Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 Golding a legyek ura

2011.01.03


3

ÖTÖDIK FEJEZET
A TENGERI SZÖRNY
Újra dagály volt, s a parton, a víz s a pálmaterasz mentén húzódó süppedős, fehér fövény között csak egy keskeny, járható, szilárd ösvény húzódott. Ralph ezen sétálgatott: nyugodtan akart gondolkodni, csak itt volt mód rá, hogy járás közben ne folyton a lábára ügyeljen. S ahogy elgondolkozva ballagott a víz mentén, egyszerre csak meglepődve megállt. Hirtelen megértette, milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen. Végignézett a keskeny parti sávon, és visszaemlékezve az első felfedező utak lelkes boldogságára mint egy régebbi, fénylő gyermekkorra, gúnyosan elmosolyodott. Aztán megfordult, és szemben a nappal visszaindult a móló felé. Elérkezett a gyűlés ideje, s ahogy a napfény rejtőzködő pompájában tűnődve szedte a lábát, gondolatban még egyszer gondosan sorra vette beszédének egyes pontjait. Ennek a gyűlésnek sikerülnie kell: nem szabad, hogy ábrándokkal játszadozzék…
De csakhamar elveszett bizonytalan gondolatai között, amelyeket megfelelő szavak híján nem tudott világos formába önteni. Homlokát ráncolva elölről kezdte a gondolkodást.
Ezt a gyűlést nem szórakozásból hívta össze: végére kell járniuk a dolgoknak.
Kilépett. Sürgős elintéznivalókról lesz szó, s a nap már hanyatlóban volt. Gyors léptei egy kis szelet kavartak fel, amely az arcának csapódott. Szürke ingét is a mellének szorította, s így észrevette, a ráébredés új fényénél, hogy ráncai kemények, mint a kartonpapír, észrevette, hogy sortjának kirojtosodott széle rózsaszínűre horzsolta combjait.
S eszméletének felvillanásában felfedezte, hogy mennyire lezüllött a szenny között, mennyire utálja, hogy minduntalan ki kell simítania elvadult haját a szeméből, s napnyugta után milyen viszolyogva fekszik le szárazon zörgő levélágyába. S hirtelen futni kezdett.
A fürdőmedence mellett a part már pettyes volt a gyűlésre várakozó fiúk csoportjától. Szótlanul utat nyitottak neki, tudatában voltak az elkövetett hibának, s figyelmüket nem kerülte el Ralph szokatlan komorsága sem.
A gyülekezőterep nagyjából háromszög alakú volt, de hevenyészett és szabálytalan, mint minden, amit csináltak. A fatörzs, amelyen Ralph szokott ülni, kivételesen vastag volt a többi kidűlt fához képest; lehet, hogy valamelyik híres csendes-óceáni vihar sodorta a mólóra. Párhuzamosan feküdt a parttal, úgyhogy ha Ralph helyet foglalt rajta, szembenézett a szigettel, de a gyülekezet csak egy halvány körvonalú, sötét alakot látott a csillogó lagúna háttere előtt. A háromszög két oldala, mely az alapra támaszkodott, még vázlatosabb volt. Jobb oldalán egy másik fatönk hevert, amelyet a sok üldögélés már simára koptatott, de ez kisebb és kényelmetlenebb volt a vezér ülőhelyénél. A bal oldalon négy kisebb rönk sorakozott egymás mellett, amelyek közül az utolsó nagyon siralmas-ingatagon állt, és nem múlt el gyűlés, hogy valamelyik rajta ülő fiú, ha kissé hátrahajolt, fel ne billent volna, mire vagy fél tucat fiú hanyatt esett a fűbe, amit a nép minden alkalommal harsogó nevetéssel nyugtázott. S mégsem jutott eddig még senkinek sem eszébe, önmagát, Jacket és Röfit is beleértve, hogy egy követ hozzon, és megtámassza a rönköt. S így hagyják végeláthatatlan időkig ezt az ingatag alkotmányt, mert… mert… Ralph gondolatai újra elmerültek a mély vízben.
A fatönkök előtt a fű le volt taposva, de a háromszög közepén érintetlenül, magasra felnőtt. A háromszög csúcsánál is sűrűn felzárkózott, mert ott senki sem ült. A gyülekezőhely körül mindenütt, szálegyenesen vagy egymásnak támaszkodva, szürke pálmatörzsek emelkedtek a magasba, alacsony lombtetőt borítva a terep fölé. Két oldalán a part szegélyezte e helyet, mögötte a lagúna csillogott, szemben vele a szigeti sötétség terjeszkedett.
Ralph a főhely felé sietett. Ilyen későn még sohasem tartottak gyűlést. Talán azért festett most másképp a hely. Máskor a zöld tetőzetnek az alsó felületét fényezték ki az arany sugárnyalábok, s a fiúk arca felülről lefelé volt megvilágítva, mint amikor az ember zseblámpát tart a kezében, gondolta Ralph. De most a nap oldalról kúszott be, s az árnyékok ennek megfelelően helyezkedtek el.
S Ralph néhány pillanatig újra annak a különös töprengésnek adta át magát, amely egyébként oly idegen volt természetétől. Az arc más, ha alulról, s más, ha felülről világítják meg?… Hát akkor mi is az emberi arc? S egyáltalán mit jelent a világ?
Türelmetlen mozdulatot tett. Az a baj, hogy ha az ember vezér, akkor gondolkodnia kell, bölcsnek kell lennie. Megesik, hogy az embernek azonnal határoznia kell. Határoznia és gondolkodnia kell… a gondolkodás fontos dolog… következményei s eredményei vannak…
“Az a baj – gondolta Ralph a vezéri főhelyet szemlélve –, hogy nem tudok gondolkodni. Nem úgy, mint Röfi.”
Ralphnak ezen az estén még egyszer helyesbítenie kellett ítéletét. Röfi tud gondolkodni. A nagy, kerek koponyájában lépésről lépésre halad, de hát nem ő a vezér. Bármilyen nevetséges is külsőre, de agya az van. Ralph most már szakembere volt a gondolkodásnak, s fel tudta ismerni a más gondolatait.
A szemébe sütő nap eszébe juttatta, hogy múlik az idő, így hát leakasztotta a kagylót a fáról, s megvizsgálta a felületét.
A levegő elszíntelenítette rózsaszín és sárga árnyalatait, szinte fehérré, átlátszóvá fakult. Ralph valamilyen szeretetteljes tiszteletet érzett a kagyló iránt, holott ő maga halászta ki a lagúnából. Még egyszer szembenézett a gyülekezőhellyel, aztán ajkához illesztette a kagylót.
A többiek csak erre vártak, s már jöttek is feléje. Azok, akik tudták, hogy egy hajó elment a sziget mellett, amikor éppen kialudt a tűz, kissé féltek Ralph haragjától, míg a többieket, beleértve az “apróságot” is, akik semmiről sem tudtak, szemlátomást felizgatta az ünnepien komoly hangulat. A gyülekezőhely hamar megtelt: Jack, Simon, Maurice, a vadászok zöme Ralph jobbján helyezkedett el, a többiek bal kéz felől, a napos oldalon. Röfi a háromszögön kívül állt. Ez nyilvánvalóan annyit jelentett, hogy meghallgatja, amit beszélnek, de maga nem kíván felszólalni; így akarta tanújelét adni annak, hogy helyteleníti, ami történt.
– Arról van szó, hogy gyűlést kell tartanunk!
Senki sem szólt, de a Ralph felé forduló arcok feszülten figyeltek. Ralph meglengette a kagylót. Már megtanulta azt a gyakorlati szabályt, hogy az ilyen alapvető megállapításokat legalább kétszer kell elismételni, hogy mindenki megértse őket. Az embernek ülnie kell, minden tekintetet a kagylóra irányítani, s a szavakat, mint nehéz, kerek kavicsokat, beleejteni a kisebb csoportokra oszló, guggoló vagy üldögélő tömegbe. A legegyszerűbb szavakat igyekezett megkeresni, hogy még a kicsinyek is megértsék, miért hívta össze a gyűlést. Később nyilván az ügyesebb vitatkozók, Jack, Maurice, Röfi élni fognak a szónoki művészet minden eszközével, hogy összegabalyítsák a népet, de most az elején a megbeszélés tárgyát világosan ki kell fejteni.
– Gyűlést kell tartanunk. Éspedig nem azért, hogy szórakozzunk ., . hogy nevessünk, meg leforduljunk a rönkről – az apróságok máris egymásra néztek és kuncogni kezdtek –, nem azért, hogy' megtréfáljuk egymást – újra felemelte a kagylót, mialatt a megfelelő szót kereste –, vagy hogy ügyeskedjünk. Nem azért! Hanem, hogy rendbe tegyük a dolgainkat.
Pillanatnyi szünetet tartott.
– Az elébb jártam egyet, egyedül voltam s gondolkodtam, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Tudom, hogy mi a legfontosabb. Gyűlés, amely rendbe teszi a dolgainkat. S elsőnek most én fogok beszélni.
Újra elhallgatott, s gépiesen hátrasimította haját. Röfi, mivel tiltakozása hasztalannak bizonyult, lábujjhegyen belopózott a háromszögbe, s csatlakozott a többiekhez.
Ralph folytatta.
– Sok gyűlésünk volt már. Mindenki örül annak, ha beszélhet, s együtt lehet a többiekkel. El is határozunk egy nagy csomó dolgot. De sohasem visszük végbe őket. Elhatároztuk, hogy vizet hozunk a folyóból, s kókuszdióhéjakban tároljuk, zöld levelekkel letakarva. Néhány napig ez meg is történt. De most már nincs víz, a dióhéjak üresek. Az emberek a folyóból isznak.
Helyeslő zúgás hallatszott.
– Nem mintha baj volna, ha valaki a folyóból iszik. Ügy értem, hogy én is szívesebben iszom… tudjátok már, abból a medencéből, ahol a vízesés van… mint ezekből a vacak kókuszdiókból. De hát elhatároztuk, hogy hozunk vizet, s most mégsem hozunk. Ma délután mindössze két dióban volt víz.
Megnyalta az ajkát.
– Aztán itt van a kunyhók, a menedékhelyek dolga. Újabb zúgás támadt, majd elhalt.
– A legtöbben közületek a kunyhókban alszanak. Ma éjszaka például, Samseric kivételével, akik tűzőrségen vannak, valamennyien ott fognak aludni. De kik építették fel a kunyhókat?
Egy pillanat alatt fülsiketítő lárma támadt. Mindenki részt vett a kunyhók építésében. Ralphnak újra meg kellett lengetnie a kagylót.
– Várjunk egy percig! Ügy értettem, ki építette fel mind a hármat? Az elsőnél valamennyien dolgoztunk, a másodiknál már csak négyen, az utolsót ott én és Simon kettesben csináltuk. Azért olyan roggyant-tottyant. Nem… ne nevessetek! Ha majd esni kezd az eső, biztos, hogy bedül. Pedig akkor fedél kell a fejünk fölé!
Szünetet tartott, megreszelte torkát.
– Aztán még valami! Elhatároztuk, hogy a fürdőmedencétől jobbra eső sziklákat fogjuk árnyékszéknek használni. Helyes, jó határozat volt. A dagály mindennap tisztára mossa azt a helyet. Ti, apróságok, tudtok erről egyet-mást.
Egy-egy kis kuncogás hallatszott, gyors tekintetek cserélődtek.
– Most meg mindenki ott végzi el a dolgát, ahol épp eszébe jut. A kunyhók mellett meg a mólón is. Ti, apróságok, ha jóllaktok gyümölccsel, s aztán szorul a kapca…
A nép hangosan hahotázott.
– Azt mondom, ha bajba juttok, akkor ne tessék gyümölcsöt enni! Mert ez piszkos dolog!
Újabb nevetéshullám.
– Azt mondtam, hogy ez piszkos dolog. Megráncigálta durva, szürke ingét.
– Ez tényleg piszkos dolog – ismételte. – Ha valaki bajba jut, akkor tessék a sziklák közé menni… egyenesen végig a parton. Megértettétek?
Röfi kinyújtotta kezét a kagyló felé, de Ralph a fejét rázta. Előre megtervezte a beszédet, pontról pontra.
– Tehát: ezentúl újra a sziklákat fogjuk használni, valamennyien. Ez az egész hely már csupa mocsok. – Elhallgatott. A gyűlés érezte, hogy a válság tetőpontjához közelednek, s feszült figyelemmel leste Ralph minden szavát:
– Most pedig a tűzről fogok beszélni.
Egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán egy kis sóhajt hallatott, amelyet a hallgatóság önkéntelenül megismételt. Jack egy darab fát kezdett farigcsálni késével, s valamit súgott Róbertnek, aki elfordította fejét.
– Ezen a szigeten a legfontosabb dolog a tűz. Hogy szabadulhatunk innét, nem számítva egy szerencsés véletlent, ha nem tartjuk ébren a tüzet? Vagy ez túl nagy munka volna számunkra?
Kinyújtotta egyik karját.
– Nézzetek körül. Ugye, hogy sokan vagyunk? S mégis képtelenek volnánk arra, hogy ébren tartsuk a tüzet, és füstöt csináljunk? Hát nem értitek? Nem látjátok, hogy… hogy inkább az életünket kell feláldozni, de a tűznek nem szabad kialudni?
A vadászok között kényszeredett vihogás hallatszott. Ralph indulatosan feléjük fordult.
– Vadászok! Ti aztán nevethettek! De én azt mondom nektek, hogy a füst fontosabb, mint a malac, akárhányat öltök is meg. Megérti itt ezt mindenki? – Kitárta karjait, és szembefordult a háromszöggel.
– Vagy füstöt csinálunk ott fent a hegyen… vagy meghalunk !
Újra szünetet tartott, 'a soron következő pont felé tapogatózva.
– És még valami! Valaki elkiáltotta magát.
– Sok lesz már!
Egyetértő mormogás hallatszott. De Ralph túlharsogta.
– És még valami! Majdhogy fel nem gyújtottuk az egész szigetet. És arra vesztegetjük az időnket, hogy sziklákat tologatunk ide-oda, és mindenfelé kis tüzeket gyújtunk és főzőcskélünk. S most azt mondom nektek, s ez mától fogva törvény, mert én vagyok a vezér, hogy sehol másutt nem fogunk tüzet gyújtani, mint fent a hegyen. Sehol másutt!
Azon nyomban pokoli zsivaj keletkezett. Több fiú felugrott, és kiáltozni kezdett, s Ralph túlkiáltotta őket.
– Mert akinek tűz kell, hogy megfőzzön egy halat vagy egy rákot, az szedje a lábát, és menjen fel a hegyre. S akkor valamennyien nyugodtak lehetünk.
Kezek nyúltak ki a kagyló után a lenyugvó nap fényében. De Ralph nem adta oda. Felugrott a fatönkre.
– Ezt akartam elmondani. Hát most elmondtam. Ti választottatok vezérnek, hát most tegyétek, amit mondok.
A tömeg lassanként elcsendesedett, a fiúk újra visszaültek a helyükre. Ralph is megnyugodott, újra köznapi csöndes hangján beszélt.
– Tehát emlékezzetek! Árnyékszéknek a sziklákat használjuk. A tüzet ébren kell tartani, hogy jelt adhassunk a világnak. A hegyről nem szabad tüzet lehozni. Ott főzzétek meg, ami kell.
Jack felállt, a homályban is látszott komor arca. Kinyújtotta kezét a kagyló után.
– Még nem fejeztem be.
– De már eleget beszéltél.
– Nálam van a kagyló. Jack morogva visszaült.
– S most elmondom a legfontosabb dolgot. Erről aztán lehet vitatkozni.
Megvárta, amíg a móló teljesen el nem csöndesedik.
– A rend felbomlott – mondta. – Nem tudom, hogy miért. Minden olyan jól kezdődött, boldogok voltunk. S aztán…
Lassan ide-oda himbálva a kagylót, tekintete a gyülekezet feje fölött a semmibe meredt. Eszébe jutott a kígyó, a tűz, a rémület suttogásai.
–… aztán az emberek egyszerre csak félni kezdtek. Mormogás hallatszott, már-már panaszos jajongás. Aztán újra csönd lett. Jack abbahagyta a farigcsálást. Ralph átmenet nélkül folytatta.
– De hát ezek az apróságok szájába való dolgok. De ezzel is végezni kell. Erről akartam még beszélni, erről valamennyien vitatkozhatunk… s erről kell határoznunk. A haja újra a szemébe hullt.
– Meg kell vitatnunk, hogy miért félnek az emberek, s el kell határoznunk, hogy nincs rá semmi okuk. Néha magam is meg vagyok ijedve, de hát ez szamárság. Ugyanolyan dolog, mint a kísértetek. S ha majd határozatot hoztunk erről, akkor újra nekiláthatunk az ügyeinknek, s jobban gondoskodhatunk az olyan fontos dolgokról, mint például a tűz.
– Emlékezetében hirtelen felfénylett annak a három fiúnak a képe, akik valamikor a napfényben ragyogó fövényen ballagtak. – S akkor megint boldogok lehetünk.
S azzal Ralph szertartásosan maga mellé, a fatönkre helyezte a kagylót, jelezve, hogy beszédének végére ért. A napfény most már vízszintesen hullott a térre.
Jack felállt, és elvette a kagylót.
– Ezen a gyűlésen tehát meg kell vizsgálnunk, hogy mi micsoda. Hát én majd megmondom nektek. Az apróságok kezdték az egészet, mert egyre arról beszéltek, hogy félnek… Vadállatok?… Honnét jöttek volna? Persze hogy néha meg vagyunk ijedve, de hát ebbe bele kell törődnünk. Csakhogy Ralph azt mondja, hogy éjszaka visítoztok. Az semmi más nem lehet, csak lidércnyomás. Mindegy… ti nem vadásztok, nem építtek, nem segíttek semmiben… csak nyavalyogtok és féltek, csupa bőgőmasina mindahány… Hát erről van szó. S ami a félelmet illeti, hát azt tessék nyugodtan elviselni, mint ahogy mi is kibírjuk.
Ralph nyitott szájjal bámult Jackre, de ez nem vett róla tudomást.
– Az a lényeg – mondta a vöröshajú –, hogy a félelem éppoly kevéssé árthat az embernek, mint az, amit álmodik. A szigeten pedig nincs semmiféle vadállat, amitől félni kell.
– Végignézett az egymáshoz bújt apróságok során. – Egyébként megérdemelnétek akármit, ti haszontalan bőgőmasinák. De vadállat nincs…
Ralph ingerülten félbeszakította.
– Miről beszélsz? Ki beszélt itt vadállatokról?
– Te magad, a minap. Amikor elmondtad, hogy álmodnak és kiabálnak álmukban. S most már arról beszélnek… s nemcsak az apróságok, hanem néha még a vadászaim is… hogy van itt valami… valami sötét nemtudommicsoda, valami állat, szörny… Magam hallottam. Azt hittetek, ugye, hogy nem hallottam meg? Hát most figyeljetek ide! Ilyen kis szigeten nem lehetnek nagy állatok. Legföljebb malacok. Oroszlánok meg tigrisek csak nagy országokban élnek, mint Afrika és India…
– És az állatkertben.
– Most nálam van a kagyló. S most nem a ti félelmetekről beszélek, hanem a szörnyről. Féljetek, amennyit akartok, ha úgy tetszik. De ami a szörnyet illeti…
Jack, a kagylót simogatva, szünetet tartott, majd piszkos, fekete sapkás vadászaihoz fordult.
– Azt kérdem, hogy vadász vagyok-e, vagy nem vagyok vadász?
A fiúk bólogattak. Jack jó vadász volt, ahhoz kétség sem fért.
– Nos… hát én bejártam ezt az egész szigetet. Egymagámban. Ha volna itt szörny, azt én megláttam volna. Ti csak féljetek nyugodtan, mert hát ilyenek vagytok… de szörny az nincs az erdőben.
Azzal Jack visszaadta a kagylót és leült. Az egész gyűlés megkönnyebbülten megtapsolta. Aztán Röfi nyújtotta ki a kezét.
– Nem értek egyet Jackkel mindenben, amit mondott, de van, amit jól mondott. Természetesen nincs semmiféle szörny az erdőben. Hogyan is lehetne? S mit enne az az állat?
– Malacot.
– Malacot mi eszünk.
– Röfit!
– Nálam van a kagyló – mondta Röfi méltatlankodva. – Ralph, ugye most be kell fogniuk a szájukat? Csönd legyen, apróságok! Arról akarok beszélni, hogy nem értek egyet azzal, amit Jack a félelemről mondott. Persze az erdőben nincs semmi, amitől félni kellene. Tudjátok, magam is jártam ott. Legközelebb már majd kísértetekről fogtok beszélni, meg egyéb ilyen dolgokról. De mi tudjuk, hogy tulajdonképp miről van szó, s ha van hiba, azt meg kell szüntetni.
Letette szemüvegét, és rájuk pislogott. Abban a pillanatban lement a nap, mintha leoltottak volna egy lámpát. Röfi hozzáfogott a magyarázathoz.
– Ha az embernek fáj a hasa, akár kicsi, akár nagy…
– Neked nagy!
– Ha nevetni akarunk, akkor később folytatjuk a gyűlést. S ha az apróságok megint felmásznak arra a hintafára, akkor egy perc múlva megint le fognak esni róla; jobban tennék, ha a földön ülnének és figyelnének. Tehát folytatom. Manapság van orvosság minden bajra, még a lélek belsejében levő bajokra is. Csak nem gondolja itt valaki komolyan, hogy félnünk kell valamitől, ami nincs? Az élet folytatta Röfi lelkes-közlékenyen –, az élet ma tudományos, úgy van, tudományos. Egy vagy két évvel a háború befejezése után már majd felutazunk a Marsra és vissza. Tudom, hogy itt nincs szörny… úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad… s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni…
Szünetet tartott.
– Hacsak…
Ralph nyugtalanul megmozdult.
– Hacsak…?
– Hacsak az emberektől nem.
Félig nevető, félig gúnyos neszezés hallatszott az ülő fiúk köréből. Röfi behúzta a nyakát, és sietve folytatta.
– Hát akkor most hallgassuk meg azt az apróságot mondta –, aki a szörnyről beszélt. Talán be tudjuk neki bizonyítani, hogy milyen szamár volt.
Az apróságok sugdolózni kezdtek, az egyik felállt.
– Mi a neved?
– Phil.
Ahhoz képest, hogy milyen apró volt, nagy önbizalmat mutatott. Kinyújtotta kezét a kagyló után, meglengette ugyanúgy, mint Ralph, aztán körülnézett, hogy mielőtt megkezdi szónoklatát, magára terelje a figyelmet.
– Az éjjel álmodtam, nagyon rosszat álmodtam, mindenféle dolgokkal verekedtem. Egyszerre csak kint voltam a kunyhóból, egyes-egyedül, s azokkal a kígyózó dolgokkal verekedtem, amik a fákon vannak.
Elhallgatott. A többi apróság borzadva s rokonszenvezem nevetni kezdett.
– Nagyon féltem, s akkor felébredtem. S kimentem a kunyhóból, egyedül a sötétbe, s azok a kígyózó dolgok már eltűntek.
Szívbemarkolóan rémületes volt, és oly valószerűnek hangzott, hogy mindenki elhallgatott. A gyerek hangja pedig csipogva tovább szólt a fehér kagyló mögül.
– Meg voltam ijedve, s már épp segítségül akartam hívni Ralphot, s akkor láttam, hogy valami mozog a fák között, valami óriási… és szörnyűséges…
Elhallgatott. A felidézett emlék újra rémülettel töltötte el, bár közben kissé büszke is volt arra, hogy ekkora szenzációt tud kelteni.
– Lidércnyomása volt – mondta Ralph. – Álmában kelt fel.
A megfélemlített hallgatóság egyetértőén zúgott. De az apróság makacsul rázta a fejét.
– Amikor azok a kígyózó dolgok verekedtek egymással, akkor aludtam, de amikor eltűntek, ébren voltam, és láttam, hogy valami óriási szörnyeteg mozog a fák között.
Ralph kinyújtotta kezét a kagyló után, s az apróság leült.
– Aludtál – mondta Ralph. – Nem volt ott senki, semmi. Éjszaka nem lehet az erdőben járni. Vagy járt ott valaki közületek? Kiment valaki a kunyhóból?
Hosszú szünet keletkezett, amely alatt a nép jót mulatott azon a gondolaton, hogy valaki éjszaka kimegy az erdőbe. Aztán Simon felállt, és Ralph csodálkozva ránézett.
– Te?… Hát te miért csavarogsz a sötétben? Simon görcsösen megmarkolta a kagylót.
– El akartam menni valahova… egy helyre, amelyet ismerek…
– Miféle helyre?
– Hát… Ismerek egy helyet a dzsungelben… Habozott.
De Jack egy megjegyzése lezárta az ügyet. Hangjában az a metsző megvetés szólt, amellyel oly nevetségessé tudta tenni ellenfeleit.
– Elcsapta a hasát – mondta.
Ralph Simon helyett is szegyeiké magát. Visszavette a kagylót, szigorúan nézett a fiú arcába.
– Hát ezt ne csináld többször, érted? Éjjel maradj a helyeden! így is épp elég ostobaságot hordanak össze vadállatokról meg egyebekről, semmi szükség arra, hogy még te is megijeszd az apróságokat éjjeli kirándulásokkal…
A hirtelen feltörő csúfondáros nevetésből félelem és megrovás szólt. Simon kinyitotta száját, de a kagyló Ralphnál volt, tehát visszafarolt a helyére.
Amikor a tömeg elcsendesedett, Ralph Röfi felé fordult.
– Nos, Röfi?
– Volt itt még egy másik is. Ez itt, ni!
Az apróságok előrelökdösték Percivalt, aztán magára hagyták. Térdig állt a mély fűben, elbújt lábát keresve. Úgy látszik, azt játszotta, hogy sátorban van. Ralphnak eszébe jutott egy másik kisfiú, aki még nemrég ugyanígy állt meg előtte… s elhessegette az emléket. Már rég száműzte, messzire, a láthatáron túlra, ahonnét csak egy ilyen kézzelfogható emlékeztető bírta visszahozni a felszínre, s azóta nem is történt több kísérlet, hogy összeszámolják az apróságokat, egyrészt mert semmi mód nem volt arra, hogy az ember megbizonyosodjék, vajon valamennyien együtt vannak-e, másrészt, mert Ralph ismerte a választ legalábbis arra az egy kérdésre, melyet Röfi tett fel odafent a hegytetőn. Volt itt most is még rengeteg apró fiú, szőkék, feketék, szeplősek, s' mind egyformán piszkosak, de az arca egyiknek sem volt feltűnőbben megjelölve. Senki sem látta többé a szederszínű anyajegyet. Röfi akkor milyen erőszakos volt és milyen kihívó! Hallgatólagosan elismerve, hogy most felidézte, ami kimondhatatlan, Ralph bólintott.
– Eriggy, kérdezd ki! – mondta Röfinek.
Röfi a gyerek mellé térdelt, kezében a kagylóval.
– Gyerünk! – mondta. – Hogy hívnak?
Az apróság visszahúzódott láthatatlan sátrába. Röfi tehetetlenül Ralph felé fordult.
– Hogy hívnak? – ismételte ez szigorúan.
A gyülekezetet idegesítette a csönd és a makacs ellenállás. Kórusban kezdték kiabálni:
– Hogy hívnak… hogy hívnak… hogy hívnak…
– Csönd legyen!
Ralph szemügyre vette az alkonyat! homályban előtte álló gyereket.
– No, beszélj… hogy hívnak?
– Percival Wemys Madison, a lakáscímem Lelkészlak, Harcourt St. Anthony, Hampshire, a telefonom… a telefonom… a tele…
Minthogy ezek az adatok hosszú gyökereikkel leértek a fájdalom rugózatáig, a gyerek hirtelen elsírta magát. Arca ráncokba gyúródott, szeméből kicsurrantak a könnyek, szája széles fekete lyukká tágult. Az első pillanatokban a bánat néma szobrává fagyott, de aztán feltört belőle a jajongás, hangosan, kitartóan, mint a kagyló kürtszava.
– Hallgass! Hallgass!
De Percival Wemys Mádison nem hallgatott. Valahol megnyomták egy rugót, túl a tekintély vagy akár a testi megfélemlítés határain, és a sírás tovább zakatolt, egyenletesen, mint a lélegzet; úgy tetszett, az tartja fenn, mintha hozzá volna szögezve.
– Hallgass! Hallgass!
Most már a többi apróság is beleavatkozott. Eszükbe jutottak személyes fájdalmaik, s talán osztozni kívántak a nagy, egyetemes bánatban is. Együttérzésük jeléül valamennyien sírni kezdtek, ketten közülük majd olyan hangosan, mint Percival.
Maurice mentette meg a helyzetet.
– Ide nézzetek! – kiáltotta.
Ügy tett, mintha elvágódnék. Megdörzsölte a farát, s leült a billegő fatönkre, ahonnét újra rögtön lefordult a fűbe. Rossz bohóc volt, de Percival és a többiek méltányolták igyekezetét, egy kicsit még szipákoltak, aztán nevetni kezdtek. S a kacagás úgy elharapózott, hogy a nagyokat is magával ragadta.
Jack hallatta elsőnek a szavát. A kagyló ugyan nem volt nála, tehát a szabályok ellenére szólalt meg, de azzal most senki sem törődött.
– Az állattal meg hogy állunk?
Valami különös dolog történt Percivallal. Nagyot ásított és megtántorodott. Jack megfogta, megrázta.
– Hol él az az állat, kérdem?
Percival összezsugorodott Jack markában.
– Ügyes állat lehet – mondta Röfi gúnyosan –, ha el tud bújni ezen a szigeten.
– Jack mindenütt járt…
– Hol tudna megélni egy ilyen állat?
– A hátam közepén.
Percival valamit motyogott, s a nép újra nevetni kezdett. Ralph előrehajolt.
– Mit mondott?
Jack meghallgatta Percival válaszát, aztán kiengedte markából a gyereket. A megkönnyebbült apróság, az emberi lények megnyugtató, szoros gyűrűjében, rögtön elterült a hosszú fűben, és elaludt.
Jack megreszelte torkát, aztán mintegy mellékesen odavetette:
– Azt mondja, hogy az állat a tengerből jön.
Most már az utolsó nevetés is elült. Ralph önkéntelenül megfordult: egy kis görnyedt, fekete alak a lagúna csillogásában. A gyülekezet követte tekintetét, elnézte a víz szélesen húzódó sávjait, mögötte a nyílt tengert, végtelen lehetőségek ismeretlen kékségét, némán hallgatta a zátonyok felől jövő sóhajokat és suttogásokat.
Maurice szólalt meg, olyan hangosan, hogy valamennyien összerezzentek.
– Papa azt mondja, hogy még nem fedeztek fel a tengerben minden állatot.
A vita újra fellángolt. Ralph felemelte a csillogó kagylót, és Maurice engedelmesen kivette a kezéből. A gyűlés folytatódott.
– Azt gondolom, hogy Jacknek igaza van, ha azt mondja, hogy az embereket könnyű megijeszteni, mert hisz amúgy is félnek. De ha azt mondja, hogy a szigeten csak malacok élnek, akkor valószínűleg szintén igaza van, de hát tudni ő sem tudja bizonyosan… már úgy értem, határozottan… – Maurice mély lélegzetet vett. – A papám azt mondja, hogy vannak… izé… állatok, amelyek tintát csinálnak… egyszóval tintahalak, amelyek sok száz méter hosszúak, és megeszik a bálnákat is. – Újabb szünetet tartott, aztán vidáman elnevette magát. – Persze én nem hiszem, hogy itt volna valami szörny a szigeten. Ahogy Röfi mondja, az élet ma tudományos, de hát tudni nem tudunk semmit, igaz? Már úgy értem, hogy bizonyosat nem tudunk… Valaki elkiáltotta magát.
– A tintahal nem tud kijönni a vízből.
– De tud!
– Nem tud!
A móló egy szempillantás alatt megtelt vitatkozó, hadonászó árnyakkal. Ralphnak, aki még mindig a rönkön ült, az volt a benyomása, mintha elmebaj tört volna ki az egész gyülekezeten. Félelem, állatok… s még abban sem tudnak megegyezni, hogy a tűz minden dolgok között a legfontosabb; s ha valaki azon van, hogy mederbe fogja a vitát, az emberek eltérnek a tárgytól, s egyre újabb és kínosabb dolgokkal hozakodnak elő.
A homályban valami fehér tárgy csillogott a közelében; utánanyúlt, kikapta Maurice kezéből, és teljes erejéből belefújt. A gyülekezet rémült csöndbe dermedt. Simon a közelében állt, a kagyló után nyúlt. Azt érezte, hogy okvetlenül beszélnie kell, de milyen szörnyű dolog az, nyilvánosság előtt beszélni.
– Lehet – mondta akadozva –, lehet, hogy azért mégis él itt egy állat.
A gyülekezet vadul elbődült, Ralph ámulva nézett Simonra.
– Te… te is hiszel ilyesmikben?
– Hát nem tudom – mondta Simon. A szíve akkorákat vert, hogy majd megfulladt. – Tudniillik…
Kitört a vihar.
– Ülj le!
– Fogd be a szád!
– A kagyló!
– Megőrült!
– Fogd be a szád! Ralph közbekiáltott.
– Hallgassátok meg! Nála van a kagyló.
– Tudniillik úgy értem, hogy… hogy talán bennünk van az…
– Marhaság!
Ezt Röfi kiáltotta, akit felháborodása most már végképp kizökkentett méltóságából. Simon folytatta:
– Mert megtörténhetik velünk…
Azon való fájdalmas igyekezetében, hogy kifejezze az emberiség legnagyobb gondját, most már teljesen érthetetlenné vált. S egyszerre megszállta az ihlet.
– Mi a legpiszkosabb dolog a világon?
A kérdést követő értetlen csöndbe Jack válaszként behajított egy durva, kifejező, egytagú szót. Tomboló megkönnyebbülés : valóságos orgazmus. Azok az apróságok, akik visszamásztak a billenő rönkre, újra lebukfenceztek róla, de ezúttal nem bánták. A vadászok visítoztak a gyönyörtől.
Simon minden erőfeszítése rommá mált szét körülötte. A nevetés úgy érintette, mintha kegyetlenül arcul csapták volna: védtelenül roskadt vissza helyére.
Aztán a nép lassanként megnyugodott. Valaki soron kívül megszólalt.
– Talán valamiféle kísérletre gondol.
Ralph felemelte a kagylót, a sűrű homályba meredt. A táj legvilágosabb része a part volt. Az apróságok bizonyára közelebb húzódtak. Ügy van… semmi kétség, ott gubbasztanak egymáshoz szoruló testekkel a háromszög közepén, a magas fűben. Egy meglebbenő szellő hirtelen megszólaltatta a pálmafákat, s fecsegő zörgésük most élesen kivált a sötétből és csöndből. Két szürke törzsű fa gonosz nyikorgással egymáshoz dörzsölődött; soha még nappal ezt a hangot nem hallották.
Röfi kivette kezéből a kagylót. Hangja maga volt a felháborodás.
– Én pedig nem hiszek a kísértetekben. Már Jack is felugrott, magánkívül a dühtől.
– Ki törődik azzal, hogy te miben hiszel… gömböc!
– Nálam van a kagyló!
Rövid viaskodás lármája hallatszott, a kagyló hol az egyikhez, hol a másikhoz került.
– Add vissza a kagylót!
Ralph közéjük ugrott, egy ütés érte a mellkasát. Kikapta a kagylót valakinek a kezéből, és ziháló lélegzettel visszaült a helyére.
– Túl sokat beszélünk kísértetekről. Nappali gyűlésen kell ezt megtárgyalni.
Egy suttogó, ismeretlen hang kiáltott közbe:
– Talán arról van szó, hogy az az állat… a kísértet.
A gyülekezet megrázkódott, mintha szélvész vágott volna közéjük.
– Sok a soron kívüli közbeszólás – mondta Ralph. Nem lehet rendes gyűlést tartani, ha nem tartjuk magunkat a szabályokhoz.
Elhallgatott. Halomra döntötték gondosan felépített tervét.
– Mit mondjak most? – folytatta. – Rosszul tettem, hogy ilyen későre hívtam össze a gyűlést. Mindegy, szavazni fogunk… mármint arról, hogy vannak-e kísértetek, aztán bemegyünk a kunyhókba, mert mindannyian fáradtak vagyunk. Nem… te vagy az, Jack?… várj még egy percig. Már most ki akarom jelenteni, hogy nem hiszek kísértetekben. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy nem hiszek. De azért nem szívesen beszélek erről… ilyenkor, sötétben. De hát úgy döntöttünk, hogy elhatározzuk, hogy mi micsoda. Újra a magasba emelte a kagylót.
– Ez így jó lesz – mondta. – Tehát most arról határozunk, hogy vannak-e kísértetek vagy…
Egy pillanatig eltűnődött, aztán feltette a kérdést.
– Ki hisz abban, hogy vannak kísértetek?
Hosszú csönd keletkezett, észrevehető mozdulatok nélkül. Aztán Ralph belebámult a sötétségbe, s meglátta a felemelt kezeket.
– Értem – mondta egyszerűen.
Az érthető és törvények kormányozta világ kicsúszott a lábuk alól. Valamikor tudták, hogy mi micsoda, most pedig… S a hajó elment!
Valaki kiragadta kezéből a kagylót. Röfi sivító hangja hallatszott.
– Én nem szavaztam a kísértetekre. A gyülekezet felé fordult.
– Én nem szavaztam… ezt mindenki jól jegyezze meg magának.
Hallani lehetett, hogy nagyot dobbant a lábával.
– Mik vagyunk mi… emberek vagy állatok? Vagy vademberek? Mit fognak rólunk gondolni a felnőttek? Elhagyjuk a helyünket, hogy malacokra vadásszunk… ki hagyjuk aludni a tüzet… most pedig…
Egy szélsebes árnyék ugrott eléje.
– Fogd be a pofádat, te kövér naplopó!
Viaskodás, a csillogó kagyló ide-oda rángatózott. Ralph felugrott.
– Jack! Jack! Nem nálad van a kagyló! Hagyd beszélni! Jack arca feléje úszott.
– S te is fogd be a szádat! Ki vagy te tulajdonképpen? Itt ülsz… s parancsokat osztogatsz az embereknek, hogy mit csináljanak! Nem tudsz vadászni… nem tudsz énekelni…
– Én vagyok a vezér. Megválasztottatok.
– Mit számít az, hogy megválasztottak! Parancsokat osztogatsz, amiknek semmi értelme…
– Röfinél van a kagyló.
– Rendben van… hát csak kényeztesd azt a gömböcöt, ahogy eddig is tetted…
– Jack!
Jack keserű gúnnyal utánozta a kiáltást.
– Jack!… Jack!
– A törvényeink! – kiáltotta Ralph. – Megszeged a törvényeinket.
– Bánom is én!
Ralph összeszedte lélekjelenlétét.
– Nincs egyebünk, mint a törvényeink! – kiáltotta. De Jack megint csak ráordított.
– Fütyülök a törvényekre! Erősek vagyunk… vadászok vagyunk. Ha van itt állat a szigeten, megöljük. Bekerítjük, s addig ütjük, verjük, ütjük, verjük…
Vadul elkurjantotta magát, s leugrott a halványan csillogó fövényre. A móló egy pillanat alatt megtelt zajjal, izgalommal, lábdobogás, nevetés, sikoltások hallatszottak, a gyülekezet szétszóródott, hangosan beszélgető, rendszertelenül futkosó csoportokra oszlott a pálmafák és a tenger között, majd széthúzódott a part hosszában, s eltűnt a sötétségben. Ralph az arcán érezte a kagyló érintését, Röfi nyújtotta feléje.
– Mit szólnak majd ehhez a-felnőttek! – ismételte meg Röfi. – Hallod őket?
Játékos üldözések lábdobogása, hisztérikus nevetés s rémült sikoltozások hallatszottak a part felől.
– Fújd meg a kürtöt, Ralph!
Röfi olyan közel állt, hogy szemüvegének egyetlen lencséje Ralph szemébe villogott.
– Hát nem értik, hogy legfontosabb a tűz?
– Most keménynek kell lenned, Ralph. Kényszerítsd őket arra, hogy megtegyék, amit parancsolsz.
Ralph higgadt, mérlegelő hangon felelt, mint aki egy elméletet ad elő.
– Ha most megfújom a kagylót, s nem jönnek vissza… akkor lőttek nekünk. Még a tüzet sem tudjuk ébren tartani. Olyanok leszünk, mint az állatok, sohasem fognak bennünket megmenteni.
– Ha nem fújod meg, akkor válnak csak igazán állatokká. Nem látom, hogy mit csinálnak, de hallani hallom őket.
A parton a szétszóródott fekete alakok összébb torlódtak, s egy forgó, pörgő fekete tömeggé olvadtak, valami dúdoló énekszó is hallatszott. Az apróságok, akik már beteltek a mulatsággal, leváltak, hangosan sírva a kunyhók felé botladoztak. Ralph ajkához emelte a kagylót, aztán újra leengedte.
– Az a kérdés, Röfi: vannak-e kísértetek? Vannak-e szörnyek?
– Persze hogy nincsenek.
– Miért ne volnának?
– Mert akkor a dolgoknak semmi értelmük sem volna. A házaknak meg az utcáknak… meg a tv sem működnék.
Az éneklő, táncoló fiúk oly messzire kerültek, hogy az énekből már csak a szöveg nélküli ritmust lehetett kivenni.
– De tegyük fel, hogy a dolgoknak nincs értelme, legalábbis itt a szigeten? Hogy vannak… izék, amik figyelnek bennünket, és várnak?
Ralph hevesen megrázkódott, és közelebb húzódott Röfihez. Az ijesztő sötétben egymásba ütköztek.
– Hagyd abba az ilyen beszédet, Ralph! – mondta Röfi. – Úgyis elég bajunk van. S nekem már épp elég jutott ki belőle, több, mint amennyit elbírok. Ha volnának kísértetek…
– Le kell mondanom a vezérségről – mondta Ralph. Hallod őket?
– Azt nem! Uramisten!
Röfi megmarkolta Ralph karját.
– Ha Jack lenne a vezér, csak vadászattal törődnék, tűz meg nem lenne. Holtig itt rekednénk.
Hangja rémült sikoltássá vékonyodott.
– Ki ül ott?
– Én vagyok… Simon.
– Belevaló gyerekek vagyunk – mondta Ralph. – Három vak egér!… Lemondok.
– Ha lemondasz – felelte Röfi döbbent suttogással –, akkor mi lesz velem?
– Mi lenne? Semmi.
– Gyűlöl engem, nem tudom, miért. Ha azt tehetné, amit akar… De te biztonságban vagy, téged tisztel. Arról nem szólva, hogy te vagy az erősebb.
– Az imént te is jól verekedtél.
– Nálam volt a kagyló – mondta Röfi egyszerűen. – Jogom volt ahhoz, hogy beszéljek.
Simon is megmozdult a sötétben.
– Maradj meg vezérnek – mondta.
– Te csak hallgass, Simon! Miért nem mondtad ki egyenesen, hogy nincs itt semmiféle szörny a szigeten?
– Én félek tőle – mondta Röfi –, s ezért ismerem. Ha az ember fél valakitől, akkor meggyűlöli, de folyton muszáj rágondolnia. Elhiteti magával, hogy nincs is vele semmi baj… hogy rendes gyerek… s ha aztán újra meglátja, hát az olyan, mint az asztma, az ember nem kap lélegzetet. De mondok neked valamit, Ralph. Téged is gyűlöl.
– Engem? Miért?
– Nem tudom. Mert lekaptad a tűz miatt, s mert te vagy a vezér, és nem ő…
– De hát ő… de hát ő Jack Merridew!
– Én sokat voltam ágyban fekvő beteg, hát sokat gondolkodtam. Ismerem az embereket… ismerem magam meg őt is. Téged nem bánthat, de ha te félreállsz, akkor nekimegy az elsőnek, aki a keze ügyébe kerül… s az én leszek.
– Röfinek igaza van, Ralph. Ketten vagytok, te meg Jack. Te maradj meg vezérnek!
– Ide-oda hánykolódunk meg sodródunk – mondta Ralph –, s közben minden elromlik. Odahaza mindig kéznél volt egy felnőtt. Kérem, uram… kérem, kisasszony… s akkor válaszoltak az embernek. De jó lenne!
– Bár itt lenne a nénikém!
– Meg az apám!… De hát mi értelme van…
– Ébren kell tartani a tüzet!
A tánc véget ért, s a vadászok visszatértek a kunyhókba.
– A felnőttek ismerik az életet – mondta Röfi. – Azok nem félnek a sötétben. Összegyűlnének meg teát innának és vitatkoznának, s akkor minden rendbe jönne…
– Nem gyújtanák fel a szigetet. S nem vesztenék el a…
– Hajót építenének…
Ott állt a három fiú a sötétben, s hiába próbálták megfogalmazni a felnőttélet méltóságát.
– Nem veszekednének…
– Nem törnék el a szemüvegemet…
– Meg nem beszélnének szörnyekről…
– Ha valami jelt tudnának adni nekünk… – kiáltotta Ralph kétségbeesetten. – Valami jelt vagy egyebet a felnőtt világból…
Halk nyöszörgés hallatszott a sötétből, a három fiú dermedten összekapaszkodott. Aztán a nyöszörgés felerősödött, túlvilági, távoli jajveszékeléssé vált, tagolatlan makogássá. Percival Wemys Madison (cím: Lelkészlak, Harcourt St. Anthony) olyasmit élt át a hosszú fűben fekve, ami ellen gyermeki találékonyságának minden varázsa tehetetlennek bizonyult.
HATODIK FEJEZET
A REPÜLŐ SZÖRNY
A csillagok ragyogtak, de más fény nem látszott az éjszakában. Miután a három fiú felfedezte, hogy honnét ered a kísérteties zaj, és már Percival is megnyugodott, nagy nehezen felemelték a gyereket, és az egyik kunyhóba szállították. Röfi, bármilyen bátran nyilatkozott is, lehetőleg a másik kettőnek a közelében tartózkodott; hárman együtt feküdtek le a legközelebbi kunyhóban. Nyugtalanul, zajosan forgolódtak a száraz levelek közt, a csillagok ösvényét figyelve, amely a lagúna felé ereszkedett le. Olykor a többi kunyhóból valamelyik apróságnak a kiáltása hallatszott, egyszer az egyik nagyobb fiú is beszélni kezdett a sötétben. Aztán Ralphék is elaludtak.
Keskeny holdkaréj szállt fel a látóhatárra, oly vékonyán, hogy még akkor is alig hagyott nyomot a vízen, amikor a tenger hátára ült. De más fények is ragyogtak az égen, gyorsan ide-oda cikázva, hunyorogva, majd kihunyva, noha a tíz mérföld magasságban lezajló ütközetnek dörrenése sem hatolt el a szigetig. De a felnőttek világából azért mégiscsak érkezett egy jeladás, noha egyetlen gyermek sem volt ébren, hogy megfejthette volna. Egy robbanás vakító fénye villant fel az égen, nyomában csigavonalban egy fénylő ösvény ereszkedett le… aztán újra sötétség lett, s az égen ismét kigyúltak a csillagok. Sötét folt tűnt fel a sziget fölött, ejtőernyő alatt egy sebesen zuhanó emberi alak, ide-oda himbálózó tagokkal. A különféle magasságokban egymást váltó szelek kényükre-kedvükre sodorták magukkal. Aztán, körülbelül három mérföldnyi magasságban, a szél egyenletes erőre kapott, egy lehajló ív pályáján körbevitte az égen, majd egy utolsó rohammal átsodorta a sziklazátonyok és a lagúna fölött a hegy irányában. Itt lezuhant és összeroskadt a hegyoldal kék virágai között, de minthogy most már ebben az alacsonyabb légrétegben is egy kis szellő kerekedett, az ejtőernyő megduzzadt, és csattogva nekirugaszkodott a hegynek. Az emberi alak, lábát maga mögött vonszolva, felcsúszott a hegyoldalon. Méterről méterre, nagyokat lökve rajta, a szél átvonszolta a kék virágok, a sziklák és a vörös kövek között, amíg végül fel nem ért vele a hegyorom kőcsipkéi közé. Itt megint szeszélyessé válva, meg-megcsavarta, összegubancolta az ejtőernyő kötélzetét, s az emberi alak a meg-megránduló zsinegek között ülő helyzetbe került, sisakos fejét térdére hajtva. Ha a szél erősebben fújt, a kötélzet megfeszült, s a húzás következtében az alak kiegyenesítette derekát, és felemelte fejét; úgy tetszett, mintha a hegygerinc fölött széttekintene a tájon. De ha a szél ismét ellanyhult, a kötélzet megereszkedett, s az alak újra előrehajolt, térdére ejtve fejét, így mialatt a csillagok lassan vonultak az égboltozaton, az emberi alak a hegytetőn ült, és hol meghajolt, hol kiegyenesedett, majd újra meghajolt.
A hajnal homályában halk nesz hallatszott a hegyoldal egyik sziklája mögül. Egy csomó rozsé és száraz levél alól két fiú mászott ki, két könnyű árnyék, álmosan beszélgetve egymással a pitymalló ég alatt. A két iker volt, akiket az éjjel tűzőrségre jelöltek ki. Elméletben, mialatt az egyik alszik, a másiknak virrasztania kellett volna, de képtelenek voltak arra, hogy bármilyen értelmes cselekedetet vigyenek véghez, ha ez azt jelentette, hogy egymástól függetlenül kell cselekedniük. S minthogy az egész éjszakát nem bírták átvirrasztani, mind a ketten lefeküdtek aludni. Most gyakorlott lábbal kitapintva az utat, nagyokat ásítva és a szemüket dörzsölve elindultak a fekete folt felé, amely egykor a jelzőtűz volt. Amikor elérték, ásítva megálltak, majd egyikük gyorsan visszaszaladt rozsáért és levelekért.
A másik letérdelt.
– Alighanem kialudt.
Egy ágat nyomott a fiú kezébe, azzal megkotorta a hamut.
– Mégsem.
Hasra feküdt, szájával a hamurakás fölé hajolva, és ráfújt. Arca vörösen felfénylett. Egy pillanatra abbahagyta a fújást.
– Sam, adj nekem…
–… alágyújtóst.
Eric lehajolt, s addig fújt, amíg a hamurakás újra fel nem piroslott. Sam a parázsba szúrta a vékony fácskát, majd egy nagyobb ágat helyezett rá. A parázs felizzott, az ág tüzet fogott, Sam újabb ágakat hányt rá.
– Ne égesd el egyszerre az egészet – mondta Eric. Túl sokat teszel rá.
– Hadd melegedjünk fel!
– Akkor még több fát kell felcipelnünk.
– Fázom.
– Én is.
– Azonkívül még…
–… sötét van. Hát rakd!
Eric leguggolt, s nézte, Sam hogy rakja a tüzet. Egy kis sátrat húzott föléje korhadt fából, s a tűz máris biztonságosan égett.
– Az utolsó pillanatban!
– Nagyon…
–… zabos lett volna.
– Híj!
Egy ideig csöndesen figyelték a tüzet. Aztán Eric vihogni kezdett.
– Már amúgy is…
–… nagyon zabos volt…
–… a tűz meg a malac miatt.
– Szerencsére Jackre, nem ránk.
– Emlékszel az öreg zabosra az iskolából?
– “Megőrjítesz, fiú!”
Nevettek, egyszerre ketten, és egészen egyformán. Aztán eszükbe jutott a sötétség s az egyéb bajok, és kényelmetlenül feszengve körülnéztek. A korhadt fasátor körül buzgólkodó lángok újra magukra vonták tekintetüket. Eric az ideoda rohangászó fatetveket figyelte; a nyomorultak sehogy sem tudták elkerülni a lángokat, s eszébe jutott az első tűz… ott lent, a hegy meredek kaptatóján, ahol most még teljes sötétség uralkodott. Nem szívesen emlékezett rá, a hegycsúcs felé fordította tekintetét.
Most már bőven sugárzott a meleg, kellemesen ölelgette őket. Sam azzal mulatott, hogy ágakat dugdosott a tűzbe, amilyen közelről csak lehetett. Eric nyitott tenyerével azt próbálgatta, milyen közel mehet vele a tűzhöz, hogy a hőség még elviselhető legyen. Lustán tekingetve körül a tűz fölött, a szerteheverő sziklák lapos árnyaiból felépítette gondolatban nappali körvonalait. Amott volt a nagy szikla, arrébb a három kő, mögöttük a széthasadt szikla, s azon túl egy rés… ott pedig…
– Sam!
– No?
– Semmi.
A lángok most már a vastag ágakat emésztették, kérgük gyűrűzni kezdett, lehullt, a fa nagyokat dörrent. A sátor beomlott, széles fényszőnyegeket görgetett szét a hegytetőn.
– Sam!
– No?
– Sam! Sam!
Sam ingerülten nézett Ericre. Eric merev tekintete megfélemlítette, mert a tájnak az a része, amelyet figyelt, Sam háta mögött' terült el. Sam körülmászta a tüzet, lekuporodott Eric mögé. Mindketten mozdulatlanná merevedtek, egymás karjába kapaszkodva: négy rezdületlen szem és két nyitott száj.
A távolban az erdő fái sóhajtoztak, nyögtek. A két fiú haja meglebbent, a máglyáról oldalvást csaptak ki a lángok. Körülbelül tizenöt méternyi távolságból mintha valamilyen szél fújta vászon csattogása hallatszanék.
Egyikük sem sikoltott fel, de keményebben markolták meg egymás karját, a szájukat csucsorították. Talán tíz másodpercig kuporogtak így mozdulatlanul, mialatt a f'el-fellobbanó tűz füstöt és szikrákat hajtott feléjük, és fényhullápiokat göngyölített fel a hegytetőre.
Aztán mintha rémült eszméletük is közösen dolgoznék, egyszerre indultak el, négykézláb kúszva a sziklák között.
Ralph álmodott. Ügy tetszett neki, órák hosszat forgolódott a zörgő levelek között, míg végre elaludt. De most már a többi kunyhóból érkező lidércnyomásos kiáltozás sem ért el hozzá, mert megint ott volt, ahonnét jött, a kertfalnál állt, és cukorral etette a pónikat, amíg végül valaki meg nem rázta a karjánál fogva, s közölte vele, hogy a teája várja.
– Ralph, ébredj fel!
A levelek úgy bőgtek, mint a tenger.
– Ralph, ébredj fel!
– Mi baj?
– Láttuk…
–… a szörnyet…
–… mind a ketten.
– Ti kik vagytok? Az ikrek?
– Láttuk a szörnyet…
– Hallgass! Röfi!
A levelek még mindig bőgtek. Röfi beléje ütközött, az egyik iker pedig görcsösen rákapaszkodott, amikor Ralph elindult az ég csillagos téglalapja felé.
– Nem mehetsz ki… irtózatos!
– Röfi, hol vannak a lándzsák?
– Hallani lehet a…
– Akkor hallgass! Ne mozdulj!
Fekve maradtak, elébb kételkedve, majd egyre fokozódó rémülettel hallgatva a két iker elbeszélését, amelyet ezek a visszafojtott csönd réseibe sugdostak. A sötétség hamarosan megtelt karmokkal, szörnyű, ismeretlen fenyegetéssel. A véget nem érő virradat lassan elsápasztotta a csillagokat, amíg végül a hajnal szomorú, szürke fénye be nem szivárgott a kunyhóba. Mocorogni kezdtek, noha a világ a kunyhón kívül még elmondhatatlanul veszélyes volt. A zavaros sötétség szétoszlott a közeli és távoli tárgyak között, és fent az égbolton a bárányfelhők melegen kiszínesedtek. Egy magányos tengeri madár röppent fel rekedt kiáltással az égbe, károgásának visszhangja is hallatszott, az erdőben valami vijjogott. Aztán a látóhatár fölötti felhősávok rózsaszínűén izzani kezdtek, és a pálmák tollkoszorúja kizöldült.
Ralph a kunyhó bejáratában térdelt, és óvatosan körülnézett.
– Samseric! Hívjátok össze a gyűlést! Csöndesen! Induljatok!
Az ikrek rémülten egymásba kapaszkodva elmerészkedtek a néhány méternyire álló szomszéd kunyhóig, s ott egy szempillantás alatt elterjesztették a rémületes híreket. Ralph felállt, s tekintélye megőrzése végett, bár lúdbőrző háttal, kiment a mólóra. Röfi és Simon követte, a többi fiú is utánuk oldalgott.
Ralph felemelte a kagylót a simára koptatott fatönkről, és a szájához illesztette; de aztán meggondolta, nem fújt bele. A magasba emelte a kagylót, megmutatta a gyülekezetnek, s a fiúk megértették.
A nap sugarai legyezőszerűen törtek elő a látóhatár mögül, majd vízszintesen a szemükbe tűztek. Ralph egy ideig elnézegette a növekvő arany karéjt, amely jobb kéz felől bevilágította őket, és megkönnyítette számára, hogy beszéljen. Körös-körül a fiúk magasra emelt lándzsái meredeztek az ég felé.
Átadta a kagylót Eriének, a mellette álló ikernek.
– A saját szemünkkel láttuk a szörnyet. Nem… nem álmodtunk…
Sam folytatta a történetet. Jogszokássá vált, hogy a kagyló mindkét ikret egyformán feljogosította a szólásra, lényegbeli egységüket már mindenki elismerte.
– Szőrös volt. Valami mozgott a feje mögött… szárnyak!
– A szörny is mozgott…
–… s az szörnyű volt. Úgy láttuk, hogy felül…
– A tűz jól világított…
–… épp akkor raktuk meg…
– Egy nagy csomó fát tettünk rá…
– Szeme is van…
–… foga…
–… karmai…
– Elrohantunk, amilyen gyorsan csak tudtunk…
– Nekimentünk mindenfélének…
–… a szörny követett…
– Láttam a fák mögött suhanni…
–… engem majdnem elért…
Ralph félénken Eric arcára mutatott, amelyet a bokrok tüskéi feltéptek.
– Ez hogy történt? Eric megtapogatta arcát.
– Csupa seb vagyok. Vérzem?
A fiúk iszonyodva hátrább húzódtak. Johnny ásítás közben hangos sírásra fakadt, de Billy addig pofozta, amíg el nem hallgatott. A ragyogó reggel tele volt rejtett borzalmakkal. A kör lassanként arccal kifelé fordult, a hegyes végű botokból faragott lándzsák mintha kerítéssel vették volna körül a fiúkat. De Jack visszahívta őket a háromszög közepére.
– Ez lesz az igazi vadászat!… Ki tart velem? Ralph türelmetlen mozdulatot tett.
– Ne szamárkodj! Fából vannak a lándzsák. Jack gúnyosan a szemébe nevetett.
– Félsz?
– Persze hogy félek. Van itt, aki nem fél?
Az ikrek felé fordult, reménykedve s mégis reménytelenül.
– Felteszem, nem csaptok be?
A felelet egyértelmű volt. Semmi kétség. Röfi elvette a kagylót.
– Talán… itt maradhatnánk… a mólón. Lehet, hogy a szörny ide nem jön el.
Ha nincs az az érzése, hogy valami figyeli őket, Ralph rákiáltott volna.
– Hogy itt maradjunk? Ide szorulva a szigetnek a végére? S mindig résen? Hogy szerezzünk táplálékot? S mi lenne a tűzzel?
– Indulás – mondta Jack türelmetlenül. – Csak az időnket vesztegetjük hiába.
– Nem vesztegetjük. Mi történjék az apróságokkal?
– Fütyülök az apróságokra.
– Valaki kell, hogy vigyázzon rájuk.
– Eddig sem vigyázott senki.
– Eddig nem is volt rá szükség. De most van. Majd Röfi gondjukat viseli.
– Az helyes! Óvjuk meg Röfit a veszélytől!
– Térj észre! Mit tehet Röfi a fél szemével?
A többi fiú kíváncsian hol Ralphra, hol Jackre nézett.
– S roég valami! Ez nem lesz mindennapi vadászat, mert az állat nem hagy nyomot maga után, különben rátaláltatok volna. Ha mindent meggondolok, a szörny talán faágakon ugrál, mint a nem tudom micsoda… A többiek rábólintottak.
– Ezen tehát gondolkodnunk kell.
Röfi levette összetört szemüvegét, és megtörölgette a megmaradt lencsét.
– S velünk mi lesz, Ralph?
– Nincs nálad a kagyló. Nesze!
– Azt kérdem, mi lesz velünk? Tegyük fel, hogy az állat akkor jön ide, amikor senki sincs itt közületek! Én nem látok jól, s ha még meg is ijedek…
Jack megvetően félbeszakította.
– Ez mindig be van gyulladva.
– Nálam van a kagyló.
– A kagyló… a kagyló! – üvöltötte Jack. – Semmi szükségünk többé a kagylóra. Tudjuk mi már nagyon jól, hogy kire kell hallgatni. Mi haszna volt annak, hogy Simon beszélt… vagy Bili, vagy Walter? Itt az ideje, hogy némelyek megtanulják, csöndben kell maradni, és ránk bízni, mit határozunk…
Ralph most már nem hallgathatott tovább. Arca kitüzesedett.
– Nincs nálad a kagyló – mondta. – Ülj le!
Jack úgy elsápadt, hogy szeplői apró, barna foltokként kiváltak krétafehér arcából. Megnyalta száját, és állva maradt.
– Ez a vadászok dolga – mondta.
A gyülekezet feszülten figyelt. Röfi látván, hogy mit kavart fel, zavartan Ralph térdére csúsztatta a kagylót, és leült. Visszatartott lélegzettel várt, a csönd már-már nyomasztóvá vált.
– Ez nemcsak a vadászok dolga – mondta Ralph végül –, mert nem tudjátok nyomon követni az állatot. S ti nem akarjátok, hogy megszabadítsanak bennünket innen?
A gyülekezet felé fordult.
– Nem azt akarjuk-e valamennyien, hogy szabaduljunk innen?
Újra Jackre nézett.
– Már az elébb is mondtam, hogy a legfontosabb dolog a tűz. Az pedig most már alighanem kialudt…
Régi dühe újra fellángolt, s ez erőt adott neki arra, hogy támadásba menjen át.
– Hát itt mindenki elvesztette a józan eszét? Újra kell gyújtanunk a tüzet, de ez neked eszedbe sem jut, Jack! Vagy csakugyan nem akarunk szabadulni innen?
De igen, azt akarták, hogy megmentsék őket, ehhez kétség sem fért. S ezzel, egy hirtelen fordulattal Ralph javára, túljutottak a válságon^ Röfi sóhajtva kiengedte a levegőt tüdejéből, majd lélegzetet akart venni, s nem kapott levegőt. A fatönk mellett feküdt, tátogva, kék árnyékok kúsztak a szája körül. De senki sem törődött vele.
– Hát most gondolkodj, Jack – mondta Ralph. – Van a szigetnek olyan pontja, ahol még nem jártatok?
Jack kényszeredetten felelt:
– Csak egy van… de hát erre te is emlékezhetsz. A sziget hátsó végénél, ott, ahol a sziklák egymásra torlódnak. A közelben már jártam. Van ott egy szikla, amelyet hídként lehet használni. Csak egy út vezet fel.
– Lehet, hogy az az izé ott él.
Az egész gyülekezet egyszerre kezdett beszélni.
– Rendben van. Csönd legyen! Elsőnek oda megyünk. Ha a szörny nincs ott, akkor felmászunk a hegyre, megkeressük, s mindjárt meg is gyújtjuk a tüzet.
– Hát akkor induljunk!
– Elébb eszünk valamit, aztán indulunk. – Ralph szünetet tartott. – A lándzsákat meg vigyük magunkkal.
Ettek, aztán Ralph és a nagy fiúk elindultak a parton. Röfit feltámasztották, s a mólón hagyták. Szép nap ígérkezett: napfürdő egy kék kupola alatt. Előttük a part enyhe ívben görbült a látóhatár felé, amíg végül bele nem olvadt az erdőbe, mert ilyenkor korán reggel a délibáb fátylai még nem homályosították el a tájat. Ralph vezetésével a pálmákkal benőtt fennsíkon mentek; ez jobb út volt, mint a víz mentén a forró homokföveny. Ralph előreküldte Jacket, aki nagy óvatosan, színésziesen jobbra-balra tekingetve vezette a csapatot, holott az ellenséget már húszméternyi távolságban meg lehetett volna látni. Ralph az utóvédben menetelt, hálásan, hogy legalább egy időre megszabadult a felelősségtől.
Simont, aki közvetlenül Ralph előtt járt, kétségek gyötörték; nem tudta elképzelni a nagy állatot, amelynek karmai csak a bőrt karcolják fel, s amely a hegytetőn ül, nyomot nem hagy maga után, de ahhoz nem elég gyors, hogy utolérje Samsericet. Bármennyit gondolkodott is róla, mindig ugyanaz a képzet tolakodott fel eszméletébe: egy hősi s egyben beteg emberi lény alakja.
Sóhajtott. Mások egyszerűen felállnak, beszédeket intéznek a gyülekezethez, és nem érzik saját személyiségük nyomasztó súlyát; azt mondják el, amit akarnak, mintha csak másodmagukban volnának egy barátjukkal. Oldalt lépett, és hátrasandított. .Ralph, vallanak támasztva lándzsáját, lassan lépegetett mögötte. Simon bátortalanul lelassított, amíg egy sorba nem került Ralphfal. Fekete haja mélyen a homlokába hullt, azon át figyelte a vezért. Ralph a szeme sarkából ránézett, kissé. feszélyezetten rámosolygott, mintha teljesen elfeledte volna, hogy Simon milyen nevetségessé tette magát, aztán újra maga elé .bámult a semmibe. Simon boldog volt, hogy legalább egy-két percre befogadták, aztán letett arról, hogy tovább töprengjen a saját személyén. Nekiment egy fának, Ralph türelmetlen tekintetet vetett rá, Róbert gúnyosan nevetett. Simon megszédült, homlokán egy fehér folt kivörösödött és vérezni kezdett. Ralph gondolatban útjára bocsátotta Simont, és visszatért saját személyes poklába. Hamarosan elérnek a sziklafokhoz, s akkor neki, a vezérnek kell majd vezetnie a csapatot.
Jack ügetve visszajött.
– Most már látni.
– Helyes. Közelítsük meg, amennyire lehet.
Jack nyomában tovább meneteltek a lassan emelkedő hegyoldalon a szikla irányában. Bal kéz felől fák és kúszónövények áthatolhatatlan fonadéka kísérte útjukat.
– Miért ne élhetne itt valami?
– Látod, hogy se ki, se be nem visz nyom.
– S hol a vár?
– Oda nézz!
Ralph szétválasztotta a fű sűrű függönyét és kinézett. Néhány méternyi köves térség terült el előtte, aztán a sziget két oldala oly közel ugrott egymáshoz, mintha magas előfokká akarna összeolvadni. Ehelyett azonban keskeny sziklagerincre találtak, amely néhány méternyi szélességben s körülbelül tizenöt méternyi hosszúságban nyúlt a tengerbe. Ott egy újabb kocka alakú, rózsaszín sziklafok emelkedett, ugyanabból a fajtából, amely az egész sziget szerkezetét alátámasztotta. A várnak ez a körülbelül száz láb magas része volt az a feltornyosodó, rózsaszínű bástya, amelyet a hegytetőről már láttak. A zátony sziklája széthasadt, s nagy kőgöröngyöket szórt szét maga körül, amelyek mintha némán totyognának körülötte.
Ralph mögött a magas fű megtelt szótlan vadászokkal. Ralph Jackre nézett.
– Te vagy a vadász. Jack elvörösödött.
– Tudom. Rendben van.
Ralph legbensejéből egy hang szólalt meg helyette. “De én vagyok a vezér. Én megyek. Ne vitatkozz!” A többiek felé fordult.
– Ti meg itt rejtőzzetek el! Várjatok meg!
Ügy érezte, a hangszálai annyira megfeszülnek, hogy a hangja vagy teljesen elapad, vagy túl hangosan tör ki a ' felszínre. Jackre nézett.
– Szóval… azt hiszed? Jack motyogott.
– Mindenütt másutt már jártam. Itt kell lennie.
– Értem.
Simon zavartan dadogott.
– Nem hiszek az állatban.
Ralph oly udvariasan felelt neki, mintha az időjárásról cserélnének eszmét.
– Persze! – mondta. – Én sem.
Szája elkeskenyedett, megsápadt. Nagyon lassan hátrasimította a haját.
– Hát akkor viszontlátásra!
Mozgásra kényszerítette a lábát, s az elvitte a sziget kinyúló nyakára.
Minden oldalról az üres légtér szakadékai vették körül. Itt semerre sem lehetett elrejtőzni, még ha az embernek nem is kellett volna továbbjutnia. Megállt a keskeny földnyelven, és lenézett. Rövidesen, néhány évszázad leforgása alatt, a tenger a várból is egy újabb szigetet fog építeni.
Jobb kéz felől a lagúna terült el, amelyet közvetlenül a nyílt tenger ostromolt, balról…
Ralph hátán végigfutott a hideg. A lagúna védte meg őket a Csendes-óceán ellen, és Jack volt közülük az egyetlen, aki valamilyen okból a sziget túlsó oldalán is leereszkedett a vízhez. Innét most a szárazföld szemszögéből látni lehetett a tenger mozgását, amely úgy hatott, mint valamilyen döbbenetes, eleven lény lélegzete. A víz lassan apadt a sziklák között, rózsaszínű gránittáblákat fedett fel, különös korallképződményeket, polipokat, hínárokat. Egyre lejjebb ereszkedett a víz, susogva, mint a szél a fák lombjai között. Volt ott egy lapos szikla is, amely szélesen elterpeszkedett, mint valami asztal; amikor a víz leszivárgott négy hínáros oldalán, mindegyik egy-egy külön zátonynak tetszett. Aztán az alvó leviatán kilélegzett… s a víz emelkedni kezdett, a hínárok ide-oda csapódtak, s a sziklaasztal fölött a víz üvöltve felforrt. A hullámok játékát nem lehetett látni, csak az óceán percekig tartó emelkedését, zuhanását.
Ralph a vörös sziklafok felé fordult. Mögötte, a magas fűben, figyelték, várták, hogy mihez fog kezdeni. Izzadt tenyere már lehűlt, és csodálkozva állapította meg, nem hisz abban, hogy találkozni fog bármilyen állattal, s hogy nem tudja, mihez kezd, ha mégis találkozik.
Látta, hogy könnyűszerrel meg tudja mászni a sziklafokot, de erre semmi szükség. Valamilyen párkányféle vette körül a négyszögletű sziklát, úgyhogy jobb felől, a lagúna fölött az ember óvatosan körüljárhatta, araszolhatta, s megkerülhette a kiugró sarkát. Könnyen járható út volt, Ralph hamarosan el is ért a hajlatig, s kitekinthetett mogulé.
A megszokott látvány tárult eléje: egymásra kapaszkodó, rózsaszínű sziklatömbök, s rajtuk tortadíszszerű guanó. Meredek lejtő vezetett fel a széthasadt sziklákhoz, amelyek a bástyát tetőzték.
Valami zaj hallatszott a háta mögött, megfordult. Jack oldalazott mögötte a párkányon.
– Nem akartalak magadra hagyni.
Ralph nem felelt. Továbbment a sziklák között, megvizsgált egy barlangszerű mélyedést, melyben a várt szörnyűségek helyett mindössze egy halom záptojást talált, majd leült, körülnézett, s lándzsájával ütögette a sziklát. Jack izgatott volt.
– Micsoda klassz hely erődítménynek! Vízpermet érte az arcukat.
– Nincs friss víz!
– Hát ez micsoda?
Félúton a sziklaoromzatig hosszúkás zöld folt húzódott. Felkúsztak, és megízlelték a vékony erecskében csordogáló vizet.
– Az ember itt tarthatna egy kókuszdióhéjat, s az mindig megtelnék.
– Én ugyan nem. Rohadt hely ez.
A két fiú egymás mellett mászta meg az utolsó sziklaormot, amely fölfelé keskenyedve, csúcsán a széthasadt sziklát viselte kotollának. Jack öklével rásújtott, a szikla halk, csikorgó hangot adott.
– Emlékszel?
Az azóta eltelt rossz idők emléke egyszerre ébredt fel bennük. Jack gyorsan beszélni kezdett.
– Ha az ember egy pálmatörzset tol alája, és valamilyen ellenség közeledik… oda nézz!
Száz lábbal alattuk húzódott a keskeny sziklaösvény, arrébb a köves sík, s mögötte a fiúfejekkel teletűzdelt, magas fűvel benőtt terep, leghátul az erdő.
– Az ember megemeli – kiáltotta Jack lelkesen –, és huj neki…
Egy kaszáló mozdulatot tett a kezével. Ralph a hegy felé nézett.
– Mi a baj? Ralph hátrafordult.
– Miért kérded?
– Furcsán néztél…
– Nincs füst!… Nincs, amivel jeleznők…
– Dilis vagy azzal a füsttel.
Az egyenes kék látóhatár szorosan körülvette őket, vonalát csak a hegytető törte meg.
– Nincs egyebünk – mondta Ralph.
Lándzsáját a remegő sziklának támasztotta, s két tenyerével hátrasimította a haját.
– Vissza kell majd mennünk, s megmásznunk a hegyet. Ott látták az állatot.
– Nem lesz ott.
– Mi egyebet tehetünk?
A fűben ülő fiúk sértetlenül, de letörve látták viszont a napfénybe kilépő Ralphot és Jacket. A felfedezés izgalmában még az állatról is megfeledkeztek, áttódultak a hídon, nagyokat kiáltozva megmásztak a sziklafokot. Ralph most egymagában állt, egyik kezével egy óriási, vörös sziklatömbnek támaszkodva, amely kettéhasított malomkerékre hasonlított, és csöndesen meg-megreszketett keze alatt. Sötéten figyelte a hegyet. Aztán ökölbe szorította kezét, és kalapálni kezdte jobbján a vörös falat. Keményen összeszorította száját, hajkoszorúja alatt a szeme sóvárogva nézett.
– Füst!
Megnyalta lehorzsolódott öklét.
– Jack, gyere!
De Jacknek nyoma veszett. Egy csapat fiú nagy zajjal, amelyet Ralph meg sem hallott, lökdösött, emelgetett egy sziklát. Amikor feléjük fordult, a szikla alapzata épp megreccsent, és az óriási kőtömeg a tengerbe zuhant, zúgó vízsugarat fröccsentve fel, amely a zátony félmagasságáig ért.
– Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! Hangja azonnal csöndet teremtett.
– Füst!
Különös dolog történt a fejében. Valami ide-oda röpdösött eszmélete előterében, mint egy denevér szárnya, és elhomályosította gondolatait.
– Füst!
A gondolatai újra visszatértek, s velük a düh.
– Füst kell! S ti azzal vesztegetitek az időt, hogy sziklákat guríttok a tengerbe.
Roger hangja hallatszott.
– Van időnk! Ralph a fejét rázta.
– Indulunk a hegyre.
Nagy lárma keletkezett. A fiúk egy része a partra akart visszatérni, mások köveket akartak görgetni. Ragyogóan sütött a nap, a veszély elolvadt a sötétséggel együtt.
– Jack! Lehet, hogy az állat a túloldalon van. Te már jártál ott… vedd át a vezetést!
– Menjünk a parton! Ott gyümölcsöt lehet szedni. Bill Ralph elé lépett.
– Miért nem maradhatunk itt egy darabig?
– Ügy van!
– Építsünk erődítményt…
– Itt nincs mit enni – mondta Ralph –, s nincs hol meghúzni magunkat. Friss víz is kevés van.
– Pazar erődítmény lenne!
– Sziklákat görgethetnénk…
–… egyenesen le a hídra.
– Azt mondtam, hogy indulunk! – kiáltotta Ralph dühösen. – Bizonyosat kell tudnunk. Gyerünk… előre!
– Maradjunk még…
– Menjünk vissza a kunyhókhoz…
– Fáradt vagyok…
– Nem!
Ralph letépte ujjainak ízületeiről a felszakadt bőrt. Nem is fájt.
– Én vagyok a vezér. Bizonyosat kell tudnunk. Nem látjátok a hegyet?… Nincs füst! S hátha épp most jön erre egy hajó a tengeren? Hát itt mindenki meghibbant?
A fiúk lázadozva morogtak, elhallgattak.
Jack vezette le a csapatot a sziklákon és át a hídon.
HETEDIK FEJEZET
MAGAS FÁK ÉS ÁRNYÉKOK
A malaccsapás a vízpartot szegélyező sziklarengeteg mellett kanyarodott, a sziget másik oldalán. Jack vezette a csapatot, s Ralph örült az új útnak. Ha az ember el tudta zárni a fülét a tenger szívó hörgése és a visszatérő víz fortyogása elől, ha el tudott feledkezni arról, hogy milyen sivárak az út mindkét oldalán az óriási dudvatollazattal benőtt görgetegek, akkor egy időre talán ki tudja zárni gondolataiból az állat képzetét, s kedvére ábrándozhat. A nap már túlhaladt tetőpontján, a délutáni hőség már ráülepedett a szigetre. Ralph hátulról üzenetet küldött a sor elején haladó Jacknek, s amikor a legközelebbi gyümölcsöshöz értek, az egész társaság megállt és evett.
Ralph most, ültében ébredt rá aznap először, hogy milyen hőség van. Undorodva rángatta szürke ingét, s azon tűnődött, vállalja-e az ing kimosásának nagy kalandját. Mozdulatlanul ülve a szigeten is szokatlan melegben, kitervelte, mire volna szüksége, hogy rendbe tegye magát. Elsősorban is ollóra, hogy levághassa haját, rögtön hátra is simította hosszú sörényét, levághassa e piszkos szőrzetet legföljebb fél hüvelyknyi hosszúságra. Aztán megfürödnék, szappannal alaposan lecsutakolná magát. Kísérletképp nyelvét végigjártatta fogain, s megállapította, hogy alkalmasint egy fogkefére is szüksége volna. Aztán a körmei…
Megfordította a kezét, és szemügyre vette körmeit. Az eleven húsig le voltak rágva, bár nem emlékezett arra, mikor kapott rá újra erre a szokására, s egyetlen alkalmat sem bírt felidézni, amikor a körmét rágta volna.
– Legközelebb már majd a hüvelykujjamat fogom szopogatni…
Lopva körülnézett. Ügy látszik, senki sem hallotta meg.
A vadászok a földön ültek, s mohón tömték magukba a könnyű eledelt, igyekezvén elhitetni magukkal, hogy elegendő életerőt tudnak beszedni a banánokból, s a másik, olajszürke, kocsonyás gyümölcsből. Ralph, mértékegységként felidézve egykori tiszta és ápolt testét, szemügyre vette őket. Piszkosak voltak, bár nem olyasféleképp piszkosak, mint amikor az ember sárgödörbe esik, vagy egy esős napon orra bukik az utcán. Szemre nem úgy festettek, hogy nyomban zuhany alá kell tartani őket, és mégis… a hajuk hosszú, összegubancolódott, egy-egy száraz levél vagy ágacska ragadt közé, arcukat az izzadság úgy-ahogy tisztára mosta ugyan, de a kevésbé hozzáférhető szögletekben valamilyen árnyékféle tapadt rá, rongyos ruhájuk, akárcsak az övé, kemény a verejtéktől, s már nem illemből vagy kényelemszeretetből viselik, hanem puszta megszokásból, bőrük pikkelyes a sós tengeri víztől…
Egy kissé elszorult a szíve, amikor megállapította, hogy alapjában véve mindez már fel sem tűnik neki, s hogy nagyjából belenyugodott. Sóhajtott, s félrelökte az ágat, amelyről gyümölcsöt szedett. A vadászok már szétszéledtek, ki-ki a dolgára, be az erdőbe vagy le a sziklához. Megfordult s kitekintett a tengerre.
Itt, a sziget túlsó oldalán egészen más volt a kilátás. A délibáb nem tudta játékos képeit az óceán hideg vize fölé vetíteni, a látóhatár tiszta, kék és kemény volt. Leballagott a sziklákhoz. Itt lent, majdnem egy szinten a tengerrel, az ember szemmel követhette az óceán mély hullámainak soha véget nem érő, fel-feldomborodó futamait. Sok mérföldnyi távolságban nem volt sem zátony, sem homokpad a vízben, s a hullámok úgy futottak el a sziget mellett, mintha ügyet sem vetnének rá, s valamilyen más dolgukra igyekeznének; nem a haladás képzetét keltették az emberben, inkább úgy festettek, mintha az egész nagy óceán időnként felemelkednék, majd újra visszazuhanna. Apadt, apadt a víz, zubogott, apró vízeséseket formált, lesüllyedt a sziklák alá, s fénylő, zöld hajként elsimította a hajladozó hínárokat, aztán kis szünet után újra összegyűlt, bőgve felemelkedett, ellenállhatatlanul dagadt, felmászott a kis zátonyra, tajtéknyúlványokat küldött maga elé egy-egy víznyelő gödörbe, míg végül néhány méternyire megközelítve a gyere-, két, kinyújtotta feléje fehéren habzó ujjait.
Ralph addig követte hullámról hullámra a víz emelkedését, esését, amíg a tenger távoli idegensége végül el nem zsibbasztotta az agyát. Aztán a víz szinte beláthatatlan tömege lassanként erőszakosan birtokba vette tudatát. Itt volt a választóvonal, a határ. A sziget túloldalán, délibábokba bugyolálva, a nyugodt lagúna pajzsának védelmében az ember kedvére ábrándozhatott a megmenekülésről; de itt, szemben az óceán kíméletlen konokságával, az óriási távolságok mérföldjeivel, le volt igázva, leteperve, elítélve, tehetetlen volt…
Simon hangja közvetlenül a füle mellett szólalt meg. Ralph azon kapta magát, hogy két kézzel, görcsösen markolássza a sziklát, teste megfeszül, nyakizmai megmerevedtek, a szája nyitva.
– Hazajutsz, biztosan, meglátod.
Ezt mondta Simon, s közben bólintott. Fél térdére ereszkedve nézett le Ralphra egy magasabb szikláról, amelybe két kézzel kapaszkodott, a másik lába Ralphfal egy magasságban himbálózott.
Ralph meghökkent. Magyarázatot keresve, feltekintett Simon arcába.
– Olyan óriási, olyan borzasztó nagy! – mondta. Simon újra bólintott.
– Mindegy. Hazakerülsz. Én legalábbis úgy gondolom. Ralph testében oldódni kezdett a görcs. Újra a tengerre nézett, aztán keserűen rámosolygott Simonra.
– Talán hajót dugdosol a zsebedben? Simon vigyorgott, tagadóan rázta a fejét.
– Hát akkor honnét tudod?
Minthogy Simon még akkor is hallgatott, Ralph már csak egy kurta válaszra méltatta.
– Bolond vagy!
Simon oly hevesen rázta a fejét, hogy durva, fekete haja ide-oda csapódott arcán.
– Nem vagyok bolond. De tudom, hogy épségben haza fogsz kerülni.
Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Aztán hirtelen egymásra mosolyogtak.
Roger hangja hallatszott az üregek felől.
– Gyertek le!
A malaccsapás közelében fel volt túrva a föld, friss ürülékcsomók gőzölögtek. Jack úgy hajolt föléjük, mintha a látvány valósággal boldoggá tenné.
– Ralph… hús akkor is kell nekünk, ha most arra a másik dologra vadászunk.
– Ha azt hiszed, hogy nyomon vagy, akkor induljunk. Elindultak. A vadászok egy csomóba verődve attól a bizonyos állattól való félelmükben, Jack egymagában legelöl. Noha lassabban mentek, mint ahogy Ralph szerette volna, alapjában véve örült, hogy nem rohannak, elégedetten ringatta vállán a lándzsáját. Jack szakértelme, úgy látszott, valamilyen váratlan akadályba ütközött, a menet hirtelen megtorpant. Ralph egy fának támaszkodott, s ábrándjai újra birtokukba vették. A vadászat Jack dolga, s majd még idejében felérnek a hegyre…
Egyszer apjával együtt Chatamből Devonportba vándorolva, egy ideig a lápvidék peremén éltek, egy faházban. Azoknak a házaknak a sorából, amelyeket Ralph megismert, ez különösen éles körvonalakkal tapadt meg emlékezetében, mert utána került iskolába. Mama akkoriban még velük élt, s papa mindennap hazajött. Vad pónik látogattak el mindennap a kert kőfalához, s esett a hó. A ház mögött egy fészerféle állt, s ha az ember odafeküdt, nyugodtan figyelhette a hópelyhek kavargását. Látni lehetett a kis nedves foltot, amelyen a pehely elenyészett, aztán felfedezte az első hópelyhet, amely nem olvadt el a lassanként teljesen kifehéredő földön. Ha az ember fázott, akkor visszaosont a házba, s az ablakon nézett ki, a nagy vörösréz üst s a tányér mellől, amelyen apró kék emberkék voltak…
Ha az ember este lefeküdt, egy bögre cukrozott, tejes kukoricadarát kapott. A könyvek pedig… azok egy polcon álltak az ágy mellett, s kettő-három mindig a sor tetején hevert, mert Ralph lusta volt ahhoz, hogy a helyükre rakja őket. Összevissza voltak firkáivá, s tele voltak szamárfülekkel. Ott volt a fénylő, színes fedelű könyv Topsyról és Mopsyról, amelyet Ralph sohasem olvasott el, mert két lányról szólt, ott állt a Varázslóról szóló is, amely visszafojtott borzongást keltett az emberben, s amelynek huszonhetedik oldalát a pók szörnyű képével az ember átugrotta; egy könyv azokról szólt, akik mindenféle dolgokat, egyiptomi ócskaságokat ástak ki a földből, de ott állt a sorban a Vonatok Könyve Fiúknak és a Hajók Könyve Fiúknak is. Oly elevenen jelentek meg képzeletében, hogy akár értük is nyúlhatott, meg is foghatta volna őket, szinte érezni vélte a Mammut Könyv Fiúknak kötetének súrlódását, ahogy könnyedén kicsúszik a sorból… Minden oly jó volt, oly derűs és barátságos…
Közvetlenül előttük megreccsentek a bokrok. Néhány fiú a malaccsapásról visítozva a kúszónövények közé vetette magát. Ralph látta, amint Jack megtántorodik, és elvágódik a földön. Azután valamilyen állat rohant feléje a malaccsapáson, villogó agyarakkal, félelmetesen röfögve. Ralph úgy látta, hogy hidegvérűen le tudja mérni a távolságot, és célba venni a támadót. Amikor a vadkan öt méternyire megközelítette, feléje hajította nevetséges falándzsáját, és még látta, hogy belefúródik a pofájába, s egy időre meg is áll benne. A röfögést metsző visítás váltotta fel, a vadkan egy gyors fordulattal bevetette magát az oldalsó burgyingba. A malaccsapás újra megtelt kiáltozó fiúkkal. Jack futva visszatért, és botjával ide-oda kotorászott a cserjésben.
– Itt ment…
– De errefelé kerülhet…
– Itt ment, ha mondom…
A vadkan egyre jobban távolodott. Egy újabb malaccsapásra bukkantak, amely az elsővel párhuzamosan futott. Jack eliramodott, Ralph meg volt ijedve, de büszke is volt.
– Eltaláltam, belevertem a lándzsát…
Váratlanul egy tisztásra értek, közel a tengerparthoz. Jack körülfutotta a csupasz sziklát, arca csupa aggodalom volt.
– Kereket oldott!
– Pedig eltaláltam – ismételte meg Ralph. – A lándzsa meg is állt benne.
Ügy érezte, tanúkra van szüksége.
– Nem láttátok?
Maurice bólintott.
– Én láttam. Épp a pofájába találtál! Híj! Ralph egyre izgatottabban folytatta.
– Jól beletaláltam. A lándzsa megállt benne. Megsebesítettem.
Jólesően sütkérezett újonnan szerzett tekintélye fényében, s úgy érezte, hogy mindent összevetve^ a vadászat nem is olyan rossz dolog.
– Alaposan odakentem neki. Alighanem ez volt az az állat!
Jack visszajött.
– Nem, ez nem az az állat. Ez vadkan volt.
– Eltaláltam.
– Miért nem kapaszkodtál bele? Én megpróbáltam… Ralph hangja felcsattant.
– Egy vadkanba?… Jack elvörösödött.
– Te mondtad, hogy kicsinál bennünket. Hova dobtad tulajdonképpen a lándzsát? Miért nem vártál még egy darabig?
Kinyújtotta karját.
– Ide nézzetek!
Megforgatta bal karját, hogy mindenki láthassa. Egy karcolás látszott rajta, nem nagyon mély, de véres.
– Ezt az agyarával csinálta. Nem bírtam idejében belevágni a lándzsámat.
A figyelem Jack felé fordult.
– Megsebesültél – mondta Simon. – Ki kell szívnod a sebet, mint Berengáriának.
Jack megnyaldosta sebét.
– Én találtam el – mondta Ralph méltatlankodva. – Én sebesítettem meg a lándzsámmal.
Vissza akarta hódítani a közfigyelmet.
– Itt jött a csapáson. Aztán elhajítottam a lándzsát, így ni…
Robert a fogát vicsorította, és rámorgott. Ralph belement a játékba, mindenki nevetett. Most mindannyian Róbertéi kezdték döfködni, aki játékosan ide-oda rohangászott.
Jack elkiáltotta magát.
– Fogjátok körbe!
A fiúk kört alkottak és előrenyomultak. Róbert elébb színlelt rémülettel, majd komolyan megijedve sikoltozott.
– Jaj! Hagyjátok abba! Ez fáj!
Egy lándzsa tompa vége a hátára csapódott, ahogy jobbra-balra futkosott közöttük.
– Fogjátok le!
Lefogták a karját, lábát. Ralphot is magával ragadta a hirtelen támadt, fojtó izgalom, elkapta Eric lándzsáját, és Róbert felé döfött.
– Öljétek meg! öljétek meg!
Robert most már eszeveszetten sikoltozott, birkózott. Jack a haját markolászta, és felemelte kését. Mögötte Roger lökdösődött, hogy az áldozat közelébe férkőzhessek. Aztán szertartásosan felharsant az ének, mint a tánc vagy a vadászat utolsó pillanatainak záróakkordja.
Öld meg a malacot!
Vágd el a torkát!
Öld meg a malacot!
Szúrj bele, vágj bele!
Ralph is ököllel igyekezett utat törni magának, hogy közelebb kerülhessen, s belemarkolhasson abba a barna, esendő húsba. Nem bírt ellenállni annak a mindent lenyűgöző vágynak, hogy tépjen, facsarjon, fájdalmat okozzon.
Jack karja lesújtott: a tolongó, lüktető kör éljenezni kezdett, a malac halálhörgéseit utánozta. Aztán ziháló lélegzettel a földre vetették magukat, s Róbert rémült nyöszörgését hallgatták. Piszkos karjával megtörülte arcát; látni lehetett, milyen erőfeszítéseket tesz, hogy visszanyerje nyugalmát.
– Jaj, az ülepem!
Szenvedő arccal dörzsölgette a fenekét. Jack melléje gurult.
– Jó játék volt.
– De csak játék – mondta Ralph kényelmetlenül feszengve. – Engem is úgy megrúgtak egyszer rögbi közben.
– Egy dob kellene – mondta Maurice –, akkor rendesen meg lehetne csinálni a dolgot.
Ralph ránézett.
– Hogyhogy rendesen?
– Hát nem tudom. Tűz kellene, meg dob, ütemesen dobolni.
– Malac kellene – mondta Roger –, mint az igazi vadászaton.
– Vagy valami, ami a malacot helyettesítené – mondta Jack. – Valakit fel kellene öltöztetni malacnak, aki aztán úgy is viselkednék… értitek, úgy tenne, mintha feldöntene engem, meg…
– Egy igazi malac kellene – mondta Róbert, aki még mindig a hátát tapogatta –, amelyet meg lehetne ölni.
– Vegyünk egy “apróságot” – mondta Jack, és mindenki nevetett.
Ralph felült.
– No! – mondta. – Ha így haladunk, akkor nem találjuk meg, amit keresünk.
A fiúk egyenként felálltak, helyreráncigálva rongyaikat.
Ralph Jackre nézett.
– Megyünk a hegyre.
– Nem volna jobb, ha visszamennénk Röfihez – mondta Maurice –, mielőtt besötétedik?
Az ikrek egy emberként rábólintottak.
– Ügy van! Ügy van! A hegyre majd reggel megyünk fel.
Ralph körülnézett, és megpillantotta a tengert.
– Tüzet kell raknunk!
– Úgysincs itt Röfi szemüvege – mondta Jack –, nem tudjuk meggyújtani.
– Akkor nézzük meg, hogy mi újság a hegyen. Maurice szólalt meg, kissé habozva, mert nem akart gyávának látszani.
– S ha ott találjuk az állatot? Jack megcsóválta lándzsáját.
– Akkor megöljük.
A nap ereje már kissé alábbhagyott. Jack nagyot suhintott a lándzsával.
– Mire várunk?
– Gondolom, ha a parton maradunk – mondta Ralph –, akkor kilyukadunk a leégett erdőrészre, s ott felmászhatunk a hegyre.
Jack újra átvette a vezetést a vakítóan csillogó, ki-be lélegző óceán mentén.
Ralph pedig ismét átadta magát édes éberálmainak, ügyes lábára bízva, hogy megbirkózzék az út nehézségeivel. De ezúttal nem bizonyult olyan ügyesnek a lába, mint máskor, mert az út legnagyobb részét a vizet szegélyező sziklák között kellett megtennie, a tenger és a sötéten burjánzó erdő között. Itt-ott alacsony szirteket kellett megmászniuk, végigegyensúlyozniuk a keskeny ösvényeken, akadt olyan átkelő is, ahol négykézlábra kellett ereszkedni. A hullámok mosta, nedves sziklákon kúsztak, átugrottak egy-egy nagy tócsát, amelyet a dagály hagyott a parton. Egyszer egy szakadékhoz értek, amely mint valami várárok szelte át a hegy előterét. Feneketlennek látszott, a fiúk tisztelettudóan bámultak le a sötét üregbe, amelyből víz zubogása hallatszott. Aztán visszatért a hullám, a szakadék a szemük láttára felforrt, és még a kúszónövényeket is telefröcskölte tajtékjával, a fiúk is csuromvizesre áztak, visítoztak.
Megkísérelték, hogy az erdőn át jussanak tovább, de a fák oly sűrűn fonódtak egymásba, mint amilyen a madárfészek oldala. Végül is arra kényszerültek, hogy egyenként átugorják a szakadékot, megvárva, amíg a víz ki nem folyik belőle, de egyiküket-másikukat még így is újra nyakon öntötte a visszatérő hullám. Aztán áthatolhatatlannak látszó sziklarengetegbe értek, s lepihentek egy időre, megvárva, amíg a rongyaik meg nem száradnak, s közben a nyílt tenger szakadozott körvonalú, nagy hullámait figyelték, amelyek végtelen lassan gördültek tova, mihelyt elhagyták a szigetet. Gyümölcsöt találtak, fölötte tarka, apró madarak gyűltek össze, és úgy szálldostak ide-oda, mint a rovarok. Ralph azt mondta, hogy lassan haladnak. Felmászott egy fára, félrehajtotta lombját, s úgy látta, hogy a hegy négyszögletes csúcsa még jó messzire van. Meggyorsították léptüket, de Róbert csúnyán felsebezte a térdét a sziklák között, s meg kellett állapítaniuk, hogy ha épségben akarnak átjutni, akkor lassabban s óvatosabban kell járniuk. így hát úgy láttak neki ennek az útszakasznak, mintha meredek, veszélyes hegyet kellene megmászniuk, de egy idő múlva a sziklák járhatatlan hegyfokká álltak össze, amelyet sűrű dzsungelhajzat nőtt be, s meredeken ereszkedett alá a tengerbe. Ralph a napot figyelte.
– Rövidesen alkonyodni fog – mondta. – Az uzsonna ideje már mindenképpen elmúlt.
– Nem emlékszem erre a hegyfokra – mondja Jack lógó orral. – Alighanem ez az a része a partnak, amelyet eddig nem találtam meg.
Ralph bólintott.
– Hadd gondolkodjam! – mondta.
Ralph most már semmilyen elfogultságot nem érzett, ha nyilvánosan kellett határoznia, úgy figyelte a mindenkori eseményeket, mintha sakkoznék. A baj csak az volt, hogy sohasem lett volna belőle jó sakkozó. Most az apróságokra gondolt és Röfire. Elképzelte Röfit, egyedül, valamelyik kunyhóba húzódva, amelyben semmilyen más hang nem hallatszik, mint a lidércnyomásos nyögések, kiáltások.
– Nem hagyhatjuk magukra az apróságokat s Röfit. Egész éjszaka nem hagyhatjuk őket magukra.
A többiek körülötte nem szóltak, figyeltek.
– Ha visszamegyünk, az órákig eltart.
Jack megreszelte torkát. Furcsa, fojtott hangon beszélt.
– Nem szabad, hogy valami baja történjék Röfinek, igaz?
Ralph Eric lándzsájának piszkos hegyével a fogát ütögette.
– Ha itt átvágunk… Körülnézett.
– Valakinek át kell vágni a szigeten, és megmondani Röfinek, hogy sötétedés után otthon leszünk.
Bili szólalt fel, kételkedve.
– Egyedül menjen át az erdőn? Most?
– Legföljebb egy embert nélkülözhetünk. Simon utat tört magának Ralph mellé.
– Ha akarod, én megyek. Szívesen megyek, komolyan mondom.
S még mielőtt Ralph válaszolhatott volna, gyorsan rámosolygott, megfordult, és elindult az erdő felé.
Ralph hátranézett Jackre, s most első ízben kapta el a düh.
– Jack… amikor először jutottál el a várhoz… amikor az egész utat megtetted…
Jack mogorva volt.
– Nos?
– Akkor is itt jöttél végig ezen a partszakaszon… a hegy alatt, ugye?
– Itt.
– S utána?
– Egy malaccsapásra bukkantam.
Ralph bólintott, majd az erdő felé mutatott.
– Akkor ott fut… valahol bent az erdőben. Ezzel valamennyien bölcsen egyetértettek.
– Rendben van. Akkor most itt fogunk áttörni, amíg rá nem találunk a csapásra.
Egyet lépett, aztán újra megállt.
– Várjunk még egy percig! Merrefelé halad az a csapás?
– Mondtam már, hogy a hegy felé – mondta Jack. Gúnyosan elvigyorodott. – Nem akarsz felmenni a hegyre?
Ralph sóhajtott. Erezte a kettejük közt növekvő ellentétet, s megértette, mit érezhet Jack olyankor, amikor ki kell adnia kezéből á vezetést.
– Arra gondoltam, hogy sötétedik. Ide-oda fogunk botladozni.
– Az állatot akartuk felhajszolni…
– Sötét lesz…
– Azt én nem bánom – mondta Jack indulatosan. – Ha odaérünk, én nekivágok. Te nem tartasz velem? Te inkább visszamész a kunyhókhoz… Röfihez?
Most Ralph volt az, aki elvörösödött. De a Röfitől kapott új tudása árnyékában kétségbeesett.
– Miért gyűlölsz te engem?
A fiúk zavartan izegtek-mozogtak, mintha valamilyen szeméremsértő szót hallottak volna. Tovább tartott a csönd.
Elsőnek Ralph fordult el, még indulatosan, sértődötten.
– Gyerünk!
Ezúttal ő vezette a csapatot; jogot formált arra, hogy legelöl küzdjön meg a rengeteggel. Jack a helyéből kitúrva, rosszkedvűen tépelődve hátul maradt.
A malaccsapás sötét alagút volt, mert a nap már gyorsan csúszott a világ pereme felé, s az erdőben egyébként sem kellett sokat keresgélni, hogy az ember árnyékra leljen. Széles, jól kitaposott csapás volt, gyorsan haladhattak. Aztán a levélmennyezet hirtelen szétvált, s a csapat ziháló lélegzettel megállt, a néhány ritka csillagra bámulva, amely a hegytető körül rezgett.
– Hát itt volnánk!
A fiúk határozatlanul nézegették egymást. De Ralph már döntött.
– Egyenesen visszamegyünk a mólóhoz, s holnap mászunk fel a hegyre.
Mormoló beleegyezés. De Jack már mellette termett.
– Hát persze, ha félsz… Ralph szembenézett vele.
– Ki mászta meg elsőnek a vársziklát?
– Én is ott voltam. S egyébként is az nappal volt.
– Rendben van. Közületek ki akar most felmenni a hegyre?
Csönd volt a válasz.
– Samseric! Ti mit szóltok…
– El kellene mennünk és…
–… megmondani Röfinek, hogy…
– Simon már elment.
–… megmondani Röfinek, hogy ha…
– Robert? Bill?
Ők is most inkább visszamennének a mólóhoz. Nem mintha félnének, arról szó sincs, de fáradtak… Ralph újra Jackhez fordult.
– Látod?
– Én felmegyek.
Csupa gonoszság volt a hangja, minden szava egy-egy káromkodásnak hangzott. Ralphra nézett, vékony teste megfeszült, lándzsáját előreszegezte, szinte fenyegetően.
– Felmegyek, megkeresem az állatot… most rögtön… S aztán elhangzott az utolsó kihívás, félvállról, keserűen.
– Jössz velem?
Erre a szóra a fiúk elfeledkeztek arról, hogy már sürgősen hazakívánkoznak, s visszafordultak, megfigyelni e két lélek újabb összeütközését a sötétben. Elszánt, keserű szó volt, olyan félelmetes, hogy nem kellett megismételni. Rosszkor érte Ralphot, akinek zsibbadó idegei már felkészültek a hazatérésre, a lagúna csöndes, barátságos oltalmára.
– Nem bánom.
Maga is elcsodálkozott rajta, milyen hűvösen, fölényesen hangzik a szava, egy perc alatt két vállra fektetve Jack keserű csúfolódását.
– Persze csak ha akarsz!
– Felőlem. Jack előrelépett.
– Hát akkor…
Az elcsendesedett csapat utánuk nézett, ahogy egymás mellett nekiindultak a kaptatónak. Ralph megállt.
– Szamarak vagyunk. Miért mennénk csak ketten? Ha csakugyan találunk valamit, ketten nem bírunk el vele.
Lentről hallani lehetett az induló csapat távolodó neszezését. Aztán, meglepetésszerűen, egy kis sötét alak tűnt fel mögöttük a hegyoldalon.
– Roger?
– Én vagyok.
– Hát akkor hárman vagyunk.
Újra nekivágtak a meredek kaptatónak. A sötétség úgy hullámzott körülöttük, mint az árapály. Jack, aki nem beszélt, egyszerre csak fulladozni és köhögni kezdett, szél kerekedett, most már mindhárman köpködtek. Ralph szeme könnybe lábadt.
– Hamu. A kiégett részre értünk.
Az időnként fel-felerősödő szél felkavarta lábuk nyomán az ördögi porfelhőket. Most, hogy újra megálltak, Ralphnak volt ideje, köhögés közben, hogy újfent megállapítsa, milyen bolondot tesznek. Ha az állat nem létezik, és szinte bizonyosnak látszott, hogy nem létezik, akkor minden a legnagyobb rendben van; de ha mégis van valami, ami vár rájuk a hegytetőn, akkor mit végezhetnek ők hárman a sötétben, csupasz botokkal felfegyverkezve?
– . Bolondok vagyunk.
Sötétből főtt a felelet.
– Be vagy gyulladva?
Ralph ingerülten megrázta magát. Minderről Jack tehet.
– Természetesen – mondta. – S kötözni való bolondok vagyunk.
– Ha nem akarsz továbbmenni – mondta a gúnyos hang-, megyek én magam is.
Ralph érezte a gúnyt, és utálta Jacket. A hamu csípte a szemét, a fáradtság, a félelem feldühítette.
– Hát akkor eriggy! Majd itt megvárunk. Csönd.
– No miért nem indulsz? Megijedtél?
A sötétségből kivált egy folt, Jack, s lassan elhúzott.
– Helyes. Viszontlátásra.
A folt elolvadt. Egy másik tűnt fel helyette.
Ralph térdével valami keményhez ért, egy megperzselt, érdes fatörzshöz, amely azonnal engedett a nyomásnak. Megpörkölődött kérge a combjának ütközött, s ebből megértette, hogy Roger ráült. Kezét kinyújtva, tapogatózva leereszkedett Roger mellé, a rönk megbillent a láthatatlan hamuban. Roger, aki természettől fogva szófukar volt, hallgatott. Nem nyilvánított véleményt az állatról, s azt sem árulta el, miért szánta rá magát az eszeveszett kirándulásra; szótlanul ült, ide-oda billegtetve a rönköt. Ralph valamilyen idegesítő kopogást is hallott az éjszakában: Roger ütögetett botjával valami láthatatlan tárgyat.
így ültek egymás mellett, a hintázó, botjával kopogó, rejtélyes Roger, és a magában füstölgő Ralph, körülöttük a közeli ég sűrűn meg volt rakva csillagokkal, s csak ott maradt kopár, ahol a hegy csúcsa fekete lyukat fúrt belé.
Magasan a fejük fölött csoszogás, csúszás zaja hallatszott, mintha valaki hatalmas, veszélyes ívben, sziklák és hamu között rohanna feléjük. Aztán Jack rájuk talált; egész testében reszketett, a hangja olyan károgóan rekedt volt, hogy alig ismertek rá.
– Láttam valamit fent a csúcson.
Nekiesett a rönknek, amely hevesen megbillent. Néhány pillanatig mozdulatlanul feküdt.
– Figyeljetek – dadogta. – Hátha utánam jön! Hamu permetezett rájuk. Jack felült.
– Láttam valamit, ami felfújta magát, és megdagadt.
– Azt csak képzelted – mondta Ralph idegesen –, mert semmi… semmiféle élőlény nem dagad meg.
Roger hangja hallatszott. Megrázkódtak, mert elfeledkeztek róla.
– Egy béka.
Jack kucorgott, reszketett.
– Valamiféle béka. De zajt is hallottam, valamilyen pufogásfélét. S aztán megdagadt.
– Megyünk és megnézzük – mondta Ralph.
Maga is meglepődött, nem annyira a hangján, amely nyugodtan csengett, mint inkább a maga számára is váratlan vakmerőségtől.
S amióta ismerte Jacket, most első ízben érezte, hogy tétovázik.
– Most…?
Ralph helyett csak a hangja szólt. – Természetesen.
Felállt a tönkről, s a csikorgó salakban elindult az éjszakába. A többiek követték.
Most, hogy testi hangja elhallgatott, megszólalt helyette józan eszének hangja, s még néhány egyéb hang is. Röfi gyereknek szidta. Egy másik hang azt tanácsolta neki, hogy ne csináljon bolondot. A sötétségben olyan valószerűtlennek tűnt a vakmerő vállalkozás, mintha fogorvosi székbe kellene ülnie.
Amikor elértek az utolsó kaptatóhoz, Jack és Roger a közelébe húzódtak, tintafoltokból világosan kivehető emberi alakokká váltak. Hallgatólagos megállapodással megálltak, összebújtak. Mögöttük, a látóhatár fölött egy kis darabon világosabb volt az ég; itt egy perc múlva fel fog kelni a hold. Az erdőben egyszerre megbődült a szél, és meglobogtattá rongyaikat.
Ralph megmozdult.
– Gyerünk!
Tovább kapaszkodtak, de Roger egy gondolattal elmaradt mögöttük. Jack és Ralph egyszerre kanyarodtak át a hegy túloldalára. A csillogó, hosszú lagúna most alattuk terült el, mögötte egy elmosódott fehér folt: a zátony. Roger utolérte őket.
Jack suttogva megszólalt.
– Most négykézláb másszunk! Lehet, hogy elaludt. Roger és Ralph indult neki elsőnek, s most Jack maradt hátra, bárhogy verte is az elébb a mellét. Felérkeztek a lapos tetőre, kéznek, térdnek itt kemény volt a szikla.
A tetőn csakugyan ott dagadozott valamiféle teremtmény.
Ralph a tűzrakás helyén a hideg, puha hamuba markolt, és elfojtott egy torkából feltoluló kiáltást. Keze, válla meg-megrándult a nem várt érintéstől. Egy pillanatra felvillantak szeme előtt a rosszullét zöld tüzei, aztán beleolvadtak az éjszakába. Roger mögötte feküdt, Jack mellette.
– Arrébb, ahol egy nyílás volt a sziklában. Valami púpféle… látod?
A kialudt tűz hamuja az arcába csapódott. Nem látta sem a szikla nyílását, sem egyebet, mert a zöld tüzek újra feltűntek, megnőttek, s a hegycsúcs jobb felé elcsúszott.
Újra meghallotta, kissé távolabbról, Jack suttogását.
– Félsz?
Nem félt ugyan, de nem bírt megmozdulni: egy összezsugorodó, mozgó hegytetőhöz volt láncolva. Jack továbbcsúszott mellőle, aztán Roger is ziháló lélegzettel, ide-oda tapogatózva elhaladt mellette: Hallotta, hogy sugdosódnak.
– Látsz valamit?
– Ott…
Szemben velük, mindössze három-négy méternyire egy púp alakú szikla sötétedett ott, ahol nem kellett volna sziklának lennie. Ralph valamilyen furcsa gügyögő hangot hallott valahonnét… talán a saját szájából. Azonosította magát akaratával, félelmét és undorát gyűlöletté olvasztotta össze, felállt. Két ólomnehéz lépést tett előre.
Hátuk mögött a holdkaréj most már a látóhatár fölé emelkedett. Előttük valamilyen óriási majomféle ült, mély álomba merülve, fejét térdére hajtva. Aztán az erdőben újra felbődült a szél, sötétség kavargott, és a majom felemelte fejét, feléjük fordítva összeroncsolt arcát.
Ralph azon vette magát észre, hogy óriási ugrásokkal szökell lefelé a lejtőn, a hamuban, háta mögött is kiáltásokat és futó léptek zaját hallotta, megfeszítette minden megmaradt erejét. S a hegytető egy pillanat alatt elárvult, mindössze három elhagyott bot sötétlett a földön s az előre-hátra hajlongó megnevezhetetlen teremtmény.
NYOLCADIK FEJEZET
ÁLDOZAT A SÖTÉTSÉGNEK
Röfi szerencsétlen ábrázattal tekintett fel a halványan virradó fövényről a sötét hegyre.
– Bizonyos vagy benne?… Egészen bizonyos?
– Most már tizedszer ismétlem el neked – mondta Ralph –, hogy a saját szemünkkel láttuk.
– Mit gondolsz, itt lent biztonságban vagyunk?
– Honnét a csudából tudhatnám?
Ralph elfordult, és néhány lépést tett a parton. Jack a földön térdelt, és mutatóujjával egy kör alakú mintát rajzolt a homokba. Röfi hangja suttogva ért el hozzájuk.
– Tényleg bizonyos vagy benne?
– Nézd meg magad – mondta Jack megvetően –, akkor talán megszabadulunk tőled.
– Attól ne félj!
– Foga van az állatnak – mondta Ralph –, s nagy fekete szeme.
Hevesen megrázkódott. Röfi levette szeméről az egy lencséjét, s megtisztogatta.
– Most mihez kezdünk?
Ralph a móló felé fordult. A fák között fehér folt csillogott: a kagyló. Épp fölötte fog felkelni a nap. Ralph hátravetette tincsét.
– Nem tudom.
Eszébe jutott rémült menekülésük a hegyoldalon.
– Hát én becsületesen megmondom – folytatta –, hogy ekkora állattal nem bírunk szembeszállni. Az lehet, hogy beszélünk meg fogadkozunk, de egy tigrist mégsem támadnánk meg. Elbújnánk előle… még Jack is.
Jack még mindig a homokra bámult.
– Hát a vadászaim?
Simon lábujj hegyen kilopakodott a kunyhók árnyékai közül. Ralph nem figyelt Jack kérdésére. A tenger fölött világosodó kis sárga foltra mutatott.
– Amíg világos van, nagyon bátrak vagyunk. De aztán? S most az az izé ott gubbaszt a tűz mellett, mintha meg akarná akadályozni, hogy megmentsenek bennünket…
Észre sem vette, hogy a kezét tördeli. A hangja megvékonyodott.
– Nem tudunk tüzet gyújtani… Sakk-mattok vagyunk. Egy arany pont villant fel a tenger fölött, s az ég egyszerre kivilágosodott.
– Hát a vadászaim?
– Gyerekek… botokkal felfegyverkezve.
Jack felállt. Az arca kivörösödött, ahogy hátat fordított nekik, és elment. Röfi feltette a fél szemüvegét, és Ralphra nézett.
– Ezt elrontottad! Megbántottad a vadászait.
– Fogd be a szád!
A váratlanul megszólaltatott kagyló hangja szakította őket félbe. Mintha szerenádot adna a felkelő napnak, Jack addig fújta, amíg a kunyhók körül nyüzsögni nem kezdett a nép, a vadászok felléptek a mólóra, az apróságok pedig, ez volt legújabb szokásuk, nyöszörögtek és sírva fakadtak. Ralph engedelmesen felkelt, és Röfivel együtt felkapaszkodott a mólóra.
– Beszélj – mondta keserűen –, beszélj, beszélj… Elvette Jacktől a kagylót.
– Ezt a gyűlést… Jack félbeszakította.
. –… én hívtam össze.
– Ha nem te hívod, akkor én! Te csak a kagylót fújtad meg.
– Az a fontos.
– Hát akkor vedd el!… Gyerünk… beszélj!
Ralph odadobta Jacknek a kagylót, és leült a fatönkre.
– Azért hívtam össze ezt a gyűlést – mondta Jack –, mert egy csomó megbeszélnivalónk van. Hát legelőször is… azt tudjátok, hogy láttuk az állatot. Felmásztunk a hegyre. Csak néhány méter választott el tőle. Az állat felült, és ránk nézett. Nem tudom, hogy mit keres ott. Azt sem tudom, hogy micsoda…
– A tengerből jött…
– A sötétből…
– Fák közül. . v.
– Csönd legyen! – kiáltotta Jack. – Figyeljetek! Az állat ott fent ül… akármiféle is, ott ül…
– Vár valamire…
– Vadászni akar…
– Lehet – mondta Jack. Eszébe jutott, hogy régen – de régen is volt! – milyen rémület fogta el, ha erdőben járt. Igen… vadászni akar… Hallgassatok!… Arról van szó, hogy mi állítólag nem bírjuk megölni. Meg arról, hogy Ralph azt mondta, a vadászaim semmit sem érnek.
– Azt sohasem mondtam!
– Nálam van a kagyló! Ralph azt tartja, hogy gyávák vagytok, s hogy megfutamodnátok az állat meg a vadkan elől. De még ez nem minden!
Valamiféle sóhajtás hallatszott a mólón, mintha mindenki előre tudná, mi következik. És Jack tovább beszélt, kissé reszkető, de határozott hangját nekifuttatva a nyomasztó csöndnek.
– Egészen olyan, mint Röfi. Ugyanazokat is mondja. Nem igazi vezér.
Magához szorította a kagylót.
– Ő a gyáva!
Egy pillanatig szünetet tartott, aztán folytatta.
– Fent a hegyen, amikor Roger és én felmásztunk a csúcsra, ő hátramaradt.
– Én is felmásztam.
– Csak később!
A két fiú arcába lógó hajfüggönyén át egymásra meredt.
– Én is felmásztam – mondta Ralph –, de aztán elfutottam. Te is csak azt tetted.
– Mered mondani, hogy gyáva vagyok? Jack a vadászok felé fordult.
– Nem vadászik, sohasem szerzett nekünk húst. Az iskolában sem volt felügyelő, semmit sem tudunk róla. Csak osztogatja a parancsokat, és elvárja, hogy az emberek vakon engedelmeskedjenek neki. S ez a sok beszéd…
– Miféle sok beszéd? – ordította Ralph. – Ki akart beszélni? Ki hívta össze ezt a gyűlést?
Jack hátrafordult, arca kivörösödött, leszegte az állat. Ellenségesen izzó szemmel nézett Ralphra.
– Rendben van – mondta sokat sejtetőn, fenyegetőzve. – Rendben van!
Egyik kezével mellére szorította a kagylót, s a mutatóujjával a levegőbe bökött.
– Ki van azon a véleményen, hogy Ralph nem való vezérnek?
Várakozón tekintett szét a körben ülő fiúkra, akik egyszerre megdermedtek. Halotti csönd lett a pálmák alatt.
– Emelje fel a kezét – mondta Jack keményen –, aki azt gondolja, hogy Ralph nem való vezérnek.
A csönd, a súlyos, szégyenkező, levegőtlen csönd tovább tartott. A vér lassanként kihúzódott Jack arcából, majd fájdalmas hullámmal újra a fejébe szökött. Megnyalta ajkát, s elfordította fejét, hogy elkerülje azt a szégyenteljes pillanatot, amikor valakinek a tekintetével találkozhatnék.
– Hányan vannak azon a véleményen…
Hangja elcsuklott, a kagylót tartó kezei megreszkettek. Megreszelte a torkát.
– Hát rendben van – mondta nagyon hangosan. Lassan, gondosan a lába elé fektette a kagylót, a fűbe.
Milyen megalázó volt, hogy mindkét szeméből potyogtak a könnyek!
– Nem játszom tovább! Veletek nem!
A legtöbb fiú most a földre sütötte szemét, a lába elé nézett. Jack újra megreszelte torkát.
– Én nem veszek részt többé Ralph bandájában! Végigjártatta szemét a jobb oldali tönkökön, számba vette a vadászokat, a kórus egykori tagjait.
– Elmegyek, akár egyedül is. Ha malac kell neki, fogjon maga! Aki velem akar vadászni, az mind jöhet.
Kilépett a háromszögből, s elindult a fövény felé.
– Jack!
Jack megfordult, és Ralphra nézett. Egy pillanatig tétovázott, aztán éles, dühös kiáltás szakadt ki torkából:
– Soha!
Leugrott a mólóról, és ügyet sem vetve a szeméből csurgó könnyekre, végigfutott a parton. Ralph szemmel követte, amíg el nem nyelte az erdő.
Röfi méltatlankodott.
– Beszélek hozzád, Ralph, s te csak állsz, mintha…
Ralph szelíden Röfi felé fordította fejét, de átnézett rajta.
– Vissza fog jönni – mondta önmagának. – Ha lemegy a nap, visszajön. – Meglátta a kagylót Röfi kezében.
– Mi az?
– Hát…
Röfi végleg lemondott arról, hogy folytassa szemrehányásait. Újra megtisztogatta szemüvegét, s a tárgyra tért.
– Megvagyunk mi Jack Merridew nélkül is, van rajta kívül még más ember is itt a szigeten. De most, hogy itt van ez az állat, bár még alig tudom elhinni, úgyis itt kell maradnunk a móló közelében, s akkor még kevésbé lesz szükségünk rá meg arra, hogy vadásszon. Most aztán tényleg megvizsgálhatjuk, hogy mi micsoda.
– Nincs segítség, Röfi! Nincs mit tenni!
Csüggedten, némán ültek egy darabig. Aztán Simon felállt, s elvette Röfitől a kagylót. A kövér gyerek úgy elcsodálkozott, hogy állva maradt. Ralph Simonra nézett.
– S te mit akarsz, Simon?
Egy kis fojtott gúnynevetés szaladt körbe, Simon megrettent.
– Gondolom, azért volna tennivalónk. Valami, amit… A gyülekezet láthatatlan ellenállása újra elfojtotta a hangját. Segítséget, rokonszenvet keresett valahol… s Röfit választotta. Félig feléje fordult, a kagylót barna melléhez szorítva.
– Azt gondolom, fel kellene másznunk a hegyre.
A nép hátán végigfutott a hideg. Simon elhallgatott, s végképp Röfi felé fordult, aki gúnyos értetlenséggel bámult rá.
– Mi haszna volna annak, hogy felmásszunk ahhoz az állathoz, ha Ralph és a másik kettő nem tudott vele elbánni?
Simon súgva válaszolt.
– Mi egyebet tehetnénk?
Miután ilyenképp befejezte beszédét, átengedte Röfinek a kagylót. Aztán hátralépett, s a többiektől messzire újra leült.
Röfi most már határozottabban beszélt; ha a helyzet komolysága megengedi, a gyülekezet talán még valamennyi elégtételt is kiérzett volna a hangjából.
– Azt mondtam, hogy egy bizonyos illető nélkül is boldogulhatunk. Most pedig el kell határoznunk, hogy mi a teendő. S azt hiszem, előre meg tudom mondani, hogy Ralphnak mi lesz a véleménye. A legfontosabb dolog a szigeten a füst, márpedig tűz nélkül nincs füst sem.
Ralph türelmetlen mozdulatot tett.
– Ugyan, eriggy, Röfi! Nincs tűzünk. Az az izé… ott fent ül a hegytetőn, tehát nekünk lent kell maradnunk.
Röfi felemelte a kagylót, mintha ezzel nagyobb súlyt s hatalmat akarna adni a szavának.