Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5 Golding a legyek ura

2011.01.03

– De hát nem mondta meg a főnök, hogy miért?
– Nem mondta.
A tűző nap alatt, a fenyegető sziklán ülve Roger szótlanul latolgatta a hírt, amely sok mindent elárult számára. Abbahagyta a fogával való foglalatosságot, s mozdulatlanul ülve, elgondolkodott a felelőtlen hatalom természetén és lehetőségein. Aztán szó nélkül felállt, és a sziklatorony túlsó oldalán lemászott a barlang felé, a törzshöz.
A főnök derékig meztelenül, vörös és fehérre kifestett ábrázattal egy félkör közepén ült, a törzs a lábánál helyezkedett el. Wilfred, aki időközben már megkapta büntetését, és leoldották róla a köteleket, a háttérben szipákolt. Roger a fiúk közé guggolt.
– Holnap újra vadászni megyünk – mondta a főnök. Lándzsájával rámutatott a törzs néhány tagjára.
– Ti itt maradtok – mondta –, tovább dolgoztok a barlangban, és őrt álltok a bejáratnál. Néhány vadászt magammal viszek, s húst hozunk haza. Az őrszemek vigyázzanak arra, hogy a többiek be ne lopózzanak…
Az egyik vadember felemelte kezét, a főnök feléje fordította zord maszkját.
– Miért lopóznának be, főnök?
A főnök határozatlan volt, de komor.
– Van rá okuk. Szeretnék tönkretenni azt, amit itt csináltunk, az őrszemeknek a kapunál tehát ébernek kell lenniük. Aztán…
Szünetet tartott. Szájából egy riasztóan rózsaszínű háromszög nyúlt ki, végignyalta ajkát, s újra eltűnt.
– Aztán megeshetik, hogy az állat is be akar jönni. Emlékeztek, hogy mászott ki az erdőből…
A félkör megborzongott, egyetértő zúgás hallatszott.
– Álruhában jött. S hátha megint eljön, bár átengedtük neki a megölt disznó fejét. Tehát éberség!… vigyázat!
Stanley felemelte karját a szikláról, s kérdőleg a magasba nyújtotta egyik ujját.
– No?
– De hát nem… Megborzongott, lesütötte szemét.
– Nem!
A rákövetkező csöndben a törzs tagjai sietve elhessegették személyes emlékeiket.
– Nem! Mi nem is… bírjuk… őt megölni. Megnyugodva, de egyben újabb ijedelemmel a szívükben, az elkövetkező kalandok igézetében, a tábor újra felzúgott.
– A hegyet tehát ezentúl is elkerüljük – mondta a főnök –, s neki ajándékozzuk a zsákmány fejét.
Stanley újra felemelte kezét.
– Ügy vélem, az állat álcázza magát.
– Lehet – mondta a főnök. Teológiai elmélkedések lehetősége kínálkozott. – Mindenképp igyekezzünk jó viszonyba kerülni vele, mert nem lehet tudni, mire készül.
A törzs fontolóra vette e szavakat, s megrázkódott, mintha szélroham vágott volna közéjük. A főnök figyelmét nem kerülte el szavai hatása, hirtelen felállt.
– De holnap vadászni megyünk, s ha lesz hús, egy újabb ünnepséget…
Bili felemelte kezét.
– Főnök!
– Nos?
– Mivel gyújtunk tüzet?
A főnök elpirult, de a vörös és fehér agyagrétegek eltakarták felindulását. A bizonytalan csöndben újra felhangzott a törzs mormogása. Aztán a főnök felemelte kezét.
– Majd szerzünk tüzet a többiektől. Ide figyeljetek! Holnap elmegyünk vadászni, és szerzünk friss húst. Ma este pedig két vadászommal… ki tart velem?
Maurice és Roger felemelte kezét.
– Maurice…
– Igenis.
– Hol gyújtottak most tüzet?
– A régi helyen, a szikla mellett. A főnök bólintott.
– Mindenki lefekszik, mihelyt lenyugszik a nap, mi hárman pedig, Maurice, Roger és én… nekünk dolgunk lesz. Közvetlenül napnyugta előtt elindulunk…
Maurice felemelte kezét.
– De mi történik, ha találkozunk… A főnök leintette az ellenvetést.
– A parton megyünk, a homokban. S ha mégis találkoznánk vele, akkor… hát akkor majd újra körültáncoljuk.
– Hárman?
A törzs újra felzúgott, elhallgatott.
Röfi átadta Ralphnak szemüvegét, s most arra várt, hogy ismét visszakapja szeme világát. A fa nedves volt, már harmadszor kellett meggyújtani. Ralph hátralépett.
– Nem akarunk még egy éjszaka tűz nélkül maradni mondta önmagának.
Bűntudatos arccal végignézett a mellette álló három fiún. Első ízben történt, hogy ilyen nyíltan beismerte a tűz kettős feladatát. Az egyik természetesen az volt, hogy jeladó füstoszlopot küldjön a magasba, de arról még nem esett szó, hogy a tűz milyen megnyugtató vigasz és családi tűzhely számukra, mialatt alszanak. Eric most a parazsat élesztette: a fa felizzott, s egy apró lángot ugrasztott ki a hamuból. Fehér és sárga füstfelhő emelkedett a levegőbe. Röfi visszavette szemüvegét, s boldogan szemlélte a tüzet.
– Ha rádiót tudnánk készíteni…
– Vagy repülőgépet…
–… vagy csónakot…
Ralph a világról szerzett halványuló tudásában kotorászott.
– De hátha foglyul ejtenek a vörösök! Eric hátrasimította haját.
– Jobbak lennének, mint…
Nem akarta nevén nevezni, akikre gondolt, és Sam a távoli part felé nézve, egy fejbólintással fejezte be a mondatot.
Ralphnak eszébe jutott az ejtőernyőn lógó idétlen emberi alakzat.
– Valamit mondott egy halott emberről… Fájdalmasan elpirult, hogy most íme bevallotta: jelen volt a táncnál. Megfenyegette a füstöt.
– Gyerünk, ne hagyd abba… szállj fel!
– Már egyre ritkább.
– Fát kell hozni, még ha nedves is.
– Az asztmám… A gépies felelet:
– Fújd fel az asztmádat!
– Ha fát kell cipelnem, rohamot kapok. Sajnálom, Ralph, de ez a helyzet.
A három fiú bement az erdőbe, s egy csomó korhadt fával tért vissza. Újabb vastag, sárga füstfelhő szállt a magasba.
– Együnk valamit!
Együtt mentek el a gyümölcsfákhoz, lándzsával a vállukon. Keveset beszéltek, sietve szedték össze az ennivalót. Amikor újra kijöttek az erdőből, a nap már nyugovóban volt, a tűz még parázslott, de füstje már nem volt.
– Nem bírok több fát cipelni – mondta Eric. – Kivagyok.
Ralph a torkát reszelte.
– Odafent ébren tudtuk tartani a tüzet.
– Az kis tűz volt, de itt nagyobbat kell rakni.
Ralph egy darab fát a lángok közé vetett. Szótlanul nézte a sötét ég felé csavarodó füstöt.
– Pedig nem hagyhatjuk abba. Eric levetette magát a földre.
– Fáradt vagyok. S mire jó az egész?
– Eric! – kiáltotta Ralph felháborodva. – így ne beszélj !
Sam Eric mellé térdelt.
– No mondd… mire jó?
Ralph emlékezni próbált. Mi haszna is van a tűznek? Valami nagyon nagy haszna van. Fel volt háborodva. Elmondhatatlan nagy haszna van.
– Elégszer elismételte már – mondta Röfi kedvetlenül. – Egyébként hogy találnak ránk?
– Persze! Ha nincs füst…
Ott guggolt előttük a sűrűsödő sötétségben.
– Hát nem értitek? Mi haszna van annak, hogy rádióra meg csónakra fáj a fogunk?
Kinyújtotta karját, kezét ökölbe szorította.
– Csak egyetlenegy módon juthatunk ki ebből a kutyaszorítóból. Persze könnyű dolog vadászatra járni, azt bárki meg tudja tenni, meg hogy húst szerez…
Külön-külön szemügyre vette a fiúk arcát. Aztán a szenvedély legmagasabb pillanatában a redőny hirtelen leereszkedett az agyvelejében, s egyszerre elfeledte, hogy hova is indult. Ott térdepelt, ökölbe szorított kézzel, komor ünnepélyességgel nézegetve a fiúk arcát… Aztán újra felszaladt a redőny.
– Igen – mondta. – Tehát füst kell, sok füst…
– De hát nem tudjuk ébren tartani a tüzet. Oda nézz! A tűz már megint elalvóban volt.
– Ha kettesével ügyelünk a tűzre – mondta Ralph félig-meddig önmagának –, akkor az napi tizenkét óra.
– Most már nem tudunk több fát hozni, Ralph…
–… ebben a sötétségben…
–… éjjel…
– Elég volna, ha reggelente gyújtanánk tüzet – mondta Röfi. – A sötétben úgysem látni a füstöt.
Sam erélyesen bólintott.
– Más dolog volt az, amikor…
–… a tűz a hegyen égett.
Ralph felállt. A növekvő sötétségben egyre védtelenebbnek érezte magát.
– Hát hagyjuk kialudni ma éjszakára!
Elindult az első kunyhó felé, amely még lábon állt, noha már alaposan meg volt viselve. A falevél ágyak szárazak voltak, meg-megzördültek, ha hozzájuk ért az ember. A szomszéd kunyhóban egy apróság hangosan beszélt álmában. A négy nagy fiú bemászott a kunyhóba, beásta magát a levelek közé. Az ikrek együtt feküdtek, Ralph és Röfi a kunyhó túlsó végén. A fiúk forgolódtak, a levelek zörögtek.
– Röfi!
– No?
– Jól vagy?
– Megvagyok.
Idővel, egy-egy zörrenést leszámítva, csönd lett a kunyhóban. Egy flitterrel telitűzdelt, téglalap alakú feketeség tátongott előttük, messziről, a zátonyok felől a hullámtörés tompa robaja hallatszott. Ralph nekikészült esti feltevésjátékának…
Feltéve, hogy lökhajtásos gépen szállítanák őket haza, reggelre leszállhatnának a wiltshire-i nagy repülőtéren. Onnét kocsival mennének tovább… nem, inkább vonaton, végig, egészen Devonig, s ott ismét a kis farmházban laknának. A kert szélére újra eljönnének a vad pónik, s benéznének a kőfalon…
Nyugtalanul fészkelődött fekhelyén. Dartmoor vad vidék volt, a pónik is vadak voltak… De Ralphot már nem vonzotta a vadon.
Képzelete egy szelíd városba röppent, ahol semmiféle vadság már nem tud gyökeret verni. Van-e annál biztonságosabb dolog, mint egy autóbusznak a belseje, lámpáival és kormányszerkezetével?
Ralph egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egy lámpás körül táncol. Az autóbuszállomásról egy busz mászott feléje, egy különös autóbusz…
– Ralph! Ralph!
– Mi az?
– Ne lármázz úgy!
A kunyhó túlsó végéről, a sötétségből rémületes jajongás hallatszott. Sam és Eric egymásba csimpaszkodva verekedtek, a száraz falevelek szanaszét röpködtek.
– Sam! Sam!
– Hé… Eric! Újra csönd lett.
Röfi halk hangja hallatszott.
– El kell kerülnünk innét! – súgta Ralph fülébe.
– Hogy érted?
– Ügy, hogy szabadítsanak már meg innét.
Bár egyre sűrűsödött a sötétség, Ralph mégis, első ízben a nap folyamán, gúnyosan elnevette magát.
– Komolyan mondom. Ha nem kerülünk el innét, hamarosan bedilizünk.
– Becsavarodunk.
– Futóbolondok leszünk.
Ralph kisimította homlokából nedves hajfürtjeit.
– Miért nem írsz a nénikédnek?
Röfi ünnepélyesen fontolóra vette a tanácsot.
– Nem tudom, hogy most hol él. Azonkívül nincs sem borítékom, sem bélyegem. Levélszekrény sincs, postás sem.
A kis tréfa sikere teljesen lenyűgözte Ralphot. Már nem bírt erőt venni nevetőgörcsén, teste meg-megvonaglott, ide-oda hánykolódott fekhelyén.
Röfi méltóságteljesen rendreutasította.
– Nem mondtam semmit, amin nevetni lehetne. Ralph tovább nevetett, noha már fájt a mellkasa. A görcs annyira kimerítette, hogy hirtelen elszomorodott, lélegzet után kapkodott, a következő rohamra várva. Az egyik ilyen szünetben váratlanul elnyomta az álom.
– Ralph!… Már megint lármázol. Maradj nyugton… Ralph!… mert…
Ralph felkönyökölt. Hálás volt, hogy félbeszakították az álmát, mert az autóbusz mindjobban közeledett, s már világosan ki lehetett venni…
– Mi az, hogy: mert?
– Maradj csöndben… és figyelj!
Ralph óvatosan visszafeküdt, a levelek hangos sóhaja kísérte mozdulatait. Odaát Eric nyögött egyet, aztán elhallgatott. Pokrócvastagságú sötétség vette őket körül, leszámítva a csillagos téglalapot.
– Semmit sem hallok.
– Valami mozog odakint.
Bizsergett a feje. Vére úgy zúgott, hogy minden más zajt elnyomott. Aztán elcsöndesedett.
– Még mindig nem hallok semmit sem.
– Figyelj! Sokáig figyelj!
Világosan, nyomatékosan, mindössze egy méterrel a kunyhó háta mögül egy ág recsegése hallatszott. Ralph fülében újra zúgni kezdett a vér, eszméletében zavaros képek kergették egymást. Rémképeinek valamilyen egyvelege ólálkodott most a kunyhó mögött. Röfi feje a vállához nyomakodott, érezte kezének görcsös szorítását.
– Ralph! Ralph!
– Hallgass és figyelj!
Ralph kétségbeesésében azt kérte istentől, hogy az állat elégedjék meg valamelyik aprósággal. Egy szörnyű hang suttogott odakint.
– Röfi… Röfi…
– Itt van! – dadogta Röfi. – Tehát mégiscsak valóság. Ralphba kapaszkodott, a lélegzete elállt rémületében.
– Röfi, gyere ki! Te kellesz nekem, Röfi! Ralph szája Röfi füléhez nyomult.
– Ne szólj egy szót se!
– Röfi!… Hol vagy, Röfi?
Valami nekiütközött a kunyhó hátsó falának. Röfi egy pillanatig csöndben maradt, aztán elkapta az asztmarohama. Háta ívben kifeszült, lábával lezuhant a levelek közé. Ralph elgurult mellőle.
Dühös morgás hallatszott a kunyhó bejárata felől, eleven testek puffanása, dobbanása. Valami belebotlott Ralphba, a sarok, amelyben Röfi feküdt, morgások, puffanások és repülő végtagok zuhanásának bonyolult szövevényévé vált. Ralph öklével maga elé vágott; aztán úgy tetszett neki, mintha legalább egy tucat test tekeredne köréje, egymás fölött forogva verték, harapták, karmolták egymást. Ide-oda rángatták, emberi ujjakat érzett a szájában, beléjük harapott. Egy ököl visszahúzódott, s mint egy dugattyú, újra előrevágódott; egy pillanatra az egész kunyhót mintha vakító fény töltené be. Átvergődött egy vonagló test fölött, forró lélegzet csapta meg az arcát. Ütni kezdte a teste alatt lélegző szájat, kalapácsként használva öklét, s ahogy érezte, hogy keze alatt síkos-nedvessé válik az arc, egyre szenvedélyesebben és hisztérikusabban verte. Ekkor egy térd csapódott fel alulról a lába közé, oldalt bukott, most már csak a saját fájdalmával volt elfoglalva, a verekedés átvonult fölötte. Aztán a kunyhó visszavonhatatlanul összedűlt fölötte; a névtelen emberi alakok verekedve kimenekültek a romok közül, a szabadba, eltűntek a sötétben, s már újra hallani lehetett Röfi zihálását és az apróságok visongását.
Ralph reszkető hangon elkiáltotta magát:
– Apróságok, eriggyetek aludni! A másik csoporttal verekedtünk. Aludjatok most!
Samseric melléje lépett, rámeredt.
– Ti ketten megvagytok?
– Megvagyunk…
–… fejbe vertek…
– Engem is – mondta Ralph. – Röfi megvan? Kihúzták Röfit a romok közül, s egy fának támasztották.
Hűvös éjszaka volt, közvetlen veszély már nem fenyegetett. Röfi is már megkönnyebbülten lélegzett.
– Megsebesültél, Röfi?
– Megjárja.
– Jack és a vadászai jártak itt – mondta Ralph keserűen. – Hogy miért nem tudnak békén hagyni bennünket?
– Megemlegetik ezt – mondta Sam. De a tisztesség felülkerekedett benne. – Te jól helybenhagytad őket, Ralph. Én ott a sarokban belegabalyodtam valamibe…
– Az egyiket jól elláttam – mondta Ralph. – Szétlapítottam. Nem egyhamar fog visszajönni, hogy újra megverekedjék velünk.
– Én is elláttam a bajukat – mondta Eric. – Arra ébredtem, hogy valaki az arcomba bokszol. Jó véres lehet az arcom, azt hiszem. De a végén csak kicsináltam.
– Hogyan?
– A térdemmel – mondta Eric egyszerűen, büszkén. Felemeltem a térdemet, s a tojásainak vágtam. Hallottad volna, hogy üvöltött. Ez sem fog egyhamar visszajönni. Végeredményben nem is dolgoztunk olyan rosszul.
Ralph hirtelen összerezzent; de aztán meghallotta, hogy Eric a száját tapogatja.
– Mi a baj?
– Meglazult az egyik fogam. Röfi felhúzta a lábát.
– Rendben vagy, Röfi?
– Azt hittem, hogy a kagylóért jöttek.
Ralph leügetett a halvány homokpartra, s felugrott a mólóra. A kagyló még ott csillogott a vezér helye mellett. Néhány pillanatig elnézte, aztán visszament Röfihez.
– A kagyló megvan.
– Tudom. Nem a kagylóért jöttek. Valami egészen másért. Ralph… mihez fogok most kezdeni?
A távolban, a part hajlatán túl, három kis alak futott a sziklavár felé. Elkerülték az erdőt, a víz mentén haladtak. Időnként halkan énekeltek, olykor a mozgó, foszforeszkáló csík mentén cigánykereket hánytak. A főnök vezette őket, a diadaltól ujjongva. Most tényleg főnök volt: vadul döfködte a levegőt lándzsájával, bal kezében Röfi összetört szemüvegét himbálta.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A SZIKLAVÁR
A rövid ideig tartó hideg hajnalban a négy fiú összegyűlt a nagy fekete folt körül, ahol az este a tűz égett. Ralph térden állva teljes erejéből fújni kezdte az üszköt, de csak szürke, pehelyszerű hamu röppent fel lehelete nyomán, szikra nem szállt ki belőle. Az ikrek aggódva nézték, Röfi kifejezéstelen arccal várakozott vaksága fénylő fala mögött. Ralph addig fújta, amíg fülében zúgni nem kezdett a vér, de ekkor a virradat első szellője átvette munkáját, s a szemébe szórta a hamut. Hátraugrott, elkáromkodta magát, s kidörzsölte szeméből a könnyeket.
– Ezzel semmire sem megyünk.
Eric az arcára kérgesedéit alvadt vér mögül lenézett rá. Röfi is arrafelé fordította arcát, amerre Ralphot sejtette.
– Persze hogy nem megyünk semmire, Ralph. Nem lesz többé tűzünk.
Ralph előretolta arcát, úgyhogy már csak néhány hüvelyk választotta el Röfiétől.
– Látsz engem?
– Ügy-ahogy.
Ralph dagadt arcának leffentyűje fölött behunyta szemét.
– Elvették a tüzünket!
A dühtől éles lett a hangja. – Ellopták.
– Ez az – mondta Röfi. – Engem meg megvakítottak. Hát ez volna Jack Merridew. Hívj össze gyűlést, Ralph, el kell döntenünk, hogy mitévők legyünk.
– Gyűlést négyünknek?
– Hát ha nem vagyunk többen!… Sam, hadd támaszkodjam rád!
Elindultak a móló felé.
– Fújd meg a kagylót! – mondta Röfi. – Fújd meg, amilyen erősen csak tudod!
Visszhang verte fel az erdőt, madarak szálltak fel a fák tetejére, rikoltoztak, ugyanúgy, mint időtlen időkkel azelőtt: az első reggel. A part mind a két irányban néptelen volt. Néhány apróság jött elő a kunyhókból. Ralph leült a simára koptatott tönkre, a három fiú megállt előtte. Bólintott, Samseric leült a jobbján, Röfi átvette a kagylót. Óvatosan fogta meg a csillogó holmit, s vaksi szemével Ralphra hunyorgott.
– Kezdd el!
– Azért vettem át a kagylót, hogy a következőket mondjam el. Most vak vagyok, s vissza kell kapnom a szemüvegemet. Szörnyű dolgok történtek ezen a szigeten. A vezérválasztásnál rád szavaztam, Ralph. Te vagy az egyetlen ember, aki végeztél valamit itt, a szigeten. Tehát beszélj most, s mondd meg, hogy… különben…
Szipákolva elhallgatott, majd leült, s visszaadta a kagylót Ralphnak.
– Tüzet kellene rakni, közönséges tüzet – mondta ez –, az ember azt hinné, hogy azt könnyűszerrel nyélbe tudjuk ütni, nem igaz? Füstöt fejleszteni, hogy észrevegyenek bennünket. Mert hát mi nem vagyunk vadak, igaz? De e pillanatban nincs füstünk. Pedig megtörténhetik, hogy hajók mennek el a sziget mellett. Emlékeztek arra, ugye, hogy egyszer vadászni mentünk, s azalatt kialudt a tűz, s egy hajó ment el a sziget mellett? S most mégis mindenki azt gondolja róla, hogy ő az igazi vezér. Aztán pedig… aztán pedig az történt… úgy van, az is az ő hibája, mert ha ő nincs, akkor az sohasem történik meg. Most pedig Röfi nem lát, mert ellopták a szemüvegét. – Ralph hangja itt felcsattant. – A sötétben idelopóztak, és ellopták a tüzet, ami a miénk. Ügy van, ellopták. Pedig szívesen adtunk volna nekik, ha kérnek, de ellopták, s most nincs sem tűz, sem füst, s nem szabadítanak meg innen bennünket. Érti, ugye, mindenki, hogy mire gondolok. Adtunk volna nekik tüzet, de ők inkább loptak. Most pedig…
Sután elhallgatott, agyában újra lezuhant a redőny. Röfi a kagyló felé nyújtotta kezét.
– De most mihez fogsz kezdeni, Ralph? – kérdezte. Mert határozni kell, nemcsak beszélni. Szükségem van a szemüvegemre.
– Most próbálom kigondolni, mit tegyünk. Tegyük fel, hogy odamennénk hozzájuk, megmosakodva, megfésülködve, ahogy azelőtt szoktunk… mert hisz elvégre nem vagyunk vadak, s arról van szó… s az nem gyerekjáték… hogy megmentsenek bennünket…
Kinyitotta bedagadt szemét, az ikrekre nézett.
– Ha egy kicsit rendbe tesszük magunkat, s odamegyünk…
– Lándzsákkal felszerelve – mondta Sam. – Még Röfi is vigyen lándzsát…
–… mert hátha szükség lesz rá.
– Nem nálad van a kagyló! Röfi felemelte a kagylót.
– Ti vihettek lándzsát, én nem viszek. Mi haszna lenne? Engem vezetni kell, mint egy kutyát… Hát csak nevessetek… nevessetek! Vannak a szigeten néhányan, akik mindenen nevetnek. Pedig történt itt egy és más, aminek a felnőttek nem örülnének. A kis Simont megölték. Aztán hol van az a srác, akinek anyajegy volt az arcán? Senki sem látta, amióta ide kerültünk.
– Röfi, hagyd abba egy percre!
– Nálam van a kagyló. S én megkeresem azt a Jack Merridew-t, s megmondom neki a magamét.
– Te húzod a rövidebbet.
– Mit tehet velem még azonfelül, amit már tett? Én majd megmondom neki kereken!… Magammal viszem a kagylót, Ralph… Hadd lássa, hogy van valami, amit még nem tudott elvenni tőlünk.
Rövid szünetet tartott, szemügyre vette a körülötte hallgató, elmosódott arcokat. A régi gyűlések fűbe taposott félköre figyelmesen hallgatta.
– Ezzel a kagylóval a két kezemben megyek majd hozzá. Erősebb vagy nálam, mondom majd neki, s nincs asztmád. A szemed is jó, mondom majd neki, mind a kettővel jól láts?. Én azonban nem könyörgöm vissza a szemüvegemet, nem kérek tőled szívességet. Nem kérlek arra, mondom majd neki, hogy jó cimbora légy, nem félek attól, hogy erősebb vagy nálam, mert én csak az igazságot akarom.
Add vissza a szemüvegemet, mondom majd neki, mert ez kötelességed.
Röfi elvörösödött, egész testében reszketett. Sietve visszalökte Ralph kezébe a kagylót, mintha mielőbb meg akarna szabadulni tőle, és kitörülte szeméből a könnyeket. Szelíd, zöld fényben fürdött a négy fiú arca, a törékeny kagyló fehéren csillogva feküdt Ralph lábánál. Egy könnycsepp, amely elkerülte Röfi kezét, csillagként fénylett a kagyló finom hajlatán.
Ralph kihúzta a derekát, hátrasimította haját.
– Rendben van. Ügy értem, próbáljuk meg, ha kedved van rá. Veled tartunk.
– De ő ki lesz festve – mondta Sam félénken. – Tudod, hogy milyen…
–… semmibe sem vesz majd bennünket…
–… s ha feldühödik…
Ralph homlokát ráncolva Samre nézett. Homályosan emlékezett valamire, amit Simon mondott neki egyszer a sziklák mellett.
– Ostoba vagy!… No induljunk! – tette hozzá gyorsan. Röfi felé nyújtotta a kagylót; ez elpirult büszkeségében.
– Te vidd!
– Ha majd sor kerül rá, akkor viszem…
Szavakat keresett, amelyekkel kifejezhetné, mennyire elszánt, bármi történjék is, vállalja, amit rábíztak.
– Nem bánom… boldog leszek, hogy vihetem, de hát engem vezetni kell…
Ralph visszatette a kagylót a kifényesedett rönkre.
– Együnk előbb! – mondta. – Aztán nekikészülünk. Elindultak a kifosztott gyümölcsfák felé. Röfi számára a többiek szedtek gyümölcsöt, de egyet-egyet ő is kitapogatott a fán. Evés közben Ralph az elkövetkező délutánon elmélkedett.
– Úgy menjünk… olyanok legyünk, amilyenek régen voltunk! Megmosakszunk…
Sam lenyelte, ami a szájában volt.
– De hiszen mindennap fürdünk – tiltakozott.
Ralph végigmérte az előtte álló három, elmondhatatlanul piszkos gyereket, s nagyot sóhajtott.
– Meg kellene fésülködnünk! De már túl hosszú a hajunk!
– A harisnyám a kunyhóban van – mondta Eric –, fejünkre húzhatnánk, mint egy sapkát…
– Talán találunk valamit, amivel hátra lehetne kötni a hajunkat – mondta Röfi.
– Mint a lányoknak!
– Azt nem!
– Hát akkor menjünk úgy, ahogy vagyunk – mondta Ralph. – Ők sem különbek.
Eric tiltakozva felemelte kezét.
– De ők ki vannak festve. Márpedig az…
A többiek bólogattak. Nagyon is jól értették már, hogy a leplező maszk mennyire szabadjára engedi az emberi természetben lappangó vadságot.
– Hát mi nem festjük ki magunkat – mondta Ralph –, mert mi nem vagyunk vadak.
Samseric összenézett.
– De azért…
Ralph most már kiabált.
– Nem festjük ki magunkat! Emlékezni próbált.
– Füst – mondta –, a füst mindennél fontosabb. Indulatosan az ikrek felé fordult.
– Azt mondom, hogy füstöt kell teremtenünk. Füstöt, értitek?
Csönd lett, csak a méhek több szólamú zöngicsélése hallatszott. Egy idő múlva Röfi megszólalt.
– Persze hogy fontos a füst – mondta jóindulatúan. Mert a füsttel jelt adhatunk, s ha nincs füst, akkor nem találnak ránk.
– Azt én is tudom! – kiáltotta Ralph. Levette karját Röfi válláról. – Azt akarod talán értésemre adni, hogy…
– Csak elismételtem, amit te szoktál mondani – felelte Röfi gyorsan. – Azt hittem, hogy pillanatnyilag…
– Nem felejtettem el – mondta Ralph hangosan. – Mindig is tudtam, egy pillanatra sem felejtettem el.
Röfi engesztelőn bólintott.
– Te vagy a vezér, Ralph – mondta. – Te mindenre emlékszel.
– Nem is felejtettem el.
– Persze hogy nem felejtetted el.
Az ikrek oly kíváncsian vizsgálgatták Ralphot, mintha most látták volna először életükben.
Hadirendben vonultak a parton. Elöl Ralph menetelt kissé sántikálva, lándzsájával a vállán. Bedagadt szeme előtt, a hőség rezgő páráján és homlokába lógó haján át, bizonytalan körvonalakkal tűntek fel a tárgyak a csillogó homok fölött. Mögötte az ikrek jöttek, egy kissé elszontyolodva ezúttal, de tele olthatatlan életerővel. Szótlanul taposták a homokot, maguk mögött húzva lándzsájuk vastagabb végét, mert Röfi felfedezte, hogy ha lefelé nézve fáradt szemét megoltalmazza a nap elől, ki tudja venni a homok fölött sikló mozgásukat. A két lándzsa között járt tehát, kezében gondosan őrizte a kagylót, így vonult, zárt rendben a négy fiú a víz mentén, táncoló, tányérlapos árnyékukkal a lábuk alatt. A viharnak már semmi nyoma nem látszott, a part tisztára volt súrolva, mint egy kés pengéje. Az ég és a hegy mérhetetlen távolságban csillogott a hőségben, a zátonyokat magasra emelte a délibáb, ezüst medencében lebegtek félúton a mennybolt felé.
Már elhagyták azt a helyet is, ahol a törzs táncolt. A megszenesedett nyársak még ott feküdtek a sziklán, ahová az eső elsodorta őket, de a víz mentén a homok már újra sima volt. Szótlanul haladtak el mellettük. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a törzs visszavonult a sziklavárba, s amikor megpillantották, mind a négyen egyszerre megálltak. A sziget legsűrűbb dzsungelje, egymásba fonódó zöld és fekete fatörzsek áthatolhatatlan tömege kísérte őket bal kéz felől, előttük magas fű hullámzott. Ralph továbbment.
Elért a letaposott gyepszőnyeghez, ahol valamennyien letáboroztak, amikor először járt itt felfedező útján. Itt kezdődött a földnyelv, a keskeny párkányzat a sziklák alatt, amelyeken a vörös kőszirtek emelkedtek.
Sam megérintette karját.
– Füst!
A szikla túloldalán vékony füstcsík emelkedett az ég felé.
– Valami tűz… de nem hiszem…
Ralph hátrafordult. – Miért bujkálnánk? Áthaladt a magas füvön a kis nyílt térség felé, amely a földnyelv előtt terült el.
– Ti ketten maradjatok leghátul! Én megyek elöl, Röfi egy lépéssel mögöttem. A lándzsákat készenlétben!
Röfi aggodalmasan nézegette a csillogó fátylat, amely közte és a világ között volt kifeszítve.
– Biztonságos út ez? Nincsenek itt sziklák? Hallom a tengert.
– Maradj szorosan mögöttem!
Ralph rátért a földnyelvre. Megrúgott egy követ, ez lezuhant a vízbe. Aztán a tenger hirtelen visszahúzódott, s egy hínárral benőtt, vörös sziklalapot fedett fel, negyvenlábnyira Ralph bal lába alatt.
– Biztonságban vagyok? – nyöszörögte Röfi. – Szörnyen érzem magam.
Magasan a fejük fölött, a vörös kőszirtek közül hirtelen ordítás hallatszott, rögtön utána egy harci kiáltás utánzata, amelyre egy tucat hang felelt a sziklák felől.
– Add ide a kagylót, s maradj állva!
– Állj! Ki az?
Ralph hátrahajtotta fejét, s Roger sötét arcát pillantotta meg a magasban.
– Láthatod, hogy ki vagyok – kiáltotta vissza. – Hagyd abba ezt az ostobaságot!
Szájához emelte a kagylót, belefújt. Felismerhetetlen, festett maszkjukkal a törzs tagjai egymás után feltűntek a sziklatető szélén, magasan a földnyelv fölött. Lándzsáikat is magukkal hozták, felkészülve arra, hogy megvédik a bejáratot. Ralph tovább fújt a kagylóba, mit sem törődve Röfi félelmével.
Roger kiáltott.
– Te vigyázz!… hallod!
Ralph levette szájáról a kagylót, s megvárta amíg újra levegőhöz nem jut. Lihegve beszélt, de érthetőn.
–… gyűlést hívok össze.
A vademberek, szemmel tartva a földnyelvet, sugdosódni kezdtek, de egyikük sem mozdult. Ralph két lépést tett előre. Egy könyörgő hang hallatszott a háta mögött.
– Ralph, ne hagyj el!
– Térdelj le a földre – mondta Ralph hátrafelé –, s várd meg, amíg vissza nem jövök!
A földnyelv közepén állt, merőn nézte a vadakat, akik maszkjuk védelme alatt felszabadultan hátrakötötték a hajukat, és szemmel láthatóan jobban érezték magukat, mint ő. Ralph elhatározta, hogy később ő is hátraköti a haját. Legszívesebben azt mondta volna nekik, hogy várjanak, s azon nyomban rendbe tette volna a haját; de hát ez lehetetlen volt. A vadak gúnyosan vigyorogtak feléje, egyik a lándzsájával hadonászott. Roger levette kezét az emelőrúdról, s előrehajolt, megnézni, mi történik lent. A földnyelven álló csoport saját árnyéka medencéjében állt, csak borzas fejük látszott ki belőle. Röfi leguggolt, háta formátlan volt, mint egy zsák.
– Gyűlést hívok össze. Csönd.
Roger felszedett egy kis követ, s az ikrek lába közé hajította, vigyázva, hogy el ne találja őket. A két gyerek összerázkódott, Sam majdhogy el nem vágódott. Roger érezni kezdte testében a hatalom lüktetését.
Ralph újra megszólalt.
– Gyűlést hívok össze.
Végignézett a vadakon. – Hol van Jack? Odafent a vadak mocorogni kezdtek, tanakodtak. Egy maszk mögül Róbert hangja szólt le Ralphhoz.
– Vadászaton van. S azt mondta, hogy ne engedjünk be téged.
– A tűz végett jöttem – mondta Ralph –, és Röfi szemüvege végett.
Feje fölött a csoport megmozdult, nevetés szitáit le a magasból, könnyű, izgatott nevetés, amely visszhangot vert a magas sziklák között.
Egy hang hallatszott Ralph háta mögött.
– Te mit keresel itt?
Az ikrek egy ugrással Ralph elé kerültek, közvetlenül a bejárat elé. Ralph gyorsan hátrafordult. Vörös hajáról, tartásáról könnyen fel lehetett ismerni Jacket, aki az erdő felől ért mögéjük. Kétoldalt egy-egy vadász guggolt mellette, s mind a hármuknak zöldesfeketére volt mázolva az arca.
Mögöttük egy malac fejetlen, nagy hasú teteme feküdt a füvön, ott, ahová leejtették. Röfi siránkozó hangja:
– Ralph, ne hagyj el!
Nevetséges-görcsösen ölelgette a sziklát, szorosan hozzápréselődve, negyven lábbal a szortyogó tenger fölött. A vadak kuncogása hangos, gúnyos röhögésbe csapott át.
Jack hangja túlharsogta a lármát.
– Menj innen, Ralph! Maradj a sziget másik végén, az a tiéd! Ez a vége az enyém, ezek az én embereim. Hagyj nekünk békét.
A röhögés elállt.
– Miért csaptad meg Röfi szemüvegét? – mondta Ralph lihegve. – Azt vissza kell adnod!
– Vissza kell adnom? Ki mondja? Ralphot elragadta az indulat.
– Én. Vezérnek választottatok. Nem hallottad a kagylót? Piszkos dolgot csináltatok… pedig adtunk volna tüzet, ha kértek…
A vér a fejébe szállt, bedagadt szeme lüktetni kezdett.
– Kaphattál volna tüzet, amikor akarsz. De te nem kértél, hanem belopakodtál, mint egy tolvaj, a kunyhónkba, s elloptad Röfi szemüvegét.
– Ismételd meg!
– Tolvaj! Tolvaj! Röfi sikoltott:
– Ralph, vigyázz rám!
Jack előreugrott, és lándzsájával ellenfele felé döfött. Ralph a támadó karjának helyzetéből kiszámította a döf és irányát, lándzsájának agyával elhárította a szúrást, aztán villámgyorsan megfordította fegyverét, s egy fájdalmas ütést mért Jack fülére. Szemtől szemben álltak most, vadul lihegve, lökdösődve, egymás szemébe meredve.
– Ki a tolvaj?
– Te!
Jack hátraugrott, és lándzsájával Ralphra sújtott. Mintegy közös megegyezéssel most kardként használták dorongjaikat, kölcsönösen visszarettenve a fegyver gyilkos hegyétől. Az ütés Ralph lándzsáját érte, lecsúszott róla, ujjaira zuhant. Aztán újra szétváltak, helyet cserélve; most Jack állt háttal a sziklavárnak, s Ralph került kívül, a földnyelv sziget felé eső részére.
Mindketten erősen lihegtek.
– No gyere…
– Gyere te…
Mindketten újra vadul előreszaladtak, de óvakodva attól, hogy egymás testközelébe érjenek.
– Gyere csak, majd meglátod, mit kapsz…
– Gyere te…
Röfi a földet markolászva azon mesterkedett, hogy magára vonja Ralph figyelmét. Ralph hátralépett, és szemmel tartva Jacket, lehajolt.
– Ralph… ne felejtsd el, hogy miért jöttünk!… A tűz!. A szemüvegem!
Ralph .bólintott. Ellazította harcra kész izmait, lándzsáját a földnek támasztva kiegyenesedett. Jack maszkja mögül kifürkészhetetlen arccal figyelt. Ralph felnézett a kőszirtek felé, majd szemügyre vette a vadak csoportját.
– Ide figyeljetek! A következő mondanivalóm van. Először is vissza kell adnotok Röfi szemüvegét, mert szemüveg nélkül nem lát. Ez nem tisztességes játék…
A kifestett vadak újra kuncogni kezdtek, s Ralph agyának kerekei hirtelen elakadtak. Hátrasimította haját, s az előtte álló zöldesfekete maszkra bámult, azon tűnődve, hogy Jacknek milyen is valójában az arca.
Röfi suttogott.
– A tűz!
– Igen!… A tűzről is akarok beszélni. Elismétlem azt, amit azóta hajtogatok, amióta ide kerültünk…
Kinyújtott lándzsájával a vadak felé mutatott.
– Egyetlen reményünk a szabadulásra, ha ébren tartjuk a tüzet… legalábbis addig, amíg világos van… hogy egy hajón észreveszik a füstöt, ide jönnek és megmentenek bennünket. De ha füst nincs, meg kell várnunk, míg véletlenül vetődik ide egy hajó… Lehet, hogy évekig kell várnunk… amíg meg nem öregszünk…
A vadak valószerűtlen, ezüstösen rezgő nevetése szétterjedt a levegőben, majd visszhangszerűen elhalt. Ralphot elfogta a düh, hangja felcsattant.
– Hát nem értitek, ti kifestett pojácák?… Sam, Eric, Röfi meg én… mi négyen nem bírjuk ellátni a tüzet. Megpróbáltuk, de nem megy. Nektek meg csak a játékon meg a vadászaton jár az eszetek…
A hátuk mögött felszálló vékony füstcsóvára mutatott, amely szétoszlott a gyöngyszínű levegőben.
– Oda nézzetek! Miféle jelzőtűz ez? Nem jelzőtűz, hanem főzésre való. Most majd esztek, s utána még annyi füst sem lesz. Nem értitek? Lehet, hogy épp most jár odakint egy hajó…
Elhallgatott. A csönd és a bejárat körül csoportosuló maszkok személytelensége megfélemlítette. A főnök kinyitotta rózsaszínű száját, és Samsericre mutatott, akik közte és a törzse között álltak.
– Ti ketten meg menjetek vissza!
Senki sem felelt. A meghökkent ikrek egymásra néztek, míg Röfi, akit megnyugtatott a pillanatnyi fegyverszünet, óvatosan feltápászkodott a földről. Jack még egy pillantást vetett Ralphra, majd az ikrekre nézett.
– Fogjátok le őket!
Senki sem mozdult. Jack feldühödött.
– Fogjátok le őket, ha mondom! – kiáltotta ingerülten. A kifestett csapat ideges-ügyetlenül körülvette Samsericet.
Újra felhangzott az ezüstös nevetés.
Samseric a civilizáció nevében hevesen tiltakozott.
– De hát…
–… szavamra mondom… Elvették a lándzsáikat.
– Kötözzétek meg őket!
Ralph egy reménytelen kiáltással szembefordult a feketezöld maszkkal.
– Jack!
– Gyerünk! Kötözzétek meg őket!
Most már a kifestett csapat megérezte, hogy Samseric egy más világhoz tartozik, megérezte, hogy a kezében van a hatalom. Izgatottan, durván fellökték a két gyereket. Jack esze gyorsan dolgozott: tudta, Ralph meg fogja kísérelni, hogy kiszabadítsa a két fiút. Zúgó kört írt le dorongjával, Ralph épp csak hogy ki tudta kerülni az ütést. Mögöttük az ikrek és a törzs egyetlen meg-megvonagló, kiáltozó tömeggé keveredtek össze. Röfi újra lekuporodott. Az ikrek most már a földön hevertek, csodálkozva néztek maguk elé, a vadak körülállták őket. Jack visszafordult Ralph felé.
– Látod? – sziszegte a foga közt. – Azt teszik, amit akarok.
Újra csönd lett. Az ikrek tapasztalatlan kezek bogozta kötelékeikben hevertek, a törzs kíváncsian leste Ralphot, hogy most mit fog tenni. Ralph szőke haja rojtjain át megszámlálta a vadakat, aztán gyors tekintetet vetett a hasznavehetetlen füstcsóvára.
Elragadta az indulat.
– Te állat – ordította –, te disznó, te rohadt, büdös tolvaj!
Támadásra indult.
Jack tudta, hogy ez a döntő pillanat, ő is nekifutott. Csattanva egymásnak ütköztek, majd rögtön szétváltak. Jack öklével lesújtott Ralphra, az ütés ellenfele fülét érte. Ralph gyomron vágta Jacket, ez felnyögött. Aztán lihegve, dühösen egymásra meredtek, egymás vadságától megfélemlítve. Ekkor hallották meg mind a ketten a párviadaluk hátterében felhangzó egyenletes zúgást: a törzs vad rikoltozással buzdította, éljenezte őket.
Röfi hangja eljutott Ralph fülébe.
– Szeretnék beszélni!
A viadal felkavarta porban állt, de amikor a vadak észrevették szándékát, a vad éljenzés gúnyos hurrogásba csapott át.
Röfi feltartotta a kagylót, a hurrogás egy pillanatra elhalkult, aztán újabb erőre kapott.
– Nálam van a kagyló! Kiabálva elismételte:
– Mondom, hogy nálam van a kagyló!
Meglepő csönd támadt; a törzs szemmel láthatóan kíváncsian várta, miféle szórakoztató badarságokat fog hallani.
Csönd. Szünet. De a csöndben, közvetlenül Ralph füle mellett különös hangok. Fél füllel odafigyel, megismétlődnek: egy-egy halk füttyszerű hang. Kövek zuhannak: Roger dobálja őket, fél kezével az emelőrúdra támaszkodva. Lent a mélységben Ralphból csak egy üstöknyi hajat lát, Röfiből egy kidudorodó hasat.
– Hát a következőt akarom mondani. Ügy viselkedtek, mint a gyerekek.
Újra felhangzott a hurrogás, majd újra elhalt, amikor Röfi ismét felemelte a fehér varázskagylót.
– Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralph?
A vadak között nagy zaj támadt, de Röfi túlkiáltotta.
– Mi jobb: a törvények szerint élni békés egyetértésben, vagy vadászni és ölni?
Újabb zaj s egy zuhanó kő koppanása. Ralph is felemelte hangját.
– Mi jobb: a törvény és a szabadulás, vagy a vadászat és a felfordulás?
Most már Jack is rikoltozni kezdett, s Ralph szavai elvesztek a zajban. Jack az emberei közé hátrált: tömör, fenyegetőző fal állt most Ralph előtt, lándzsáit meresztve. Már lassan kialakult bennük a támadás terve, mindjobban érlelődött bennük, rövidesen meg fogják tisztítani a földnyelvet. Ralph szemben állt velük, kissé oldalvást, lándzsája készenlétben. Röfi mellette, kezében a talizmánnal, a törékeny, ragyogó szépség jelképével. A hangok vihara végigsöpört rajtuk. Magasan fölöttük, az eszméletlenség féktelenségében Roger teljes súlyával az emelőrúdra nehezedett.
Ralph a nagy szikla zuhanását jóval előbb hallotta meg, mintsem megláthatta volna. Elsőnek két talpa közvetítette a föld megrázkódtatását, dobhártyája a kőszirt tetejéről lehasadó kövek recsegését. Aztán az iszonyú vörös sziklatömeg átzuhant a földnyelven, Ralph hasra vetette magát, s a törzs fülsiketítőn üvöltözött.
A szikla rettenetes ütést mért Röfire, állától térdéig; a kagyló ezer szilánkra robbant, megsemmisült. Röfi egy szót sem szólt, még nyögésre sem maradt ideje: tengelye körül forogva, felrepült a magasba. A szikla kettőt ugrott, majd eltűnt az erdőben. Röfi lezuhant a negyvenlábnyi mélységben elterülő vörös sziklazátonyra, hátával csattant rá. Koponyája szétnyílt, agyveleje kifröccsent, a vér vörösre festette. Keze, lába még egyszer megvonaglott, mint a malacé, miután leölték. Aztán a tenger egy nagy lélegzetet szedett, hosszan, lassan, a víz fehéren és vörösen felforrt, elárasztotta a sziklát, s mire újra visszaszortyogott, Röfi teste eltűnt.
Ezúttal teljes csönd állt be. Ralph ajka egy szót formált, de hang nem jött ki rajta.
Ekkor Jack hirtelen kiugrott a tömeg közül.
– Látod? – sivította vadul. – Látod? Ezt kaphatod nálunk! Tudom, hogy mit teszek. Nincs többé sereged! Nincs többé kagylód!
Előrefutott, előrehajolt.
– Én vagyok a főnök!
Elszántan, gonoszul, tudva, hogy mit tesz, Ralph felé hajította lándzsáját. Hegye ellenfele bordái fölött felszakította a bőrt és a húst, aztán lecsúszott testéről, és lezuhant a tengerbe. Ralph megtántorodott, fájdalmat nem érzett, de halálos rémület fogta el, a törzs pedig főnöke példáját követve, vad rikoltozással megindult feléje. Egy másik, görbe lándzsa, amely ferdén szelte át a levegőt, közvetlenül Ralph arca előtt sivított el, egy harmadik a magasból zuhant le, a sziklatoronyról, ahol Roger állt. Az ikrek hátul, a vadak sorfala mögött feküdtek a földön, a személytelen, ördögi maszkok elárasztották a földnyelvet. Ralph megfordult, eliramodott. Sirályszerű, vad rikoltozás hallatszott a háta mögött. Ismeretlen ösztöneire hallgatva, ide-oda cikázott a nyílt terepen, a lándzsák elkerülték. Aztán megpillantotta maga előtt az anyakoca fejetlen testét, átugrotta. Zörgő ágak és levelek között tört utat magának, az erdő elnyelte.
A malac teteménél a főnök megállt, hátrafordult, és felemelte kezét.
– Vissza! Vissza a sziklavárhoz!
A vadak hangosan zajongva visszatértek a földnyelvre, ahol Roger csatlakozott hozzájuk. A főnök dühösen rátámadt:
– Miért nem vagy az őrhelyeden? Roger komoran szembenézett vele.
– Épp most jöttem le…
A hóhér rémületes légköre fogta körül. Jack nem felelt, a földön fekvő Samsericre nézett.
– Csatlakozni fogtok a törzshöz!
– Engedj el innét…
– … meg engem is!
A főnök felkapott egyet a kevés megmaradt lándzsák közül, s oldalba döfte vele Samet.
– Hogy érted ezt, mi? – kérdezte vadul. – Az meg mit jelentsen, hogy fegyveresen jöttetek ide hozzám? S hogy nem akartok csatlakozni a törzsömhöz?
Ütemesen döfködte Samet. Ez ordítani kezdett.
– Nem ez a módja, hogy…
Roger megkerülte a főnököt, oly szorosan ment el mellette, majdhogy el nem lökte a vállával. Az ordítás abbamaradt, Samseric iszonyodva, csöndesen bámult a magasba. Roger úgy közeledett feléjük, mint egy iszonyatos, személytelen hatalom megtestesülése.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
VADÁSZKIÁLTÁS
Ralph rejtekhelyén feküdt, sebeit vizsgálgatva. Jobb oldali bordái fölött tenyérnyi nagyságban lehorzsolódott a bőr, a lándzsa döfése nyomán dagadt, véres seb vöröslött. A haja csupa szenny, vastag fürtjei egymásba csavarodtak, mint a kúszónövény indái. Menekülése során az erdőben a tövisek összevissza karcolták testét, letépték róla a bőrt. Már pihenése első perceiben, mire tüdeje újra megnyugodott, megállapította, hogy sebeit egyelőre nem moshatja ki: hogy hallaná meg az üldöző meztelen lábak surranását, ha a vízben lubickol? Mint ahogy egyébként sem lenne biztonságban a kis folyó mentén vagy a nyílt tengerparton.
Figyelt. Nem került messzire a sziklavártól, első ijedelmében úgy rémlett neki, hogy hallja az üldözők közeledő lármáját. Holott a vadászok valójában a dzsungelnek épp csak a pereméig merészkedtek el, nyilván elhajított lándzsáikat keresgélve, s hamarosan visszarohantak a napsütötte sziklákhoz, mintha a levelek alatt lappangó sötétség inukba kergette volna a bátorságot. Ralph egy villanásnyi időre meg is pillantotta az egyiket, barna, fekete és vörös sávjaival testén; Bilit vélte benne felismerni. De valójában nem Bili volt, gondolta később. Egy vadember volt, akinek képe nem állt össze Bili egykori nadrágos, inges emlékképével.
A délután lassanként vége felé közeledett, a napfény kerek foltjai átsuhantak a zöld pálmaleveleken és a barna rostos fatörzseken, de a szikla mögül semmilyen hang sem hallatszott. Ralph egy idő múlva négykézláb átfurakodott az egymásba csavarodott páfránytömegen, s kikúszott annak az áthatolhatatlan dzsungelnek a pereméig, amely a földnyelvvel szemben húzódott a szárazföldön. Végtelen óvatossággal kileselkedett az ágak közül: szemben vele, a sziklatorony tetején Robert állt őrségen. Baljában tartotta lándzsáját, egy kavicsot hajigált a levegőbe, s jobbjával újra elkapta. Mögötte vastag füstfelhő emelkedett a magasba; Ralph orrlyukai kitágultak, szájában összefutott a nyál. A keze fejével megtörülte orrát és száját, s megállapította, a nap folyamán először, hogy veszettül éhes. A vadak most alighanem körülülik a sülő malacot, s nézik, mint csöpög és ég el a zsírja az eleven parázson. Csöndben vannak és figyelnek.
Egy felismerhetetlen alak tűnt fel Róbert mellett, átnyújtott neki valamit, majd megfordult, és visszament a szikla mögé. Róbert lefektette a lándzsáját maga mellé a földre, aztán mind a két kezét felemelve rágni kezdett, így hát elkezdődött a lakoma, s az őrszemnek elhozták a részét.
Ralph úgy látta, hogy egy időre most biztonságban van. A gyümölcsfák felé vette útját; még ez a sovány táplálék is vonzotta, bár keserű szájízzel idézte fel az ünnepi lakomát odaát. Ünnepi lakoma ma… És holnap…?
Abban reménykedett, nem sok meggyőződéssel ugyan, hogy talán békén hagyják… talán beérik azzal, hogy száműzik közösségükből. De ösztönös tudása ellenállt minden okoskodásnak. A széttört kagyló, Röfi és Simon halála árnyként lebegett a sziget fölött. A kifestett vadak egyre messzebb merészkednek. S az a megfontolatlan kapocs közte és Jack között!… nem, nem fogja békén hagyni, soha ebben az életben!
Kis fényfoltokkal a testén megállt, megemelve egy ágat, minden pillanatban készen arra, hogy elrejtőzzék alatta. A rémület görcse rázta, hangosan elkiáltotta magát.
– Nem igaz! Nem lehetnek olyan gonoszak! Véletlen baleset volt!
Lebukott az ág alá, aztán esetlenül továbbfutott, újra megállt, hallgatózott.
Később elért a kifosztott, tönkretett gyümölcsfaligethez, mohón tépett, evett. Két aprósággal is találkozott, s minthogy sejtelme sem volt arról, milyen ijesztő külseje van, elcsodálkozott, hogy a két gyerek sikoltozni kezd és elfut.
Miután jóllakott, a part felé indult. A romba dőlt kunyhó mellett a nap ferdén tűzött a zöld pálmafákra. Megpillantotta a mólót, a fürdőmedencét. Nem tehet most jobbat, mint hogy elfeledkezik arról az ólomsúlyról, amely a szívét megülte, s megbízik a józan eszükben, nappali egészséges ítéletükben. A törzs most jóllakott, újabb kísérletet kell tennie. Egyébként sem állhat itt egész éjszaka az elhagyott mólón, a romba dőlt kunyhó mellett. Az alkonyati fény megborzongatta, libabőrös lett a háta. Sem tűz, sem füst, sem menekülés! Megfordult, és az erdőn át, sántikálva elindult Jack birodalma felé.
A nap rézsútos sugarai már elvesztek a sűrű lombozatban. Egy tisztáshoz ért az erdő közepén, melynek sziklás talaján nem nőtt növényzet, csak árnyékok töltötték fel medencéjét. Ralph már majdnem levetette magát egy fa mögé, amikor a tisztás közepén hirtelen egy álló alakot pillantott meg; de már a következő másodpercben észrevette, hogy az alak arca fehér csont; a disznókoponya vigyorgott rá a karó hegyéről. Lassú léptekkel közeledett hozzá, szemmel tartva a koponyát, mely éppoly fehéren csillogott, mint nemrég még a kagyló, és most mintha cinikusan az arcába röhögne. Egy kíváncsi hangya szorgoskodott egyik szemüregében, de egyébként az egész vacak élettelennek látszott.
Valóban az volt?
Az izgalom apró borzongásai futkostak a hátán. Két kezével felemelte haját, és szembenézett a koponyával, amely körülbelül egy szinten volt az arcával. A fogai vicsorogtak, az üres szemgödrök nyugodtan, fölényesen állták a fiú tekintetét.
Mi volt ez?
A koponya úgy meredt Ralphra, mint aki mindenre tud választ, de nem mondja el. A fiút beteges félelem és düh fogta el. Vadul rácsapott a szemébe meredő szennyes vacakra, amely ide-oda ingott, mint egy játékszer, hátrahajlott, majd visszapattant, az arcába vigyorgott. Gyűlölködve rákiáltott, teljes erejéből újra rávágott. Aztán felhorzsolt ujjízületeit nyalogatva, nézegette az üres karót, s a földön heverő, kettétört koponyát, melynek két fele most kétméternyi távolságra húzta szét vigyorát. Kirántotta a reszkető karót a repedésből, s lándzsaként maga elé tartotta, szemben a fehér csontokkal. Aztán lassan hátrálni kezdett, szemmel tartva a koponyát, amely vigyorogva nézett az égre.
Amikor a zöld izzás leolvadt a látóhatárról, és teljes sötétség borult a földre, Ralph ismét visszatért a sziklavár előtt húzódó bozótosba. Kikandikálva megállapította, hogy a sziklatornyon most is őrt állnak; bárki volt is az őr, lándzsáját készenlétben tartotta.
Letérdelt az árnyékok közé. Keserű volt a magány. Igaz, hogy azok ott vadak, de mégiscsak emberi lények az éjszaka lesben álló fenyegetései között.
Alig hallhatóan felnyögött. Bármilyen fáradt volt is, nem lehetett pihennie, nem merülhetett el az álom mély kútjába. Félt a vadaktól. De nem tehetné-e meg, hogy egyszerűen besétál a várba, nevetve békét ajánl nekik, s velük alszik a táborban? Elhitetve magával, hogy azok is még kisfiúk, iskolás fiúk, akik nemrég még azt mondták: – “Igen, tanár úr!… Nem, tanár úr!…” –, s kopott sapkában jártak? A nappali fény talán azt felelte volna, hogy – Igen!… – de a sötétség és a halálfélelem nemmel felelt. A bozótos mélyén fekve Ralph tudta, hogy törvényen kívül helyezték.
– Mert megőriztem a józan eszemet.
Arcát végigtörülte karján, beszívta a só, a verejték savanyú szagát, a szenny állott bűzét. Messze, bál kéz felől az óceán hullámai lélegeztek, hirtelen leapadva, majd újra felforrva a sziklazátony fölé.
A sziklavár felől hangok hallatszottak. Ha jól odafigyelt, s kikapcsolta agyából a tenger hintázását, Ralph ráismert az ismerős ütemre.
Öld meg az állatot!
Vágd el a torkát!
Ontsd ki a vérét!
A törzs táncolt. A sziklafal túlsó oldalán valahol egy sötét kör forgott, tűz izzott, hús szaga érzett. Enni fognak, és biztonságban vannak.
Aztán hirtelen összerázkódott: most már közelebbről hallatszottak a hangok. A vadak felmásztak a sziklatorony tetejére, világosan ki lehetett venni beszélgetésüket. Ralph néhány lépésnyire előremászott; látta, hogy a sziklatorony tetején az árnyék alakot vált, kiszélesedik. A szigeten csak két fiú volt, aki ilyenformán mozgott és beszélt.
Ralph a karjára ejtette fejét, az új esemény úgy hasított bele, mint egy seb. Tehát Samseric most tagjai a törzsnek… ellene védik a sziklavárat. Nincs már lehetőség arra, hogy kiszabadítsa őket, és ellentörzset alakítson a száműzöttekből a sziget túlsó végén. Most már Samseric is a vadak közé tartozik, Röfi pedig meghalt, s a kagyló ízzé-porrá tört.
A régi őrszem lemászott a toronyról. Tetején a két iker mintha a sziklának volna folytatása. Egy csillag kelt fel mögöttük, majd újra eltűnt valamilyen mozdulat mögött.
Ralph óvatosan még közelebb nyomult a sziklához, lábával tapogatva az egyenetlen talajt, mint a vak. Jobbján mérföldnyi hosszúságban a sziget belvize csillogott, balról, mélyen alatta, mint egy kút szörnyű aknája, a nyugtalan tenger háborgott. A víz percenként körüllehelte a halálsziklát, s fehéren felvirágozta. Ralph addig tapogatózott, amíg keze rá nem talált a sziklatorony feljáratának párkányzatára. Az őrök közvetlenül fölötte álltak, Ralph látta, hogy egy lándzsa nyúlik ki a szikla pereme fölött.
Nagyon halkan:
– Samseric!
Nem kapott választ. Hangosabban kell beszélnie, hogy hangja elérje őket, de akkor a tűz mellett lakomázó, csíkosra mázolt ellenségei is meghallják. A szájába harapott, s mászni kezdett, kitapogatva a fogózkodásra alkalmas réseket. A karó, amelyet a disznókoponya alól szedett ki, akadályozta ugyan, de nem akart megválni egyetlen fegyverétől. Csak akkor szólalt meg újra, amikor már majdnem egy szintre ért az ikrekkel.
– Samseric…
Halk kiáltás hallatszott, ideges kapkodás neszezése. Az ikrek egymásba fogóztak, halkan makogtak rémületükben.
– Én vagyok… Ralph!
Attól félve, hogy elfutnak és fellármázzák a vadakat, még jobban felhúzódzkodott; most már feje és válla is kiemelkedett a szikla pereme fölé. Mélyen alatta, a sziklazátony körül, csillogva virágzott a tenger.
– Csak én vagyok… Ralph!
Végre előrehajoltak, az arcába bámultak.
– Azt hittük, hogy…
–… nem tudtuk, hogy…
–… azt gondoltuk…
S ekkor eszükbe jutott szégyenteljes új kötelességük. Eric hallgatott, de Sam el akarta látni feladatát.
– El kell menned, Ralph! Eriggy el… Meglendítette lándzsáját, a vadat játszotta.
– Tolass el, érted?
Eric helyeslőn bólintott, és lándzsájával a levegőbe szúrt. Ralph a könyökére nehezedett, s nem tolatott el.
– Hozzátok jöttem.
Rekedt volt. Fájt a torka, noha nem sebesült meg.
– Hozzátok jöttem.
Szavak képtelenek arra, hogy kifejezzék a mondhatatlan fájdalmat. Ralph elhallgatott, de az eleven csillagok az égen bukfenceket hánytak és táncoltak.
Sam zavartan fészkelődött.
– Ralph, szavamra, jobban tennéd, ha elmennél. Ralph felnézett rá.
– Ti nem vagytok bemázolva. Hogy lehet az, hogy…? Ha világos volna…
Ha világos volna, nem mernék bevallani, a szégyentől lesülne a bőr az arcukról. De az éjszaka sötét volt. Eric kiegyenesedett, aztán az ikrek rákezdtek kétszólamú magyarázatukra:
– El kell menned, mert nem biztonságos…
–… kényszerítettek bennünket… Megvertek…
– Kicsoda? Jack?
– Nem. Nem ő…
Lejjebb hajoltak, lehalkították hangjukat.
– Lógj el, Ralph!…
–… a törzs…
–… kényszerítettek bennünket…
–… nem tehetünk róla…
Amikor Ralph újra megszólalt, a hangja halk volt, mintha nem futná a lélegzetéből.
– Hát mit vétettem?… Szerettem őt… s azt akartam, hogy megmentsenek bennünket…
Odafent az égen újra táncra perdültek a csillagok. Eric komoran megrázta fejét.
– Ide figyelj, Ralph! Ne törődj azzal, hogy minek mi értelme van… Ennek már vége!
– Ne törődj a főnökkel!
–… menj el innét… a saját érdekedben…
– A főnök és Roger…
–… igen, Roger…
– Gyűlölnek téged, Ralph. Ki akarnak csinálni.
– Holnap hajtóvadászatot rendeznek, hogy elfogjanak…
– De miért?
– Nem tudom. Ide figyelj: Jack, a főnök, azt mondja, hogy veszélyes lesz…
–… s hogy óvatosnak kell lennünk, s hogy úgy szúrjunk a lándzsáinkkal, mintha malacra vadásznánk…
–… rajvonalban végigmegyünk a szigeten…
–… erről a végéről indulunk…
–… amíg rád nem találunk…
– Ilyen jeleket kell adnunk!
Eric felemelte fejét, s tenyerével verdesve nyitott száját, halk huhogó hangot hallatott. Aztán idegesen maga mögé nézett.
– …
–… csak persze hangosabban…
– De hiszen nem vétettem senki ellen – ismételte, Ralph könyörögve. – Csak azt akartam, hogy gyújtsunk tüzet…
Elhallgatott, kétségbeesetten gondolt a holnapi napra. S hirtelen valami rendkívül fontos dolog jutott az eszébe.
– S aztán…
Nem tudta rászánni magát, hogy egyenesen kimondja, amit gondol. De a magány és a félelem mégis rábírta.
– Mihez fognak kezdeni velem, ha megtalálnak?
Az ikrek hallgattak. Alatta a halálszikla újra kivirágzott.
– Mihez kezdenek velem, ha… istenem, milyen éhes vagyok!
A sziklatorony mintha megingott volna alatta.
– Mondjátok már, mihez… Az ikrek kitérő választ adtak.
– Innét most el kell tűnnöd, Ralph!
– A saját érdekedben!
– Fuss, amilyen messzire csak tudsz!
– Nem akartok velem jönni? Hármunknak… több esélye lenne.
Csönd lett. Aztán Sam fojtott hangja hallatszott.
– Nem ismered Rögért. Nem tudod, milyen szörnyű.
– S a főnök. Az is…
–… mindketten…
–… csakhogy Roger…
Megborzongtak. A tűz felől a törzs valamelyik tagja közeledett a toronyhoz, kúszni kezdett a sziklán.
– Azért jön, hogy ellenőrizzen bennünket! Gyorsan, Ralph!
Mialatt felkészült, hogy leereszkedik a földnyelvre, Ralph még egy utolsó kísérletet tett, hogy valamilyen hasznot csikarjon ki ebből a találkozásból.
– Itt a közelben bújok el, ott lent a bozótosban – súgta. – Tartsátok őket távol… úgysem jut eszükbe, hogy itt a közelben keressenek…
A léptek még csak messziről kopogtak.
– Sam, ugye nem lesz semmi bajom? Az ikrek újra hallgattak.
– Nesze! – mondta Sam hirtelen. – Vedd el… Egy darab húst tartott feléje, Ralph elkapta.
– De hát mit művelnek velem, ha elfognak?
Csönd. Most már ő maga is ostobának tartotta a kérdést. Lassan lefelé kúszott a sziklán.
– Mit műveltek velem, ha…
A sziklatorony tetejéről teljességgel érthetetlen felelet szállt alá:
– Roger mind a két végén kihegyezett egy karót. Roger mind a két végén kihegyezett egy karót? Ralph semmi értelmet nem tudott kihámozni a feleletből. Hirtelen dühében minden csúnya szót, ami eszébe jutott, elkáromkodott magában, aztán egyszerre csak ásítani kezdett. Meddig bírja az ember alvás nélkül? Iszonyúan vágyódott egy ágyra, lepedőre, de itt más fehérséget nem látott, mint a habzó, csillogó tejet negyvenlábnyi mélységben a szikla körül, amelyen Röfi agyonzúzta magát. Röfi most mindenütt jelen volt, itt volt a földnyelven is, a sötétség és halál iszonyatában. Ha Röfi most hirtelen felmerülne a vízből, kettéhasadt üres koponyájával!… Ralph vinnyogni és ásítozni kezdett, mint az apróságok. Kezében a karó mankóvá vált, nehézkesen rátámaszkodott.
Aztán újra kihúzta magát. A sziklatorony tetejéről kiáltozás hallatszott. Samseric vitatkozott valakivel. De a páfrányok és a magas fű itt voltak a közelében. Ott kell elrejtőznie, a bozótos közelében, amely holnapi búvóhelye lesz. Itt, a keze fűhöz ért, itt fogja tölteni az éjszakát, a törzs közelében, s ha a természetfölötti borzalmak újra jelentkeznének, elmenekülhet embertársai közé, még ha…
Mi Értelme lehet? Egy mind a két végén kihegyezett karó? Mire való? Már egyszer meghajigálták lándzsáikkal, s egy kivételével valamennyi célt tévesztett. Talán legközelebb is elvétik a célt!
Levetette magát a magas fűbe. Aztán eszébe jutott a darab hús, amelyet Samtől kapott, és vadul marcangolni kezdte. S közben újabb zajt hallott, kiáltásokat, Samseric fájdalomkiáltásait, s ingerült szóváltást. Ez meg mit jelent? Rajta kívül, úgy látszik, még valaki más is bajba került, az ikrek közül az egyiket bántalmazták. Aztán a hangok eltávolodtak a sziklatoronytól, elfeledkezett róluk. Kinyújtotta kezét, hűvös, puha páfránylevelekhez ért, amelyek a bozótoshoz támaszkodtak. Ez lesz hát éjszakai búvóhelye. Mihelyt megvirrad, bemászik a dzsungelbe, elhelyezkedik az egymásba csavarodott fatörzsek között, olyan mélyen beássa magát, hogy csak egy hozzá hasonló ügyes kúszó érhetné utol; azt pedig keresztüldöfi. Ott fog ülni, a hajtóvadászat elhalad majd mellette, a rajvonal huhogva elhagyja, s ő szabad lesz.
Befészkelte magát a páfrányok közé, alagutat ásott. Maga mellé fektette a karót, lebújt a sötétségbe. Nem szabad elfelejtenie, hogy pitymallatkor fel kell ébrednie, hogy túljárhasson a vadak eszén… s észre sem vette, hogy egyszerre csak elnyomta az álom, s gurítani kezdte egy meredek, benső lejtőn.
Felébredt, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. Valamilyen közeledő lármára lett figyelmes. A fél szemével körülnézett, arcának lenyomata a fűben egyarasznyira volt tőle, belemarkolt, a páfránylevelek rezegve átengedték a fényt. Épp csak annyi ideje volt, hogy megállapítsa, hogy a zuhanás és halál véget nem érő lidércnyomása elmúlt, itt a hajnal… s újra meghallotta a hangot. Elnyújtott huhogás a part felől… a következő vadember már fel is kapta a hangot, továbbadta a harmadiknak. A kiáltás a sziget keskenyebb végén átvágva, a tenger és a lagúna fölött szállt feléje, mint egy szárnyaló madár rikoltása. Gondolkodás nélkül azonnal felmarkolta hegyes karóját, és visszafarolt a páfrányok közé. S már a következő pillanatban a bozótosban törte az utat, épp idejében: a cserjék között lábakat pillantott meg, a páfrányok között gázoltak, léptek hangzottak a magas fűben. A vadember, hogy ki volt, nem tudta, kettőt huhogott; a kiáltást két irányból megismételték, aztán elhalt. Ralph már a dzsungel légsűrűjében guggolt. Most semmit sem hallott.
Körülnézett, megvizsgálta a helyet. Itt senki sem támadhatja meg… s azonfelül szerencséje is volt. A nagy szikla, amely megölte Röfit, ebbe a bozótosba vágódott, majd a közepéről visszapattanva néhány lábnyi területen szétlapította a növényzetet. Itt Ralph biztonságban érezte magát, önbizalma is visszatért. Vigyázva lekuporodott az összeroncsolt fatörzsek közé; itt fogja megvárni, amíg a hajtóvadászat el nem halad mellette. A fák lombjai közül valami vörösség csillogott feléje, alighanem a sziklavár teteje; távoli volt s ártalmatlan. Ralph lecsillapodott, diadalmas érzés fogta el, miközben arra várt, hogy a hajtóvadászat lármája végre elüljön.
Nagy csönd volt. S ahogy múlt az idő, Ralph a zölden derengő árnyékban kuporogva, egyre bizonytalanabbul érezte magát, diadalérzése lehervadt.
S most meghallott egy hangot, Jack lehalkított hangját. Bizonyos vagy benne?
A megszólított nem felelt. Talán csak egy mozdulatot tett.
Roger hangja hallatszott.
– Ha becsapsz…
S rögtön utána lihegés hallatszott, majd egy fájdalomkiáltás. Ralph ösztönösen négykézlábra ereszkedett. Valamelyik iker állt a bozótos előtt, Jack és Roger kíséretében.
– Bizonyos vagy abban, hogy erről a helyről beszélt? Az iker halkan nyögött, aztán újra visítozni kezdett.
– Azt mondta, hogy itt fog elbújni?
– Igen… igen… jaj!
Ezüstös nevetés hangzott a fák között.
Tehát tudják.
Ralph felkapta botját, harcra készülődött. De hát mit tehetnek? Legalább egy hétbe telik, amíg utat törnek maguknak a bozótosban, s ha valaki egymaga másznék be a dzsungelbe, védtelen lenne. Hüvelykujjával megtapogatta lándzsája hegyét, s rosszkedvűen elvigyorodott. Akárki kísérelné meg, lándzsahegyre tűzi, mint egy malacot.
Most elmentek, vissza a sziklatoronyhoz. Hallani lehetett taposó lábukat s gúnyos vihogásukat. Aztán újra felhangzott a vékony, madárvijjogás-forma jeladás, szájról szájra szállva, így hát néhányan itt maradtak őrségen, de a többi…?
Hosszú, lélegzetelállító csönd, Ralph foga között fakérget érzett, lándzsájáról harapdálta le. Állt és figyelte a sziklatornyot.
Most Jack hangját hallotta a torony tetejéről.
– Nyomd meg! Nyomd meg! Nyomd meg!
A torony legtetején ülő nagy vörös szikla hirtelen eltűnt, mint egy függöny, Ralph emberi alakokat, s egy darab kék eget pillantott meg mögötte. Egy pillanattal később a föld megrengett, zuhanás zaja hallatszott a levegőben, a fák tetejét mintha egy óriás keze pofon vágta volna. A szikla nagyot ugrott, dörögve gázolt a part felé, tört ágak és levelek záporoztak Ralph fejére. A bozótoson túl a vadak hangos éljenzésbe törtek ki.
Aztán újra csönd.
Ralph a szájába dugta ujját, beleharapott. Most már csak egyetlen szikla maradt meg a toronyból, amelyet esetleg el lehetett mozdítani helyéről, de az akkora volt, mint egy fél ház, akkora, mint egy kocsi, mint egy tank. Gyötrelmes világossággal képzelte el kiszámítható útját: lassan fog nekiindulni, szikláról sziklára zuhan, átgörög a földnyelven, mint egy gőzhenger.
– Nyomd meg! Nyomd meg! Nyomd meg!
Letette lándzsáját, majd újra felvette. Haját ingerülten hátrasimította, két gyors lépéssel a kis térség szélén termett, majd újra visszaugrott. Az ágak letört végére bámult.
Még mindig csönd.
Látta, hogy rekeszizma emelkedik, süllyed, s meglepődött, hogy milyen gyorsan szed lélegzetet. Mellkasa bal oldalán látni lehetett szíve dobogását. Újra letette a lándzsát a földre.
– Nyomd meg! Nyomd meg! Nyomd meg!
Hosszú, rikoltó éljenzés.
Valami dübörögve közeledett a vörös szikla felől, Ralph talpa alatt rengett a föld, hosszan rázkódott, a mennydörgő hang egyenletesen közeledett. Ralph a levegőbe repült, visszazuhant, ágak súrolták. Jobb kéz felől, csak néhány lépésnyi távolságra, az egész bozótos meghajolt, a gyökerek csikorogva kiemelkedtek a földből. Valami vörös tömeget látott önmaga körül forogni, lassan, mint egy malomkerék. Aztán ez is eltűnt, elefántszerű haladása egyre lassúbbodva dörgött a tengerpart felé.
Ralph a felszántott földön térdelt, várva, hogy a földrengés megszűnjön. A kettéhasított fehér fatörzsek, az eltört ágak, a bozótos szövedéke lassanként visszaereszkedett. Testében, ott, ahol az előbb a szívverését figyelte, nagy nyomást érzett.
Újra csönd.
De mégsem! Odakint suttogás hallatszott, aztán jobb kéz felől két helyen is dühösen megrázták a fák ágait. Egy lándzsahegy szúrt át a lombon. Eszeveszett rémületében Ralph is bedöfte lándzsáját a nyílásba, s teljes erejével megnyomta.
– Jaj… jaj!
A lándzsa egy kissé elfordult a markában, visszahúzta.
Valaki hangosan jajgatott odakint, izgatott fecsegés hallatszott. Többen ingerülten vitatkoztak, a sebesült nyögött. Aztán újra csönd lett, csak egy hang hallatszott, de nem Jacké, állapította meg Ralph.
– Látod! Mondtam, hogy veszélyes. A sebesült újra jajgatott.
S mi lesz most? Mi következik most?
Ralph erősen megmarkolta megrágcsált lándzsáját, haja a homlokába hullt. A sziklavár irányából mormogás hallatszott, csak néhány méternyi távolságban. Hallotta, hogy az egyik vadember fojtott hangon azt mondja: – Nem!… – Halk nevetés követte. Ralph a sarkára guggolva kissé hátrahúzódott, fogát vicsorította a lombfalra. Felemelte lándzsáját, dühösen morgott, várt.
A láthatatlan csapat ismét vihogni kezdett. Valami furcsán csörgedező neszt hallott, aztán hangosabb zörgést, mintha valaki egy nagy ív celofánpapírt bontana ki. Egy ág ropogott, Ralph köhögési ingert érzett, elnyomta. Az ágak között fehér és sárga füstnyelvek tekerőztek, Ralph feje fölött a tenyérnyi kék égdarab viharfelhők színébe öltözött, aztán magas füstfelhő tornyosodott föléje.
Valaki izgatottan nevetett.
– Füst! – kiáltotta egy hang.
Ralph a bozótoson át utat tört magának az erdő felé, a lehetőséghez képest kikerülve a füstöt. Hamarosan elérte a dzsungel szélét, s a lomb közül kitekintve egy kis tisztásfélét pillantott meg. Egy alacsony termetű vadember állt közte és az erdő között, testén fehér és vörös sávok, kezében lándzsa. Köhögött, keze fejével a festéket törülgette a szeme körül, hogy jobban lásson a növekvő füstfelhőben. Ralph macskamozgással feléje kúszott, aztán hangosan morogva beledöfte a lándzsát, a vadember kétrét görnyedt. A bozótoson túl kiáltás hallatszott. Ralph vad félelmében teljes erejéből rohanni kezdett a cserjék között. Egy malaccsapásra ért ki, egy darabig követte, aztán letért róla. Háta mögött újabb huhogás hullámzott át a szigeten, valaki háromszor egymás után elkiáltotta magát. Jeladás, gondolta Ralph, most újra elindulnak. Teljes erejéből futott, a tüdeje már egy tűz volt. Egy idő múlva egy bokor alá vetette magát, megvárni, amíg tüdeje meg nem nyugszik. Kísérletképp végignyalta száját és fogait. Nagyon messziről újra felhangzott az üldözők huhogása.
Több megoldás kínálkozott. Felmászhat egy fára… de akkor mindent egy kártyára tesz fel. Ha rátalálnak, nincs egyéb dolguk, mint megvárni, amíg le nem jön.
Csak volna az embernek ideje a gondolkodásra!
Egy újabb, kettős kiáltás ugyanabból a távolságból megértette vele üldözői tervét. Azok a vadak, akik valamilyen okból megakadtak az erdőben, e kettős kiáltással leállítják a rajvonalat, amíg nem folytathatják útjukat. Ha számításuk beválik, a kordonnal töretlenül átfoghatják az egész szigetet. Ralphnak eszébe jutott az anyakoca, amely oly könnyedén áttört a láncon. Ha szükség lesz rá, ha a vadászok túl közel kerülnek hozzá, ő is áttörhet, mielőtt még összevonnák a kordont, s visszafuthat. Visszafuthat, de hova? A hajtok megfordulnának, s újra a nyomába erednének. Elébb-utóbb majd ennie és aludnia kell… s akkor arra fog felriadni, hogy kezek kapaszkodnak belé… elfogták…
Tehát mi a teendő? Fára mászni? Vagy áttörni a raj vonalon, mint az anyakoca? Kegyetlen választás, bármire határozza is el magát.
Egy kiáltás megdobogtatta a szívét, felugrott, s a tengerparti dzsungel felé rohant. Reszkető combjaival egy pillanatra megakadt a kúszónövények között. Ha ideje volna az embernek, gondolkodási ideje, hogy nyugodtan határozhasson!
S most újra felhangzott, élesen rikoltozva, végzetszerűen a szigeten áthullámzó huhogás. Ralph megbokrosodott, mint a ló, újra futni kezdett, amíg lihegő tüdeje meg nem állította. A páfrányok közé vetette magát. Fára másszon, vagy törjön át a rajvonalon? Erőt vett magán, letörülte a száját, nyugalmat parancsolt magára. Samseric is itt volt valahol a háta mögött, utálkozva, kedvük ellenére. De vajon tényleg kedvük ellenére voltak-e itt? S ha helyettük Jackbe ütközik vagy Rogerbe, aki a halált hozza a kezében?
Hátrarázta összekuszálódott haját, ép szeméből kitörölte a verejtéket. Hangosan beszélt.
– Gondolkodni!
Mit határozzon?… – Mi volna a legértelmesebb?
De már nem volt mellette Röfi, akinek az eszében megbízhatott. És gyűlést sem hívhatott egybe, hogy megvitassák a helyzetet, a kagyló ünnepélyes méltósága sem őrködött fölötte.
– Gondolkodni!
S mindennek tetejében most a redőnytől is félni kezdett, amely egyik pillanatról a másikra elsötétítheti eszméletét, kitörli elméjéből a veszély tudatát, hülyét csinál belőle.
Volna egy harmadik megoldás is. Ügy elbújni, hogy a hajtóvadászat nem akad rá, s elhalad mellette.
Felkapta fejét a földről, figyelt. Valamilyen újabb lárma hallatszott… egy mélyen morgó hang, mintha maga az erdő dühödött volna fel ellene. A huhogás oly gyötrelmesen csikorgott e mély hang hátterében, mintha valaki palatáblára firkálna. Ügy rémlett neki, mintha valahol már hallotta volna ezt a hangot, de nem volt ideje gondolkodni rajta.
Áttörni a kordonon!
Fára mászni!
Elbújni!
Egy közeledő kiáltás újra felugrasztotta, s már rohant is tovább, az ágak és tövisek között. S egyszerre csak újra egy nyílt térségre ért ki… újra szemben találta magát a koponya öles vigyorával, amely ezúttal nem a mélykék eget gúnyolta ki, hanem egy vastag füstlepedőre meredt. Aztán fák között futott tovább. Most már értette az erdő vad morgását. Kifüstölték, s közben felgyújtották a szigetet.
Elbújni jobb, mint fára mászni, mert akkor az embernek még mindig van valami esélye arra, hogy áttörjön a rajvonalon, ha rátalálnak.
Tehát elbújni!
Azon gondolkodott, vajon egy malac egyetértene-e vele. Elvigyorodott, bele a semmibe. Meg kell találnia a legsűrűbb bozótot, a sziget legsötétebb barlangját, s belebújni! Futás közben jobbra-balra tekingetett. Napfényfoltok és vonalak siklottak át rajta, az izzadság hosszú sávokat vont piszkos bőrén. Most már csak gyönge kiáltásokat hallott, nagyon messziről.
Végül is talált egy helyet, amelyet alkalmasnak vélt, noha nehezen szánta rá magát a kétségbeesett döntésre. A cserjék és kúszónövények kibogozhatatlan fonadéka itt teljesen kirekesztette a napfényt, alatta egy láb mélységben egy kis szabad térség nyílt, bár ezt is keresztül-kasul szelték a vízszintesen elfekvő és merőlegesen magasodó pálmatörzsek. Ha az ember a közepébe mászott, körülbelül öt yard választotta el a térség szélétől; itt nemigen akadnának rá, hacsak valaki le nem hasal, s úgy keresi; de még akkor is kétes, hogy meglátja-e a sötétben. A legrosszabb esetben pedig nekironthat az ember, áttöri a kordont, és visszafordul.
Nagy óvatosan, lándzsáját maga mögött húzva, Ralph utat tört a sűrű indák között. Amikor elért a búvóhely közepére, lefeküdt, s hallgatózni kezdett.
Nagy tűz dühöngött a szigeten, az erdő zúgó dobolása, amelyről azt hitte, hogy messze maga mögött hagyta, mindjobban felerősödött. Vajon a tűz utolér-e egy vágtató lovat? Körülbelül ötvenyardnyi területet tekintett át onnét, ahol most feküdt. Minden irányból napfényfoltok hunyorogtak feléje, s hunyorgásuk annyira hasonlított az agyvelejében felalá mozgó redőnyre, hogy egy pillanatra azt hitte, belülről pislognak rá. De aztán mozgásuk egyre lassúbbodott, fényük elhomályosult, majd teljesen kialudt, s Ralph megértette, hogy az óriási füstfelhő most-már végképp elválasztotta a szigetet a naptól.
Lehet, hogy majd valaki lehasal a fonadék alá, hogy emberhúst szimatoljon. Lehet, hogy épp Samseric lesz, aki úgy fog tenni, mintha semmit sem látna, s nem szól felfedezéséséről. Ralph arcát a csokoládészínű földre fektette, megnyalogatta száraz ajkát, behunyta szemét. A kúszónövények fonata alatt a föld csöndesen remegett; de lehet, hogy csak egy hang volt a tűzvész érthető dörgése s a ráfirkált messzi huhogás alatt, mely nem ért el a füléig.
Valaki hangosan kiáltott. Ralph felkapta arcát a földről, belebámult a homályos fénybe. Már megint itt vannak, gondolta, s a szíve majd szétvetette mellkasát. Elbújni?… áttörni a láncon!… fára mászni?… mi jobb? Az a baj, hogy az ember csak az egyik esélyt választhatja.
Most már a tűz is közelebbről szólt, ezeket a sortűzszerű lövéseket a repedező nagy ágak, fatörzsek adják le. Ó, az őrültek! A tűz most már bizonyára elérte a gyümölcsfákat… mit fognak holnap enni?
Ralph nyugtalanul fészkelődött keskeny ágyában. Mit kockáztat? Mit tehetnek vele? Megverik? Vagy…? Megölik?… A két végén kihegyezett karó!
A kiáltozás most már egészen közelről szólt, felugrasztotta. Egy csíkosán kimázolt vadembert pillantott meg, amint épp sietve kikászálódott egy bokornyi zöld futónövény közül, s egyenesen rejtekhelye felé tartott, lándzsájával a kezében. Ralph belemarkolt a földbe. Készenlétben kell lennie, minden eshetőségre felkészülnie!
Addig igazgatta lándzsáját, amíg az a hegyével kifelé nem fordult. Csak most látta, hogy ez is mind a két végén ki van hegyezve.
Tizenöt yarddal odébb a vadember megállapodott, és elkiáltotta vadászkiáltását.
Lehet, hogy a tűz lármájában is meghallja a szívdobogásomat? El ne sikítsam magam! Készenlét!
A vadember lassan feléje lépegetett, már csak deréktól lefelé látszott, előtte a lándzsa agya. Most már csak térdtől lefelé látszott. El ne sikítsd magad!
Egy csapat malac tört ki visítozva a vadember mögött elterülő cserjésből, s az erdőbe vágtatott. Madarak sivítottak, egerek fütyültek, s valamilyen kis ugráló állat bemenekült a fonadék alá s megbújt.
Újabb öt yarddal errébb a vadember ismét megállt. Közvetlenül a cserjés szélénél állt meg, s újra elkiáltotta magát. Ralph maga alá húzta lábát, guggra ült. A karó a kezében volt, a mind a két végén kihegyezett karó, a vadul reszkető karó, amely megnőtt, összezsugorodott, könnyű volt, nehéz volt, újra könnyű…
Parttól partig hullámzott a huhogás. A vadember a cserjés szélénél letérdelt, mögötte az erdőben fények villóztak. Egyik térde belesüppedt a földhányás talajába. A másik is. Két kéz látszott. Egy lándzsa.
Egy arc.
A vadember belebámult a cserjés mögötti sötétségbe. Világos volt ott, ahol térdelt, világos volt a rejtekhely mögött is, de a középen sötétség. A középen egy sötét folt sűrűsödött, s a vadember homlokráncolva igyekezett kibetűzni a sötétség tartalmát.
Nyúltak a másodpercek. Ralph egyenesen a vadember szemébe nézett.
Ne sikíts!
Hazakerülsz!
Most meglátott. Most felkészül. Egy két végén kihegyezett karó.
Ralph nagyot sikoltott, a rémület, a düh és a kétségbeesés sikoltása volt. Lába kiegyenesedett, torkából folyamatosan, habzón tört elő a sivítás. Előreugrott, átgázolt a cserjésen, a szabadban volt, sikoltozott, morgott, fogát vicsorgatta, csurgott róla a vér. Meglendítette lándzsáját, s a vadember felbukott; de már más vadak futottak felé, kiáltozva. Kitért egy feléje röppenő lándzsa elől, elhallgatott, futott. Az előtte villózó fények hirtelen összeolvadtak, az erdő üvöltése mennydörgéssé dagadt, s útja mentén egy magas bokorból hatalmas legyező alakú láng robbant ki. Jobbra fordult, kétségbeesetten rohant, balról hőség sütötte testét, a tűzvész zúgva üldözte, mint a szökőár. Háta mögött harsány huhogás, gyorsan szétterülve, egy sorozat rövid, éles kiáltás: a riadó! Egy barna test tűnt fel egy pillanatra a jobbján, elmaradt. Mindannyian rohantak, veszettül ordítoztak. Hallani lehetett futó lépteiket a recsegő bokrok között, balról pedig a tűz forró, vakító mennydörgését. Ralph elfeledkezett sebeiről, éhségéről, szomjúságáról, merő félelemmé vált, menekülő lábakon futó reménytelen félelemmé, amely az erdőn át a nyílt part felé vágtat. Kis foltok ugrándoztak szeme előtt, megannyi vörös körré válva, amelyek gyorsan növekedtek, majd eltűntek a látóhatár mögött. Alatta idegen, fáradt lábak futottak, a kétségbeejtő huhogás, mint egy szakadozott szélű fenyegetés hömpölygött mögötte, már-már utolérte.
Megbotlott egy gyökérben, az üldöző kiáltozás felerősödött. Látta, hogy az egyik kunyhó tűzbe borul, egy lángnyelv a válláig csap, arrébb a víz csillogása látszott. Aztán felbukott, tengelye körül forogva a meleg homokban, s felemelt karokkal védekezve, kegyelemért rimánkodott.
Felkászálódott, újabb borzalmakra készen. Egy magas, ellenzős sapkát pillantott meg maga fölött. Fehér sapka volt, a zöld ellenző fölött korona és vasmacska arany levelek között. Fehér vászonruhát látott, vállpántot, revolvert, s egy sor aranygombot egy egyenruhán.
A homokban egy tengerésztiszt állt, meghökkenve, gyanakodva nézett le Ralphra. Háta mögött nagy csónak látszott, orrával a parton, két matróz állt mellette, egy harmadik a csónak tatján géppisztolyt tartott.
A huhogás elhalkult, elhallgatott.
A tiszt egy ideig gyanakodva vizsgálgatta Ralphot, aztán levette kezét revolvere agyáról.
– Hello! – mondta.
Ralph elhanyagolt, piszkos külsejének tudatában feszengve, félénken válaszolt.
– Hello!
A tiszt bólintott, mintha választ kapott volna valamilyen kérdésére. – Van itt felnőtt is veletek?
Ralph némán megrázta fejét, aztán félig hátrafordult. Félkörben színes agyaggal bemázolt testű kisfiúk álltak mögötte a homokban, lándzsával a kezükben, nagy csöndben.
– Jól elszórakoztatok? – kérdezte a tiszt.
A tűz most elérte a parton álló kókuszpálmákat, s recsegve beléjük harapott. Egy látszólag magányos láng, mint valami akrobata, átlendült a móló pálmáira, és végignyalt rajtuk. Az ég fekete volt.
A tiszt vidáman Ralphra mosolygott.
– Megláttuk a füstöt – mondta. – Mit csináltok ti itt? Háborút játszottatok vagy ilyesfélét?
Ralph bólintott.
A tiszt szemügyre vette a kis madárijesztőt. Sürgősen elkelne ennek egy fürdő, hajvágás, egy zsebkendő s egy jó adag sebkenőcs.
– Remélem, senkit sem öltetek meg? Holttest nincs a szigeten?
– Csak kettő. Illetve már az sincs.
A tiszt lehajolt, és Ralph szemébe nézett.
– Kettő? Megölték őket?
Ralph bólintott. Háta mögött az egész sziget borzongott a tűztől. A tiszt tapasztalatból tudta, hogy az emberek mikor mondanak igazat. Halkan füttyentett egyet.
Újabb gyerekek tűntek most fel, köztük néhány barnára sült tipegő apróság, kidudorodó hassal, mint a bennszülött törzsek gyerekei. Az egyik közülük a tiszthez totyogott, felnézett rá.
– Én… én…
De többre már nem telt. Percival Wemys Madison hiába kereste kis agyában a varázsigét, amely nyomtalanul elpárolgott belőle.
A tiszt visszafordult Ralphhoz.
– Magunkkal viszünk – mondta. – Hányan vagytok? Ralph a fejét rázta. A tiszt a fiú háta mögött álldogáló kifestett gyerekekre nézett.
– Ki itt a vezető?
– Én vagyok – mondta Ralph hangosan.
Egy kisfiú, aki valamilyen különleges sapkának a maradványait viselte vörös haján, derekán egy szemüveg roncsai himbálództak, előrelépett, de aztán meggondolta magát, és megállt.
– Észrevettük a füstöt. S ti nem tudjátok, hogy hányan vagytok?
– Nem, uram.
– Azt gondoltam volna – mondta a tiszt, az elkövetkező nyomozás lehetőségein tűnődve –, azt gondoltam volna, hogy egy csomó angol gyerek… valamennyien angolok vagytok, ugye?… jobb teljesítményre képes, már úgy értem…
– Eleinte rendben is volt minden – mondta Ralph –, mielőtt…
Elhallgatott.
– Akkor valamennyien összetartottunk… A tiszt biztatón bólintott.
– Értem – mondta. – Összetartottatok. Mint a Korallszigeten.
Ralph némán a szemébe nézett. Egy percre újra felmerült emlékezetében az a különös ragyogás, amely egykor elárasztotta a partokat; de azóta a sziget képe megperzselődött, mint a korhadt fa… Simon meghalt… Jack pedig… Könnyek buggyantak ki a szeméből, zokogás rázta. Amióta a szigeten van, most először engedte el magát, testét vadul facsarták a fájdalom görcsei. A fekete füstfelhő alatt, a sziget égő romjai közül szállt fel jajszava, s a fertőző izgalomban a többi kisfiú is hirtelen elbőgte magát. És Ralph mosdatlan, piszkos kis testével, összegubancolódott hajával, taknyos orrával hangosan siratta ártatlanságának elvesztését, az emberi szív sötétségét és Röfi nevezetű igaz, bölcs barátjának halálos zuhanását a sziklafennsíkról.
A tisztet megindította s meg is zavarta kissé a gyerekek sírása. Elfordult, időt akart nekik adni, hogy összeszedjék magukat. Szemét a távolban horgonyzó, kecses formájú cirkálón pihentette, és várt.
VÉGE