Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 középiskolai kötelezö olvasmanyok elemzése

2010.12.22


A regény azt is sugallja, hogy egy minden eddiginél teljesebb megértés volna szükséges ember és ember között ahhoz, hogy az emberiség ne járjon tévúton. Gulliver azonban nemcsak arról panaszkodik a bevezető levelében, hogy a fiatal tengerészek nyelvét már nem érti, hanem arról is, hogy a londoni látogatóval „képtelenek voltunk gondolatainkat egymás számára érthető módon közölni". A kalandvágyó hajóorvos mindenütt hamar megtanulja vendéglátóinak nyelvét, hazatérte után azonban egyre kevésbé tud szót érteni embertársaival, s a legutolsó útja után már otthon érzi leginkább idegenül magát.
A Gulliver utazásaiban a következő pozitív értékek állnak az értékrend csúcsán: ésszerűség, erkölcsi tisztaság, igaz emberség, emberi méltóság. Gulliver életrevalósága (maga az élet) is hangsúlyos szerepet kap, de életének görcsös védelme ővele is olykor elfeledteti pl. az emberi méltóságot (életveszélyben hajlandó e magasrendű eszmék feladására). A regényben különös hangsúlyt kap az állandó értékelés és újraértékelés. Ennek direkt (nyersen gúnyos) formájával a lilliputiak politikai kötéltánc-gyakorlatának leírásakor találkozunk, közvetett formájával pedig Gullivernek az óriáspatkánnyal folytatott „hősies" küzdelme leírásakor. Groteszk hatást kelt az értékek keveredése pl. a törpekirálynő palotájának tűzoltásakor: Gullivernek ez a tette a gyakorlatiasság és ésszerűség diadala, sérti azonban az illendőséget és a törpekirálynő gőgjét.
A regény közlésmódja csaknem mindvégig a hagyományos epika keretén belül marad: párbeszédek nem kerekednek ki, a szereplők esetleges (monológszerű) szövegei függő beszédként illeszkednek Gulliver mondataiba, mindent a címszereplő beszél el. Ez a közlésmód ott kap különös jelentőséget, ahol a hős véleményének torzulását sejti meg az olvasó (pl. Anglia elvakult magasztalásakor). A közvetett jellemzésnél gyakrabban folyamodik Swift a nyíltabb gúny eszközeihez. A kor vezető publicisztikai műfaja a pamflet, Swift is több gúnyiratot ír a Gulliver utazásai mellett (pl. Hordómese; A könyvek csatája stb. címmel).
Swiftnek ez a regénye a szatirikus, utópisztikus, illetve ellenutópiaszerű művek hosszú sorát nyitotta meg. A magyar irodalomban a legkiválóbb követői Karinthy Frigyes kisregényei (Capillária, ill. Utazás Faremidóba - Gulliver ötödik, illetve hatodik utazásaként), a világirodalomban Huxley Szép új világ c. könyve.
Az idézeteket Szentkuthy Miklós fordításában közöltük.
VOLTAIRE
Candide vagy az optimizmus
(1759)
A rendkívüli kalandok, amelyeket Candide átél, voltaképpen nem is rendkívüliek, csak groteszkül felnagyított változatai a kor valóságos - vagy lehetséges - jelenségeinek, megpróbáltatásainak.
(RéZ PéL)
A klasszicizmus Arisztotelészig visszanyúló értékítélete az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak. Ahhoz, hogy a Voltaire által is frivolnak tartott regény szalonképessé váljék, vissza kellett vezetni eredetét a hellenisztikus korig (Héliodorosz: Boldogtalan szerelmesek), meg kellett adni a valóság illúzióját, s ezáltal a műfajt a történetíráshoz kellett közelíteni. Ezt szolgálja a Candide második kiadásának alcíme: „Fordítás Ralph doktor úr eredeti német könyvéből, mindazokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zsebében találtak, amikor meghalt. Mindenben az úr 1759. esztendejében". (Hasonló megoldást választ Defoe is a Robinson esetében.) A regény elfogadtatásának feltétele volt a bölcseleti jelleg is.
A Candide műfaját tekintve leginkább a próbatételes kalandregény sajátosságait idézi: a történet kezdő és végpontja adott, közte egymással felcserélhető, illetve lazán összefüggő kalandok sorozata áll. A regény elején a főhőst kimozdítják nyugalmi helyzetéből, a végén megjavul vagy felkötik. A cselekmény ideje alatt a szereplők életkora nem változik.
Az ifjú Candide Thunder-ten-Tronckh báró vesztfáliai kastélyában él. A ház cselédei gyanítják, hogy a báró úr húgának a fia. Amikor Pangloss mester tanítását - nincs okozat ok nélkül - szeretné bebizonyítani a báró tizenhét éves lányának, Kunigundának, elkergetik a kastélyból. A regény zárópontja a Rodostó melletti farm, ahol összegyűlnek az életben maradt szereplők. A köztes kalandokat két részre oszthatjuk. Az Eldorádó-fejezetig a főhőst a körülmények irányítják, ez után pedig Candide szándéka szerint alakulnak az események. A kastélyból kiebrudalt címszereplő előbb a bolgár-avar háborúba keveredik. A kiképzést, melynek később jó hasznát veszi, még végigszenvedi, a háborúnak álcázott tömegmészárlásból már elmenekül. A következő állomás Hollandia, ahol megismerkedik az anabaptista Jacques-kal, s újra találkozik Pangloss mesterrel. Jacques-ot kísérve jutnak el Portugáliába. Itt szemtanúi és szenvedő alanyai a földrengésnek. Lisszabonban Panglosst felkötik, Candide-ot egy öregasszony menti meg. Találkozik Kunigundával, aki a jezsuita főinkvizítor és a zsidó bankár kitartottja. Mivel Candide leszúrja a bankárt, menekülniük kell. Előbb Avacenába, majd Cádizba érnek. Itt feljutnak a Dél-Amerikába induló hajóra. Buenos Airesben Candide anyagi okokból kénytelen megválni Kunigundától és az öregasszonytól. Cacambóval, szolgájával Paraguayba mennek, ahol feltűnik Kunigunda halottnak hitt öccse is, aki éppen katonai parancsnok. A jámbor Candide a vita hevében leszúrja leendő sógorát, s így a Fülesek törzséhez menekülnek. Itt a kivégzéstől csupán Cacambo ékesszólása menti meg őket. útjuk Eldorádóba vezet. A régi inka birodalom kincseit őrző eszményi országban egy hónapot töltenek, majd kincsekkel gazdagon megrakodva Szurinamba, a holland gyarmatra érnek. Candide új útitársat vesz maga mellé, Martint, az öreg tudóst. Vele, s egyre fogyó kincseivel indul Bordeaux-ba, a francia kikötőbe. A Párizsban töltött idő után Dieppe-ből Portsmouthba utaznak, majd két nap múlva tovább Velencébe, hogy hősünk végre viszontláthassa Kunigundát. Az út az olasz városból Konstantinápolyba vezet, innen Rodostóba, ahol az imádott hölgyet Rákóczi fejedelemtől kiváltják. A szerencsés fordulatok után együtt a kompánia: Candide, Pangloss, akiről kiderül, hogy mégsem halt meg, Cacambo, Martin, az öregasszony. A tenger partján bérelnek egy tanyát, s itt élnek ezentúl mindahányan.
Voltaire az ősi regényformát sokfelé ágaztatja el. A Candide utaztató regény is, a XVIII. század nagy élményét, a nyitottá váló világot tárja elénk. Sokszínű voltában, a különböző társadalmi berendezkedések és vallási ellentétek ellenére is egységes világ ez, melynek nemzetek fölöttiségét a keresztény vallás, a mindenhol jelenlévő jezsuiták, a pénz uralma, melyet zsidó bankárok jelképeznek, és a kibogozhatatlan hatalmi és politikai összefonódások biztosítják. Az ember ebben a világban bárkivel és bárhol szót érthet, sőt bárhol élhet is. Az egyetemességet, a nemzetek fölöttiséget a szereplők hovatartozása is jelzi: Candide német, Martin holland, Pocurante olasz.
A pikareszk vagy kalandregény-forma, az utaztató művek sajátosságai információgazdag szöveggel társulnak. Szó esik a regényben a kor háborúiról, a vallási türelmetlenségről, a gyarmatosításról, a civilizálatlan törzsekről, a kulturális és tudományos élet eseményeiről.
A próbatételes művek dramaturgiáját Voltaire csupán Kunigunda esetében nem követi. Mikor megismerjük, tizenhét éves ifjú hölgy, a regény végén pedig Candide megdöbben szerelme látványától. érte járta végig a fél világot, viselte el a szenvedéseket, ám a végső egymásra találás kínos pillanatokat okoz hősünknek. Kunigunda metamorfózisával Voltaire az eszmény és a valóság filozófiai problémáját vetíti elénk: mi lesz az eszményből, melyért küzdünk, mely irányítja életünket, mire hozzájutunk, mire birtokunkba kerül.
Kunigunda a kulcsa a regény egyik legvitatottabb részének, az Eldorádó-jelenetnek. Az Aranyország vajon az eszményi társadalmi berendezkedés-e, vagy Platón éllamának megvalósulása, azaz Voltaire számára negatív utópia? Vélhetően egyik sem. A voltaire-i állameszményből jelen van a felvilágosult uralkodó, a józan belátáson alapuló vallás és egyistenhit, a nélkülözés hiánya, a tudományok és a művészet támogatása. Candide mégis elvágyik innen. A legtökéletesebb államforma sem adja meg az ember számára a kiteljesedést és a megnyugvást, ha hiányzik a személyes boldogság: „... de mi haszna, ha nincs itt Kunigunda?" Másrészt Eldorádó a maga tökéletességével világ- és emberidegen hely. Ezt jelzik a tízezer méter magas hegyek, amelyek körülveszik. Nincs meg benne az élet eleven
lüktetése és sokszínűsége. Itt az emberek csak olyanok lehetnek, „mint a többiek". Az egyéniség és különbözőség liberális elvét valló Voltaire elviszi innen hőseit.
Voltaire eleget tesz a XVIII. századi regénnyel szemben támasztott bölcseleti követelményeknek is. Ezért újabb műfaji meghatározással tézisregénynek is nevezhetjük a Candide-ot. A filozófiai kiindulópont Pangloss mester szájából hangzik el: „az adott világ a lehetséges világok legjobbika." A tétel és egyéb filozófiai megállapítások Leibniz Theodicea és a Monadológia című műveiből valók. Leibnizről mértékadó filozófiatörténeti munkák (Bertrand Russel), tudománytörténeti elemzések (Simonyi Károly) egyöntetűen állapítják meg, hogy egyike az emberi gondolkodás legfénylőbb szellemeinek. Voltaire viszonylag könnyű módszert választott, amikor a német bölcselő műveiből, a szövegösszefüggésből kiragadott néhány passzust. Leibniz híres-hírhedt törvénye, a „lex optimi" már a Candide címében visszaköszön. Az isteni kegyelem, a gondviselés és célszerűség középkori bölcselőkig visszavezethető elve a XVIII. században válik kétségessé, s a probléma újragondolását a lisszaboni tragikus földrengés is sürgetővé tette.
Egyszerű megoldás lenne, ha a regényt a filozófiai tétel cáfolatának tekintenénk. érnyaltabb képet kapunk, ha a történet szintje helyett a szereplőknek az optimizmus törvényéhez való viszonyát vizsgáljuk. Pangloss mester látszólag mindvégig ragaszkodik elveihez. A regény végén azonban kétségeiről is hallunk: „... iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne." Az ellenkezőjéről akarja meggyőzni Candide-ot Martin, a szerencsétlen sorsú holland tudós. A manicheusok XVIII. századra újraéledő eszméit vallja, szerinte a világot „Isten átengedte egy gonosztevőnek". A két szélsőséges véglet között hányódik a címszereplő. Már a negyedik fejezetben megkérdezi: „•, merre vagy legeslegjobb világ?". Pangloss tanításával szemben sokasodnak a kételyek: „Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek?" De vajon igaza van-e Martinnak, aki szerint a világot azért teremtették, „hogy legyen min mérgelődnünk"? A történet szintjén jogosan kiált föl Candide: „Micsoda világ a miénk?" ém a főhős, amikor az okok és okozatok láncolata számára kedvezően alakul, Pangloss véleményén van. Amikor nem, Martinnak ad igazat. Voltaire az élet és a filozófia problémájában az eleven és lüktető élet elsődlegességét hirdeti. Minden merev filozófia, hogy megragadhassa az életet, leegyszerűsíti azt. Nincs igaza egyértelműen Pangloss mesternek, de Martin kiábrándultságának sem. Martin nem számol ugyanis az ember megmagyarázhatatlan tulajdonságával, melyet az öregasszony fejt ki Candide-nak: „... de hát szeretem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordoznunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk?"
A regény utolsó fejezetében az öreg török tanácsát mind Martin, mind pedig - kissé kényszeredetten - Pangloss elfogadja: „a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget." Az elbeszélő a tevékeny élet fontosságát hangsúlyozza. A szorgalom, a kitartás polgári erényeivel ugyan a világ kaotikus voltán nem tudunk úrrá lenni, de egy kisebb részét a magunk törvényei szerint is irányíthatjuk. Ha az első fejezet a paradicsomból való kiűzetés ironikus felidézése volt, a záró fejezet a paradicsomkertbe való visszajutás szatirikus képe. Földünk nem az édenkert, de nem is a pokol. Ha nem megmagyarázni, hanem élni akarjuk életünket, ha az okoskodás helyett a munkát választjuk, még talán boldogok is lehetünk. Ezzel az egyszerű és alapvető tanítással fejeződik be Voltaire Candide című regénye.
A műből vett idézeteket Gyergyai Albert fordításában közöltük.
KLEIST
Kohlhaas Mihály
(1810)
Jogérzete [...] rablóvá és gyilkossá tette.
(RéSZLET A MB§L)
Heinrich von Kleist (1777-1811) romantikus drámáinak és kisepikai műveinek hősei rendszerint a kiismerhetetlen világrenddel szemben próbálnak megküzdeni nemes eszményeikért, a személyiség jogaiért, az emberi méltóság érvényesítéséért. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés címszereplője valós történelmi személy: egy XVI. századi német polgár. Pere, majd szabályos háborŁja a feudális Szászország ellen mintegy 8 éven át (1532-től 1540-ig) tartott, a sértett hős eközben kirabolta a brandenburgi fejedelemség ezüstszállítmányát, végül elfogták és kivégezték.
Kleist elbeszélése csak a kezdetekben igazodik a történelmi tényekhez. Kohlhaas a cselekmény kiindulópontján tehetős és jogtisztelő polgár a brandenburgi fejedelemségben, a Kohlhaasbrücke nevű kis település büszke és megbecsült lókereskedője.
A bonyodalmat az idézi elő, hogy egy ifjŁ földesŁrnak, a tronkai várkastély urának önkényeskedéseit kell elszenvednie. A lócsiszár először peres Łton kíván igazságának érvényt, sértett önérzetének elégtételt szerezni, de
minduntalan kudarcot vall. Felesége is megpróbál közbenjárni a schwerini tartományŁrnál, de a szerencsétlen asszonyt az ajtónálló őrség durván megveri, sérüléseibe belehal. Kohlhaas Mihály fájdalma mérhetetlen; le akar számolni a bűnös földesŁrral, a sikertelen igazságkeresés bosszŁhadjárattá fajul. Az egyre nekivadultabb férfi hű szolgáival, illetve a folyamatosan hozzájuk csatlakozókkal városokat éget fel, embereket öl meg. Eszeveszett ámokfutásának Luther Márton személyes állásfoglalása, a Kohlhaast vádoló nyílt levele vet véget. Az ő közbenjárására aztán Kohlhaas elbocsátja seregét, és perét személyesen terjeszti elő Szászország fővárosában, Drezdában. Igazságának érvényesítése azonban Łjfent beleütközik a tartományi, a birodalmi (sőt a lengyel-szász ellentét révén a nemzetközi) érdekekbe, a fejedelemségek és tartományok tisztségeiért folyó csatározások szövevényeibe.
Kohlhaas tragikus hős; az igazságeszme megszállottjává válik az őt ért méltánytalanságok, majd veszteségek hatására. Felesége halálával fájdalma elviselhetetlenné fokozódik. Hősies feladatot vállal, de messze tŁllépi személyes lehetőségei határát, és elvakultságában tragikus vétségeket követ el. A szélmalomharcban akad olykor egy-egy pártfogója, akik azonban - felmérve a tartományi urak érdekeinek összefonódását - hamarosan magára hagyják az igazság keresésében. A köznép rokonszenvét a lócsiszár ugyan már hadjárata kezdetén elnyeri, népszerűségét végül nem tudja, mert nem is akarja kihasználni. Célja csupán személyes jogainak az elismertetése s az, hogy elégtételt nyerjen. Az események azonban tŁlnőnek rajta, elveszti sorsa irányításának utolsó esélyét is, és végül a politikai manőverek áldozatává válik. Kohlhaas ügye eleve politikai tartalmŁ, noha ő maga nem ismeri fel, hogy a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak százai, ezrei (ha nem is az övéhez hasonló erkölcsi tisztasággal) lázadnak, vagy készek a lázadásra. Ezt csak a kamarások és tisztségviselők látják világosan, és az indulatokat ellene is fordítják.
Kohlhaas személyes ellenfele Vencel, a tronkai vár ifjŁ ura, valamint az Łrfi közvetlen környezete (szolgái, lovagtársai, rokonai), de tágabb értelemben a tartományi és birodalmi tisztségviselők érdek-összefonódásokkal teli csoportja, azaz maga a XVI. századi feudális rendszer. A hatalom birtokosainak létérdeke, hogy a nép hősünk iránti rokonszenvét valamilyen módon leszerelje, és a lázadót elhallgattassa. Kohlhaas polgár, abban a Német-római Császárságban, ahol a nem nemesi származásŁ személyeknek is vannak már törvényes jogaik. E jogok érvényesítése azonban a gyakorlatban szinte lehetetlen. A jogaiban sértett, megalázott lócsiszár még arra is hajlandó, hogy meghunyászkodva „tartományŁri oltalomért" folyamodjék - de ezt is hiába kísérli meg. Ugyanakkor épp a feudális anarchia főbűne, az önbíráskodás vétsége terheli (azt a törvényt szegte meg, amelyet 1495-ben Miksa császár hozott a wormsi országgyűlésen).
Vesztőhelyre kell jutnia, de a világi törvénykezés ítéleténél fontosabb számára a saját erkölcsi és lelkiismereti tisztasága. A Szászországot végigpusztító, seregeket felkoncoló, rettegett bandavezér Kohlhaas Luther első szavára megretten, rádöbben tetteinek sŁlyosságára, és leghőbb vágya a lelki feloldozás elnyerése. Amikor tragikus vétségét elköveti, akkor „a világ [É] iszonyatos rendetlensége" miatt lép fel, és jogainak erőszakkal próbál érvényt szerezni. Az igazságért és az erkölcsért harcol, de igazságtalanságok és morális vétkek sorát követi el. Nem lesz tehát a számára megoldás. Magatartása a mű utolsó epizódjaiban - a sztoikus nyugalom, a misztikus dolgok iránti érdeklődés - jelzi, hogy maga is érzi elkerülhetetlen sorsát.
A valláserkölcs tanítását, vagyis az „irgalom", a felebaráti, feltétel nélküli „megbocsátás" megoldását Kohlhaas Mihály eleinte nem fogadja el. Hiszen ő éppen szilárd erkölcsi meggyőződése miatt lázad. Nem hagyhatja annyiban a neki mindennél fontosabb igazság megcsŁfolását. épp az erkölcs védelmében ekkor még képtelen arra, hogy megbocsásson az ellenségeinek. Csak akkor jut lelki békéhez, amikor belátja, hogy a világi hatalmak cselszövései ellen hiába küzd, amikor elfelejti a rajta esett sérelmeket, és amikor csak gyermekeivel és szerettei emlékének megtisztításával törődik. Ekkor már szinte nem is kell, hogy fegyveresek őrizzék, a lócsiszár békés kiegyensŁlyozottsággal várja a halált. Megbünteti ugyan egyik ellenfelét, a gyengének bizonyuló szász választófejedelmet - de csak azzal, hogy utolsó perceiben lenyeli az uralkodó sorsát jövendölő cédulát. Aztán belenyugvással lép a vérpadra.
Az erkölcsi diadalt - ha felemás módon is -, megszerezheti magának és elhunyt felesége emlékének: a politikai érdekek közrejátszása folytán kétfajta ítélet születik Kohlhaas Mihály ügyében. A birodalmi törvényszék szerint vétkes volt „a császári közbéke megszegésében", és ezért vérpadra jut, de eközben a brandenburgi fejedelemség bírói ítélete szerint a tronkai Vencel várŁrfi bűnösnek nyilváníttatik, és jogosnak ítélik Kohlhaas Mihály követeléseit az elégtételt illetően.
A lócsiszár történetének hátterében tehát a politikai és az erkölcsi értékek válsága, szembekerülése áll. Kleist a totális diktatŁrát kiépítő Łjkori hatalom természetét is elemzi, a XVI. századi eseménysor kapcsán a XIX. század eleji zsarnokság erkölcsromboló mechanizmusára mutat be példázatot Kohlhaas Mihály történetében. Az abszolutisztikus rendszer azzal tetézi az alattvalók feletti uralmát, hogy belegázol a személyiség legbelsőbb szféráiba, sárba tiporja az emberi méltóságot, és mindezt cinikus szemforgatással, a jogállamiságra való hivatkozással teszi.
Az elbeszélés stílusa a mű során változik, és ez a módosulás két részre osztja a szöveget. Az első egységre, Kohlhaas Mihály kálváriájának és harcainak elbeszélésére rendkívüli tömörség jellemző. Külső nézőpont érvényesül, és ez azért kelt drámai hatást, mert a főszereplő belső folyamatait, izzó indulatait is csak a tetteiből érezzük meg. A hős tŁlfűtött érzelmi igazsága és a közönyös magatartást tanŁsító „igazságszolgáltatás" ellentéte állandó feszültséget tart fenn. A tényközlő elbeszélő objektív közlésmódjából csak néha lép ki az író, kulcsfontosságŁ jelenetben olvashatunk párbeszédet, pl. Kohlhaas és Herse tényfeltáró beszélgetésekor, Kohlhaas és a felesége fordulatot hozó dialógusánál, illetve Kohlhaas és Luther találkozásakor. Az apácakolostorba való betörést az eső, a vihar képei kísérik; villámcsapás érkezik az égből az eszeveszett követelés kimondásakor.
Amikor azonban az író Drezdába helyezi át a cselekmény, illetve a berlini és bécsi jogszolgáltatás bonyodalmait ecseteli, stílusa megváltozik: mesterkélten tekervényes, cizelláltan körmondatos, gunyoros lesz.
A stílusbeli kettősség az író valóságszemléletének összetettségét érzékelteti: Kleist egyrészt az eredeti történet krónikása, másrészt feltárja hőse lelki válságát, feloldja tragédiáját, és igazságot szolgáltat számára. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés (kisregény) egészében véve tiltakozik, másrészt a tényeket mint megváltoztathatatlan jelenségeket tudomásul veszi, és bizonyos iróniával, romantikus színezettel ellensŁlyozza, elfogadtatja a szereplőkkel. A mű befejező részében Kohlhaas részleges diadala is csak az író elégtétele. A feloldás eszközeihez tartozik a misztikus-romantikus „amulett"-történet is, továbbá Kohlhaas eredeti kivégzési módjának megváltoztatása (a hős kerékbe törése helyett „csak" lefejezésre kerül sor), és Kohlhaas rendes temetésen nyeri el a végtisztességet. Fiairól a brandenburgi választófejedelem lelkiismeretesen gondoskodik, a szász választófejedelem a lelkifurdalás büntetését kapja, Kohlhaas ivadékai pedig a következő századokban is közmegbecsülésnek örvendenek.
Kohlhaas Mihály élettörténete további irodalmi feldolgozásokban is megjelenik (pl. Sütő András: A lócsiszár virágvasárnapja; Doctorow: Ragtime). A felhasznált fordítás Kardos László munkája.
KATONA JÓZSEF
Bánk bán
(1815; 1819)
A Bánk bán a „nemzeti harc és a szerelem drámája, és ugyanakkor a lélek tragédiája is."
(S§TéR ISTV?N)
A mű első változatát a kolozsvári Erdélyi MŁzeum c. folyóirat 1814-ben meghirdetett drámapályázatára készítette Katona József (1791-1830); a dráma jelentős átdolgozás után, négy évvel később nyerte el végleges szövegét. Nyomtatásban 1821-ben jelent meg, ősbemutatója Kassán volt 1833-ban.
Nemzeti drámánk a magyarság létének a reformkor hajnalán aktuális alapkérdéseit taglalja, máig fennálló érvénnyel, történelmünk egy XIII. századi tragikus eseménysora kapcsán.
Témaköre rendkívül sokrétű; politikai és magánéleti konfliktusokat fon össze, lelkiismereti válságokat jelenít meg. A színpadi történések középpontjában az élősködő idegen hatalom áll, vele szemben felsorakoznak a lehetséges magatartásformák, megjelennek a válságos helyzetből következő személyes tragédiák, és mindez (elsősorban az ötödik felvonásban) a főszereplők becsületének és önbecsülésének dimenziójában is tükröződik. A politikai eszménykép a megoldásban világosul meg: a válságot csak a nemzeti király által vezetett önálló állam oldja meg, melyben az idegenek és a magyarok harmonikusan élnek egymás mellett, a főnemesség szerepet kap az országvezetésben, a jobbágyok (azaz alattvalók) pedig anyagi és jogi biztonságban élnek.
Az első felvonásban (mint hagyományos expozícióban) kibontakozik a drámai szituáció, megjelennek az alapmotívumok, felrajzolódnak az emberi jellemek és törekvések. II. Endre király galíciai hadjáratot vezet, a nádor Bánk (a királynő utasítására) az országot járja; kettejük távollétében a királyi palota féktelen mulatozás színtere
(a hatalmat birtokló merániak és a királyhű magyarok részvételével). Ottó herceg el akarja csábítani Bánk feleségét. A jogaikban sértett magyar főurak félrehŁzódnak, Petur bán összeesküvést szervez. A titokban hazatérő Bánk (itt indul a bonyodalom) Melindát Ottó társaságában találja, és hallja azt is, hogy Gertrudis kétszínűen nyilatkozik Ottó udvarlásáról. Biberach porokat ad Ottónak terve végrehajtására.
A két főmotívum Petur szavaiban jelenik meg először: „Nagy-nagy, ami fenn forog játékon: a haza és Melinda". A hazafiságot illetően a külföldiek körében Katona háromféle típust különböztet meg. A merániak elnyomó idegenek, hatalmukkal visszaélve dőzsölnek, leghitványabb közöttük a kéjenc és döntésképtelen Ottó. A spanyol származásŁ Simon és Mikhál, Melinda testvérei viszont már hazájuknak tekintik Magyarországot, minthogy (ez Katona romantikus tŁlzása) „itt nem aljasul el a spanyol". Intő párhuzam: szülőhazájuk már teljesen idegen elnyomás alá került. A megnevezetlen származású Biberach, a világban „lézengő" lovag pedig a hazátlan haszonelvűséget vallja: „ott van a haza, hol a haszon". A magyarokat is háromféle magatartás jellemzi: a király köréhez tartozó nemesség feltétlen lojalitással a meráni származású királynőnek is híve; a hatalomból kiszorult magyar nemes, Petur megnyilatkozásait az idegengyűlölet és nacionalista elfogultság fűti; a hűséges alattvaló (Tiborc) viszont nyomorban tengődik, végső kilátástalanságában fordul urához, akivel egykor patriarkális viszonyban élt.
Az ország valódi állapotát Bánk, a nádor csak az első felvonás idején ismeri meg, miután megdöbbentő tapasztalatokat szerzett „hazánk külön-külön vidékein", majd a királyi udvarban.
Melinda személye, ill. neve is az alaphelyzet középpontjában áll (féltett testvér, hitves, epekedő szerelmi vágyakozás tárgya, szerelmi rivális stb.). Bánk így magasztalja: „égi s földi mindenem javát szorossan egybefoglaló erős lánc". Petur a nevet csupán jelszónak használja, Gertrudis számára pedig Melinda csak eszköz Ottó szórakoztatására, és talán Bánk kezének megkötésére is.
Bánk az első felvonás végi monológjában végiggondolja feladatait. Rádöbben Melinda helyzetére, Gertrudis „fertelmes" magatartására, saját eddigi elvakultságára. Világosan látja a veszélyeket („Itten Melindám, ottan a hazám"), de még nem látja a megoldást. Az egész nemzet érdekét akarja szolgálni (az „elfáradt paraszt" is látószögében van). Mint a király helyettese mindenáron meg akar felelni az alattvalók bizalmának, az államrendet eltökélten őrzi. Elfogultságaitól (királyához és családjához fűződő kötelmeitől) most már meg akar szabadulni, hogy csak a lelkiismeret szavát kövesse, amelyet isteni sugalmazásnak tekint. A haza és még hangsŁlyosabban a becsület ügyét akarja tisztázni, akár a személyes mártírsors árán is („Egy ménkőcsapás ugyan letépheti rólam halandóságom köntösét, de jóhíremet ki nem törölheti") - és Petur házába indul.
A második és a harmadik felvonásban a közéleti és a magánéleti motívumok váltakozásával növekszik a bonyodalom, fokozódik a drámai feszültség, érlelődik a tragikus végkifejlet. Bánk Petur házában sikerrel csillapítja le az elégedetlen nemesek indulatait, de az ezután érkező (és kétkulacsosan taktikázó) Biberachtól rémülten értesül a Melindát fenyegető közvetlen veszélyről. A hazasiető Bánk zavaros helyzetet talál, féltékenysége az őrület határára sodorja. Megátkozza Melindát és gyermekét („elszakítja láncait", az immár beszennyeződött családhoz fűződő kötelékeit). Gyanítja a királyné bűnrészességét („épülj fel! Izmosodj meg, gondolat!"). Ekkor már meghallja Tiborc szavait, akinek panaszáradata még inkább a merániak bűneire irányítja a figyelmét. Ottó tehetetlen dühében és szorultságában megöli a cinikus Biberachot.
A negyedik felvonásban érkezik el a dráma tetőpontja. Gertrudis értesül ugyan az országos elégedetlenségről, de a hírt gőgösen semmibe veszi. A királyné itt még az „Európa harmada" fölötti hatalomról ábrándozik. Melindát kimérten eltanácsolja az udvartól, a tébollyal küszködő asszony azonban kristálytiszta szavakkal a „koronák bemocskolójának" a fejére olvassa összes bűnét: „megloptad királyi férjedet - kitépted kezéből a jobbágyi szíveket, árŁba tetted a törvényt [É] mártírrá tetted az erkölcsöt, és testvéri indulatból egy szennytelen nyoszolyának eltörése végett, királyházban bordélyt nyitottál." Mikhál békítő, önkéntes jószolgálati küldetését már elvakult dölyffel játssza ki a királyné, és az agg nemesembert börtönbe vetteti. Bánk a letartóztatott Mikhál gondjaira bízza kisfiát, Tiborcéra pedig a megtört, magatehetetlen Melindát. A nagyjelenetben Gertrudis gőgös, pökhendi kérdéseire Bánk kemény vádakkal válaszol: ő most nem alattvalója a királynénak, hanem - a király távollétében - „ura és bírája". Először az országos „elbŁsulást", a törvények megcsŁfolását tárja
fel, a királyi trón végzetes tekintélyvesztésével vádol. Gertrudis a női mivoltára hivatkozva követel tiszteletet, Bánk az Endre bizalmára való méltatlanságot veti a királyné szemére („lábat ad a bujálkodónak"). Gertrudis erre Bánk házasságát és gyermekét átkozza. Bánk most még utoljára Melinda becsületének visszaadásáért könyörög, de gŁnyos visszautasítás a felelet. Ottó felbukkanásakor Bánk megátkozza Merániát, az erre rátámadó Gertrudist leszŁrja. A zendülők és a palotaőrség összecsapása közben megérkeznek a királyi seregek.
Az ötödik felvonásban már a becsület, a tisztesség áll a középpontban. Gertrudis ravatalánál II. Endre megrendülten viaskodik gyászával és elfogultságával, megtudva Gertrudisnak a magyar hazát sértő tetteit. Bánk magabiztosan és önérzetesen vállalja tettét, a haza érdekére hivatkozik („felért az égre a sanyargatott nép jajgatása"), majd a saját családi becsületének a megtiprására („ő jónevét ölé meg nemzetemnek rŁt öccse által"). A király becsületét tovább csorbítja, hogy a merániak az ő nevét kiáltozva hurcolják lófarokhoz kötve Peturt (Endre hű emberét) és háza népét. Petur utolsó szavával viszont megátkozza az „alattomos gyilkost"; ez Bánk becsületének első elvitatása.
A második tőrdöfés: Myska bán „orozva gyilkolónak" nevezi a tettest, és Gertrudist ártatlannak mondja (Biberach utolsó, a keresztre megesküdve tett vallomása alapján, minthogy a lovag szerint a királyné „semmit sem is tudott Ottónak ízetlenkedésiről"). Erre Solom is átokkal fordul el az „alattomos gyilkos"-tól. Bánk „oszlop módra áll";
a szavak elevenébe vágnak. Melinda holttestének behozatalakor pedig összeroppan. II. Endre király ekkor saját apja egykori utolsó szavaira emlékezik („emberi uralkodásra" intette), átérzi Bánk veszteségét, belátja, hogy Gertrudis „méltán" bűnhődött a magyar haza elleni vétkeiért, és Bánkot nem bünteti, a dráma megoldásaként a megbékélést szorgalmazza.
A mű konfliktusrendszerében a magyarság szabadságvágya a meráni hatalmi érdekekkel ütközik, a politika és az etika törvényei állnak egymással szemben; a hazafiság változatai szembesülnek, a kötelességek és a felelősségek több szinten ütköznek. Bánkban kezdettől viaskodik a „szerelemféltés" és az államférfi kötelessége; II. Endre királyban csak a végső felismeréskor.
A Bánk bán értékvilágának csŁcsán a becsület áll; részint mint az embertársakkal kapcsolatos erkölcsi kötelességtudás (a hitvesé és szülőé, a lovagé, a hazafié és államférfié stb.), részint abszolŁt kategóriaként mint az ember morális erényeinek összessége. Kiteljesedett szintjén egyedül Bánk kívánja érvényesíteni: ő más személyek
és népek becsületének csorbulása nélkül igyekszik saját kötelezettségeit teljesíteni.
A hitvesi és hazafiŁi becsületét egyaránt egy általános, Istentől eredeztetett lelkiismeret síkjára emeli, hogy még az apai-férji vagy politikai-hazafias elfogultság vétkétől is tiszta maradjon. A királyával mint gyarló emberrel szemben dacol és védi igazát, de mint Isten földi helytartójával szemben fejet hajt. Isten szavát kívánja meghallani és érvényre juttatni, de mégiscsak ő sérti meg az isteni világrendet, ezért éri Isten büntetése - ő Łgy érzi: jogosan. Petur viszont
csak szűk nacionalista elfogultsággal kényes a magyarok becsületére, Gertrudis pedig megdühödik Ottóra, mert az szégyent hozott „Berthold nemzeté"-re, meg is átkozza őt („?tok reád, fiŁ, ki örök mocsok közé keverted hazádat!").
A személyes tisztesség azért a mű egyik sarkköve, mert annak elvesztése hiteltelenné és ezáltal cselekvésképtelenné tesz. Mint középkori magyar főŁrnak és mint autonóm erkölcsi személyiségnek, a becsület elvesztése Bánk számára is a legnagyobb csapás. A becsület látszata Gertrudisnak is fontos: azért taszítja el magától unokaöccsét, mert őt rossz hírbe hozta („ni, itt megyen GertrŁd, az öccse kinek kontár vala Melinda elszédítésében"). A néző előtt Melinda megvédi tisztességét, Bánk azonban bűnösnek hiszi, ez az ő sorstragédiája. Endre király makacsul ragaszkodik felesége ártatlanságának hiedelméhez, mert ellenkező esetben végzetes tekintélycsorbulást szenvedne.
Bánk viszont azért kényes rendkívüli mértékben a saját jó hírére („a becsület fanatikusa" Barta János szerint), mert neki nyomasztó feladatokkal kell megvívnia, és
ő a legkritikusabb helyzetekben is helyt kíván állni. Melinda és a haza becsületének megmentésével - vagy már csak megbosszulásával? - közvetve a saját becsületét védi meg, további rendkívüli feladataihoz biztosítja a cselekvési lehetőséget és szabadságot. A „bánki sértődést" az őt erkölcsileg megsemmisítő támadás váltja ki. Bánk sejti: a „királyos asszony" az ő jó hírére tör a Melinda körüli cselszövésekkel. Ezért veszti el teljesen a fejét (rajongva szeretett feleségének és gyermekének megátkozására vetemedik), amikor Melinda asszonyi tisztessége beszennyeződik, függetlenül attól, hogy mi történt valójában az ominózus éjszakán Ottó és Melinda között. Az utolsó felvonásban pedig elsősorban azért omlik össze, mert feltámad benne a jogos önvád: felelős volt Melinda meghurcolásáért és haláláért.
A jellemek rendszerét Arany János megállapítása szerint három csoport alkotja: Bánk, a királyné, illetve a király köré csoportosult szereplők. Messze a legösszetettebb, a legárnyaltabban jellemzett alak a főhős.
Bánk világnézete ellentmondásos. Feudális jogaira kényes főŁr, de ugyanakkor felvilágosult filantrópia is munkál benne. Megátkozza a gyanŁba keveredő Melindát, jóllehet gyöngéden és rajongással szereti. Mindegyre visszaretten a nyílt erőszaktól. Nála van a fegyvere a IV. felvonásban is, de nem használja (csak az orgyilkosságra vetemedő Gertrudis tőrét). Pacifizmusa nem csupán jelleméből, hanem országvezetői kötelességéből is következik: az államrendet mindenáron fenn akarja tartani. A társadalmi rétegek szándékait, lehetőségeit, törekvéseit artikulálja és közös nevezőre hozza. Magasrendű, a reformkori politikai törekvések felé is mutató, gazdag eszményvilágot igyekszik szolgálni Bánk, bár összetett és messze előremutató eszményei sokszor őt is gátolják a reális helyzetértékelésben.
Bánk személyes konfliktusainak az az alapvonása, hogy „saját alkatával, elveivel ellentétes feladatokra kell vállalkoznia" (Barta János). Az első percekben beleütközik az Istenhez kapcsolt erkölcsi kötelesség és a saját tökéletlensége, esendősége közti konfliktusba („Mennyben lakó szentséges atyám! Ide mindentudásod égi cseppeit!"). Ezzel kapcsolatos Bánk „hamleti" problémája: nem bizonyosodhat meg ellenfele (Gertrudis) valódi vétkéről, nem láthatja tisztán Gertrudisnak és körének szándékait és tetteit, nem láthatja megfelelő időben a saját konkrét tennivalóit. Bánk terheit az
is tetézi, hogy a király helyetteseként azokra a problémákra kell megoldást találnia, amelyet a távollevő király emberi-politikai hibái okoztak; Gertrudis szabad kezet kapott férjétől a meráni dinasztia érdekérvényesítéséhez. Azaz: nádorként a szabadság és a becsület védelmében szembe kell fordulnia a királynéval is, azzal a hatalmi rendszerrel, amelynek fenntartása a királytól kapott feladata.
Bánk köréhez tartozik mindenekelőtt Melinda: férjének biztos támasza. Csupán jóhiszeműségéből és az adott korban a nőket sŁjtó kiszolgáltatottságából következik, hogy az események áldozatává válik. Ottóval szemben óriási a fölénye (az a kisujjáig sem ér fel), de az intrikus Biberach gátlástalan mesterkedései bajba sodorják. Gertrudisnak már az I. felvonásban méltó ellenfele, tisztaságában és önérzetében már ekkor a királynő fölé kerekedik. A IV. felvonásban pedig szívbemarkoló (mert személyesen megszenvedett) vádakat olvas Gertrudis fejére. Cselekvési lehetősége azonban nincs, asszonyi becsületének elvesztése pedig a megsemmisülését jelenti. Bánk az életegyensŁlyt keresi Melindában, felesége halálával minden támaszát elveszti, egész világa megsemmisül. Bánk mégis okkal érez felelősséget, mert válaszŁt elé kerülve rendre Melindát mellőzte a haza ügyével szemben (Barta János).
Simon és Mikhál talpig becsületes, de passzív szereplők, jobbára csupán sodródnak a történelem viharaiban. Tiborcnak dramaturgiai funkciója van, a magyarság széles tömegeit személyesíti meg a színpadon. Nyomorgása azt is jelzi, hogy az egykori patriarkális viszonyt a főnemesség és a jobbágyi rétegek között az idegen jogbitorlók szétzilálták. Helyzetét az érdekegyesítő politika oldaná meg - ezzel Katona a reformkori gondolatkörnek megy elébe. Petur nőgyűlölő, önérzetes feudális Łr („egy asszonynak engedelmeskedni nem fogunk") és idegengyűlölő („Meráni asszony nem kell itt soha"). Az ősi virtus híve: „üsd az orrát, magyar, ki bántja a tied!"
Gertrudis a tragédia negatív főszereplője, a dinasztiaérdek gátlástalan érvényesítője, a magyarság eltökélt ellenfele, aki visszaél helyzetével és a hatalmával. Mikhál vádjai pontosak: „ok nélkül bocsájtád el hívataljaikból a magyar alattvalóidat, s tiéidet tevéd helyekbe - és lerontatád az ősi szép várakat, s od'adtad a tulajdon felekezetednek".
Gertrudis köréhez Ottó és Izidóra tartozik, továbbá az alattomos Biberach. Izidóra „csinos fő", de „a velő hibáz belőle". Ottónál Melinda vetélytársa, de csak epekedik, nem sikerül Melindát kiszorítania a herceg szívéből. Izidóra tanŁja a II-III. felvonás ideje közti éjszakán Ottó és Melinda együttlétének (így kulcsfigura lehetne), Bánknak mégsem ad felvilágosítást. ™nérzetesen lép fel Gertrudis előtt, származására büszke („Bendeleiben Egenolf vére foly ereimben"), feudális kiváltságaival hivalkodik („NagyŁr! királynénak barátja a nevem"). Amikor Gertrudis meghal, engesztelhetetlenül bosszŁszomjas. Végül a bölcs Endre király döntése háttérbe szorítja.
Ottó bűnlajstroma előéletével kezdődik: „Fülöp király ölettetése végett gyanŁba jővén" kerül Magyarországra, és ez a gyanŁ csak erősödik. Szánalmasan tehetetlen szerelmes, megalázkodva (letérdepelve) udvarol, jelleme így Melinda szemében eltörpül Bánk előtt. Orozva, hátulról gyilkolja meg Biberachot. Melinda hűségét és ezzel magát az asszonyt is lenézi („Melinda is csak asszony"). Nemcsak Melinda becsületének beszennyezése és Bánk családi életének szétzŁzása terheli lelkét, hanem a rajongva kívánt asszony halála is.
Biberach vázlatosan motivált alak. Félárva lovag, a Szentföldre nem indult el, saját hasznát elvtelenül bárhol megkeresi. Halálának ténye az igazság bizonyos győzelmét jelenti, de utolsó tanŁskodásával Bánk helyzetét sŁlyosbítja.
A király, II. Endre liberális beállítottságŁ. Szerepe az ötödik felvonásban nő meg, de minthogy Bánk főképp az ő nevében, az ő döntéseinek következtében viaskodik konfliktusaival, addig is jelen van. Endre körében Solom mester és Myska bán szerepel, fenntartás nélküli királyhűségük elvakítja őket, nem látják Gertrudisék vétkeit. Katona József nem kérdőjelezi meg jóhiszeműségüket.
A szerkezet, a felvonások egymásra épülése klasszicista rendet és arányosságot tükröz. Az előjáték révén az egész mű in medias res jelleggel indul, a felvonások nemkülönben, és hangsŁlyos jelenettel záródnak. Fontos szerepet kapnak a felvonásközi időben (II-III., ill. IV-V.) lezajló cselekmények.
Az akció és dikció ebben a drámában különösen szerves kapcsolatban áll. „A nyelv a helyzethez, a személyek indulatához alkalmazkodik, azt festi, fejezi ki" (Arany János). Meghatározó Bánk, a főhős stílusa: az ő nyomasztó felelőssége és mély belső válságai folyamatos zaklatottságot okoznak, innen mondatainak feszültsége, emelkedettsége. Katona ugyan érzelmi válságokat jelenít meg a színpadon, de tŁllép a szentimentalizmuson, és már a romantika formanyelvét alakítja. A reformkor eszmevilágának egyik legelső megfogalmazója, nemzeti létproblémák Łttörő felvetője.
PUSKIN
Jevgenyij Anyegin
(1831)
Vajon micsoda ebben a munkában a nagy, a bámulatraméltó és halhatatlan?
Az, hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi.
(KOSZTOL?NYI DEZS§)
Puskin száműzetése idején, 1823. május 3-án, Kisinyovban kezdte írni a Jevgenyij Anyegint, s 1830. szeptember 25-én fejezte be Bolgyinóban. Egy évvel később illesztette művéhez a címszereplő levelét.
Az Anyegin verses regény. Puskin Byron hatására fordult a műfajhoz, de ide vezette az életmű belső logikája is. A poémát már szűknek érezte mondanivalója kifejezésére, a romantika esztétikája pedig tudatosan törekedett a műnemi határok elmosására.
Az Anyegin története a romantika mesebonyolításához képest hétköznapi és egyszerű. A nagyvilági élettől megcsömörlött címszereplőt egy váratlan örökség falura szólítja. Itt megismerkedik Lenszkijjel, az álmodozó fiatal költővel, s általa a Larin-családdal. Az idősebb Larin-lány, Tatjana beleszeret Anyeginbe, levelet is ír hozzá.A férfi udvariasan, de határozottan visszautasítja a közeledést. Tatjana névnapján Anyegin pillanatnyi ötlettől vezérelve udvarolni kezd Olgának, a fiatalabb lánytestvérnek, akibe Lenszkij szerelmes. Az ifjŁ vőlegény párbajra hívja Anyegint. Lenszkij meghal. Anyegin elutazik a faluból. évek mŁlva Moszkvában, egy fogadáson találkozik Łjra Tatjanával. Beleszeret a már férjezett és előkelő asszonyba, de most Tatjana utasítja el.
A vékony szálŁ mesét tartalmazó művet Belinszkij, 19. századi kritikus „az orosz élet enciklopédiájának" nevezte. Első hallásra meglepő a kijelentés, ám a történethez kapcsolódó rendkívül információgazdag szöveg hitelesíti az állítást. A 19. század első harmadának orosz valóságáról páratlanul gazdag kép tárul elénk. Megismerjük a nagyvárosi és falusi életet, az öltözködési és étkezési szokásokat, a mindennapokat és az ünnepeket. Szociografikus hűséggel jellemzi az író az egyes társadalmi rétegeket. Szót ejt az orosz oktatás és nevelés helyzetéről, beszámol az orosz színházi életről és a korabeli irodalmi vitákról. Kitér az orosz nyelv fejlesztésének lehetőségeire is.
A verses regény középpontjában a szereplők, elsősorban Anyegin önkeresése áll. Alakjában Puskin az orosz irodalom egyik alapvető típusát - Turgenyev elnevezését használva -, a felesleges embert teremtette meg. Herzen, 19. századi esztéta és író szerint „Anyegin olyan ember, aki henyeségre, haszontalanságra ítéltetett, idegen mind családjában, mind hazájában, aki nem akar rosszat tenni, de képtelen jót tenni, így hát végül is nem csinál semmit, bár mindent megpróbál."
?rnyaltabb képet kaphatunk, ha Anyegin és a többi szereplő személyiségét a 20. században megjelenő szerepelmélet felől közelítjük meg. E felfogás szerint a személyiség kiteljesedését az én-Szerep-Világ hármassága határozza meg. A kiteljesedés feltétele, hogy az én legbelső lényegéből fakadó Szerep-igény találkozzon a Világ által felkínált Szerep-lehetőséggel. A szerep meghatározó fogalom a műben, erre Puskin is utal: „S milyen szerepbe öltözik? / Harold vagy Melmoth lett a kóta? / Világpolgár vagy patrióta? / Quaker vagy álszenteskedő?" (VIII./8.) Az első és második fejezet mutatja be azokat a szerepeket, amelyeket a nagykorŁvá lett Anyeginnek kínál a korabeli Oroszország. A tizennyolc éves főhős mint dandy, arszlán lép elénk, napirendjének pontos ismertetésével mutat rá Puskin a választott életforma tartalmatlanságára és ürességére. Ezt követően Anyegin rövid ideig költő szeretne lenni, de önkritikusan belátja, hogy az íráshoz nincs tehetsége. Majd a könyvtárszoba magánya, a tudomány vonzza, ám ez sem bizonyul járható Łtnak. A vidékre költözés rövid időre Łj lehetőséget kínál: az orosz irodalomból jól ismert reformer földbirtokos szerepét.
A hiábavaló küzdelembe hamar belefárad. Marad a spleen, az életuntság és világfájdalom, végső soron a semmi. A regény tehát egyszerre mutatja föl Anyegin önkeresésének belső emberi gyengeségéből is fakadó meddő kísérleteit, s a 19. század első harmada orosz világának szűkös szereplehetőségeit. Ezt bizonyítja a mű erős irodalmisága is, hiszen a főszereplők kapcsán az elbeszélő mindig utal magatartásuk irodalmi mintáira. Ha nincs valódi szerep, az ember az irodalom által felkínált szerepbe menekül.
Anyegin példaképe Byron; a romantikus angol költő portréja lóg szobája falán, s Childe Haroldtól veszi át a világuntságot. A felesleges ember veszélyessége nemcsak abban áll, hogy szétrombolja saját sorsát, hanem tönkreteszi környezetét is; a semmi felé haladó hős önkéntelenül magával rántja társait is.
Lenszkij is irodalmi szerepet játszik. Schiller, Goethe, Kant az eszményképei. Larin sírjánál Sterne szentimentális Hamletjének pózában tetszeleg. A fiatalember költő. Puskin kétségek között hagyja olvasóját, vajon valóban tehetséges-e. Lelkesültsége, tisztasága, az eszményekért való rajongása révén rokonszenvessé válik Anyegin számára: romlatlan fiatal énjét látja benne, akinek lángoló életigenlése az élet nem ismeréséből, paradox módon életidegenségéből fakad. Ezt jelzi párválasztása, Olga iránt érzett szerelme is. Egyszer szembesül csupán a valósággal, mikor a párbaj előestéjén fölkeresi a lányt. Olga ugyanŁgy folytatja kapcsolatukat, mint előtte, s erre Lenszkij Łjra az idealizált szerelembe menekül. Szükségszerűen vetődik föl a kérdés: Anyegin miért vállalja a párbajt? A történet szintjén azért, mert nem akarja, hogy Zareckij, a cinikus párbajmester a szájára vegye, nem akar magyarázkodni. A Lenszkij halálát követő elbeszélői reflexiók, a mű világképének iránya más megvilágításba helyezik az eseményt. Párbaj csak egyenlő felek között jöhet létre. Ha Anyegin elutasítja barátja kihívását, az azt jelentené, hogy Lenszkijt még gyereknek tekinti, aki még nem szembesült az élettel. De ami rá vár - az anyegini életfelfogás logikájából következően -, az a szükségszerű kiábrándultság. Az Anyegin tehát egyfelől a byroni szabadságeszmény és cinizmus kritikája, másfelől azonban a romantikus illŁziókat, a naiv álmodozást is elveti.
Az Anyegin szinte minden értelmezője egyetért azzal, hogy Tatjana az első igazi orosz nőtípus az irodalomban. Pedig talányos, nehezen megfejthető alak. Szerepet játszik ő is, kedvenc olvasmányai a szentimentalizmus alapművei. Richardsonért, Rousseau-ért, Goethe Wertherjéért rajong. Amikor Anyegint meglátja, azt találgatja, vajon a könyvekből megismert férfitípusokból melyikre hasonlít. Legszemélyesebb tetteiben is mintákat követ. Híres levele nagy részét Rousseau —j Helo•se című művéből veszi. Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s tapasztalatai alapján, mindkettőjük érdekében elutasítja a lány szerelmét. Amit nem vesz, mert nem vehet észre, az Tatjana személyiségének másik oldala. Kötődik a falusi élet patriarkális egyszerűségéhez, vonzódik a természethez, szereti öreg dajkáját. Az irodalmi szerep eltakarja a férfi elől a harmóniateremtő Tatjanát. Ahhoz azonban, hogy a lány önmaga lehessen, le kell vetnie a szentimentalizmus álarcát. Az élet és irodalom szerepkínálataiból az életet kell választania. Asszonyként a méltóság lesz legfőbb tulajdonsága, s bár szereti Anyegint, elutasítja közeledését. Fölénye Anyeginnel szemben a világ elfogadásából fakad: az élet nem irodalom, és legfőképpen nem romantikus regény. A döntés felelősségét vállalni kell.
Az Anyegin nemcsak a szereplők verses regénye, hanem az elbeszélőé is. A személyesség, a lirizáltság a romantika sajátja. Bár az egyes szám első személyű elbeszélő poétikai szempontból nem azonosítható a szerzővel, hiszen éppŁgy megalkotott alak, mint a többi szereplő, az egyszerűség kedvéért mi is - mint a szakirodalom - Puskint tételezzük fel mögötte. A műben található életrajzi utalások is erre engednek következtetni. Az elbeszélő - Puskin - számára a szabadság kérdése a legfontosabb probléma. Hol ironikusan utal száműzetésére („De észak rossz nekem, csak árt" I./2.), hol elégikus hangon hívja a szabadságot („Várlak, szabadság drága napja! / Jössz-e? Mikor jössz? - kérdezem" I./50.). A személyesség hatja át a hősökhöz való viszonyát is. Különbséget tesz Byron és saját művészete között. Míg az angol költő mindenkiben önmagát rajzolja meg, addig „Mindig megörvendek, ha látom, / hogy hősömtől különbözöm" (I./56.). Anyeginhez bonyolult érzelmi viszony fűzi. A fikció szerint személyesen is ismeri („?lmodva Łgy lebegtük át / A zsenge ifjŁság korát" I./47.), aztán Anyegin vidékre utazása elválasztja őket egymástól. Anyegin és Tatjana viszonyában az elbeszélő egyértelműen a lány oldalán áll, s elítéli a férfit („Kedves Tatjana, szánva szánlak!" III./15.). Máskor nyíltan megvallja érzelmét („Tatjanát nagyon szeretem" IV./24.). Lenszkij lobogása is rokonszenves neki, de éppen az elbeszélő hívja fel a figyelmet ennek terméketlenségére. A valóság illŁzióját kelti, hogy az elbeszélő birtokában van Tatjana levele, melyet a lány franciául írt. Hosszas vívódás után a prózát versben fordítja le Puskin oroszra. De közvetlen kapcsolat teremtődik az olvasóval is. Az elbeszélő ironikus, önironikus csevegő hangnemben kommentálja az eseményeket, megszívlelendő tanácsokat ad, néhol mentegetőzik.
Az Anyegin végül az Anyegin című verses regény regénye is. A mű olvasása közben állandóan arról értesülünk, hol tart Puskin regénye írásában („S már itt is van, leírva készen / Az első regényfejezet." I./60.). Visszautal művére („Regényem ezzel kezdtem el" I./52.), az írást néha megszakítja („Mi történt, most nem mondom el" III./41.), máskor előre jelzi szándékát: „Most ötödik fejezetem / Kitérés nélkül vezetem." (V./40.). De tanŁi lehetünk annak is, hogyan változik, módosul az Anyegin műfaja, a lírai és epikus elemek viszonya. A byroni erősen lirizált verses epikai formától fokozatosan távolodik el Puskin, s célja a romantikus tŁlzásoktól megfosztott regény („Nem gaz bűnt festek szörnyű hűen / S nem mondok nektek rémmesét: / Orosz családok életét / S mŁltját festem le egyszerűen." III./13.). Az epikum felé való elmozdulást jelzi az ironikus invokáció is (VII./55.). A végső műfaji meghatározást az utolsó előtti strófában olvashatjuk: „szabad regény". A fogalom elsősorban alkotáslélektani szempontból érdekes. Arra utal, hogy hiába volt meg Puskin előzetes terve, vázlata alkotásáról, a regény - a modern esztétika kifejezését használva - írja önmagát. Viszonylag egyszerűen belátható, hogy a tizennégy soros Anyegin-strófa megköveteli adott helyen a rímeket („Az ősz csikorgó fagyba fordul, A dér ezüstös takaró É / (Most azt várod rímemre: zordul: / Itt van, ni, kapd el, olvasó!)" IV./42.). De egy idő után az alkotói szándéktól függetlenül önálló életet élnek a szereplők is. Egy anekdota szerint Puskin így fakadt ki barátjának: „Képzeld, milyen tréfát űzött velem az én Tatjanám! Férjhez ment! Ezt semmiképp sem vártam volna tőle." Puskin a személyesség és a szereplőkhöz fűződő viszonya ellenére is kívülálló: a szereplők sorsát nem alakítja, hanem rögzíti.
A mű töredékessége kapcsán Puskin is utal a cenzŁrára. De nem hanyagolható
el a romantika esztétikájának töredékkultusza sem, mely éppen a tökéletesség iránti igényből és annak elérhetetlenségéből fakad. éppen a töredékesség tükrözi a mű alkotásának bonyolult folyamatát. Vannak részek, melyekkel elégedetlen az alkotó (erre utalnak a megírt, de kihagyott strófák), s vannak részek, melyek megírhatatlanok, tŁl vannak a művészet lehetőségein.
Az Anyegin jellegzetesen orosz mű, hőseivel együtt azonban része már a magyar kultŁrának és közgondolkodásnak is. Ezt jelzi három, szinte egyenértékű kiváló fordítása: Bérczy Károlyé (1866.), ?prily Lajosé (1953.), Galgóczy ?rpádé (1992.). Az idézeteket ?prily munkájából vettük.
V™R™SMARTY MIH?LY
Csongor és Tünde
(1830)
...jöttem vagy csak álmodám?
(CSONGOR MONDATA A MB§L)
Romantikus mesedráma vagy tündérjáték? ?lomképekből szerkesztett színdarab, bölcseleti dráma vagy egy XVI. századi széphistóriánk színpadi változata? A Csongor és Tünde különös színmű a boldogságkeresésről.
Szerzőnk a reformkori nemzeti kultŁra vezéregyénisége volt, sok drámát írt a felpezsdülőben lévő magyar színházi élet számára. Ez a műve még a legelsők egyike; klasszikus értékűnek bizonyult. Egyik forrása Gyergyai Albertnek a História egy ?rgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról c. műve volt.
A főhős Vörösmartynál már nem királyfi, hanem Csongor Łrfi, aki a boldogságot korábban hiába kereste szerte a világon, a szülei kertjében viszont egy aranyalmát termő fát talál - ezzel indul a mű. éjszaka megjelenik a fa ültetője, Tünde, de Csongor elalszik, és csak reggel válthatnak néhány szót: eszerint Tünde Tündérhonban lelhető fel. A hős a hozzá szegődő Balga társaságában egy kalandos, noha csupán egynapos körutat jár be, Tünde és annak Ilma nevű szolgálója (Balga földi felesége) után. A férfiak a Hajnal birodalmában találkoznak a lefátyolozott hölgyekkel, de azok nem szólhatnak őhozzájuk. Délben a Tündének szóló engedély szerint egy órát eltölthetnének együtt, de ekkor Csongor ismét bűbájos álomba esik (Mirigy, a boszorkány altatóporának hatására). A szerelmesek kezdik sejteni, hogy ártó erők gördítenek minduntalan akadályt a szerelmük elé, de gyanŁtlanul hisznek egy jóskŁt jövendőmondásának (ami szintén Mirigy ármánya). Az éj asszonyától, a világ urától Tünde megkapja a lehetőséget: ha lemond a halhatatlanságról, akkor földi asszonyként rövid, de boldog életet élhet. (Mitologikus téma, ld. Gilgames, ill. Akhilleusz történetében.) Végül a szerelem révbe ér, Csongor hűséget fogad Tündének.
Csongor és Tünde az első perctől kezdve szereti egymást, de a történet egyik tanulsága szerint csak az állhatatos, hűséges szeretők nyerhetik el a boldogságot. A fiataloknak próbatételek során kell keresztüljutniuk, hogy szerelmük beteljesedjék. Hősünknek Tünde az álmai netovábbja, de Csongor csupán esendő és gyarló földi ember. Többször virrasztania kellene (vö. ismét: Gilgames-eposz!), de tehetetlen a varázslattal szemben (Tünde érkezésekor az első felvonásban, Mirigy kertjében délben a harmadikban). A hűség próbáját sem állja ki tökéletesen: a lefátyolozott nőalaknak szerelmi vallomást tesz, bár nem tudja, hogy Tünde az (igaz, percekkel később megbizonyosodik róla).
Ledér csábításának nem enged, de a jóskŁtból előlebegő leányalakot (varázserő hatására) megintcsak követnie kell. Végül az utolsó jelenetekben már feladja a harcot, teljesen reményvesztve érkezik vissza a szülői kertbe.
Tünde odaadóan szereti Csongort, a Hajnal birodalmában (Ilmával együtt) kiállja a hallgatás próbáját. § közli Csongorral mindig a következő lehetőséget („még egy delem van", „még ma láthatsz" holdkelte után stb.). Kettejük közül - tündérvolta miatt - ő lesz végül is a drámában győztes hős, a természetfeletti (pokolbeli) erők méltó ellenfele, Mirigy legyőzője. Ehhez viszont - Csongor földi szerelméért cserébe - áldozatot kell hoznia.
A Csongor és Tünde fő forrása, mint említettük, epikai mű. Vörösmarty azonban drámát formál a történetből. Ennek oka belátható, ha észrevesszük: a drámaiság alaptényezője, a konfliktus fogja össze a Vörösmarty-mű motívumait, nevezetesen az eszmények és a valóság éles szembenállása. Csongor a „dicsőt, az égi szépet" kutatta mindezidáig, elvont célokat keresett, és ezek az ideák testesülnek majd meg Tündében („Ah, tán ez, kit szívdobogva Vártam annyi hajnalon?"). A tetőponton ennek az egyoldalŁ idealizmusnak és szentimentalizmusnak az áldozataként bŁsong reményt vesztve, a „beteg szív régi bŁja" vesz erőt rajta („Elérhetetlen vágy az emberé, Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!"). Csak akkor lehet boldog, amikor belátja, hogy fel kell adnia „kór eszének álmait", és az eszményeit a földi realitásokhoz kell közelítenie.
Csongor légies szerelemvágya Tündére találva lobban fel; egy lehetséges értelmezés szerint Tünde épp Csongor tündéri képzeteinek megtestesülése. Ilma mondja, hogy Tünde az égben született, de „Csongor Łrfi keblén virradott meg". Az eszményi szerelem azonban a valóságban csak szenvelgést, tehetetlenséget okoz, ez a mű egyik fő
tanítása. épp Tünde teszi az első konkrét lépéseket Csongor felé, ő ülteti az almafát („ąltetém a szerelemnek A gyönyörfa sarjadékát"). Végül is ő lesz az, aki (minthogy Csongor gyarló földi emberként immár tehetetlen) tündéri hatalmát még utol-
jára felhasználva elébe fog menni a záró felvonásban a reményt vesztett Csongornak („?lljon Łjlag e helyen, A kopárnak bámulandó Dísze"), és átveszi sorsuk irányítását. Csongornak már csak a vallomást kell megtennie a legutolsó jelenetben.
A sokáig jóformán csak ábrándokat kergető Csongorral (és Tündével) szemben Balga (és Ilma) már kezdettől a földön jár. Csongor „Tündérhonban üdlakig" szeretne eljutni, Balga viszont így szól: „Böske nyomdokát csapászom." Az egész kétszintű cselekménysorra érvényes Balga mondata: „Míg te égen, csillagon ™ssze-vissza nyargalóztál, Addig én kordélyomon Jöttem itt a vert uton." A két pár sorspárhuzama nem az idealizmus és a gyakorlatiasság szembenállását, hanem épp ezek egymásra utaltságát sugalmazza - a mű Łjabb fontos tanulságaként.
A légies eszményvilág és a kézzelfogható valóság szembenállásával kapcsolatos az egyik leggyakoribb motívumcsoport: a látszat, a káprázat, a varázslat jelenségsora, ezekből következően a bizonytalanság állapota. Csongor csaknem mindig „csalfa, tünde, játszi kép" után fut, „olthatatlan szomj" vezérli, „rejtékeny álom, csalfa jóslat" mutat neki tévutat. Maga Csongor is becsapja a manókat a varázsszerekért, ezek az eszközök ugyanakkor az emberi korlátok varázslatos átlépéséhez kellenek neki (hogy a „gyors gondolat" módján közlekedhessék). Mirigy kővé változik, Balgát oszlopnak nézik az ördögfiak. Balga betegnek tetteti magát, hogy a manók hajlandók legyenek őt a kordélyban hŁzni. Tünde és Ilma fátyol mögé rejtőzik, így felismerhetetlenek szerelmeseik számára, Kurrah Balga képét veszi fel, és Ilmához is így közeledik (itt a legközvetlenebb a kapcsolat Shakespeare Szentivánéji álom c. darabjával). Mirigy „tiszta özvegy képiben" él egy kis házban a IV. felvonás idején. Tündéék és Csongor jóslatot kérnek a kŁtnál, de a jövendőmondást Mirigy meghamisítja, így egy időre félrevezeti a szerelmeseket. Ledért, a megesett lányt Mirigy szende teremtésnek maszkírozza, aki viszont egy rozzant karosszéket öleltet meg Balgával. A jóskŁttól egy „lebegő leányalak" vezeti el Csongort egészen a záróképig, Balgát pedig „egy palack bor és sült galamb" - azaz mindkettőjüket a legfőbb álmuk szimbóluma. Valamennyien a saját csalóka képzeteink áldozatai vagyunk?