Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 középiskolai kötelezö olvasmanyok elemzése

2010.12.22


és legvégül János huszár közreműködésével Viola önkéntes visszatérése (38-39). A végső tetőponton mindkét főhős sorsa megfordul: Viola meghal, Tengelyit felmentik. A megoldás ellentmondásos. A szereplők egy részének sorsa beteljesedik, illetve érdemeik szerint elrendeződik, az áldozatok tragédiája viszont megrázó. A falu jegyzője nem nyeri vissza teljesen életerejét, de helyére mások lépnek
Eötvös József biztos kézzel épít, a fordulatokat pontosan illeszti egymásba, de egyszerűbb eszközökkel is gyakran él (sok a rejtőzködés, hallgatózás vagy kihallgatás, erős a véletlen szerepe). Gyakran megragadja az alkalmat, hogy kommentálja a jelenségeket, illetve összképet fessen (pl. a bürokráciáról, az igazságszolgáltatásról, a kortesgyűlésről és egyéb politikai rendezvényekről, az „egzekŁcióról", börtönállapotokról, a vallási-felekezeti és a nemzetiségi kérdésekről). Regényének több eleme Mikszáth műveiben (pl. A Noszty fiŁban) is megjelenik majd: a tarokkozás, a hídfelbontás, a tévesen felhasznált köszöntő szónoklat.
Eötvös József a magyar realista regény első nagy mestere. Regénye ábrázolásmódjának összetevői: didaktikus célzat, irányzatosság mind a jelenetezésben, mind a karakterek megformálásában, eszményítés, típusalkotás, életképek, tablóképek, szatirikusan élezett beállítások, pamfletszerű elemek (pl. a nemesi előjogokról szóló rigmus), karikatŁraszerű jelenségek és portrék, csattanóra kihegyezett szófordulatok („gyöngéd asszonyi hangjának fortisszimójával"). A hangvétel legtöbbször a szatíra maró gŁnya, olykor szelídebb malícia. Könnyedebb részek, lírai betétek ritkán jelentkeznek: „regényem csak az élet képe akar lenni, s az nem mindig mulatságos." A stílusban érződik: epikánk csak Eötvös korában bontakozik ki, alig néhány évtizedes mŁlttal bír. (Indokolt, hogy Majtényi Zoltán „stilizálás és rövidítés" elvégzésével „átdolgozott szöveg"-et bocsátott közre 1992-ben, idézeteinket is onnan vettük.) Egyes körülményes mondatok az iróniát szolgálják, de az író (Kölcsey Parainesisének hatására is) eleve vonzódik a körmondatos, szentenciaszerű, moralizáló előadáshoz. Az író személyes megnyilatkozásai között a legjelentősebbekben saját ars poeticáját fogalmazza meg.
A szókincsben megjelennek a latinitás elemei is. Az élő nyelvi fordulatokat majd Jókai emeli be a magyar epikába. Az elmélyült, árnyalt lélekrajzot Kemény Zsigmond fogja megteremteni.
A műfaj összetett. Cselekménye szerint ez a mű a legelső bűnügyi regényünk, művészi célzatát tekintve pedig Łn. irányregény. E műfaj célkitűzéseit az író pontosan rögzíti: „A költészet kedves játékká aljasul, ha különválik a kor nagy kérdéseitől, és nem a létező hibák orvoslására, nem az érzelmek nemesítésére törekszik." A kortárs írók közül Victor Hugo volt szerzőnk példaképe, aki a politikai célzatŁ irodalom programhirdetője volt. Eötvös József személyesen, megyei hivatalnokként ismerte meg közállapotainkat (1837-ben Eperjesen ülnök volt, apja akkor ennek a - Sáros - megyének a főispánja), saját nézeteit adja Tengelyi Jónás szájába: „A nemesség megyei rendszerével sáncokat épített maga köré, amelyek mögött kiváltságait évszázadokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is." és felteszi a kérdést: „miért nem vesszük be a népet is a sáncok mögé?"
Bront‘:
ąvöltő szelek
(1847)
Ritka, váratlan alkalma az ábrázolás teljességének, de egyŁttal szabadságának is, az ihlet csodálatos rátalálása legtitkosabb mondanivalóira.É
(S§TéR ISTV?N)
Az angliai Yorkshire-ban a XIX. század első felében egy korán megözvegyült, ír származásŁ falusi papnak három lánya volt, mindhárman megpróbálkoztak az irodalommal. Emily Bront‘ (1818-1848) volt a középső nővér, és jóllehet egykönyvű író maradt, de egyetlen regénye világsiker lett. Az ąvöltő szelek (Wuthering Heights) a XIX. századi angol irodalom „legdémonibb műve" - a fordító Sőtér István szavaival. Romantikus és egyszersmind modern lélekelemző regény, a kísérteties „gothic novel" hagyományaira építve az emberi szenvedély viharait mutatja be. A cím eredetileg azonos volt a fő színhely nevével (ez szó szerint Čsüvöltő magaslatokÇ, Sőtér Istvánnál „Szelesdomb"); a magyar cím expresszív szókapcsolata előrevetíti az érzelmek és természeti erők együttes tombolását.
Az ąvöltő szelek az ember társ utáni vágyáról, szeretet iránti igényéről szól; elemi erejű szenvedélyekről, az emberi kapcsolatok sajnálatos elvadulásáról, a tomboló bosz-szŁról. Főhőse különös, különc figura, de szereplőtársai is sajátos karakterek. Az írónő a rendkívüli egyéniségek és a különös magatartások mögötti titkokat tárja fel, azt elemzi, hogy mi motiválja egy adott személyiség kialakulását. Miért lesz valaki embergyűlölővé? Milyen mértékben vagyunk felelősek embertársunk sorsáért, boldogságáért? Mi alakítja ki a jellemet? Milyen szerepet kap a személyiség formálódásában az öröklődés és a környezet? Kitörhet-e az ember a korlátai közül a saját erejéből? Hogyan lehet megtörni a szeretetlenség és kegyetlen gyűlölködés láncolatát?
Sivár, szélviharoktól gyakorta pusztított vidéken, a „Szelesdombon" él a regénybeli Earnshaw család, a közeli barátságos völgyben (Thrushcross Grange-ben) pedig Lintonék. Sorsuk egy talált gyerek megjelenésétől kezdve fonódik össze és fordul mindinkább tragikusra: Earnshaw Łr a városból egy sötét bőrű kisfiŁt visz haza. Saját fia, Hindley kezdettől gyűlöli Heathcliffet, a Catherine nevű kislány viszont testi-lelki jó pajtása lesz a jövevénynek. Az apa idővel meghal, Catherine pedig az elegáns és udvarias Edgar Linton felesége lesz, Heathcliff így minden szeretetből kiszorul. Eltűnik, majd háromévnyi rejtélyes távollét után visszatér, megemberesedve, vagyonosan, de kegyetlen bosszŁtervekkel. Odaköltözik a közben (felesége korai halála után) elzüllött Hindley Earnshawhoz, és kártyán minden vagyonát elnyeri. Catherine változatlanul melegen szereti Heathcliffet, de Edgarnak hű felesége akar maradni. Heathcliff kegyetlen bosszŁsorozata következik félreértésekkel és végzetszerű fordulatokkal, mígnem a gyűlölködés megszakad; Heathcliff meghal, és a két megmaradt fiatal az Earnshaw és a Linton családból egymásba szeret.
Heathcliff, a „kakukkfióka" jelleme áll a mű középpontjában. Amikor Szelesdombra kerül, még alig 2-3 éves, épp hogy járni és beszélni tud. Származása és addigi (feltehetően megpróbáltatásokkal terhes) előélete azonban ismeretlen; talán cigány, talán valamilyen keverék, „spanyol vagy amerikai fajzat". Azt tudjuk csupán, hogy Earnshaw Łr az éhhaláltól menti meg a kisgyereket Liverpoolban. Megpróbáltatásainak Earnshaw Łr gondoskodása vet egy időre véget, de a szeretet már ebben a családi közegben is gyűlölettel együtt jut osztályrészéül. A kisfiŁ korán megedződött a megpróbáltatásokkal szemben, de annál hevesebben áhította a szeretetet, és annak elmaradására csak dacos lázadással tudott válaszolni. Catherine kedvessége mentsvár lett a számára, hisz a szeretetlenség sorsközösségében egymásra találtak. Szelesdomb feudális rendjében a gyerek megaláztatásokat él át, embertelen büntetésekben részesül, és csak ájtatoskodó, hamis valláserkölcsöt ismer (ennek ellenpontja Thrushcross Grange valódi otthonossága, családias melegsége, művelt légköre, egészében humánus világa). Heathcliff és Catherine önfeledt összemelegedése cinkos elvadulással (a lápban való csatangolással) járt együtt. Catherine-nek azonban megmaradt a lehetősége (szépségénél, tanultságánál és főképp családja rangjánál fogva), hogy kilépjen ebből a körből, míg Heathcliff mindent elveszít, amikor a lány Edgar Linton vonzáskörébe kerül. Egész életére kiható vereséget szenved, amikor Łgy látja, hogy fel kell adnia a Catherine-ért, a vele való lépéstartásért folyó versenyt.
A titokzatos három év alatt Heathcliff megteremti saját egzisztenciáját, valamiképpen kiemelkedik a „vaskos tudatlanságból", de már alapjaiban sérült személyiséggel, tragikusan torz céltól, eszelős bosszŁvágytól hevítve tér vissza: „Ésötét tüzű szemében félig vadállati, de megfékezett kegyetlenség bujkált." Képtelennek bizonyul elviselni azt, hogy Catherine saját akaratából a másé lett, mással él. Agresszív ösztönei, brutális gyűlölködése elvakítja, nem látja meg Edgar Linton humanizmusának értékeit, csak a legázolandó ellenfelet látja benne. Monomániás gyűlölködővé vadul, elveszti a jogát és a lehetőségét a boldogságra, ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatokat építsen ki.
Catherine, eltávolodva Heathclifftől, „fennhéjázó, akaratos és gőgös" lesz, „kétszínű életet él". Nem tudja tisztázni - Ellen Deannel folytatott beszélgetése során sem -, hogy ki mellé kell állnia. Szíve minden szeretete Heathcliffé, de pajtását Hindley, a bátyja „lealacsonyította", és így nem vállalja a mellette való életet. Pontosan látja Ellen Dean: „Azon a napon, mikor magából Lintonné lesz, ő elveszít barátságot, szerelmet, mindent." Heathcliff összeomlásáért Catherine is felelős, hiába próbálja a szerelmet kedvességgel pótolni. „Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót [É]" - tör ki a vád Heathcliffből.
Isabelle fel tud lázadni, ki tud szabadulni Heathcliff hatalmából (bár ez óriási erőfeszítésébe kerül), és megtalálja saját életcélját gyermekének féltő nevelésében. Edgar Linton kezdetben csupán naiv szerelmes, Heathcliffhez képest csenevész, pipogya fiatalember, ebből az állapotából azonban képesnek bizonyul kiemelkedni. évek mŁltán Łrrá tud lenni személyes fájdalmán is, az „igazi bátorság és hűséges, ragaszkodó lélek tanŁbizonyságát adta: bízott Istenben, és Isten megvigasztalta őt" (Ellen Dean), bár gyenge szervezetét a betegség legyőzi. Megerősödő nemes erkölcsiségét és lelkierejét lánya, Cathy (az ifjabbik Catherine) örökölni fogja, és ő lesz a végső győztes.
Cathyben már mint kisgyerekben kifejlődött a mély és gyengéd vonzalom képessége. Hideg szépség, a felszín mögött sejthető szelídség, de visszautasító modor - így ismeri meg Lockwood. A mű végére megtalálja saját énjét és feladatát; nem csupán azzal, hogy megsejti Hareton értékeit és közeledik hozzá, tanítja és magához emeli, hanem azzal is, hogy Heathcliff elevenére tapint: „Heathcliff Łr, maga kegyetlen ember, de nem a megtestesült ördög [É] Soha senkit sem szeretett életében, bácsikám?" „[É] bármennyire tönkretett bennünket, mindig megmarad elégtételül a gondolat, hogy kegyetlenségének egy, a mienkénél is nagyobb nyomorŁság az oka. Mert maga szerencsétlen, ugye?"
Hareton Earnshaw félárván nevelkedik, apja gyűlölte, Heathcliff pedig „vadócnak nevelte." Azt a sorsot szánta neki, amit ő élt meg Hindley Earnshaw mellett - ez is embertelen bosszŁja része volt. „Sohasem tanították írni vagy olvasni [É], nem tiltották el semmi rossztól." „Faragatlan, de érzékeny". Erről a mélypontról emelkedik fel, sokáig szunnyadó igényessége bátorításra talál, és elnyeri Cathy rokonszenvét, majd legvégül szerelmét.
A társadalmi tér csak közvetve van jelen, a társadalmi helyzetek és kapcsolatok csupán másodlagos jelentőségűek, ebben a világban a társadalmon kívüliség dominál. Liverpool és Gimmerton, a műben megjelenő nagy- és kisváros csak hátteret jelent. Az embergyűlölet közegében vagyunk, a külvilágból legfeljebb emberkerülők tévednek ide (pl. Lockwood Łr, a saját társadalmi-társasági frusztrációja következtében). Heathcliff származása, meggazdagodásának módja rejtély marad, lényegtelen kérdés az író szerint.
A szelesdombiak keveset beszélnek, „sokkal mélyebben élnek", hisz alig talál-
koznak idegennel. A családok is mérföldekre élnek egymástól, nem csupán a lelkek. A világ azonban itt befelé tágul, és a lélek belső törvényei-örvényei jutnak hatalomra. A lelket közvetlenül a természeti környezet alakítja ki és tartja rabságában, felerősítve ősi ösztöneit.
Az embert alakító és egyszersmind fogságban tartó természeti környezet az ąvöltő szelekben hármas tagolásŁ: szirt, völgy és láp. A szirt („Szelesdomb") az erő és a magány világa; rideg körülményei megedzik a testet, de szikárrá, érzéketlenné keményítik a lelket. Ez a tomboló természet és a társadalmon kívüliség világa. A láp az ösztönélettel kapcsolatos, titokzatos és egyben rendkívül veszedelmes terület. Az itt lakók sem ismerik valamennyi titkát, számukra is életveszélyes, de a gyermek Heathcliff és Catherine önfeledt együttlétének ez volt a színhelye, ők birtokba vették és uralták ezt a tájat. A völgy az érzelem és a humánum bensőséges közege, csodálatos szépségű vidék („könnyű pára szállt fel, és bodros felhővel szegte be az ég alját"). Otthonos életkörülményeket nyŁjt, lelki fogékonyságot alakít ki, de puhány, életképtelen alkatokat formál. Szelesdombon ennél „egészségesebb [É] a levegő, élesebb és szárazabb". Egyik szféra sem teremt tehát önmagában kiegyensŁlyozott személyiséget. Az ember csak akkor szabadulhat ki a XIX. századi meghasonlásából, a széthasadt kultŁra megnyomorító rabságából, ha ki tudja magában alakítani az erő, az ösztönvilág és a humánum közös harmóniáját. Az ifjabbik Catherine-nek ez végül sikerül, és ez a mű megoldása.
Az öröklött és a környezettől meghatározott lelki-fizikai alkat korlátaiból azonban sokáig lehetetlennek látszik a kitörés. A Lintonok csaknem valamennyien örökletes betegségben, fiatalon sorvadnak el („lassŁ és gyógyíthatatlan lázban, mely ellenállhatatlanul ragadta őket a halál felé"). Edgar Linton hősiesen küzd sorsával, de azt végül nem kerülheti el. Nem tud dacolni a rejtélyes természeti erőkkel Earnshaw Łr sem, korán hal meg felesége és menye is. Heathcliff sorsa már gyerekkorában megpecsételődik, és csak amikor mindinkább magára marad, és bosszŁvágya is kifárad, akkor jelenik meg (Cathy keze nyomán) virág Szelesdombon, az ember akkor lesz Łrrá a külső és belső természeten.
Az érzékennyé váló, lelki életében gazdagodó ember számára mindenekelőtt kapaszkodó szükséges: olyan külső támasz, amelyhez kapcsolódva az önazonossága is megragadható. Ez a támasz lehet Bront‘ tanítása szerint a vallásos hit, a könyv, leginkább azonban a másik emberi lélek.
A dombvidék lakói (pl. Joseph, az öreg szolga) állhatatossággal, rendíthetetlenséggel viselik sorsukat, magányosak, de intenzív lelki életet élnek; olykor látomásoktól szenvednek, a keresztény vallás és mágikus-pogány hitvilág valamiféle sajátos keverékében élnek (Heathcliff özvegye pl. fekete mágiával foglalkozik). A valóság és az álom összemosódik Lockwood Łr tudatában is, zaklatott lelkiállapotában ő is kísértetjárást érzékel a halott Catherine egykori hálófülkéjében. Heathcliff folytonosan Catherine szellemének megjelenéséért esdekel, lelki nyugalmáért. •riási emberi tragédiák emlékétől terhes a szelesdombi légkör.
„Könyvek nélkül gyötrelem volna az életem" - mondja a befejező jelenetek egyikében Cathynek Lockwood. Deanné azért tudja megőrizni lelki rugalmasságát, mert a házikönyvtár minden elolvasható darabját ismeri, mindegyikből tanult valamilyen bölcsességet. Catherine akkor kezd elszakadni Heathclifftől, amikor lehagyja őt a tanulásban (talán öröklött képességeik különbsége miatt). Az ifjŁ Hareton csak akkor léphet ki primitív létállapotából, amikor megbarátkozik a betűkkel, és megnyílik számára az írott világ - ezzel együtt Cathy szíve. (Mindebben a nagyvilágtól elzártan élő, az irodalomban életlehetőségre találó Bront‘-lányok szemlélete és sorsa is erőteljesen tükröződik.)
Az ideális Łt és cél azonban: szeretetben találkozni az embertárssal. Catherine mondja (Nellynek) Heathcliffről: „[É] ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy, s Łgy különbözik a Lintonétól, mint a holdsugár a villámfénytől vagy a jég a tűztől. [É] kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. [É] Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él[É]"
A cselekményt az írónő közvetett módon tárja elénk, az epikus narrációt jellegzetesen reflexív közegbe ágyazza. Egy kívülről érkező idegen, Lockwood, az Łj bérlő személyes élményei, benyomásai során kezd feltárulni előttünk az „embergyűlölők paradicsoma", majd a főszerepet a neki elmondott visszaemlékezések veszik át. Elbeszélő szereplőket alkalmaz tehát a szerző (elsősorban Deanné, mellette még Isabelle, Zillah, Cathy kisasszony személyében), akik nemcsak szemtanŁk, hanem az egykori történtek cselekvő részesei, saját élményeik előadói, vagy a hősök bizalmasai. A napló (Catherine Earnshaw aprólékos feljegyzései) és a levél (Isabella hosszŁ beszámolója Ellen Deannek) beiktatása is ehhez a lírikus kifejezésmódhoz illeszkedik. A drámai sodrásŁ, fordulatos cselekménysor szubjektív előadásban jelenik meg az olvasó előtt.
Epika, líra és dráma fonódik tehát össze ebben a romantikus regényben.
Lockwood és Heathcliff között párhuzam fedezhető fel; az Łj bérlő is képtelen a szeretet kifejezésére, ezért lett emberkerülő, lépett ki a társadalomból, ezért jön északra. Ez a párhuzam végül is oldja a „démoni" sötétséget; a regény végén Lockwood visszatalál az emberek közé, jóllehet a véglegesen eltorzult személyiségű Heathcliff számára nincs visszaŁt, élete a bosszŁállással célját vesztette.
A regény időszerkezete közvetlenül a művészi célt szolgálva alakul. A végkifejlet előtti epizódban, a mélyponton nyerünk először betekintést Heathcliff és társai sorsába, majd több nézőpontból visszaemlékezések derítik fel fokozatosan az előzményeket.
A szerző ezzel megŁjítja a hagyományos epikát. Az elbeszélő szereplő (főként Deanné) többször előre jelzi valamely hős sorsát, az in medias res kezdés szintén előre megadja az életutak végét. Az olvasó figyelme így a történtek okaira koncentrálódhat, az írói szándéknak megfelelően a lelki motivációra összpontosul.
A kerettörténet időszaka l801. novemberétől l803. áprilisáig tart, Lockwood ezalatt ismerkedik meg a hősökkel és az előzményekkel. A betét családtörténetben mintegy négy évtizedre tekintünk vissza, a családi előtörténetben pedig mintegy háromszáz évre, a késő középkori gótikus várkastélyok idejére. A szenvedélyek gyökerei azonban az emberi tudat mágikus-mitikus őskoráig nyŁlnak vissza.
Az írónő többféleképpen is alkalmazza az időszimbolikát: tél elején indul a cselekmény, a hosszŁ tél nyomja rá bélyegét a történetsorra, a tavasz kezdete pedig az érzelemviharok enyhülését szimbolizálja.
A regény értékcsŁcsán a megbékítő szeretet áll (sokáig csupán igény, hiány formájában). Heathcliff a középrészben gŁnyosan utasítja vissza a kötelesség, a lelkiismeret, az emberség, az irgalom és a jótékonyság erkölcsi parancsait (szemben a gyűlölködő bosszŁvággyal), végül azonban fejet kell hajtania előttük. Olyan szeretet csendesíti csak le az üvöltő szeleket, amely az összetartozást és az emberi szabadságot egyaránt kifejezi, lehetővé teszi. Háttérbe kell szoruljon a birtoklás („ő az enyém"), az emberi kapcsolatokat is szétziláló anyagi érdek; az enyém-tied mindent meghatározó joga helyett a szeretetnek és az együttérzésnek, a kölcsönös megbecsülésnek kell uralkodnia.
Az életörömöt, áradó és sodró életszeretetet hirdeti végül is az ąvöltő szelek című Bront‘-regény. Szelesdombon a záróképben viola és petŁnia illatát hozza a szél, a halottak pedig immár békésen nyugosznak a földben.
ARANY JáNOS
Toldi-trilógia
(1847, 1854, 1879)
A Toldit készen várta helye, s mégis van megszületésében valami elképesztő váratlanság. A változásokat feldajkáló s a legfontosabb erőket egy-egy döntő történelmi pillanatra összpontosító fejlődés logikája hozta létre; de legalább ennyire a géniusz varázslata, aki az ihlet meglepetésszerű bizonyosságával találkozik a történelmi pillanattal, sugárzó valóságú, sugalló erejű műbe foglalja azt, amiről a kor álmodik, s aminek elemei hosszú századokon át alakultak ki a hazai és az európai irodalomban.
(KERESZTURY DEZSő)
A Kisfaludy Társaság 1846. február 4-én megjutalmazta Arany János Az elveszett alkotmány című komikus eposzát, s ugyanezen az ülésen olyan költői beszélyre hirdetett pályázatot, "melynek hőse valamely, a nép ajkán élő történeti személy, péld. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen." Arany, bár csak hivatalán kívül s a családi elfoglaltságok mellett dolgozhatott, jó fél esztendő múlva elkészült a művel. A kézirat tanúsága szerint "Vége oct. 23-án, 1846". 1847 januárjában kapta kézhez Erdélyi Jánosnak, a Társaság titkárának a levelét, mely szerint "van szerencsém üdvözölni önt, mint pályanyertest újra Toldi-jával, melynek sorsa éppen a mai ülésen döntetett el, oly kedvezőleg, hogy a díjt méltányosnak lelé az ülés a kihirdetettnél magasabbra tenni, megszaporítani." Az elbeszélő költemény sikere az irodalom első vonalába emelte Aranyt. Vahot Imre a Pesti Divatlap munkatársául kérte, még februárban megérkezett Petőfi köszöntőverse és levele. A Toldi 1847-ben jelent meg nyomtatásban.
Az Arany János számára oly fontos "epikai hitelt" sokféle forrás biztosította. Toldi Miklós valóban élt, noha ezt Arany még nem tudta bizonyítani. A történeti Toldi Miklós Nagy Lajos idejében több megyében viselt főispáni hivatalt, és Olaszországban zsoldoscsapat hadvezéreként tevékenykedett. Arany birtokában volt Ilosvai Selymes Péter Az híres nevezetes Tholdi Miklósnak jeles cselekedetéről és bajnokságáról való história című műve. A verses históriában megőrzött változat igen zavaros sorrendű, ezért Arany elemeire szedte a történetet. Ilosvai históriájából egyelőre két mozzanatot emelt ki és olvasztott be saját kompozíciójába: a bujdosást és a győztes párbajt. Gondosan kihagyta a készen kapott anyagból azokat a jeleneteket, amelyek nem fértek össze elképzelésével, eszmei koncepciójával.
A középkorban Toldi személyével kapcsolatban számos monda keletkezett. Szalonta vidékén - mely maga is Toldi-birtok volt - Arany még föllelte a hős nevével is összefüggő mondatöredékeket, például a malomkő asztalokat Toldi asztalának nevezték. Valószínűleg a helyi történettel hozható kapcsolatba, hogy Toldi átrúgja az egyik csónakot a Dunán, s hogy a parasztlegények virtuskodó fogásaival rémíti meg a cseh vitézt.
A történet szintjén a Toldi a főhős önmagára találásának, a kiteljesedés útjának a műve. Miklóst határhelyzetben ismerjük meg: az önazonosság zavarával küszködik. Származásánál fogva nem tartozik a cselédek közé, de életmódja, a bátyja által rákényszerített szerep nem teszi lehetővé, hogy a vitézek közé kerüljön. A lelki tusakodást erősítik Laczfi nádor hadának megjelenése, a második énekben pedig György szavai. Miklósnak anyja iránt érzett szeretete elodázza a szerepzavarból való kitörést, a gyilkosság azonban már rákényszeríti erre. A főhős bujdosása kettős természetű: jelzi a
még nem tisztázott életcél okozta bizonytalanságot, másrészt a bűnhődés folyamatának a színtere, a lelkifurdalás kivetítése. A farkaskaland a testvéri viszony tárgyiasítása, a jótettért járó büntetés analógiája. Miklós megvédi a viharban az állatkölyköket, mire rátámadnak a farkasok. A vadállatok elpusztítása a bátyja iránt táplált gyilkos indulat megfelelője, egyben az érzelem levezetése. Az identitás hiánya számkivetetté teszi a főhőst, ezt jelzi magányos budai bolyongása, a bika megfékezése és az érte kapott jutalom, a temetőben talált szállás. A cseh vitézzel vívott párbaj révén Miklós elfoglalhatja az őt megillető helyet és szerepet, oda kerül, ahová vágyott, a vitézek közé. A gyilkosságot, a bűnt a haza becsületének megmentése mint legmagasabb érték és erény semmissé teszi.
TŁl azon, hogy a káprázatnak és csalárdságnak ez a sokasága a helyzetkomikum megannyi lehetőségét nyŁjtja a színpadon, a mű értékrendjének megtalálásához is elvezet. A sors labirintusában, a látszatokból összeálló világban csak a hűség, a bizalom lehet az ember támasza, a legfontosabb érték. Csongornak (és a többi szerelmesnek is) a hűség próbáit kell kiállnia, és Tünde is csak akkor vállalja szerelmese mellett a földi életet, amikor meggyőződik Csongor állhatatosságáról. Továbbá arról is, hogy az ifjŁ minden korábbi mulasztása egyedül Mirigynek, az ártó boszorkánynak a mesterkedése. Tünde bölcsen szól a kŁtjelenet után Ilmának („Mondd, hová vesz nézeted?" - „ne higyj az ál sugárnak"); ez a tanítás felismerhetően A merengőhöz c. későbbi (1843-as) Vörösmarty-vers csírája.
A józan gyakorlatiasság, az élet tényeivel való szembenézés, ugyanakkor pedig eszményeink megőrzése azért is szükséges, mert a Csongor és Tünde világképe, a vígjátéki jelleg ellenére, komor, illetve elkomoruló. Fantasztikus és mesebeli motívumok keverednek komikus mozzanatokkal, de a világon az éj bŁs asszonya uralkodik. Monológszerű szövege (Tünde és Ilma jelenlétében, az V. felvonás elején, a 2666- 2721. sorban) kozmogónikus mítosz, modern filozófiai elemeket is tartalmazó betétköltemény. Körforgásszerű történelemképet ad, amely szerint a fejlődés csak látszólagos. Az előrejutást egyébként a mű eseménysora is tagadja: a vándorok is visszatérnek, a kezdőképhez tér vissza a zárójelenet stb. A visszatérés, a körforgás ily módon
a pesszimisztikus világkép jele, de értelmezhető Łgy is, hogy a boldogságot nem másutt, nem a tündérmesékben vagy a romantikus kalandsorozatban kell keresnünk, hanem önmagunkban.
Az éj királynőjének monológja azonban egyértelműen reménytelenséget sugároz. Az ember szerepének kijelölésében csaknem olyan szélsőségesen pesszimista, mint Az emberek c. (1846-os) Vörösmarty-költemény, világképének egésze pedig csaknem annyira leverő, mint pl. az l850-es Előszóé. Ezt a távlattalanságot a Csongor és Tünde záróképének
happy endjében már hajlamosak vagyunk elfelejteni, ezért illeszti a költő a befejező sorokat a szerelmesek vallomásához: „éjfél van, az éj rideg és szomorŁ [É]" A szerelem, a „fő kincs" így már sokat veszít jelentőségéből, csupán menedék lehet: „Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, ébren maga van csak az egy szerelem."
Mindezek a sötét tónusok sokszor eltűnnek a mű igen gazdag motívumvilágában. EllensŁlyozó lehet pl. Csongornak ez a mondata is: „jöttem vagy csak álmodám"? Tündérjáték nézői (vagy olvasói) vagyunk csupán, a dráma világa csak a játékos költői fantázia terméke.
Sokrétűen színes figura Mirigy, a fő ellenlábas. Férjhez adandó lánya van, össze szeretné hozni őt a birtok Łrfijával, Csongorral. Amikor a lányát elveszti (az ördögfiókák megeszik), gonosz boszorkány lesz belőle, ártó negatív hőssé válik, akinek a vígjáték törvényei szerint el kell buknia. Vörösmarty a három ördögfiókát is mesefiguraként iktatja a drámává formált széphistóriába: hol Mirigyet segítik, hol a szerelmeseket, de élénkségük, pajkosságuk sokhelyütt ellensŁlyozza a szerelmi álmodozást vagy a komor bölcselkedést. A nemtők a lég kicsiny szellemei; a földön ők elpusztulnak - Mirigy tevékenységének köre az ő számukra elviselhetetlen. A három allegorikus epizódszereplőt (a kalmár, a fejedelem és a tudós figuráját) is Vörösmarty emelte a mesébe: a követhetetlen élettörekvéseket jelképezi velük. Visszatérésük és csődjük növeli az egész cselekménysor fejlődést tagadó, önmagába visszatérő jellegét, de a főszálhoz, Csongor boldogságkereséséhez is párhuzamot és ellenpontot szolgáltatnak. Mellettük
(a gazdagság, a hatalom és az öncélŁ tudóskodás képviselői mellett) látjuk negyedik tévŁtként az ábrándozó szerelem hiábavalóságát. Dimitri boltos zsáneralak, rövid felbukkanása humoros színfoltot jelent. Ledér élettörténete is a vígjáték realista mozzanataihoz tartozik. Betétverse népdal.
A szövegben a szerző tudatosan törekszik a figurák karakteres megszólaltatására; Csongor és Balga eltérő stílusára már láttunk példákat. Böske-Ilma modora is kedvesen bárdolatlan, míg Tünde eleinte sokszor szenveleg. A már említett betétszövegeket ritmikai váltás is kiemeli (eltérés a bimetrikus, kétütemű trochaikus lejtéstől). A hangnem is gyakorta változik; finoman lírai pl. a szem hasonlatánál (a 2626. sortól: „Ah, a szív is Łgy nyílik meg, Mint sötétben a szemek" stb.). Zsoltárszövegre épül pl. Csongor egy mondata („Forrás után a szarvasnő eped" - 2782.). Rendkívül gazdag, sok forrásból táplálkozik tehát Vörösmarty stílusa.
A mű szerkezete látszólagos bonyolultsága ellenére rendkívül tervszerű, sőt szimmetrikus. A kezdő és a zárójelenet színhelye a „kert", ebből kilépve egy teljes napnyi idő telik el, a visszatérő Csongort „szabad tér, elvadult kert" fogadja (V./3.). A „sík mező" és „a hármas Łt vidéke" (az I./2. jelenet és a II. felvonás színhelye) is ismétlődik (az V. felvonás második jelenetében). Az ezeken belül közrefogott jelenetpár
„a Hajnal palotájában" (III.), illetve „az éj birodalmában" (V./1.) játszódik. A középen elhelyezkedő teljes IV. felvonás áll a mű cselekményidejének tengelyében (ez a délben történtek időszaka). A színhely Mirigy lakóhelye, a szimmetrikus középpontban épp „Mirigy kertje" áll, amely így Csongorék kertjének, a kiinduló jelenet helyszínének is az ellenpontja. A párhuzamos és ellentétező szerkesztés tehát a színhelyek kialakításában és sorrendjében is megfigyelhető, nem csupán a szerelmespárok jellemében, jeleneteik beállításában.
A mű cselekményének ideje az eredeti címlap tanŁsága szerint „a pogány kunok ideje", azaz Vörösmarty szóhasználatát értelmezve a régi magyar kor. Korjelző Csongor nemesi büszkesége is: a hős méltatlankodva tiltakozik az ellen, hogy „pór kezek kötözzék meg" (3411. sor). Balga - mielőtt Csongor szolgálatába lépett - telkes jobbágy volt. A mű motívumai között azonban pl. az ősi, honfoglalás előtti magyar kultŁra néhány eleme is felbukkan. A szerelmi boldogság szimbólumaként szereplő „almafa" pl. kapcsolatot tart az ősi magyar hiedelemvilág „világfájával", amely a világ szintjeit kapcsolja össze. A „kert" motívuma elsősorban biblikus tartalmakat hordoz.
Vörösmarty forrásai: Gyergyai Albert már említett széphistórája, a magyar hiedelemvilág és népmesekincs, az Ezeregyéjszaka mesevilága, Shakespeare-től elsősorban a Szentivánéji álom, Goethe Faustja (mint műfaji előkép), a német kultŁra több más alkotása, az antik mitológia stb. Műfaja pontosan és kizárólagos érvénnyel megadhatatlan; nevezhető mesejátéknak, dramatizált népmesének vagy vígjátéknak is, bölcseleti tartalma révén a Fausthoz kapcsolható drámai költemény, sőt a rituális misztériumjátékokhoz is hasonlatos.
STENDHAL
Vörös és fekete
(1830)
[Stendhal] minden figyelmét alakjainak lelkére fordította. Témája a nagyravágyás. Ez korszerű téma, sőt romantikusÉ De Stendhal nem a téma lírai oldalát fogja meg. § hidegen elemzi a betegséget és következményeit, oly józansággal, hogy a realista regény egyik őse lett a francia irodalomban. Nála jelenik meg először az ifjŁ törtető mindig érdekes alakja, aki elindul meghódítani a világotÉ Bizonyos, hogy Balzac Rastignacjának Julien Sorel az őse. Ez a sápadt és nagyralátó kispap, aki okos számítással választotta ki az egyetlen pályát, mely az ő osztályabeli sarjnak magas polcokat ígérhetÉ Az ő szemináriumának falai közül indul Łtjára az Łj Regény is.
(BABITS)
Stendhal kései remekművének, a Vörös és feketének ötletét több Łjsághírből meríti; legfontosabb nyersanyagát, egy falusi nevelő bosszŁtörténetét, kiszélesíti: társadalmi és pszichológiai magyarázatot ad a gyilkossági kísérlet elkövetésére. Az igazság elérésére szenvedélyesen törekvő író (l. a mű mottóját) - a színlelés problematikájának felhasználásával - Julien Sorel analitikus karrier-regényében a francia restauráció utolsó éveit is ábrázolja, alcíme ezért „krónika 1830-ból".
A forradalom utáni első nemzedék fiataljait Napóleon alakja, szerencséje kápráztatta el; bukása után az alulról felemelkedni szándékozó, becsvágyó fiatalemberek
- vagyon és összeköttetések híján - reményeiket, illŁzióikat vesztik. A katonai érvényesülés lehetősége odalett, csak a papi pálya, az egyházi karrier Łtja maradt. A Napóleon-mítosz nemcsak a karrierista fiatalokra hatott - maga Stendhal is „egyetlen embert tart tiszteletben: Napóleont" (Friedell). A kicsinyes, polgári világban, a „korcs, unalmas században" a hősiességre vágyó hősök kiábrándulnak a fényes karrier helyett csak intrikát és gáláns kalandokat kínáló korszakból („Mi lenne ma Dantonból a Valenod-k és a de Rénalok századában? Még főügyészhelyettes sem!", Julien, II.9.); a törtető középszerűségben az érvényesüléshez a hazugság, a színlelés elsajátítása éppŁgy szükséges, mint a jó modoré, a divatos öltözködésé. ?gy a mű, miközben mindenekelőtt egy „szegény jurai ács" fiának története, aki, miután nem lehetett tábornok a csatamezőkön, kénytelen a „század öltözékét, a feketét magára ölteni", egyben olyan Tartuffe sorsa is, aki „már nem felelős a tetteiért, aki egy adott társadalom gyümölcse; és Stendhal pontosan ennek a társadalomnak és nem Julien Sorelnek a perét folytatja le előttünk" (Aragon). Az író Łgy fest tipikus rajzot egy szerencsétlen korszakban induló ifjŁság életéről, hogy bemutatja az arisztokrácia-egyház-polgárság köreinek lezüllését (az igazságszolgáltatás gépezetét, a kinevezések menetét, a főrendi társaság tagjainak szalonéletét, a szeminaristák képmutatását, a vidéki polgárság nagyzási mániáját). Julien végső ítélete szerint Valenod, aki elítélte, nála „százszor ártalmasabb a társadalomra". ("Ha nem téveszt meg annyira a külső ragyogás, észrevehettem volna, hogy Párizs szalonjaiban vagy olyan becsületes emberek mozognak, mint az apám, vagy olyan ügyes gazemberek, amilyenek ezek a fegyencek [É] Ha esküdtek, gőgösen elítélik a tolvajt, aki [É] lopott, mert már-már összeroskadt az éhségtől. De ha valami nagy dologról van szó, egy miniszteri tárca megszerzéséről vagy elvesztéséről, a szalonok becsületes lovagjai rögtön ugyanazokra a bűnökre vetemednek, mint amiket ez a két fegyenc az ebédért követett el", Julien, II.44.)
Julien Sorel franciaországi körŁtja során jut ezekre a végkövetkeztetésekre, miután végigjárja a társadalom különböző rétegeit. A képzeletbeli „költött" kisvárosból, Verri?res-ből Besan?onba, majd Párizsba kerül, aztán életŁtját szülővárosában fejezi be; fiatalkori „alvó"-bŁvóhelye, kedvenc barlangja lesz végső nyughelye. Szimmetrikus kerethelyszín a verri?res-i templom is: a sejtető előjelek (a baljós Łjságcikk-foszlány L. J. kivégzéséről és a vérnek tűnő szenteltvíz jósjele, I.5.), ill. a végzetes lövés eldördülésének (II.35.) helyszíne - Julien „egész élete előkészület volt egy szerencsétlenségre, és sohasem próbálta elhessegetni magától a legnagyobb szerencsétlenséget, a halál gondolatát" (II.36.).
A cselekményidő a konkrét, adott jelen történelmi idejéhez kötött; de miközben Stendhal végig 1830-ról beszél, az események majdnem öt évet fognak át Julien Sorel életéből. (Amikor de Rénalékhoz szegődik, még nincs 19 éves; 14 hónapot tölt a besan?oni szemináriumban; a dühöngő márkinak odaveti, hogy „még csak 22 éves"; a mű végén pedig: ő „is 23 évesen" hal meg, II.44.)
H.-A. Taine tömör cselekmény-összefoglalása szerint: „Julien szegény, paraszti származásŁ fiŁ; a plébános latinra tanítja, házitanító lesz egy Franche-Comté-i nemesnél, de Rénalnál, és elcsábítja ennek feleségét. Amikor kitudódik a dolog, elhagyja
a házat, és papnövendéknek megy. Az igazgató titkári állást szerez neki de la Mole márkinál Párizsban. Hamarosan nagyvilági emberré válik és szeretőjévé teszi de la Mole kisasszonyt, aki feleségül akar menni hozzá. De Rénalnénak egy levele cselszövő hipokritának festi le. Julien dühében kétszer rálő pisztolyával; halálra ítélik és kivégzik."
A lineáris cselekmény a központi hős egy szálon futó sorsát követi, kitérők, epizódok, leírások nélkül; várakoztató feszültségkeltő elemektől mentesen. „Mindegyik fejezet olyan parancsoló szükségszerűséggel következik, hogy mindegyiket az elsőnek érezzük" (Charles du Bos), de nem teljesen zárt az eseménysor láncolata, és még a legfontosabb jelenetekben sem ad mindenre magyarázatot az író.
Az expozíció - Verri?res világának bemutatása - után Julien életŁtja, választásainak sora alakítja a cselekményt. „Betölti a vad vágyakozás", hogy karriert csinálhasson, „feltörni" akar; felismeri a felemelkedés egyetlen Łtját: „Papnak kell lennem és képmutatóskodnom kell!" (Zola szerint Julien „rendkívüli képességekkel megáldott fiatalember, akit vérmérséklete fényes pályára szólítana, de aki tŁlságosan későn jött, hogy Napóleon marsallja lehessen és elhatározza, hogy a sekrestyén keresztül tör magának utat.") Próbatételek elé állítják - ilyenek a „memoriterek": Biblia-mondás; küldetés az összeesküvők megbízásából -; sikerek és veszélyhelyzetek, mélypontok és tetőpontok váltakoznak sorsában; lépten-nyomon döntenie kell („mint Herkules, ő is válaszŁtra került, de nem a bűn és az erény, hanem a jómóddal járó középszerűség és ifjŁsága hősi álmai között kellett választania"). Pártfogói ajánlásokkal még kudarchelyzeteiből is egyre feljebb jut: Elisa árulása után, amikor el kell tűnnie, Chélan abbé Pirard-hoz ajánlja; a besan?oni összeütközésekből pedig éppen Pirard menekíti de la Mole titkárának. A papi szeminárium lenne a felemelkedés, a valós karrier Łtja - Julien egyik példaképe éppen a („fellépésének" gyakorlása közben ironikusan megjelenített) fiatal agde-i püspök -; de a papi pályát nem tudja összeegyeztetni sem a napóleoni mítosszal,
sem magánéleti vágyaival. Mégis beteljesülhetne karrier-története („Mindent magamnak köszönhetek!"); de (de Rénalné leleplező levele után) már hagyja, hogy - szerepei helyett - valódi személyisége nyilatkozzék meg; ekkor egészen felgyorsul a mű tempója, majd (a kifejtetlen mozzanatok után) Łjra lelassul a ritmus a börtönben. „A halál árnyékában becsületesebb lett, mint bármikor életében"; mert „nem zavarja többé a nagyravágyás". Már nyugodtan gondolkodhat: nem kell állandó készenlétben döntenie, cselekednie.
Majdnem négy fejezet az összeesküvés története; ez egyrészt fontos eleme a pszichológiai kibontakozásnak is - Julien tehetségével nyerte el de la Mole bizalmát -, másrészt „csukló a mű két szárnya között, ekkor fordul meg a regény" (Aragon), mert erről hirtelen Korasoff tanácsaira tér át az író - és ezután de Fervaques marsallné megkísértése, Mathilde terhessége, a házasság kitűzése, a börtön, a tárgyalás, a kivégzés gyors egymásutániságban következik.
Julien eleve (szándékosan) Tartuffe-ként lép színre (önbüntetésül két hónapig felkötött karral jár, irtózattal beszél Napóleonról is, ha kell, még egyetlen barátjának is hazudik papi elhivatottságáról); de Stendhal két Orgont is ad mellé: de Rénalt és de la Mole-t. Verri?res-ben még öntudatlan, akit társadalmi helyzete kényszerít szerepére (de Rénal eszén azért könnyen tŁljár); később tudatos harcot folytat a társadalom ellen, a de la Mole családba már így kerül be („sátáni vigyorral biztatta magát: okosabb vagyok, mint ők, ki tudom választani a század egyenruháját" - ekkor Julien idéz is Moli?re Tartuffe-jéből. De Rénalné levele után Julien, utolsó képmutató példaképként, még Jágót idézi Mathilde-nak, azután ítélkezik saját maga felett. (Stendhal eléri, hogy az olvasó Julien pártjára álljon, mert nemes jellem, büntetése tŁlzott és igazságtalan, és valójában nem ő, hanem a társadalom lepleződik le.)
A kirekesztettség érzése végre nyugalmat hoz: a börtöncellában Julien tisztázza magában kapcsolatait. Mathilde már terhére van, idegesíti; ismerősei között összesen két embert talál, aki őt magát szerette: Fouquét és de Rénalnét - az elmŁlás és a halálközelség tudatosítja benne a valódi értékeket: az igazi szerelmet, a visszahozhatatlan vergy-i , verri?res-i napokat. Rájön, hogy de Rénalné mindennél fontosabb számára; Mathilde-nak pedig csak saját álmai és szeszélyei megvalósulását jelentette.
Stendhal csodálja az erős egyéniségeket; az önmegvalósítás vágya és az erkölcsi szenvedélyesség hajtja őt magát és figuráit is. Kalandos lelkű, romantikus jellemeit valós körülmények között szembesíti a realitással; „kedvét leli abban, hogy folyvást ütköztesse hőseit, mint ahogyan két kovakövet üt össze egymással valaki, hogy lássa, milyen szikrák csapnak ki belőlük" (Ch. du Bos).
Számára a tudati, érzelmi mechanizmusok analízise, az aprólékos, részletes jellemzés fontosabb a mozgalmas cselekménynél; Stendhal „egyike a lélekelemzés legfinomabb és legérettebb mestereinek; zseniális élve-boncnok, olyan hideg és olyan kegyetlen is, amilyennek ehhez a szakmához lennie kell" (Friedell). A fontos szereplők elemzik saját cselekedeteiket, reakcióikat, (keményen, gŁnyosan) bírálják magukat - a stendhali lélektani regényforma egyik meghatározó közlésformája ezért a belső monológ.
A mellékszereplők látszólag alkalomszerűen, epizodikusan bukkannak elő. Julien egyetlen barátja, Fouqué, a segítőkész fakereskedő a zárlatra szinte hőssé emelkedik. A Valenod-de Rénal vetélkedés nemcsak a látszatoknak élő, kisszerű vidéki féltékenykedés és a sznobéria, az Łrhatnámság példázata, de a szegényház-igazgató felfelé ívelő pályája azt is mutatja, hová juthatott volna Julien a kisvárosi körülmények között.
Szerelmi kapcsolataiban Julien célja a kezdetben fennálló hierarchikus viszony megszüntetése. A megjelenő két típus közül az „egyszerű, tiszta lélek", de Rénalné, „nem volt képmutató". A szelíd, érzékeny, a szerelemtől leleményessé váló asszony (l. a névtelen levél) befolyásolható és vakbuzgó lesz (l. a gyóntatója sugalmazására írt, Julien elleni levél); de őszintén, önmagáért szereti a fiŁt. Mathilde féktelen, szenvedélyes - „büszkeségének állandóan szüksége volt közönségre" - energikus, érzelmeiben következetlen jellem. § is a vágyott mŁltat ütközteti az unalmas jelennel - neki a cinquecento az eszménye -; egymás iránti érdeklődésük alapja éppen lázadó hajlamuk. Rettegnek a visszautasítástól, dacosak, gyűlölik magukat is, mert vonzódnak a másikhoz. Találkozásaik összecsapások; nem szerelmet, inkább diadalt éreznek. („Itt fekszik a gőgös a lábam előtt", Julien, II.19.) „A legizzóbb pillanatokban is csak saját magukra képesek gondolni, imádatuk leghevesebb pillanataiban sem gondolnak arra, mit érez a másik. Innen a csodálatos, visszatérő motívumok, azok a részletek, ahol Stendhal azt mondja: ČMathilde éppolyan lelkiállapotba került, amilyenben Julien volt néhány nappal ezelőttÇ és fordítva. A stendhali hősöknek olyan mélysége van, hogy a szerelem még legteljesebb önzetlensége óráiban is csak tovább mélyíti s egy árnyalattal még jobban érezhetővé teszi a lélek magányosságát" (Ch. du Bos). Mathilde teljes meghódítása, azaz „legyőzése" is csak a féltékennyé-tevés klasszikus módszerével (a de Fervaques marsallnénak másolt levelek segítségével) történhet meg.
Julien Sorel lélekrajza kivételesen árnyalt. Bonapartista és jakobinus eszmények lelkesítik, machiavellisztikus jelszavakat hangoztat. („Aki akarja a célt, akarja az eszközöket is!") „Majdnem mindennap vihar tombol benne"; félénk és gőgös, „komplikált és paradox" jellem; becsvágyó és „érzékeny, gyöngéd természet, aki, mert nyíltan már nem elégítheti ki becsvágyát, a képmutatásba és a legbonyolultabb cselszövésekbe veti magát" (Zola). Sértődötten szenved kisebbségi érzéseitől, „a lenézés ellen fellázad" (de la Mole); „örökösen színlel", visszafojtja érzéseit; valódi énjét, eszményeit leplezi hipokrízisével. Ebben az állandó szerepkényszerben - „Makacsul ragaszkodott Don Juan szerepéhez"; „jól játszottam a szerepemet" - az önfeledtségre képtelen; bizalmatlan és betegesen gyanakvó (Mathilde levelének másolatát a biztonság kedvéért elküldi Fouquénak, stb.).
„Megvetette azokat az embereket, akik között élt", „életének döntő lépéseit mindig okosan kiszámította, de sohasem vigyázott a részletekre" (I.26.). Céltudatosságát, taktikázását, tetteinek megtervezettségét a katonai élet kifejezéseinek sokasága jelzi: „feladatot teljesített, hősi feladatot", „részletes haditervet dolgozott ki", „megnyertem egy csatát",
„fegyverre!", „naplót kell vezetnem az ostromról" stb. Más perspektívában gondolkodik, mint verri?res-i környezete; elutasítja a kompromisszumokat (Elisát is, Fouqué ajánlatát is), keresi a kiélezett szituációkat, a kockázatot (l. párbaj, létra). Keretként ismétlődő jelenet jelzi, hogy apjához fűződő viszonya nem változhat, ellentétük kibékíthetetlen; meg is tetszik neki törvénytelen származásának (de Beauvoisis lovagtól származó, de a de la Mole-ok által is felvetett) ötlete.
Mindhárom pártfogója („apahelyettese") tudja, hogy különleges, tehetséges, de félelmetes alak: Chélan plébános Julien jellemében „sötét erőt" lát, szerinte a fiŁ „nem ismeri a mérsékletet"; Pirard abbé Łgy fogalmaz, hogy van benne valami, „ami sérti
a közönségeseket"; de la Mole márki szerint „különlegesen tehetséges fiatalemberÉ vakmerő, sőt már-már zseniálisÉ de lappang benne valami, ami ijesztő!" Minden elképzelést tŁlteljesíthetne felmerülő érvényesülési lehetőségeivel: Korasoff herceg felajánlja unokatestvérének, egy gazdag moszkvai örökösnőnek a kezét (II.24), de Fervaques-né püspöki helynökséget szán neki (II.29.); a márki (kényszerhelyzetében) viszont nemessé (de la Vernaye) és huszárhadnaggyá teszi, és beleegyezik a mésalliance-ba (így de Croisenois márki helyett a parasztfiŁ vehetné feleségül a gőgös Mathilde-ot, II.33.).
Mivel Stendhal Julien gondolatainak mindig két oldalát láttatja (a képmutatás mellett őszinte vívódását), állandóan számot ad arról, ami lejátszódik benne, így nem teljesen váratlan a fordulat: Julien szabad akar maradni; emberi méltóságát a szinte önként vállalt halállal szerzi vissza; „az öngyilkosság valamiféle változatát választja" (Frilair abbé, II.44.); - Chélan jóslatával ellentétben („a hatalmasoknak fogsz udvarolni") - szinte közönyösen lemond fényesnek ígérkező karrierjéről. A bíróság előtt vádbeszédet mond a romlott társadalomról, így azért ítélik halálra, mert ő „senki"; politikai vádbeszéde a „gyökértelen zendülő vallomása". „?llandóan tudatában van plebejus voltának, minden sikerét az Łri osztály fölött aratott diadalnak érzi, minden vereségét megaláztatásnak" (Hauser).
A szöveg egészét ismétlődő szimbolikus motívumok hatják át: a lenn-fönn társadalmi ellentét képileg is gyakran megjelenik (sokszor elemzett jelenet Julien első feltűnése a magasban, amint éppen olvasÉ; a visszatérő „létra" pedig hódításainak tárgyiasult szimbóluma: gyanakvását és félelmeit legyőzve egy szintre kerülhet a társadalmilag felette álló nőkkel). A színszimbolikát is tŁlzott egyszerűsítés volna csak a katonai és papi pályára vonatkoztatni: mindkét szín a végzetet sejteti; 'a vörös' a végig kísértő, baljós (elő)jel, viszont a fekete öltözéket Julien gyakran kékre cseréli (l. katonai egyenruhája; Łj öltözete a márkinál).
Stendhal részletező leírásoktól mentes stílusa legendásan száraz, dísztelen, előadásmódja szinte rögtönzésszerű; néha közvetlenül az olvasóhoz fordul („Megvalljuk, szeretjük Mathilde-ot"; „Az olvasó elnézését kérjük, hogy Julien életének erről a szakaszáról csak kevés világos és pontos részletet mondunk el"). De hiába szeretné elhitetni, hogy a valóságot Łgy adja vissza, mint a tükör - „és maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? a tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utatÉ", II.19. -; ő is válogat, magyarázza, bírálja a valóságot. A Vörös és fekete „támadás egy olyan társadalmi környezettel szemben, melyet meg kell változtatni, ez realizmus"(Aragon); Stendhal - romantikus jellemeivel és hatáseszközeivel is - „kritikai realistaként" áll a romantika kellős közepén.
A művet Illés Endre fordította.
BALZAC
Goriot apó
(1834-1835)
Csak egy ilyen ember írhatta meg a modern epopeiát. ?t kellett mennie a csődbejutáson [É] kellett félretaposott cipőben járnia Párizs kövezetén, hogy megismerje az élet nyomorŁságait, és lábra állíthassa a Goriot-k [É] a Rastignacok örökkévaló típusaitÉ szereplője volt a pénz drámájának [É] analizálta a szenvedélyeket, melyek a jelenkori komédia alakjait mozgatják [É] ide-oda lebegett az összes szélsőségek, a hit és a tudomány, a romantizmus és a naturalizmus között. § hangoztatta elsőnek a környezet döntő hatását az egyénre, belevitte a regénybe a megfigyelés és a kísérletezés módszereit. Ez az, ami a század lángelméjévé teszi.
(ZOLA)
„A történetíró a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy az írnoka legyek. Ha leltárba szedem a bűnöket és erényeket, csokorba gyűjtöm a szenvedélyek fő tüneteit, s jellemeket rajzolok, kiválasztva a Társadalom legjelentősebb eseményeit, típusokat alkotva több egynemű jellem vonásainak egyesítésével, talán sikerül megírnom azt a történelmet, melyről a historikusok általában megfeledkeztek: az erkölcsök történetét" - így fogalmazta meg
nagyszabásŁ vállalkozásának célját az Emberi színjáték előszavában Balzac, „az irodalom gályarabja" (Lamartine), aki típusaival, erkölcsrajzával az egész társadalmat akarta folyamatában, mozgásában ábrázolni. Elemző módon, a tények józan, illŁziótlan szemléletével fiktív eseménysorokba sűrítette korának valóságát. Az Emberi színjátékkal megteremtette a totalitásra törő (realistának nevezett) regényciklust.
Balzac meghatározott történelmi idő „írnoka": az 1816 és 1848 közötti francia társadalom körképét, a Napóleon utáni idők illŁzióvesztését mutatja be. „Fölfedezi azt, hogy az egymásra következő történelmi korszakokat a kalandjaik révén egymással kapcsolatban álló szereplők sora képviselheti; ezt az egymásutániságot egymásmellettiséggé változtatja. A korabeli társadalom lefestését a szereplők visszatérése teszi lehetővé: ennek a technikának az az előnye, hogy általa ellipszis jön létre a regényben, ami a különben mérhetetlenül hosszŁ elbeszélés jelentős lerövidítésének eszköze" (Michel Butor). éppen a Goriot apó írása közben merült föl a ciklikus szerkesztés gondolata az íróban: a hősök - egy nagyobb történelmi folyamat részeseiként - visz-
szatérnek más művekben, így lesz a regényciklus egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is teljes művek rendszere. Az író kijelöli a tárgyköröket: beosztása szerint az Emberi színjáték erkölcsi, filozófiai és elemző „tanulmányokból" áll, ezeket a hely és az ábrázolt történet jellege szerint osztja „jelenetekre". Az „erkölcsi tanulmányok" alciklusokra osztott elrendezése is jellemző: Jelenetek a magánéletből (26.: a Goriot apó); Vidékiek Párizsban (49.: Elveszett illŁziók); Jelenetek a párizsi életből (59.: Kurtizánok tündöklése és nyomorŁsága; a 60./csak tervben/: Vautrin utolsó színeváltozása). A Goriot apóban 35, az Elveszett illŁziókban 116, a Kurtizánokban már 135 olyan figura szerepel, aki más művében is visszatér. A bő valóságanyag hiteles tájékoztatást nyŁjt, Taine véleménye szerint információgazdagságával „az Emberi színjáték - Shakespeare és Saint Simon művei mellett - a legnagyobb tárháza a dokumentumoknak, melyeket az emberi természetről valaha is készítettek". Rastignac 14 regény, elbeszélés mellék- vagy főszereplője; Vautrin nagy trilógiáját a ciklus karrierista főalakjainak regényei alkotják (Goriot apó-Elveszett illŁziók-Kurtizánok), de nyomon követhetjük Bianchon tekintélyes orvossá válását, Nucingenék családi életének alakulását is. Balzac a párhuzamok és ellentétek módszerével ábrázolja a változó folyamatokat; az egész - egységes értékrendű - ciklust átszövi az azonos motívumhálózat, jellegzetes pl. a vidék és Párizs szembeállítása, a siker és kudarc váltakozása, a társadalmi hullámzás fenn és lenn között. A középponti értékkategória a siker, az érvényesülés, ezért foglalkoztatja az írót pl. a tehetséges fiatalok életlehetősége, előrejutása, önmegvalósítása; a felemelkedésért más-más árat kell fizetniük az ambiciózus (vidéki) fiatalembereknek (l. pl. Rastignac és Rubempré sorsalakítása), de variációsorozatban rajzolja meg a modern élet „kóborlovagjait" - a „kalandorszellem" megjelenését - is: a kor híres „krakélerei" (Ajuda-Pinto), a „sárgakesztyűs kalózok" (de Marsay, Maxime de Trailles) általában „elkorcsosult nemesek". Napóleon példája, mítosza hajtja a feltörekvő fiatalokat - Babits írja a záróképben megjelenő Rastignacról: „Ahogy a P?re-Lachaise magasáról az alatta elterülő Párizsnak lekiáltja: A nous deux maintenant! •da Napóleon szelleméhez". Innen ered az élet meghódításának szimbólumává váló Párizs „Łj Babilon-mítosza" is. (A csábító, ellenállhatatlan városban természetesen
a városnegyedek is a társadalmi helyzetet tipizálják - a Goriot apóban pl. a panzió Neuve-Sainte-Genevi?ve utcája és a Beauséant-palota Saint-Germain negyede között áthidalhatatlan a szakadék.)
A közelmŁltba helyezett történetekkel Balzac saját jelenének erkölcsi világát tükrözi. Semmi más nem érdekli a kor emberét, csak a pénz; így az író a „pénz hatalmának himnuszát és homéroszi eposzát énekli meg"; műveiben alig akad olyan fejezet, ahol ne szerepelnének árak, örökségek, váltók; az uzsorás Gobseck a (szereplők által) legtöbbet emlegetett és leggyakrabban látogatott Balzac-hős. („A számok, vagyoni egyenlegek egy Łj mitológia, egy Łj csodavilág varázsigéi és orákulumai", Hauser.)
A szereplők hangoztatják is értékrendjüket: „Egyetlen materiális dolog van, amelynek értéke eléggé biztos ahhoz, hogy érdemes legyen törődni vele [É] az arany magában hordja az összes emberi erőket" (Gobseck); ez határozza meg az erkölcsöt - Vautrin-Herrera az Elveszett illŁziókban ugyanezt oktatja Luciennek: „az erkölcs ma már ismeretlen", „a társadalom nem az igaz istent imádja, hanem az aranyborjŁt". A pusztító hatásŁ arany megmérgezi az emberi viszonyokat, feldŁlja a családi életet, pusztán érdekkapcsolatokat tételez fel. „Istenben is meg a pénzben is egyszerre nem lehet hinni - a pénz így Isten pótszerévé válik. és éppen ezért: mert valóságfeletti princípium, mert vallásnak a tárgya, sajátja egyben az a tendencia is, hogy öncéllá nőjön [É] a credo kreditté, a hiszekegy hitelezz-zé lőn" (Friedell). Még Goriot apó is tisztában van azzal, hogy „minden a pénztől függ, még az is, hogy leányaink vannak". Két lánya viszonyát a féltékenykedés határozza meg, életüket pedig a szeretőikért (és a házasságtörő kapcsolataikhoz szükséges pénz előteremtéséért) zajló küzdelem tölti ki.
Gyergyai Albert óta sok elemző követte nyomon Goriot vagyonának „kerengését". Mivel a pénzmozgást Balzac zárt rendszerűnek mutatja be, az arany Łtja ugyanŁgy vizsgálható a művek során keresztül, mint az alakoké. (Goriot az élelmiszerhiány kihasználásával, spekulációval szerzett vagyonát két lánya között szétosztja; tőlük szeretőikhez kerül, majd Gobseckhez, akitől Esther, a kurtizán örökli. A lány nem is tud erről - mindenét Lucien de Rubempréra hagyja, akinek öngyilkossága után sógora, David Séchard és annak gyermekei az örökösök, Elveszett illŁziók-Kurtizánok tündöklése.) Vautrin (élettapasztalata alapján) állítja, hogy „aki gazdag, erényes", „a vagyonokban rejlik az ultima ratio mundi"; „a látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe ment, mert ügyesen követték el": Beauséant-né véleménye szerint „a hatalom kulcsa a siker", ez a társadalom másik mozgatórugója - de feltételezi a legfőbbet, a pénzt.
Bár az író személy szerint sajnálja a „jó társaság" hanyatlását, tudja, hogy az arisztokrácia felett eljárt az idő. Az érvényesülés feltételeit az előkelő társaság diktálja ugyan - „az aranyos szalonokba bebocsáttatást nyerni fölért egy főnemesi pátenssel" -, a divatot meg a „legelegánsabb hölgyek" (Langeais hercegasszony, d'Espard márkiné, a Grandlieu dámák); de a nemesek is pénzt akarnak - a (spekuláción meggazdagodott) vagyonosok meg, bármi áron, de bekerülni a hatalomba -, ezért születik a sok mésalliance. (A parvenük lenézett feleségei is operapáholyt tartanak fenn - l. Delphine -, és szerelmi ügyekben a „kékvérűek" vetélytársai.) „A gyors meggazdagodás problémáját e pillanatban ötvenezer fiatalember igyekszik megoldaniÉ fel kell falniuk egymást, mint az egy fazékba zárt pókoknak, tekintve, hogy nincs ötvenezer jó állás" (Vautrin).
A Goriot apó „jelenet a magánéletből" (bár a „párizsi élet" ciklusba is tartozhatna); ötletét Balzac először feljegyzésben rögzítette: „Egy derék ember, akinek 600 frank évjáradéka van, polgári panzióban él. Lányai tették tönkre, akiket 50-50 ezer frankos évjáradékkal adott férjhez. —gy hal meg, mint egy kutya."
A kalandregényre épülő társadalmi regény valós térben, valós időben játszódik. Középpontjában Eug?ne de Rastignac alakja áll; az ő karrier-regénye - karrier-kezdeti helyzetbe kerülése - fogja össze a két irányban elágazó cselekményt: a Vautrin-féle bűnügyi történetet és Goriot szenvedélyregényét; térben pedig a város két pontját, a Vauquer-panziót és a Beauséant-palota világát - így nemcsak a város, hanem a társadalom két pólusát is: a nyomor és a fényűzés miliőjét. A regénykonstrukció alapja
a főszereplő-hármasság: Rastignac lelki tusáját, vívódásait két oldalról „billentgeti" Goriot és Vautrin, így a mű feszültségét a jó és rossz közötti ingadozás teremti meg (megöli-e Rastignac a mandarint?). A szerkezet kitűnően konstruált, minden összefügg, és az író határozottan vezeti a történet összeszövődő szálait. A mindkét miliőben otthonos főszereplők sajátos kapcsolatrendszerben állnak egymással. Goriot lecsŁszásával, kirekesztődésével párhuzamosan emelkedik a társaságba bekerülő Rastignac státusa.
A mű lassŁ, részletező leírással kezdődik, az expozícióban Balzac ironikusan az olvasóhoz fordul „Goriot titkolt balsorsának történetével". (A műben a szerzői jelenlét is érvényesül: az író sejtet, elhallgat, előreutalásokkal meghatározza a főszereplők sorsának alakulását.) Részletesen leírja a panziót, jellemzi - az anyagi helyzetüknek megfelelő (a második emelettől felfelé többnyire sanyarŁ) körülmények között élő - bennlakókat és a külső kosztosokat. Bár a mellékszereplők előéletét nem ismerteti a szerző, mivel „ebédidőben tizennyolcan vették körül az asztalt", hosszŁ az expozíció. A cselekmény 1819 novemberében indul - Goriot ekkor már hat éve a panzió lakója és elszegényedett -; ez a „drámai események kirobbanásának ideje": Rastignac ekkor találkozik a „másik világgal", és Beauséant-né estélye „megsokszorozza érvényesülési vágyát".
A tárgyilagos, harmadik személyű, „mindentudó" előadás elsősorban a fiatalember nézőpontjából mondja el a történéseket, mert az ő „bemutatása" zajlik addig, amíg levonja a konzekvenciákat. Ehhez Rastignacnak csupán néhány hónapra van szüksége, így a regényidő novembertől februárig tart. Eug?ne a cselekmény során egyre gyakrabban szembesíti a látottakat - a fényűző szalonok, bálok és a nyomor kiáltó ellentétét (Beauséant-nénál a panzióra gondol, az operában Goriot „odŁjára"; „gondolatban egy pillanatra visszacsöppent a polgári panzióba, s mélységes undor fogta el"). De „még vérében volt a családi kötelességek tudata" - lelkifurdalást érzett a hŁgaitól és anyjától kizsarolt pénz miatt is -, még képes a megbotránkozásra - elképed a Goriot-lányok magatartásán és azon, hogy Vauquer-né eltulajdonítja a médaillont -, zálogba teszi az óráját a temetési költségekért, de a sok szerzett tapasztalat hatására, a végső tanulság eredményeként, kihívja maga ellen a társadalmat.
A csattanós befejezéssel csak Goriot apónak - a műben teljes egészében feltárt - életŁtja zárul le, a többiek majd regények sorozatában szerepelnek még.
Az előkelő társaságban, a kispolgárság köreiben és az alvilágban ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek; az azonos erkölcsi elvekről, a teljes erkölcsi válságról szóló (hasonló metaforikus képekkel is megjelenített) felismerések átszövik az egész művet: a társadalom „posvány... aki kocsin jár benne, és Łgy sározza be magát, az tisztességes ember, aki gyalog, az gazember. Ha valakit rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban" (Vautrin); „a világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon (Langeais hercegné); Rastignac is „sártengernek látta a nagyŁri világot: aki a lábát belemártja, nyakig elmerül benne". A viszonylag „tiszta lelkek" nem is „maradhatnak meg sokáig ebben a világban": Goriot meghal, Beauséant-né „elvonul a világtól". Mindenki „elveszti illŁzióit", az író „mindenkit megfoszt valamitől [É] kikutatja a bűnt, felboncolja a szenvedélyt" (Victor Hugo).
A Balzac-figurák kivételes egyéniségek, „érdekes jellemek", monumentálisra felnagyított hősök. „Minden szereplőjének ugyanŁgy a szenvedélyesség az alapvető vonása, mint nekiÉ A legelőkelőbb arisztokratáktól a plebejusok legszegényebb rétegeiig minden szereplője jobban habzsolja az életet, tevékenyebb és ravaszabb a harcban, [...] mohóbb az élvezetekben, mint a való élet színjátékában bárki. Vagyis Balzacnál még a kapus is zseniális. Minden lélek egy-egy fegyver, melynek minden porcikája akarattal van töltve" (Flaubert).
Rastignac, a karrierista fiatalok ambiciózus nemzedékének jellegzetes figurája „igazi délvidéki"; elszegényedett, de jó képességű (tanulékony!) nemesifjŁ Angoul?me környékéről. Az érvényesülés, a felemelkedés vágya keríti hatalmába, és származása, párizsi arisztokrata rokoni kapcsolatai miatt viszonylag könnyen be is kerül az előkelő társaságba. A Goriot-rejtélyt bogozgatja, közben Nucingenné szeretője
lesz; belátja, ha tisztességes marad, örökre nyomoroghat; így inkább feladja erkölcsi fenntartásait. A mű az ő válaszŁt-regénye: konfliktushelyzetében döntenie kell; a vezérmotívum az ő megkísértése, beavatása. Kezdetben még járatlan a
társasági életben, gyanŁtlanul baklövéseket követ el, de érvényesüléséhez nemcsak Vautrin, hanem a másik rezonőr, Beauséant-né is ellátja tanácsokkal („minél hidegebben számít, annál biztosabban jut előre"; „ne tekintse másnak a férfiakat és a nőket közönséges postalovaknál, melyeket otthagy az állomáson"), és a márkiné „Ariadné-fonalként" a nevét is adja, hogy Rastignac elindulhasson az „Łtvesztőben". A társadalom két szélső pólusáról kapott tanácsok után Eug?ne (a milliomos Victorine helyett) Delphine-t választja, de karrierje szempontjából ez sem bizonyul rossz döntésnek: Balzac (a ciklusban) végigviszi az érvényesülés Łtján; igazi karriertörténete a többi mű hátteréből figyelhető meg. (A - korábban keletkezett! - Szamárbőrben már másokat beavató életművész-dandy: „én Łgy találtam, hogy nincsen a világon jobb módszer, mint nekiesni mohón a gyönyörűségeknek.") Rastignac életrajzát Balzac meg is fogalmazza az éva lánya előszavában (1839): „Rastignac (Eug?ne Louis), R. báró és báróné elsőszülött fia a Charente megyei R.-ban született 1799-ben, 1819-ben Párizsba jön, jogot tanul,
a Vauquer panzióban lakik, itt megismerkedik Jacques Collinnel, aki Vautrin néven rejtőzik, és ugyanitt barátkozik meg Horace Bianchonnal, a híres orvossal. Beleszeret Delphine de Nucingenbe akkor, amikor az asszonyt elhagyja de Marsay gróf. Nucingenné apja egy volt tésztagyáros, Goriot Łr, akinek temetését Rastignac fizeti. A nagyvilági élet arszlánjainak egyike; szoros kapcsolatban áll a kor fiataljaival. További sorsáról A Nucingen-házban olvashatunk: férjhez adja mindkét hŁgát (egyiket A családi béke egyik szereplőjéhez, a másikat egy miniszterhez). ™ccsét, Gabrielt (aki, mint az az 1828-ban játszódó Falusi plébánosban olvasható, a limoges-i püspök magántitkára), 1832-ben püspöknek nevezik ki. Rastignac (Nucingenné révén) karriert csinál, s szeretője lányát később feleségül veszi, így szerzi meg az elzászi báró millióit. Gróf lesz és Franciaország pairje, háromszor miniszter. Messze tŁlszárnyalja Maxime de Trailles-t és de Marsay-t (és a bosszŁt is megízlelheti: de Trailles gróf hozzá megy majd kéregetniÉ). Vautrin segítsége - a bérgyilkosság ajánlatának elfogadása - nélkül is érvényesül, fényes pályát fut be. A küzdelemben elveszti önértékét, de „ha el
is fogadja a világot, ha él is Vautrin tanácsaival, már sohasem feledkezhet meg arról, hogy van az emberben, s így benne is, egy jobb rész, s hogy azzal is együtt kell élnie" (Szávai J.).
A „szenvedélyre predesztinált ember", Goriot, az „apaság mániákusa". Vejei kompromittálónak találják származását; a társaság parancsainak engedelmeskedő, érzelmeiket elfojtó lányai mindenétől gátlástalanul megfosztják; elszegényedése után pedig teljesen feleslegessé válik. („Mikor a citrom jól ki volt facsarva, leányai az utcasarkon hagyták a citromhéjat.") Monomániás alakjában „Shakespeare-i szenvedélyek" tárulnak fel: ő a modernkori Lear király - csakhogy ebben a társadalomban nincs „legkisebb gyerek", Balzac nem teremthet CordéliákatÉ Az expozícióban még ellenszenvesnek tűnő figura Rastignac nézőpontjából egyre rokonszenvesebbé válik - „Tyűha, micsoda ember az"É „nem hülye és nem is gyenge"É „élete rejtelmesebbnek látszikÉ" -, majd a fiatalember fokozódó csodálattal szemléli szobaszomszédja önfeláldozását. Az öreg - „önzésből" - maga is mesterkedik azon, hogy Rastignacot összehozza kisebbik lányával; utolsó anyagi lehetőségeinek felhasználásával egy lakást is berendez nekik. (Lemondó, önzetlen szeretetének példája akadályozza meg Eug?ne-t, hogy eladja magát Vautrinnek.) Az „örök Atya" végzetét tehetetlensége okozza: a férjeiknek kiszolgáltatott lányokon már nem segíthet -; haláltusájában ki is fakad önzésük ellen, de végül megbocsát -, sorsa példázza Balzac egyik tanítását: „kincseskamra az emberi szív, de aki egyszerre kiüríti, tönkrejut".
Vautrin (Jacques Collin, a Vasfejű, majd Carlos Herrera) - „megannyi bűnügyi regény hősének ősalakja" (Babits) - szökött fegyenc. A „kérlelhetetlen logika embere"; válogat (eltapos és kiemel) tetszése szerint, „sakkozik az emberekkel" - „akárcsak Don Quijote, szeretem megvédeni a gyengéket az erősekkel szemben"; „a tetteket eszközöknek tekintem, csak a célt látom magam előtt". (Könnyedén „olvasott a diák lelkében" is.) A „lélekidomár" (Elveszett illŁziók), a „diabolikus kísértő", a „beavató" azt az időpontot választja a kísértésre, amikor a feltörekvő fiatalember habozik: Rastignac ugyan még nemet mond kegyetlen ötletére, de azért Vautrin gondolatai megfogannak benne; (a nála gyengébb) Lucien de Rubempré megkísértését „Herrera spanyol kanonok" könnyebben végzi: tananyaga az Elveszett illŁziókban is ugyanaz: „el kell titkolni a cél elérésének eszközeit", „majd ha gazdag lesz, akkor megengedheti magának a becsület fényűzését" - cinikus álláspontja jó lehetőség a társadalom bűneinek teljes leleplezésére. Sajátos filozófiai rendszere szerint ő sem erkölcstelenebb, mint akárki más; a Kurtizánokban már a vizsgálóbíró munkatársaÉ Előismereteivel épp ő a megfelelő ember a rendőrségnek - és majd rendőrfőnökként nyugdíjazzák.
A szélsőséges, szenvedélyes jellemek, a váratlan fordulatok, a lelepleződések (Vautrin) és a felismerések (Goriot, Rastignac) a romantika eszköztárából valók, de Balzac Łgy vélte, hogy a végzet, a véletlenek mutatják be leghívebben a társadalom ellentmondásait. Romanticizmusán kívül sokat támadták dagályos, harsány stílusa miatt és tŁlrészletező leírásaiért is, de „a Goriot [É] már azok jöttét jelzi, akik a valóságot tudós pontossággal törekedtek rekonstruálni; az Emberi színjátéktól vezet az Łt a Rougon-Macquard ciklusigÉ aztán jön Maupassant" (Maudron). Balzac „a művészet fejlődésének átmeneti szakaszát képviseli, [É] romantika és realizmus között annyira elmosódik a cezŁra, hogy egyes írók, pl. Balzac, Stendhal esetében szinte lehetetlen eldönteni, melyik irányzathoz sorolandók. Mégsem az első romantikus versekkel kezdődik számunkra a modern irodalom, hanem olyan regényekkel, mint a Vörös és fekete és a Goriot apó; itt hŁzódik a határ a bennünket közvetlenül érintő, aktuális művek és a régiek között. [É] A modern irodalom olyan emberek történetével indul, akik kortársaink: romantikus jellemük, hontalanságuk és kiábrándultságuk alig változik Julien Soreltől és Lucien de Rubemprétól Charles Swannig és a tulajdonságok nélküli emberig" (Hauser A.).
A regényt Lányi Viktor fordította.
E™TV™S J•ZSEF
A falu jegyzője
(1845)
...anyagi érdekeinek kielégítése után lázasan rohanó korunk részvétlenül elfordul a szenvedésektől, melyeket szociális viszonyai okoztak, s amelyeket enyhíthetne legalább, ha jótékony kézzel a szenvedők segítségére sietne.
Nagy írók érzik ezt. Merész kézzel föltárják a társadalom legundokabb sebeit, emlékeztetnek emberi természetünk nemesebb vonásaira. É
(AZ ?R• MONDATAI A REGéNYBEN)
Az 1840-es évek közepén a magyar társadalomban a maradiság gócpontja a nemesi vármegye. Arany János 1846-ban írja e tárgyról Az elveszett alkotmány című szatirikus eposzát, báró Eötvös József (1813-1871) egy évvel korábban A falu jegyzőjét. Előző nagyepikai alkotása, A karthausi c. vallomásregénye a szentimentalizmus és a romantika jegyében született, de részletes háttérábrázolása révén egyben az „első igényesen alkotott társadalmi regényünk" is volt (Fenyő István). Eötvös 1844-től a centralista Pesti Hírlap munkatársa (később Kemény Zsigmond és Madách Imre is követi a példáját), e lap hasábjain közli folytatásokban Łjabb epikai művét, amely mindenekelőtt éles vádirat a megyerendszer és a feudalizmus ellen.
A regény egy hajtóvadászat leírásával kezdődik. Ez a mozzanat a főcselekmények allegóriájának bizonyul; a címszereplő Tengelyi Jónás meghurcolásának, valamint Viola ezzel párhuzamos üldözésének előképére ismerhetünk benne. Az utolsó fejezetben, Viola kézrekerítésekor a színhely is ismétlődik, a Tiszarét melletti Törökdombon kezdődik és ér véget a konkrét eseménysor. Tájkép is keretbe zárja tehát a művet, a Tisza látványa, amelyet a bevezetésben az író az „egyhangŁság" szimbólumaként mutat be, de a befejezésben Petőfire emlékeztető ódai hitvallással fordul hozzá: „virulni fogsz!"É
Fiktív, tipikus színhelyen játszódik a cselekmény, az Alföld „valamelyik megyéjében", „nevezzük Taksony megyének". Székhelye Porvár, ez a név tökéletesen illik a településre. Tengelyi Jónás faluja, Tiszarét szintén tipikus alföldi település. A legszebb ház a jegyzőé, „zöld venyigével befont, szerény" lak, „tiszta udvarral" - üde színfolt
a sivárságban. A „végtelenül unalmas" magyar róna ellenpontjai a regényben a német városok: Heidelberg (ahol ifjŁkorában Réty és Tengelyi is tanult) és Göttinga (Vándory előéletének színtere).
A szereplők könnyen csoportosíthatók, a pozitív és a negatív szerepkör világosan megkülönbözteti őket, az ingadozók és bizonytalanok a cselekménysor végén zömmel a pozitívakhoz csatlakoznak. A karakterek közti eligazodást a beszélő nevekkel köny-
nyíti az író: a szójelentést lágy, zenei hangzás (daktilikus lejtés) is aláfesti Tengelyi Jónás, Vándory Boldizsár és Völgyesy nevében. A másik oldalon található Macskaházy ügyvéd, NyŁzó Pál főbíró, Kenyházy Bandi esküdt, Karvaly ?goston várnagy, Sáskay Tamás adószedő stb.
A jellemekről általában elmondható, hogy még a főszereplők is kevés, de jellegzetes vonással bíró figurák. Viselkedésüket, magatartásukat elsősorban társadalmi helyzetük határozza meg - Eötvös típusokban gondolkodott, nem törekedett bonyolult belső lélekállapotok teremtésére és rajzolására.
A pozitív figurák kezdetben kevesen vannak. Vezéralak a két főhős, az igazságért harcoló Tengelyi és a szabadságért küzdő Viola. Segítőik kezdettől Vándory lelkész, Peti cigány és Liptákné. Ehhez a körhöz csatlakoznak a fiatalok, akik értékrendszerük tisztulásával életcéljukat is, szerelmi boldogságukat is megtalálják: Réty ?kos Tengelyi Vilma mellett, Kislaky Kálmán Réty Etelka oldalán.
Az ellentábor: a nemesi vármegye egész intézményrendszere és tisztviselői kara. Politikai és személyes érdekek motiválják őket, az élen Rétyné, Macskaházy és NyŁzó Pál található. §k a hatalommal való visszaélés, a korrupció és a kegyetlenség megszemélyesítői, de közönséges bűnök, gaztettek elkövetésére is vetemednek, ilyenformán az alvilággal is kapcsolatba kerülnek (személy szerint Cifra Jancsival és ąveges Jancsival).
A főhős, Tengelyi Jónás maga az elvi szilárdság és a „makulátlan erényesség"; ő a becsület megszállottja. Puritán jellem, aki kimagaslik és épp ezért végzetesen elkülönül embertársaitól. Romantikus alkat, „Magyarországon sehová sem való" (gróf Marosvölgyi főispán szerint); megelőzi korát („gondolataival [É] fél századdal a többiek előtt jár"), de épp ezért a jelenben tragikus sorsŁ, Don Quijotéhoz hasonlóan fáziseltolódás áldozata. Akárhová kerül, mindenütt (a
falusi jegyzőségben is) világjobbító szándék vezérli. Alakjában Eötvös József saját egykori nevelőjének, Pruzsinszky Józsefnek a vonásait is megjelenítette, tőle ismerte meg a felvilágosodás és a francia forradalom eszmevilágát.
Tengelyi Jónás jellemének kialakulását a 2. fejezetben részletesen elbeszéli az író. Lelkész édesapja a szeretet légkörében, de szigorŁ valláserkölcsi nevelésben részesítette, a gyermek tudatvilágát Plutarkhosz (a Párhuzamos életrajzok c. könyv) antik hőseinek példája, a „nagyszerű tett vonzása" is formálta. Szentimentális-romantikus beállítottság fejlődött ki benne. Németországi (pl. heidelbergi) tanulás és pesti joggyakorlat után kezdődik hősies-tragikus pályafutása: a szegények ügyvédje, politikus-jelölt, nevelő, gazdatiszt lesz belőle, de mindenütt kijátsszák, félreállítják, mígnem jegyző lesz Tiszaréten, ahol „történetünk kezdetén már hŁsz éve hivataloskodott".
Tengelyi és Viola sorsa együtt azt példázza, hogy Magyarországon a nemes és a jobbágy egyaránt kiszolgáltatott áldozata a feudalizmusnak, a romlott vármegyerendszernek. Viola jómódŁ telkes jobbágy volt, de a tisztviselők visszaélései (NyŁzó főbíró erkölcstelensége) törvényen kívüli helyzetbe sodorja, betyár lesz. Kivételes képességekkel bír (szorgalma, tehetsége, munkabírása, nemes indulatai, családszeretete egyaránt rendkívüli), de saját boldogságát nem tudja megőrizni, nemzetét sem tudja szolgálni, sőt a társadalom ellen kényszerül fordulni. Jelleme és sorsa egyaránt romantikus.
Vándory Boldizsár - családi okokból, valamint Göttinga szelleméből következően - kívül áll a politikai csatározásokon. ?lnéven él, a világi hívságokról (pénzről, rangról) lemondva, kiegyensŁlyozottan és szerényen, sztoikus bölcsességgel: tudni kell „élni mindazzal, amit a végzeted adományozott neked". Református lelkész, aki felekezeti és faji különbségtétel nélkül, igazi „filantrópiával" (emberszeretettel), hivatástudattal segíti az elesetteket. Tengelyiék ügyének válságosra fordulása átmenetileg kimozdítja semlegességéből, és így jelentős szerepet játszik féltestvére magára találásában.
Az ellentábor háttérben meghŁzódó, alattomos vezéralakja Rétyné, „született báró Andorházy kisasszony". Jellemének alapmotívuma a rangkórság: egykori szerelmeséről lemondott (mert a fiatalember szegény volt), élete ekkor kisiklott. Rétyt választotta férjének, az ő anyagi helyzetére alapozva kívánja visszaszerezni a főnemesi rangot. Céljának eléréséhez nem válogat az eszközökben, semmilyen visszaéléstől, semmilyen bűntettre való felbujtástól nem riad vissza. Terveinek kivitelezője, Macskaházy hozzá illően erkölcstelen és gátlástalan, ők ketten külön csatát vívnak egymás kijátszására is. Kettejük manővereihez a vármegyei jogrend és intézményrendszer tökéletes terepet nyŁjt.
Rétyné és a vele szemben álló Tengelyi Jónás törekvései teszik nyilvánvalóvá: a regény alapkonfliktusa az erkölcs és az érdek között feszül. A falu jegyzője az etikai értékeket szolgálja, a kastély Łrnője a saját érvényesülését hajszolja. Eközben az alispánné kihasználja a megyei gépezetet, Tengelyi szembekerül vele.
A főbb szereplők és a számos mellékalak vonásaiból, törekvéseiből a korabeli magyar társadalom „enciklopédikus" képe rajzolódik ki (Sőtér István). A nemesség alaptulajdonsága a gyengeség (Réty ?kos, az idősebb Kislaky stb.). Krivér főjegyző kétkulacsos politikát folytat, mindkét pártban ott van, elvégre „mindenáron szolgálni akarta a hazáját". Réty alispán, amíg - a politikában a „szélirányt" követve, a családjában a felesége bábjaként - csupán „abban fáradozott, hogy többnek lássák, mint aminek született", addig tartalmatlan életet élt, családja is szétzilálódott. Kislaky, a volt alispán „áldott jó ember", a tradíciók képviselője, aki „megőrizte [É] az ősök műveletlenségét", „a hajdankor jószívű egyszerűsége" mellett. Van külföldet járt nemesember, Bántornyi „James", de ő csak karikírozott mása pl. a valóságos Széchenyi Istvánnak: az angliai kultŁrának csak egyes elemeit veszi át, jellegzetesen félművelt, nincs igazi kisugárzása. A nemesség lecsŁszó elemei (Szentvilmosi János) a legsötétebb bűnök elkövetőivé züllenek, de megmaradnak a vármegye híveinek (Cifra Jancsi lövi le, betyárból immár pandŁrként, fejpénzért, az önfeláldozó Violát). A fiatal nemesekre a regény kezdetén még a parlagi nemessé, a dzsentrivé csŁszás veszélye fenyeget (Kislaky Kálmán duhajkodásra hajlamos, tékozló életmódot folytat). Mégis a jövő letéteményesei lehetnek ők, ha - Kármán József egykori programjára ismerhetünk itt - a nők nemes lelkületével kapcsolatot találnak; társra lelve értelmessé tehetik saját életüket, és így a nemzetnek is javára válhatnak. Példát mutat Réty ?kos, aki - anyai örökségére támaszkodva - szembefordul apjával és mostohájával. Kezdetben kevés hatással, de tiszta elvszerűséggel lép fel Völgyesy alügyész, „félelmet nem ismerő lélek", Kölcsey Ferenc regénybeli mása (Eötvös József példaképe volt ő is). A reakció eleinte háttérbe szorítja, de következetessége és szívós helytállása mégis egyre nagyobb szerephez juttatja; ő belülről változtatja meg a feudális intézményrendszert.
Eötvös társadalomképében a kívülrekesztettek, a cigányok és a zsidók is megjelennek. (A zsidók emancipációjáról tanulmányokat is készített.) ?ltalános tanulság: az érdekek kölcsönös elismerése és érvényesülése a nemzet egészének érdeke; a jogrend kiterjesztése elodázhatatlan, mindenfajta elnyomást és megkülönböztetést meg kell szüntetni. Ez a politikai program már tŁllép a centralisták célkitűzésein; Eötvös József az 1840-es évek közepén a demokratikus fejlődés szószólója lesz, és igen közel kerül pl. Petőfi Sándor szellemiségéhez.
A felépítést tekintve a regény több párhuzamos szál bonyolult szövedéke. Az expozícióban - a kezdőjelenet és a közbeékelt Tengelyi-életŁt után - a cselekmény bonyolítása közben mutatja be a többi szereplőt és a körülményeket (a 14. részig), a tisztŁjító megyegyűlés és az iratlopás egymás mellé helyezésével teremti az első csomópontot (14-15. fejezet). —jabb szakasz végén elfogják Violát, a „rögtönítélő" bíróság ülése a mű egyik tetőpontja (22. rész), tablókép az igazságszolgáltatásról. Viola és Tengelyi sorsa ezután is több ponton találkozik, pl. a 30. részben a jegyző gyanŁba keveredésekor, de ezután ő marad az előtérben, az ő sorstragédiája olvasható. A végső fordulatot több mozzanat segíti elő: Vándory színrelépése (34. fejezet), ąveges Jancsi vallomása és ennek következtében Rétyné öngyilkossága (36-37.)Toldi határhelyzete nem csupán szociológiai-társadalmi, hanem életkori és mentalitásbeli is. A főhőst végigkíséri a "gyermek" kifejezés és minősítés. György anyja szemére veti, hogy dédelgeti kisebbik fiát, a testvérek veszekedésekor Miklós "szörnyű gyermekként" viselkedik (Első ének), a mulatozás után karjára borulva "úgy aludt el, úgy hált a hatalmas gyerek" (Tizedik ének). A király is észreveszi jellemző vonását: "Ne légy olyan gyermek" (Tizenkettedik ének). A mű befejezésében az elbeszélő újfent csak "daliás gyermeknek" nevezi Toldit.
Az elbeszélő költemény egyensúlyra és harmóniára építkező koncepciója nem engedi érvényesülni a gyermeki természetből fakadó konfliktusokat, mint ahogy elsimul a magatartásforma következménye: a hirtelen harag, a világ érzelmi alapú megközelítése, az önellenőrzés és önfegyelem hiánya. "Nagyon nehéz bizonyítani, mégis úgy tűnik, mintha Arany a "daliás gyermek" Toldi vonásait már most úgy alakította volna ki, hogy elég legyen egy hajszálnyi hangsúlyeltolódás, és a hirtelen haragú, érzelmeitől végletesen befolyásolt figura olyan helyzetbe sodródjék, ahonnan már nincs menekvés" (Szörényi László).
A Toldi politikai üzenetét azonnal fölismerték a kortársak. Gyulai Pál szerint "S vajon Toldi, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846-47-i évek vágyai s élményeivel?"
A bujdosás, azaz a hazátlanság meg az új haza keresése motívumában a magyar nép jelképévé emelt Toldi léthelyzetét láthatjuk, fölmagasztalásában pedig Arany politikai programjának lényegét, a magára talált nép fölemelkedését a nemzetbe.
A Toldi műfaja elbeszélő költemény, vagy a korabeli meghatározást használva "költői beszély". A nemzeti identitás igényét kifejező klasszicista eposz merevségét, a történetiség szerepét a népiesség programja oldja. Az előhangban a látomásként érzékeltetett tárgymegjelölés és a segélykérés a romantikus eposzt idézi, Vörösmarty élt a Zalán futásában hasonló megoldással. A klasszikus eposz értékrendjének csúcsán álló hírnév hangsúlyozásával fejeződik be a mű: "Dicső híre-neve fennmaradt örökre."
A szerkezet is az antik eposzok mintáját követi. Szörényi László szerint Arany az egész kompozíció alapjául az Aeneist vette: mint ahogyan Vergilius eposzának első fele a római Odüsszeia, a második fele pedig a római Iliász, ugyanúgy Arany Toldijában az első hat ének tartalmazza Miklós bujdosását, a második hat ének a diadalmas harcot, amelyben visszaszerzi becsületét, és elnyeri a király kegyét. Az eposz jellemzője, az epikus hasonlat már a népiesség nyelvi programjával érintkezik, s az otthonosság, bensőségesség hangulatát sugározza. Arany népiesség-koncepciója szerint a műalkotás "legyen egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes - szóval döntessék le a közfal a népi s ma úgynevezett fennköltészet között, és legyen a költészet általános, nemzeti." Arany harmonikus egységbe olvasztja az archaikus kifejezéseket a tájnyelv fordulataival, a néppé emelt nemzet politikai programja a stílus szintjén is jelentkezik: a leírások, a párbeszédek tökéletességében.
A Toldi verselése vitatott. Feltehetően a felező tizenkettes időmértékbe való átjátszásáról van szó, az ütemhangsúly és a trocheusok lüktetése egyszerre jellemzi a verselést.
A megtalált és ábrázolt harmónia, a bizakodás és remény rendkívül hamar a múlté lett. A Toldi sikere folytatásra kötelezte Aranyt. Erre biztatta Petőfi, Toldy Ferenc is. 1847-ben ezt írta Petőfinek: "Egy Toldit akarok még írni, Toldi estéjét, s ezt neked akartam dedikálni." 1848-ban az első művel együtt szeretné kinyomtatni, de erre nem kerül sor. Csak 1854-ben jelenik meg a Toldi estéje, s a végső változat kiadásakor Arany figyelembe vette Kemély Zsigmond kritikáját is.
A hangnem, a hangvétel és a koncepció kidolgozásában és módosulásában szerepet játszottak Arany személyes és történelmi tapasztalatai. Az irodalmi életbe való bekerülése korántsem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt a Toldi sikere ígérte, a megváltozott politikai helyzet pedig a Toldiban tükröződő naiv optimizmust kérdőjelezte meg. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a nép nemzetbe emelése nem olyan problémátlan, mint ahogy azt alig egy-két évvel ezelőtt hitte.
A Toldiban a főhős az elbeszélő eszmei-ideológiai koncepciójának kifejezője volt, a Toldi estéjében már csak az alternatíva egyik ága. Az ország, a nemzet két út előtt áll, kétféle fejlődési lehetőség kínálkozik. A főhős a nemzeti hagyományok védelmezője, az erkölcsi normákhoz és az eszményekhez való ragaszkodás jelképe. Az udvar pedig az európai fejlődés kifejezője, az integrációé, amely részben a nemzeti sajátosságok feladását is jelenti. Arany számára a választás már nem egyértelmű.
Az öreg Toldi három éve hagyta ott az udvart, mert nem értett egyet a nemzeti szokásokról idegen életvitellel és erkölcsiséggel. Most újra hívják, s a kötelesség érzése erősebb benne a megbántottságnál. Legyőzi párviadalban az olasz vitézt. Az ünneplés azonban már nem egyértelmű: az apródok énekén felháborodva újra gyilkosságot követ el. Halálos ágyán Lajos király meglátogatja, s az uralkodó kiegyezésre biztató szavai képviselik immár Arany álláspontját.
Arany az agg Toldi alakjában a XIX. századi irodalom egyik kedvenc témáját, az időből kiesett embert ábrázolja. Toldi a harcban, az egyértelmű erkölcsi viszonyok világában találja meg szerepét, idegen tőle az olasz módi, a viszonylagosság, a polgári élet. Budára történő bevonulásakor az elbeszélő rá is játszik Don Quijote és Sancho Panza kettősségére. A főhős értékelése egyszerre ironikus és elégikus. Az irónia a megkésett embernek szól, aki idegenül mozog az új világban, az elégikus hang pedig annak a magatartásformának és erkölcsiségnek, mely nem az időhöz kötött. Hiszen a tisztesség, a bátorság, a hazaszeretet nem függvénye a változásnak. Lajos király szavai viszont arra figyelmeztetnek, hogy az értékőrzés és haladás nem egymást kizáró ellentétek és csak a kettő együtt képes megtartani a nemzetet.
Toldi újbóli gyilkossága már nem bocsánatos bűn, a hős nem kap egyértelmű feloldozást.
A két Toldi-művet ismétlődő toposzok kötik össze. Az öreg Bence helyett most a fiát látjuk, mindketten a patriarchális viszonyok között létrejövő emberi hűség jelképei. A zárókép a hóesésben a sírnál az ásóra támaszkodó Bencével nemcsak Toldinak, hanem a hű cselédnek is emléket állít. Mindkét mű középpontjában a párviadal áll, s a két jelenet között logikai összefüggés is található. A cseh vitéz orvul támad legyőzőjére, az öreg Toldi már meg sem várja a király kegyelmet biztosító intését, végez az olasz lovaggal. Mikola még a Herder nyomán elterjedő szláv veszélyt jelképezi, az olasz lovag a nemzeti sajátosságokat bekebelező európai út szimbóluma. Mindkét műben Toldi párviadalát két fiú küzdelme előzi meg. A Toldiban az özvegy meséli el fiai halálát, a Toldi estéjében a Gyulafi-ikrek vívnak meg az olasszal, eldönthetetlen szerelmi konfliktusuktól is indíttatva. Bertalan halálával a sebesült Lóránt nyeri el Kende Rózsa kezét. Lajos király alakjában némi következetlenség figyelhető meg. A Toldi estéjében az első műhöz képest kissé megfiatalította Arany.
A természeti képek, a környezetrajz is jelzi a két mű különbségét. A Toldi erőt, kiegyensúlyozottságot sugalló nyári képpel indul, a Toldi estéje az elmúlást idéző ősz megrajzolásával kezdődik, s annak véglegességét kifejező tél képével zárul. A hóesés azonban a kegyelem és megbékélés hirdetője is, a lelki megtisztulás ősi toposza. ?gy búcsúztatja el Arany az életmű egyik legfontosabb hősét, Toldi Miklóst.
A trilógia befejező részét, a Toldi szerelmét 1879-ben zárta le Arany. Az életműben Toldi problémahordozó hősként jelenik meg, s mindig az alkotói pálya egy-egy fontos szakaszán fordul hozzá a költő. A Toldi szerelme már nem elsősorban a nemzeti problémák kifejezője, hanem a kései Arany világképének hirdetője. A sokszálú, bonyolult történetű verses regény középpontjában a félig leélt élet, az eljátszott boldogság kérdése áll. Most válik végzetesen tragikussá a "gyermek Toldi" alakja, aki játékként fogta föl az életet, aki társa helyett vívott meg Piroska kezéért. Meggondolatlansága jóvátehetetlen vétek: amikor győz a lovagi tornán, éppen társa helyett aratott diadalával vet véget személyes boldogságának. Minél messzebb akar menekülni Rozgonyi Piroska iránt fellobbant szerelmétől, a távolság azonban nem csökkenti, inkább növeli érzelmeit. Hazatérve a messzi csatákból megöli a feleségét bántalmazó Tar Lőrincet, s ezzel végképp eltaszítja magától szerelmét. A mű az őszikék rezignált hangján szól az emberi boldogság paradoxonáról, a nem teljes élet gyötrő kínjáról.
ARANY JáNOS
Buda halála
(1863)
[É] elnyomhatatlan az olvasóban az a kimondani is alig mert sejtelem, hogy ennek a műnek minden részlete, versszaka, sora remekmű, az egész azonban valahogy mégis hiányérzést hagy.
(NéMETH G. BéLA)
Arany János az Akadémia Nádasdy-pályázatára küldte el a Buda halálát. Nádasdy
Ferenc gróf 1857-ben ötezer forintos alapítványt tett, hogy annak kamataiból másodévenként száz arannyal jutalmazzák a legjobb magyar tárgyú elbeszélő költeményt.
A bíráló bizottság (Jókai, Gyulai, Kemény) értékelése szerint: "nem csak viszonyosan tartják becsesnek, hanem magában is oly kitűnő műnek, mely epikai költészetünk elsőrangú művei között foglal helyet [É]. E rendkívüli mű egy nagyszerű eposz tervét sejteti a bírálókkal. A szerző nem kevesebbet céloz, mint amennyire lehetséges, a műköltészet terén visszateremteni azt, mit népköltészetünkben elvesztettünk, ősi naiv eposzunkat."
A Buda halála a kéziraton található feljegyzés szerint - "1862. február végén - május 6-án 1863." - gyorsan elkészült. A terv, a magyar őstörténet megírása, a naiv nemzeti eposz megteremtése azonban régóta foglalkoztatta a költőt. 1847-ben Petőfihez írt levelében így fogalmaz: "Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, mikép szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az
a vér részint a csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik." Kezdetben, Vörösmarty és a reformkori romantika példája nyomán a honfoglalási harcokat akarta megrajzolni.
A forradalom és a szabadságharc bukása, a megváltozott történelmi helyzet fordítja figyelmét a hunok históriájára. Arany László szerint: "Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám foglalkozni."
Arany rendkívül gondosan készült műve megírására. A korabeli történettudomány általában elfogadta a hunok és a magyarok azonosságát, a költő pedig biztosítani akarta az "epikai hitelt", hiszen "Monda nélkül pedig - vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről - egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam." Tanulmányozta Anonymust, Kézait, Thuróczi őstörténetét, Ipolyi Magyar mitológiáját, a francia történetíró Amadé Thierry Attiláról készült tanulmányát. Megihlette Aranyt a perzsa Firdauszi Sáhnáme című eposza, amely kiemelkedő személyek helyett két nemzet egymást követő generációkon át folytatott élethalálharcát állította a középpontba. Irán és Turán világtörténelmi csatájának magyar megfelelőjét a hun-német ellentétben látta. Hatott Aranyra
a Lönnrot által rekonstruált monumentális finn eposz, a Kalevala, valamint merített a Nibelung-énekből is.
Arany a hun eposzt trilógiaként képzelte el, s több tervet is készített. Az első rész Etele (Attila) és Buda összecsapásáról, a második az Etele világhatalmának végét előrejelző jóslatokról és Csaba neveltetéséről, a harmadik Etele haláláról, a hunok és a leigázott népek összecsapásáról, Csaba elbujdosásáról és jövőbeli visszatéréséről szólt volna. Az egészet Attila testvérgyilkossága és az érte járó büntetés foglalta volna egységbe, illetve Detre intrikája, mely az eseményeket a háttérből mozgatja. A magyarok voltaképpeni honfoglalása mint Csaba magyarjainak visszatérése szerepelt volna a trilógia végén. 1853-ban a harmadik rész, a Csaba királyfi két énekben maradt töredéke készült el, valamint a hatodik ének egy része, amelybe beledolgozta a Keveházát. A második dolgozat (1855-56) megpendítette az első rész témáját, és elkészített néhány részt a harmadikból is. 1855-ben írta a trilógia lírai előhangját. Nem készült el a trilógia idillikusnak szánt, a jövő ígéretét jelképező, Csaba neveléséről szóló második részéből semmi sem; Attila halálát több változatban is megírta, de a harmadik rész is csonka maradt; csak az első rész, a végső változatban a Buda halála címet viselő alkotás született meg.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: "Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!" (Első ének). A hatalomról való lemondás azonban nem békét, hanem viszálykodást teremt a testvérek és a nép között. Etele van hívatva a világ fölötti uralomra, ennek szimbóluma a hunok Istenének, Hadúrnak csodálatos kardja, amelyet egy pásztor talál meg, és ad át Etelének. De az Isten ahhoz a feltételhez köti védencének és vele az egész hun népnek a jövendő sorsát, ha az képes lesz önmagát legyőzni. Detre ármánykodása s a két király feleségeinek viszálya fokozatosan olyan helyzetbe juttatja Budát, hogy félteni kezdi életét, pártütést szervez öccse ellen, sőt az isteni kiválasztottságot jelentő kardot is ellopatja. Etele, aki egy vadászaton a gonosz ármány kísértését legyőzve egyszer már megmentette bátyja életét, a kard ellopásán annyira felindul, hogy párbajban megöli Budát. Etele megrendül, de ismét kezében tartván az Isten kardját, vállalja végzetét.
A Buda halála műfaja vitatott. Arany, aki szándéka szerint a naiv nemzeti eposzt akarta létrehozni, hun regének nevezte művét. Poétikai értelemben csupán a betét, a hatodik énekben szereplő Rege a csodaszarvasról nevezhető regének, mely a rekonstruált múlton belül is újabb múltbeli perspektívát nyit, a népvándorlás korát idéző naiv hangvételen belül újjáteremti a magyar ősköltészetet. Arany fölismerte, hogy tárgyához nem illenek a klasszikus eposz hangütése és kellékei: "Mi az elbeszélés ószerűen naiv formáját illeti, az nem affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna egy olyan eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: "Férfiát énekelek"É stb., míg a krónikák egyszerű nyelvén sok mindent el lehet mondani." A homéroszi-vergiliusi hagyománytól való eltávolodás, a mű lélektani alapozottsága a verses regénnyel is rokonítja a Buda halálát. Az irodalomtörténeti hagyomány azonban - a vitatott jelleg ellenére is - az eposz meghatározással illeti e művet. A továbbiakban mi is ezt használjuk.
A mű jelentésrétegei közül az aktuálpolitikait, a nemzet sorsát érintőt szokták kiemelni az értelmezők. Arany a szabadságharc bukása után szembenéz a magyar történelemmel, s a kezdetekig visszamenve szól a tragikus nemzeti sorsról. A hun birodalom hatalmas történelmi viharban omlott össze, s ennek víziója megegyezett azzal a rettegett nemzethalállal, amelynek Arany nemzedéke a szabadságharc katasztrófáját fölfogta. Az allegorikus történetben az örök belső ellentétet, a nemzeti megosztottságot jelképezi Buda és Etele testvérviszálya. Ezt érzi át Buda a várfalak közt ődöngve: "Hogy mily nagy az ország, s kicsiny az ő fészki" (Tizenkettedik ének). A hunok és a germán törzsek ellentéte az évszázados magyar-német szembenállást példázza, Detre ármánykodása a nemzet gyanútlanságát jelzi a legnagyobb ellenséggel, a germánsággal szemben. Az eposz szinte minden mozzanata jelképessé válik: Buda felépülő városa (a majdani magyar főváros), melynek köveit testvérgyilkosság vére öntözi meg, Gyöngyvér átka, mely annyiszor betelik még e falak között. A Buda halála történelemértelmezésében némi zavart okoz, hogy a trilógia egésze nem készült el. A koncepció teljességgel akkor bontakozhatott volna ki, ha Etele vétke bele is torkollik népe pusztulásába. Arany nem csupán azért hagyta töredékben a nagyszabású tervet, mert
a sértő kritikák elvették a kedvét, hanem mert az anyag, a téma ellenállt a koncepciónak. Ha végigviszi eredeti trilógiatervét, akkor állást kellett volna foglalnia arról a csapdáról, amelybe a magyarság jutott a bukott szabadságharccal, az önkényuralommal, majd a kiegyezési kísérletekkel. Azaz, a hun birodalom fölemelkedésében és bukásában, majd jövendő újraépülésében olyan - Arany számára megoldhatatlannak látszó - kérdésekről kellett volna számot adnia, mint az Ausztriához való viszony, vagy a nemzetiségek kérdésköre, vagy akár a Kossuth-emigráció
győztes hazatérése. "A Schmerling-korszakban s még később a kiegyezés után ezt az egész kérdéskört már nem lehetett abban a szellemben tárgyalni, ahogyan azt az ötvenes évek derekán fölvázolta. Annyit írt meg nagy tervéből, amennyit becsülettel vállalhatott: a végzet fölismerését és a végzettel való sztoikus dacolást" (Szörényi László). A korhoz és politikához kötött jelentésréteg történetfilozófiai síkon is meghosszabbítható: minden közösség csak egyetértésben, összetartásban állhatja meg helyét, tarthatja fönn létét a történelem nehéz pillanataiban.
Az alakok, szereplők vizsgálata további jelentésrétegeket fejthet fel a műben.
A Buda halála központi figurája, legárnyaltabban megrajzolt szereplője Buda. Uralkodása alatt békében, elégedetten, gazdagságukban egyre gyarapodva élnek a hunok. Kinek-kinek megvan ebben a világban a maga tevékenysége, feladata, hivatása:
Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
ąl lakomát vígan; áldozik Istennek.
(Első ének)
Buda tragikus vétke, hogy ezt a harmóniát felrúgja: félreértve az "egyenes törvényt", megosztja hatalmát Etelével. "A hatalom azonban, természetéből folyóan, egy bizonyos fokon, minőségen és formán túl már oszthatatlan. Megosztásával addigi viselője, elvesztve önazonosságát, megzavarja a közösség minden tagjában a hozzá való viszony tudatát, kialakult mértékét s megzökkenti egyensúlyát. Elindítja a mértékvesztés, az önvesztés láncreakcióját; s rajta is, majd Etelén és népükön is "betelik", ami "betelendő", bizonyítván, "hogy örök-állandó amaz erős törvény" (Németh G. Béla). Buda tettére már kezdetben árnyékot vet a Hadúrnak szánt áldozatból kicsapó füst és "vészharagos láng". Nem Detre az, aki ellentétet szít, éket ver a két testvér közé, ő csak mint jó emberismerő, észreveszi a hatalommegosztás következményét. Buda már másnap reggel bűntudattal ébred:
Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki, a mit tett, bántja ha mit nem tett:
úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett.
(Második ének)
Detre csupán a meglévő "vékony repedésbe feszíti az éket", tudatosítva előbb Budában, majd Etelében is az új helyzetet. Ettől kezdve Arany kivételes lélektani megfigyelőképességgel és tapasztalattal ábrázolja a címszereplő énvesztését, az elvesztett szerep személyiségtorzító hatását. Buda jellemzésére az "árnyék" metaforát használja leggyakrabban Arany ("Látni magam« fogytát, mint reggeli árnyék"; "Csak üres árnyékát taposom a porban"), ugyanezt az állapotot jelzik a fű, az ág, az elszáradt növény képei is ("Mi vagy te? É aszott fű pelyhe az út mellett"; "Ki fogóznék, úgymond, töveszakadt ághoz?") Buda fokozatosan szorul ki a hatalomból, a nép elfordul tőle, a követek nem őt látogatják, hiába próbálja Detre tanácsára megvásárolni az embereket. A tragikus vétség egyenes következménye a személyiség elvesztése után az erkölcsi megsemmisülés, majd a halál.
Etele alakja kevésbé árnyalt, többet megőriz az eposzi hősök elnagyoltságából, kliséiből. Etele elérhetné az általa annyira áhított nagyságot, ha a végzet állította feltételt betartja: "úr az egész földön, ha ez egy hibáján". Etelének önmagát kell megfékeznie, hogy a Hadúr feltételének megfeleljen. Arany erkölcsi szemlélete arról tanúskodik, hogy ezt a feltételt Etelének nem kell ismernie. Amíg a Szigeti veszedelem Zrínyije előre tudja, hogy milyen feltételnek kell megfelelnie, addig Etele nem ismeri e feltételt. Nem is tudja meg soha, hogy isten kardját mivel érdemelte ki. A Hadúr nem közli vele, hogy amiért a vadászaton - fölvillanó kétségét legyőzve - Buda életét megmentette, és diadalmaskodott ármány csábításán, méltóvá vált isten kardjára. Etele tragikumának egyik kritériuma, hogy a feltételt csak bűne elkövetése után, "önlelkében" kell felismernie.
Detre alakjának egyik rétege a germán veszélyt jelképezi. Az intrikus hagyományos szerepében szítja a viszályt a testvérek között. A "ravasz", "magát alázó", "álnok eszű" szász a két fivér lelkében dúló vihart és kétségeket erősíti föl és fogalmazza meg. Arany azonban Detre ábrázolásában túllép ezen, Detre egyben a megalázott gót nép képviselője is. Megtesz mindent elnyomói romlására, ez azonban nem öncélú, hanem népe szabadulását szolgálja. Az eposz egyik bravúros jelenetében büszkeséggel vegyített fájdalmas iróniával beszél Budának népéről:
S honja-vesztett nép, régi szabad gótok -
No hisz« az is megvan, no hisz« az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.
(Második ének)
Detre szerepének kétértelműsége jelzi azt a problémát, melyet a műfaj, a koncepció, a feldolgozott anyag és a lélektani hitelességre törekvő ábrázolás közt feszül a Buda halálában.
Buda tette, a hatalom megosztása láncreakciót kiváltva élezi ki a konfliktusokat, taszítja ki az asszonyokat is megszokott szerepükből. Krimhilda (Ildikó, Hilda, Ilda), a Nibelung-hősnő, aki Szigfrid meggyilkolása után lett Etele "első asszonya", valójában csak elfogadja új férje szerelmét, fiatalságával, érzékiségével vonzza magához Etelét. De szíve mélyén továbbra is Szigfridet szereti ("Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is"). Etele felemelkedésétől élete értelmének megvalósulását, Szigfrid halálának megbosszulását reméli, a majdani új uralkodó, fia, Aladár révén:
Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.
(Kilencedik ének)
Arany tragikus iróniával ellenpontozza az isten kardját meglelő Etele világhódító vízióját ("Ihol én, ihol én pörölyje világnak!") azzal a néhány strófával ezután következő jelenettel, mikor Krimhilda a kicsi Aladár derekára köti a kardot ("Csatolta fiának kicsi derekára, / ™rült Aladár, hogy zörömböl utána").
Gyöngyvér, Buda felesége szerepvesztése többszörös. "Eddig első asszony volt, most egyik a két nő között. Született királyi vér, most az azzá emelkedettel kell osztoznia. Túl van nőiessége igazi évein, s most egy virágjában állóval kell osztoznia.
S ami ezeknél sokkal fontosabb, amire Arany is sokkal nagyobb hangsúlyt vet: nem lehet többé rejteni Buda királyi rangjával sem önmaga, sem mások előtt, hogy a férfi, akihez életét kötötte, gyenge ember, férfiatlan férfi, hivatásához elégtelen formátum" (Németh G. Béla). Arany remekül érezteti a két feleség első találkozását, egymás erejét, szereplehetőségeit mérik föl egy pillantással:
Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
(™tödik ének)
Az asszonyok közti vetélkedés kimenetelét képi szinten jelzi a sólymok párviadala, Gyöngyvér madarának pusztulása. Az új, megváltozott szituáció nagy erővel veti föl a Buda-Gyöngyvér kapcsolat terméketlenségét, a gyermek hiányát, a meddőséget. Arany értékrendjében a gyermek, a család az összetartó erő, a jövő reménye, a nem-
zet fennmaradásának záloga. A Rege a csodaszarvasról tanúsága szerint a vándorlás, nyugtalanság csak a gyermekek születésével szűnt meg, s vált e terület, az elfoglalt föld hazává:
Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb mi őket vonná.
(Hatodik ének)
Buda tettének, a jószándékkal megbontott harmóniának talán legtragikusabb következménye a szervezetten, közösségben élő nép tömeggé válása. Arany a tizenkilencedik század fájdalmas tanulságát, a polgári világban felbomlott közösségek élményét is beleszőtte a Buda halálába. A tömeg ahhoz húz, akitől tart, vagy akitől némi előnyt remélhet. A megtartó erkölcs és értékrend hiánya jellemzi a Buda halálában a népet.
Ady Endre a legnagyobb magyar balladának nevezte a Buda halálát. Arany műve, túl a politikai-társadalmi üzeneten, a lélektani remeklésen, a magyarság örök útkereséséről, "az örök úttévesztésről" is szól a ballada sejtelmességével:
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!
(Hatodik ének)FLAUBERT
Bovaryné
(1857)
A Bovarynéban semmi sincs, ami ČigazÇ lenne: teljességgel kitalált történet: sem az érzelmeimből, sem az életemből nem tettem bele semmit. éppen a személytelensége kelt illúziót (ha egyáltalán kelt). Egyik elvem ez: nem szabad magunkat megírni. A művésznek úgy kell jelen lennie a művében, ahogy Isten van jelen a teremtésben: láthatatlanul és mindenhatóan; érezni mindenütt érezzék, de látni sehol se lássák.
(FLAUBERT LEVELE LEROYER DE CHANTEPIE KISASSZONYNAK, 1857)
Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak "az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója" (Jean Rousset). Meghatározó élménye az általános kiábrándultság, alaptémája az emberi butaság; műve írásakor a nyárspolgárok és a romantika iránt érzett gyűlölete hajtotta. ™tvenöt hónapi megfeszített munka után, 1856 őszén kezdte folytatásokban közölni - az írói pályájának kezdetét jelentő - társadalmi-lélektani regényét, a Bovarynét. A mű "voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj" (Babits). Az államügyészség vallás- és erkölcsgyalázás vádjával pert indított Flaubert ellen, aki "egyetlen sort sem írt le soha művészi meggyőződése ellen, egyetlen lépéssel sem hátrált, ha írói elveiről volt szó, még akkor sem, amikor törvény elé állították" (Gyergyai Albert).
Az ötletet (a cselekmény magját) saját körében ismert emberek hétköznapi, aktuális történetei adták.
Már az alcím - "Moeurs de province", Vidéki erkölcsök - sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, mely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp-i polgárosodó kor - a "csupa aljasság, középszerűség 19. század" (Flaubert) - krónikájává tágul. (Az író szerint Bovaryné "olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmeiÉ olyan nő, amilyet lépten nyomon láthatni"; és amikor műve megjelent, legalább "húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné".)
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye - a realista hagyományoknak megfelelően - pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville - "afféle mezőváros nyolc mérföldnyire" a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija, a Fecske köti össze napi járattal - hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról - és Itáliáról, Svájcról - ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).
Az egyhangú, szürke hétköznapokat mutatja be a cselekmény, "mozgalmasságát" a belső történések ábrázolásának gazdagsága adja (az író szerint ugyanis "azok a legszebb könyvek, amelyekben a legkevesebb az anyag", 1852).
Nemhiába vívja harcát a szerző a tökéletes formáért: a szerkezet zárt, csiszolt; kronologikus, lineárisan előrehaladó vonalát Charles és Emma életútjának állomásai adják: házasság - kettős házasságtörés - halál (megvalósul az írói célkitűzés: "semmi részlet a tárgyon kívül, mindig egyenes vonal, 1853). A regény (9, 15, 11 fejezetre bontottan) hármas tagolású; 1853-ban írta a szerző: a mű "alapjában eléggé feszes [É] 260 lapom van készen, és mindez csak a cselekmény előkészítése, jellemek exponálása (bár kellő fokozatossággal), tájak, helyek fölvázolása. A konklúzió, az asszonykám halála, temetése és utána a férj keservei: mindez legalább 60 lap lesz. Marad magának a cselekménynek a törzsére legföljebb 120-160 lapom [É] ez a könyv inkább életrajz, mint következetesen végigvitt bonyodalom [É] úgy látom, maga az élet is valahogy ilyen: egy-egy esemény egyetlen percig tart és hónapokig várjuk! Szenvedélyeink olyanok, mint a vulkánok: állandóan morajlanak, de csak időközönként törnek ki." Ezért a "csomópontos" szerkesztés (és a tempóváltás gyakori alkalmazása) a jellemző, nem az egyenletes folyamatosság. Nincs fejlődés, "emelkedés", csúcspont - csak az "újra feltűnő dolgok kitágították" Emma létét (II.15.). Bovaryné életének fordulópontjai részletesen kidolgozott, önálló fejezetek (ilyen mindhárom részben a nyolcadik):
a vaubeyssard-i bál (I.), a tenyészvásár napja (II.) és Emma agóniája (III.). (Kéziratainak tanúsága szerint az író az esküvő, a bál, a fogadó, a vásár és az agónia jeleneteit dolgozta át különös gonddal, rengetegszer.) A "kettőztetés" eszközével is él a szerző: Charles kétszer nősül, két városba költöznek, Bovaryék folyamatos süllyedésével párhuzamosan ellentétes az Homais család felemelkedése.
A megjelenített magatartásformák is mélységes illúzióvesztést tükröznek. Emma Rouault hétköznapi figura; átlagos, de több, mint környezete ("még a megyeszékhelyen is megállná a helyét", Homais). Könyvfaló kékharisnya; életmintául szolgáló olvasmányai alapján regényes szerelemre és nagyvilági életre vágyakozik, ezért vergődik álmai-vágyai és kisszerű környezete között. (Unalmában "különböző katasztrófákat és véletleneket képzel el", irigyli a "viharos" életűeket, állandóan nagy eseményre vár.) Mindig rosszul választ: Bovaryból, akit tehetséges orvosnak vél, rögtön
házasságkötésük után kiábrándul. (Flaubert részletezi lelkiállapot- és érzelemváltozásait: "elhidegülését" Charles-tól - "miért is mentem férjhez?" -, akiben "fölsülése" után végképp minden bántja, "arca, ruhájaÉ léte" (II.11.), végül - tele "dühös vággyal, keserű gyűlölettel" (II.5.) - már az foglalkoztatja, "hogyan szabadulhatna meg tőle" (III.2). Rodolphe-tól kizárólagos szenvedélyt (és szöktetést), Léontól könnyedebb kalandot vár, de mindkettőjükben csalódik: szeretői alig különböznek férjétől, csak rövid ideig jelentenek újdonságot. Az álmodozás módszereit gyerekkorától fejlesztő (I.5.), az egész életét végtelen álommá tágító Emma paradox lelkivilágú naiv utánzó, egy teremtett világban él nem teljesen valóságos életet ("női Don Quijote") - a színházban, ahol épp a Lammermoori Luciát nézik meg, "egyszerre otthon volt lánykora olvasmányai között, W. Scott kellős közepén, egy másik világ légkörében"; s "az élettől futva így óhajtott elrepülni ő is egy ölelésben" (II.15). Mindig valami más környezetben látja, mindig valaki másnak hiszi magát.