Az ügyefogyott fecsegése nem arról szól, ami valóban megtörtént, hanem csak arról, amit elmulasztottak megtenni, s ami nem sikerült. Az ügyefogyott történet (amely semmi egyéb, mint ennek a szánalmas hiedelemnek az írásban lefektetett, többé-kevésbé megrövidített alakja) kevés olyasmit tud, amit tudni érdemes. Attila betörése, a keresztesháborúk, a szicíliai vecsernye, a harmincéves háború: csupa bűn és nyomorultság. Nem munka, hanem a munka akadálya. Mialatt a háború folyt, a fű tavasszal minden évben kizöldült és a gabona minden nyáron megérett. A munkás keze és a gondolkozó értelme nem pihent. És minden bűn és nyomor ellenére a föld még mindig virágzik. Szegény, szegény történet! Csodálkozva kérdezi: honnan ez a sok virág? Semmit sem tud arról, ami rózsa, munka, tavasz, gondolat; annál többet viszont arról, ami mindezt meg akarja semmisíteni. Ezért van oly nagy jelentősége ennek a sajátságos mondatnak: Boldog nép, amelynek nincs története!
Carlyle
A TITKOK TITKA
Fölöttünk van... Érezzük, hogy van, de hogyan foghatjuk Őt meg?
Még barátainkba se hatolhatunk be; még őket is idegennek, megfoghatatlannak nevezzük – de mi ez az Örökkévaló megfoghatatlanságához képest? Valójában egyedül S megfoghatatlan, aki nemcsak a kezdetek nélküli örökkévalóságban él, hanem az egész örökkévalóságot egyedül önmagával élte át, és nem fáradt bele magányosságába...
Öröktől fogva, mindig tevékenykedett és mégis öröktől fogva nyugalom. Mindenkor zavartalan nyugalmat, mélységes, mondhatatlan békét élvez, mégis elevenen, éberen érez...
Önmaga birtokosa, színöntudat. Önmaga forrása, önmaga célja, önmaga látása, önmaga boldogsága. És ha megfoghatatlan, hogy magányosságban élt át egy egész örökkévalóságot, nem még megfoghatatlanabb-e, hogy elhagyta ezt a magányosságát, és teremtményekkel akarta magát körülvenni?
Miért hívott létre olyanokat, akik boldogságához semmit sem tudtak hozzáadni, sőt a maguk boldogsága felől sem voltak biztosak? Miért adott nekik olyan ajándékot, amelynek a birtokában tetszésük szerint tehetnek jót vagy rosszat, munkálhatják üdvösségüket vagy kárhozatukat? Miért teremtett olyan világot, amilyen szemünk elé tárul, amely legjobb esetben is csak gyengén tükrözi dicsőségét, a legrosszabban pedig bűn és baj színtere?
Hiszen teremthetett volna egy sokkal jobb világot is ennél, kirekeszthette volna belőle a bűnt, de ő – ó, megborzongató titok! – bukott lelkek jajkiáltásával vette körül magát, és megnyitotta a tátongó mélységet; elhatározta, hogy a béke örökkévalósága után megengedi a lázadás, kevélység, istenkáromlás, bűn és öngyűlölet örökkévalóságát és a férget, amely nem pusztul el...
Ott van mindenütt a földön és lát minden gaztettet, amely a nappal világosságában vagy az éjszaka sötétségében történik; sőt Ő a megtartó ereje azoknak, akik ezeket elkövetik...
A legbensőbb közelségben áll minden egyes lélekhez, a legszennyesebbhez is. Ott áll az örök börtön kellős közepén, de semmi sem érinti Őt, bár Ő mindent érint.
A nap sugarai behatolnak a legszennyesebb zugba is, de megtartják ragyogásukat és tisztaságukat; így látja és tűri a Mindenható a rosszat, és mégsem érinti a teremtmény dacossága, kevélysége, tisztátalansága vagy hitetlensége.
A föld örömei és a pokol átkai sem homályosítják el tisztaságát, sem nem kisebbítik felségét...
Így áll a nagy Isten önmagának elégségesen, színboldogan, felülemelkedve a teremtményen, kikutathatatlanul, megközelíthetetlenül.
Ki láthatja Őt? Ki mérheti Őt? Ki indíthatja meg Őt? Ki változtathatja meg Őt? És ki az, aki Róla beszélhetne?
John Henry Newman


A BOLONDOK PARADICSOMA
Az utazás a bolondok paradicsoma. Pedig már első utazásaink is fölfedik előttünk, milyen közömbösek a helyek. Odahaza arról álmodom, hogy Nápoly, Róma belém oltja majd a szépséget és elveszejteti velem szomorúságomat. Fogom az útizsákomat, megölelem barátaimat, tengerre szállok; aztán egy szép napon felébredek Nápolyban, és íme, itt ül ágyam tején a komor valóság, az irgalmatlanul ugyanaz, a bús magam, amely elől menekülni akartam. Fölkeresem a Vatikánt, a palotákat. Szenvelgek, mintha nagy látományok és ihletek oltódtak volna belém, pedig egyáltalán nem fogantak meg bennem. Keblem óriása velem megy, bárhova megyek.


BŰN ÉS BÜNTETÉS
Nem követhetsz el igazságtalanságot anélkül, hogy ne szenvedj igazságtalanságot. Senki sem dicsekedhet olyasvalamivel, ami ne hozott volna fejére kárt, mondja Burke. A nagyvilági életet élők nem látják, hogy önmagukat zárják ki az élvezetekből, azok hajhászása által. A vallási türelmetlenség vitézei nem látják, hogy önmaguk előtt csapják be a menny kapuit, amidőn mások elől akarják becsapni. Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszíted el. Az érzékek minden személyt szeretnének tárgynak venni, a nőket, a gyermekeket, a szegényeket. Az a mondás: kiveszem a zsebéből, vagy kihasítom a bőréből, mély filozófia.
A szeretet és az igazságosság minden megsértése társadalmi életünkben gyorsan megbűnhődik. Büntetése: a félelem. Amíg egyszerű érintkezésben állok embertársammal, szívesen érintkezem vele. Úgy érintkezünk, mint víz a vízzel, mint egyik légáramlat a másikkal, természetes és teljes átömléssel és áthatással. Mihelyst azonban bármi részt eltértünk az egyszerűségtől, és felemás viszonyba kerültünk, ha valami jóra törekszem, ami neki nem jó, szomszédom megérzi az igazságtalanságot, messze kerül engem, ahogy én is messze kerülöm őt; szeme nem keresi többé az enyémet. Háborús állapotba kerültünk, benne gyűlölet, bennem félelem vert tanyát.
... Hasonló megtorlással jár a társadalom minden ősi visszaélése, általában és egyes esetben is: a vagyon és hatalom igazságtalan felhalmozása. A félelem nagyon bölcs tanító, és hírnöke minden forradalomnak. Ennek tanítása ez: valami rothad, ahol felüti fejét. A félelem holló s bár nem látod világosan, mire les, bizonyos, hogy van valahol holttest. A tőkénk félős, a törvényeink félősek, művelt osztályaink félősek. A félelem évszázadokon át bőgve, morogva fenyegette a kormányzatot és a tulajdont. Ez a vészmadár nem hiába rikácsol. Nagy igazságtalanságokat hirdet, amelyeket felülvizsgálat alá kell venni.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.