Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 Golding a legyek ura

2011.01.03


2

A csúcs túlsó lejtőjén egy kis erdős fennsík tenyereit bele a hegybe. Ralphnak megint alkalma nyílt rá, hogy egy széles mozdulattal magához ölelje a világot.
– Ott lent annyi fát szedhetünk, amennyit csak akarunk.
Jack bólintott, az ajkát babrálta. A hegy meredekebb oldalán, körülbelül száz lábbal a csúcs alatt a kis fennsíkot mintha az isten is azért teremtette volna, hogy tűzifát termeljenek rajta. A nedves párától nekigerjedt fák alatt csakhamar elégtelennek bizonyult a sovány talaj, hamar kidőltek, elkorhadtak, a kúszónövények keresztül-kasul fonták őket, új csemeték sarjadtak ki alóluk.
Jack a készenlétben felsorakozott énekkar felé fordult. Fekete szolgálati csákójukat az egyik fülükre csapták, mint egy satyakot.
– Máglyát rakunk! Indulás!
Kikerestek valamit, ami leginkább hasonlított az ösvényhez, s ráncigálni, vonszolni kezdték a korhadt fatörzseket és ágakat. Az apraja is, mihelyt felért a csúcsra, lecsúszkált utánuk, míg végül Röfi kivételével már az egész nép munkában állt. De a legtöbb fatörzs már úgy elkorhadt, hogy amikor odébb akarták vontatni, apró szilánkokra és rothadó foszlányokra hullt szét, s csak alig néhány fát lehetett egészében napvilágra hozni. Az ikrek, Sam és Eric, voltak az elsők, akik egy valamirevaló tönköt zsákmányoltak, de nemigen tudtak mihez kezdeni vele, amíg Ralph, Jack, Roger és Maurice a segítségükre nem sietett. Aztán araszonként felvonszolták a furcsa döglött holmit a csúcsra, s ott rábillentették a máglyára. Mindegyik munkacsapat tehetségéhez mérten ezzel-azzal hozzájárult az eredményhez, a máglya mind magasabbra emelkedett. Egy alkalommal Ralph és Jack egy vastagabb ág szállításánál kettesben maradtak, s diadalmasan egymásra vigyorogtak. A szél zúgásában, a magas hegyre zúduló napsütésben, a kiáltozó hangok zűrzavarában újra kivirágzott köztük a barátságnak, a kalandnak és az örömnek láthatatlanul ragyogó fénye.
– Bírjuk?
Jack visszamosolygott a szőke fiúra.
– Mi ketten igen.
A közös teher súlya alatt összefogva megmásztak a hegy utolsó kaptatóját is. Együtt nyomták, és fújták az egy-kettőhármat!…, együtt döntötték rá a máglyára a nehéz tönköt. Aztán diadalmas nevetéssel hátraléptek, s Ralph, mit tehetett volna egyebet, tótágast állt. Alattuk, a kis fennsíkon még mindig dolgoztak a fiúk, noha a kisebbek közül jó néhányan már beleuntak a játékba, és gyümölcsszüretre indultak az erdőben. Az ikrek, meglepő eszesen, néhány nyaláb száraz falevelet hoztak, s a máglya elé öntötték. S ahogy a fiúk észrevették, hogy a máglya immár elkészült, már nem tértek vissza újabb tüzelőért a fennsíkra; megálltak a csipkés, rózsaszín hegytetőn, és körülfogták a máglyát. Ziháló lélegzetük megnyugodott, a verejték is felszáradt testükön.
Aztán lassanként elhalt a beszélgetés, és Ralph meg Jack egymásra néztek. Egyszerre ébredtek tudatára szégyenüknek. De hogy vallják be?
Ralph bíborpirosra gyúlt arccal elsőnek szólalt meg.
– Most pedig… – megreszelte a torkát. – Most pedig meggyújtod a tüzet?
Hogy most a helyzet képtelensége napvilágra került, Jack is elpirult. Dadogni kezdett.
– Két pálcát egymáshoz kell dörzsölni… egymáshoz dörzsölni…
A szeme sarkából Ralphra nézett, aki kibökte tehetetlenségének utolsó bizonyítékát.
– Nincs valakinél gyufa?
– Elébb sütitek meg a tojást, aztán töritek fel? – mondta Roger, s gúnyosan összedörzsölte két tenyerét. – Psz… psz!
Egy kis szél húzott el a hegytető fölött. A széllel együtt Röfi is megjelent az erdő szélén, sortban, ingben, óvatosan szedve lábát, szemüvegén az alkony piros visszfényével. Hóna alatt ott szorongatta a kagylót.
Ralph rákiáltott.
– Röfi! Nincs gyufád?
A többiek is elismételték a kiáltást, a hegy szinte beleremegett. Röfi csak a fejét rázta. Aztán a máglyához ért.
– A mindenit! – mondta. – Jó nagy csomót hordtatok össze. Jó nagy csomót, az már igaz!
Jack kinyújtott karjával hirtelen rámutatott.
– A szemüvege!… Gyújtólencsének lehetne használni! Röfit körülvették, még mielőtt megléphetett volna.
– Ereszd el!… hagyjatok! – A kövér fiú rémülten felsikoltott, amikor Jack lekapta arcáról a szemüveget. – Az ég áldjon, add vissza! Nem látok! összetöritek a kagylót!
Ralph félrelökte, s letérdelt a máglya mellé.
– Ne álld el a napot!
Lökdösődés, huzakodás, buzgó kiáltozás. Ralph ide-oda mozgatta a lencséket, amíg be nem fogta a lenyugvó napot, s izzó fehér tükörképét rá nem vetítette egy darab korhadt fára. Szinte abban a pillanatban vékony füstcsóva emelkedett az orrába, s megköhögtette. Jack is melléje térdelt, óvatosan ráfújt a fára, a füstcsóva azonnal elhajolt, megsűrűsödött, egy apró lángocska tűnt fel alatta. A láng, amely kezdetben alig látszott a ragyogó napsütésben, belekapott egy ágacskába, megnőtt, megszínesedett, majd tovább kúszott egy vastagabb ágra, amely éles reccsenéssel tüzet fogott. A láng még magasabbra szökött, a fiúk vad éljenzésbe fogtak.
– A szemüvegem! – ordította Röfi. – Adjátok vissza a szemüvegemet!
Ralph felállt a máglya mellől, s Röfi tapogatózó kezébe nyomta a szemüveget. A kövér gyerek alig hallhatóan dadogott.
– Csak foltokat látok… Még a kezemet sem…
A fiúk táncoltak. A fa olyan korhadt volt, és annyira kiszáradt, hogy egész ágak lobbantak fel egyszerre emésztő sárga lángokkal, amelyek rögtön a magasba szöktek, és húszlábnyi, hatalmas tűzcsóvát ugrasztottak az égnek. Több méternyi körzetben felizzott körülötte a levegő, minden széllökés egy-egy szikrafolyammá változott. Nagy tönkök fehér porrá morzsolódtak.
Ralph elkiáltotta magát.
– Fa kell!… Hozzatok fát… valamennyien!
Az élet most már csak versenyfutás volt a tűzzel, a fiúk ellepték a felső erdőt. Fényes lánglobogót tűzni ki a hegytetőre: ez volt most a közvetlen feladat, senki sem gondolt messzibb. Még a legapraja is, ha ugyan el nem csábították a gyümölcsök, kis fadarabkákat cipelt fel a máglyához, s belehajította a tűzbe. A levegő mozgása most valamivel gyorsabb lett, fuvallatból széllé vált, úgyhogy már világosan meg lehetett különböztetni, honnét és hova fúj. A máglya egyik oldalán hűvös volt a levegő, de a másikon a tűz messzire kinyújtotta izzó, vad karját, s egy szempillantás alatt megperzselte az ember haját. Azok a fiúk, akiknek arcába fújt a szél, félbeszakították a munkát, hogy megízleljék hűvösségét, s egyszerre megérezték, hogy nagyon fáradtak. Levetették magukat a szerteszét meredező sziklák árnyékába. A nagy tűzcsóva gyorsan zsugorodott, aztán a máglya egy halkan súrlódó hanggal befelé dőlt, s nagy szikraárbocot növesztett ki magából, amely azonnal elhajolt a szél irányában. A fiúk fáradtan lihegtek, mint a kutyák.
Ralph felemelte karjára fektetett fejét.
– Ez így nem jó!
Roger nagyot köpött a forró porba.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy nem volt füst! Csak láng.
Röfi két szikla közé leült a földre, s térdére fektette a kagylót.
– Ennek a tűznek nem volt semmi haszna – mondta. S egyébként sem lehetne üzemben tartani, még ha akarná is az ember.
– Frászt akartad – mondta Jack megvetően. – Te csak ültél a fenekeden.
– De az ő szemüvegét használtuk – mondta Simon, miközben karjával egy fekete foltot mázolt el az arcán. – Azzal segített.
– Nálam van a kagyló – mondta Röfi méltatlankodva –, tehát hagyjatok beszélni.
– A hegytetőn nem érvényes a kagyló, tehát fogd be a szád – mondta Jack.
– De itt a kagyló a kezemben!
– Zöld ágakat kell a tűzre vetni – mondta Maurice –, azzal lehet a legnagyobb füstöt csinálni.
– Nálam van a kagyló! Jack vadul hátrafordult.
– Fogd be a szád!
Röfi egyszerre lehervadt. Ralph kivette kezéből a kagylót, és végignézett a körülötte álló fiúkon.
– Kell egy külön csoport, amelyik gondját viseli a tűznek – mondta. – Akármikor erre vetődhetik egy hajó – a kifeszített drótként húzódó látóhatárra mutatott –, s ha meglátja a jelt, ide jön, és hazavisz bennünket. S még valami! Több törvényre van szükségünk. Ahol a kagyló, ott gyűlés van. Akár itt fent, akár odalent.
Ezzel a nép egyetértett. Röfi szólásra nyitotta a száját, aztán elkapta Jack rajta nyugvó tekintetét, s újra becsukta. Jack a kagyló felé nyúlt, s kormos kezével gyöngéden dédelgetve a kényes szerszámot, felállt és előrelépett.
– Egyetértek Ralphfal – mondta. – Szükségünk van törvényekre, s be kell tartanunk őket. Elvégre is nem vagyunk vadak. Angolok vagyunk, az angol meg mindenben az első, tehát vigyáznunk kell arra, hogy csak helyes és jó dolgokat csináljunk.
Ralph felé fordult.
– Ralph… szét fogom választani a kórust… azaz a vadászokat… jobban mondva csoportokra fogom osztani őket, s vállalom a felelősséget a tüzért…
E nagylelkű ajánlat hallatára taps fröccsent fel a hallgatóságból. Jack rájuk mosolygott, aztán a kagylót meglengetve csöndet kért.
– Most meg hagyjuk elaludni a tüzet – mondta. – Éjszaka úgysem látni a füstöt. S amúgy is meggyújthatjuk, amikor akarjuk. Az első héten az alt szólam viseli majd a gondját, a következő héten a szoprán…
A gyülekezet ezzel is egyetértett.
– S őrszemeket is mi állítunk. Ha odakint megpillantunk egy hajót – minden tekintet kinyújtott, csontos karjának irányát követte –, akkor majd zöld ágakat égetünk, s vastagabb lesz a füst…
Valamennyien a sötétkék látóhatárra meresztették szemüket, mintha máris esedékes volna a vízen ringatózó apró, fekete árnykép megjelenése.
Nyugaton a nap, mint izzó aranycsöpp gördült alá, egyre közelebb és közelebb a világ pereméhez. Egyszerre mindnyájan tudatára ébredtek, hogy közeleg az este, vége a melegnek és a világosságnak.
Roger kezébe vette a kagylót, s komoran körülnézett.
– Én figyeltem a látóhatárt – mondta. – Nyoma sincs semmiféle hajónak. Lehet, hogy sohasem fognak bennünket megmenteni.
A tömeg felzúgott, majd újra elhallgatott. Ralph visszavette a kagylót.
– Azt mondtam, egyszer majd kimentenek bennünket innen. S addig nem tehetünk mást, mint hogy várunk.
Röfi most már semmit sem bánt. Felháborodva kezébe vette a kagylót.
– Én is csak ezt mondtam! – kiáltotta. – A gyűléseinkről beszéltem… meg egyebekről… s erre azt mondják nekem, hogy fogjam be a szájamat…
Hangja a megbántott erény sírós sipításává vékonyodott. A hallgatóság nyugtalanul mocorgott, lehurrogta.
– Arról volt szó, hogy egy kis tüzet kell gyújtani, s erre akkora máglyát raktatok, mint egy szénakazal. Én meg akármit mondok – kiáltotta keserű tárgyilagossággal Röfi –, akármit mondok, csak az a válasz, hogy fogjam be a szájamat, de ha Jack vagy Simon vagy Maurice beszél…
Általános felzúdulás. Röfi elhallgatott. Állt és a gyűlés feje fölött letekintett a meredek hegyoldalra, a kis fennsíkra, ahol a korhadt fát gyűjtötték össze. S hirtelen elnevette magát. Oly különös volt a nevetése, hogy mindenki elhallgatott, és csodálkozva bámult villogó szemüvegére. S aztán, Röfi tekintetét követve, a többiek is lenéztek a hegyoldalra, megkeresni a fanyar nevetés eredetét.
– Jó kis tűz, annyi szent – mondta Röfi.
A kúszónövények közül, amelyek füzéreikkel kidíszítették a halott vagy haldokló fákat, itt is, ott is egy-egy kis füstcsóva emelkedett a magasba. S ahogy tovább nézték, egy villanásnyi tűzfény tűnt fel az egyik köteg tövében, s a füstcsóvák hirtelen meghíztak. Apró lángok mocorogtak egy fa gyökérzete körül, a bozóton keresztül felkúsztak az ágakra és levelekre, szétváltak, megnőttek. Egy tűzfolt hozzáért az egyik fatörzshöz, s hirtelen felszaladt rajta, mint valami fénylő mókus. Egyre vastagabb lett a füst, ide-oda hullámzott, kifelé tört. A mókus a szél szárnyán átugrott egy másik, még álló fára s lerágta magát a töve felé. A lombozat és a füst sötét sátra alatt a tűz rátette mancsát az erdőre, s marcangolni kezdte. Óriási fekete és sárga füstfelhők hömpölyögtek megállás nélkül a tenger felé. A lángok és a tűz ellenállhatatlan száguldásának láttára a fiúk vad, rikoltozó éljenzésbe kezdtek. A lángok, mintha élnének, a rózsaszín szikla kiszögellésén egy sor nyírfaszerű csemete felé kúsztak, ahogy a jaguár kúszik a hasán zsákmánya felé. Felugrottak az első fára, amelynek ágain azonnal egy másik lomb nőtt, tűzmintákból. Aztán tovább vették útjukat a többi fa felé, átugrottak a réseken, s ide-oda lengve s fellobbanva, végigszaladtak az egész soron. Az ugrándozó, viháncoló gyerekek alatt egy negyed négyzetmérföldnyi erdőben vadul őrjöngött a tűz és a füst. Egy-egy éles pattogás között oly vad dobpergéssel zúgott, hogy a hegy is beleremegett.
– Jó kis tűz, annyi szent – ismételte Röfi.
Ralph megdöbbenve látta, hogy a fiúk hirtelen elhallgatnak, s megilletődötten figyelik maguk alatt az elszabadult természeti erők tombolását. S ez az áhítat Ralph fejébe kergette a vért.
– De hát fogd be a szádat!
– Nálam van a kagyló – felelte Röfi sértődötten. – Jogom van rá, hogy beszéljek.
Üres szemekkel néztek rá, a kövér fiú nem érdekelte őket, csak a tűz dobpergésére figyeltek. Röfi idegesen tekintett le a pokolba, ide-oda kaszált a kagylóval.
– Ez most már mind le fog égni – mondta. – Pedig ez volt a tűzifánk.
Megnyalta a száját.
– Most már nem tehetünk semmit. Ezentúl jobban kell vigyáznunk. Attól félek…
Jack levette szemét az égő erdőről.
– Te mindig félsz valamitől… te gömböc!
– Nálam van a kagyló – mondta Röfi barátságtalanul. Ralph felé fordult. – Igaz, hogy nálam van a kagyló, Ralph?
Ralph kedvetlenül fordult el az ijesztően gyönyörű látványtól.
– Mi a baj?
– A kagyló… Mármint hogy jogom van-e beszélni? Az ikrek kuncogtak.
– Füstöt akartunk csinálni…
– Hát most nézd…
Nagy füstfátyol nyúlt ki a szigetről, mérföldnyi hosszúságban. Röfi kivételével valamennyien röhincsélni kezdtek, a nevetés egyre jobban elharapózott.
Röfi elvesztette türelmét.
– Nálam van a kagyló, hát tessék figyelni! – kiáltotta. Az első dolgunk az kellett volna legyen, hogy valami menedéket építsünk magunknak lent a parton. Mert épp elég hideg volt az éjjel is. Aztán Ralph azt mondta, hogy “tűz”, s erre valamennyien üvöltve meg sikoltozva felmásztatok ide a hegyre. Mint a gyerekek!
Most már figyelmesebben hallgatták a prédikációt.
– Hogy képzelitek, hogy megmentsenek bennünket, ha nem tesszük rendbe a dolgainkat, és nem végezzük el rendesen a munkát?
Levette a szemüvegét, s olyan mozdulatot tett, mintha át akarná adni a kagylót. Az idősebb fiúk nagyobb része már feléje is nyúlt, de Röfi meggondolta magát, a hóna alá csapta, s fellépett egy sziklára.
– Ideérve meg akkora tüzet gyújtottatok, hogy semmi hasznát nem veheti az ember. Lángba borítottátok a szigetet. Nem fogunk röhögni, ha majd leég az egész sziget, s főtt gyümölcsöt fogunk enni naphosszat, meg pörkölt malacot. Ezen nincs mit nevetni. Ralphot megválasztottátok vezérnek, de arra nem adtok neki időt, hogy kigondolja a dolgokat. Mond valamit, s erre mindenki elrohan, mint… mint…
Meg kellett állnia, hogy lélegzethez jusson. Lentről rájuk bőgött a tűz.
– De ez még nem minden. Itt vannak a gyerekek. A kicsinyek. Ki törődött velük? Még azt sem tudjuk, hogy hányan vannak.
Ralph hirtelen előrelépett.
– Mondtam neked… mondtam neked, hogy írj listát a nevekről.
– Hogy írhattam volna, amikor magamra hagytatok! kiáltotta Röfi méltatlankodva. – Két percig vártak, aztán beleestek a. tengerbe, elmásztak az erdőbe, szétszéledtek a világ négy tája felé. Honnét tudhattam volna, hogy melyik kicsoda?
Ralph megnyalta elfehéredett száját.
– Egyszóval azt sem tudod, hogy hányan vagyunk itt?
– Honnét tudhatnám, amikor úgy szétszéledtek, mint a hangyák? Aztán, amikor ti hárman visszajöttetek, s azt mondtad, hogy tüzet kell rakni, mind azonnal elrohant, s még arra sem volt időm…
– Elég! – mondta Ralph élesen, miközben kikapta Röfi kezéből a kagylót. – Nem tetted meg, hát nem tetted meg.
–… végezetül pedig megcsaptátok a szemüvegemet… Jack feléje fordult.
– Fogd be a szád!
–… a kicsinyek meg lemásztak oda, ahol most az erdő ég. S hátha még most is ott vannak!
Röfi felállt, s kinyújtott karjával a láng- és füsttengerre mutatott. Halk zúgás keletkezett a fiúk közt, majd elhalt. Valami különös dolog történt Röfivel: lélegzet után kapkodott.
– Hol van az a gyerek – dadogta –, hol van az a gyerek, akinek anyajegy van az arcán? Nem látom. Hol van?
A tömeg néma volt, mint a halál.
– Az, aki a kígyóról beszélt – mondta Röfi. – Az is lent járt…
A lángok közt egy fa felrobbant, mint a bomba. Néhány köteg magas kúszónövény hirtelen kiegyenesedett, láthatóvá vált, majd haldokolva összerogyott. A kisebb fiúk sikoltozni kezdtek.
– Kígyók! Kígyók! Nézzétek a kígyókat!
Időközben nyugaton a nap észrevétlenül a látóhatár fölé ereszkedett, már csak két-három ujjnyi választotta el a tengertől. Vörös fény esett alulról a fiúk arcába. Röfi egy sziklának dőlt, mind a két kezével beléje kapaszkodott.
– Az a kicsi… akinek az anyajegy volt az arcán… az hol van most? Mondom nektek, hogy nem látom.
A fiúk félénken, hitetlenül néztek egymásra.
–… az hol van most? Ralph szégyenkezve dadogott.
– Talán visszament a…
Alattuk, a barátságtalan hegyoldalon tovább hangzott a dobpergés.
HARMADIK FEJEZET
KUNYHÓK A PARTON
Jack kétrét görnyedt. A rövidtávfutó tartásában haladt előre, orrát csak néhány hüvelyk választotta el a nedves földtől. A fák törzsei s az őket körülölelő indák már harminclábnyira a feje fölött elvesztek a zöld éjszakában, körülötte a szinte áthatolhatatlan cserjés sötétedett. Alig észrevehető nyomokat követett: egy eltört ágat, egy kis mélyedést a talajban, amely úgy festett, mintha egy patának a fél lenyomata volna. Még lejjebb hajolt, és a nyomokra meredt, mint aki beszédre akarja bírni őket. Aztán négykézlábra ereszkedve, a vadászkutya tartásában néhány méternyire előre kúszott, mit sem törődve kényszeredett helyzetével. Egy összehurkolódott indaköteg előtt megállapodott, a görcsről hosszú kacs lógott le. A görcs alsó része fényesre volt koptatva; a malacok az indaköteg alatt elhaladva, sörtéikkel simára gyalulták.
Jack arcával néhány hüvelyknyire a nyom fölött, a bozótos homályát kutatta. Homokszín haja, amely jócskán megnőtt, amióta a szigetre érkeztek, kissé már kifakult, meztelen hátán, a töméntelen sötét szeplő között erősen hámlott a napégette bőr. Jobbjában egy körülbelül öt láb hosszú, hegyes végű rudat tartott, foszlányokra szakadt nadrágján kívül, melyet öv fogott össze, meztelen volt. Behunyta szemét, fejét felemelte, és kitágult orrcimpákkal lassan beszívta a levegőt, szimatot keresve a meleg légáramlatokban. Az erdő is éppoly csöndes volt, mint ő maga.
Végül is egy hosszú sóhajjal kiengedte a levegőt, s kinyitotta szemét. A szeme fénylő kék volt, kielégítetlenségében már-már tébolyodott. Megnyalta száraz ajkait, s ismét fürkészni kezdte maga körül a titoktartó erdőt. Aztán újra előrelopakodott, hol jobbra, hol balra keresve az irányt.
Az erdő csöndje még nyomasztóbb volt, mint a hőség, a napnak ebben az órájában még a rovarok se zümmögtek. S a csönd csak akkor tört meg, amikor Jack egy rikítóan tarka madarat vert fel ágakból rakott, primitív fészkéből; az állat éles vijjogása, melyre körös-körül gyors visszhangok feleltek, mintha egyenesen az idők szakadékából szállt volna fel. A kiáltás hallatára ijedtében Jack is önkéntelen sziszegéssel beszívta a levegőt; egy perc tartamára vadászból üldözött, majomszerű lénnyé változott a kúszónövények sűrű homályában. De aztán a kielégületlenség újra á nyomokra terelte figyelmét, tovább fürkészte a talajt. Egy vastag fa szürke tönkje mellett, melyen halvány virágok nyíltak, behunyta szemét, s újra mélyen beszívta a forró levegőt… s ezúttal lélegzete akadozni kezdett, arca egy pillanatra elhalványodott, majd elsötétedett a vértolulástól. Árnyékként suhant el a fa alatt, és figyelmesen szemügyre vette lába előtt az összetaposott földet.
Az állati hulladék még meleg volt, kis rakásokban hevert a felhányt földön. Olajzöld volt, sima, egy kissé még gőzölgött. Jack felemelte fejét, s a lábnyomokon keresztülfekvő áthatolhatatlan kúszónövényekre bámult. Aztán felemelte dárdáját és továbbkúszott. Az indacsomón túl a lábnyomok egy csapáshoz vezettek, amelyet a malacok már ösvényszerűen kitapostak, földje kemény volt a gyakori vonulásoktól. Amikor Jack kiegyenesedett, mozgás zaja ütötte meg fülét. Hátrarántotta jobb karját, s teljes erejével elhajította a dárdát. A csapás felől paták gyors, kemény csattogása hallatszott, hasonlatos a kasztanyetta vérpezsdítő, őrjítő hangjához: hús ígérete. Jack kiugrott a bozótból, s felkapta a dárdát. A paták kopogása elhalt a távolban.
Jack testéről patakokban folyt az izzadság, a barna föld foltokban tapadt a bőréhez, a vadászatban eltöltött nap minden viszontagsága rajta hagyta nyomát. Szitkozódva letért a malaccsapásról. Csakhamar az erdőnek egy ritkább részébe jutott, ahol a sötét levélmennyezetet hordozó vastag fatörzsek helyett karcsúbb, szürke törzsű pálmafák lengették tollas koronájukat. A pálmákon túl már a tenger csillogott, emberi hangok hallatszottak. Ralph pálmatörzsekből és levelekből összeeszkábált különös tákolmány mellett állt: valami kezdetleges menedékházféle volt, szemben a lagúnával. Ügy festett, mintha minden pillanatban össze akarna dőlni. Nem felelt, amikor Jack megszólította:
– Van még ivóvíz?
Ralph feltekintett a kunyhó levélfonatáról. Még most sem vette észre Jacket, noha a szeme rajta pihent.
– Kérdem, hogy van-e még ivóvíz! Szomjas vagyok. Ralph elfordította figyelmét a menedékházról, és összerezzenve vette tudomásul Jack jelenlétét.
– Hé, te vagy az? Ivóvíz? Ott a fa mellett. Azt hiszem, még hagytak.
Jack felemelt egy kókuszdióhéjat, színültig töltve friss vízzel, amelyet a fiúk néhány másikkal együtt az árnyékba állítottak. A víz lefolyt állán, nyakán, mellén. Hangosan zihálva szedte a lélegzetét.
– Hát ez kellett – mondta.
Simon hangja hallatszott a menedékházból.
– Emeld fel egy kissel Ralph a menedékház felé fordult, s felemelt egy ágat zsindelyszerűen egymásba akaszkodó levelekkel.
A levelek szétváltak, lehulltak a földre. Simon bűnbánó arca tűnt fel a résben.
– Bocsánat – mondta.
Ralph utálkozva nézegette a romot.
– Sohasem készülünk el vele.
Jack lába elé heveredett. Simon bent maradt a kunyhóban, kinézett a lyukon. Ralph újra elismételte.
– Napok óta dolgozunk már rajta. S most nézd meg! Két másik kunyhó már úgy-ahogy állt, bár meglehetősen bizonytalan lábon. Ez meg teljesen nyomorék volt.
– S minduntalan meglógnak. Emlékszel még a gyűlésre? Ott mindenki megfogadta, hogy addig nem nyugszik, akármilyen kemény munkába kerül is, amíg a kunyhók fel nem épülnek.
– Már a vadászcsoport kivételével…
– Persze, a vadászok kivételével… Hát ami a kisebbeket illeti, azok…
Hadonászott, egy szót keresett.
– Reménytelen eset – mondta. – S a nagyobbak sem sokkal jobbak. Látod ezt? Simon és én egész nap dolgoztunk rajta, de senki nem segített. Fürödnek, esznek, játszanak…
Simon óvatosan kidugta fejét a résen.
– Te vagy a vezér. Miért nem szólsz rájuk?
Ralph a hátán feküdt, felnézett a pálmafákra s az égre.
– Gyűlések! – mormolta. – A gyűléseket szeretik. Mindennap egy gyűlés. Vagy akár kettő is. S fecsegnek. – Fél könyökre támaszkodott. – Fogadok, ha megfújom a kagylót, abban a percben itt teremnek. S milyen ünnepélyesen! S valaki majd azt ajánlja, hogy építsünk lökhajtásos repülőgépet, vagy tengeralattjárót, vagy televízió-adót. S amikor vége lesz a gyűlésnek, öt percig szorgalmasan fognak dolgozni, aztán meglépnek vagy vadászni mennek.
Jack elvörösödött.
– Szükségünk van húsra.
– Hát eddig még nem szereztünk. De a kunyhókra is szükségünk van. Mellesleg, a vadászaid már órákkal ezelőtt visszajöttek. Azóta fürödnek.
– Én engedtem el őket – mondta Jack. – Én akartam… Én…
Igyekezett kibetűzni magában azt a különös, ellenállhatatlan indulatot, amely arra késztette, hogy űzőbe vegyen valamit, és megölje.
– Én ott maradtam. Azt gondoltam, ha magam leszek… A téboly újra visszatért szemébe.
– Ölni fogok, azt hittem.
– De nem tetted.
– Azt hittem, fogok.
Ralph hangjában valamilyen rejtett indulat rezgeti.
– De nem tetted – ismételte.
Egy odavetett megjegyzés, amelynek csak az alul rezgő hangsúly adott jelentőséget:
– Gondolom, ahhoz nincs kedved, hogy segíts a kunyhóépítésnél?
– Húsra van szükségünk…
– De azt nem szerzel.
Az ellentét most már szavakba öltözött.
– Fogok szerezni. Legközelebb. Szakállt kell faragni erre a dárdára. Egy malacot már eltaláltunk, de a dárda kiesett belőle. Ha szakállal lehetne ellátni valahogy…
– Kunyhókra van szükségünk… Jack hirtelen dühbe gurult.
– Szemrehányást teszel? – üvöltötte.
– Mindössze annyit mondtam, hogy kutyául megdolgoztunk. Semmi mást nem mondtam.
Mindketten kivörösödtek, s nem mertek egymás szemébe nézni. Ralph a hasára gurult, s a fűszálakkal kezdett játszani.
– Ha megint megered az eső – mondta –, mint amikor ide érkeztünk, akkor szükség lesz a kunyhókra. S más miatt is… Szükségünk van a kunyhókra, mert…
Egy pillanatnyi szünetet tartott. Mindketten elfojtották dühüket. Ralph most az új, biztonságos téma csapásán haladt.
– Te is észrevetted, mi?
Jack ledobta a dárdát, s leguggolt.
– Mit kellett volna észrevennem?
– Hogy meg vannak ijedve.
A hátára fordult, és Jack piszkos, vad arcába bámult.
– Ez a helyzet – mondta. – Álmodnak. Hallani lehet őket. Nem ébredtél fel az éjjel?
Jack a fejét rázta.
– Beszélnek és sikítoznak. Mármint a kicsinyek. De még a többiek közül is… Mintha…
– Mintha ez nem volna elsőrangú sziget.
A közbeszólás mindkettejüket meglepte, csodálkozva néztek Simon komoly arcába.
– Mintha az az állat… az a kígyó-izé a valóságban is léteznék. Emlékeztek?
A szégyellni való szó hallatára mind a két fiú megrándult. Kígyóról mostanában nem beszéltek, nem volt illő beszélni róla.
– Mintha ez nem volna elsőrangú sziget – ismételte Ralph halkan. – Igazad van.
Jack felült, kinyújtotta lábát.
– Dilisek – mondta.
– Felvágósak. Emlékszel, amikor az első expedícióra indultunk?
Egymásra mosolyogtak, eszükbe jutott az első nap diadalmas káprázata.
– Tehát szükségünk van a kunyhókra, hogy legyen…
– Otthonunk – mondta Jack.
– Ügy van – mondta Ralph.
Jack felhúzta a lábát, a térdét átfogta a két kezével, s homlokráncolva rendet igyekezett teremteni gondolataiban.
– De azért az erdőben… Ügy értem, amikor az ember vadászik… nem akkor, amikor gyümölcsöt szed, hanem amikor a saját útját járja…
Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, Ralph komolyan fogja-e venni.
– Mondd tovább!
– Ha az ember vadászik, akkor néha azon veszi magát észre, mintha…
Hirtelen elpirult.
– Persze nem komoly… épp csak egy érzés. Azt érzi az ember, mintha nem ő vadászna, hanem őt vadásznák… mintha a dzsungelben egész idő alatt valami a sarkában járna.
Újra hallgattak: Simon figyelmesen, Ralph hitetlenül és kissé méltatlankodva. Felült, piszkos kezével megdörzsölte a vállát.
– Hát nem tudom…
Jack felugrott. Nagyon gyorsan beszélt.
– Az erdőben ezt érzi az ember. Persze nem komoly. Csakhogy…
Néhány gyors lépést tett a part felé, aztán visszafordult.
– De hát tudom, hogy ők mit éreznek. Érted?… Ennyi az egész.
– Az lenne a legjobb – mondta Ralph –, ha azon volnánk, hogy mielőbb megmentsenek bennünket.
Jacknek egy pillanatig el kellett tűnődnie, mit is jelent az, hogy: megmentsék őket.
– Hogy megmentsenek?… Hát persze! Mindegy, azért szeretnék előbb megölni egy malacot…
Felkapta a dárdáját, s belevágta a földbe. Szemében újra felcsillant a fátyolos, őrült tekintet. Ralph szőke hajsörényén át bíráló szemmel figyelte.
– Ha a vadászaid nem feledkeznek el a tűzről…
– Hagyj már békén azzal a tűzzel!
A két fiú lebaktatott a partra, s a víz szélére érve megfordult, s visszanézett a rózsaszín hegycsúcsra. A füstcsóva mészfehér vonalat rajzolt az ég megbízható kékségére, magasan felnyúlt, aztán eloszlott. Ralph a homlokát ráncolta.
– Vajon milyen messziről lehet ezt meglátni?
– Sók mérföldről.
– Nem elég vastag a füst.
A csóva alsó része, mintha tudatában volna annak, hogy nézik, vajszínűre sötétedett, s egy vastag foltot dobott fel a vékony oszlopra.
– Zöld ágakat raktak rá – mormolta Ralph. – Csak azt szeretném tudni… – Beárnyékolta szemét, és megfordult, hogy végigkutassa a látóhatárt.
– Megvan!
Jack akkorát kiáltott, hogy Ralph hátraugrott.
– Mi van meg? Hol? Csak nem hajó?
De Jack a meredek lejtőre mutatott, mely a hegyről a sziget sík részeire ereszkedett.
– Hát persze, hogy ott fent fekszenek… amikor túl nagy a meleg…
Ralph megdöbbenve bámult a másik megszállott arcába.
–… felkapaszkodnak a magasba… egészen magasra, s ott leheverednek az árnyékba… ott pihennek, amíg a hőség tart, mint odahaza a tehenek…
– Azt hittem, hajót látsz!
– Meg lehetne közelíteni őket… kimázolnánk az arcunkat, hogy ne ismerjenek ránk… aztán körülfogni őket és…
Felháborodásában Ralph elvesztette önuralmát.
– Én a füstről beszéltem! Nem akarod, hogy megmentsenek bennünket? Másról sem tudsz beszélni, csak a malacokról… folyton csak a malacokról…
– De hát húsra van szükségünk!
– Én meg egész nap dolgozom Simonnal, senki sem segít, s te még csak észre sem veszed a kunyhókat…
– Én is dolgoztam…
– De te szereted a munkádat! – kiáltotta Ralph. – Te szeretsz vadászni! Én azonban…
A napfényben ragyogó parton állva, maguk is megdöbbentek érzelmeik vad összecsapásán. Elsőnek Ralph nézett más irányba, mintha a homokban játszó apróságok kötnék le figyelmét. A mólón túl, az úszómedence felől a vadászok kurjongatása hallatszott. A móló végén Röfi feküdt a hasán, s a csillogó vízbe bámult.
– Nem nagyon segítenek az embernek!
Azt akarta mondani, hogy az emberek sohasem pontosan olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket.
– Simon, az segít. – A kunyhók felé mutatott. – Az legalább annyit dolgozott, mint én. A többiek kereket oldottak. Csakhogy…
– Simon mindig kéznél van, ugye?
A két fiú együtt elindult a kunyhók felé.
– Segítek egy kicsit – mormolta Jack –, aztán fürdőm.
– Ne fáradj – mondta Ralph.
De mire elértek a kunyhókhoz, Simon eltűnt. Ralph bedugta fejét a lyukon, visszahúzta, Jack felé fordult.
– Megpucolt.
– Bizonyára megelégelte, s elment fürödni – mondta Jack.
Ralph a homlokát ráncolta.
– Furcsa gyerek – mondta. – Különös gyerek!
Jack bólintott, nyilván elsősorban az egyetértés kedvéért. Majd mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek volna, a két fiú hátat fordított a kunyhóknak, és elindult a fürdőmedence felé.
– Aztán pedig – mondta Jack –, ha majd megfürödtem s ettem valamit, elballagok a hegy másik oldalára, s megnézem, hogy ott találok-e nyomokat. Jössz velem?
– De hisz mindjárt lenyugszik a nap.
– Lesz még időm.
Egymás mellett baktattak, érzelmeknek és tapasztalatoknak két külön földrésze, amelyek sohasem találkoznak.
– Ha el tudnék kapni egy malacot!
– Visszamegyek a kunyhóhoz, hátha rendbe tudom tenni.
Zavartan néztek egymásra, tele szeretettel és gyűlölettel. De a fürdőmedence meleg, sós vize, a kiáltozás, fröcskölés, nevetés valamennyire mégiscsak össze tudta békíteni őket.
Simonról azt hitték, hogy fürdik, de nem volt a medencében.
Amikor a két másik fiú lebaktatott a partra, hogy megtekintse a hegyet, Simon néhány méternyi távolságban követte őket, aztán hirtelen megállt. Homlokát ráncolva egy kis homokrakást nézegetett, amelyből valaki szemmel láthatóan egy kis házat igyekezett építeni. Aztán megfordult, s mint akinek valamilyen határozott célja van, az erdő felé indult. Alacsony termetű, csontos, hegyes állú gyerek volt, szeme eleven ragyogásából Ralph tévesen arra következtetett, hogy csintalan, vidám fickóval van dolga. Fekete hajának egyik vastag fürtje hosszan az arcába lógott, s majdnem teljesen eltakarta széles homlokát. Egy sort foszlányai tapadtak a testéhez, egyébként meztelenül járt, mint Jack. Minthogy máskülönben is sötét bőrű volt, a nap most szinte feketére cserzette, teste ragyogott a verejtéktől.
A nyiladékon át vette útját, elhaladt a nagy szikla mellett, amelyet Ralph első reggel megmászott, aztán jobb felé kanyarodott a fák közé. Egyforma léptekkel rótta az utat a több holdat belepő gyümölcsfák között, amelyeken könnyű, ha nem is kielégítő táplálékot szerezhetett még a leglustább kéz is. A fákon egyszerre nőtt a gyümölcs és a virág, az érettség illatában millió és millió méh lakmározott. Itt érték utol az apró gyerekek, akik utána vetették magukat; érthetetlen szavakat kiáltoztak, visítozva a fák felé lökdösték. Simon a délutáni napfényben szinte fülsiketítő méhdongás közben leszedte a gyerekek számára elérhetetlen gyümölcsöt a magas lomb közül, a válogatottan legszebbeket, hátranyújtotta a végeláthatatlan sor kinyújtott kéz felé. Amikor mindnyájukat kielégítette, abbahagyta a szedést és körülnézett. A kicsinyek, egy-egy óriási nyaláb gyümölccsel a karjukon, kifürkészhetetlen tekintettel visszanéztek rá.
Simon elfordult, s elindult az alig észrevehető, keskeny ösvényen. A magas dzsungel csakhamar körülfogta. A fatörzseken valószínűtlen sápadt virágok nőttek fel a fa tetejéig, ahol a sötét lombozatban sűrű élet zajongott. Itt a levegő is sűrű volt, s a kúszónövények úgy bocsátották le a magasból indáikat, mint a zátonyra futott hajó megroggyant vitorlakötélzetét. Simon lábnyoma megmaradt a puha talajban, a kúszónövények, ha hozzájuk ért, egész hosszukban megremegtek.
Végül elért egy helyre, ahová több napfény esett. Á kúszónövények, mivel itt kisebb utat kellett megtenniük a fény felé, a dzsungelnek ezen a kis tisztásán gyékényszerűen összefonódó hálóként akaszkodtak a fatörzsekre; a kidudorodó sziklasövény vékony talajrétegén csak kisebb növények és páfrányok fejlődhettek. Sötéten illatozó bozótos vette körül a helyet, mint egy hőséggel és fénnyel teli kupát. A tisztás egyik sarkában egy nagy, kidőlt fa támaszkodott a még talpon álló fáknak, fürge kúszónövény csavarodott rá egészen a tetejéig, vörösen és sárgán rügyező kacsokkal futva be egész hosszát.
Itt Simon megállt. Hátranézett, ugyanúgy, ahogy Jack tette volna, s egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy teljesen egyedül van. Néhány pillanatig tolvaj szerű mozdulatokkal dolgozott. Mélyen meghajolva, ide-oda kígyózva a nagy fonat alá mászott. A cserjék és kúszónövények oly közel voltak hozzá, hogy rájuk csörgött a verejtéke, a burgying azonnal be is csukódott mögötte. A fonat közepére érve, egy kis kalyibafélében találta magát, amelyet csak néhány levél függönye választott el a tisztástól. Leguggolt, szétválasztotta a leveleket és kinézett. Odakint semmi sem mozdult, csak. két tarka pillangó táncolt egymás körül a forró levegőben. Lélegzetét visszatartva bíráló füllel figyelt a sziget neszezésére. Az est lassan közeledett a sziget felé, a fénylő, fantasztikus madarak, a méhzümmögés, a négyszögletű sziklákon fészkelő, hazatérő sirályok kiáltozása is mind halkabbra vált. A nyílt óceán hullámtörése a több mérföldnyi távolságban emelkedő sziklazátonyokon még a vér zúgásánál is kevésbé hallható aláfestéssel kísérte az est elülő zajait.
Simon visszaeresztette helyére a szétválasztott levélfüggönyt. A mézszínű napfény sugárnyalábjai mind tompább szögben érték a földet, átsuhantak a cserjéken, meg-megérintették a zöld gyertyaszerű bimbókat, a lombsátor felé kúsztak. A fák alatt egyre jobban sűrűsödött a sötétség. A fény elhaltával a rikító színek is elhalványodtak, a hőség, az elevenség lecsillapodott. A gyertyabimbók mocorogtak.
Zöld sziromleveleik kissé visszahúzódtak, s virágjaik fehér hegye gyöngéden kinyúlt a szabad levegőbe.
Most már a napfény utolsó nyoma is felszállt a tisztásról, s visszavonult az égről is. Sötétség ömlött a földre, alámerültek benne a fák és az utak, a táj homályossá, tompává vált, mint a tengerfenék. A gyertyabimbók szétnyitották széles fehér virágkelyheiket, melyek azonnal csillogni kezdtek az első csillagok permetező fényében. Illatuk kifröccsent az éjszakába, és birtokba vette a szigetet.
NEGYEDIK FEJEZET
KIFESTETT ARC ÉS HOSSZÜ HAJ
Legelőbb annak a hosszú hullámnak az ütemét szokták meg, amely a hajnalból a hirtelen esti sötétedésig vezette őket. Boldogan fogadták a reggel örömeit, a ragyogó napfényt, az áradó tengert és az édes levegőt: ilyenkor oly jó volt játszani, s az életük úgy betelt, hogy nem volt szükségük reményre, el is feledkeztek róla. Délfelé, amikor a fényzuhatag mind merőlegesebben hullott, a reggel rikító színei opálosan gyöngyszürkére váltak, s a hőség, mintha a nap küszöbön álló csúcspontja eleven mozgatóerővé vált volna, egyetlen ütéssel leterítette őket, az árnyékba rohantak, elvetették magukat a földön, talán el is aludtak.
Különös dolgok történtek délben. A csillogó tenger felemelkedett, kirívóan képtelen síkokra oszlott, a korallzátony s a part néhány magasabb pontjába kapaszkodó satnya pálmák hirtelen fellebbentek az égbe, ott meg-megrándultak, szétváltak, mint esőszemek a dróton, majd megszázszorozódtak, mintha tükrök hosszú sora hányná-vetné őket a levegőben. Néha szárazföld látszott ott is, ahol nem volt szárazföld, s egy idő múlva a gyerekek figyelő szeme előtt szétpattant, mint a buborék. Röfi művelten mindezt “délibáb” elnevezés alá sorolta, a fiúk pedig, mivel nem tudtak átjutni a cápáktól hemzsegő vízsávon még az első korallzátonyig sem, idővel megszokták a varázslatot, s elfeledkeztek róla, mint ahogy elfeledkeztek a csodálatos, lüktető csillagokról. Délben a délibábok felolvadtak az égben, s a nap mint egy dühösen villogó szem nézett le a magasból. Aztán, a délután vége felé, miután a légtükrözések végleg elültek, a látóhatár ismét egyenletesen kék lett, és a lenyugvó nap fényében tiszta körvonalakat kapott. Ez volt a napnak az a második szakasza, amikor ismét tűrhetően hűvös volt, bár ezt már a közeledő sötétség veszélye fenyegette. S amikor végül is lenyugodott a nap, teljes sötétség borult a szigetre, mint egy oltókupak, s a kunyhók hamarosan megteltek eleven nyugtalansággal a távoli csillagok fénye alatt.
Mindazonáltal a munka, játék és táplálkozás megszokott észak-európai hagyományai megnehezítették a fiúk számára, hogy teljesen átadják magukat a természet új ütemének. A kis Percival ottlétük elején egyszer bemászott a kunyhójába, s ott két napig egyfolytában beszélt, énekelt és sírt; a többiek ugyan mulattak rajta, de attól tartottak, hogy meghibbant. A gyerek azóta erősen lefogyott, a szeme kivörösödött, szemlátomást sorvadt; sokat sírt, és keveset játszott.
A kisebb fiúkat most már általában az “apróság” gyűjtőnéven emlegették. Ralphtól lefelé egyre alacsonyabb gyerekek következtek, s bár volt egy bizonytalan határvonalú szakasz, amelybe Simon, Róbert és Maurice tartozott, senkinek sem okozott nehézséget, hogy a litánia egyik végén felismerje a “nagyokat”, a másik végén az “apróságot”. Az egyértelműen “aprók”, nagyjából hatévesek, teljesen külön életet éltek a nagyoknál semmivel sem kisebb indulatos buzgalommal. A nap legnagyobb részét evéssel töltötték, gyümölcsöt szedtek, ahol elérték, s nem nagyon nézték sem érettségét, sem minőségét. Már megszokták, hogy fáj a gyomruk, s időnként krónikus hasmenésük van. Sötétben megnevezhetetlen ijedelmek gyötörték őket, és szorosan egymáshoz bújtak. Evésen, alváson kívül sok idejük maradt még játékra is, tárgytalan, mindennapi játékokra a fehér homokban, a ragyogó víz partján. Sokkal kevesebbet sírtak anyjuk után, mint ahogy várni lehetett volna, nagyon barnák voltak, és elmondhatatlanul piszkosak. A kagyló hívásának mindig engedelmeskedtek, részben Ralph miatt, aki elég nagy volt ahhoz, hogy összekötő kapocsként szolgáljon a felnőttek tekintélyéhez, részben mert a gyűlések elszórakoztatták őket. De egyébként ritkán közösködtek a “nagyokkal”, s érzelmileg is, testileg is külön életet éltek.
Homokvárakat építettek a kis folyó homokpadjai mentén. Ezek a várak körülbelül egy láb magasak voltak, kagylókkal, hervadt virágokkal és érdekesebb kövekkel díszítették őket. A várakat ösvények, utak, falak, vasúti sínek bonyolult hálózata vette körül, amely azonban csak akkor vált érthetővé, ha az ember hasmánt fekve, arccal a homokban nézte. Itt játszott az “apróság”, ha nem is boldogan, de többé-kevésbé feszült figyelemmel, s volt rá eset, hogy egyszerre hárman is ugyanazt a játékot játszották.
Most is hárman játszottak; Henry volt közöttük a legnagyobb. Távoli rokona volt annak a fiúnak, a szederszínű anyajeggyel, akit a nagy erdőtűz óta nem láttak; de ahhoz még nem volt elég nagy, hogy ezt megértse, s ha azt mondták volna neki, hogy a másik fiú repülőgépen hazament, megrökönyödés és bizalmatlanság nélkül belenyugodott volna.
Henry ezen a délutánon valamilyen vezérféle lehetett, mert játszótársai közül az egyik Percival volt, a másik pedig Johnny, a két legkisebb gyerek a szigeten. Az egérszínű Percival még az anyja hiúságát sem nagyon elégítette ki, Johnny azonban formás kisgyerek volt, szőke hajú, verekedős természetű. Pillanatnyilag a játék lekötötte figyelmét, tehát engedelmesen követte a parancsokat: a homokban térdepelve békésen játszadozott a három gyerek.
Roger és Maurice bukkant elő az erdőből. Leváltották őket a tűznél, s lejöttek a hegyről, hogy megfürödjenek. Roger haladt elöl, kíméletlenül átgázolva a homokvárakon, széttaposva az utakat, szétrúgva a virágokat, az összegyűjtött díszköveket. Mögötte Maurice röhögve folytatta a pusztítást. A három apróság abbahagyta a játékot és felnézett. Történetesen az az útrendszer, amelyben érdekelve voltak, épségben maradt, tehát nem tiltakoztak, csak Percival sírta el magát, mert homok repült a szemébe. Maurice sietve ”kereket oldott. Régebbi életében megbüntették, ha egy kisebb gyereknek homokot szórt a szemébe, s noha most nem volt itt szülő, aki megfenyíthette volna, érezte, hogy rossz fát tett a tűzre, s a lelke mélyén nyomban kirajzolódtak a mentegetőzés körvonalai. A fürdésről motyogott néhány szót, és meggyorsította lépteit.
Roger hátramaradt, az apróságokat figyelte. Nem volt sokkal barnább, mint amikor a szigetre érkezett, de a tarkójára és a homlokába mélyen lenőtt fekete haja még komorabbá tette arcát. Külseje, amely már azelőtt is zárkózott, magányos leiekre vallott, most elutasítóvá tette egész megjelenését. Percival abbahagyta a sírást, s újra játszani kezdett, mert a könnyek kimosták szeméből a homokot. Johnny figyelmesen nézte porcelánkék szemével, aztán homokkal kezdte dobálni, s Percival újra elsírta magát.
Amikor Henry beleunt a játékba, felállt és elindult a part mentén. Roger a pálmák alatt követte, mintegy véletlenül bóklászva ugyanabban az irányban. Henry a pálmák árnyékától jó messzire baktatott, mert még fiatal volt ahhoz, hogy védekezzék a nap ellen. Átvágott a fövényen, s megállapodott a víz szélén. A Csendes-óceán nagy árdagálya már emelkedőben volt, s a lagúna aránylag csöndes vize is percenként egy-egy arasszal feljebb nyomult. A tengernek ebben az utolsó fröccsenésében parányi, átlátszó lények éltek, amelyek a vízzel együtt felsodródtak a forró, száraz homokra. Kitapinthatatlanul apró érzékszerveikkel átvizsgálták az új vadászterületet. Talán akad most táplálék ott, ahol utolsó kirándulásuk alkalmával nem találtak: madárürülék, rovarok, a szárazföldi élet elszórt hulladéka. Mint százezernyi parányi fog egy fűrészben, az átlátszó lények végigrágták magukat a parton.
Henryt megbabonázta ez a látvány. A homokban kotorászott egy színtelenné ázott kis pálcikával, amelyet nyilván szintén a hullámok vetettek partra. Rendet igyekezett teremteni a mászkáló lények között, a homokba apró lyukakat vájt, amelyeket az ár feltöltött, s beléjük terelte az állatkákat. A puszta szórakozáson túlmenő boldogság töltötte el, amikor tudatára ébredt annak, hogy valóságos élőlények fölött gyakorolhatja hatalmát. Beszélt hozzájuk, nógatta, megrótta őket. Ahogy hátrált a dagály elől, lábnyomai vízzel teltek meg, s az állatkák fennakadtak bennük; így azzal áltathatta magát, hogy uralkodik fölöttük. Leguggolt a víz szélén, amely combjait áztatta, mélyen előrehajolt, haja a homlokába lógott, eltakarta szemét. A délutáni nap tarkójára lőtte láthatatlan nyilait.
Roger is várt. Kezdetben egy nagy pálmafa mögött rejtőzött, de Henry látnivalóan annyira el volt foglalva játékával, hogy teljes alakjával kiléphetett mogulé. Végigtekintett a parton. Percival bőgve hazatakarodott, és Johnny egyedüli diadalmas ura maradt a kastélyoknak. Mögötte világosan ki lehetett venni a mólót s a felporzó víz csillogó permetek ott, ahol Ralph, Röfi, Simon és Maurice a medencében fürdött. Roger figyelmesen hallgatózott, de épp csak a hangjukat hallotta.
Egy hirtelen szellő megrázta a pálmafák legyezőit, a levelek megreszkettek, zizegtek. Hatvanlábnyi magasságban Roger feje fölött egy csomó dió, rögbilabda nagyságú, rostos gömb levált száráról, s kemény koppanással lehullt körülötte a földre, de egyik sem találta el. Roger nem mérlegelte szerencsés megmenekülése körülményeit, egy gyors tekintetet vetett a diókra, aztán Henryre nézett, majd újra vissza a diókra.
A fák alatti talajt, a partnak egy kiemelkedő részletét, a sok nemzedék pálma fellazította, s kivetette belőle az alsó, régi homokrétegben heverő köveket. Roger felkapott egyet, célzott, és Henry felé hajította, szándékosan elvétve a célt. A kő, az esztelen időnek ez a jelképe, ötméternyire Henry jobbjától a vízbe loccsant. Roger felszedett még egy marékkal, s egymás után elhajította őket. De volt Henry körül egy láthatatlan kör, átlója körülbelül hat méter lehetett, amelybe Roger nem mert beletalálni. Itt láthatatlanul, de ellenállhatatlan erővel még a régi élet tabuja uralkodott. A guggoló gyerek köré a szülők, az iskola, a rendőrök s a törvény erős védelmező kört vontak. Roger karját egy civilizáció fegyelmezte, amely mit sem tudott róla, s maga is már romokban hevert.
Henryt meglepték a vízben fel-felloccsanó hangok. Hátat fordított az átlátszó állatkáknak, s mint a vizsla, a gyűrűző körök központja felé fülelt. A kövek hol jobbján, hol balján hullottak le, és Henry engedelmesen erre-arra forgolódott, de sohasem kapta el azt a pillanatot, amikor a kövek még a levegőben repültek. Végül is megpillantott egyet, elnevette magát, és szétnézett maga körül, megkeresni a jó barátot, aki imigyen kötekedik vele. De Roger már újra elrejtőzött a pálma mögé, ziháló lélegzettel nekitámaszkodott, szempillái meg-megreszkettek. Aztán Henry hirtelen elunta a köveket, s elballagott.
– Roger!
Jack állt egy fa alatt, körülbelül tízméternyi távolságban. Amikor Roger kinyitotta szemét, és megpillantotta, napbarnított arcát még mélyebb árnyék futotta be, de Jack ezt nem vette észre. Türelmetlen és ideges volt, magához intette Rögért.
A kis folyó torkolatánál egy tavacska képződött, amelyet homokpad rekesztett el, felületét fehér vízililiomok lepték be, közöttük tű alakú sás nőtt. Sam és Eric várakozott itt, Biliéi együtt. Jack letérdepelt a tavacska mellé, az árnyékba. Két összehajtogatott, széles falevelet hozott magával, azokat bontogatta. Az egyikben fehér agyag volt, a másikban vörös, mellettük egy darab faszén, amelyet a máglyából hozott magával.
Jack munkához látott, s közben magyarázott Rogernek.
– Nem a szagomat érzik, azt hiszem, hanem meglátnak. Valami rózsaszínűt a fák között.
Szétdörzsölte arcán az agyagot.
– Csak volna egy kis zöldem.
Agyaggal félig bekent arcát Roger felé fordította, s értetlen tekintetére válaszolva folytatta:
– Vadászatról beszélek. Mint a háborúban, amikor álcázni akarnak valamit. Amikor valami úgy tesz, mintha valami más volna.
Szinte belegabalyodott magyarázkodó buzgalmában.
–… mint a pillék a fatörzsön.
Roger megértette, komolyan bólintott. Az ikrek elindultak Jack felé, és félénken tiltakozni kezdtek valami ellen. Jack egy kézmozdulattal leintette őket.
– Pofa be!
Bedörzsölte a faszenet a vörös és fehér foltok közé.
– Nem, velem jöttök!
Megvizsgálta tükörképét a vízben, de nem nyerte el tetszését. Lehajolt, tenyerével vizet merített a langymeleg tavacskából, s lemosta arcáról a piszkot. Szeplői és homokszínű szemöldöke újra előtűntek.
Roger önkéntelenül elmosolyodott.
– Marhamód piszkos vagy – mondta.
Jack új arcot tervezett. Fél arcát és az egyik szeme táját fehérre mázolta, aztán piros agyagot dörzsölt arca másik felére, és a faszénnel fekete vonalat húzott a jobb fülétől a bal álláig. A tóba nézett, de lélegzete megzavarta a víz tükrét.
– Samseric! Hozzatok egy kókuszdiót… üresét! Feltérdelt, kezében a vízzel teli dióhéjjal. Kerek fényfolt esett az arcára, s a víz mélyén valami felvillant. Csodálkozva nézett, már nem önmagára, hanem a visszataszító idegen arcra a tükörben. Kiloccsantotta a vizet a dióhéjból, felugrott, izgatottan nevetett. Egy inas, erős test állt a víz partján, arc helyett szörnyű maszkkal, amely ellenállhatatlanul magára vonta a fiúk tekintetét, és meglúdbőröztette őket. Jack táncolni kezdett, nevetése fogvicsorgató morgássá vadult. Aztán szökdécselve Bili felé tartott; fején a maszk önállósult, és Jack elrejtőzött mögötte, immár mentesen minden önérzettől és szégyenérzettől. A vörös, fehér és fekete arc átcikázott a levegőn, és Bili felé táncolt. Bili nevetve felugrott, de aztán hirtelen elcsendesedett, és elsompolygott a bokrok közé. Jack az ikrek felé fordult.
– A többiek felsorakoznak. Indulás!
– De…
– De…
–… mi…
– Gyerünk! Mindjárt odakúszok és beledöfök a… A maszknak engedelmeskedni kellett.
Ralph kimászott a fürdőmedencéből, végigügetett a parton, és leült a pálmák árnyékában. Szőke haja a szemébe lógott, hátrasimította. Simon a lábával rugdalózva ringatózott a vízen, Maurice fejesugrásokat gyakorolt. Röfi céltalanul ődöngött a parton, hol felszedett valamit, hol eldobta. A sziklatavakat, amelyeket oly szenvedélyesen szeretett, most elfedte a dagály, így hát nem volt, mi érdekelje, meg kellett várnia, amíg újra be nem áll az apály. Amikor megpillantotta Ralphot a pálmák alatt, odakacsázott és melléült.
Sortjából kevés maradt meg, kövér teste aranybarnára sült, szemüvege még mindig villámlott, ha valamire ránézett. Az egyetlen fiú volt a szigeten, akinek mintha egyáltalán nem nőtt volna a haja. A többiek mind kócosak, bozontosak voltak, de Röfi haja vékony fürtökben tapadt fejéhez, mintha a kopaszság volna természetes hajviselete, s mostani tökéletlen szőrzete rövidesen lehullana, mint a pihék a fiatal szarvas agancsáról.
– Azon gondolkodtam, hogy készíthetnénk egy órát… egy napórát – mondta. – Egy botot szúrnánk a homokba, aztán…
A szükséges matematikai művelet megmagyarázására azonban már nem telt az erejéből. Ide-oda járkált.
– Meg repülőgépet – mondta Ralph savanyúan –, meg tv-készüléket meg gőzgépet.
Röfi megrázta fejét.
– Azokhoz nagy csomó fémdologra van szükség – mondta –, az pedig nincs nekünk. De botunk van.
Ralph megfordult, és önkéntelenül elmosolyodott. Röfi néha elviselhetetlenül terhes volt kövérségével, asztmájával, tárgyilagos észjárásával, de jól lehetett ugratni, olykor akaratlanul is, s az mindig jó mulatság volt.
Röfi észrevette, hogy Ralph mosolyog, s tévesen azt hitte, hogy a mosoly baráti érzésből fakad. A “nagyok” között lassanként az a vélemény kapott lábra, hogy Röfi kívülálló; nem annyira a kiejtése miatt, amit el lehetett neki nézni, hanem a zsírja, az asztmája, a szemüvege s a testi munkától való húzódozása miatt. S most, hogy Ralph elmosolyodott valamin, amit ő mondott, Röfi megörült, és sietett kihasználni előnyét.
– Botunk annyi van, amennyi kell. Mindegyikünknek lehetne egy külön napórája. Akkor legalább tudnók, hogy hány óra van.
– Sokat érnénk vele – mondta Ralph.
– Mindig azt mondod, hogy szereted rendbe tenni a dolgokat. Hogy amikor megmentenek bennünket…
– Fogd be a szád!
Felugrott s visszaszaladt a fürdőmedencéhez épp abban a percben, amikor Maurice egy nem épp látványos fejessel vízbe ugrott. Ralph örült, hogy témát változtathat.
– A hasadra estél… a hasadra! – kiáltotta, amikor Maurice a felszínre került.
Maurice gyors mosolyt villantott Ralph felé, aki könnyed mozdulattal alábukott a vízben. Valamennyi fiú közül ő érezte magát a legotthonosabban a szigeten; de most, hogy Röfi újra szóba hozta a “menekülés”-t, hasztalanul, bosszantóan, fölöslegesen, még a víz zöld mélységei és az aranyszilánkos nap sem csillapították le ingerültségét. Nem játszott, nem maradt a vízben, hanem néhány egyenletes csapással átúszott Simon alatt, a medence túlsó oldalán kimászott a partra, s csöpögve, mint egy fóka, levetette magát a fűbe. Röfi nehézkesen felállt a helyéről, és Ralph felé baktatott, ez tehát a hasára fordult, hogy ne kelljen észrevennie. A délibábok már szétfoszlottak, komoran futtatta végig tekintetét az egyenes kék látóhatáron. A következő pillanatban talpon volt.
– Füst!… Füst! – ordította.
Simon fel akart ülni, s egy nagy csomó vizet nyelt. Maurice, aki épp egy újabb fejeshez készülődött, visszaereszkedett a talpára, egy ugrással a mólón termett, aztán újra megfordult, és visszarohant a pálmák alá, gyorsan magára kapkodva rongyos sortját, hogy készen legyen minden eshetőségre.
Ralph egyik kezével hátrasimította haját, a másikat ökölbe szorította. Simon kimászott a vízből. Röfi megtisztogatta szemüvegét a sortján, s a látóhatárt kémlelte. Mauricenak siettében mind a két lába az egyik nadrágszárába tévedt. Mindannyiuk közül csak Ralph állt mozdulatlanul.
– Nem látok füstöt – mondta Röfi hitetlenül. – Nem látok füstöt, Ralph!… Merre van?
Ralph nem felelt. Most mind a két kezét összekulcsolta homlokán, hogy szőke haja ne hulljon a szemébe. Előrehajolt, a só már kifehérítette testét.
– Ralph, hol a hajó?
Már Simon is mellette állt, a látóhatárt kémlelte. Maurice sortja sóhajtva kiadta a lelkét, gazdája sorsára hagyta a rongycsomót, az erdő felé rohant, majd újra visszajött.
Egy kis, tömör füstcsomó állt a látóhatár fölött, amely lassan kigöngyölődött a levegőben. A füst alatt egy kis folt látszott, feltehetően kémény. Ralph elsápadt, amikor megszólalt.
– Meg fogják látni a mi füstünket.
Röfi most már beletalált a helyes irányba.
– Nem valami nagy füst – mondta.
Megfordult, feltekintett a hegyre. Ralph kiéhezetten tovább bámulta a hajót, arcába visszatért a szín. Simon hallgatva állt mellette.
– Persze, nem jól látok – mondta Röfi –, de hol a mi füstünk?
Ralph egy türelmetlen mozdulatot tett, és tovább figyelte a hajót.
– A füst a hegyen?
Maurice rohanva melléjük ért, meredten nézte a tengert. Simon és Röfi a hegyet figyelte. Röfi elfordította fejét, de Simon akkorát kiáltott, mintha megsebesült volna.
– Ralph! Ralph!
A kiáltás hangsúlya megpörgette Ralphot tengelye körül.
– Mondd – kérdezte Röfi aggodalmasan –, adnak valami jelt?
Ralph még egyszer visszanézett a látóhatáron szétgöngyölödő füstre, aztán újra feltekintett a hegyre.
– Ralph, kérlek! Látsz valami jeladást?
Simon félénken kinyújtott kezével meg akarta bökni Ralphot, de ez Hirtelen eliramodott, átgázolt a fürdőmedence sekélyebb végén, s ráfutott a forró, fehér homokra a pálmák alatt. Egy pillanattal később már a sűrű bozótosban botladozott, amely lassanként újra birtokába vette a nyiladékot. Simon utánavetette magát, Maurice is követte, Röfi utánuk ordított:
– Ralph!… Ralph, kérlek!
Aztán ő is utánuk rohant, de még a mólón belebotlott Maurice elrongyolódott sortjába. A négy fiú háta mögött a füstcsóva lassan végigkúszott a látóhatáron, a parton pedig Henry és Johnny homokkal dobálta a csöndesen sírdogáló Percivalt; egyikük sem tudott az időközben kirobbant izgalmas eseményről.
Ralph már a nyiladék szárazföld felőli végén járt, s tüdeje munkájának egy részét vad szitkozódásra fordította. Kétségbeesett erőfeszítéssel csörtetett keresztül a szűrős kúszónövények közt, meztelen testét rövidesen ellepte a vér. Amikor elért a hegyre vezető meredek kaptatóhoz, megállt. Maurice csak néhány méternyire maradt el mögötte.
– Röfi szemüvege! – kiáltotta Ralph. – Ha a tűz kialudt, szükségünk lesz rá.
Abbahagyta a kiáltozást, megtántorodott. Röfi még nagyon messzire volt, épp hogy látni lehetett a parton botladozó alakját. Ralph a látóhatár felé pillantott, aztán fel a hegyre. Mi a teendő?.,, visszamenni Röfi szemüvegéért?… de időközben a hajó elmegy. Vagy kapaszkodjanak fel a hegyre, ahol majd megállapítják, hogy a tűz tényleg kialudt, s közben figyeljék a lassan közeledő Röfit, s a gyorsan távolodó hajót, amely egykettőre el fog tűnni a látóhatár mögött? A kétségbeesés magas csúcsán ide-oda ingadozva határozatlanságának súlya alatt, Ralph elkiáltotta magát:
– Istenem! Istenem!
Simon a cserjékkel verekedve, visszatartotta lélegzetét. Arca eltorzult. Ralph tovább botladozott, egyre jobban nekilódulva, ahogy a látóhatáron a füstcsóva lassan tovamozgott.
A tűz kialudt. Az első pillanatban látták; látták azt, amit már odalent a parton is tudtak, amikor a hazai füst integetni kezdett nekik. Kialudt, nyomtalanul, füsttelenül, az őröknek is hűlt helyük volt. Egy rakás tűzifa felhasználatlanul hevert az elhamvadt máglya mellett.
Ralph a tenger felé fordult. A látóhatár megint személytelenül terült el előtte, füstnek már a leghalványabb nyoma sem látszott. Ralph sántikálva elrohant a sziklák között, felkapaszkodott a rózsaszín szirtfokra, s a hajó felé ordított.
– Gyertek vissza! Gyertek vissza!
Ide-oda rohant a sziklafok peremén, arccal a tenger felé, hangja eszelősen csengett.
– Gyertek vissza! Gyertek vissza!
Simon és Maurice is felkapaszkodott melléje. Ralph merev tekintettel nézte őket. Simon elfordult, letörülte arcáról a vizet. Ralph kiásta lelke legmélyéről a legdurvább szót, amelyet ismert.
– Hagyták kialudni ezt a rohadt tüzet!
Letekintett a hegy meredek lejtőjén. Időközben Röfi is befutott, ziháló lélegzettel, nyöszörögve, mint egy kisgyerek. Ralph ökölbe szorította kezét, a vér a fejébe szállt. Merev szeme, hangjának keserűsége önmagáért beszélt.
– Ott vannak!
Messze lent, a rózsaszín omladékban, amely a víz felé ereszkedett, egy csapat fiú tűnt fel. Némelyikük fekete sapkáját viselte, de egyébként majdnem meztelenek voltak. Ha a kaptatónak egy könnyebb részéhez értek, egyszerre a levegőbe emelték botjukat, s közben valamilyen egyhangú dalt zümmögtek, amelynek nyilván valami köze volt ahhoz a tárgyhoz, amelyet a két kóbor iker szállított a hátán, oly szemmel látható gondos igyekezettel. Ralph még ilyen messziről is világosan kivette a vörös hajú Jack magas, karcsú alakját, természetesen a menet legelején.
Simon most Ralph és Jack között járatta a tekintetét, ugyanúgy, ahogyan az imént Ralph és a látóhatár között, s amit látott, úgy látszik, megrémítette. Ralph többé nem szólalt meg, némán figyelte a közeledő menetet. Az ének mind hallhatóbbá vált, de a szövegét még nem lehetett kivenni. Az ikrek Jack mögött lépegettek, hosszú karóval a vállukon. Egy malac kibelezett teteme lógott a karóról, súlyosan ide-oda himbálózva, ahogy az ikrek botladozva lépkedtek az egyenetlen terepen. A malac feje mélyen lelógott tátongó nyakáról; úgy festett, mintha keresne valamit a földön. Most már az ének szövege is felúszott hozzájuk a megfeketedett fa- és hamurakás fölött:
öld meg a malacot! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!
De mire az ének szövege érthetővé vált, a menet elért az út legmeredekebb szakaszához, s egy-két perc múlva az egyhangú kántálás elhallgatott. Röfi felnyögött. De Simon rögtön rászisszent, mintha túl hangosan beszélt volna egy templomban.
Jack agyaggal bemázolt arcával elsőnek ért fel a hegytetőre, és lándzsáját a magasba emelve, izgatottan átkiáltott Ralphhoz.
– Ide nézz! Megöltünk egy malacot… melléje lopakodtunk… aztán körbefogtuk…
A vadászok közbekiáltottak.
–… körbefogtuk…
–… felmásztunk hozzá…
–… a malac visított…
Az ikrek mozdulatlanul álltak, a malac teteme ide-oda himbálózott közöttük, fekete vércsöppeket hullajtva a sziklára. Közösen vigyorogtak, egyetlen összefogott, nekilelkesült vigyorral. Jacknek egyszerre túl sok mondanivaló tolult a nyelvére, tehát egy-két tánclépéssel könnyített magán, de aztán eszébe jutott rangja, méltósága, leállt, és ő is elvigyorodott. Majd észrevette, hogy a keze véres, undorodva elfintorodott, szétnézett valami után, amibe beletörülhetné, aztán mindkét tenyerét végighúzta sortján, és elnevette magát. Ralph szólalt meg elsőnek.
– Hagytad kialudni a tüzet.
Jack megtorpant. Ezzel a semmiséggel bosszantják most? De túl boldog volt, hogysem mellre szívja.
– Meg lehet azt még egyszer gyújtani. Kár, hogy nem voltál velünk, Ralph! Óriási volt. Az ikreket felfordította…
–… mi meg ütöttük…
–… én ráestem…
– Én vágtam el a torkát – mondta Jack büszkén, de közben az arca mégiscsak eltorzult. – Kölcsönadod a késedet, Ralph, hogy bejelölhessem a bicskámon?
A fiúk fecsegtek, táncoltak. Az ikrek tovább vigyorogtak.
– Dézsaszámra ömlött a vére – mondta Jack nevetve s meg-megborzadva. – Kár, hogy nem láttad.
– Ezentúl mindennap fogunk vadászni.
Ralph újra megszólalt, a hangja rekedt volt. Még nem mozdult el a helyéről.
– Hagytad kialudni a tüzet.
Jack kínosan érezte magát. Az ikrekre nézett, aztán vissza Ralph rá.
– Az őröket is magunkkal kellett vinni a vadászatra mondta –, különben nem lett volna elég ember, hogy bekerítsük.
Elpirult, tudatában volt, hogy hibát követett el.
– A tűz csak egy-két órája aludt el. Gyújthatunk most újabb tüzet…
Csak most vette észre Ralph sebeit meztelen testén, s hogy a négy gyerek komoran hallgat. Emberszerető boldogságában elhatározta, hogy részesévé teszi őket annak, ami történt. Lelke zsúfolva volt emlékekkel, annak a tudásnak az emlékeivel, amely birtokába vette eszméletüket, amikor megtámadták a védekező állatot, csapdába ejtettek egy eleven lényt, ráerőszakolták akaratukat, s végül felhabzsolták életét, mint egy szomjat oltó, boldogító kortyot. Széttárta karjait.
– Ha láttad volna a vérét!
A vadászok időközben elcsöndesedtek, de erre a szóra újra felzúgtak. Ralph hátravetette haját. Kinyújtott karjával a látóhatárra mutatott. Élesen, vadul kiáltott, csöndet teremtve maga körül.
– Egy hajó járt erre!
Jack, akinek most hirtelen szembe kellett néznie egy csomó beláthatatlan horderejű következtetéssel, meghátrált. Egyik kezével a malacnak támaszkodott, és elővette bicskáját. Ralph keze ökölbe szorult, hangja reszketett.
– Igen, egy hajó járt erre… Ott kint! Megígérted, hogy ébren tartod a tüzet, s hagytad, hogy kialudjon. – Egy lépést tett Jack felé, aki megfordult, és szembenézett vele.
– Lehet, hogy megláttak volna bennünket. Hazamehettünk volna…
Ennyi keserűséget Röfi nem bírt el, a veszteség gyötrelme elfeledtette vele félénkségét, rikácsolva kiabálni kezdett.
– Mert csak a vér jár a fejedben, Jack Merridew! Csak a vér és a vadászat! Hazamehettünk volna…
Ralph félrelökte.
– Én vagyok a vezér, neked meg kellett volna tenned, amit parancsolok. De te csak beszélsz. Még kunyhókat sem tudsz építeni… aztán elmész vadászni, s hagyod, hogy kialudjék a tűz…
Elfordult, elhallgatott. De érzelmeinek hegycsúcsán újra felcsattant a hangja.
– Egy hajó járt erre…
Az egyik vadász feljajdult. A keserű igazság most már átszivárgott mindenki tudatába. Jack ide-oda cibálta, vagdalta a malacot, de az arca vérvörös lett.
– Nagy munka volt, senkit sem nélkülözhettünk. Ralph feléje fordult.
– Ha a kunyhók elkészülnek, minden embert megkaphattál volna. De te mindenáron vadászni akartál…
– Húsra volt szükségünk.
E szavaknál Jack felállt, véres kését a kezében tartva. A két fiú farkasszemet nézett egymással. Két világ: a vadászat, a tervezgetés, a testi erőkifejtés s a vad életöröm világa, és a kiábrándító s mégis sóváran vágyott józan ész világa. Jack a bal kezébe fogta a kést, és a jobbal hátrasimítva tapadó haját, egy vérfoltot mázolt homlokára.
Röfi újra rákezdte:
– Nem kellett volna őrizetlenül hagyni a tüzet, hogy kialudjon. Azt ígérted, hogy mindig gondoskodsz füstről…
Röfi nyöszörgése s tetejébe még az a körülmény, hogy a vadászok közül is többen jajveszékelni kezdtek, Jacknek fejébe kergette a vért. Kék szemébe újra visszatért az eszelős vadság. Előrelépett… végre megverhet valakit!… s öklével belevágott Röfi gyomrába. Röfi nyögve a földre ült. Jack fölötte állt. Hangja gonoszul, sértőn csengett.
– Megint kezded, gömböc?
Ralph előreugrott, Jack pedig fejbe vágta Röfit. Röfi szemüvege lerepült az orráról, és csörögve a sziklák közé vágódott. – A szemüvegem! – kiáltotta Röfi rémülten.
Jobbra-balra tapogatózva kúszni kezdett a sziklán, de Simon elébb ért oda, ahova a szemüveg leesett. A hegytetőn iszonyú szárnyakkal verdestek Simon körül az indulatok.
– Az egyik lencse eltörött.
Röfi kinyújtotta kezét, s az orrára tette a szemüveget. Ellenséges tekintetet vetett Jackre.
– Szükségem van a szemüvegemre… s most csak a fél szememmel látok. Ezt még megkeserülöd…
Jack elindult Röfi felé, aki négykézláb sietve továbbmászott, s csak akkor állt meg, amikor egy nagy szikla már elválasztotta a vöröshajútól. Kidugta fejét a szikla fölött, és a fél szemüvegét rávilágította Jackre.
– Most csak a fél szememmel látok!… Ezt még megkeserülöd…
Jack gúnyosan utánozta a négykézláb mászó kövér gyereket, sírdogáló hangját.
– Ezt még megkeserülöd… juuuj!
Röfi és paródiája oly ellenállhatatlanul komikus volt, hogy a vadászok közül többen nevetni kezdtek. Jack vérszemet kapott. Négykézlábra ereszkedett, a nevetés hisztérikus viharrá dagadt. Ralph bosszúsan azon vette magát észre, hogy az ő ajka is megrendül; haragudott magára, hogy nem tud ellenállni. Felmordult.
– Ez piszkos trükk volt!
Jack hátraperdült, felállt. Újra farkasszemet nézett Ralphfal. Kiáltva szakadtak ki torkából a szavak.
– Rendben van… rendben van! Röfire nézett, a vadászokra, Ralphra.
– Sajnálom – mondta. – Mármint ami a tüzet illeti… Igen…
Kihúzta magát.
– Bocsánatot kérek.
Zúgás támadt a vadászok között, a bámulat zsibongása. Ez mokány felelet volt! Szemmel láthatóan az a vélemény alakult ki, hogy Jack megtette a magáét, és nagylelkű gesztusával tisztázta magát, Ralphot meg valahogy szégyenbe hozta. S most arra vártak, hogy ez milyen elfogadható választ fog adni.
De Ralph torka összeszorult, képtelen volt arra, amit vártak tőle. Úgy érezte, Jacknek ez a szónoki fogása még csak megtetézi, amit már eddig is vétett. A tűz kialudt, a hajó eltűnt. Hát nem látnak a szemüktől? Lovagias felelet helyett a düh vetette ki torkából a szavakat:
– Ez piszkos trükk volt!
Csönd támadt a hegytetőn. Jack szeme egy pillanatra elhomályosult, aztán megint kitisztult. Ralph utolsó szavai barátságtalan morgásba fúltak.
– Rendben van! Gyújtsátok meg a tüzet!
A kézzelfogható tennivaló valamennyire enyhítette a feszültséget. Ralph nem szólt többé, a földre nézett, lába körül a hamura. Jack hangos volt, sürgött-forgott. Parancsokat osztogatott, énekelt, fütyült, oda-odaszólt a hallgató Ralphhoz, megjegyzéseket vetett feléje, amelyek nem igényeltek választ, tehát nem részesülhettek fitymáló visszautasításban… s Ralph tovább hallgatott. Senki, még Jack sem merte megkérni, hogy menjen arrébb, s így kénytelenek voltak a máglyát három méterrel odább rakni, egy jóval alkalmatlanabb helyen. Ralph így erősítette meg, öntudatlanul, vezéri tekintélyét; ha napokig gondolkodik, akkor sem találhatott volna rá megfelelőbb módot. S e fegyverrel szemben, amely oly megfoghatatlan, s egyben oly hatásos volt, Jack tehetetlennek bizonyult; dühöngött, s maga sem tudta, miért. Mire elkészült a máglya, a két fiú egy magas válaszfal két oldalára került.
S máris újabb válság köszöntött be. Jacknek nem volt mivel meggyújtania a tüzet. De meglepetésére Ralph maga ment Röfihez, s elvette a szemüvegét. S Ralph maga sem tudta, hogy ugyanakkor, amikor szétpattant Jack között és közte egy kapocs, valahol másutt egy újabb keletkezett.
– Mindjárt visszahozom.
– Megyek veled.
Mialatt Ralph letérdelt, s a megfelelő szögbe igazította a villogó lencsét, Röfi mögötte állt: magányos sziget egy értelem nélküli, összemosódó színtengerben. S mihelyt meggyűlt a tűz, rögtön kinyújtotta kezét, és visszavette a szemüveget.
A tűz ellenállhatatlanul vonzó, fantasztikus viola, vörös és sárga virágai láttán a mogorvaság lassanként kiolvadt a fiúk szívéből. Táborrá alakultak át egy tábortűz körül, s még Ralph és Röfi is félig-meddig belesodródtak vonzásába. Néhány fiú lerohant a lejtőn újabb fáért, Jack a malacot vagdalta, tisztogatta. Aztán megpróbálták, hogy a malacot egészben, karóra szúrva megsüssék a tűzön, de a karó hamarabb elégett, mintsem a hús megsült volna. Végül darabokra vagdosták a malacot, ágakra tűzték, s így tartották a tűz fölé, de végeredményben még így is szinte több fiú pörkölődött meg, mint hús.
Ralphnak csurgóit a nyála. Ügy tervezte, hogy nem eszik a húsból, de dió- és gyümölcsdiétája, amelyet csak ritkán vidított fel egy hitvány rák vagy hal, megfosztotta ellenálló erejétől. Elfogadott egy darab félig nyers húst, s farkasként rávetette magát.
Röfinek is csurgóit a nyála.
– Én nem kapok?
Jack úgy tervezte, hogy hatalmát megmutatandó, egy ideig vergődni hagyja kétségei között a kövér gyereket; de minthogy ez most nyilvánosan felpanaszolta sérelmét, úgy látta, még nagyobb szigort kell mutatnia!
– Te nem vadásztál!
– Ralph sem vadászott – felelte Röfi siránkozva –, sem Simon. – S tovább magyarázott. – A rákokban meg nincs két falat hús sem.
Ralph kényelmetlenül feszengett. Simon, aki az ikrek és Röfi között ült, megtörülte száját, és a saját húsadagját a sziklákon át Röfi felé nyújtotta, ki rögtön elkapta. Az ikrek kuncogtak, Simon szégyenkezve lehajtotta fejét.
Jack felugrott, nagy szelet húst metélt le a malacról, és Simon lába elé dobta.
– Zabálj! – mondta. – A fene a pofádba! Fenyegetően meredt Simonra. – Vedd el!
Hirtelen megperdült tengelye körül a meghökkent kör központjában.
– Én szereztem nektek a húst.
A számtalan, szavakba nem foglalható csalódás irtózatos, szinte tiszteletet parancsoló dühvé gomolyodott benne.
– Befestettem az arcomat… odalopóztam hozzá!… Hát most egyetek… valamennyien… én pedig…
A hegytetőn egyre mélyebb lett a csönd, már a tűz pattogását és a sülő hús sistergését is meg lehetett hallani. Jack körülnézett; megértést keresett, de csak tiszteletet talált. Ralph még a régi máglya hamutengerében állt, kezében a hússal, de nem szólalt meg.
Végül Maurice törte meg a csöndet. Azt a témát választotta, amely egyedül volt alkalmas arra, hogy a fiúkat újra összehozza.
– Hol akadtál rá a malacra?
Roger a meredek hegyoldalra mutatott.
– Ott voltak lent… a parton.
Jack, aki közben újra magához tért, nem tudta volna elviselni, hogy más mondja el az ő történetét. Gyorsan közbevágott.
– Körülvettük. Én négykézláb másztam. De a lándzsák kiestek, mert nem volt szakálluk, a malac meg elrohant, és szörnyen visítozott…
– Aztán visszafordult^ vérzett, és újra berohant a körbe…
A fiúk, megkönnyebbülten és izgatottan, most mind egyszerre beszéltek.
– Bekerítettük…
– Az első szúrástól nyomban lesántult a hátsó lábára, tehát a kör bezárulhatott körülötte, és üthették, vághatták…
– Én vágtam el a torkát…
Az ikrek, még mindig egyformán vigyorogva, felugrottak, és körbeszaladtak. Aztán a többiek is csatlakoztak, a haldokló malac hörgését utánozva,- s nagyokat rikkantva.
– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!
– Üsd-vágd…
Maurice megjátszva a malacot, visítozva a kör közepére rohant, s a vadászok körülfogták, s játékból ütlegelni kezdték. Tánc közben újra énekbe fogtak.
öld meg a malacot! Vágd el a torkát! Sózz oda neki!
Ralph sértődötten, irigyen figyelte őket. S csak akkor szólalt meg, amikor már elfáradtak, s az ének elhallgatott.
– Gyűlést hívok össze.
A táncolok egyenként leálltak, s figyelmesen feléje fordultak.
– Meg fogom szólaltatni a kagylót. A gyűlést megtartjuk, még akkor is, ha ránk sötétedik. Lent a mólón természetesen. A kagyló fog jelezni. Ennyit akartam mondani.
Azzal megfordult, s elindult lefelé a lejtőn.
2
--------------------------------------------------------