Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 Golding a legyek ura

2011.01.03


4
– A hegyen nem gyújthatunk tüzet, igaz – mondta. De miért ne gyújthatnánk itt lent? Azokon a sziklákon ott jó kis tüzet lehetne rakni, sőt még a homokon is. Az is ugyanúgy füstölne.
– Az igaz!
– Füst!
– A fürdőmedence mellett!
A fiúk összevissza fecsegtek. Csak Röfiben lehetett annyi szellemi bátorság, hogy a tűz leköltöztetését javasolja a hegyről.
– Helyes, akkor itt lent fogunk tüzet gyújtani – mondta Ralph. – Emitt, a fürdőmedence és a móló között. Persze…
Elhallgatott, homlokát ráncolta, s a körmét rágcsálva, hosszan elgondolkodott.
– Persze a füst nem lesz olyan mutatós… nem látszik majd olyan messzire. De hát nem mehetünk oda…
A többiek teljes egyetértésben rábólintottak. Persze hogy nem mehetnek oda…
– A legjobb, ha most mindjárt megrakjuk.
– A legnagyobb gondolatok mindig egyszerűek. Most végre volt valami tennivalójuk, hát lelkesen nekifogtak. Röfit Jack elmenetele óta úgy eltöltötte az öröm, szabadságának boldog tudata, s oly büszke volt arra, hogy a közösség hasznára lehetett, hogy még maga is segített fát hordani. Csak a legközelebb kézbe eső fát szállította, egy kidőlt pálmát a mólón, amelyre a gyülekezetnek nem volt szüksége; de a többiek annyira tisztelték a háromszög szentélyét, hogy még ahhoz sem mertek hozzányúlni, ami nyilvánvalóan fölösleges volt. Aztán az ikreknek eszébe jutott, milyen vigasztaló lesz éjszaka a közvetlen közelben égő tűz, s erre a felfedezésre az apróságok közül néhányan tapsolni és táncolni kezdtek.
A fa itt nem volt olyan száraz, mint az, amelyet fent a hegyen használtak. Nagy része nedvesen rohadozott, rengeteg rovar nyüzsgött benne, egy-egy rönköt csak nagy körültekintéssel lehetett felemelni a földről, különben ízzé-porrá mállott volna. Ezenfelül a fiúk viszolyogtak attól, hogy az erdő mélyébe kerüljenek, s így inkább a kezük ügyébe eső kidőlt fatörzsekkel bajlódtak, még akkor is, ha benőtte a gaz. Az erdő pereme és a nyiladék ismerős, meghitt helyek voltak, bármikor el lehetett érni a kagylót és a kunyhókat, nappali fényben eléggé barátságos környezet volt. Persze azzal senki sem gondolt, hogy sötétben milyenné válhatik. Mindenki vidáman, erélyesen dolgozott tehát, bár ahogy múlt az idő, a vidámságba egy adag hisztéria, az erélyes munkakedvbe egy csipetnyi rémület lopózott. A móló homokján gúlát építettek levelekből, gallyakból, ágakból és rönkökből, s Röfi, első ízben, amióta a szigetre értek, maga vette kezelésbe a szemüvegét, letérdelt, és a gyújtósra irányította a nagyítóüveg sugarait. S néhány perc elteltével már füstmennyezet borult a fiúk feje fölé, lábuknál meg egy bokor tűz nőtt a magasba.
Az apróságokon, akik az első katasztrófa óta még csak kevés tüzet láttak, hirtelen vad izgalom lett úrrá. Táncoltak és énekeltek, már-már úgy festett az egész, mint egy kiránduló csoport játéka.
Végül Ralph abbahagyta a munkát, s piszkos karjával letörülve arcáról a verejtéket, felállt.
– Ezután már csak kisebb tüzet fogunk gyújtani – mondta. – Ez túl nagy ahhoz, hogy ébren tarthassuk.
Röfi kényelmesen leült a homokba, s megtisztogatta szemüvegét.
– Kísérleteznünk kell majd – mondta. – Meg kell találnunk a módját, hogy apró tüzet rakjunk, és friss, zöld ágakkal fejlesszünk füstöt. A levelek között bizonyára van alkalmasabb s kevésbé alkalmas erre a célra.
Ahogy a tűz lassanként összezsugorodott, az izgalom is megcsappant. Az apróságok abbahagyták a táncot és az éneklést, és eltotyogtak a part felé, a gyümölcsfákhoz és a kunyhókba.
Ralph levetette magát a homokba.
– Majd újabb listát kell készítenünk azokról – mondta –, akik a tüzet fogják őrizni.
– Csak találjunk hozzávaló embert – mondta Röfi. Ralph körülnézett. Csak most vette észre, hogy milyen kevés nagyfiú van velük, s egyszeriben megértette, hogy miért kellett olyan keményen dolgozniuk.
– Hol van Maurice?
Röfi újra megtörülte szemüvegét.
– Azt hiszem… De nem, egymagában csak nem merészkedik be az erdőbe.
Ralph hirtelen felugrott, megkerülte a tüzet, s haját hátrasimítva, megállt Röfi mellett.
– De lista mégis kell. Hát itt vagy te és én meg Samseric és…
Nem nézett Röfire, közömbösséget tettetve, félvállról megkérdezte.
– Hol van Bili és Roger?
Röfi előrehajolt, s egy darab fát tett a tűzre.
– Attól tartok, hogy meglógtak. Attól tartok, hogy ők sem játszanak tovább.
Ralph leült, s apró lyukakat vájt a homokba. Meglepetten látta, hogy az egyikben egy vércsöpp ragyog. Közelről megvizsgálta agyonrágcsált körmeit, s figyelte, mint gyülekezik a kis vércsöpp ott, ahol foga már az eleven húsba vágott.
Röfi tovább beszélt.
– Láttam őket eloldalogni, amikor a fát gyűjtöttük. Arrafelé mentek. Ugyanabban az irányban, amerre ő ment.
Ralph abbahagyta körmei vizsgálatát, a magasba nézett. Az ég, mintegy rokonszenvből a bekövetkezett nagy változások iránt, maga is elváltozott, helyenként olyan párás volt, hogy a forró levegő szinte fehérnek tetszett. A nap korongja sötétezüstre sápadt, mintha közelebb hajolt volna a földhöz, nem is tetszett olyan forrónak, holott a levegő fülledt volt.
– Amúgy is mindig csak baj volt velük, igaz?
A hang közelebb húzódott hozzá, aggodalom csendült ki belőle.
– Megleszünk nélkülük is. S most boldogabbak is vagyunk, igaz?
Ralph felült. Az ikrek megérkeztek, egy nagy rönköt húzva maguk után, diadalmasan, büszkén vigyorogtak. A parázsra ejtették a rönköt, a szikrák szétszálltak a magasba.
– Megvagyunk mi a magunk erejéből is, igaz? Sokáig tartott, amíg a rönk megszáradt, tüzet fogott és vörösen felizzott; Ralph ez idő alatt mozdulatlanul ült a homokban, s egyszer sem szólalt meg. Azt sem vette észre, hogy Röfi az ikrekhez lép, összesúg velük, majd mindhárman elindulnak az erdő felé.
– Hát itt volnánk!
Összerezzent, magához tért. Röfi s a másik kettő mellette állt. Meg volt rakva gyümölccsel.
– Arra gondoltam – mondta Röfi –, hogy valamiféle ünnepséget kellene ülni.
A három fiú leült. Rengeteg gyümölcsöt hoztak, s mind szép érett volt. Ralphra mosolyogtak, amikor ez belemarkolt a gyümölcsbe, és enni kezdett.
– Köszönöm – mondta. Aztán újra, ezúttal hálásan és meglepetve: – Köszönöm.
– Megvagyunk mi magunkban is – mondta Röfi. – Itt a szigeten csak azok csinálnak bajt, akiknek elment a józan eszük. Majd rakunk egy szép kis tüzet…
Ralphnak eszébe jutott, hogy mi bántotta egész idő alatt.
– Hol van Simon?
– Nem tudom.
– Azt hiszed, hogy felmászott a hegyre?
Röfi hangosan elnevette magát, s újabb gyümölcsért nyúlt.
– Lehet. – Lenyelte, ami a szájában volt. – Amilyen bolond!
Simon áthaladt azon a területen, ahol a gyümölcsfák nőttek, de az apróságok ezúttal túlságosan el voltak foglalva a tűzrakással, hogysem üldözőbe vették volna. Utat tört magának a kúszónövények között, amíg el nem érte azt a nagy indafonadékot, amely a kis tisztást körülvette. Átmászott alatta. A levélmennyezeten túl zuhogott a napfény, a középen a pillangók végeérhetetlen táncukat járták. Letérdelt, a nap nyilai most őt is elérték. Máskor a levegő itt rezgett a hőségtől, most fenyegetőn izzott. Hosszú, durva haja alól patakokban folyt a verejték. Nyugtalanul fészkelődött, de nem volt mód rá, hogy kikerülje a napot. Szomjas volt, egyre szomjasabb. Ülve maradt.
Jó messzire innét, a parton, Jack egy kis csoport fiú előtt állt. Sugárzón boldognak látszott.
– Vadászat!
Még egyszer jól szemügyre vette, lemérte őket. Mindegyiknek fején egy fekete sapka maradványai sötétlettek; időtlen idők előtt azt viselték, két egyenletes sorban állva előtte, hangjuk az angyalok kórusára hasonlított.
– Vadászni fogunk. Én leszek a vezér. Bólintottak. Túljutott a válságon.
– Ami pedig az állatot illeti… Fészkelődtek, az erdő felé tekingettek.
– A következő a véleményem: nem törődünk vele. Feléjük bólintott.
– Elfelejtjük, hogy van.
– Helyes!
– Ügy van!
– Nem törődünk vele!
Lehet, hogy lelkesedésük meghökkentette Jacket, de nem mutatta.
– S még valami. Itt lent nem lesz annyi rossz álmunk. Ez már majdnem a szigetnek a vége.
Gyötrelmes egyéni életük mélyéből szenvedélyesen helyeseltek.
– Figyeljetek ide! Később esetleg elmegyünk a sziklavárba. Egyelőre azonban azon vagyok, hogy a nagyok közül minél többet elhozzak onnét, a kagyló meg a többi szamárság mellől. Megölünk egy malacot, és nagy ünnepséget rendezünk. – Szünetet tartott, aztán halkabban folytatta. Ami pedig az állatot illeti: ha majd leöltük a malacot, a zsákmányból neki is juttatunk valamit. Lehet, hogy akkor békén fog hagyni. Hirtelen felugrott.
– Most pedig az erdőbe megyünk és vadászunk. Megfordult, eliramodott, egy pillanat múlva a többiek is engedelmesen követték.
Szétszéledtek az erdőben, idegesek voltak. Jack szinte azonnal talált feltúrt, széthányt gyökereket, a malacok hátrahagyott nyomait, s rövidesen friss csapásra is bukkant. Csöndre utasította a többieket, s egymaga követte a nyomot. Boldog volt. Az erdő nedves sötétsége oly meghitten tapadt rá, mint egykor a ruhája. Egy lejtőn mászott alá, a tenger felé, sziklák és szétszórtan álldogáló fák között.
A malacok, dagadt zsírcsomók, a fák alatt feküdtek, érzékien élvezve az árnyékot. Szél nem fújt, gyanútlanok voltak, s Jacket a hosszú gyakorlat megtanította arra, hogy oly nesztelenül kússzék, mint az árnyék. Visszatért elrejtőzött vadászaihoz, utasításokat adott. Most valamennyien elindultak, lépésről lépésre, a csöndben és hőségben ömlött róluk az izzadság. A fák alatt lustán meglebbent egy fül. A többiektől kissé távolabb, boldog anyai nyugalomban egy koca feküdt. Fekete és rózsaszínű volt a bőre, hasának nagy hólyagját egy sor újszülött malac szegélyezte; békésen aludtak vagy a földet túrták, és visongtak.
Tizenöt méternyire Jack megállt, s karját kinyújtva, a koca felé mutatott. Vizsgálódva körülnézett, megbizonyosodni, hogy megértették-e, s a fiúk feléje bólintottak. A felemelt jobb karok egyszerre hátralendültek.
– Most!
A malaccsorda felugrott, s a fából faragott lándzsák, tűzben edzett hegyükkel, tízméternyi távolságból a kiválasztott koca felé repültek. Az egyik kis malac Roger lándzsájával a húsában, eszelős visítással a tengerbe ugrott. A koca is nyögött, elvisította magát s feltápászkodott, két lándzsa fúródott kövér véknyába. A fiúk üvöltve feléje rohantak, az apró malacok szétfutottak, a koca pedig áttörte a feléje közeledő sort, s bevette magát az erdőbe.
– Utána!
A csapáson rohantak mögötte, de az erdő oly sötét és sűrű volt, hogy Jack káromkodva megállította és szétosztotta vadászait a fák között. Aztán egy darabig csöndben maradt, de oly vadul szedte a lélegzetet, hogy valósággal megfélemlítette a fiúkat, akik rémülettel vegyes tisztelettel nézegették egymást. Majd egyik ujjával a földre mutatott.
– Itt…
Mielőtt a többiek megvizsgálhatták volna a vércsöppet, Jack már eliramodott, a nyomokat vizslatva, itt-ott megérintve egy-egy meghajlott ágat. Titokzatos biztonsággal mozgott, a vadászok futva követték.
Egy búvóhely előtt megállt.
– Itt van!
Körülvették a barlangot, de a koca egy újabb lándzsával az oldalában megint csak elmenekült. A testében hurcolt husángok akadályozták futásában, harántvágatú hegyük alighanem rettentően meggyötörte. Nekivakoskodott egy fának, amely még mélyebbre nyomta testében az egyik lándzsát, úgyhogy a vadászok most már könnyen nyomon követhették a piros vércsöppek útját. A párás délutánban fenyegetőn növekedett a hőség, a vérző állat őrjöngve botladozott a fák között, mögötte a vadászok, szinte eggyé válva vele az üldözés és a kiontott vér kéjes izgalmában. Most már oly közel kerültek hozzá, hogy a saját szemükkel is láthatták, már-már utol is érték, de a koca utolsó erejével újra eliramodott, ismét megelőzte őket. Már csak néhány lépésnyire voltak tőle, amikor az állat egy tisztásra ért ki, amelyen tarka virágok nőttek, pillangók köröztek, a levegő mozdulatlanul, forrón állt fölöttük.
Itt, a hőségtől elgyengülve, az állat felbukott, s a vadászok rávetették magukat. Egy ismeretlen világnak ez a szörnyű kirobbanása valósággal megőrjítette a kocát, visítozott, ide-oda ugrált, a levegő megtelt lármával, verejtékkel, vérrel és rémülettel. Roger ide-oda futkosott körülötte, s ahol húsra talált, beledöfött lándzsájával. Jack a hátán ült, s a késével szurkálta. Roger most alkalmas helyet talált a lándzsája számára, beleszúrt, s egész súlyával ránehezedett. A lándzsa fokozatosan egyre mélyebben hatolt a húsba, a rémült visítozás sikoltásba csapott át. Aztán Jack megtalálta az állat torkát, a meleg vér telefröcskölte kezét. A koca összerogyott alattuk, a vadászok, betelve, egész súlyukkal rajta feküdtek. A pillangók, saját magukkal elfoglalva, tovább táncoltak a tisztás közepén.
Végül az öles közvetlen izgalma leülepedett. A fiúk hátrébb húzódtak, s Jack is felállt, felemelve mind a két kezét.
– Ide nézzetek!
Kuncogott, integetett, a fiúk nevetve nézték vértől bűzös tenyerét. Jack megfogta Mauricc-t, és a vért az arcába mázolta. Roger kihúzta lándzsáját az állat testéből, a fiúk csak most vették észre, hogy mivel volt elfoglalva. Egyetlen mondatba foglalta össze tevékenységét, bejelentését hangos üvöltés fogadta.
– Egyenest a farába!
– Hallottátok, hogy mit mondott?
– Egyenest a farába!
Ezúttal Róbert és Maurice vette át a két szerepet, s Maurice oly mulatságosán utánozta a koca igyekezetét, hogy elkerülje a lándzsát, hogy a fiúk majd megszakadtak a nevetéstől.
De végül ezzel is beteltek. Jack a sziklán ledörzsölte a vért a kezéről, aztán nekilátott, hogy feldarabolja a tetemet. Felmetszette a hasát, kidobálta a gőzölgő, színes beleket, csomóba hányta őket a sziklán. A többiek figyelték. Munka közben is beszélt.
– Levisszük a húst a partra. Visszamegyek a mólóhoz, s meghívom őket az ünnepségre. Ezzel időt nyerünk.
Roger szólalt meg.
– Főnök…
– No?
– Hogy fogunk tüzet rakni?
Jack leguggolt, gondterhelten nézegette a disznót.
– Megrohanjuk őket, s hozunk tüzet. Négyen jöttök velem, te meg Henry, Bili és Maurice. Befestjük magunkat, a közelükbe lopózunk, s mialatt én elmondom, amit mondani akarok, Roger megcsap egy égő gallyat. Ezalatt a többiek elszállíthatják a húst oda, ahol letáboroztunk. Ott rakunk majd tüzet. Azután…
Szünetet tartott, majd felállt, s a fák alatt elterülő árnyékokat figyelte. Amikor újra megszólalt, lehalkította a hangját.
– De a húsnak egy részét odaadjuk a…
Újra letérdelt, kése ismét munkának látott. A fiúk körülállták. Hátrafelé beszélt Rogerhez.
– Hegyezz ki egy karót mind a két végén!
Most felállt, kezében tartva a disznó vértől csöpögő fejét.
– Hol az a karó?
– Itt van.
– Verd be az egyik végét a földbe! Igaz… itt sziklás a talaj. Verd be abba a repedésbe ott!
Felemelte a disznófejet, s a lágy torokrészen át belenyomta a karó hegyes végét, amíg az ki nem jött a tátott szájon. Hátralépett: szemben vele a disznófej kissé lekonyulva lógott a karón, egy kevés vér lecsurgott róla a földre.
A fiúk ösztönösen hátrahúzódtak. Nagy csönd volt az erdőben. Hallgatóztak: az egyetlen hang a legyek zúgása volt a kidobált belek fölött.
Jack is súgva beszélt.
– Emeljétek fel a disznót!
Maurice és Róbert nyársra tűzte a tetemet, felemelték, indulásra készen álltak. A csöndben, a megalvadt vér fölött arcuk hirtelen alattomos kifejezést öltött.
Jack most már hangosan beszélt.
– Ez a fej az állaté! Ajándék!
A csönd elfogadta az ajándékot, a fiúk áhítattal figyeltek. A fej pedig szembenézett velük, alig észrevehetőn vigyorogva, megtört szemekkel, fogai között alvadt, fekete vérrel. A csapat hirtelen eliramodott, amilyen gyorsan csak tudott, valamennyien egyszerre, keresztül az erdőn, a nyílt part felé.
Simon ott maradt, ahol volt: karcsú, barna szobor a lombok rejtekében. Még ha behunyta is a szemét, akkor is maga előtt látta, mint egy emlékképet, a disznófejet félig behunyt szemével, amelyet elhomályosított a felnőttek életének végtelen cinizmusa. Ezek a szemek arról igyekeztek meggyőzni Simont, hogy mindent egybevetve, az élet rossz üzlet.
– Tudom!
Azon vette magát észre, hogy hangosan beszél. Gyorsan kinyitotta a szemét, s újra megpillantotta a fejet, amely örvendve vigyorgott a furcsa fényben, nem törődve a legyekkel, a félrehányt belekkel, még azzal a méltatlansággal sem, hogy karóra van tűzve.
Simon félrenézett, ajkait nyaldosta.
Ajándék az állat számára. Hátha érte jön? Simon úgy látta, hogy a fej egyetért vele. “Fuss el – mondta neki halkan a fej –, eriggy vissza a többiekhez! Hisz tréfa volt az egész!… minek törődnél vele! Nem volt igazad, mindössze erről van szó. Talán a fejfájás tette, talán elrontottad a gyomrodat. Eriggy vissza, gyermekem” – mondta csöndesen a fej.
Simon felvetette fejét, érezte nedves haja súlyát, felnézett az égre. Végre-valahára felhőket látott az égen, nagy, torony alakú tömegeket, szürke, vajszínű és rézvörös felhőket, amelyek lassan húztak el a sziget fölött. Ráereszkedtek a földre, gyötrelmes hőséget sajtoltak föléje, amely percről percre növekedett. Még a pillangók is elmenekültek a a tisztásról, ahol az állatfej szégyentelenül vigyorgott és csöpögött. Simon újra lehajtotta fejét, vigyázva arra, hogy a szemét ki ne nyissa, még a tenyerével is betakarta. A fák alatt nem voltak árnyékok, gyöngyszürke csönd uralkodott mindenütt, a valóság határozatlan, csalóka látomássá torzult. A felhalmozott belek fekete légycsomóvá változtak, amely úgy zümmögött, mint egy fűrész. Egy idő múlva a legyek megtalálták Simont. Felfrissítették magukat verejtékében, ittak belőle. Az orrlikaiba bújtak, bakot ugrottak combjain. Feketék voltak, opálosan zöldek, megszámlálhatatlan seregekben ereszkedtek rá, szemben Simonnal pedig a Legyek Ura hangtalanul vigyorgott a karón. Végül is Simon feladta a harcot, s kinyitotta szemét: újra meglátta a fehér fogakat, a megtört szemeket, a vért… s ez az ősrégi felismerés nem engedte el többé tekintetét. Jobb halántékán egy ér belesajdult az agyvelejébe.
Ralph és Röfi a homokban feküdt, a tűzbe bámult, időnként lustán egy-egy kavicsot dobált füsttelen közepébe.
– Ez az ág már elégett.
– Hol van Samseric?
– Újabb fáért kell mennünk. Kifogytunk a zöld ágakból.
Ralph sóhajtott, felállt. A mólón, a pálmák alatt, most nem volt árnyék, csak ez a különös fény, amely mintha mindenünnét egyszerre sugárzott volna. Magasan fent, a tornyosuló felhők között a mennydörgés úgy szólt, mint egy ágyúlövés.
– Rövidesen úgy fog esni, mintha dézsából öntenek.
– S mi lesz a tűzzel?
Ralph befutott az erdőbe, nagy halom zöld leveles ággal tért vissza s a tűzbe vetette őket. Az ágak ropogtak, a levelek felkunkorodtak, sárga füst szállt a magasba.
Röfi ujjaival egy értelmetlen kis rajzot nyomkodott a homokba.
– Az a baj, hogy nincs elég emberünk a tűzhöz. Samsericet egy embernek veszed, mivel mindent együtt csinálnak…
– Természetesen.
– Nem helyes – mondta Röfi. – Hát nem érted, hogy két fordulóban kellene dolgozniuk?
Ralph meghányta-vetette a dolgot, s egyetértett Röfivel. Bosszankodott, hogy milyen kevéssé szokta még meg a felnőtt módra való gondolkodást, nagyot sóhajtott. A szigeten egyre rosszabb lett az élet.
Röfi a tűzbe bámult.
– Hamarosan újabb zöld ágakra lesz szükség. Ralph a másik oldalára fordult.
– Röfi!… Mihez kezdünk most?
– Nélkülük is boldogulnunk kell – mondta Röfi.
– De a tűzzel mi lesz?
Homlokráncolva bámult a fekete és fehér hamura, melyben az ágak elemésztetlen csonkjai hevertek. Hogy fogalmazza meg gondjait?
– Félek – mondta.
Látta, hogy Röfi felnéz, sietve folytatta.
– Nem az állattól. Igaz, hogy attól is. De senki sem érti meg, milyen fontos a tűz. Mintha a fuldoklónak kötelet vetnének a vízbe. Mintha egy orvos azt mondaná az embernek, hogy szedje be ezt a gyógyszert, különben meghal… hát az ember lenyelné, nem igaz?
– Persze hogy lenyelné.
– Hát ezt nem értik meg? Nem bírják felfogni? Hogy a füstjel nélkül elpusztulunk? Oda nézz!
A hamu fölött egy hullám forró levegő reszketett, de füstnek nyoma sem volt.
– Egyedül nem bírjuk ébren tartani ezt a tüzet. Ők pedig nem törődnek vele. Mi több… – Átható tekintetet vetett Röfi izzadó arcába.
– Mi több, néha már én sem törődöm vele. S tegyük fel, hogy én is olyan leszek, mint ők… s nem törődöm vele! Mi lesz akkor velünk?
Röfi megilletődött zavarában letette szemüvegét.
– Nem tüdőm, Ralph. Csak azt tudom, hogy ki kell tartanunk. A felnőttek is azt tennék…
Ralph már belefogott, könnyíteni akart a lelkén, nem hagyta abba.
– Röfi, mi a baj velünk? Röfi csodálkozva nézett rá.
– Arra gondolsz, hogy…
– Nem, nem arra. Ügy értem, mi az oka, hogy most minden szétesik?
Röfi lassan megtörülgette szemüvegét, eltűnődött. S amikor megértette, hogy Ralph most már teljesen bizalmába fogadta, hirtelen elpirult büszkeségében.
– Nem tudom, Ralph – mondta. – Azt hiszem, ő az oka mindennek.
– Jack?
– Jack.
Mintha valamilyen tabu tapadna magához a névhez is! Ralph ünnepélyesen bólintott.
– Igen – mondta. – Alighanem így van.
A szomszédos erdőből hirtelen vad üvöltés robbant ki. Fehér, vörös és zöldre mázolt arcú, démoni alakok rohantak ki bőgve a fák közül, az apróságok sikoltozva, rémülten szétrebbentek. Ralph a szeme sarkából követte az ugyancsak menekülő Röfit. A támadók közül ketten a tűzhöz rohantak, Ralph már felkészült a védekezésre, de azok ketten csak néhány parázsló ágat kaptak ki a tűzből, sí máris tovarobogtak a parton. A másik három csöndesen állt s őt figyelte; s Ralph megállapította, hogy a legmagasabb közülük, aki a festék s az egy szál öve alatt teljesen meztelennek látszott, maga Jack. Ismét lélegzethez jutott.
– Nos? – mondta.
Jack nem figyelt rá, felemelte lándzsáját.
– Ide figyeljetek mindannyian! – kiáltotta. – Én és a vadászaim a parton ütöttük fel szállásunkat, egy lapos szikla mellett. Vadászgatunk, ünnepségeket tartunk, szórakozunk. Ha csatlakozni akartok a törzsemhez, jöjjetek el hozzánk, s nézzetek meg bennünket. Lehet, hogy befogadlak benneteket, lehet, hogy nem.
Szünetet tartott, körülnézett. Festett maszkja alatt kiveszett belőle minden szemérem és önérzet, szemrebbenés nélkül nézett végig ellenfelein. Ralph úgy térdelt a tűz mellett, mint futóversenyben a vágtázók indulás előtt, arcát félig eltakarta a haj és a korom. Samseric az erdő szélén egy pálmafa mögül kandikált ki, a fürdőmedence mellett egy apróság bíborvörös, ráncos arccal üvöltözött, Röfi a mólón állt, görcsösen szorongatva a kagylót.
– Ma este ünnepséget rendezünk. Leöltünk egy disznót, húst szereztünk. Eljöhettek hozzánk, és ehettek velünk.
Odafönt, a felhők szakadékaiban újabb fülsiketítő mennydörgés csattant. Jack s mellette a két névtelen vadember megtántorodott ijedtében, felnézett az égre, aztán lassan magához tért. Az apróságok tovább üvöltöztek. Jack szemlátomást várt valamire. Valamit súgott a többieknek.
– No, csináljátok!
A két névtelen vadember morgott valamit. Jacknek felcsattant a hangja.
– Gyerünk!
A két vadember egymásra nézett, majd felemelte lándzsáját, s egyszerre elkiáltotta magát:
– A főnök szólt!
Aztán mindhárman megfordultak, s elügettek.
Ralph felugrott, s az erdőbe bámult, oda, ahol a három alak eltűnt. Samseric felbukkant mellette. Tiszteletteljes suttogással:
– Azt hiszem, hogy…
–… én pedig…
–… féltem.
Röfi még mindig a mólón állt, kezében a kagylóval.
– Jack, Maurice és Robert volt – mondta Ralph. – Jól szórakoznak.
– Már attól tartottam – mondta Röfi –, hogy megint asztmarohamot kapok.
– Fújd fel az asztmádat!
– Amikor megláttam Jacket, bizonyosra vettem, hogy a kagylóért jött. Nem is értem, miért gondoltam.
A kis csoport szeretetteljes tisztelettel nézegette a fehér kagylót. Röfi Ralph kezébe nyomta, s az apróságok, megpillantva az ismerős jelképet, elindultak feléje.
– Nem itt!
Ralph a móló felé fordult, érezte, szükség van a szertartásra. Kezében a kagylóval elsőnek ért fel a pálmákhoz, mögötte Röfi lépdelt komoran s méltóságteljesen, utána az ikrek, az apróságok és a többiek.
– Üljetek le valamennyien! Azért támadtak ránk, hogy tüzet raboljanak. Ügy látom, jól szórakoznak. De…
Az agyában azonban hirtelen mintha redőny ereszkedett volna le, csodálkozva elhallgatott. Valamit még akart mondani, de a redőny elrekesztette előle.
– De…
Komolyan figyelték, még egyáltalán nem kételkedtek vezéri rátermettségében. Ralph kisimította az ostoba hajfürtöket a homlokából, Röfire nézett.
– De… Hát persze… a tűz!… A tűz! Elnevette magát, aztán folyékonyán beszélni kezdett.
– A legfontosabb dolog a tűz. Tűz nélkül nem akadhatnak ránk. Én is szívesen bemázolnám magam, s szeretnék indiánosdit játszani, de nekünk a tűzre kell vigyáznunk. A tűz a legfontosabb dolog a szigeten, mert… mert…
Újabb szünet állt be. Körülötte a csönd egyszerre megtelt meghökkent kételyekkel. Röfi segítségére sietett.
– Hogy szabadulhassunk innen!
– Úgy van! Tűz nélkül nem akad ránk senki. Tehát itt kell maradnunk a tűz mellett, és füstöt kell csinálnunk.
Amikor elhallgatott, senki sem szólalt meg. A sok ragyogó szónoklat után, amelyet ezen a helyen tartottak, Ralphnak ez a felszólalása bágyadtnak tetszett, még az apróságokat sem lelkesítette fel.
Végül is Bili kinyújtotta kezét a kagylóért.
– Ott fent nem rakhatunk tüzet… mivelhogy ugye ott nem rakhatunk… s ezért most több emberre lesz szükség, hogy ébren tartsuk. Menjünk el erre az ünnepségre, s mondjuk meg, hogy mi magunk nem bírjuk ellátni a munkát. Egyébként a vadászat s a többi dolog… mármint vadembert játszani… az jó szórakozás lehet.
Samseric vette át a kagylót.
– Jó szórakozás lehet, ahogy Bili mondja… s minthogy meghívtak bennünket…
–… az ünnepségre…
–… a húsevéshez…
–… ropogós húshoz…
–… rám férne egy kis hús… Ralph felemelte kezét.
– Miért ne keríthetnénk mi magunk is húst magunknak?
Az ikrek egymásra néztek. Bili felelt.
– Nem akarunk a dzsungelbe menni. Ralph elfintorodott.
– Ö pedig… tudjátok, ki… ő megy!
– Ö vadász. Azok valamennyien vadászok. Az nagy különbség.
Egy ideig mindenki hallgatott, aztán Röfi halkan megszólalt.
– Hús! – mondta a homoknak.
Az apróságok csöndesen ültek, húsra gondoltak, s a nyál összefutott a szájukban. Odafent az ég szakadékai újra megdördültek, a száraz pálmalevelek hangosan zörögtek a hirtelen támadt forró szélben.
– Ostoba kisfiú vagy – mondta a Legyek Ura –, tudatlan, ostoba kis fiúcska.
Simon megmozgatta dagadt nyelvét szájában, de nem felelt.
– Nem értesz velem egyet? – kérdezte a Legyek Ura. Igaz, hogy ostoba kisfiú vagy?
Simon ezúttal ugyanolyan néma hangon felelt.
– Hát akkor jobban tennéd – mondta a Legyek Ura –, ha gyorsan elfutnál innét, s együtt játszanál a többiekkel. Azt hiszik rólad, hogy bolond vagy. Pedig ugye nem akarod, hogy Ralph azt higgye rólad, hogy bolond vagy? Szereted Ralphot, ugye? Meg Röfit és Jacket is szereted?
Simon feje kissé hátrahajolt, felfelé nézett. Tekintete nem bírt elszakadni a Legyek Urától, amely ott lógott fölötte a levegőben.
– Mi keresnivalód van itt egyes-egyedül? Nem félsz tőlem?
Simon megrázkódott.
– Nincs itt senki, aki segíthetne rajtad. Csak én. S én vagyok az Állat.
Simon szája dolgozni kezdett, érthető szavakat ejtett ki.
– Disznófej egy karón.
– Furcsa dolog elképzelni, hogy az Állat olyasvalami volt, amire vadászni lehetett, s meg lehetett ölni – mondta a fej. Néhány pillanatig az erdő s a többi titkos zug visszhangzott nevetésének gúnyos paródiájától. – De te tudtad, ugye? Tudtad, hogy én belőled vagyok, egy részed vagyok? A legbensődből való. Én vagyok-e az oka, hogy minden felborul? S hogy minden olyan, amilyen?
Újra felhangzott a nevetés.
– Hát gyerünk, fiacskám! – mondta a Legyek Ura. Eriggy vissza a többiekhez, s felejtsük el az egészet!
Simonnak kóválygott a feje. A szeme félig be volt hunyva, mintha utánozni akarná a karón lógó szemérmetlenséget. Tudta, hogy megint eljött a roham ideje. A Legyek Ura dagadozni kezdett, mint egy léggömb.
– Nevetséges! Jól tudod, hogy odalent is csak velem fogsz találkozni… tehát ne próbálj megszökni!
Simon teste megmerevedett, megfeszült. A Legyek Ura most úgy beszélt hozzá, mint egy tanító.
– Hát ebből most elég volt. Szegény, félrevezetett gyermekem, azt hiszed, hogy túljárhatsz az eszemen?
Szünet.
– Övlak, fiam! Kezdek ingerült lenni. Hát nem érted? Itt nincs szükség rád. Értjük egymást? Szórakozni akarunk ezen a szigeten. Tehát ne folytasd, szegény, félrevezetett gyermekem, különben…
Simon azon vette magát észre, hogy egy nagy tátott szájba bámul. Sötét volt belül ez a száj, és sötétség áradt belőle.
– Különben – folytatta a Legyek Ura –, különben végzünk veled. Érted? Jack és Roger és Maurice és Róbert és Bili és Röfi és Ralph. Végzünk veled. Érted?
A száj elnyelte Simont. Elvesztette eszméletét, hanyatt vágódott.
KILENCEDIK FEJEZET
KÖRKÉP EGY HALÁLESETRŐL
A sziget fölött tovább építkeztek a felhők. A hegyről egyenletesen emelkedett az ég felé a forró levegő áramlata, amely háromezer méter magasságot ért el; a gázok pörgő tömegei addig halmozódtak, amíg a levegő majdhogy fel nem robbant. Már kora délután eltűnt a nap, tiszta fénye helyét valamilyen rézszínű izzás váltotta fel. Még a tenger felől áramló levegő is forró volt, nem hozott enyhülést. A vízről, a fákról s a sziklák rózsaszín felületéről leolvadtak a színek, fehéren és barnán füstölögtek a felhők. Csak a legyek élénkültek fel, feketére festették urukat, s oly sűrűn lepték be a megölt disznó beleit, hogy ezek egy halom parázsló szénre hasonlítottak. Azzal sem törődtek, hogy Simon orrában megpattant egy ér, s vérezni kezdett; békén hagyták, jobbára vonzotta őket a disznóhús érett íze.
Az orrvérzés könnyített Simon rohamán, kimerültén elaludt. Mozdulatlanul feküdt a kúszónövények fonatján, mialatt lassan bealkonyodott, s odafent tovább dörögtek az ég ágyúi. Amikor felébredt, közvetlenül arca alatt pillantotta meg a barna földet. De még ekkor sem mozdult meg, oldalt fekve, kifejezéstelen tekintettel meredt maga elé. Egy idő múlva azonban megfordult, maga alá húzta lábát, s a kúszónövényekbe kapaszkodva felhúzózkodott. Az indák mozgására a legyek dühösen zümmögve robbanásszerűen felszálltak a bélcsomóról, majd rögtön utána visszacsaptak. Simon felállt. Földieden volt a fény. A Legyek Ura, mint egy fekete labda lógott a karón.
Simon a tisztáson állva hangosan megszólalt.
– Mi egyebet lehet itt tenni?
De nem kapott választ. Hátat fordított a tisztásnak, s a kúszónövények alatt bemászott a sötét erdőbe. Fáradtan vánszorgott a fák között, kifejezéstelen arccal, szája körül s az állán alvadt, fekete vércsomókkal. Szája csak olyankor lökött ki egy-egy szót, ha félre kellett húznia egy kúszónövény-kötelet, vagy tájékozódni akart az erdőben, de a hangja akkor sem hallatszott.
Most már kevesebb kúszónövény hurkolta körül a fákat, amelyeknek lombja mind több gyöngyszínű fényt szűrt ki az égből. A sziget gerincén járt, azon a lassan emelkedő fennsíkon, a hegy lábánál, ahol az őserdő már ritkulni kezdett. Nagy tisztások követték itt egymást, köztük egy-egy sűrű bozótos és magas facsoportok, s minél jobban ritkult az erdő, a kaptató annál meredekebb lett. Simon egyenletesen mászott felfelé, fáradtságában ugyan néha meg-megbotlott, de nem állt meg. Szemének régi ragyogása megfakult, komoran, elszántan menetelt, mint egy öreg ember.
Egy szélroham majdnem feldöntötte; ekkor vette észre, hogy kiért a sziklákra, a szabad, rézvörös ég alá. A lába roskadozott, a nyelve kegyetlenül fájt. Amikor a szél elérte a hegycsúcsot, szokatlan látványban volt része: valamilyen kék szövetféle lebbent el a barna felhők háttere előtt. Továbbmászott. Egy újabb, még erősebb szélroham támadt rá, vadul öklözve az erdőt, amíg az végül le nem hajolt, s bőgni nem kezdett. Simon ekkor egy meggörnyedt testet pillantott meg a hegycsúcson, amely hirtelen felült és ránézett. Eltakarta arcát, és továbbvánszorgott.
A legyek is megtalálták az ülő alakot. Életszerű mozdulatai kezdetben ugyan elijesztették őket, mint egy fekete felhő köröztek a feje fölött, de amikor az ejtőernyő kék selyme ismét behorpadt, s a testes alak sóhajtva újra előrebukott, rögtön visszatelepedtek rá.
Simon érezte, hogy a térde a szikláknak vágódik. Előremászott. S egy szempillantás alatt mindent megértett. Az összekuszált kötelek megmagyarázták a szörnyű paródia mechanizmusát, és Simon megpillantotta a fehér orrcsontokat, a fogakat, a rothadás színeit, látta, milyen kíméletlenül fogják össze a vászon- és gumirétegek a szánalmas testet, amely már bomlani kíván. Aztán egy újabb szélrohamra az alak ismét felült, meghajolt, és a rothadás bűzét lehelte feléje. Simon négykézlábra ereszkedett, és kiokádta, ami a gyomrában volt. Aztán kibogozta a zsinegeket a sziklák alól, s kiszabadította a holttestet a szél méltatlan rabságából.
Elfordult. Szemügyre vette odalent a partot: a mólón a tűz kialudt, bár lehet, hogy még égett, de nem látszott a füstje. Valamivel távolabb azonban, a kis folyón innét, egy nagy szikla lábánál, vékony füstszál csavarodott az ég felé. Simon, elfeledkezve a legyekről, mind a két kezével beárnyékolta szemét, s a füstöt figyelte. Még ekkora távolságból is látni lehetett, hogy a legtöbb fiú, talán valamennyi, a tűz mellett tartózkodik. Ügy látszik, az állattól való félelmükben itt ütötték fel az új tábort. Simon a szegény rothadó test felé fordult, amely most mozdulatlanul s büdösen ült mellette. Szörnyű volt, de ártalmatlan, s ezt mielőbb hírül kell adni a többieknek. Azonnal elindult lefelé a lejtőn. De a lába rogyadozott, minden erőfeszítése ellenére is csak tántorogva jutott előre.
– Fürödjünk! – mondta Ralph. – Egyebet nem tehetünk. Röfi szemüvegén át a sötétedő mennyboltot figyelte.
– Nem tetszenek nekem ezek a felhők – mondta. – Emlékszel, hogy esett az eső, amikor itt földet értünk?
– Hamarosan megint esni fog.
Ralph beugrott a medencébe. Néhány apróság játszadozott a szélén, enyhülést keresve az ember vérénél melegebb vízben. Röfi levette szemüvegét, óvatosan belépett a medencébe, aztán újra orrára illesztette a szemüveget. Ralph felbukott a víz alól és lefröcskölte.
– Vigyázz a szemüvegemre! – mondta Röfi. – Ha lefröcskölöd, újra ki kell mennem a partra, megtörölgetni.
Ralph újra feléje paskolta a vizet, de eltévesztette. Ránevetett Röfire, abban a hiszemben, hogy ez szokása szerint szótlanul s gyáván megfutamodik. Ehelyett azonban Röfi tenyerével a vízre csapott.
– Hagyd abba! – kiáltotta. – Nem hallod? Feldühödve Ralph arcába fröcskölte a vizet.
– Jól van, jól van – mondta Ralph. – Csigavér, Röfi! Röfi abbahagyta a fröcskölést.
– Megfájdult a fejem. Bár már lehűlne a levegő!
– Elkelne már egy kis eső.
– Jó volna, ha már hazamehetnénk.
Röfi nekitámaszkodott a medence lejtős homlokfalának. Hasa, mely kiállt a vízből, egy pillanat alatt megszáradt. Ralph az eget kémlelte. Egy halvány fényfolt mozgott a felhők között, mozgásából nyomon lehetett követni a lenyugvó nap pályáját. Ralph feltérdelt a vízben, körülnézett.
– Hol vannak a többiek? Röfi felült.
– Talán a kunyhókban fekszenek.
– Hol van Samseric?
– És Bili?
Röfi a mólón túlra mutatott.
– Arrafelé mentek el. Amerre Jack csapata van.
– Hadd menjenek! – mondta Ralph kényszeredetten.
– Csak húsért mentek…
– Meg hogy vadászhassanak – mondta Ralph megfontoltan. – S hogy indián törzset játszhassanak, s kimázolhassák magukat.
Röfi a víz alatt idegesen markolászta a homokot.
– Tán nekünk is oda kellene mennünk! Ralph gyors tekintetet vetett rá, Röfi elpirult.
– Ügy értem, hogy megbizonyosodjunk, nem történt-e valami baj.
Ralph újra lefröcskölte.
Már jóval azelőtt, hogy Ralph és Röfi odaért Jack csapatához, hallani lehetett távoli lármájukat. A pálmák alatt széles gyepszalag húzódott az erdő és a part között, egy lépéssel a szalag alatt a dagály hordalékhomokja terült el, meleg, száraz, finom szemcséjű homok. A homokon túl egy szikla emelkedett a lagúna felé, a szikla mögött újra homok következett, amely most már az egész partszegélyt belepte. A sziklán tűz égett, a sülő disznóhúsból zsír csöpögött a láthatatlan lángokba. A szigeten élő valamennyi fiú, Röfi, Ralph, Simon s a két szakács kivételével, a gyepszőnyegen álldogált vagy feküdt, hangosan nevetve, énekelve, nagy húsdarabokkal a kezükben. A zsíros arcokból következtetve nagyjából már be is fejezték az étkezést, némelyikük kókuszdióhéjat tartott a kezében, s ivott. Még az ünnepség kezdete előtt egy nagy rönköt húztak a gyepszőnyeg közepére ; ezen ült Jack kifestve és felvirágozva, mint egy halvány. Zöld levéltányérokon nagy húsdarabok, gyümölcs, s teli kókuszdiók vették körül.
Röfi és Ralph a füves fennsík szélére lépett. A fiúk, alighogy észrevették őket, sorban elnémultak, már csak a Jack közvetlen szomszédságában álló fiú beszélt. Aztán az is elhallgatott, és Jack ültében megfordult. Egy darabig némán szemlélte őket. Oly nagy volt a csönd, hogy hallani lehetett a tűz pattogását, s azon túl a messzi hullámtörés zaját. Ralph elfordította fejét, és Sam, aki azt hitte, hogy szemrehányón őt nézi, idegesen nevetgélve letett a kezéből egy megkezdett csontot. Ralph bizonytalanul előrelépett, egy pálmafára mutatott, s valamit súgott Röfinek, amit a többiek nem hallhattak meg; ezután mindketten ugyanolyan idegesen elnevették magukat, mint Sam. Lábát kihúzva a mély homokból, Ralph indulni készült. Röfi fütyörészni próbált. Ebben a pillanatban a két fiú, aki a húst sütötte, felkapott egy nagy karéjt, s futva elindult vele a gyep felé. Rikoltoztak, táncoltak, nekimentek Röfinek, megégették a forró hússal. Abban a pillanatban harsogó nevetés tört ki, amely egyszerre feloldotta a feszültséget, s Ralphot láthatatlanul összekapcsolta a többiekkel; Röfi ismét köznevetség tárgya lett, s ettől mindenki megkönnyebbült és felderült.
Jack felállt, és meghimbálta lándzsáját.
– Adjatok nekik húst!
A nyársforgató fiúk egy-egy ropogós karéjt adtak Ralphnak és Röfinek. Mindketten elfogadták az ajándékot, a nyál majd kicsordult a szájukból. A rézszín ég alatt, amelyet megzengetett a közeledő vihar, álltak a fűben, és ettek.
Jack újra meglengette lándzsáját.
– Mindenki jóllakott már?
De még mindig volt fölös hús, zöld fatálakon a földön, és még a nyársakon is sercegett. Röfi, áruló hasa ösztönzésére, eldobta körülrágcsált csontját, s lehajolt egy újabb adagért.
Jack türelmetlenül újra elkiáltotta magát:
– Mindenki jóllakott már?
Hangja fenyegetőző volt, a vendéglátói gőg hangja, s a fiúk gyorsabban kezdtek enni, hogy időben végezhessenek.
Látván, hogy egyhamar nem hagyják abba, Jack felállt trónjáról, s a gyepszőnyeg széle felé lépdelt. Maszkja mögül élesen figyelte Ralphot és Röfit. A két fiú valamennyire elhúzódott, Ralph evés közben a tüzet nézte. Észrevette, bár nem értette meg az okát, hogy az ég különös fényében egyre láthatóbbá válnak a lángok. Közeledett az este, nem megszokott nyugodt szépségében, hanem fenyegetéssel terhesen. Jack megszólalt.
– Adjatok inni!
Henry egy kókuszdiót nyújtott feléje, és Jack nagyot húzott belőle, a dió héjának csipkés széle fölött figyelve Ralphot és Röfit. Barna karjainak izmaiban erő és hatalom lakozott, tekintély ülte meg vállát, s majomként fecsegett a fülébe.
– Mindenki üljön le!
A fiúk hosszú sorokban lába elé ültek, csak Ralph és Röfi maradt állva a valamivel alacsonyabb puha homokban. Jack egy darabig nem vett róluk tudomást, festett maszkját az ülő fiúk felé fordította, és lándzsájával feléjük mutatott.
– Ki akar csatlakozni a törzshöz?
Ralph egy hirtelen mozdulatot tett, de megbotlott. Néhány fiú feléje fordult.
– Enni adtam nektek – mondta Jack –, s vadászaim meg fognak védeni az állattól. Ki akar csatlakozni a törzshöz?
– Én vagyok a vezér – mondta Ralph –, ti választottatok meg. S mi ébren tartottuk a tüzet. Ti pedig húsért rohangásztok…
– Te is eljöttél! – kiáltotta Jack. – Ott van még a kezedben a csont.
Ralph elvörösödött.
– Ti vagytok a vadászok, ez a dolgotok. Jack megint csak nem vett róla tudomást.
– Ki akar csatlakozni a törzshöz, és jól szórakozni?
– Én vagyok a vezér – mondta Ralph reszkető hangon.
– S mi lesz a tűzzel? S a kagyló is nálam van…
– Nem hoztad el magaddal – mondta Jack vigyorogva.
– A mólón hagytad. Ügyes gyerek vagy. S egyébként is a kagyló nem számít a szigetnek ezen a végén.
Hirtelen hatalmas mennydörgés hallatszott. Ezúttal nem lassú zengésként szólt, hanem egy becsapódás kemény dörrenésével.
– A kagyló itt is számít – mondta Ralph –, az egész szigeten számít.
– S akkor most mihez kezdesz?
Ralph végignézett a fiúk sorain. Látta, nem számíthat a segítségükre, elfordította fejét. Zavarban volt, arcáról csurgott a verejték.
– A tűz… a menekülés – súgta Röfi.
– Ki akar csatlakozni a törzshöz?
– Én.
– Én is.
– Meg én.
– Meg fogom szólaltatni a kagylót – mondta Ralph lélegzet után kapkodva –, és gyűlést hívok össze.
– Az ide nem hallatszik el. Röfi megérintette Ralph kezét.
– Gyerünk el innét – mondta. – Itt valami készül. Húst már amúgy is kaptunk…
Éles fény villant fel az erdő fölött, s az ég oly kegyetlenül zengett, hogy az egyik apróság elsírta magát. Nagy esőcsöppek hulltak a fiúk közé, mindegyiknek külön ki lehetett venni a cuppanását.
– Zivatar készülődik – mondta Ralph. – Megint olyan eső lesz, mint amikor idejöttünk. No, ki az ügyes? Van kunyhótok? S most mihez fogtok kezdeni?
A vadászok idegesen nézegettek az égre, el-elkapva fejüket a zuhanó, nagy esőcsöppek elől. Nyugtalanság fogta el a fiúkat, hullámként elborította őket. A fel-felvillanó fények egyre vakítóbbak lettek, a szakadatlan dörgés már szinte elviselhetetlenné vált. Az apróságok visítozva ide-oda rohangásztak.
Jack leugrott a homokba.
– Táncoljunk!… Gyerünk!… Táncoljunk!
Botladozva átgázolt a vastag homokon a tűz mellett elterülő szabad térségre. A fiúk zajongva utánaeredtek. Az egyes villámcsapások között fenyegető, vak sötétség borította be a földet. Roger vállalta a malac szerepét, leszegett fejjel, röfögve támadt Jacknek, aki egy oldallépéssel kitért előle. A vadászok felkapták lándzsáikat, a szakácsok a nyársakat, a többiek a tüzelőfa dorongjaival fegyverkeztek fel. Lassú, köröző mozgás kezdődött, felhangzott az ének. Mialatt Roger a halálra rémült malacot utánozta, az apróságok a körön kívül futkostak, ugrándoztak. Röfi és Ralph is az égi fenyegetések elől szívesen meghúzódott az eszelős, de azért félig-meddig mégiscsak biztonságos közösség oltalmában; jólesett belül lenni a barna hátak védő kerítésén, amely körülfogta a rettegést, és kormányozhatóvá tette.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
A körmozgás egyenletessé vált, az ének is levetette kezdeti, felületi izgalmát, már szabályosan lüktetett, mint az érverés. Roger malacból vadásszá vált, a kör közepe üresen ásítozott. Az apróságok közül néhányan külön köröket alkottak, s ezek a kiegészítő körök úgy forogtak, mintha ismétlődő mozgásukkal végső biztonságot ígérnének résztvevőiknek. Mint egyetlen szervezet lüktetett, dobbantóit a tömeg a sötétben.
A fekete égen kékesfehér seb nyílt. A következő pillanatban éles dörrenés csapott közéjük, mint egy óriási ostor. Az énekszó megtelt rémülettel.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
S a rémület újabb vágyakat fakasztott, követelőző, égő, vak vágyakat.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
Újabb kékesfehér seb nyílt a magasban, nyomában kénszagú robbanás. Az apróságok sikoltoztak, elmenekültek az erdő pereméről, egyikük vak rémületében áttört a nagyok gyűrűjén.
– Jön!… Jön!
A kör patkó alakban kinyílt. Az erdőből egy sötét alak mászott elő, bizonytalan mozdulatokkal közeledett. Az állat? Közeledtére a sikoltás még eszelősebben szólt: a gyötrelem jajongása. Az állat botladozva behatolt a patkóba.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
A kékesfehér sebek most már elbontották az eget, a mennydörgés elviselhetetlenné vált. Simon valamilyen halottról kiabált, amely egy domb tetején fekszik.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
Botok zuhantak, az új kör szája ropogva összecsukódott. Sikoltás! Az állat a kör közepén térdelt, karjaival védve arcát. Kiáltozott. Azt kiabálta megint a siketítő lármában, hogy valamilyen holttest fekszik egy dombon. Minden erejét megfeszítve tovább mászott, áttört a körön, majd a szikla meredek széléről lezuhant a homokba. A tömeg azonnal utánavetette magát, leugrott a szikláról, rátaposott az állatra, üvöltözött, ütötte, tépte, harapta. Szó nem hallatszott, más mozdulat nem látszott, mint fogak és körmök szaggatása.
Aztán megnyíltak a felhők, s mint egy vízesés, megeredt az eső. A hegytetőről zuhant a víz, leveleket, ágakat tépett le a fákról, hideg áradatával belepte a homokparton viaskodó tömeget. Az egymásba gabalyodott csoport szétvált, egy-egy alak kibontakozott belőle, eltántorgott. Csak az állat feküdt tovább a homokban, néhány lépésnyire a víztől. Még a sűrű esőn át is látni lehetett, hogy milyen kicsiny; szivárgó vére már befestette a homokot.
Egy nagy szélroham félrefújta az esőt, lepergette a vizet a fákról. A hegytetőn az ejtőernyő megtelt levegővel s elindult; a rajta lógó emberi alak megmozdult, talpra állt, megpördült tengelye körül, aztán felemelkedett a nedves levegőtengerbe, és erőtlenül lógó lábait végighúzva a magas fák tetején, lassan, egyenletesen a part felé ereszkedett. A fiúk visítozva szétfutottak. Az ejtőernyő továbbszállította terhét, végigszántotta vele a lagúna vizét, átemelte a sziklazátonyon, majd kisodorta a nyílt tengerre.
Éjiéi felé elállt eső, a felhők elvonultak, s a mennybolt újra megtelt a csillagok valószínűtlen lámpásaival. Aztán az utolsó szellő is elhalt, s nem hallatszott más hang, mint a repedésekből, hasadékokból csurgó víz csöpögése, amely levélről levélre ereszkedve beszivárgott a sziget barna televényébe. Hűvös, nedves és tiszta volt a levegő, rövidesen a víz kis neszezése is elhallgatott. Az állat összehúzódzkodva hevert a homokban, körülötte lassan nőttek a vérfoltok.
A lagúna szélén egy foszforeszkáló csík húzódott, amely a dagály emelkedésével lassan mozogva elindult a szárazföld felé.
A tiszta vízben világosan látszottak az égi csillagképek sokszögű tükörképei. A foszforeszkáló csík rádudorodott a homokszemekre és a kis kavicsokra, egy-egy apró, feszült kört vont köréjük, aztán az egyetértésnek egy néma mozdulatával hirtelen befogadta őket, és továbbhaladt.
A sekély víz part felőli részén a lassan mozgó fénycsík tele volt különös, holdsugár testű, izzó szemű lényekkel. Egy-egy nagyobb kavics, amely megkapaszkodott saját ágyában, csakhamar fényes gyöngyruhába öltözött. A dagály ellepte az esőszántotta homokot, és vékony ezüstréteget simított rá. Amikor elérte az összetört testből kiszivárgó első vérfoltot, az izzó szemű lények megállapodtak a szélén, s egy sűrű fényfolttá álltak össze. A víz továbbhaladt, és kifényesítette Simon szétterülő, durva haját. Ezüstszínűre festette arcának vonalait, vallanak görbülete mintha márványból lett volna faragva. A különös, izzó szemű lények gőzuszályukkal sütgölődve körülfogták a fejét. A test egyhüvelyknyire felemelkedett a homok fölé, nyitott szájából levegőbuborék szállt a víz színére, s ott nedvesen szétpattant. A test lassan megfordult a vízben.
Valahol a világegyetem sötét hajlataiban a nap és a hold egyenletes vonzással húzott pályáján, alattuk a földgömb visszafogott vizei egy kissé kidudorodtak egyik szélén, míg szilárd magja tovább forgott. Az ár hatalmas hulláma beljebb hatolt a szigeten. És .Simon holtteteme, a tolakodó véglények ezüst rajtjával ezüst tagjai körül, az álló csillagképek alatt lassan kiúszott a nyílt tengerre.
TIZEDIK FEJEZET
A KAGYLÓ ÉS A SZEMÜVEG
Röfi gondosan szemügyre vette a közeledő alakot. Mostanában úgy vette észre, hogy jobban lát, ha leveszi szemüvegét, s annak megmaradt lencséjét a másik szemére illeszti; de még így is, mindent összevetve, kétség sem férhetett hozzá, hogy Ralph jön feléje. A kókuszpálmák között tűnt fel, sántítva, piszkosán, szőke üstökében száraz falevelekkel. A fél szeme csak egy vékony hasadás volt dagadt orcájában, jobb térdén nagy, varas sebhely vöröslött. Egy pillanatra megállt, szemügyre vette a mólón egymagában álldogáló alakot.
– Röfi?… Csak te maradtál meg?
– És néhány apróság.
– Azok nem számítanak. A nagyok közül senki?
– Hát Samseric. Fát gyűjtenek.
– Senki más?
– Másról nem tudok.
Ralph lassan felmászott a mólóra. A gyűlések hajdani helyén a fű le volt tiporva, a törékeny, fehér kagyló még ott csillogott a simára koptatott ülőrönk mellett. Ralph leült a fűbe, szemben a vezér helyével és a kagylóval. Röfi melléje térdelt. Mind a ketten hallgattak.
Végül is Ralph megreszelte torkát, s valamit súgott.
Röfi visszasúgott.
– Mit mondasz?
Ralph hangosan kimondta.
– Simon?
Röfi felelet helyett ünnepélyesen bólintott. Ültek, hallgattak, fél szemükkel némán nézegetve a vezér egykori helyét, s rajta túl a csillogó lagúnát. A levelek zöld árnyékai és a napfény foltjai hangtalanul játszottak bemocskolt testükön.
Ralph végül is felállt, s a kagylóhoz ment. Gyöngéden felemelte mind a két kezével, majd letérdelt, s a rönknek támaszkodott.
– Röfi!
– No?
– Mihez kezdünk most? Röfi a kagylóra mutatott.
– Összehívhatnál…
– Egy gyűlést?
Ralph elnevette magát, Röfi a homlokát ráncolta.
– Még mindig te vagy a vezér. Ralph újra nevetett.
– Pedig az vagy. Mindannyiunknak a vezére.
– Nálam a kagyló, ugye?
– Ralph, hagyd abba ezt a nevetést! Semmi okod nincs rá, Ralph. Mit gondolnak majd a többiek?
Ralph abbahagyta a nevetést. Borzongott.
– Röfi!
– No?
– Simon!
– Már mondtad.
– Röfi!
– No?
– Ez gyilkosság volt.
– Hagyd ezt abba! – kiáltotta Röfi. – Mi haszna annak, ha ilyeneket beszélsz?
Felugrott, Ralph fölé hajolt.
– Sötét volt. Aztán az az átkozott tánc. S a villámlás, a mennydörgés meg az eső. Meg voltunk rémülve.
– Én nem voltam megrémülve – mondta Ralph halkan. – Én… én nem tudom, mi történt velem.
– De igenis meg voltunk rémülve – ismételte Röfi izgatottan. – Nem lehetett tudni, hogy mi történik. Nem volt… nem az volt, amit mondtál.
Ide-oda hadonászott, egy szót keresett.
– Ó, Röfi!
Ralph bánatos, halk hangja elállította Röfi hadonászását.
Lehajolt, várt. Ralph, a kagylót szorongatva, lassan himbálta ide-oda testét.
– Hát nem érted, Röfi? Nem érted, mit tettünk?
– Talán még…
– Nem.
– Talán csak úgy tett, mintha…
Ralph komor arca láttán Röfinek hirtelen elállt a szava.
– Te kívül voltál, a körön kívül. Egyszer sem kerültél belülre. S nem láttad, hogy mi… hogy ők mit tettek?
Iszonyat volt a hangjában, s egyben lázas izgalom.
– Hát nem láttad, Röfi?
– Nem láttam valami jól. Nekem már csak fél szemem van, te is tudod, Ralph.
Ralph tovább himbálta magát.
– Baleset volt – mondta Röfi váratlanul –, úgy van, baleset volt. – A hangja újra rikácsolóvá vált. – Sötétben jött… mi szükség volt arra, hogy négykézláb mászkáljon a sötétben? Bolond… úgy van… kihívta maga ellen az embereket. – Ismét vadul hadonászni kezdett. – Ügy van, baleset volt.
– Te nem láttad, hogy azok mit csináltak!
– Ide figyelj, Ralph, ezt el kell felejteni! Semmi haszna, hogy ezen törjük a fejünket.
– Félek, Röfi. Önmagunktól félek. Haza akarok menni. Istenem, istenem, haza szeretnék menni.
– Baleset volt – ismételte Röfi makacsul –, kétségtelen, hogy baleset volt.
Megérintette Ralph meztelen vállát, ez összerezzent az emberi kéz érintésére.
– Ide figyelj, Ralph – folytatta Röfi, miközben gyorsan körülnézett, majd közel hajolt Ralphhoz – nem kell tudni arról, hogy ott voltunk a táncnál. Samsericnek nem kell arról tudnia.
– De hát ott voltunk! Valamennyien ott voltunk. Röfi a fejét rázta.
– Mi nem voltunk ott végig. Azt a sötétben nem lehetett látni. Egyébként is azt mondtad, hogy én a körön kívül voltam…
– Én is – mormolta Ralph –, én is a körön kívül voltam.
Röfi hevesen bólintott.
– így helyes! Kívül voltunk. Mi semmit sem láttunk, semmit sem csináltunk.
Szünetet tartott, aztán folytatta.
– Megleszünk mi a magunk erejéből is, mi négyen…
– Négyen! Még a tüzet sem bírjuk ébren tartani.
– Megpróbáljuk. Látod, már ég is.
Samseric kijött az erdőből, egy nagy rönkkel a vállukon. Lehuppantották a tűz mellé, majd a fürdőmedence felé indultak. Ralph felugrott.
– Hé, ti ketten!
Az ikrek egy pillanatra lefékeztek, aztán újra elindultak.
– Fürödni akarnak, Ralph.
– Essünk túl rajta!
Az ikrek szemmel láthatóan meg voltak lepve, amikor megpillantották Ralphot. Elpirultak, elfordították fejüket.
– Halló. Hát hogy itt találkozunk!
– Épp most voltunk az erdőben…
–… fáért…
–… az este eltévedtünk… Ralph a lábujjait vizsgálgatta.
– Azután tévedtetek el, hogy… Röfi a szemüvegét tisztogatta.
– Mindjárt az ünnepség után – mondta Sam fojtott hangon. Eric bólintott. – Ügy van, az ünnepség után.
– Mi korán elmentünk – mondta Röfi gyorsan –, mert fáradtak voltunk.
– Mi is…
–… nagyon korán elmentünk…
–… mert nagyon fáradtak voltunk.
Sam a homlokához nyúlt, amelyen egy karcolás húzódott, aztán hirtelen elkapta a kezét. Eric felhasított ajkait tapogatta.
– Igen, nagyon fáradtak voltunk – ismételte Sam –, tehát korán elmentünk. Aztán milyen volt a…
A levegő sűrű volt az elhallgatott szavaktól. Sam area eltorzult, aztán száján kicsúszott a szemérmetlen szó:
–… a tánc?
A tánc emléke, amelyben egyikük sem vett részt, egy szempillantás alatt felkavarta őket. – Korán elmentünk.
Amikor Roger elért ahhoz a földnyelvhez, amely a sziklavárat összekötötte a szigettel, az őrszem megállította; ez nem lepte meg. Számított arra, hogy a törzsnek legalább egy része menedéket fog keresni a sziget iszonyata ellen a legbiztonságosabb helyen, amelyet itt a szigeten találhatni.
A magasból szólt le hozzá az éles hang, onnét, ahol a gúla alakban egymásra tornyozott kőszirtek egyensúlyoztak.
– Állj! Ki az?
– Roger.
– Lépj közelebb, barát! Roger közelebb lépett.
– Láthattad, ki vagyok – mondta Roger.
– A főnök azt parancsolta, hogy mindenkit meg kell állítanunk.
Roger felnézett.
– Ha fel akarok menni, nem akadályozhatsz meg benne.
– Azt hiszed? Gyere fel, és nézz körül! Roger felkapaszkodott a létraszerű feljárón.
– Ide nézz!
A legfelső szikla alá egy vastag ágat vertek, ez alá még egy emelőrudat. Róbert könnyedén rátámaszkodott a rúdra, a szikla azonnal megcsikordult. Ha jobban megnyomja, a hatalmas kőtömeg mennydörögve lezuhan a földnyelvre. Roger elcsodálkozott.
– Igazi vezér, mi? Róbert bólintott.
– Most vadászni visz.
Fejével a távolabbi kunyhók felé mutatott, melyek közül egy fehér füstfonál csavarodott az égnek. Roger, egyik meglazult fogát tapogatva, a kőszirt legszéléről komor tekintetet vetett a sziget belseje, a távoli hegycsúcs felé. Egyikük sem tette szóvá, mi jár a fejében, de Róbert sietve másról kezdett beszélni.
– Most meg fogja verni Wilfredet.
– Miért?
Robert tűnődve megrázta fejét.
– Nem tudom. Nem mondta meg. Egyszerre csak feldühödött, és megkötöztette Wilfredet. Most már órák óta – izgatottan elnevette magát –, órák óta meg van kötözve, s várja…