Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2 középiskolai kötelezö olvasmanyok elemzése

2010.12.22

A kétnapos vidéki útról hazatérő Orgon kizárólag védence hogylétéről érdeklődik (4.), majd vitába száll sógorával, aki szóvá teszi esztelen rajongását Tartuffe-ért. Orgon elmeséli megismerkedésüket és tovább dicsőíti pártfogoltját; az esküvőről nem nyilatkozik (5.). A már úgyis feszült légkörbe berobban a fordulat: Orgon közli lányával, hogy Tartuffe-höz adja feleségül (II.1.). A félénk Mariane helyett komornája próbálja jobb belátásra bírni az apát (2.), majd Dorine leszidja a tehetetlen, „butuska" leányzót (3.), aki a veszélyről azonnal értesült Valért - félreérthető viselkedésével - megtéveszti. A szerelmesek majdnem szakítanak, de Dorine kibékíti őket (4.). Az apja döntése miatt felbőszült Damist Dorine - aki abban bízik, hogy Elmira segíteni tud Mariane-on - elbújtatja (III.1.). Végre a színen is megjelenik („szent emberként") Tartuffe. Miután megfeddi (dekoltázsa miatt) szemérmetlenségéért a komornát (2.), hevesen ostromolni kezdi a ház asszonyát. Elmira visszautasítja Tartuffe-öt s éppen egyezkedni kezdene vele Mariane-ról (3.), amikor a hallgatózásból dühöngve előrontó Damis Tartuffe-re támad (4.), s szeretné végre leleplezni őt Orgon előtt is. ém a magát (mellét verve) bűnösnek valló hipokrita - és a botrány elkerülésére törekvő, csendben távozó Elmira magatartása - félrevezeti Orgont (5.), és Damis leleplezési kísérlete olyannyira balul üt ki, hogy a családfői tekintélyére hivatkozó apa még aznap este meg akarja tartani lánya esküvőjét Tartuffe-fel; fia (bot hiányában) a botozást megússza ugyan, de apja elkergeti, megátkozza (6.), és Orgon mindenét rögtön a csalóra íratja (7.). Damis kitagadásának hírére Cléante, a botrányra hivatkozva, az apa megbékítéséért még Tartuffe segítségéhez is folyamodik, de az, rá sem hederítve, a fél négyes ájtatosságra siet (IV.1.). Az események tovább gyorsulnak: Dorine közli Cléante-tal, hogy este meglesz Mariane és Tartuffe esküvője (2.), de az elkeseredett lány inkább kolostorba vonulna. Ezt már az eddig visszafogott Elmira sem nézheti tétlenül: elvakult férjét rábeszéli, hogy saját szemével győződjön meg védence álnokságáról (3.), s bár az nem hisz felesége tervében, mégis hajlandó próbát tenni (4.). ?gy az asztal alá bújtatott Orgon - a figyelmeztető jelzések ellenére - az utolsó pillanatig hallgatja Tartuffe vallomását saját feleségéhez (5.). Amikor (feldühödve) végre kidobná a
házából a képmutatót, Tartuffe fenyegeti meg őt - a ház már az övé (6.). Orgon homályos említést tesz feleségének egy kazettáról, aminek elvesztése még a házénál is jobban aggasztja (7.), majd Cléante-ot részletesebben tájékoztatja is: egy politikai menekült iratait tartalmazza a Tartuffe kezébe juttatott kazetta - tehát Orgon, hajdani királyhűsége ellenére, az uralkodó ellenségével is barátságban volt, s így bűnpártolással vádolható (V.1.). Damis heveskedik, (a nyugalmát megőrző) Cléante bölcselkedik, de mindenki tehetetlen (2.). újra együtt a család: a saját fiára sem hallgató Pernelle-né biztos az álszent ártatlanságában (3.), s csak a másnapi kilakoltatási parancsot hozó „lojális" végrehajtó megjelenése (4.) győzi meg az ellenkezőjéről (5.). Valér, aki megtudta, hogy Tartuffe feljelentette Orgont a királynál, s felségsértés címén elfogatóparancsot adnak ki a család feje ellen, menekülésre nógatja (6.), de már késő: a rendőrhadnaggyal érkező Tartuffe megalázza az összeomlott családot. Ekkor a tiszt nem várt, szerencsés fordulatként közli az összesereglettekkel, hogy elfogatási parancsot
a régóta keresett gonosztevőnek, Tartuffe-nek hozott; Orgonnak a király megkegyelmezett (7.).
A lendületes kezdés után az újabb események, helyzetek tovább gyorsítják a tempót: a bonyodalmat indító házassági terv (II.1.) és közeli időpontjának kijelölése (III.5.) azonnali lépéseket tesz szükségessé. Ekkor még az esküvő megakadályozása a feladat, ezért Orgon szemét kell felnyitni, s csak ezután (IV.6.) válnak ismertté az új, sokkal nagyobb akadályok: ezek leküzdéséhez már a család összefogása sem elég. A reménytelenség tetőpontja (V.6.) után Valér még segíteni próbál, de itt már csak deus ex machinával következhet be a szerencsés vég.
A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek, és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül.
A komédia - a kor dramaturgiai szokásaitól eltérően - sokszereplős, mozgalmas jelenettel, in medias res kezdődik: a hősök veszekedés közben mutatják be egymást és a már kialakult viszonyokat. („Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon; ez a legjobb és legnagyobb, ami e téren létezik. [É] Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, és valami elkövetkező még fontosabbra enged következtetni", Goethe.)
Ennek az expozíciónak is következménye a címszereplő késleltetett belépése: csak akkor (III.2.) jelenik meg a színen személyesen az, akiről állandóan szó van, aki hatalmában tartja és félrevezeti a családfőt, amikor az író már sok nézőpontból bemutatta. (új elem a megszokott vígjátéki konfliktus-sémában a kívülről jött betolakodó „áttételesen működő" cselekménymozgató szerepe.)
A „kettőztetés" komikumát használja ki Tartuffe vallomásának helyzetismétlése: mindkétszer kihallgatják Elmirához intézett szavait, de másodszorra a jelenet ellentétes hatást vált ki. A jellemkomikum fokozását szolgálja bizonyos jelenetek egymásutánisága is (pl.: Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja Tartuffe, majd rögtön ostromolni kezdi Elmirát.)
Elmira „egérfogó" (cselvígjátéki) jelenetén kívül bohózati hatásokat tükröznek a helyzetkomikumra épülő szituációk: Flipote-on csattan Pernelle-né dühe (I.1.); Dorine addig vág Orgon szavába, amíg az „pofon akarja vágni, de nem sikerül" (II.2.); a helyzetkomikum egyik nagyjelenete Orgon asztal alá bújtatása (IV.5.), ill. ennek farce-gesztusos folytatása: „Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont" (IV.7.). A farce inkább szimbolikusan érezhető abban a tragikomikus jelenetben, amikor a magát vádoló Tartuffe mellé Orgon is letérdel, átöleli a csalót, s közben (ide-oda fordulva) hol ordítozva szapulja a fiát, hol elérzékenyülten engeszteli „testvérét" (III.6.). Tartuffe összetett, álszentsége miatt eleve kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól egyre félelmetesebbé válik; tettei alapján inkább tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. („Emlékezzünk csak, hogyan lép színpadra: ČLőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámatÇ. Tudja, hogy Dorine hallja a szavait, de [É] akkor sem szólna másként, ha a szobalány nem volna ott. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már [É] őszintén játssza. ?gy, és csakis így válhatik komikussá", Bergson.)
A szóismétlés komikus hatására épül Dorine beszélgetése a hazaérkező Tartuffe-fel. Bergson szerint „ilyenkor két elem van együtt, egy elnyomott érzés, amely rugóként felpattan, és egy gondolat, amely azzal szórakozik, hogy megint elnyomja ezt az érzést. Amikor Dorine beszámol Orgonnak felesége betegségéről, s ez minduntalan félbeszakítja, hogy Tartuffe egészsége iránt érdeklődjék, a folyton ismétlődő kérdés: Čés Tartuffe?Ç egy felpattanó rugó nagyon is érzékelhető képét kelti bennünk. Dorine meg, mindig újra kezdve Elmira betegségének történetét, azzal szórakozik, hogy visz-
szaszorítsa ezt a rugót)."
A szerkezetből következően a darabban kettős leleplezés játszódik le, egyrészt
a vallás álarcában (jámboran, alázatoskodva) megjelenő kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus, érzéki Tartuffe-ről, másrészt a zsarnok apáról, aki csak a saját akaratát érvényesítené a családban, miközben ő maga félrevezethető, rászedhető, naiv. Orgon jellemkomikumi kettőztetése az anyja, aki még fiánál is hiszékenyebb és elvakultabb, tehát még később, és csak külső, „hivatalos" szereplővel győzhető meg. §k ketten - egy náluk is „ájtatosabb" csodálata miatt - (valós!) vallásosságukat eltúlozva válhatnak
az álszentség áldozataivá. (Tartuffe is „megkettőződik" a képmutató Lojális úr, a törvényszolga személyében - a vígjátéki jellemek megismételhetők, az író „több példányt" is bemutathat egy típus variációiból.)
Dramaturgiai funkciójuknak megfelelően más „rokon" vonások is megfigyelhetők a szereplők között: Orgon családja szangvinikus természetű (Pernelle-né harsány jelenetet rendez, Damis dühös kitöréseket, s az engedelmes Mariane is megváltozik kétségbeesésében). Orgon „mindig túloz szélsőségesen", számára ismeretlen a higgadt magatartás: Tartuffe első vallomása után (többek között) azért nem hisz Damisnak, mert szerinte Elmira „sokkal hevesebb volna
ilyen esetben". Pedig az asszony valóban tartózkodó, irtózik a botránytól; a vitákat „elméleti szintre" vivő testvére - a darab rezonőreként - pedig a megtestesült nyugalom, józanság, mértékletesség.
A kor hierarchiáját tükrözik a családi viszonyok: az apa bármily esztelen lépését „engedelmesen" és „szófogadóan" kötelesek fogadni gyerekei, sőt felesége is; az eseménysort eleve az ő hibás elhatározása indítja, és rossz döntéseinek sora juttatja mélypontra a családot. A meglevő feszültségeket (életfelfogás-különbségek stb.) válsággá mélyíti, és a kommunikációt is lehetetlenné teszi, hogy Orgon elsajátítja Tartuffe „etikáját": „ mégha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék veleÉ". (Nemcsak Elmira hogylétéről nem érdeklődik, de nem is informálja az eseményekről, a kazetta-ügyet is sógorának meséli el - még Damis is Cléante közbenjárását kéri apjánál, húgáért.)
Elmira nem is családbeli helyzetéért, hanem dramaturgiai funkciójáért válik fontos szereplővé: Orgon elvakultsága már nem leplezhető le (hagyományos vígjátéki) komornai cselvetésekkel. Tartuffe túlságosan jó helyzetfelismerő, intelligens, taktikus ellenfél (l. gyors reagálóképességét, merészségét, önbizalmát, emberismeretét a szerelmi vallomása utáni helyzetben (III.6.): kockáztat, azonnal önostorozásba kezd, majd esztelen túlzással téveszti meg Orgont). A képmutató Tartuffe csak saját gyenge pontján - „szive hevülése", „vágya", „érzékei" miatt - leplezhető le, akkor, amikor nem játssza álszent szerepét (tehát amikor kettesben hiszi magát szenvedélyének tárgyával). ?gy Elmira, aki nyilván észrevette Tartuffe érdeklődését, magabiztosan kezdeményezhet vele megbeszélést, s csak „kissé" lepődik meg a vallomáson is. (Jellemző, hogy a másokra figyelő, éles szemű és nyelvű, józan Dorine az első jelenettől célozgat Tartuffe Elmira iránti vonzalmára - „féltékeny az úrnőre", „előzékeny vele", „tán eped is utána" -, a vak Orgon meg majdnem hagyja, hogy a saját szeme előtt csábítsák el a feleségét.) Elmira alkata ellenére, de a család érdekében állít csapdát, s szervezi meg Tartuffe leleplezési jelenetét.
Dorine csak eddig fontos szereplő (minősíti a főszereplőket, elrendezi az ügyetlen fiatalok szerelmi félreértését). Ahogy egyre válságosabbra fordul a helyzet, először Elmirára (és eszközeire) van szükség, majd az egész (kisemmizett és fenyegetett) család ügyét már csak „csodával" - legfelülről, királyi döntéssel - lehet rendezni. Moliére sokat emlegetett pesszimizmusa (emberismerete?) a családot a tragikus összeomlás szélére juttatja; csak a véletlenen múlik Tartuffe bűnhődése, nem szükségszerűség.
(A mű valószerűtlen befejezése vígjátéki konvenció; és az író - bár valóban „személyes lekötelezettje" XIV. Lajosnak - nyilván hiszi is, hogy igazságos királynak, rendnek kell uralkodnia.)
Moliére elítéli korának erkölcsi világát. Az álszentség negatív érték, ártalmas bűn; Tartuffe erkölcsi tételei - „alkudozni az Istennel is lehet", „bűn csak az, aminek híre kel", „ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke" - közveszélyesek. (Szinte a Tartuffe-öt kommentálja az alkotó következő művében, a Don Juanban: „a képmutatás mestersége a legelőnyösebb [É] akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez" - mondja a címszereplő.)
?rói értékrendjének csúcsán a családi összetartás pozitív értéke áll, éppen ezért műveinek állandó céltáblái az önkényeskedő, autokrata apák - a szerző az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság (kialakulóban levő) értékét hirdeti a feudális családjoggal szemben.
Az általános emberi értékítéletet és saját emberismeretét Moliére dramaturgiailag is kihasználja: ha valaki mindenkit ócsárol környezetében, mint Pernelle-né, rögtön gyanús (és ellenszenves) lesz; ha valaki, helyzeténél fogva, dönthet mások sorsáról, de emberileg nem alkalmas a feladatra, ill. nem azoknak az érdekeit képviseli, akikért felelős (mint Orgon), akkor azt negatív alaknak tartjuk stb.; - így, szinte észrevétlenül, a „bennünk levő értékrendszerre épít a mű", „az író által a műbe táplált értékrend s az értékek jelzése vezérlik tehát az olvasó véleményét" (Bécsy T.).
Az idézetek a legismertebb magyar fordításból, Vas Istvánéból valók.
MOLIéRE
A fösvény
(1668)
Bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy minden jellem komikus, feltéve, hogy a jellemen azt értjük, ami személyünkben máris kész, vagyis ami automatikus működésre kész mechanizmus állapotában van. Ez pedig, ha úgy tetszik, mindaz, amiben ismételjük magunkat. és követőleg az is, amiben mások ismételhetnek bennünket. Minden komikus személy típus. és megfordítva a dolgot, minden hasonlatosság egy típushoz komikumot is rejt magában [É] Jellemeket, vagyis általános típusokat ábrázolni, ez tehát minden vígjáték célja [É] a vígjáték, azon túlmenően, hogy általános típusokat mutat be, az egyetlen valamennyi művészet közül, amely az általánosra irányul.
(BERGSON)
A fösvény, Moliére egyik legérettebb alkotása, a klasszicizmus szabályainak megfelelő, de prózai formájú - így saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett - jellem-(szenvedély) komédia, középpontjában a világirodalom egyik legismertebb (merész torzításokkal megrajzolt) tragikomikus figurájával, Harpagonnal.
A vígjátékirodalomban - Moliére-nél különösen - gyakori köznévi cím eleve arra a hibára, torzulásra irányítja a figyelmet, melynek leleplezése, nevetségessé tétele a mű célja (Kényeskedők; Tudós nők; Botcsinálta doktor; úrhatnám polgár; Képzelt beteg stb.). „Bármilyen szorosan egyesül is a komikus fogyatékosság a személyekkel, mégis megőrzi a maga egyszerű, független létét; ő lesz a központi, láthatatlan és mindig jelenlevő személy, amelynek a színpadon mozgó, húsból és vérből való személyek csak függvényei". A vígjátékíró művészete abban áll, hogy megismerteti velünk ezt a fogyatékosságot. A tragédia egyéniségkeresésével szemben a komédia „olyan jellemeket ábrázol, amilyenekkel már találkoztunk, s életünk során még találkozni fogunk. [É] Típusokat visz a színpadra [É]; s akkor is, ha a jellemvígjátéknak tulajdonnév a címe, tartalmának súlya csakhamar a köznevek sodrába viszi. Azt mondhatjuk: egy ČtartuffeÇ É" (Bergson)
Moliére nem törődött a dráma részleteinek eredetiségével; közismert, hogy - sok más forrás felhasználásával, a farce-hagyományokra is építve - Plautus Aulularia
(A bögre) c. darabját dolgozta fel. Teljes jeleneteket is átvett (ilyen pl. a fösvény-monológ, a bögre (ládika)-szerelmes félreértett azonosítása stb.), de „mértékletes" kora jó ízlésének (és saját dramaturgiai céljainak) megfelelően változtatta is az anyagot (Euclio véletlenül találja meg a pénzzel teli bögrét, Harpagonnak már foglalkozása az uzsorásság, és adósa adja a pénzt (kor-típus is!); ott a lányt már elcsábították, gyereket vár - itt Eliz titokban férjhez ment; Harpagon pedig egyben „öreg kérő"-típus, ettől egységesebb a cselekmény stb.)
A téma - a pénz imádatának torzító hatása, ennek bírálata - Moliére más műveiben is megjelenik, főleg a Pantalone-típusokban (pl. Scapin furfangjai). A fösvénység motívumának azonos tünetekkel - szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás - ábrázolt kórképe minden korban (és más műfajokban is) foglalkoztatta az alkotókat (vö. pl. Theophrasztosz: Jellemrajzok, Horatius: Első szatíra, Csokonai: Zsugori uram); a komédiairodalomban ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, mert a problematika örökké aktuális: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! [É] Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!" (Harpagon, III.1.)
A mű (a hármas egység klasszicista követelményének megfelelően) egy helyen, Harpagon párizsi polgár házában, egyetlen nap alatt játszódik; konfliktusrendszere (természetesen) zárt, egyetlen család tagjai (és a személyzet) között bonyolódik. A cselekmény egységét a középponti jellem, okozatiságát a házassági intrika adja.
A mű expozíciója a már kialakult, fennálló szituációt mutatja be, a végkifejlethez szükséges néhány előzmény-információval. Valér eltűnt családja után nyomoz, de Eliz iránti szerelme miatt Harpagon titkárának állt; házasságkötésüknek csak a zsarnok apa fösvénysége az akadálya (I.1.). Ugyanezt mondja saját helyzetéről húgának Cléante is: szegény lányt szeret, így apja úgysem egyezik bele az esküvőbe (2.). Harpagon kikutatja Cléante szolgáját (3.) - nemrégiben ugyanis tízezer tallérhoz jutott egyik adósától, s retteg, hogy ellopják a pénzét. Gyermekeit megelőzve - akik terveikről beszélnének vele - bejelenti, hogy mindkettőt kiházasítja (egy pénzes özvegyasz-
szonnyal, ill. egy gazdag, meglett nemesúrral) még aznap(!) este; ő maga meg elvesz egy szegény, fiatal lányt (4.). Az ügyben döntőbírónak felkért, szerepet játszó Valér Harpagonnak ad igazat Elizzel szemben (5.).
Cléante, Fecske segédletével, kénytelen pénzt kölcsönözni egy kíméletlen uzsorástól (II.1.), s amikor a pénzközvetítővel véletlenül találkoznak otthon, kiderül, hogy maga Harpagon az uzsorás; így apa és fia leleplezik egymást (2.). Amíg a fösvény ellenőrzi kertben eldugott pénzét, házasságközvetítője Fecskével az ő fukarságáról beszélget (3.), s az inas feltevése igazolódik (4.): Harpagonból még az agyafúrt, hízelgő Fruzsina sem tud pénzt kicsikarni (5.). A ház ura összehívja az egész személyzetet, mert este „díszlakomát" készül adni, lehetőleg pénzkiadás nélkül. Ebben Valér támogatja (III.1.), aki így magára haragítja Jakabot; a szakácsot előbb Harpagon, majd Valér botozza meg őszinte véleményéért (2.). Fruzsinával megérkezik Marianne (3.), aki szegény, özvegy anyja helyzetének javításáért kész Harpagonhoz feleségül menni, pedig mást szeret (4.). A lány első látásra meg is retten az „utálatos" fösvénytől, de Fruzsina bókol helyette (5.). Marianne bemutatkozik Eliznek (6.), majd meglepetten ismeri fel Cléante-ban szerelmét, aki „apja nevében" rögtön vallomást is tesz neki. Cléante újra felbőszíti apját: uzsonnát hozat (Harpagon számlájára), és apja gyűrűjét Marianne-ra erőszakolja (7.). (Zabszár jelent - valaki pénzt hozott (8.), közben pedig fellöki gazdáját, 9.) Amíg Harpagon intézkedik, Fruzsina cselt eszel ki (IV.1.); a fösvény viszont, aki meglátja választottja és fia meghitt jelenetét (2.), lépre csalja fiát, s Cléante bevallja, hogy szereti Marianne-t (3.). Jakab „ítélkezik" apa s fia összetűzésében, mindkettőjüket rászedi: így kiengesztelődnek (4.); de a dolgokat tisztázva újra összakapnak a lányért (5.). Közben Fecske ellopja a fösvény féltve őrzött pénzét (6.) és Harpagon siratja életének egyetlen (elveszett) értelmét (7., monológ). A csendbiztos nyomozása eredménytelen (V.1.); először Fecske a gyanúsított (2.), ő bosszúból a titkárra tereli a figyelmet. Valér, aki titokban feleségül vette Elizt, félreérti a helyzetet: „lopását" - amit ő a lányra ért - beismeri (3.). Harpagon ezért a törvény kezére akarja adni (4.); ám váratlanul kiderül, hogy Marianne és Valér az Elizhez érkező Anzelm gyermeke (5.). Cléante felajánlja: apja visszakapja eltűnt pénzét, ha lemond Marianne-ról; így a fiatalok boldogságának nincs több akadálya (7.).
A hétköznapi események, konfliktusok rendszerében a mániákus, végletekig torzított, de a hierarchia csúcsán álló figura önző elhatározása indítja a szerelmi-esküvői bonyodalmat, mely szorosan kapcsolódik monomániájához is.
Meghatározza a szerkezetet, hogy Moliére csak azokat a részleteket emeli ki (nagyítja fel), melyek Harpagon - minél több oldalról történő - nevetségessé tételét szolgálják. Igazából minden mozzanat Harpagon jellemét, helyzetét, szándékait minősíti; a 32 jelenetből 22-ben a színen is megjelenik, de a többiben is ő a középpont (róla beszélnek, őt jellemzik; Jakab „őszinteségi-próbáján" (III.1.), túlzásokkal, össze is foglalja „a közvéleményt"). Ezért laza a jelenetek oksági láncolata: néhány, a jellemet egy-egy vonással árnyaló komikus helyzet (I.3., III.1. stb.) bárhová beépíthető lenne az expozíció (I.1., 2.), a fordulat (I.4.) és a tetőpont (IV.7.) - anagnóriszmosz (V.6.) közé. Harpagon elsősorban fösvény, másodsorban özvegy és csak legvégül apa: a mű szerkezetében is ilyen alárendeltségben jelennek meg a motívumok - a pénzimádat legyőzi szerelmi, ill. már elpusztította apai érzéseit.
új elem a hagyományos vígjátéki sémában, hogy két szerelmes (testvér)pár és két apa házassági szándékai kereszteződnek: Harpagon többször konfrontálódik Cléante-tal a pénz és Marianne dolgában is, ettől zártabb, összeszövöttebb a mű.
A főhős változatlan és változtathatatlan jellem, így a cselvetéses intrika felesleges: a házasságközvetítő (a bizalmas szerepkörében) cselt tervez a fiatalok megmentésére (IV.1.), felmerül tehát a cselvígjáték lehetősége, de az író nemcsak nem folytatja ezt a szálat, hanem a várt, szokásos fordulatokkal ellentétben éppen az apja ejti Cléante-ot csapdájába. (Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy aki ennyire monomániás, az csak hozzá méltó - alantas - eszközzel, legsebezhetőbb pontján leckéztethető meg.)
A boldog vég deus ex machina-szerűen, váratlanul, sokszorosan véletlenül következik be.
A megtalált apa, Anzelm a zárlatban a fiatalok érzelmeit, szándékait tiszteletben tartó, tehát a józanságot, természetességet képviselő - Harpagonnal ellentétes jellemű - szülő, aki rezonőrként Moliére negatív értékítéletét is közölheti az érdekházasságról.
A nagy jellemkomédiákhoz képest (l. Tartuffe) A fösvényben Moliére több népi szereplőt, zannikat szerepeltet (pl. Valér Brighella -, Jakab Arlecchino-típus), és halmozza a helyzetkomikumi jeleneteket. Fokozó hatású bohózati elem az ismételt botozás (III.1.2.) és a fellökés (III.9.). Variálódnak a félrevezetések (III.1.7., IV.4., V.2.);
a túlzások (II.2., 5., II.1.). Mivel minden (polgári és népi) szereplő beszédmódjával is egyénített, ez nemcsak közvetlen jellemzésüket szolgálja, de ezen kívül humorforrás is lehet (l. pl. Jakab, III.2.). A mechanikus viselkedési formák nevetségességét, a szókomikum hatását, (a „rugóra járó ördög"-effektust) ebben a művében is kihasználja az író. (Amikor Valér Harpagont igyekszik meggyőzni (I.5.), hogy ne adja lányát olyan emberhez, akit ez nem szeret. „Hozomány nélkül!", szakítja minduntalan félbe Harpagon fösvénysége. „és az automatikusan visszatérő szavak mögött szinte látjuk a körben forgó gépezetet, amelyet egy rögeszme mozgat; alighogy visszaszorítják, a fösvénység máris felpattan automatikusan, ezt fejezi ki a gépies ismétlés", Bergson.)
Az író a komikum-változatokat gyakran a tragikum-lehetőség ellenpontozására
is alkalmazza; a feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi a szerkesztést (I.: az 1-2. jelenet tematikus párhuzamával ellentétes a farce-jelenet (3.), a csúcspont az éles összeütközés az apa és gyermekei között (4.), ezt Valér ironikus szövege oldja (5.); II.: a már eleve szatirikus indítás (1.) után tragikus összeütközés zajlik az apa és fia között (2.), ezt bohózati tónusban ellenpontozza a 3-5. jelenet; a IV. felvonásban még gyorsabb előre- és visszalépések következnek be, 4., 5., 6.).
A tragikomikumot is Harpagon monomániája teremti: „Van a Fösvényben egy jelenet, amely szinte drámai: az, amelyben az adós szembekerül az uzsorással; [É] kiderül, hogy apa és fiú áll szemben egymással. Valóban drámai volna a feszültség, ha
a fösvénység és az apai vonzalom ütközése az érzéseknek valami új s többé-kevésbé eredeti keveredését teremtené meg Harpagon lelkében. De egyáltalán nincs így. Alig ér véget a találkozás, az apa máris mindent elfelejtett. Amikor megint látja a fiát, épp hogy említést tesz e komoly találkozásukról [É] a fösvénység elsiklott egy másik érzés mellett, érintetlenül" (Bergson).
A mű során egyre rétegzettebb képet kapunk Harpagon fösvénységéből kinövő, rögeszmés gyanakvásáról, kapzsiságáról, végletes önzéséről - a Tartuffe-ben a „javítható" Orgon még „érzi, hogy ellágyul" lánya könyörgésére, Harpagon azonban kegyetlen, cinikus gazember („adja isten" - mondja, hogy túlélje gyerekeit; annak ad kölcsönt, aki „vállalja, hogy nyolc hónap leforgása előtt apja nem lesz az élők sorában" stb.); minden egyes szereplővel konfliktusba kerül, és a „rugós ördög"-mechanizmus működteti minden rezdülését. A pénzszerzés realitásán túl idegen a világban: saját szerelmi ügyében naivitása válik komikussá. „Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. érzelem éppúgy nincsen benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amiben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza" (Illyés Gy.).
A nyelvi jellemzés remekeként számontartott nagymonológjában magából teljesen kivetkőzve mutatja meg visszafordíthatatlanul deformált személyiségét (még „akció" is jelzi elborulását: saját magát kapja elÉ), tragikomikus jelenete a „tragikus kétségbeesés és bukás dimenzióit villantja fel" (Poszler Gy.).
Moliére nem ad felmentést a pénzével végérvényesen magára maradó Harpagonnak, ill. kártékony társadalmi típusának; de az eltúlzott, működésében ábrázolt, ijesztő rögeszme nem csak az harpagonoknak figyelmeztetés. („Minden komikai hiba veszélyes, amíg hatását nem ártalmatlanítja a világ.") „Még ha feltesszük is, hogy A fösvény sohasem javított meg egyetlen fösvényt sem [É] elég az egészségeseket megerősíteni egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A fösvény
a bőkezűnek is tanulságos [É] hasznos, ha ismerjük azokat, akikkel összeütközésbe kerülhetünk; hasznos, ha védekezünk a példa minden hatása ellen. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód; és az erkölcsnek nincsen erőteljesebb, hatásosabb gyógyszere, mint a nevetés" (Lessing).
A mű magyar fordításai közül Illyés Gyuláé a legnépszerűbb.
RACINE
Phaedra
(1677)
Abból a hatásból, melyet színpadunkon mindaz tett, amiben Homéroszt és Euripidészt követtem, örömmel jöttem rá, hogy a józan gondolkodás és az értelem minden időkben változatlan. Párizs ízlése azonosnak bizonyult Athénével, nézőimet ugyanazok a dolgok hatották meg, amelyek egykor könnyekre indították Görögország legműveltebb népétÉ
(RACINE: EL§SZ• AZ IPHIGéNIéHOZ)
A Phaedra, „a szenvedély és a lelkifurdalás drámája", 5 felvonásos klasszicista tragédia. A konfliktusok természete szerint jellem-, zárt szerkesztésmódja alapján analitikus dráma. Jellegzetes klasszicista sajátosság a tanulmányjellegű előszó és a kötelező verses forma.
Racine-t is a nevelő szándék vezeti műve megírásakor („egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitűnnék, mint éppen ebben"); szerinte a szerzőknek legalább annyit kellene foglalkozniuk „közönségük nevelésével, mint a szórakoztatásukkal".
Racine, aki „Szophoklészen és Euripidészen nevelődött" (Boileau), e művéhez is antik tárgyat választ, sok feldolgozásból ismert mitológiai történetet. Mindig az antik mesterek példája, mintája a mérce számára: „[É] folyton azt kell kérdeznünk önmagunktól: Mit mondana Homérosz és Vergilius, ha verseimet olvasná? Mit mondana Szophoklész, ha ezt a jelenetemet színpadon látná?" (Cs. Szabó László szerint Racine három ógörög tragédiája közül „legalább egy bizonyosan első díjat nyert volna a dionüszoszi drámaversenyeken, és - megilletődve az iránta való bámulattól - talán elnyeri a nehéz természetű Euripidész barátságát is.")
Racine ismerte ugyan francia elődei feldolgozásait, de fő forrása Seneca Phaedra s főként Euripidész Hippolütosz c. tragédiája volt. (Az előszóban rajtuk kívül Vergiliusra és Plutarchosra hivatkozik.) érdekesek azok a cselekmény- és jellemmódosítások, amelyeket Racine saját céljának és a klasszicista dramaturgiának megfelelően alakított.
A színhely Theseus athéni király tengerparti palotája Troizénban, az időtartam egyetlen nap, főszereplői a királyi család tagjai. Már a cselekmény kezdete előtt fennáll a tragikus végkifejletet is magában foglaló teljes viszonyrendszer - a mitológiai elemek, a hősök jelleme, kapcsolataik; az istenek akarata -, amely eleve meghatározza az alapszituációt (Phaedra „Minos és Pasziphaé lánya": Minos krétai király az Alvilág bírája, Pasziphaé pedig annak az Apollónak a lánya, akinek Vénusz nem bocsátott meg, ezért minden leszármazottját, így Pasziphaét (l. Minotaurus) és Phaedrát is üldözi). Theseus sok kalandja és első feleségének, Ariadnénak elhagyása után ennek testvérét, Phaedrát vette feleségül; már felnőtt fia viszont Antiopé amazonkirálynőtől született.
A dráma alapszituációja: Phaedra, aki beleszeretett mostohafiába, évekig küzdött szenvedélye ellen; hogy ezt leplezze, üldözte a fiút; végül Theseusszal száműzette. Aztán az újabb kalandokra induló király Phaedrát is Troizénbe vitte, éppen a fia gondjaira bízta, és magukra hagyta őket. Itt nevelteti a király Ariciát, az athéni hercegnőt, régi ellensége családjának egyetlen életben maradt tagját, akibe pedig Hippolytos szeretett bele. Az expozíció indításakor Theseus már fél éve távol van.
Minden helyzet, minden mozzanat ezt a szituációt bontja tovább a műben; kész a racine-i érzelmi modell: valaki szeret valakit, aki mást szeret, és a szerelmek külső akadályokba, tilalmakba is ütköznek (vérfertőzés, ill. ellenség). Ebből az érzelmileg túlfűtött, feszült alaphelyzetből robban ki a tragédia.
Racine eleve úgy választja tárgyát, hogy az ésszerűség és valószerűség jegyében létrejött francia klasszicista esztétika szabályainak mindenben megfeleljen a mű: zárt rendszerű, a cselekményvezetés egyenes vonalú, kitérő nélküli; a jelenetek belső logikája megbonthatatlan, minden motivált.
Az expozíció az alapszituáció megismerése és a két szerelem (külső szereplők által kikényszerített) bevallása. Hippolytos eltűnt apja keresésére akar indulni, hogy távol legyen Ariciától, akibe - ismeri be nevelőjének - beleszeretett (1.jel.). A levert, beteg, öngyilkosságra készülő Phaedra pedig hajdani dajkájának vallja be, hogy „megismerte Venust és rettentő hatalmát", de tisztában van szerelme bűnös voltával, nem tud és nem is akar így élni („Azért halok meg épp, hogy ily szégyent ne érjek."-3.). De Panopé (hírnökként) közli, hogy Theseust „legyőzte a halál", és figyelmezteti Phaedrát, hogy „Athénben a trónért már áll a párharc". A „nép szeszélye" dönt Phaedra gyermeke, Hippolytos és Aricia
között (4.). ?gy Phaedra sorsa „új arcot ölt"; Oinone meggyőzi, hogy Theseus trónját „el kell foglalni", a vétkes szenvedély pedig „egyszerre bűntelen lett".
A II. felvonás a két szerelmi vallomás előkészítése és megtétele. A királyfi közli Ariciával azt a szándékát, hogy visszaadja neki Athén trónját, és elmondja „dadogó vallomását"(2.). Aricia is beismeri, hogy „nem a birodalom a legbecsesebb", amit nyert (3.). Phaedra szintén beszélni akar a fiúval: a férje halálhírére megkönnyebbült királyné először apátlanná vált kisfia érdekéről beszél, Hippolytos oltalmát kérve; majd, nem tudván tovább uralkodni magán, megvallja szerelmét. A megdöbbent, aztán félreértést színlelő fiú visszautasítja mostohaanyját. Phaedra hiába kéri tőle, hogy ölje meg őt, végül megragadja Hippolytos tőrét, és távozik (5.). Közben az athéni szavazás Phaedra fia javára dől el, s a városban felröppen a hír, hogy a király nem is halt meg (6.). A III. felvonásban Phaedra saját szerelmi vallomásának hatásával foglalkozik; a kormányzás lehetősége is csak azért érdekli, hogy felajánlhassa Hippolytosnak az athéni trónt (1.); Venushoz könyörög céljának eléréséért (2.). De Oinone Theseus partraszállásának hírét hozza, s mivel Phaedra életéért dajkájának „semmi se drága", így (az újra öngyilkosságra készülő királynénak) felveti, hogy bevádolja Theseusnak Hippolytost. Phaedra nem ellenkezik („Tégy, amit csak akarsz, mindent reád hagyok. / Feldúlt lelkemmel én tehetetlen vagyok."-3.). A hazatért király értetlenül elindul, hogy „tisztázza, Phaedra már mitől ilyen zavart" (5.). Hippolytos, rossz sejtelmei ellenére, bizakodik, „hisz ártatlanul nincs mitől tartani" (6.). (Oinone vádaskodása a színen nem hangzik el!) A IV. felvonásban Theseus - a tőrt bizonyítékként elfogadva - fiára támad, aki hiába védekezik, érvel / "Egyetlen nap alatt a szép erény soha / Nem lesz vérfertező s apjának gyilkosa"/; bevallja Aricia iránti szerelmét is, s bár végül sejteti, hogy „vérfertőzéssel" Phaedra „inkább terhelve van", Theseus megátkozza, száműzi, és Neptunus azonnali bosszúját kéri (2.). Phaedra szól férjének Hippolytos érdekében, de Theseus egy elejtett megjegyzéséből („Ariciáé szívének vágya mind" ) - a király persze fia „fortélyos ravaszságának" minősíti szerelmének bevallását (4.) - Phaedra megtudja, hogy Hippolytos nem általában a szerelmet, hanem csak őt utasítja vissza. Villámcsapásként éri a hír (5.), majd féltékenységéről szenvedélyesen, zaklatottan vall bizalmasának. újra öngyilkosságra gondol, de fél alvilági atyja ítéletétől; a kompromisszumkész Oinone kérleli, hogy próbálja meg elviselni sorsát - erre Phaedra rátámad, őt okolja végzetéért és elkergeti (6.). Az V. felvonásban Hippolytos Ariciát kéri, kísérje el száműzetésébe, s a jó hírére hivatkozó, vonakodó lánynak házasságot ígér (1.). A gyötrődő Theseus tudni szeretné végre az igazságot (2.); de hiába hivatja Oinonét, helyette Panopé hozza a hírt: a „szégyenszemre elűzött" dajka „magát a mély habok örvényébe vetette" (5.). Amikor pedig a király a fiát hívatja, Theraménes már csak Hippolytos pusztulásának tényét tudathatja, és elbeszéli a részleteket: a tengeri szörnnyel apja méltó fiaként harcoló királyfi testét a kocsiját elragadó, megvadult lovai roncsolták szét; a fiú utolsó szavaival ártatlanságát hangsúlyozta, és üzenetében Ariciát apja gondjaira bízta (6.). A bevett méregtől már haldokló Phaedra a még mindig bizonytalan Theseusnak végre egyértelműen adja tudtára: „ártatlan volt fia". Utolsó pillanataiban bevallja: „én merészeltem, én, vérfertőző szemet / Vetni fiadra, kit gáncs nem illethetett" (7.). A király bűnhődik átkáért, és - az „áruló család pártütését feledve" - Ariciát lányává fogadja.
Racine-i bravúr a szerkezetben az első két felvonás párhuzamos felépítése: Theraménes addig vallatja Hippolytost, amíg az beismeri, hogy szerelmes; Phaedra pedig Oinone hosszas faggatózása után vall (I.1., 3.). A 6. jelenetben Theseus halálhírére aztán mindkét tiltott, ill. bűnös vonzalom látszólag tisztultan beteljesülhetne. Ezért először Hippolytos keresi fel Ariciát, majd Phaedra Hippolytost (II.2., 4.), hogy megvallja szerelmét; Hippolytos jelenete mindkétszer előkészíti Phaedráét. (Aricia szerepeltetése, a drámai forrásoktól eltérően, egyrészt ezt a szerkesztést, másrészt Hippolytos jellemének módosítását, főként pedig Phaedra féltékenységének lehetőségét szolgálja.) A katasztrófa fokozó hatású párhuzamos jelenetei - gyorsan egymás után - a híradások előbb Oinone, majd Hippolytos haláláról (V.5., 6.); ezeket követi (a színen!) Phaedra halála (V.7.).
Szakítva a corneille-i formalizmussal, merevséggel, Racine a pszichológiai mélység irányába fordult: mozgalmas, fordulatos cselekmény helyett a benső világból, az érzelmek mozgásából írt drámát. ?gy könnyen teljesíthetővé vált a boileau-i hármas egység követelménye is; ill. Racine ennek illúzióját teremtette meg. Valójában mindegy, hogy milyen a konkrét tér, az „egy hely"; a sűrítettség-élmény olyan fokú, hogy az „egy nap" inkább az előadás néhány órájának tűnik (holott nyilvánvaló, hogy ennyi külső esemény nem játszódhatna le 24 vagy 36 óra alatt sem); a valóságtól elszakadt szenvedély (és analízise) egyetlen tragikus pillanatba zárt. Racine szembefordult a cselekménydrámával: „A legfőbb lelemény a semmiből valamit csinálni, s az események nagy száma mindig azoknak a költőknek volt menedéke, akik tehetségükben nem éreznek elég bőséget [É] arra, hogy öt felvonáson keresztül lekössék a nézők figyelmét olyan egyszerű cselekménnyel, melyet csupán a szenvedélyek hevessége, az érzelmek szépsége és a kifejezés előkelősége erősítÉ" (Előszó a Bérénice-hez)
A Phaedra analitikus dráma a szó 'elemző' értelmében; cselekménye a katasztrófa köré sűrűsödik, de Racine nem alkalmazza azt az analitikus szerkesztési módszert, amely a múltbeli események kiderülésén alapul (mint pl. az Oidipusz király vagy Ibsen drámái, l. A vadkacsa); ebben a műben Theseus halálhíre (I.6.), ill. váratlan megjelenése (III.6.) mozgatja az eseményeket.
A kevés szereplőből Panopé udvarhölgy a hírnök; Ismené a bizalmas; Theraménes a bizalmas és a hírnök; Oinone pedig a bizalmas és az intrikus szerepkörét tölti be. Mivel a francia klasszicisták kitalálják a 'bizalmas' figuráját, akinek a hős feltárhatja legbensőbb titkait, kevés a műben a monológ (III.2., IV.3., 5., V.4.). Az írónak nincs szüksége szerzői instrukciókra sem, mert Racine-nál „a benső világ apró rezdülései még a dialógusokba épített cselekvések" (Bécsy T.), igazából ez a „cselekmény". ?gy akciók helyett részletező dikciók zajlanak.
A magánéleti válságban háttérbe szorulnak a közéleti konfliktusok. Bár felmerül Theseus utódlásának kérdése, a trónviszály lehetősége (rövid „átkötő" jelenetekben, híradásokban), de mindez Hippolytost is, Phaedrát is csak saját szenvedélyének viszonylatában érdekli; újabb párhuzamként mindketten szerelmüket szeretnék trónra juttatni. Királyi családtagok - a méltóságot, a gloire-t kell kifejezni a klasszicizmusban -, de
a mitologikus és királyi udvari keretek között itt általános érvényű, örök emberi tragédiák zajlanak.
Az író jellemábrázolási elveit is Arisztotelész véleménye határozza meg: „a tragikus alakok [É] ne legyenek se egészen jók, se egészen rosszak, [É] legyen bennük közepes jóság, vagyis gyöngeségre képes erény, s olyan hiba folytán bukjanak balsorsukba, amely miatt sajnáljuk, anélkül, hogy megutálnánk őket" (Racine: Első előszó az Andromaque-hoz).
A mű középpontjában Phaedra alakja, jelleme (tévhite, megszállottsága, démonisága, lelki gazdagsága), összetettsége áll; ő követi el a „tragikus vétséget". (A „Putifárné-mítosz" vándormotívumát, l. pl. Bellerophontész történetét, Iliász, 6., Euripidész szőtte össze a Theseus-mítosszal). Ugyanakkor Phaedra passzív hős, reagálásai csak válaszok külső történésekre. (A tragédiát okozó főszereplő, Venus „rejtőzködő isten". A szimbolikus istenek nem adnak tanácsot, könyörtelenek, végzetként sújtanak le - Neptunus is azonnal „intézkedik" Hippolytos elpusztításáról, pedig korábban a fiú „nagylelkűnek" minősítette (II.5.). A főhős számára nincs alternatíva, csak a vétség vagy a halál.)
Phaedra mellett a többiek súlytalanabb figurák: Hippolytos, az ártatlan áldozat tiszta, bűntelen. (Eltér antik elődeitől: „emberi gyarlóságként"(!) az Aricia iránti tiltott szerelmet kapja Racine-tól.) Apjához való viszonyának alapja a mély tisztelet - Phaedrában is a királynét és apja feleségét látja (nem érti szenvedélyét; isteni törvényekre hivatkozik). § a megtestesült jó szándékú engedelmesség, de nemeslelkűségében tehetetlen, gyengévé válik; állandóan menekül (ahogy színre lép, Aricia elől, később Phaedrától fut). Vakon bízik az istenek, a világ igazságosságában, az ártatlanok szükségszerű győzelmében.
Theseus, a hős mitológiai király erős, zsarnoki atya; vétsége, hogy ő vakon elhiszi a hazugságot. Gondolkodás nélkül átkozza meg fiát, elég neki, hogy a „tőr vall ellene" (IV.2.). Lelkét a múltból véres kalandok terhelték, de a műben az ő útja már a megtalált megnyugvásból (I.1.) a katasztrófa és a felejtés után a (majdani) béke megtalálásába tart; a zárlatban ő fogalmazza meg a fennálló világ erkölcsét.
Phaedra kötelessége a rend, harmónia, mérték megtartása lenne - királyné, anya és feleség -; szenvedélye eluralkodásának pillanatától harcol végzete ellen. Belülről támadó vad indulatai külső okokra is visszavezetnek: származása a meghatározója paradox lelkének; érzékiségét (a testi vágyat) is, az igazságérzetet is örökölte. (L. Goldmann szerint e tragikus hősnő pontos definíciója az, hogy „Minos és Phasziphaé lánya", mert „egy személyben egyesíti a poklot és az eget", és azt is, „ami az égben bűn, a pokolban pedig igazság".) Ahogy belép, halálra szánja magát - ekkor még győzhetne tisztaságvágya; ehelyett az újabb helyzetek újabb bűnt (és újabb érzelmi állapotokat) váltanak ki belőle. Előbb felfedi titkát valakinek, kiadja magát; majd visszautasítják vallomását; hagyja (egyre lejjebb zuhanva), hogy ártatlan bűnhődjön; amikor pedig megtudja, hogy szerelme mást szeret (és egyáltalán: képes szeretni!), őrült féltékenységében egy másik ártatlan pusztulását is kívánja - ez állapotának mélypontja („vesszen Aricia"- IV.6.). Totalitás-igényében egyesíteni akarja a méltóságot és a szenvedélyt, a tisztaságot és a tiltott szerelmet - igazából csak a képzeletében élő, a gyengeségek (és apja hibái) nélküli Hippolytosba lesz szerelmes. Lelke szélsőséges, végletes állapotok között háborog: a szenvedély őrületének megvallása után szégyenérzet, lelkifurdalás, szánalom, bűntudat, sértettség, majd őrjöngő féltékenység lesz úrrá rajta; egyetlen nyugodt pillanata sem lehet. Ugyanakkor végig megőrzi fenségét is; tisztában van saját belső folyamataival; ismeri, analizálja, bírálja magát, elítéli saját gyarlóságát. Ilyen ellentmondásokkal nem lehet élni: megzavarta a világ rendjét, bemocskolta a napot („a nap alatt", azaz a világban játszódik a mű; Apollo Phaedra őse); azért távozik (a világból), hogy helyreálljon a (kozmikus és társadalmi) rend.
„Racine-nál jelentkezik először az a pszichológiai atmoszféra, mely minden szereplőjét körülveszi, magyarázza, befolyásolja. Később Schiller és Hebbel ezt a pszichológiai hátteret még jobban elmélyíti, majd Ibsen és a naturalizmus ebből teremti meg a drámai miliő technikáját. Ez az uralkodó atmoszféra lesz aztán az egyik legfontosabb stílusjegye a franciás drámának, Csehov világa is erre a miliőtechnikára épít,
s O'Neill nagy lélegzetű darabjai is" (Almási M.).
A mű értékrendje Racine janzenista szemléletét tükrözi. Egész pályáját és világnézetét a Port-Royal kolostor és a Versailles között feszülő ellentétes életfelfogás alakította: a beléoltott janzenista szemlélet ellenpéldáját XIV. Lajos udvarának világi szelleme jelentette számára. Az eleve elrendelés hitelve, az emberi szabad akarat hiánya a végzetszerűség érzését adja; az ember egyedül áll a sorssal (Istennel) szemben, s boldogságát csak a kegyelem és a kiválasztottság állapotában találhatná meg. A kegyelem nélküli világban az elérendő, megvalósítandó cél (a pozitív érték) a nyugalom; a pusztulást okozó szenvedély csak negatív érték lehet.
A Phaedra hatását nyelvi megformáltságának is köszönheti: választékos, de világos szövegét - a mitológiai jelképek mellett - az ismétlődő kulcsfogalmak, ill. az egyre több jelentéssel gazdagodó képek rendszere hálózza be. (A leggyakoribbak: dicsőség, erény, szerelem, járom, gyűlölet, szégyen, halál, végzet, ég, sors, isten(ek); elárul, menekül, rejtőzik; gyáva, ártatlan, vétkes; a metaforikusak: út, nap, szörny, vér, füst, tűz stb., pl.: a Hippolytost elpusztító, „vért, füstöt, tüzet" okádó szörny Phaedra vágyának, bűnének perszonifikációja, minden rész-kép visszautal korábbi, rá vonatkozó képekre; a műben a szerelem pedig eleve a „végzetes tűz"; a piros (pirulás) az egyetlen jelzett szín.)
„Racine varázsa: ahogy az elnyomott költészet keresztülizzik a hideg és konvencionális formákon", „a rendben sorakozó versek mögött örvények rémlenek, a konvencionális szavak titkos gondolatokat asszociálnak. A dráma a
végén mégis avval az ízzel hagy, mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna. Racine-nál minden a szerelem" (Babits).
A páros rímű alexandrinusokat (hagyományosan) 13-as, 12-es jambikus sorokban fordítják magyarra. A részleteket Somlyó György fordításából közöltük.
SWIFT
Gulliver utazásai
(1726)
Éminden újabb műtét után világosan megállapítottam, hogy mennél tovább haladunk, a hibák számban és terjedelemben annál inkább növekszenek. Mindebből méltán vontam le magamnak azt a következtetést, hogy az a bölcselő vagy feltaláló, aki a természetben jelentkező repedéseket és szakadásokat össze tudja forrasztani és fércelni, sokkal nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hasznosabb tudományra tanít bennünket, mint az, aki ma köztiszteletnek örvend, s aki feltép és leleplez minden hibát, akárha valaki a bonctant tartaná az orvostudomány végső céljának."
(SWIFT: HORD•MESE C. ?RéSéB•L)
A mű az utaztató regények sorába illeszkedik, melyek a nagy felfedezések korától rendkívül népszerűek voltak, de azoknak egyúttal torzított tükre, paródiája is. Gullivernek, a kalandvágyó hajóorvosnak négy fantasztikus útját írja le ebben a regényben Jonathan Swift (1667-1745), de ezúttal nem a kalandok érdekessége adja a mű magvát, hanem sokkal inkább a belőlük és általuk megfogalmazódó, megfogalmazható tanulság. Az első két utazás végpontja a törpék, illetve az óriások országa; ezekben elsősorban a különböző társadalmi rendszerek megítélésére van módunk. A harmadik könyvben az emberi szellem tévelygéseit teszi nevetségessé az író, az utolsó részben pedig már maga az ember lesz a mind élesebb kritika tárgya.
Gulliver szenvedélyes utazó, képtelen hosszabb időn keresztül otthon maradni. Világjárási vágyát nagy mértékben az otthoni szűkös megélhetés ébreszti, továbbá viszolygása az orvoskollégák kétes jövedelemszerzési módjaitól. ?gy hát időnként tengerre száll. Hazájából egyre erősebben elkívánkozik, de idegenben eleinte még lelkesen dicsőíti Angliát (és Európát), idővel azonban egyre inkább meghasonlik vele.
Gulliver első két útja
A regény első két könyve a törpék országába, Lilliputba, illetve az óriások szigetére, azaz Brobdingnagba (az előszó helyesbítése szerint: Brogdingragba) vezérli Gullivert. Olyan képzelt világokat alkot tehát Swift, amelyekben minden méret kisebb, illetve nagyobb az emberi világ normájához képest. Swift ezzel arra figyelmeztet, hogy minden viszonylagos. Fogalmaink, ítéleteink csupán a saját megszokott nézőpontunkból látszanak egyértelműnek és logikusnak; a tágabb valóságban azonban a nézőpontok sokfélesége lehetséges, egy új dimenzióból való szemlélés minden ítéletünket módosíthatja.A viszonylagosság hangsúlyozásával és a kicsi-nagy dimenzió középpontba állításával a komikus helyzetek sokasága jön létre. A méretbeli kicsinység-nagyság egyben azt is felveti, mi a valóban nagyszerű, mi a jelentéktelen, illetve milyen személyek, jelenségek látszanak nagynak, esetleg csupán akarnak nagynak látszani.
Az aránykülönbségek tanulsága, hogy a kicsi fél a nagytól, de félelmét pózolással, képességeinek tolakodó fitogtatásával, fellengzős gesztusokkal leplezi. Lilliput császára „a világ legvégső határain is túl uralkodik; minden királyok fölött király", „kinek lábai alatt a föld legmélyebb mélye a zsámoly". A törpe lilliputiak agresszívek, a hozzájuk képest óriási Gulliver viszont jámbor, türelmes, és végül nem lesz hajlandó részt venni az ellenlábas ország, Blefuscu („a világmindenség másik óriása") földig rombolásában. A valódi nagyság nem szorul minduntalan bizonygatásra, egyszerűen létezik.
Az első két kötet a kicsinyesség, az önzés, az erőszakosság és az önelégültség megnyilvánulásaira sorol fel számos példát. A törpe lilliputiak azonnal megkötözik
a tengerparton alvó Emberhegyet, és íjjal-nyíllal felfegyverkezve hatalmaskodnak hősünk fölött. Brobdingnagban viszont Gulliver a törpe, ő ajánlja fel lelkesen a bölcs királynak „technikai tudását", a puskaport, nem véve észre a király leplezetlen megdöbbenését.
A törpék, illetve az óriások politikai élete és államszervezete is számos tanulsággal szolgál. Lilliput urai a belső ellenzék támogatása miatt tekintik ellenségüknek a szomszédos Blefuscut, a két ország egyébként békében élne egymás
mellett. Brobdingnagnak nincs szomszédja, mégis fenn kell tartania hadsereget (a közelmúlt zavargásai miatt), mert még ebben a harmonikus társadalomban is szükség van a rend fenntartására (az arisztokrácia folyamatosan küzd a hatalomért, a király az egyeduralom fenntartásáért, a nép pedig a szabadságért). Az állam létének elengedhetetlen tartozéka az erőszak.
Brobdingnag életét mégis a bölcsesség, a tudomány hatja át. A józan ész, a tiszta értelem, az igazságosság és megértés uralmát, a gyors és célratörő ügyintézést a bölcs király mellett tanácsadó tudósok biztosítják. Lilliputban ezzel szemben angliai típusú parlamentáris királyság működik, annak visszásságait mutatja be Swift. Brobdingnagban visszaszorítják ugyan a korrupciót, de az emberi önzést és lelketlenséget nem tudják kiküszöbölni (pl. Gulliver első gazdája a végsőkig kiszipolyozza a parányi emberkét). Látszatra Lilliputban is a józan gyakorlatiasság és az erkölcsösség uralkodik (pontosan kiszámítják pl. az Emberhegy fejadagját, az ármánykodást és a csalást szigorúan büntetik), de a felszín mögött, alattomban ott munkálkodik a kegyetlenség (kivégezzék-e óriás vendégüket, avagy csupán megvakítsák és halálra éheztessék).
A harmadik és a negyedik utazás
Brobdingnagban, az ún. felvilágosult abszolutizmus államában a királyi bölcsesség már jelentős szerepet játszik. Gulliver harmadik útján a felvilágosodás vezéreszméje, a racionalizmus egyértelműen a középpontba kerül, de sajátos, szatirikus módon.
A több kis utazásból összeálló harmadik úton a tudományosság uralkodik egyénen és társadalmon egyaránt. Ez a tudomány azonban nem az ember kiteljesedését és szabadságát szolgálja, hanem egyrészt a hatalom szolgálójává silányul, másrészt elszakad a gyakorlattól. A tudományoskodó butaság különféle változatait látjuk a repülő szigeten (Laputában), az ennek elnyomásában élő alsó tartományban (Balnibarbiban, ennek Lagadó nevű fővárosában) és a két szomszédos szigeten (Glubbdubrib és Luggnagg területén).
A bámulatunkra méltó fizikai és matematikai tudás révén készített repülő sziget
(a mágnesességet hasznosítva) képes a levegőben úszni, de mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a király és tisztviselői az alsó tartományt féken tartsák. Az elméletben (a matematikában és zenetudományban, valamint a csillagászatban) lenyűgözőek az eredmények, de gyakorlatban a termékek, a gyártmányok mindig félresikerülnek. Aki virágzó gazdálkodást vezet, az ebben a világban csodabogár, sőt közellenség. A sokféle groteszk „tudományos munkálkodás" (pl. a napfény kivonása az uborkából) egyfelől a gúnyolódó Swift kegyetlen fantáziájának terméke, másrészt gyakran feltűnően emlékeztet „normális emberi" világunkra (pl. a besúgókról szóló részben).
észre kell vennünk, hogy Gulliver ezeket az élményeket már meglehetős egykedvűséggel éli át. Hősünk ekkorra már kiábrándult a keresztény civilizációból, amelyet korábban még buzgó naivitással dicsőített. A lagadói Királyi Kitalátorok Akadémiájában pedig végül még ő is gunyoros javaslatokkal toldja meg az ott látott és hallott idétlenségeket. Az emberi kapcsolat és a kommunikáció ellehetetlenül ebben a torzult világban. Már a házaspárok sem figyelnek egymásra, az emberi beszéd egyszerűsítésére, sőt kiiktatására pedig máris vannak elképzelések és módszerek.
Gulliver szemlélődése Glubbdubrib szigetén, a „boszorkánymesterek vagy mágusok" társadalmában folytatódik. A világjáró hajóorvos elsősorban az ókor jeles személyiségeit idézteti maga elé. Az emberi kultúrtörténet legdicsőbb személyiségeinek felsorakoztatása üde színfoltot jelent a kegyetlen iróniájú műben. Rendkívül figyelemre méltó, hogy az ókori nagyságok mellé Swift az azóta eltelt századokból egyedül Sir Thomas More-t állítja; az Utópia szerzőjének, a műfaj atyjának és a szellemi elődnek adózik ezzel a Gulliver utazásai írója. Arisztotelész szájából azt halljuk, hogy a tömegvonzás elve (Newton tana) és a matematikai alapú világkép (Descartes elmélete) nem lesz hosszú életű. Ebben a részben már közvetlenül a felvilágosodás kritikusaként ítélkezik Swift. A legteljesebb kiábrándultsággal pedig a modern történettudományról szól az író.
Luggnagg szigetén „struldbrugok", azaz halhatatlanok is élnek, ők mentesek az „emberi természet egyetemes tragédiája" alól. Gulliver a felvilágosodás eszmerendszerének alapján lelkesen kifejti, hogy az örök élet ajándékát mire használná fel: minél nagyobb tudást felhalmozva „a tudás és bölcsesség eleven kincsesbányája" szeretne lenni, jótékonykodna és közösségi életet élne, „fáradhatatlanul figyelmeztetve és felvilágosítva az emberiséget [É] az emberi természet állandó elfajulásának" növekvő veszélyeiről. Ezzel a nemes célkitűzéssel szemben azonban az öregség Luggnaggban a halálnál is nagyobb katasztrófa, hiszen az emberek fizikai, szellemi, sőt erkölcsi leépülésének nem vet gátat a halál.
Az utazás a „nyihahák" országában ér véget. Gulliver itt már arra kényszerül, hogy feladja kilátástalanná váló törekvését, azaz: Anglia, a keresztény európai kultúra és az egyetemes emberiség védőjének szerepét. A bölcs lovak emberségében(!) és életrendjének harmóniájában nem lel hibát (sőt maga is ellenállhatatlanul közéjük kívánkozik). Az undorító, emberszerű jehu csőcselékkel pedig képtelen azonosságot vállalni. Ebben a részben mesél a legtöbbet hazája társadalmáról Gulliver a vendéglátójának - és itt hull le a hályog a szeméről. Részletesen ecseteli az emberek politikai, gazdasági és kulturális életének visszásságait, részletezi az igazságszolgáltatás visszaéléseit, a háborúk okait, az orvosok kuruzslásait, a miniszterek viselt dolgait. Az ostobaság és erkölcstelenség, az aljasság és kapzsiság megannyi példájára emlékezik Gulliver; a nyihahák társadalmában viszont a tiszta szellem uralmára talál, a valódi felebaráti szeretetet és az őszinte jóakaratot tapasztalja, a mértékletesség és a szorgalom diadalát. Az optimális társadalmi formát
kereső Gulliver eljut tehát a bölcs lovak valódi bölcsességgel vezérelt parlamenti demokráciájába, ahonnan azonban ő mint jehu végül is kirekesztődik.
A negyedik könyv parabolája azt sugallja, hogy az ember „jehu"-vá, azaz ösztönlénnyé korcsosul. Az emberiségnek az ész és az értelem összhangját nem sikerül megvalósítani. Az emberi faj menthetetlen. Az utolsó keserű fintor: a meglátogatott országok hollétét a főhősnek el kell titkolnia az angol hatóságok elől, hogy megmentse őket a „civilizáció" „gyarmatosításaitól".
A regény elején olvasható bevezető levelek a mű kulcsmozzanatait értelmezik.
A címszereplő Gulliver a kiadóhoz (barátjához és egyben rokonához) szólva többek közt arról ír, hogy mélységesen kiábrándulva bocsátja közre művét, és hogy „minden oka megvan az elkeseredésre". A nyughatatlan hajóorvos útjainak tanulsága - Swift véleménye a világról és az emberről - valóban kegyetlenül keserű, és nehezen fogadható el. A XIX. század kritikus szemléletű írója, Thackeray is tiltakozott ellene: „Swift sárba rántja az emberiséget." Gulliver kiábrándító, sőt kétségbe ejtő tapasztalataival azonban Swift nem kiábrándítani szándékozott, hanem sokkal inkább felrázni, felébreszteni, kijózanítani az önelégültségből, leküzdetni megszokásainkat és előítéleteinket, rávilágítani emberközpontú világképünk torzulásaira. Megjegyezzük, hogy Swift már ezzel az 1726-ban megjelenő szatirikus regényével a kultúrpesszimizmus alapelvét mondja ki, megelőzve Rousseau 1750-es híres írását (értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól). Megfogalmazza azt a végletesen keserű tételt, hogy maga az ember a földi világ legkicsinyesebb, legalantasabb, ugyanakkor legkérkedőbb és legártalmasabb lénye. Ezért nevezhető joggal a könyv „a világ legkeserűbb szatírájának" (Szerb Antal).
A bevezető levél az ellen is tiltakozik, hogy a leírtak valóságos, megtörtént voltát bárki kétségbe vonja. A regény legfőbb sajátossága épp a valósághoz való sajátos viszonya. Jóllehet a kalandok a tapasztalati valóság határain túl játszódnak, mégis mindvégig emlékeztetnek a „normális" emberi világra, és az is könnyen belátható, hogy a torzítások és túlzások ellenére „az egész művet az igazság szelleme hatja át" (olvashatjuk a kiadónak tulajdonított, a bevezetőben szintén közölt válaszlevélben). A fantasztikum és az abszurdig fokozódó túlzás szerepe ebben a regényben éppen az, hogy az emberi valóságban meglévő, de a benne élők részéről észre nem vett torzulásokra felhívja a figyelmet. Ezért is tesz Gulliver minden útjáról hazatérőben rendkívüli erőfeszítéseket arra, hogy kalandjait elhitesse honfitársaival.