Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 A romlás virágai

2011.01.18

------------------------------------------------

        NYÁR LESZ TEHÁT
        Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
        örömöm édes cinkosa, a roppant
        napfény, a selymek közt még szabadabban
        kiemeli drága szépségedet;

        A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
        alásuhog és csókjaival ér
        homlokunkra, mely forró lesz s fehér
        a boldogságtól és várakozástól;

        s ha jön az este, langyos szél susog,
        fátylaid játékosan megsuhognak,
        s baráti mosolyát a csillagoknak
        együtt nézzük majd, ifju házasok.

        Szabó Lőrinc fordítása

        A ZONGORA, MIT GYENGE UJJA CSÓKDOS
        A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
           a rózsaszürke estbe felragyog,
        és egy dal ébred, fájó és bolondos,
           a szárnya surran és beszél-gagyog,
        bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
        hol csendesen az ő parfüme száll.

        Miért ez az együgyű, édes ének,
           mely altatgatja álmatlan szivem?
        Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
           és mit akarsz, hogy félve, szeliden
        kiszállsz az ablakon és hallgatag
        meghalsz a fák között a kert alatt?

        Kosztolányi Dezső fordítása

        ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
        Óh lelkem, mennyi bánat ért
        egy asszonyért, egy asszonyért.

        Vigaszt, hiába, nem találtam,
        pedig szivemmel messzeszálltam,

        pedig szivem elhagyta őt,
        már rég elhagyta azt a nőt.

        Vigaszt, hiába, nem találtam,
        pedig tőle már messze jártam,

        s szivem, túlérzékeny szivem,
        így szólt lelkemhez: - Úgye, nem,

        nem valóság - bár annak érzed -
        bús és dacos száműzetésed?

        S lelkem felelt: - Mit tudom én,
        mily csapda ez, vagy mily remény:

        mindig mellette, nála, véle,
        pedig messze száműzve tőle?!

        Szabó Lőrinc fordítása

        GREEN
        Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
        s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol.
        Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
        s legyen szép szemeid öröme e csokor.

        Siettem; elborít még a hajnali harmat,
        mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
        Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
        álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.

        Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
        még benne zengenek utolsó csókjaid;
        engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,
        s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.

        Szabó Lőrinc fordítása

        AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK
        Az álnok-szép napok egész nap tündököltek
        s most itt remegnek az alkony bronzaiban.
        Húnyd a szemed, szegény lelkem, s fuss, szótalan:
        iszonyú kísértés. Szörny csábít vissza: szörnyedj.

        Egész nap tündökölt láng-jegük: összetörtek
        minden tőkét a domb oldalán; oda van
        az éneklő azúr, amely úgy hív; s arany
        vetésünk földre dőlt egész hosszán a völgynek.
        Sápadj, s menj, s mondj imát. Ezek a tegnapok
        felfalni kezdenék megint szép holnapod?
        S ha megrohan megint régi őrületed?

        Dühöngő támadás, de a végső! Kalandos
        emléked öld le, mind, ujra! És menj, harangozz
        a vihar ellen: menj, imádkozz, míg lehet.

        Szabó Lőrinc fordítása

        CSAK MENJ TOVÁBB
        Csak menj tovább és ne emészd magad!
        Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
        s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
        s puszta fegyvered a hadakozásra:
        a lelki szegénységet s Istened.

        És főként föl ne add szived reményét.
        Mit számit egy kis szenvedés s sötétség?
        Utad jó, s végén a halál fogad.
        Igen, főként a reményt föl ne add,
        hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

        Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
        Az élet rút, de mégis a hugod.
        Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
        s távol legyen tőled az az okosság,
        mely sunyin megkisérti hitedet.

        Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
        magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
        dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
        álomba merítsen az unalom,
        mit az ellenség küldhet ellened.

        Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
        mert a Béke vár a hegy tetején
        harsonás, diadalmi ragyogásban.
        Fuss a fehér-fekete éjszakában.
        Már kiterjeszti a fejed felett

        győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.

        Rónay György fordítása

        URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT
        Uram, szerelmed megsebesitett
        s még mindig remeg élő sebem ajka,
        Uram, szerelmed megsebesitett.

        Uram, megrázott szent irtózatod
        s még bennem jár a villám mennydörögve,
        Uram, megrázott szent irtózatod.

        Uram, tudom, hogy minden más silány,
        és dicsőséged belém költözött már,
        Uram, tudom, hogy minden más silány.

        Márts meg borodnak hullámaiban,
        s gyúrj össze asztalod szent kenyerével,
        márts meg borodnak hullámaiban.

        Vedd véremet, mely ki nem ontatott,
        s husom, mely méltatlan a szenvedésre,
        vedd véremet, mely ki nem ontatott.

        Vedd homlokom, mely csak pirúlni tud,
        hogy szent lábaid zsámolya lehessen,
        vedd homlokom, mely csak pirúlni tud.

        Vedd kezemet, mely sose dolgozott
        s most kéri égő parazsad s a tömjént,
        vedd kezemet, mely sose dolgozott.

        Vedd szívemet, mely gőgben dobogott
        s most a Golgota tövisére vágyik,
        vedd szívemet, mely gőgben dobogott.

        Vedd lábamat: e léha utazók
        irgalmad hívására futni készek,
        vedd lábamat, e léha utazót.

        Vedd hangom is: e csúf, hazug zsivaj
        a bűnbánat önvádjait dadogja,
        vedd hangom is, e csúf, hazug zsivajt.

        Vedd szememet, tévelygés csillagát.
        hogy az ima könnyében megvakuljon,
        vedd szememet, tévelygés csillagát.

        Óh, Kegyelem s Áldozás istene,
        hálátlanságom kútja iszonyú mély,
        óh, Kegyelem s Áldozás istene,

        Rémületnek s Szentségnek istene,
        óh, jaj, bűnömet, e fekete örvényt,
        Rémületnek s Szentségnek istene.

        Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm,
        tudatlanságomat és rettegésem,
        Te, Béke-Isten, Boldogság s Öröm.

        Te mindezt tudod, óh, s azt is tudod,
        hogy nincs nálam szegényebb a világon,
        Te tudod mindezt, mindezt jól tudod,

        de amim van, azt most Neked ajánlom.

        Szabó Lőrinc fordítása

        RAGYOG A JÓ REMÉNY
        Ragyog a jó remény, mint pajtában a szalma.
        Mit félsz? Donghat az a szárnyrarészeg darázs!
        Nézd, beporzik a nap, mindig van egy nyilás.
        Itt az asztal, aludj, hajtsd fejed a karodra.

        Szegény, sápadt kölyök, de ezt a kis hideg
        vizet csak kiiszod? Aludj. Látod, igérem,
        itt maradok, te meg el fogsz aludni szépen,
        és dudorászni, mint bölcsőben a gyerek.

        Húzzák a delet. Most menjen, asszonyom. Alszik.
        Különös, hogy a nők lépése hogy visszhangzik
        benned, boldogtalan agy, te szegény, szegény.

        Dél. Aludj no! Szobánk jó hűvös, fellocsolták.
        Mint gödör kavicsa, világít a remény.
        Óh, nyílnak-e megint a szeptemberi rózsák!?

        Szabó Lőrinc fordítása

        NAGY FEKETE ÉJ
        Nagy fekete éj
        száll szívemre lágyan
        aludj, minden kéj,
        aludj minden vágyam!

        Már semmi se fáj,
        ó szomorú óra!
        nem gondolok már
        se rosszra, se jóra.

        Bölcső vagyok én,
        ringat egy kéz engem
        sírom peremén -
        Hallga, hallga, csendben...

        Babits Mihály fordítása

        HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
        Hogy ragyog a tető felett
             az ég azúrja!
        Zöld lombját a tető felett
             egy fa benyújtja.

        Abban a darab égben egy
             harang kalimpál.
        A madárfüttyös, bús fa egy
             kis cinkét himbál.
        Óh Istenem, ott, ott zsibong
             a város, ott van.
        Milyen egyszerüen zsibong,
             milyen nyugodtan!

        Hát te mit tettél, te bolond,
             hogy sírva szánod?
        Mivé tetted, szegény bolond,
             az ifjuságod?

        Szabó Lőrinc fordítása

        A KÜRT SZAVA AZ ERDŐ FELE  CSAP
        A kürt szava az erdő fele csap,
        s fájdalma olyan, mintha árva volna,
        és elhal a domb aljára lefolyva,
        hol a kóbor szél kurtán felugat.

        A farkas lelke sír az alkonyat
        felé e hangban, s a nap úgy hajol ma
        a földre, oly hizelgőn haldokolva,
        hogy szivet tép és mégis elragad.

        S hogy még tompább legyen a gyász, a szép és
        halk hó, mint vattarostok, sűrű tépés,
        hull-hull a vérző alkonyaton át.

        És mintha az ősz halk sóhaja lenne,
        oly enyhe az ég s az egyhangu este,
        melyben a táj becézi bánatát.

        Szabó Lőrinc fordítása

        KÖLTÉSZETTAN
                 Charles Morice-nak   

        Zenét minékünk, csak zenét,
        ezért a versed lebegőben
        ragadd meg a lágy levegőben,
        amint cikázik szerteszét.

        Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
        és megvetőn dobd a zenének,
        mert édes a tétova ének,
        s a kétes olvadó anyag.

        Fátylak mögött tüzes szemek
        és déli, reszkető  verőfény,
        s a langyos őszi ég merő fény,
        kék csillagok tündöklenek.

        Mert csak te kellesz, Árnyalat,
        és semmi Szín, koldusi ékül,
        ó, fuvola s kürt összebékül,
        e síma álomszárny alatt.

        A gyilkos Csattanó gaz úr,
        baj lenne ha versedbe hagynád,
        az ötletet, e durva hagymát,
        melytől könnyez a szent Azúr.

        Szónoklat? Törd ki a nyakát
        és jó, ha izmod megfeszíted,
        pórázra szoktatván a Rímet.
        Mi volna, ha nem volna gát?

        Ó jaj, a Rím silány kolomp,
        süket gyerek, oktondi néger,
        babrál olcsó játékszerével
        s kongatja a szegény bolond.

        Zenét minékünk, muzsikát!
        Legyen a vers egy meg nem álló
        lélek, mindig új vágyba szálló,
        mely új egekbe ugrik át.

        Egy jó kaland legyen dalom,
        hajnalban, az ideges szélben
        mentákra üljön észrevétlen...
        A többi csak irodalom.

        Kosztolányi Dezső fordítása

        ALLEGÓRIA
                               Jules Valadonnak   

        Zsarnokúl, súlyosan és színtelen, a Nyár,
        mint kivégzésen a király, elnöki székben,
        tétlen nyújtózik a cinkos mennybolt tüzében,
        és ásít. Alszik az arató s a határ.

        Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.
        Nincs felhő, semmi szél, s csak feszül tiszta-kéken
        a könyörtelenül sima azúr az égen,
        ahol már forr a csönd, s minden dermedten áll.

        A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;
        megbújnak habjai a szomjazó pataknak,
        s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.

        Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,
        hullámlik szüntelen fényár és fényapály...
        S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.

        Szabó Lőrinc fordítása

        A LEGYŐZÖTTEK
                               Louis-Xavier de Ricard-nak                     1 Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
        Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
        marcangolva tipor a győztesek lova
        rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.

        Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
        Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
        megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
        megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.

        Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
        mint gyilkos-banda, mint megannyi meggyalázott;
        nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
        utunkra erdeink lángja vet rőt világot!

        Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
        végleg minden remény, biztos a csata veszte,
        a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
        s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre

        sem képes már, mire a földre éj terül,
        balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
        hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
        mint döntő harc után illő a veszteseknek.                     2 A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
        s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
        a fák lombjait, a virágos réteket.
        A virradat! üdén simogat hűvös ujja.

        Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
        ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
        a kakas, e serény és éber őr rikolt;
        harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!

        Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
        E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
        zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
        és a dögmadarak iszonyú lakomáját.

        Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
        tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
        különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
        a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.

        Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
        Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
        Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
        s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!                     3 A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
        élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
        Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
        ereinkben kering a vér, e drága kincs.

        Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
        arcunkból homlokunk mögött még gondolat
        terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
        kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.

        Meggondolatlanul baklövést baklövésre
        halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
        csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
        Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.

        Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
        enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
        őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
        s közben a szökevény egérutat vehet.

        Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
        iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
        s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
        a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!                     4 Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
        halott; megteszi a kardvas azt, ami kell,
        hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
        az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.

        Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
        minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
        elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
        abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.

        Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
        szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
        Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
        sürgősebbet a szebb jövő sem követel.

        S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
        kifolyt véreteket örömmel issza be,
        melynek zamatos fanyar párája felszáll,
        és vörösleni kezd a felhők pereme.

        S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
        a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
        kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
        mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.

        Kálnoky László fordítása

        FÁRADTSÁG
                        Georges Courteline-nak   

        A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma:
        jönnek a szőke és roppant barbárhadak
        s a Birodalom únt akrosztikont farag
        s stilusát bágyadó alkonyat aranyozza.

        A lélek émelyeg, árvasága kinozza.
        Mondják, hogy messze nagy háboruk zajlanak.
        Óh, hogy a lassu szív s a gyenge akarat
        nem tud már s nem akar kigyúladni pirosra!

        Hogy nem tud, nem akar meghalni egy kicsit!
        Ah, nincs több bor? Bathylle, tréfáid mind kifogynak?
        Ah, serleg s tál üres! Nincs értelme a szónak!

        Csak egy kis csacska vers maradt: tűzbe vetik;
        csak egy rabszolga, ki járja a maga útját;
        csak a nagy, leverő, oktalan szomorúság!

        Szabó Lőrinc fordítása

        THERE
                        Émile Le Brunnek   

        "Angels!" fénylő sarok, hol London estelén
        fecsegve jár a nép, pislog a halovány gáz,
        váratlanul, ahogy a túl makacs remény,
        rám ront emléked, és lelkem elönti ádáz
        erejű fájdalom, vörösen, feketén.

        Boltok, omnibuszok, tele dallal, zenével
        a párás félhomály, mely rumszagot sodor,
        de van illemtudás, még egy ütem se tér el,
        s a részegségben is kísért a jómodor,
        míg sűrűbb lesz a köd és feketébb az éjjel.

        "Angels!" apadt habok, holt napok, tűnt idők;
        hajdani bűneim sokat kószáltak itten,
        a meglepettek és - ó, jaj! - szégyenkezők,
        hogy kedvük telt a te tisztes örömeidben,
        bár Párizst másegyéb miatt hagyták el ők!

        Az el nem fojtható gyermekkor játssza így ki
        - hozzá képest legyen amaz bár Góliát -
        benső szörnyünket, őt, ki arcunkra vetíti
        a gyűlölet s a kín jéghideg vigyorát,
        vagy szánkat keserű fintorba merevíti.

        A bűnösből kitör fehér kisdedkora
        fürgén, hirtelenül, s packáz a szörnyeteggel
        szabadon ragyogó, eleven mosolya,
        mely most - lesz, ami lesz - az ő ajkán dereng fel,
        mint egy fenségesen bosszúálló csoda.

        Szárnyal a Kegyelem, nyájasan intve vissza.
        Ó, az az egyszerű jámborság visszatér!
        Alázat új kora! A mából szökve, tiszta,
        arany gyümölcsöket érlelő ég a cél!
        Viszontlátott neved, "Angels!" hattyúi-friss ma!

        Kálnoky László fordítása

        PÉLDÁZATOK
        Uram, ma, butaság s vad dühök idején
        áldalak, amiért kereszténynek születtem,
        de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,
        tisztult bátorságot s erőt is önts belém:

        erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,
        mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,
        s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen
        gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:

        s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,
        a szamár, mely Vele a városba vonult,
        s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.

        Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:
        e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,
        ő az alázatos, munkás egyszerüség.

        Szabó Lőrinc fordítása

        E KICSI ZUG
        E kicsi zug, e csöpp sarok,
        mely az enyém,
        s mely éltetett, a nagy remény,
        megáldotott.
        Órái a sok régi bűnnek
        sápadnak, tűnnek
        fehér számlapján bús szivemnek.

        Ártatlanság lakik velem,
        egyszerüség.
        Mit van nekem kivánni még,
        aki Krisztust vendégelem?
        Kemény kenyerem, durva ágyam,
        szegénységem, magányom,
        Ó, szent próbám! Ó, drága tanulmányom!

        E bajban-készre-edzett szív,
        s ez áhitat,
        mely szeretettel átitat,
        olyan szelíd s olyan naív
        megoldást adnak életemnek,
        a féktelennek,
        melyben vágyaim elpihennek.

        Uram, fogadd hálámat! Add
        a jó halált.
        Küzdelmeimet áldd meg, áldd
        türelmes óhajtásomat!
        Alázat útján közeledve
        kér egy szegény szív, vedd be
        őt és övéit, örök örömödbe!

        Babits Mihály fordítása

        BARÁTNŐK A BALKONON
        Együtt nézték, hogyan villog-csapong a fecske,
        egyik sápadt, haja éjsötét, szőke volt a
        másik, lázpiros; és köpenyük selyme-fodra,
        lágy felhő, testüket puhán körűlrepeste.

        Mint aszfodélosz, oly bágyadtan, révedezve
        néztek föl a szelíd s óriás teleholdra,
        s mélységes gyönyörét lassan szivükbe lopta
        nagy szivük szomorú hűsége és az este.

        Borzongó karral és csipővel összebújva
        s minden más szerelem gyönyörét szánva-únva
        a balkonon a két barátnő így merengett.

        Mögöttük a sötét alkóv mélyén, kitártan,
        és szónokolva, mint szinpadi trón, derengett
        a nagy és gazdag Ágy az illatos homályban.

        Szabó Lőrinc fordítása

        AUBURN
                 "És szöghajúakat is" (Malbrouk-ének)   

        Tekinteted és szöghajad,
        ferde szemöldökvonalad,
        halovány szirma ajakadnak,
        szived, mely nagy - tétova bár -,
        inkább félénk nőnek mutatnak
        téged, kinek hálám kijár.
        Hálám tiéd, az már igaz!
        Esténként mily öröm s vigasz,
        ó nekemvaló szöghajú nő,
        ha ágyamhoz vezet utad,
        kemény keblű és büszke úrnő,
        tudván szerény szándékomat,

        ingben, kemény mellel, kevélyen,
        mivel érzékeidre kéjben
        dús ünnep vár, s örvendve, hogy
        ismerős szám, kezem s a teljes
        valóm; mind megátalkodott
        a bűnben, mit bolond, ki megnyes!

        Csók nélkül nem marad, tudod,
        se hónaljad, se szemzugod,
        se két emlőd hegyén a rózsa,
        s térdre rogyva vetem magam
        amaz égő csipkebokorra,
        bolondul, fanatikusan!

        Hisz jól tudod, te büszke lény,
        húsodat imádja az én
        húsom, és szertartása hogyha
        el-elhal is - minő halál! -,
        újraéled - mily viharozva! -,
        s újabb, még jobb halálra vár.

        Légy hát büszke, kis tétovázóm,
        mert nézhetsz morcosan, sugárzón,
        tied vagyok legyőzve én:
        velem hullámként ringva játszol
        pogány gyönyörűség ölén,
        s már te se sokat tétovázol!

        Kálnoky László fordítása

        HOGY AGYONÜSSELEK, IDŐ
        Hogy agyonüsselek, idő, te gyilkos árnyék,
        a szűzi szerelem kéklő korába szállnék,
        kéjvágyam s szégyenem elaltatnám puha
        csókkal az Ő kezén, mások nyakán soha.
        A szörny Tiberius, aki vagyok e percben,
        aludjon végre, ha sírnom kell, ha nevetnem!
        S feledve a cudar kéjt, lásson halovány
        lánykákat, kiknek a mezei bál után
        tisztességét soha meg nem sértette volna
        a holdfényben, mikor éjfélt ütött az óra.

        Kálnoky László fordítása

        ARTHUR RIMBAUD-NAK
        Halandó, angyal és démon, te, te, aki
        könyvem első helyét vagy méltó bírni: Rimbaud,
        van bár kontár hülye, ki úgy hív: kurafi
        s zöldfülü szörnyeteg s iskolás boroskancsó,

        tömjénspirálisok és lanthúrhangzatok
        jelzik emlékezet-templomba te belépted,
        hol is fényes neved dicsdalt nyerend azért, mert
        szerettél engem, úgy, miként kivántatott.

        Bámulják majd a nők, izmos, szálfa kamasz
        szépségedet, mely oly ravasz, paraszti szépség,
        hogy nem vágyhat reá csak indolens merészség.

        Lebírtad a halált, - szobornak így maradsz:
        a tiszta gyönyörök felső fokát elérve
        fehér lábbal tiporsz az Irigység fejére!

        Illyés Gyula fordítása

        MONDD CSAK
        Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
        érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
        s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
        szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek

        végzet! - ó, szertelen életem óriási
        élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
        gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
        hajdan, téged egész erejével imádni

        egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
        ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
        és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
        nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss

        féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
        idézd, kezedbe sorsomat miként adom
        a szép jelenben és sok drága holnapon,
        hogy emlékezetednek áldása feloldjon,

        s kalauzom legyen a sötét utakon!

        Kálnoky László fordítása

        RIMBAUD, Arthur



        AZ ELSŐ ESTE
        A fotelben ült, neglizsében,
        s az ablakhoz kaján fejek,
        nagy fák dugdosták indiszkréten
        egész közel a szemüket.

        Félmeztelen helyezkedett el
        s összekulcsolta a kezét.
        Kis lába fázós élvezettel
        nyúlt a földre, s szép volt, de szép.

        Néztem, hogy röpdös a hajában
        egy kis sárga sugár vidám
        pillangóként s a mosolyában
        s a keblén: légy a rózsafán.

        Megcsókoltam finom bokáit.
        Ő fölényesen kacagott;
        hangja úgy trillázott, sokáig,
        mint eltört üvegdarabok.

        A kis láb ijedten huzódott
        az ing alá: "No, ne bomolj!"
        Ha megbocsátotta a csókot,
        a gúnykacaj se volt komoly.

        Szeme hogy dobogott szegényke,
        amikor lezárta a szám!
        Ő kényeskedve húzta félre
        a fejét: "Ez sok, igazán!

        Úgy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
        De csók következett megint,
        s ő nem bírt többé haragudni
        s nevetett, most már szív szerint...

        Fotelemben ült, neglizsében,
        s az ablakhoz kaján fejek,
        nagy fák dugdosták indiszkréten
        közelre sóvár szemüket.

        Szabó Lőrinc fordítása

        OFÉLIA
                                      1 A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
        fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
        lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
        S hallalik zengenek a messzi csaliton.

        Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
        árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
        Ím ezredéve már, hogy szelid tébolyának
        borzong románcain az esti fuvalom.

        Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
        mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
        Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
        s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

        Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
        Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
        ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
        S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.                               2 Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
        meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
        Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
        hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

        Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
        merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
        hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
        meghallotta szived a természet szavát.

        Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
        oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
        s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
        némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

        Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
        Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
        Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
        - S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.                               3 S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
        keresve, hol van a hajdan szedett virág;
        s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
        mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

        Rónay György fordítása

        TÉRZENE
        A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
        korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
        az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
        felhordja tökfejét minden csütörtök este.

        Katonabanda áll a bokrok közepett,
        csákója ring, ha dől a valcer a fagottból
        elöl, körül nehány piperkőc feszeleg -
        a közjegyző betűs fityegőire gondol.

        Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
        dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
        köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
        reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

        Pár nyugdíjas szatócs a fűzöld padokon,
        míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
        egy szerződést vitat, átszámit, összevon,
        és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

        Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
        feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán,
        pipáján édeleg - no persze szűzdohány!
        Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

        A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
        A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
        a szivaros baka szivén - egy csecsemőt
        ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

        - És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
        mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
        Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
        egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

        Egy szót se szólok én, de szemem átmered:
        nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
        törékeny derekuk csipkék között remeg,
        a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

        S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
        képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
        Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
        míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

        Kardos László fordítása

        A MEGHÖKKENTEK
        Feketéllőn, hóban, homályban
        a pince fénylő ablakában
           faruk kerek,

        öt kicsi, térden leskelődve,
        nézi, hogy készit a Pék szőke,
           nagy kenyeret.

        Látják, hogy fehér karja éppen
        szakít egyet a szürke pépen
           s láng-lukba tol.

        Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
        A kövér mosolyu Pék régi
           kis dalt dudol.

        Az ölmeleg piros luk mellett
        kuporognak, hol száll a szellet,
           egy se mozog.

        Majd mikor lakomára készen
        a cipót kiveszik a résen,
           s a füstfogott

        gerendák alatt a befröcskölt
        cipók fölzengenek, s a prücskök
           a padlaton,

        hogy életet lehell e langy luk -
        lelküket elbűvölik rongyuk
           alatt nagyon.

        Úgy érzik, igen-igen élnek,
        a zúzos Jézuskák, szegények
           mind, amikor

        bedörmögnek a résen, s rózsás
        állat-orrocskájuk a vasrács
           rúdjára forr,

        midőn úgy sírnak, mint a barmok
        s úgy görnyednek az égi csarnok
           fényére mind,

        hogy nadrágjuk szétrepedezget,
        s a téli szélbe csüngve reszket
           rajtuk az ing.

        József Attila fordítása

        ÁLOM, TÉLIRE
        Télen egy rózsaszín és kékpárnás vagonban
             utazni jössz velem.
        Jó lesz. Őrült öröm. S minden puha sarokban
             csókok fészke pihen.

        Szemed majd behunyod, hogy ne lásd esti békéd
             megrontva az ablakon át
        fintorgó démonok fekete söpredékét
             s fekete farkasok hadát.

        S egyszer csak valami az arcodat kaparja...
        Egy pici csók lesz az, bolond pókként nyakadra
             aláiramodó.
        Hozzám fordulsz: "Keresd!", s a fejedet lehajtod.
        S üldözni lesz időnk soká a kis bitangot,
             aki - nagy utazó!

        Szabó Lőrinc fordítása

        A VÖLGY ALVÓJA
        Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
        és eszelősen minden fűszálat teletűz
        ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
        a nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

        Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
        fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hüsén,
        alszik, hanyatt a fűben, s arany felhő lebeg fenn,
        s ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

        Lába a sásszirom közt, alszik s derűs az ajka,
        mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta, -
        óh Természet, melengesd szegény fázó fiút!

        - És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez,
        süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez.
        Alszik. - S jobb oldalán két kármin szélü lyuk...

        Tóth Árpád fordítása

        A ZÖLD HORDÓBAN
        Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében,
        Charleroi-ba így érkeztem végre meg.
        A Zöld Hordóban egy vajaskenyeret kértem
        és félig hidegen egy sonkaszeletet.

        A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam
        jókedvűn. Néztem a tapéta gyermeteg
        ábráit. És egész nagyszerűnek találtam,
        hogy egy lány - szeme víg, a melle rengeteg

        - ez aztán, ez bizony a csóktól nem ijed meg! -
        nevetve hozta be a vajaskenyeret meg
        a sonkát, langyosan, kezében tarka tál;

        a  rózsás és fehér, szagos foghagymakente
        sonkát - és sört csapolt óriás serlegembe,
        mit megaranyozott egy késett napsugár.

        Rónay György fordítása

        A KIS HAMIS
        A barna bútorú ebédlő teli volt
        a firnisz és gyümölcs szagával, összeszedtem
        egy tányér nem tudom, miféle belga jót,
        békén elnyúltam egy öreg karszékbe, s ettem,

        s hallgattam derüsen: a toronyban ütött.
        Ekkor egy hirtelen roham, kinyílt a konyha,
        s már nem tudom, miért, a szolgáló bejött,
        pruszlikja nyitva volt, és félre állt a kontya.

        Jött, s a kisujja ott kapirgált tétován
        arca őszibarack, tej-vér-szín bársonyán,
        gyerekes fintor ült az ajka szögletében,

        pár tányért kedvesen mellettem lerakott,
        s mint aki tudja, hogy dukál neki a csók,
        suttogva odaszólt: "Ni, itt bibis a képem..."

        Kardos László fordítása

        KÓBORLÁSAIM
        Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben.
        A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
        Szolgáltalak, Múzsám, menvén az ég alatt,
        s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!

        Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
        Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
        s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
        Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.

        Hallgattam züm-zümük, s egy árok volt az ágyam
        szeptember estjein s a homlokomra lágyan
        mint frissitő ital, estharmat csöppje hullt;

        rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
        térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
        pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!

        Radnóti Miklós fordítása

        A PÁRIZSI ORGIA AVAGY PÁRIZS ÚJRA BENÉPESÜL
        No, gyávák most elő! Tódulj, a tér szabad már!
        A lángtüdejü nap a szennyes utakon
        végigsikált, ahol úgy hemzsegett a barbár.
        Szent Városunk ime, elnyúlik nyugaton!

        Hát rajta! Már a tűz mindenfelé joházik!
        Nézzétek: itt a part - nézzétek: a körút,
        házaitok körül könnyű azúr sugárzik,
        melyet még a minap bombák vörösse dúlt!

        A döglött palotát dugjátok deszkavázba!
        Csillan a szemetek: elmúlt a szörnyü nap.
        Ni, egy piros csapat a derekát riszálja:
        legyetek bárgyu, víg és rettegő vadak!

        Üzekedő szukák, kik a mocsokba faltok,
        kéjpaloták szava kiáltoz értetek!
        Fussatok, faljatok! Zihál az utcasarkok
        körül a kéjes éj: ti árva részegek,

        igyatok! És ha jő a fény bolond özönnel,
        és körülöttetek patakzó pompa reng,
        csak nem nyáladztok majd a borba holt közönnyel
        s némán, míg szemetek vak távolban mereng?

        Zabálj, a szépfarú istennő örömére!
        Hallgasd a böfögők szívszaggató jaját!
        Hallgasd, hogy ropja kinn a hörgő, lázas éjbe
        a bamba meg a vén, a szolga meg a báb!

        Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,
        büdös lehelletek, hajrá, előre csak!
        Bort, bort, a nemtelen mámorok asztalára!
        Gyalázat marta fel, ó, Győztes, a hasad!

        Táguljon orrotok felséges undorokra,
        nyűtt tarkóizmotok vad méreg járja át,
        míg kulcsolt kezeit csúsztatva nyakatokra:
        "Gyávák, tomboljatok!" - a költő így kiált.

        Mert lám a büszke Nő forró ölébe ásva,
        sikoltó görcseit szorongva lesitek,
        vonagló mellein iszonyu szoritással
        becstelen magotok szégyenét fojtva meg!

        Vérbajos kóklerek! királyok és bolondok,
        a szajha Párizson, ó, mire is valók
        e testek, lelkek és e mérgek és e rongyok?
        Leráz ő titeket, harapós rothadók;

        s míg loccsant beleken holt öletek siratva,
        forrón esengtek ott a pénzetek után,
        szégyenetek fölött zord ökleit mutatja
        a harcok terhese, a vörös kurtizán!...

        S ha e zord tánc után kiálltak már bokáid,
        Párizs, és átveri a kés a szívedet,
        és elzuhansz, s derűs szemedben még sokáig
        ott csillog szeliden a rozsdás kikelet,

        ó, félhalott falak, ó, sok-fájdalmu város,
        sápadt szinedre tár ezer vidám kaput
        jövendőd, arra néz orcád és büszke páros
        kebled, te szent, akit megáldott már a Mult.

        Frissé elektrizált husod vad kínra retten,
        s a szörnyü életet megújra kortyolod,
        ólomszín kukacok nyüzsögnek ereidben,
        és tiszta vágyadon jégcsapos ujj csoszog!

        Sebaj. A Haladás lelkének úgysem árthat
        az ólomszín kukac - a vámpirok raja
        sem vájta ki szemét a kariatidáknak,
        s kék lépcsőket mosott szent könnyük aranya.

        Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,
        s bár várost bűzösebb fekéllyé soha még
        nem rothasztottak e viruló szép világon -
        a költő vall neked: Szép vagy te, csodaszép!

        Orcád a szentelő orkántól lett sugáros;
        az erők iszonyú bozsgása fölemelt;
        forr míved, a halál dörög. Választott Város!
        A siket kürt szivén gyűjtsd meg a harci jelt.

        A Költőből zokog a Rongyosok siráma,
        a Fegyencek dühe, Kivertek sikolya,
        sugaras vágya mind korbács a Nők husára,
        szökdelnek sorai: "Becstelen! Bandita!"

        - Lám minden rendbe jött: a bordélyt, mint a múltban,
        felhörgő orgiák sírják megint tele,
        s a vörös falakon a gázláng tébolyultan
        s baljóslatún lobog a sápadt ég fele!

        Kardos László fordítása

        TETŰKERESŐK
        A gyermek homloka ha rőt nyommal rovátkos,
        s kínzottan a fehér hab álomért eseng,
        két nyurga és szelíd lánytestvér lép az ágyhoz,
        áttetsző ujjukon ezüst köröm dereng.

        Ablakhoz ültetik, mely szélesen kitárva,
        s hol a kék levegő füröszt egész csalit
        virágot, s dús haján, melyre szitál a pára,
        járatják vad, finom, becéző ujjaik.

        Ő hallja, hogy dalol lélegzetük, amint lágy,
        hosszú, növényi és rózsás mézet virít,
        és néha megszakad, ha szisszenőn beszívják
        ajkukról nyálukat, vagy a csók vágyait.

        Hallja, az illatos csöndben hogy rebben ében
        pillájuk; s villamos, lágyujju két kezük
        királyi körme közt, gyöngyszürke közönyében
        szenvednek pattogó halált a kis tetük.
        A lustaság bora hullámzik rajta végig.
        Halk harmonikaszó, tombolni tudna bár:
        a gyermek érzi, hogy amint lassan becézik,
        úgy forr s apad szivén a vágy, zokogni már!

        Rónay György fordítása

        A RÉSZEG HAJÓ
        Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
        a vontatók sora egyszerre elmaradt:
        versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
        festett karókra vert, meztelen-húsukat.

        Nem gondoltam velük - s azzal se, tág ölemben
        angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
        a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben,
        vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

        S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
        robogtam siketen, mint gyermekagy, tova!
        az omlóföldü félszigetek partja táján
        győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!

        A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
        kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
        az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
        s nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

        Mint gyermekajkon a borízü alma húsa,
        a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
        a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
        s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
        S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
        és csillagringató tenger dalaiban,
        a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
        és mámoros tetem bús sajkaként suhan;

        s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
        a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
        izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
        erjesztve a fanyar és vérszin vágyakat.

        Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
        tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
        árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal -
        s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

        Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
        s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
        mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
        antik tragédiák merev s zord hőseként.

        Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
        a tenger szemein csók volt az éjsetét,
        kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
        s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

        És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
        a kergült csordaként torló hab taraján,
        nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
        talpával tiprat-e a hörgő óceán?

        Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
        láttam párduc-szemű, virágos testeket
        s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
        s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

        És mocsár fortyogott, és óriási varsán
        rohadt a sás között leviatáni hal,
        szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
        örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.

        Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
        öblök rémroncsait láttam s a hajnali
        parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
        a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

        S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
        a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
        Virágos habverés áldotta bús utam már,
        s a puha-puha szél hizelgőn lengni kelt.

        S a tenger - pólusok gyötörték s unt világok -
        míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
        özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
        s asszonyként tűrtem én, térdelve reszketeg.

        S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
        a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
        S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
        rossz láncaim között aludni mélyre szállt...

        Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
        s madártalan terek üréig vert az ár,
        vizektől részegült roncsom ki nem halássza
        se fürge monitor, se lassu bárka már.

        Szállottam szabadon, ibolyafényü ködbe,
        s a mennyet fúrtam át, e bíborló falat,
        és most a nap-moha és azur nyála föd be:
        költőknek ritka és zamatos jófalat.

        S villamos-rája-rajt sodortam, és tolongott
        setét csikóhal is a balog tat megett,
        vad júliusi fény és izzó lángdorongok
        verték tölcsérbe fönn a sűrü-kék eget.

        Kit Behemót buja s hars poklához az orkán
        borzongató dühe ötven mérföldre vitt,
        én, örök bujdosó a kék ég horizontján,
        sajnálom Európa kivénhedt földjeit.

        Láttam sziget-csodát! Csillagzó szemhatárral!
        Fölötte meghasadt, mámoros menny terült!
        Jaj, ott bujtál-e meg, alvó aranymadár-raj
        az éjek mélyein, jövendő szent Derű?

        Igaz, sírtam sokat. Ugy elgyötört a hajnal,
        s minden hold szörnyü volt és minden nap sivár,
        és részeggé tömött a kéj kesernye. Jaj, jaj,
        csak szétrepedni már! Csak elsüllyedni már!

        Ha vágynám vízre még az unt Európában,
        hűs tócsa volna az, setét és pici tó,
        hol bús fiucska ül az alkony illatában,
        s pillangóként libeg egy csöpp papirhajó...

        Akit már fürdetett hullámod, lusta tenger,
        kalmárként szállhat-e gyapottal révbe még?
        Nem, nem! S a lobogók és lámpák dölyfe sem kell,
        nem állom már a mord hidak nehéz szemét...

        Kardos László fordítása

        A MAGÁNHANGZÓK SZONETTJE
        Szurok Á! hó É! rőt I! zöld Ü! kék O! - csak egyszer
        lehessek titkotok mind elbeszélni bátor!
        Á!: - bolyhos öv, mely a setét legyek faráról
        csillog, ha szörnyü bűzt belepnek lomha testtel!

        Á! árnyak öble! É! hűs párák, tiszta sátor,
        halk hóvirág, királyi hermelin, jégtűs gleccser!
        I! bíborok, kihányt vér, kacagógörcs a keccsel
        vonagló női ajkon, ha düh rándítja s mámor!

        Ü!: - az isteni tenger nyugodt, gyürűző tánca,
        nyájjal hintett fenyér csöndje, tudósok ránca
        a békés homlokon, mit alkimia tép föl. -

        Ó!: - szörnyü harsonák, mik ítéletre zengnek,
        és Csönd, melyben világok és angyalok kerengnek,
        Oméga! - viola sugár az Ő szeméből.

        Tóth Árpád fordítása

        A HOLLÓK
        Uram, ha dér ül már a réten,
        s a hosszan zengő estharang
        dületeg viskók közt alant
        elhallgat a kopár vidéken,
        szálljon az égből ide le
        a hollók kedves serege.

        Károgó furcsa had a fákon,
        fészketek dúlja téli szél!
        Sárgás folyók vizeinél,
        útmenti vén kálváriákon,
        árkok felett, odúk felett
        oszoljatok és gyűljetek!

        Francia földön, téli tájon,
        hol tegnapról sok holt hever,
        ott köröztök ti ezrivel,
        hogy mindőnk szíve visszafájjon.
        Légy tartozásunk zord szava,
        te, gyász fekete madara!

        De szentjeim ti, fenn a tölgyön,
        a bűvös est bús árbocán,
        legyen övék a csalogány,
        övék, kiket már lenn a földön
        a fűbe láncol - s ott a vég! -
        a reménytelen vereség.

        Kardos László fordítása

        IFJÚ HÁZASOK
        Sötétkék égre tárva a szoba.
        Szemernyi hely sincs: ládák, kosarak!
        Kint farkasalma lepi a falat,
        s villog zöldjében a manók foga.

        Bizony, koboldok cselszövénye mind
        e rendetlenség és e kiadások!
        Egy bájoló boszorka keze hint
        szedret itt s vet ott a sarkokba hálót.

        Mások meg, zsörtös nénék, fénybe bújva
        turkálnak a szekrény mélyeiben,
        s megülnek ott! az ifjú pár ki tudja,
        hol kószál, s nem történik semmi sem.

        Az álnok szél, míg odajár szegény,
        csalja-lopja egész nap itt a férjet.
        Fürödni a benyíló égövén
        még ártó vízi villik is betérnek.

        Az éjszaka, a drága, ó! a méz hold
        arat ajkukon mosolyt s a nyomán
        száz réz szalagot lobogtat az égbolt.
        Patkánnyal vívnak harcot ezután.

        - Ha este lesz, bárcsak ne jönne sápadt
        lidérc, akár ha puskák tüze gyullad.
        - Ó, szent, fehérlő betlehemi árnyak,
        ti bűvöljétek kékjét ablakuknak!

        Rónay György fordítása

        AZ ÉHSÉG ÜNNEPEI
                     Éhem, Anna, Anna,
                         kapj szamaradra.

        Hogyha él még ínyem vágya:
        csak göröngyre és sziklára.
        Csinn! csinn! csinn! Együnk leget,
        vasat, szenet, köveket.

        Pörögj, éhem. Legelészd
           a hang-rétet.
        Szívj magadba víg sötét
           inda-mérget.

        Fald a szegény-törte úti-követ,
        a vén templom-pilléreket,
        víz-csiszolta part-kövecset,
        szürke völgyi kő-kenyeret.

        Éhem éji lég-bodor,
           ég zsongása.
        Mi köt engem? a gyomor,
           a baj átka.

        Lombhulláskor kél a vágyam
        erjedő gyümölcs husára.
        Rálelek a barázdában
        boglárkára, violára.

           Éhem, Anna, Anna,
               kapj szamaradra.

        Weöres Sándor fordítása

        SZÉGYEN
        Amíg penge nem hatol
        bele metszőn az agyába,
        e zsíros zöld, sárba, hol
        soha nem kel ifju pára...

        (Orrát, ajkát, a fülét
        ah! jobb néki, ha levágja,
        s a hasát is! ó, nagy ég!
        s utánuk hull a két lába!)

        De nem; valóban, amíg
        penge nem jár a fejében,
        ölébe nem csap kavics,
        láng nem marja a belét lenn,

        azt hiszem, az ostoba
        jószág, ez a kellemetlen
        fickó nem un meg soha
        pimaszkodni egy szemet sem,

        szirti macska, bűzgomoly
        füstöl tőle föl az égre!
        - Mégis, Uram, holtakor
        szálljon némi ima érte...

        Rónay György fordítása

        ANTIK

        Pán kecses fia! Kicsiny virágok s bogyók koszorúzzák homlokodat, s alatta két szemed mozog, két drágakő golyó. Arcod beesett, cefre-barna foltjaival. Szemfogad villog. Melled citerához hasonló, harangszó kering szőke karodban. Ott ver a szíved zsigereidben, ahol eggyéforrva alszik a két nem. Indulj meg az éjben, mozdítsd meg lágyan a combod, mozdítsd meg utána a másikat is, a bal combod meg a lábad.

        Rónay György fordítása

        INDULÁS
        Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
        Eleget szereztem. Városok zsongása este és nappal és örökké.
        Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. - Zsongások és Látomások!
        Indulás az új érzés és az új zaj felé.

        Kardos László fordítása

        MUNKÁSOK

        Ó, ez a meleg februári délelőtt! Az alkalmatlankodó déli szél eljött, hogy ismét föltámassza szűkölködő, íztelen emlékeimet, fiatal nyomorunkat.

        Henrikán parasztszoknya volt, fehér és barna kockákkal, amilyet a múlt században viselhettek, szalagos fejkötő és könnyű selyemkendő. Sokkal szomorúbb volt ez, mint valami gyász. Kirándultunk a város határába. Borús idő volt, és ez a déli szél fölizgatta az elpusztított kertek és a kiszáradt gyep minden paraszti illatát.

        Asszonyomat ez nem fárasztotta annyira, mint engem. Egy eléggé magas ösvényen, egy tócsában, melyet a múlt havi áradás hagyott hátra, nagyon kicsi halakra figyelmeztetett.

        A város füstjével és szakmák százaival, nagyon messzire követett az utakon. Ó, a másik világ, az ég áldotta gyarmat és az árnyékok! A déli szél elém idézte gyermekségem nyomorult kellemetlenségeit, nyári kétségbeeséseimet, azt a szörnyű mennyiségű erőt és tudást, amelyet mindig visszatartott tőlem a sors. Nem! Nem töltjük a nyarat ebben a fösvény országban, ahol sohasem leszünk mások, mint eljegyzett árvák. Azt akarom, hogy ez a megkeményedett kar ne vonszoljon tovább egy kedves ábrándot.

        József Attila fordítása

        MISZTIKUM

        A lejtő hajlatán a forgó angyalok gyapjúköntöse lebben, az acél és smaragd füvek közt.

        Lángrétek ágaskodnak, egész a dombtetőig. Balról a sziklahát televényét öldöklések és háborúk gyalázták, és vészes lármák szövik rajta ívüket. A jobb felőli szirt mögött a napkelet s a friss jövő határai.

        És míg a kép szegélye fenn tengeri kagylók s emberi éjek kavargó és gomolygó lüktetése, a csillagoknak és az égnek és mind a többinek virágos bája leereszkedik a lejtővel szemközt, mint egy kosár - átellenben velünk, s alant a szakadék kék lesz tőle és kivirágzik.

        Rónay György fordítása

        HAJNAL

        Átkaroltam a nyári hajnalt.

        A paloták ormán még semmi sem moccant. Halott volt a víz. Az árnyak tábora még nem kerekedett föl a liget útjairól. Mentem, fölriasztgatva a fürge és langyos leheleteket; és a drágakövek pillantást lövelltek, és a szárnyak zajtalanul felemelkedtek.

        Az első esemény az volt, hogy az ösvényen, a már friss és ólomszürke csillogással rakotton, egy virág megmondta a nevét.

        Fölnevettem a fenyők közt lebomló vízesésre: az ezüstös csúcson megismertem az istennőt.

        Akkor egyenként felemeltem a fátylakat. Hadonászva, a fasorban. A lapályon, ahol aztán elárultam jelenlétét a kakasnak is. A városban a tornyok és a kupolák között menekült; és én üldöztem őt a folyó márvánnyal kövezett partjain, koldusként futottam asszonyi lénye után.

        A kaptatón, egy babérliget mellett átöleltem rengeteg fátylával; éreztem egy kicsit hatalmas testét. Aztán a hajnal is, a gyermek is elterült a fák alatt.

        Mire fölébredtem dél volt.

        Illyés Gyula fordítása

        VIRÁGOK

        Egy arany lépcsőzeten - selyemzsinórok, szürke fátylak, zöld bársonyok és kristálycsészék között, amelyek úgy setétlenek, mint a bronz a napban - látom a gyűszűvirágot, amint kinyílik egy terítőn, egy ezüstsodronyos, szemekkel és hajfürtökkel ékes szőnyegen.

        Agátra hintett sárga aranydarabok, smaragdkupolát tartó mahagóni oszlopok, fehér atlaszcsokrok és finom rubinrudacskák veszik körül a vízirózsát.

        Mint egy isten, akinek óriás kék szeme és hóból gyúrt tagjai vannak, a tenger és a menny duzzadó, fiatal rózsák csapatát csalja a márványteraszokra.

        Kardos László fordítása

        DELÍRIUMOK
        A szó alkímiája

        Íme, egyik rögeszmém története.

        Már régóta azzal hivalkodtam, hogy hatalmamba kerítettem minden elképzelhető tájat, s nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit.

        Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyerekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat.

        Keresztes háborúkat álmodtam, fölfedező utakat, melyekről nem maradt leírás, történelem nélküli köztársaságokat, elfojtott vallásháborúkat, erkölcsök forradalmát, fajok és világrészek áttelepítését; hittem minden varázslatban.

        Kitaláltam a magánhangzók színét! - Éj A, hab É, rőt I, kék O, zöld Ü. - Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud majd fogni. A fordítást fönntartottam magamnak.

        Először mindez csak tanulmány volt. Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem.

                          * Nyájaktól, madaraktól, pórnőktől messze távol,
        mit ittam ott térden a part füvében,
        szelíden suttogó mogyorófák között,
        egy langyos és zöld délután ködében?

        Mit ihattam az ifjú, hűs Oise-ból,
        - néma szilfák, virágtalan fű, borús ég fenn! -
        sárga kelyhekből, kunyhóm otthonától
        messze? Aranynedűt, verejtékeztetőt.
        Kancsító kocsmacégér voltam ott.
        - Vihar söpört az égen át. S hogy jött az esti fény,
        a fák vizét beitta mind a szűz homok.
        Az Úr szele jeget vont a tócsák vizén.

        Sírtam, aranyat láttam - s nem tudtam inni én.

                          * Nyár, reggel négy óra, a lágy
        szerelemnek még tart az álma,
        s gőzölgi a hajnali pára
           a dús est illatát.

        Lenn a nagy szérűn, melyen át
        a Heszperida-kerti nap száll,
        sürgölődik - ingujjasan - már
           egy csapat Ács.

        Készítik mohasivatagban
        békén a szép mennyezetet,
           melyre majdan
           fest a város ál eget.

        Értük - kedves munkások ők,
        Babilon-király szolgahadja -
        Vénusz! hagyd ott a szeretők
           szép szívét pillanatra.

        Pásztorok királynője, tedd:
        kapjon a munkás torka bő szeszt,
        s erőik békén legyenek,
        míg dél lesz, s várja a tenger fürdője őket.

                          *

        A költői ócskaságoknak nagy szerepük volt az én szó-alkímiámban.

        Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott föl előttem.

        Mágikus szofizmáimat ezután szóhallucinációkkal fejeztem ki.

        Végül már szentnek éreztem lelkem zűrzavarát. Tétlenül álltam, súlyos láz martaléka voltam: irigyeltem az állatok boldogságát - a hernyókat, melyek az árnyvilág ártatlanságát jelképezik, a vakondokat, a szüzesség álmát!

        Jellemem megkeseredett. Románcfélékben mondtam búcsút a világnak:
        Dal a legmagasabb toronyról

        Jönne, jönne immár
        a kor, mit a szív vár.

        Annyit tűrtem ím, hogy
        most feledek már csak.
        Félelmek és kínok
        föl a mennybe szálltak.
        S beteg szomjúság lep,
        erembe homályt vet.

        Jönne, jönne immár
        a kor, mit a szív vár.

        Mint a rét, mit csöndjén
        mély, mély feledés lep,
        rajta giz-gaz, tömjén
        dúsan nyitnak, érnek,
        s mocskos legyek döngve
        köröznek fölötte.

        Jönne, jönne immár
        a kor, mit a szív vár.

        Szerettem a pusztaságot, a kiégett szőlőskerteket, fakó boltokat, meglangyosodott italokat. Bűzös utcákon vánszorogtam, s hunyt szemmel ajánlkoztam föl a napnak, a tűz istenének.

        "Tábornok, ha akad egy ócska ágyú romba dőlt bástyáidon, bombázz minket kiszikkadt rögökkel. Célozz a fényes áruházak kirakatába! a szalonokba! Porával zabáltasd meg a várost. Oxidáld meg az esőcsatornák száját. Zudits csordultig izzó rubinport a budoárokba..."

        Ó! a szúnyog, megittasodva a csapszék vizeldéjén, amint a kerti borragóba szerelmes, s elenyészik egyetlen napsugárban!
        Éhség

        Étvágyam, ha ébred, már csak
        földre és kavicsra támad.
        Ebédem csak levegő,
        szén, vas érce, sziklakő.

        Fordulj, éhem, legeléssz
             a hangamezőn.
        Szulák kelyhén vidám méz
             vár mérgezőn.

        Itt a sziklatörmelék, rágd,
        edd a templomból a téglát,
        s szürke rétek kenyerét, a
        régi vízár hordalékát.

                          *

        Szárnyast falt és köpve tollas
        étke pelyhét, vak dühében
        lombok árnyán nyítt az ordas:
        magam én is úgy emésztem.

        A saláták, a gyümölcs
        már csak a szüretre várnak;
        de a sövény pókja fönt
        nem zabál, csak ibolyákat.

        Hunyni! forrnék bugyborogván
        oltárodon, Salamon.
        Kifut levem, foly a rozsdán
        s eloszlik a Kédronon.

        Végül, ó boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, arany szikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl:

        Megvan, újra éltet!
        Mi? - az örökélet.
        Tenger s nap ölén egy
             lángba forr.

        Halhatatlan lelkem,
        álld a szavadat,
        bár az éj kietlen,
        s tűzben ég a nap.

        Jó az embereknek
        mértékét levetned,
        törtessen a had!
        Szállsz te már, magad...

        Nincs több remény már, sem
        orietur ím,
        Türelem, tudás: nem
        biztos, csak a kín.

        Nincs már nap se más,
        Szép selyemparázs,
             a te heved
             parancsolat.

        Megvan! Újra éltet!
        Mi? - az örökélet.
        Tenger s nap ölén egy
             lángba forr.

        Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt - kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége.

        Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. - Így egy sertés volt a szeretőm.

        Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert.

        Egészségem megrendült. Jött a rémület. Több napos álomba zuhantam, s amikor felébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára.

        Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek.

        A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor - ad matutinum, Christus venit-kor - a legkomorabb városokban:

               Évadok, paloták!
               Tiszta szív van-e hát?

        A boldogság kincse vár rád:
        Jártam mágus-iskoláját.

        Üdv őnéki, amikor
        a gall kakas szava szól.

        Ah! vágyam már sohasem kel;
        ő vállalta életem fel.

        Testet- lelket fog e báj,
        s minden erőm oda már.

               Évadok, paloták!

        Jaj! a perc, ha odavesz,
        pusztulásom perce lesz.

               Évadok, paloták!

                          *

        Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget.

        Rónay György fordítása