Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5 középiskolai kötelezö olvasmanyok elemzése

2010.12.22


Meghatározó élménye, a bál, nagy hasadást okoz életében, "valóságos szakadékot": megérezheti a "nagyvilági élet illúzióját", s eltávolodik a kispolgári élettől; "a jóléthez való dörgölőzés valami olyat rakott rá, ami nem fog többé letörlődni", s később a "bálra való emlékezés állandó foglalkozásává vált" (I.8.). De nemcsak a bál emléke élteti: Léoné ("átkozta magát, miért is nem szerette"), majd Rodolphe-é is (ezt "bezárta szíve legmélyebb rejtekébe") - egész élete folyamatos emlék- és múltidézés lesz.
Szabadulási kísérletei valójában nem igazi kitörések - csak az eléje kerülő lehetőségekkel foglalkozik: apja "örül, hogy megszabadul tőle", ő pedig, első próbálkozásként, férjhez megy, hogy elkerüljön Bertaux-ból, a tanyáról. Amikor unatkozik, egészségi állapota bírja arra Charles-t, hogy hagyják el Tostes-ot - a költözés, a gyerekszülés a következő kísérlet. Aztán a Rodolphe-kapcsolatba veti bele magát, majd bármire képes, hogy fenntarthassa viszonyát Léonnal. "Nem hajlandó szembenézni tényleges helyzetével, s ennek következményeként végül is tönkreteszik azok a realitások, melyeket megpróbált semmibe venni. Gazdagabb és ragyogóbb élet utáni sóvárgásának az a végeredménye, hogy kislányát, aki [É] árván maradt, egy pamutfonógyárba küldik munkásnőnek" (E. Wilson). Először még "erényesnek és elérhetetlennek" látszik Léon számára, aztán egyre kevésbé tud úrrá lenni az eseményeken, egyre mélyebbre süllyed, egyre alárendeltebb szerepet játszik. Gyorsuló tempóban látjuk erkölcstelenségének fokozatait: "szinte kéjjel élvezte a győzelmes házasságtörés minden gonosz iróniáját" (II.11.), "egész élete a hazugságok szövedéke lett, valóságos szükséglet, hóbort és élvezet volt ez egyszerre" (III.5.), "ingerlékeny lett, torkos és kéjvágyó"; "egyedül a maga szenvedélyei foglalkoztatták, s a pénzzel annyit se törődött, mint egy főhercegnő" (III.6.) - "mégsem volt boldog, s azelőtt sem volt az soha". Lheureux zsarolására férje betegeitől hiteleket szerez, Léont sikkasztásra biztatja; végül, pénzt kérve, sorra látogatja Rodolphe-ot, Guillaumint (akinek még elutasítja közeledését) és Binet-t (neki már felajánlkozik); végül Justin beviszi Homais "capharnaumjába". ™ngyilkosságának oka nemcsak a lelepleződéstől való félelem, a kifizethetetlen adósság, hanem csalódása romantikus eszményeiben. Emma egyszerűen "eltévesztette a teret. Yonville-t nézi Párizsnak. Párizsban Balzac-hősnő lehetne, Goriot apó lánya, félelmetes-pompás nősténytigris. Yonville-ben 'csak' Flaubert-hősnő, Bovary felesége, komikus-megható férfipréda (Poszler Gy.).
Házasságtörő asszonyok történeteinek sora kezdődik Emmáéval az irodalomban
- Anna Karenina (1877), Effie Briest (1895) -; és megjelennek gátlástalan női karrieristák (Becky Sharp, 1848) és önmegvalósítók (Nóra, 1879) is.
Charles középszerű egészségügyi tiszt (orvosi vizsgáit nem tette le, szakértelmének teljes hiányát ortopédiai műtétje és Emma haláltusája teszi nyilvánvalóvá: mindkétszer igazi orvosokat kell hívatni - Hippolyte pedig "eleven szemrehányás az ő gyógyíthatatlan butaságával szemben"). Szorgalmas, ostoba kollégistaként jelenik meg, s a "ridiculus sum" büntetés egész életét jellemzi; komikus első házassága után felszabadultan rajong Emmáért, és "magát is többre kezdte becsülni azért, hogy ilyen feleségre tett szert" (I.7.). Miközben felszarvazzák, "a halandók legboldogabbjának érzi magát" (III.5.); mindkét szeretőnek szinte felajánlja hitvesét: ír Rodolphe-nak, hogy a "felesége a rendelkezésére áll" (II.9.); ő beszéli rá Emmát, hogy maradjon Rouenban (II. 15.), majd amikor felesége "tanácsért" megy Léonhoz, megdicséri ("Milyen jó vagy!") - ekkor tölti Emma a fiúval a "mézesheteknek beillő" három napotÉ A "lapos társalgó" Charles földhözragadt, "szánalmas figura" (Emma); állandóan "alszik és horkol"; "csak bizonyos alkalmakkor csókolta meg a feleségét. éppolyan szokássá lett ez nála, mint akármelyik más szokása, s mint unalmas vacsora után egy előre sejtett utóétel" (I.7.).
A fontoskodó tényszajkózó, Homais, a nyárspolgár patikus "megtestesíti a kor progresszív és természettudományos világnézetének minden laposságát és ostobaságát" (Babits). Alkalmazkodik minden körülményhez és helyzethez (a kis Berthe-től pl. Bovary lecsúszása után eltiltja gyerekeit). Pályája felfelé ível; Charles halála után minden orvos elmenekül Yonville-ből, ő pedig megkapja a hőn áhított becsületrendet. állandó vitája a bőbeszédű Bournisien plébánossal is ostobaságának bizonyítéka - ez persze nemcsak a két figura, hanem a materialista és idealista filozófia paródiája is a szkeptikus Flaubert-től.
"Rastignac vidéki énje", Rodolphe, "polgári józanságával" egyre inkább megveti Emma rajongását, aki "nagyon érzelgőssé" válik - kapcsolatuk a férfi szemszögéből
a (majd) "hogyan szabaduljak meg tőle?" cinikus kérdéstől a "jó kis szerető volt" flegmatikus zárásig tart. "Rastignac is Rodolphe-fá zsugorodna Yonville-ben"; Léon pedig "szomorú Werther-fattyú" (Poszler Gy.), aki már nem tud cselekedni. Az alattomos "csúszó-mászó féreg" uzsorás kereskedő, Lheureux, Emma kísértője, "hétköznapi sátán" (Balassa P.); az öngyilkosságát is lehetővé tevő Justin viszont őszintén szereti az asszonyt, akinek "sejtelme sincs" arról, hogy "a szerelem itt remeg a közelében, a durva vászoning alatt" (II.14.).
A figurák nem "hősök" a romantika (és a rendkívüli alakokat teremtő Balzac és Stendhal) felfogásának értelmében, kizárólag karikatúrák, torzképek jelennek meg - már senki nem lehet igazi hős, de igazi áldozat sem. A mellékszereplők sorából társadalmi körkép rajzolódik ki: a polgárság képviselőin (közjegyző, adószedő, fogadósné, zongoratanárnő stb.) kívül az író a nemességen is ironizál (lóverseny, Lavardiáre gróf stb.) és változatos jellemű szolgafigurákat is megjelenít. (A beszélő nevek is jellemeznek - Bovary ("bovin, boeuf") ökör; Justin ("juste") igaz; Lheureux ("heureux") boldog; Homais ("homme", "homéopathie") ember vagy homeopátia -, és az olvasmányok is: Emma mást és mást forgat különböző életszakaszaiban (a zárdában: Chateaubriand-, Scott-, Lamartine-műveket, majd: Sue, Balzac, Sand következik, végül: erotikus regények); Charles fel sem vágja az orvosi lexikont, elalszik a szakmai hetilapon; Homais pedig kívülről fújja az újságot, pedig "a sajtó az elbutulás iskolája, mert fölment a gondolkodástól", Flaubert, 1871).
Emma portréjával azt a tapasztalatát igazolja az író, "hogy az ember a túlságos, a kizárólagos érzelmeket keresi, holott csak az élhető, ami sokrétű és szürke" (1859), az ábrándozás meg "hitvány szörnyetegÉ a lelkek szirénje: dalol, hívogat, odamegyünk hozzá, és nem térünk vissza soha többé" (1846). Bovaryné életvitele, csalódássorozata a romantikus illúziók kudarcának ironikus képe, a mű éppen olyan szatírája a romantikának, mint annak idején a Don Quijote a lovagregények divatjának. Az író úgy irtja ki (magából is) a romantikát, hogy "művének tárgyává teszi"; "realista lesz, hogy leleplezze ezeknek az álmoknak hazug és egészségtelen voltát" (Hauser A.). Nemcsak e magatartást, hanem a szélsőséges, romantikus regényformát is megszünteti a hétköznapiság "feszes szerkezetű, mikrokozmikus" ábrázolásával, és a szövegben is megtöri, ironikusan, a romanticizmust (Rodolphe csábító közhelyeire a vásárból felhangzik a "válasz": "trágyázásért", "egy merinó fajtájú kosért", stb.).
Flaubert egyik vívmánya az elbeszéléstechnika megújítása. Eltűnik a mindentudó regényíró, megváltozik a narratív funkció: az író nem interpretálja az eseményeket; mindig valamelyik figura szemével látunk, a nézőpontok áttűnnek egymásba. Az iskolatársként megszólaló szereplői elbeszélő, a láthatatlan narrátor nézőpontja a Bovary-szülők szemszöge után Charles-éba megy át; a fő szólam - a narrátoron kívül - Emmáé lesz, akit először Charles lát, majd retrospekció utal neveltetésére. Vele kapcsolatosan Flaubert sokszorozza a nézőpontokat: ideál Charles-nak, Rodolphe-nak "helyes asz-
szonyka", a márki szerint "igen formás a termete és nem is köszön parasztosan", Léonnak kezdetben "minden dráma hősnője" stb. Emma halála után újra Charles, majd a narrátor szól. A közvélemény szemlélete is tükröződik ("legalábbis így mondták a Yonville-i polgárok"); mindent többféle nézőpontból látunk (pl.: Lefran?ois-né mutatja be Yonville-t); a közlésmódok közül nagy szerephez jut a szabad függő beszéd.
Az írói lelkiismeretesség példájává lett Flaubert rendkívüli műgonddal, dokumentumok gyűjtésével, helyszíni szemlékkel dolgozik, rengeteg vonással és színnel, de egyetlen olyan sincs, "amely ne volna tökéletes mása a valóságnak" (Babits). Megszállottan keresi a pontos kifejezéseket ("a szó pontossága a gondolat pontosságából következik"); módszere a számtalan apró, de jellemző tény ("úgy kezeli tollát, mint mások a bonckést", Sainte-Beuve). Alkotói magatartása a sokat emlegetett impassibilité, de valójában nem is szenvtelen, nem érzelemmentes: csak le kell győznie, el kell rejtenie saját érzelmeit. ("Amikor leírtam az idegroham szót, annyira [É] átéreztem, amin az asszonykám átment, hogy attól féltem, rajtam is kitör a roham", 1853.) Az igeidők, igemódok kezelésének nagymestere - nála ezek nem törik meg a stílus egyneműségét -, nem vált időt pl. az álomleírásokban ("négylovas hintók viszik EmmátÉ": az ábránd beépül a jelenbe, a horkoló Charles és a bölcsős gyerek mellé, így az utazásvágy és a prózai valóság egyszerre hat).
A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak (Charles sapkája, menyasszonyi csokrok, hajtincsek; a kastélyban nemcsak gránátalma és ananász van, de még a cukor is fehérebb). A tárgyak, érzetek előhívják a múltat, megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között (ez lesz majd a prousti technika alapja is): a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét; Homais locsolgatja Emma muskátlijait és ez Charles-ban emlékfolyamot indít; a bálban leskelődő parasztok arca felidézi Emmának leánykori, tanyasi nyomorát; a színházban látottakról saját esküvőjére gondol.
Lassítják a tempót a részletező leírások (Yonville, az esküvői torta) és a csöndek, a szemlélődés gesztusa is; ez nemcsak az írót, a figurákat is jellemzi ("nem szóltak többet egymáshoz", "csak mennek-mennek, karonfogva, némán" stb.). állandóan visszatérő trópusok pl. a ló-képek (a volt feleség "rozzant gebe", Charles úgy tanul, "mint a robotoló lovak", Emma "úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját"); a mű elemzői megállapították, hogy a domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert "semmit sem fogad be igazán"), a fő toposz pedig az ablak, Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (a homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal); de a szomszédok szintén kémlelődnek, még a parasztok is lesik a bált a kastélyban - "vidéken az ablak pótolja a színházat, a sétát is" (II.7.). (A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete "olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját" (I.7.). Bár az író azt vallotta, hogy "feszélyezi a metaforikus érzéke", és "mint a tetvek, úgy marják a hasonlatok", ezért "egyebet se tesz, mint irtja őket, hemzsegnek tőlük a mondatai", hagyott még költői képeket a regényben.
A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor "Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban"; Léon házasságának hírére Bovary levélben közli: "szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne"; Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál (l. Párizs térképe, a szenilis
herceg, Berthe névadása). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban!) Emma elcsábítása; egyre gyorsabb váltások után jelenik meg (a legszegényebb, de önzetlenül adakozó) Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd - alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő "a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság" -, majd a patikus vallásellenes reagálása következik, végül a tűzijáték leírása és Homais cikkének rezüméje. (A szegénység-alaptéma mellett komikus, de reális a vásár szólama, ironikus a romantikus csábításé.)
Flaubert "gyűlöli a silány módon gondolkodást": nem is a polgári osztályt, hanem "az ostobaságnak azt a fajtáját, melyet leggyakrabban közöttük fedezett fel". Egyik utolsó, Maupassant-nak írt levelében fogalmazta meg (szállóigévé vált) gondolatát:
"a földnek határai vannak, de az emberi butaság határtalan" (1880). M. Kundera véleménye szerint "Flaubert a butaságot fedezte felÉ ez a legnagyobb felfedezése annak a századnak, amely oly büszke volt tudományos szellemére. Regényeiben a butaság az emberi léttől elválaszthatatlan dimenzió. Szegény Emmát elkíséri szeretkezéseinek ágyától halálos ágyáig, mely fölött két félelmetes agélaste (Čhumorérzék nélküliÇ), Homais és Bournisien, mintegy gyászbeszédként, hosszasan fejtegeti sületlenségeit, de Flaubert-nek a butaságról szóló látomásában az a legmeghökkentőbb, legbotrányosabb, hogy az ostobaság korántsem enyészik el a tudomány, a technika, a haladás, a modernség hatására, épp ellenkezőleg, maga is együtt halad a haladással!"
A művet Gyergyai Albert fordította.
KEMéNY ZSIGMOND
A rajongók
(1855-1859)
É az embersorsokat valami különös, immanens törvény vagy dinamizmus irányítja; a hős sorsa ott alakul előttünk. Az embersorsot formáló erők valami egyén fölötti szövevénybe összefonódva, építve és rombolva alakítják az életpályát.
(BARTA JáNOS)
A magyar regényírás báró Kemény Zsigmond (1814-1875) műveivel közelítette meg először a kortárs európai nagyepika szintjét. Németh László és Móricz Zsigmond őt tartotta a múlt század legnagyobb magyar regényírójának, Szabó Dezső "a magyar fátum alá rekesztett" személyiségek közé sorolta, Berzsenyi Dániel, Katona József és Madách Imre mellé. Politikus és publicista is volt, a magyar nemzeti önismeret és emlékezet céltudatos formálója.
Első irodalmi alkotásainak jelentőségét az árnyalt, aprólékos lélekábrázolás adja; szereplőinek jelleme és sorsa izzó szenvedélyek harcában bontakozik ki. A pályája csúcsán megjelenő történelmi regények Erdélyben játszódnak, a szerző szűkebb hazájában, a két nagyhatalom között egyensúlyozó és nemzetiségi-vallási ellentéteket is magában hordozó fejedelemségben. A hősök a történelmi folyamatok sodrában, a
társadalmi ellentétek kereszttüzében kísérlik meg személyes céljaik megvalósítását.
A nagyregények ilyenformán három egymásra épülő szférában ábrázolják az emberi küzdelmeket: a totális (történelmi) háttérben, a közvetlen (társadalmi) környezetben, valamint az előteret alkotó személyes sorsokban.
A rajongók c. regény története is e három szinten zajlik. A mű első oldalain részletes korrajz olvasható; az író végigtekint a harmincéves vallásháború, az európai békét minduntalan feldúló "szeszélyes vagy tragikai fordulatok" sorozatán. Ez a rendkívül viharos időszak a történelmet eszményekkel álcázott, valójában kíméletlen hatalmi harcok végtelen sorozatának mutatja. A vallásháborúk zűrzavarának "derekán", 1638 végén indul a cselekmény, amikor "még sötétebb és kétségbeejtőbb" a "vallásszabadságért" vívott háború. Ebben a közegben vívják meg saját létharcukat a regény második szintjének tényezői, Erdély társadalmi csoportjai, politikai és vallási erői.
II. Rákóczi György fejedelemsége - kétarcú politikával - egyfelől az evangélikusok védelmezőjeként lép fel a császári és katolikus Magyarországgal szemben, ugyanakkor a saját felekezeti kisebbségeit kész kíméletlenül elfojtani. A vallási célzatok mögött nyilvánvalóan politikai szándékok, azok mögött is - a mű harmadik rétegében - személyes erények és vétségek, szélsőséges indulatok (a "rajongás" válfajai) húzódnak meg.
Az események középpontjában két főszereplő áll - a regény különleges szerkezeti vonásaként ők személyesen soha nem találkoznak. Egyikük Pécsi Simon, a politika
és a közélet porondjáról immár visszavonultan élő tekintélyes férfiú, Bethlen Gábor egykori kancellárja. Vele szemben áll a jelen politikai életének meghatározó személyisége, Kassai István "címnélküli kancellár", a fejedelem tanácsadója. Ellentétük fő oka Kassai "szertelen vagyonszomja" (mindenáron meg akarja kaparintani Pécsi Simon birtokait) és elhatalmasodó gyűlölködése: riválisa politikai súlyát és személyes tekintélyét is meg akarja semmisíteni.
Az "ítélőmester" több úton próbálkozik. Korábban örökbe fogadta Kassai Elemért, unokaöccsét, csupán mert az Pécsi Deborah szerelmese volt, és így tekintélyes hozomány várományosa. Pécsi Simon azonban átlátott ellenlábasa szándékain, és nemkívánatos személynek tekintette Elemért. Kassai második - és a regényünk főcselekményét kitevő - manővereként kieszközli az erdélyi fejedelemtől a szombatosok "fő- és jószágvesztéséről" szóló rendeletet (1638. december 21-én). E lépés nyilvánvaló okát a közvélemény is gyanítja: "a szombatosok ügyét [É] Pécsi megrontására hozta szőnyegre" a körmönfontan ügyeskedő kancellár, hiszen ellenfele közismerten kapcsolatot tart ezzel a szektával. Az események irányításának eszközéül Kassai István behálóz egy szombatos papot, Laczkó Istvánt, és zsarolással kémkedésre kényszeríti.
A regény középső szakaszában az író az eseményszálak váltott szövésével halad előre, időbeli előre- és visszalépésekkel, minden jelentős szereplő nézőpontját és motivációját egyenként és részletesen megvilágítja. Ennek formája leggyakrabban a belső monológ. ?gy váltakoznak Laczkó István, Klára, Elemér és Deborah kedélyhullámai, tépelődései, vívódásai a sorsfordulatok előzményeiként, illetve következményeiként. Folyamatosan élesedik Kassai István és Pécsi Simon ellentéte is. A bonyodalom kezdete után Elemér - szerelméről lemondani kényszerülve - félreáll, elhagyja a gyulafehérvári udvart, a mezei hadak kapitánya lesz a Pécsi-birtokok körzetében. Az ő visszavonulásával párhuzamosan egyre inkább előtérbe kerül Gyulai Ferenc, és betölti barátja helyét a Pécsi-házban is, a fejedelmi udvarban is. Laczkó István a bűntudattól összeroppan, vállalja a jobbágysorsot, és megpróbálja helyrehozni végzetes hibáját. Felesége, Bodó Klára hősiesen és sikeresen dacol a sorssal, a fejedelmi udvarba kerül, és - megnyerve Lórántffy Zsuzsanna személyes pártfogását - kevés híján a férjét is kimenti Kassai István körmei közül. Pécsi Simon és Deborah csöndesen élik napjaikat, csupán elszenvedik a történéseket, nem kívánnak harcolni sorsuk ellenében. Kettejük párbeszéde a regény eszmei csúcspontja. A háttérben - a megoldásban végső fordulatot hozó epizódsorként - Báthory Zsófia hercegkisasszony és ifjabb Rákóczi György készül az esküvőre. (A rajongók "kompozíciós remeklés" - vélekedik Németh László.)
A tetőpont a szombatosok andrásfalvi találkozója. Pécsi Simon eltökélt szándéka, hogy ezen lecsillapítja a szélsőséges indulatokat, mértékletességre inti a "rajongókat". Kassai István ellenben az indulatok előzetes felkorbácsolásán munkálkodik, közben pedig levélben tájékoztatja az erdélyi főbírót a "veszedelmes" készülődésről. A válság éleződésével újból megjelennek a nagypolitika erői: külpolitikai fejlemények következtében küszöbön áll a magyar király elleni támadás, és ez fékezi a felekezetek elleni belső fellépést Erdélyben. Kassai érdekei tehát azt követelik, hogy Balázsfalván zavargás törjön ki.
A végzetes eseményen a balsors Pécsi Simon ellen fordul, Kassai manőverei beválni látszanak. A szombatosok elvakultsága és a tragikus véletlenek sorozata tömeghisztériát robbant ki, amelynek első áldozata az a Kassai Elemér lesz, aki pedig a béke szolgálatában érkezik a gyűlésre. Laczkó István is életét veszti. Elemér felkoncolása Kassai István számára a legfájdalmasabb veszteség; most már csak a kapzsisága elégülhet ki, ha megkapja a szombatosokkal együtt bukó Pécsi vagyonát, elsősorban az andrásfalvi uradalmat.
A megoldásban azonban ismét közbeszól a sors, ezúttal a házasuló fejedelmi pár szeszélye képében. Zsófia nászajándékul elhangzó kérésére Gyulai Ferenc lesz az értékes Pécsi-birtok ura, egyúttal Deborah kezét is megkapja - jóllehet ő Bodó Klára iránt vonzódik. Laczkó István özvegye azonban a szegények és betegek istápolásában lelte meg életcélját Rápolton, férje utolsó tartózkodási helyén. Minthogy pedig időközben a török szultán hozzájárult "a magyarországi evangélikus rendek sérelmeinek orvoslásáért indítandó hadviselet"-hez, Kassai István kiszorul a politikából, kegyvesztetté válik, Pécsi Simon ellenben visszanyeri a fejedelem jóindulatát - az ítélőmester "nem soká élte túl" a végső fordulatokat.
A mű elsődleges tanulsága: az emberi sors kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan. Kérlelhetetlen törvények bonyolult erőrendszere áll fölöttünk, amelyhez alkalmazkodni vagy amelyet befolyásolni nem lehet. épp azokat söpri el a legnagyobb erővel, akik a legjobban küzdenek ellene, elsősorban a fanatikusokat, a szenvedélyek és vágyak megszállottjait, a "rajongók"-at. A tragikus vétség klasszikus eleme, a "hübrisz" Kemény Zsigmond világában különös jelentőséghez jut. Mindenfajta szélsőség, elhivatottság és elbizakodottság a sors kihívásának minősül. (Ennek a világlátásnak a gyökere 1849 tanulságában rejlik; Kemény Zsigmond történelem- és sorsszemléletét a szabadságharc előre látott tragikus bukása döntően befolyásolta.) Az erkölcs szolgálata sem szolgáltat jogalapot a kiemelkedésre: a legkiválóbbak éppúgy elszenvedik a csapásokat, mint a legsilányabbak. Kassai Elemér talpig becsületes fiatalember, Pécsi Simon önzetlen és nagylelkű férfiú, mégis mindkettőjüket elsöprik a törvények, sőt épp a lelki nemesség és jóság sodorja őket végveszélybe (Eleméren ez be is teljesedik). A kiszolgáltatottság ugyanakkor az ellenpéldára is érvényes: a morált a saját önös céljaira eszközül felhasználó Kassai István, a machiavellista intrikus, a lelkiismeret nélküli alattomos figura is a véletlen játékszerévé válik, jóllehet a végső fordulatokig fölényes biztonsággal és célravezetően kormányozza hajóját.
A sors kiváltképp a megmerevedett társadalmi rendben tragikus. A magyar viszonyok - a történelmi időben éppúgy, mint Kemény Zsigmond jelenében - rendkívül merevek. A származás kijelölte útról való letérés végzetes bűnnek számít Szőke Pista részéről éppúgy, mint Pécsi Simon esetében.
A rajongók szereplői tehát csaknem valamennyien tragikus hősökké válnak, két típus kivételével. Akad, aki "a sors fölött áll", "szilárd jellem" (Barta János kategóriáit alkalmazzuk, a továbbiakban is), nevezetesen Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony. Megemlíthetjük mellette a fejedelmet, Rákóczi Györgyöt is, de ő kevésbé jelentős szereplő, nem kerül az események fővonalába. A fejedelemasszony magasságát megközelíti Bodó Klára, aki magára maradva
gyermekeiről is gondoskodni tud, és helytáll a kritikus helyzetekben ("érzem, hogy erélyemnek a szükség csak újabb meg újabb tért nyitna"). ő azonban csak a saját életútját illetően győzi le a mostoha körülményeket, csak magának teremt "külön világot", férje tragédiája őt is sújtja. Kivonulása a társadalomból (lemondása a világi boldogságról, a szegények és betegek gyámolítása) már bizonyos fokú életvereség. Mégis ő az egyetlen szereplő, aki saját tiszta erkölcsisége szerint tud élni. A többieknek még ez a részsiker sem jut osztályrészül.
A végzet szeszélyeit elkerülő másik típus a sodródó figuráké, a "gyermekkedélyek" osztálya. Nekik nincs határozott törekvésük, ezért nem ütköznek össze semmilyen törvénnyel, de nem is érik el vágyaik teljesedését. Gyulai Pált a szerencsés véletlen sodorja előre, rangot és gyönyörű feleséget is kap - bár ő az egyetlen fiatalember, akit hidegen hagy "Sáron Rózsájának" varázsa, ezzel szemben Bodó Klárához vonzódik egyre erősebben, reménytelenül. Laczkó István gyenge jellemű figura, ő "a legcsekélyebb akaraterejű" szombatos, méltán lesz Kassai bábfigurája. ™nérzetre ébredésekor azonban előre lép - a tragikus sorsúak táborába, hisz megkísérli helyzetének megváltoztatását. Hősies fellépése a szombatosok gyűlésén hatástalan, a berontó nemesek és hajdúk egyszerűen lemészárolják. A regény eszmevilága szerint származásának megtagadása volt az ő eredendő bűne, koldusból lett módos lelkész, ezzel váltotta ki maga ellen a végzet haragját.
Pécsi Simon "szűcsmester fiából lett mágnás" Bethlen Gábor idejében - ez a mozzanat politikai ellenfeleinek gőgjét és irigységét váltja ki (Kassai szerint "a nagyok közé tolakodott"), és így a sors büntetését. Messze kimagaslik kortársai közül - ez is vétségnek számít -: tudatosan él, tudományokban jártas "csillagjós", "szent énekeket" szerez és énekel, szíves vendéglátója minden idegen utazónak, pártfogója a szombatos szektának. "Dúsgazdag Epicur", valamint "ábrándos és előítéletes ember". Szilárd életelvek szerint él, épp ezért kell belátnia: "el volt tévesztve egész életünk".
Pécsi Deborah az "önsorsrontók" közé tartozik. élete azért fut zátonyra, mert - engedve imádott apja kérésének - kiadja szerelmese útját. őt a tiszta gyermeki szeretet ítéli tragikus sorsra. Az igaz érzelem elfojtása "az önmagukat elvesztők" bűne. Nem ura érzéseinek, megütközik Gyulai Ferenc hidegségén, és belelovalja magát az utána való sóvárgásba. "érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de a szeszély és e büszkeség álérzéseket is hamar iktatott a valódiak helyébe". Boldogtalanságra rendeltetett.
Kassai Elemér az erkölcs és kötelességtudás áldozata; vesztét a nagybátyjával való kapcsolata okozza. "Jellemétől idegenkedtem, kincsére nem vágytam, s bár hallám, hogy Pécsinek halálos ellensége, nem volt szívem visszautasítani a gyűlölt öreget." Tudomásul veszi sorsának csapását (Deborah elfordulását), ezután megkísérli kivonni magát nagybátyja, illetve a sorsa hatóköréből, de sikertelenül.
Kassai István a negatív főszereplő, ő az író jellemtipológiájában az "önmagukat szétzúzók" körébe tartozik. Bűne: irígység, kapzsiság, önhittség.
Kádár és a legtöbb szombatos megszállott, elvakult "rajongó". ők "az erény szörnyetegei" (Németh László), önnön bukásuk előidézői, de bűntelen embertársak halála is szárad lelkükön. A nép - pl. Kassai felbujtására, Pécsi Simon pénzszóratására - rendkívül ingatag, befolyásolható, bárki ellen vagy mellé hangolható.
A magyar irodalmi és tudományos nyelv csak az 1830-as években kezdett erőre kapni, elsősorban az újabb nyelvújítási mozgalomtól támogatva, másrészt a népnyelvből merítve. A költészet a prózánál előbbre járt, és Kemény Zsigmond beemelte stílusába a romantikus poézis elemeit, annak gazdag és fordulatos eszköztárát. Különleges szókapcsolatokkal, újszerű asszociációkkal éreztette a lélek rebbenéseit, fejezett ki erkölcsi-gondolati-indulati reflexiókat. Nagy súlyt helyezett a plasztikus láttatásra.
A cselekmény mozgatói a harag és a szeretet hullámai. Epikájában nagyfokú líraiság uralkodik, a hangulati tartalmak jelentős szerepet kapnak, az író elsődleges célja az egyén és a világ közti kapcsolat feltárása. Elbeszélői magatartásában a tényszerű tárgyilagosság, a hősök énjébe való beleélés, a reflexió és a boncoló jellemzés váltakozik. Előadásmódja is változatos: narráció, monológ és párbeszéd, átképzelés és jelenetezés egyaránt megjelenik regényében.
MADÁCH IMRE
Az ember tragédiája
(1859-1860)
Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig egymásután cselekszi ezt. Igaz ugyan, hogy mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment.
(MADáCH LEVELE ERDéLYI JáNOSHOZ, 1862. IX.13.)
Madách Imrét számos, egymás hatását felerősítő körülmény késztette főműve megírására (Európa társadalmi, gazdasági és tudományos élete forradalmi átalakulásokon ment át, Magyarországon a tíz éve elvesztett szabadságharc után ismét kiéleződött a politikai helyzet, és nem utolsó sorban saját személyes válsága is motiválta).
Az ember tragédiája filozofikus síkra emeli az egyetemes, nemzeti és individuális létkérdéseket. Műfaja drámai költemény, más szóval bölcseleti-lírai dráma. Madách műve tagja annak a sornak, amelyet Dante nyomában pl. Milton, Byron, Shelley, Goethe és Vörösmarty nagyszabású, a műfaji határokat átlépő alkotásai is fémjeleznek. A mű eszmei háttere is rendkívül sokrétű; számos tudományos, szellemi irányzat kap benne valamilyen szerepet, pl. a liberalizmus, a pozitivizmus, a biológiai és statisztikai determinizmus, az örökléstan, az utópista szocializmus, a deizmus és a panteizmus. A kompozíció az ellentétes erők harcának elvére épül. A konfliktus egyik pólusán (de a mű egészében is, az egyes színeken belül is) egy-egy elvont eszme megvalósításának igénye jelenik meg, míg a másik pólust az anyagi-társadalmi tényezők alkotják. Az ellentétes erők összecsapása után egy újabb idea merül fel, amely egyben a következő szín kiindulópontja is.
A dráma alapkonfliktusát a függőség, valamint az első színben megjelenő (Lucifer által képviselt) autonóm létforma ellentéte alkotja. Lucifer a paradicsomi boldogságban élő ádámot a második színben arra bírja rá, hogy ő is dacoljon az úrral, lépjen ki az isteni "gondviselet" védelméből, vállalja a "nemes, de terhes" önálló életet. A bűnbeesés után ádám (évával együtt, immár "a paradicsomon kívül") büszke önérzet és szorongás közt ingadozva éli önálló földi életét, és az ígért mindentudást kéri számon a csábító szellemtől. Lucifer a továbbiakban (a történelmi színekben) álomképek sorozatával tárja fel ádám előtt az emberi szellem egyfajta fejlődéstörténetét.
Először a szabadság kétféle változatáról látunk példázatot. ádám Egyiptomban
- fáraóként - a korlátlan egyéni hatalmat próbálja ki, az évezredekre szóló személyes dicsőségbe kóstol bele, de egy "ismeretlen érzés" (a "milliók" iránti együttérzéssel társult szeretetvágy) a szolganép felszabadítására ösztökéli. A "szabad állam"-ban, Athénban azonban a nép (a nyomor miatt, a demagógia prédájaként) nem tud élni szabadságával, az ő szolgálatát vállaló nagy egyéniséget pedig elveszejti. A magasztos eszményeiben csalódott egyén most azt a célt tűzi ki, hogy "éljen magának, és keresse a kéjt". A szabadosság életelve a császárkori Rómába vezet. Az eszmények hiánya azonban a pusztulást hozza magával, a "döghalál"-t, amelyet már a római színben a kereszténység új eszméje győz le.
Konstantinápolyban ez is hitelét veszti: az emberi szeretet elvét megcsúfolja a vallásháború, a szeretetre "bűnbélyeg" kerül, a szeretni vágyó embereket a zárda ajtaja elválasztja egymástól. ádám, aki ismét csalódott eszményeiben, Prágában a tudományt szolgálja (Kepler személyében), az igazi tudásra viszont a császári udvar nem tart igényt, a tudós felesége pedig udvaroncokkal flörtöl. Párizsban mégis - átmenetileg, mint "álom az álomban" (Sőtér István) - felcsendül "a jövő dala"; a nagy francia forradalomban, ha ellentmondásosan is, de diadalra jutnak a legnemesebb eszmék: az "egyenlőség, testvériség, szabadság". újra Prágában (a tizedik színben) éva visszatér férjéhez, és Kepler tanítványának lelkes figyelme a jövő ígéretével kecsegteti ádámot.
Az "új világban", London "szabad verseny"-ében (ahol "az élet korlátozza önmagát") viszont csak az érdekek diktálnak, hiányzik pl. a "kegyelet", az elvont eszmények eltűnnek. A londoni szín záróképe: vízió a kor áldozatainak haláltáncáról. Egy "védő" és "buzdító", tudomány vezérelte világot áhít most már ádám, de a jövőt jelképező falanszterben a rideg célszerűség uralkodik, megszűnt "a haza fogalma", funkcióját vesztette a tudomány és a művészet, tilos az anyai szeretet és a szerelem is. Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi kultúrát és az embertársakat, hisz "Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét". Végképp elszakítana minden köteléket, "mely a földhöz csatol"', lelke azonban (a "Földszellem" uralmából) nem szabadulhat a testtől. ádám tehát visszafordulni kényszerül, mégis alapigazságok fogalmazódnak meg benne: "bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet." Kimondja, hogy "az ember célja a küzdés maga." Ez a jelenet a mű egyik eszmei csúcspontja.
Mégis, a kihűlőben lévő földre visszatérve, ádám az eszkimó színben a teljes fizikai, szellemi és erkölcsi leépülést tapasztalja. Az utolsó részben, a záró keretszínben fellázadna ("Ne lássam többé ádáz sorsomat"), feladná "a hasztalan harcot": a szabad akarat végső, de torz megnyilvánulásával önmagát áldozná fel az emberiség megmentésére. éva azonban átszellemült boldogsággal a tudomására hozza: "biztosítva áll már: a jövő". A Lucifer által felvázolt történelmet így mindenképpen vállalni kell. Az ember döntési lehetősége csupán abban áll, hogy szabadon választhat a "bűn és erény" között, és a "végtelen tér"-ben vállalhatja a "tettdús élet"-et. Segítsége az iránymutató isteni "szózat" lehet (csak meg kell hallania), mentsvára pedig az isteni kegyelem védőpajzsa. Sokat sejtető, szállóigévé vált mondattal zárul a mű: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"
A részek dialektikus egysége nem csupán a Tragédia felépítésének, hanem világképének is az alapja. A befejezett "nagy mű", a teremtett világ: egymással küzdő erők egysége. A három főangyal által dicsőített és egyben képviselt fogalmak is ("Eszme"; "Erő"; "Jóság") együtt a világ teljességét szimbolizálják: a szellemi, az anyagi szférát, valamint az erkölcsiséget. A három főszereplő (ádám, Lucifer és éva) hasonló hármasságot képvisel: az eszméket, a rációt és az ösztönöket. Hárman együttesen alkotják az emberi teljességet.
Az úr maga: az idők és a világ teljessége, az ellentétek egysége, maga az abszolútum, aki a "végtelent és időt alkotta", őbenne a szintézis is megtestesül. Lucifernek az elsőbbséget és az isteni tökéletességet megkérdőjelező szavai után az úrnak módjában állna az "önhitt" szellem megsemmisítése, "gúnnyal" adja neki a két fát, és a végkifejletet előre látva engedi, hogy a tagadás szelleme próbára tegye az első emberpárt. Az eszkimó szín után Lucifer győztesnek érzi magát, az úr viszont ekkor már hatalma teljében, mindenhatóságát egyértelműen kinyilvánítva lép közbe: "A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság."
Lucifer a tagadás képviselője ("Míg létez az anyag, Mindaddig áll az én hatalmam is, Tagadásúl, mely véle harcban áll"), a "hideg számító értelem" megszemélyesítője, aki egyrészt a tényekkel való szembenézésre kényszerít (lásd neve: «fényhozó«), de egyoldalúan torzít is, és ezért nem juthat soha teljes diadalra. Amíg Lucifer a személyes szabadság szószólója, amíg a feltétel nélkül hódoló angyali karral szemben a szabad véleménynyilvánítás jogának követelője, addig ádám harcostársa. Mint a földi élet tökéletes ismerője kalauzolja végig ádámot - az egyre kilátástalanabb álomsorozaton. Ez a történetív - egyoldalúan és célzatosan - a földi világ tökéletlenségét hivatott illusztrálni; cinikus szkepticizmusát csak az úr szavai ellensúlyozzák. ádámnak el kell fogadnia a Lucifer által feltárt "vég" fenyegetését, de ugyanakkor az isteni irgalomba vetett "hit" is megadatik a számára, így az emberi életút a fenyegetés és a bizalom között vezethet tovább.
A Földszellem a földi lét (az "anyagvilág") törvényeinek megszemélyesítője, panteisztikus isteni lény; az ember vele mindenütt találkozhat - "Elrészletezve vízben, fellegekben, Ligetben, mindenütt, hová benéz Erős vágyakkal és emelt kebellel" -,
a földi világ bármely szegletében megmutatkozik a megfelelő (nyitott) lélekállapot előtt. "Csak én lélekzem benned, tudhatod." ádám, a szellem és a lélek szabadságának keresője dacolni próbál vele, amikor a földi életet kilátástalannak látja. A lélek azonban a test nélkül nem létezhet (vö. József Attila: Költőnk és kora !), ádám nem léphet ki a Föld köréből, tovább kell vállalnia az esetleg "hasztalan" küzdelmet.
éva rendkívül összetett figura. ádám "hő vágya" hozta létre, benne a férfi élete "szebb létre" tesz szert. A férfival szemben ő otthonteremtő lény, aki "lugost" csinál a sivár környezetben a "vesztett éden" pótlására. Sokrétű arculatának további jellemzői az életélvezet, a szolgalét és az önfeledt boldogság képessége, továbbá a hálaérzet, a hiúság, és a kíváncsiság is. Mindent összevéve ő az ösztönök képviselője, a természetesség érvényesítője, egyben a korerkölcsök képviselője is. Lucifer az emberi "fajzat" nőfelfogásáról is kemény ítéletet mond: "Majd állati vágyának eszközéül Tekinti a nőt, [É] Majd istenűl oltárra helyezi" - "Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve [É] a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt." A legfőbb szerepét éva a tizenötödik színben nyeri el: az ő "tisztább lelkűlete" mindenkor képes meghallani az isteni iránymutatást, az úr "szózatát", és ebben rejlik hivatása a férfi mellett: "E gyönge nő tisztább lelkűlete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni."
ádám a "büszke férfinem" képviselője. Legelső szavaival jelzi célját: "úrnak lenni" a teremtett világban. Törvény- és kötelességtudó, de könnyen felcsigázható tudásvágy vezérli ("szomjúzom") - a saját lábára kíván állni. Teljességre és hatalomra tör, sőt isteni (abszolút) teljességre is: "Legyünk tudók, mint Isten". Büszke, de a hetedik színben már megnyilvánul emberi gyarlósága és végessége: "Kifáradtam - pihenni akarok." ő egyúttal az eszmék fanatikus híve, megvalósításuk harcosa. Szelleme, "e nyugtalan erő" a folytonos kudarcok ellenére sem hagyja pihenni. Számára minden mélypont után "újra felmerűl Az eszme, mely éltet lehel" a földre. Az eszmény minden bukás ellenére mégiscsak "fog dacolni, érezem, tudom."
A Tragédia jelentős témaköre az egyén és a közösség viszonya. A hatalom vagy a nép szolgálata a történelmi színek első nagy dilemmája, melynek lezárása ("Csak egyedül én voltam a bolond, Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság") Madách személyes politikai élményeivel is kapcsolatos. Lucifer szerint "Minden ember uralomra vágy", és a tömeg "minden rendnek malmán húzni fog." A nép-fogalom a politikában kiüresedhet: Párizsban Danton és Saint-Just egyaránt a "nép"-re hivatkozik. A tömeg és a kiemelkedő egyéniség kapcsolata a továbbiakban is az egyik főmotívum marad, a tizenharmadik színig az egyéni és a közérdekek felváltva kapnak szerepet. Ezt a kérdéskört is érinti az a tény, hogy a főhős - egyre kevésbé találva cselekvési lehetőséget - folyamatosan mind passzívabbá válik. Az egyén-közösség téma végső tanulságát jelentős mértékben alakíthatja a testvériség-eszme és a szeretet-elv is: az egyént önmaga kiteljesítésében az embertárs iránti vonzalom és felelősség is köti. ádámot Egyiptomban és Párizsban is a "rokonszenv" teszi fogékonnyá a másféle igazságok megsejtésére (mindannyiszor a nő vonzása is szerepet játszik).
Az ember tragédiájában végső soron a küzdéseszménynek jut a főszerep. Lucifer a "dőre tagadás"-sal csak élesztője a fejlődésnek, ádám előtt azonban "Végtelen a tér", "mely munkára hív". A zárókép utolsó szavai ("Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!") sokféleképpen értelmezhetők, de jelentésüket korábbi szövegrészekre emlékezve szűkíthetjük és pontosíthatjuk. Az űrjelenetben elhangzott: "A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga." ádám végső kételyeit tovább oszlathatja Péter apostolnak már a hatodik színben elhangzó útmutatása: "Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet."
DOSZTOJEVSZKIJ
Bűn és bűnhődés
(1866)
A teljes realizmusban megtalálni az emberben az embertÉ
Pszichológusnak neveznek: nem igaz, csak realista vagyok, a szó legnemesebb értelmében, mert az emberi lélek teljes mélységét ábrázolom.
(DOSZTOJEVSZKIJ: NAPLóJEGYZETEK, 1880-1881.)
Mindig azt mondják, hogy a valóság unalmas, egyhangú, s az emberek, ha szórakozni akarnak, a művészethez, a képzelethez fordulnak, regényeket olvasnak. Szerintem épp fordítva áll a dolog: mi volna fantasztikusabb és váratlanabb, mint a valóság? Mi volna olykor hihetetlenebb nála? Egy regényíró sohasem tud olyan képtelenségeket ábrázolni, mint amilyeneket a valóság tálal fel nekünk naponta ezerszámra, a legközönségesebb dolgok alakjában.
(DOSZTOJEVSZKIJ: DON CARLOS éS SIR WADKIN, 1876)
A múlt században, amikor "a nyugati regény a társadalomtól elidegenedett, a magány súlya alatt összeroppanó egyén ábrázolásába torkollik, az orosz kezdettől azon démonok elleni harcot ábrázolja, amelyek az egyént a világtól és a közösségtől elkülönítik. Ez a lényegbeli vonás nemcsak olyan figurák problematikáját magyarázza meg, mint Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és Ivan Karamazovja vagy Tolsztoj Pierre Bezuhovja és Levinje, nemcsak ezeknek az íróknak a szeretet-hitvallását és hitét, hanem az egész orosz irodalom messianizmusát is" (Hauser A.).
Az alapvető sorskérdést, az egyén elidegenedését, a modern ember elmagányosodását az oroszok a szabadság problémájaként fogalmazzák meg; tartanak az anarchiától, a bűnözéstől, az erkölcsi relativizmus veszélyétől. ("Beteg társadalmunkban felbomlik a jóról és a rosszról alkotott fogalom. Ki tudja ma, mi a ČjóÇ és mi a ČrosszÇ? Mindenki maga szerint tanítja." Dosztojevszkij.) Sehol sem élik át ezt a kérdést mélyebben, intenzívebben, és senki sem érzi a megoldásával együtt járó felelősséget kínzóbban, mint Tolsztoj és Dosztojevszkij. Hőseik mind ezzel a problémával viaskodnak.
A túlzott individualizmus és a (napóleoni) hatalomeszme megszüntetésére irányuló két nagyregény egyidőben jelent meg a Russzkij Vesztnyik hasábjain: 1865-66-ban Tolsztoj Háború és békéjének első fejezeteit közölték folytatásokban, 1866-ban pedig a teljes Bűn és bűnhődést, "a szabadságkeresés katasztrófájának regényét, amely, az író szerint, bűnbe és magányba sodorja az embert. A magány feloldásának posztulátuma, az elképzelhető valódi boldogság forrása viszont: a szenvedés vállalása, részvétel a közös emberi sorsban" (Török E.).
Dosztojevszkij két tervezetének cselekményét egyesítette művében. Aktuális tárcaregényét, a ,Részegeskedőket' pétervári nyomorleírásnak szánta (hőse valószínűleg Marmeladov lett volna), aztán egészen más elképzeléséről tájékoztatja kiadóját: a készülő új mű "lélektani beszámoló lesz egy bűncselekményről".
"A cselekmény napjainkban játszódik, pontosan ebben az évben. Egy fiatalember, akit kizártak az egyetemről - nem nemesi származású és nagy nyomorban él -, köny-
nyelműségből, kiforratlan, lebegő, furcsa ČéretlenÇ nézetek hatására elhatározza, hogy egycsapásra javít nyomorúságos helyzetén. úgy dönt, hogy megöli egy címzetes tanácsos özvegyét, aki különben pénzt szokott kölcsönözni kamatra. Az öregasszony ostoba, süket, beteg, de mértéktelen uzsorakamatot szed, gonosz és nem kíméli mások életét; kínozza a nála szolgálóként élő húgát. Čéletének semmi értelmeÇ, ČMiért is él?Ç, ČHoz-e ő hasznot valakinek is a világon?Ç és így tovább. Ezek a kérdések kisiklatják a vágányról a fiatalembert. úgy dönt, hogy megöli az öregasszonyt, kifosztja, s így boldoggá teszi vidéken élő anyját, megszabadítja húgát, aki társalkodónő egy földesúri családban, ahol kéjvágyával üldözi és már-már vesztébe kergeti a családfő. ő maga pedig befejezi tanulmányait, külföldre megy, és egész további életében becsületes lesz, erős és megdönthetetlen Čaz emberiség iránti humánus kötelezettségeinekÇ teljesítésében, azaz természetesen Čjóvá teszi bűnétÇ, ha egyáltalán bűnnek lehet nevezni azt, amit elkövetett, hiszen ez a süket, ostoba, gonosz és beteg öregasszony maga sem tudta, miért él a világon, s lehet, hogy egy hónap múlva úgyis meghalt volna. [...] egy véletlen körülmény folytán sikerült gyorsan és eredményesen végrehajtani elhatározását. [É] Semmi gyanút nem támasztanak és nem is támaszthatnak ellene. De itt bontakozik ki a bűncselekmény lélektani folyamata. A gyilkos megoldhatatlan problémák elé kerül, nem is sejtett, váratlan érzések kínozzák a szívét. Az isteni igazság, a földi törvény követeli a maga jogát, és ő a végén belső kényszer sugallatára feljelenti magát. Még a rabság vagy akár a halál árán is kész visszatérni az emberek közé, mert végleg kimeríti az emberiségtől való elszakadás, elidegenedés érzése, amely mindjárt a bűncselekmény elkövetése után született meg benne. Az igazság és az emberi természet törvényei kerekednek fölül. [É] a bűncselekmény elkövetése miatt kirótt jogerős büntetés sokkal kevésbé félemlíti meg a bűnöst, mint azt a törvényhozók gondolják, részben azért, mert ő maga is követeli azt erkölcsileg. [É] lebilincselő olvasmány lesz [É] tűzzel a lelkemben írtam." (Levél Katkovnak, 1865. szept.)Az író ezt a változatot még két további tervezetben pontosítja; sokáig habozik, hogy hőse kövessen-e el öngyilkosságot. Háttérbe szorul a társadalombírálat; az eredeti elképzelés válságleírása a romlott nagyváros nyomorító hatásáról ("ahol csak apja, anyja nincs az embernek", II.6.), a kocsmák, öngyilkosok, prostituáltak, "félőrültek" világáról csak keretül szolgál; az "eszmehordozóvá" vált főhős hatalomeszméje kerül előtérbe - így a pszichológiai-filozófiai szólam sűríti a szociálisat is. (Az író analitikus eljárása: "az emberben az emberrel együtt a világot is elemeire bontó módszer", Török E.)
és csak hosszú kísérletezés után mond le az eredetileg kiválasztott nézőpontról: az első személyű vallomásformáról. ("Elbeszélés harmadik személyben, a szerző nevében, aki mint láthatatlan, de mindentudó lény van jelen, és ettől nem kell elállni egy percre sem".)
Dosztojevszkij műveiben, saját megállapítása szerint is, "egyszerre több elbeszélés és kisregény zsúfolódik egybe"; sokféle különnemű elemből - műfajok keveredéséből is - új, bonyolult, nehezen meghatározható regényformát hozott létre. Nevezték többek közt regénytragédiának, társadalmi-filozófiai, ill. intellektuális-lélektani regénynek, eszmélésregénynek; a két legelterjedtebb meghatározás: művei ideologikus regények (Engelgardt) és polifonikus regények (Bahtyin). B. Engelgardt magyarázata: "Dosztojevszkij azt ábrázolta, hogyan él az eszme az egyéni és társadalmi tudatban, mivel szerinte az értelmiségi társadalom meghatározó tényezője az eszme. Ezt azonban nem szabad úgy értelmeznünk, hogy Dosztojevszkij É irányzatos elbeszéléseket írt és tendenciózus művész volt [É] ahogy más regényírók számára a centrális tárgy szerepét a kaland, az anekdota, a pszichológiai típus, a mindennapi vagy történelmi tabló töltötte be, az ő számára efféle objektumként az 'eszme' szolgált."
Az író művei zenei felépítésűek: önálló szólamok, szubjektív részigazságok hangzanak egyidejűleg, álom és valóság keverésével, ellenpontozásokkal, hangnem- és ritmusváltásokkal - a "discordia consors" (összhangzó különbözőség) hatásával. Bahtyin szerint az író eleve különféle nézőpontokban, tudatokban gondolkodott; különböző megismerő, ítélkező ,én'-ek egymás közti kölcsönviszonyának problémáját helyezte világa középpontjába. ("Regényeinek legalapvetőbb vonása az önálló, egymástól elváló szólamok és tudatok sokasága, a teljes értékű szólamok igazi, gazdag polifóniája. Műveiben nem jellemek és sorsok sokasága bomlik ki egy egységes, objektív világban, valamely egységes szerzői tudat fényében, hanem éppen egyenrangú tudatok és világlátások sokasága kapcsolódik itt össze valamilyen esemény egységében.") A szerző által mindig meg is határozott alapeszme kivételesen fontos elem, de - az Engelgardttal vitázó - Bahtyin szerint nem maga az eszme a főhős, hanem az eszme embere, akiből az eszme hozza felszínre a benne lakozó rejtett tartalmakat.
A Bűn és bűnhődés középpontjában a napóleoni hatalomeszme és hatásának bemutatása áll, dialogikus viszonyban más eszmékkel, bűntettben realizáltan, sokféle következménnyel, cselekménymozzanatként. ("A nem közönséges embernek joga van lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja" (Raszkolnyikov), de "ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?" (Porfirij, III.5.) Az alapkérdést - pusztán gondolatjátékként - feltette már Bianchon is egy másik szegény joghallgatónak, Rastignacnak - megölné-e a mandarint?, l. Goriot apó -; Raszkolnyikov viszont a gyakorlatban is kipróbáljaÉ
A mű - egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó - alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi-erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen? Le tud-e számolni Raszkolnyikov az erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést?
A regény a megírás jelenének Pétervárján játszódik, egészen szűk terekben - áthallható, átjáró bérszobákban, rendőrségi irodákban. Raszkolnyikov odúját - változatos szinonímasora: lyuk, ketrec, szekrény, zug, hajófülke stb. - édesanyja is koporsóhoz hasonlítja; szerinte "legalább felerészben ez a szoba az oka, hogy ilyen búskomor" lett a fia (III.3.), aki szintén lát összefüggést: "abban a lyukban, abban a gyűlöletes koporsóban érlelődött mindez" ( I.5.); "Behúzódtam, mint a pók, a zugomba. és tudod-e, hogy az alacsony és szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket? ó, hogy gyűlöltem azt az odút!" (V.4.). Ha fuldoklik, utcákon, a Néva és a Katalin-csatorna partján bolyong, kocsmákban keresi az emberek társaságát. ("Minden embernek levegő kell", Szvidrigajlov, VI.1.; Porfirij is megállapítja, hogy Raszkolnyikovnak "itt most nincs elég levegője", VI.2. - aztán elküldi a szibériai sztyeppékre.)
Dosztojevszkij ironizál a korabeli pozitivizmus, (vulgár)materializmus statisztizáló, az egyént rubrikákba soroló "tárgyilagos" beállítottságán - a ,matematika', ,logika' gúnyos értelmű; az uzsorásnő oroszul ,procentscsina'; ironikus a Kristálypalotának (az 1861-es angliai világkiállítás szenzációjának) kocsmanévkénti felhasználása -; "ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan" (I.2.), "évente ennyi meg ennyi százalék csak menjen a pokolba, vagy akárhová, így van jól. Ezzel könnyítenek a többin. ČSzázalékÇ - igazán remekül kitalálták ezeket a szócskákat: milyen megnyugtatóak, milyen tudományosak" (I.4.).
Az epilógusban Raszkolnyikov már kilenc hónapja raboskodik a fegyházban -
"a gyilkosság napja óta csaknem másfél év telt el", mert "önkéntes vallomása után öt hónappal kimondták felette az ítéletet" -, a cselekményidő viszont mindössze kb. két hét: a harmadik napon gyilkol, tettét az elkövetéstől számítva kb. a tizenegyediken vallja be; semmittevése, nappali alvása, lázálmai, ill. a "különös napok sűrű ködje" miatt nem követhető pontosan az objektív idő; egy-egy soktalálkozós nap aprólékosan részletezett (pl. III. 2.-tól IV. 4.-ig).
A pergő tempó, a dinamikus cselekménymenet is fokozza a végig szinte hipnotikus feszültséget (bár, Hajnády Zoltán észrevétele szerint, a fordítók lassították a ritmust: a hirtelen(ében), váratlan(ul) feleannyiszor szerepel, mint az eredetiben 560-szor előforduló, és mindig fontos fordulatot bevezető ,vdrug').
A mű egész felépítése drámai: a cselekmény kezdetére már kialakult eszme próbájaként elkövetett tett fordulatot hoz az alapszituációba, aztán konfrontálódik; a tényleges cselekmény pedig csak addig tart, míg a konkrét helyzet lehetőségei tisztázódnak.
Ugyanígy "drámai" a művet meghatározó dialogikus és belső monologikus közlésforma. A cselekményidő előtti provokatív tanulmány ,A bűnről', a személyiség szabadságáról, a történelmi szerepek összefüggéséről - amit Porfirij véletlenül olvasottÉ - monologikus leírásban nem, csak a róla szóló vitában szerepel (amikorra már szerzője véleménye is módosul); a közvetlen családi előzményeket édesanyja levele ismerteti, de Rogya azzal is "négyszemközt" akar maradni, hogy hosszú belső monológban reagáljon rá. (A többi levél tartalma - Luzsin és Szvidrigajlov Dunyának szóló írása - csak reagáló mozzanatokból válik ismertté.)
?gy Raszkolnyikov korábbi, pusztán intellektuális (eszmekialakító) korszaka, majd etikai (új lehetőséget teremtő) életszakasza is kívülmarad a cselekményen - az epilógus a (konvencionális) szerzői monológforma miatt is elkülönül -, mert az egész mű a közbülső, cselekvő és vívódó stádiumra irányul; nincs epikus életrajz és előtörténet-ismertetés, viszont állandóak a replikák, az egész cselekményt "elvitázzák" úgy, hogy "minden szereplő saját nyelvén és saját fogalmaival beszél" (Dosztojevszkij).
Az első fejezet a gyilkosság közvetlen előkészítésének és elkövetésének, a további öt és az epilógus a következményeknek a bemutatása - a szerkezeti arányok is azt tükrözik, hogy az analízis a vélemények szembesítésére és a bűnhődésre irányul; a cím a tárgyat határozza meg: a ,bűn' (,presztuplenyije') az eredetiben a törvény áthágásával áll kapcsolatban (a ,törvény' szó, származékaival, "több, mint negyvenszer fordul elő", Hajnády Z.)
A fejezetek az író világára jellemző feszült jelenetekkel, titokzatos, tragikus mozzanatokkal zárulnak: a kettős gyilkosság (I.7.) után ilyen Marmeladov elgázolása (II.7.), a "föld alóli" ember és Szvidrigajlov feltűnése (III.6.), K. Ivanovna őrjöngése és tüdővérzése (V.5.); végül Szvidrigajlov öngyilkossága (VI.6.), amit Raszkolnyikov vallomástétele követ. (Az egyetlen, cselekménymozzanatilag eltérő zárójelenet (IV.6.), az ismeretlen vádló bocsánatkérése is félelmetessé válik az így ismét egérutat nyerő Raszkolnyikov öngúnyos mosolyától.)
Az epilógusban már "semmi sem történik, amit a cselekmény további építésének nevezhetnénk. [É] Raszkolnyikov távol tartja magát a bűnözőktől - beteg lesz - közeledik a kátorgabeliekhez; először durva Szonyához - majd az ápolja őt - végül elkéri a Bibliát; semmit meg nem bán - álmot lát - ettől kezdve elindul egy új fejlődési szakasz, itt azonban az elbeszélő szerint egy új regény kezdődhetne" (Király Gyula).
A cselekményszálak között is fennállnak párhuzamok, párhuzamos ellentétek (Szvidrigajlov és Raszkolnyikov gyilkosságai; Rogya majdnem a kerekek alá kerül - Marmeladov aztán ott végzi; a maga is öngyilkosságra gondoló főhős előbb egy nő vízbeugrását nézi végig, majd értesül arról, hogy Szvidrigajlov főbe lőtte magát stb.); és a szereplők is párokat alkotnak, a motívumrendszer jellegzetessége a "hasonmás-jelenség" - mintha a belső ellentmondásokat dramatizálná az író az alteregókkal, karikatúrákkal, pozitív és negatív transzformációkkal (Szonya és Dunya közeledik egymáshoz; húga hasonlít rá Razumihin és anyja szerint is stb.).
Minden szereplő reagál Raszkolnyikov eszméjére és tetteire; mindenki maga is választási kényszerbe, döntéshelyzetbe kerül. A hős tudatával az író szembesíti a többiekét, minden egyenrangúan dialogizáló szereplő főhős, és minden szólam új oldalról mutatja be az eszmét. (Világossá válik, hogy a társadalmi rossz ellen hiábavaló, értelmetlen nemcsak a voluntarista lázadás, de az altruista szeretet is.) Saját torzított eszméit képviselik negatív hasonmásai, a morálisan degradáltak (Marmeladov, Lebezjatnyikov; az öntörvényűség relativizmusát tragikusan képviselő Szvidrigajlov és a komikusan megjelenítő Luzsin); segítői viszont "ápolják": Razumihin a testét, Porfirij az eszét, Szonya a lelkét gondozza.
A hősök szerepét, domináns jellemvonását már beszélő neveik meghatározzák: Raszkolnyikové (l. óhitű szakadárok, raszkolnyikok) az emberektől való elszakadására utal, Porfirijé (gör. ,porphüreosz') a bíborszínre, a hatalom jelképére; Szofja görögül bölcsességet jelent. (Razumihin: ész, értelem; Marmeladov lekvár, Luzsin tócsa, Lebezjatnyikov csúszómászó.)
Marmeladov, a lányát feláldozó alkoholista szánalmas, gyenge, autonómiáját vesztett, deklasszálódott személyiség; szereplési kényszerében családi nyomorával szinte kérkedő mazochista. A polgári származású törtető, Luzsin (az orosz karrierista hős) ostoba, számító - jövendőbelijét megalázó házassági koncepciója alapján akarja megvásárolni -, önmagát felmentő, kártékony egoista: "ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek az alapja a magánérdek" (II.5.). Gyámfia, a kishivatalnok Lebezjatnyikov hozzá méltó, értelem nélküli hasznosságelvű szörnyszülött. ("Minden nemes, ami az emberiségnek hasznos", V.I.)
Az önkényeskedő amorális földesúr, Szvidrigajlov, a főhős parodisztikus hasonmása; minden erkölcsi parancs megtagadója, a pozitív eszmék gúnyolója (,semmi emberi nem idegen tőle'). Egész lényét ösztönlétének rendelte alá: kiszámíthatatlanul szeszélyes, gátlástalanul kiéli vágyait (egy 14 éves süketnéma lányt, megerőszakolása után, az öngyilkosságba kerget; halálra kínozza inasát, megmérgezi feleségét - csak Dunyán könyörül meg). Raszkolnyikovra irányuló erkölcsi befolyásoló szándékával ellenkező hatást vált ki (megzavarja ugyan, de feldühíti a tőle undorodó fiút, aki irtózva utasítja el ajánlatait is). Pedig racionálisan próbálja megközelíteni, talál közös pontokat ( "maga is elég nagy cinikus", "hasonszőrűek vagyunk" stb.) - Rogya mélyen megdöbben, hogy mennyire átértelmezhetők az elvek. ("Az
eszmék, a személyiséget egybefogó hit, meggyőződés és evidenciák nélkül álló, ugyanakkor tudatosan gondolkodó, s ezért a hagyomány, a rend, a törvény tradicionális, konvencionális, azaz tudattalan tiszteletét elfogadni már nem képes intellektuel erkölcsi-szellemi űrbe kerül, és az emberi degradálódás, a társadalmi deklasszálódás útjára sodródik. Ez a veszély fenyegeti Raszkolnyikovot, és ennek esik áldozatul Szvidrigajlov is", Fejér ádám.)
Razumihin derűs világképű, közlékeny, "életrevaló", könnyen kapcsolatokat teremtő, elvi vitákba nem bocsátkozó, kissé felszínes figura (azt nem veszi észre, hogy mi játszódik le barátjában, de "testi" gondjaiban - étellel, ruhával - segíti).
Az eszme nélküli, szkeptikus Porfirij, az intuícióira támaszkodó, tapasztalt vizsgálóbíró a józan ész képviselője. (Nála a pszichológia tölti be - "kétvégű botként" - azt a szerepet, amit a főhősnél a logika.) óvatos, csapdaállító, provokatív taktikus, aki megzavarja ellenfelét - hunyorog, célozgat, mellébeszélve elterel, ironizál, élesen lecsap -, de emberséges: Raszkolnyikov önmagára találása, felismerése, meggyőzése a fontos számára. Háromszori összecsapásuk (III.5., IV.5., VI.2.) nem szokványos nyomozati kihallgatás, hanem polifon dialógus, az alapeszme éles ütköztetése.
A hajdani szebb napjait idézgetve a közönségességig züllött, hisztérikus K. Ivanovna neveltlányát a bárca kiváltására kényszeríti, de még a másik anya, Raszkolnyikové is feláldozná lányát a fiáért - és Dunya kész is férjhez menni Luzsinhoz, saját erkölcsi meggyőződése ellenére. A festőinas, Mikolka - aki "nem raszkolnyik, csak amolyan szektás", VI. 2. - meg fegyházbüntetést vállalna ártatlanul magára más helyett.
A "tiszta prostituált", Szonya is önmagát áldozza fel - keresztény hitével szemben, ill. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva (l. apja, nevelőanyja) másokért; ő is "törvényszegő". A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet. Egyedül vele folytat - szerepjátszás helyett - őszinte dialógust a főhős; a "töméntelen emberi szenvedés" megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti. ("Micsoda irtózatos gyötrelem ennek a lánynak már régen gyalázatban, becstelenségben élni"; "Hát nem ugyanazt tetted te is: Te is áthágtadÉ át merted hágniÉ magadra emeltél kezet, életet oltottál kiÉ a magad életét"; "átkozottak vagyunk mind a ketten, menjünk együtt!", IV.4.)
Raszkolnyikov "már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség" (Török E.), a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként - tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató - új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. ő a középponti tudat monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy "borzalmas" látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása. ("Beteges lelkiállapotban álmaink sokszor hihetetlenül plasztikusak, élesek és rendkívül hasonlatosak a valósághoz", I.5.; - Dosztojevszkijnél az álom a művészi sűrítés eszköze is, sokszor szaknyelvi fogalmazásban.)
Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. ("Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne", Razumihin, III.2.) Felsőbbrendűség-tudatú alakjában "kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a társadalomnak
a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus. Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége. Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni" (az író kézirata) - türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség. ("Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél", III.3.)
Abszurd koncepciója, hipotézise alapján kétféle mércével méri az embereket, elmélete "kétélű fegyver". (Rögtön fölmerül, "hogy lehet megkülönböztetni azokat a bizonyos nem közönségeseket a közönségesektől" (Porfirij), mert mi van, ha más önjelölt világmegváltó, nemes célja érdekében, őt nézi tetűnek?) ?gy pusztán eszmei indíttatásból akarja önmagát próbára tenni: fel kell mérnie, mire képes ("csak merni akartam"); át tudja-e lépni az erkölcsi normákat.
Nincs abszolút indítéka, de egyhavi vívódás után - "Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem!" ,"Micsoda aljasság ez" stb. - elméleti föltevéséhez (a fojtogató környezeten és körülményeken kívül is) gyors motiváció-sorozatban kapja az indítékokat. Saját nyomora és Marmeladovék sorsa felkelti szociális igazságérzetét; anyja levele, Dunya választási kényszere hatására társadalmi indítékokat talál, felháborodik; a szándék kivitelezését számonkérő, véletlenül kihallgatott kocsmai beszélgetés - "A véletleneknek ezt a találkozását később is mindig nagyon különösnek érezte", I.6. - fokozza dilemmáját, tudatosul elkövetési szándéka - "csak" 730 lépés, 13 lépcsőfok, és minden megoldódik. Tanulmányozza a terepet (l. családi ezüstóra), előkészül (hurok, balta, álzálogtárgy), de már az elkövetés előtt összeomlik lelkileg, rémálom, forróláz gyötri. (Akkor tör ki rajta a tett-kényszer, amikor - ismét véletlenül - meghallja, hogy Lizaveta nem lesz otthon; hirtelen szinte belehajszolja magát a gyilkosságba, ami így "egy csapásra eldőlt".) Erőszakelkövetése gépies, és hibák csúsznak az elméletbe: helyzetkényszerben meg kell ölnie a szemtanút is. (Lizaveta a gyilkosának azonnal megbocsátó, védekezésre is képtelen ártatlan áldozat - rá később nem is gondol, mert teljes gyűlölete a minden tragédia okának szimbólumává vált uzsorásnőre irányult.) Nem teheti ki sokáig magát a bűnélménynek, számára elviselhetetlen a szerepjátszás; folyton ingert érez a feladásra, vágyat a közlésre; állandósul önkívületi, ájulásos, labilis állapota ("talán igazán őrült vagyok", IV.2.) - nem bírja a "bizonytalanságot". ("Akinek van lelkiismerete, szenvedjen, ha elismeri, hogy vétett. Ez még
ráadás a kényszermunka tetejébe.", III.5.) Csak az üggyel kapcsolatos hírek foglalkoztatják, nem tud kikapcsolni, és tudatosan provokálja is a gyanút. (Kihívóan lép fel Zamjotovval, kockázatosak összetűzései a vizsgálóbíróval, visszamegy a tett színhelyére, felhívja magára a figyelmet - siettető és késleltető mozzanatok fokozzák a feszültséget, mélyítik belső drámáját -; harmadik találkozásukon Porfirij megállapítja: "™n már nem hisz az elméletében".)
Bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a "tátongó szakadék", ami elválasztja az emberektől ("soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon", III.3.); szakít családjával ("Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem" - kézirat). Felismeri, hogy "mélységes hazugság rejlik benne és gondolkodásában"; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült (segíteni akart családján, s közben a katasztrófát ösztönösen megsejtő anyja félőrülten meghal).
Erkölcsi érzéke - erőszakos tettén kívüli esetekben - még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeladovékat, mintha megválthatná magát ("véres lettemÉ csupa vér vagyok!", II.7.). ™nbecsülését nem veszti el teljesen, erős benne az élni vágyás, képtelen az öngyilkosságra ("Csak élniÉ élniÉ Akárhogyan is, de élni! [É] Hitvány az emberÉ és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja", II.6.). Az "újdivatú hitetlenség" nem éri el: keresi Istent, hisz a csodákban - az ismétlődő "betániai Lázár"-történet a test feltámadásának parabolája is -; hisz az "új Jeruzsálem" eljövetelében, az általános igazságszolgáltatásban (III.5.).
Intellektuálisan nem látja be bűnét ("nem embert öltem, egy elvet öltem meg" - "magamat öltem meg, nem az anyókát" - "csak egy férget öltem meg" - "az ördög ölte meg" - "ha azért öltem volna, mert éhes vagyok, akkor mostÉ boldog volnék"); úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják.
Végül Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének ("vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad"), megfogadja Porfirij tanácsát ("ne vesse meg az életet [É] szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen") - egyébként is motivált a szenvedésvállalásra, l. hajdani menyasszonya -, és megteszi vallomását. Az epilógusig nem bánja meg tettét, pedig a feloldáshoz bűnbánat kell; végül az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; "a lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára az evangéliumi szellemben: 'Ne ítélj!' és 'ne ölj!'" (Babits). Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak önmagunkért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) - így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint "nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel."
A formateremtő, a meghasonlott embert felfedező Dosztojevszkij radikális fordulatot hoz a regény történetébe. A XX. század szinte valamennyi alkotója - Kafka, Mauriac, Malraux, Hesse, Huxley, Miller, Faulkner stb. - és irányzata valamilyen vonatkozásban elődjének tartja, "beépül a nyugati kultúrába". Szellemi előfutáruknak mondják az egzisztencialisták (főként Camus), Gide az "action gratuite"-elmélet felállításában indul ki belőle; rokonának vallja Nietzsche: "nem ismerek értékesebb pszichológiai adatokat azoknál, amiket tőle kaptam".
A művet Görög Imre és G. Beke Margit fordította.
JóKAI MóR
A kőszívű ember fiai
(1869)
Nem szabad mesemondónak nevezni Jókait, és aztán egy egészen más műfaj szerint ledorongolni
(BENEDEK MARCELL)
Jókai új művének előkészületeiről a Fővárosi Lapok számolt be 1868-ban: "Jókai Mór ismét egy nagy regényen dolgozik. Címe: Anya örökké. A forradalom idején játszik, s a nagy események végig vannak szőve benne." A beharangozott alkotást a következő év január 1-jétől A Hon közölte folytatásokban, már a végleges címmel: A kőszívű ember fiai.
A 1848-49-es forradalom és szabadságharc témáját az író több nagyterjedelmű regényben is földolgozta (Politikai divatok, Enyim, tied, övé, Egy az Isten, A kiskirályok, A tengerszemű hölgy, Akik kétszer halnak meg, A mi lengyelünk). Már a világosi napokat követő országos gyász és levertség idején fölidézte a függetlenségért folytatott küzdelmet a Csataképekben (1850). A kötet egyik novellájában, Az ércleányban fogalmazta meg azt a szemléletmódot, mely A kőszívű ember fiainak is meghatározó eszmei és poétikai elve lesz: "?rjunk mitológiát. ?rjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk."
A történelem mitikus értelmezése tükröződik A kőszívű ember fiai időtechnikájában. Sorsfordító korszakokban összetorlódik az idő, az emlékezet és a képzelet összesűríti az eseményeket. Az olvasó számára folyamatos cselekményláncnak hat a Baradlay Kazimir halálától a szabadságharc bukásáig és a megtorlásokig tartó történet, mely a befogadó logikája szerint 1848 kora telétől 1849 késő őszéig tart. Valójában azonban legkevesebb négy évet ölel át a regény. Jókai csak ritkán nyújt fogódzót, a történelemben jártas olvasó azonban tudja, hogy a mű elején lezajló nagyváradi megyegyűlés mintájául az 1845. december 15-i bihari közgyűlés szolgált. ?gy a nyitófejezet időpontját ugyanezen év elejére tehetjük. Az évek múlására utal az is, hogy ™dön gyermeke a szabadságharc bukásakor már három éves. Az olvasó azonban mindezt nem érzékeli, az életképek sokaságából álló regény egybefüggő freskót alkot. Pedig Az első lépcső "ama" magaslathoz című fejezet, melyben az Oroszországból hazatért ™dön elfoglalja a főispáni széket, és a rákövetkező Tavaszi napok között legalább két és fél esztendő telik el. Ettől kezdve, 1848. március 13-tól viszonylag összefüggően követik egymást az események, bár az egyes történésekre fordított terjedelem különböző. Budavár ostroma mint a regény egyik csúcspontja négy fejezetet fog át. Három napba sűríti viszont a Bécsből a Kárpátokon át hazatérő Richárd kalandjait az író.
A mitikus szemléletmód következménye, hogy valóság és fikció szervesen egybeolvad A kőszívű ember fiaiban. A szereplők között találunk történelmi alakokat, egy-egy epizódban feltűnik Görgey, Kmetty, Mészáros Lázár, Henczi, Kleinheincz. A Baradlay fiúk megrajzolásához sokan szolgáltak mintául. ™dön figurájában Beöthy ™dön, Irányi Dániel élettörténete és jellemvonásai figyelhetők meg, Richárdéban pedig Lenkey századosé és Desseffy Lajosé. Jenő felvette az író egyes jellemvonásait, de alakjának megrajzolásában a könyvélmények és Szacsvay Imre sorsa is szerepet játszott. ™zvegy Baradlay Kazimirnét főként édesanyjáról mintázta Jókai, de a hősszívű anya gyakran feltűnt az egykori tudósításokban is. A mellékalakok közül Boksa Gergő Rózsa Sándorral mutat rokonságot. Az író élclapjaiból került át a regénybe Tallérossy Zebulon és Mindenváró ádám. A történeti események közül szerepel A kőszívű ember fiaiban az 1848. március 13-i bécsi forradalom, a magyar parlamenti küldöttség március 15-i bécsi látogatása, a bécsi munkáslázadás leverése, a december 11-i kassai vereség, az 1849. április 6-i isaszegi csata, majd április 21-én Budavár visszafoglalása.
Jókai számára 1848-49 olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Abba a mítoszvilágba tartozik, ahol hősök, áldozatok, ahol megpróbáltatások vannak. Ezért a forradalomról és szabadságharcról emlékezve arról szól, ami benne felemelő. értelmetlen számon kérni tőle a kritikai szembenézést és elemzést, a kudarc belső okainak feltárását. Ezt a feladatot a magyar irodalomban mások, többek között Arany János és Kemény Zsigmond végezték el.
A história nemcsak hátteréül szolgál, hanem alakítja is a középpontban álló Baradlay család és a velük kapcsolatba kerülő személyek sorsát. A nyitó jelenetben a halálos ágyán fekvő Baradlay Kazimir végrendeletet diktál feleségének. Meghagyja számára, milyen szellemben nevelje fiait, hogy azok a monarchia hű támaszai legyenek. Sőt felesége életét is szabályozni akarja: arra kényszeríti, hogy a gyászidő letelte után új házasságot kössön. Férje halálának pillanatában azonban Baradlayné megfogadja, hogy mindenben az ellenkezőjét cselekszi majd, mint amit a végrendelet előír. A kezdetben személyesnek és lélektaninak tűnő ellenkezés hamarosan politikai felhangot kap: a Habsburg-hű férjjel szemben a nemzetéhez hűséges anya irányítja és befolyásolja fiai életét. ™dönt, aki Szentpéterváron diplomata, hazahívja, s a fiú elfoglalja a császárpárti Rideghváry Bence helyett a főispáni széket, majd a szabadságharc idején kormánybiztos lesz. Richárd katona, éli tiszttársai bohém életét. A függetlenségért vívott küzdelemkor az anya személyesen megy el érte, s Richárd csapatával hazatér. A legkisebb fiú, Jenő hivatalnoki pályán dolgozik. Távoltartja magát a politikától, sodródik az eseményekkel. Anyja hívására visszatér Bécsből hazájába, lelkében gyötrődéssel és bizonytalansággal. A fiúk sorsának alakulása jelzi Jókai értékrendjét és utal az író hőseihez való viszonyára. A legfontosabb érték a haza iránti cselekvő hűség, a polgárerények elsődlegessége a magánemberével szemben. ™dön és Richárd némi belső tusakodás után erre teszi fel életét, s ezért megadatik számukra a családi boldogság is. Jenő Alphonsine-ba szerelmes, ez az érzés tartja fogva, a haza sorsa nem érinti meg. Tragikus tévedéséért bűnhődnie kell. Jókai tehát beleavatkozik hősei életébe, büntet vagy felmagasztal. De szereti a legkisebb fiút is: Jenő önként, testvére helyett vállalt halála a tragikus vétség felismerése, de egyúttal a jóvátétel felemelő gesztusa is.
Az értékrend meghatározza a női szereplők karakterét is. Lánghy Aranka és Lindenwall Edit - ™dön és Richárd menyasszonyai-feleségei - közös jellemvonása, hogy tiszták, szerények és hűségesek szerelmükhöz. (A mű koncepciója nem engedi kibontakozni azt a rejtett vonzalmat, amit a regény végén Jenő és Aranka érez egymás iránt. Jókai kétségek között hagyja az olvasót, vajon Jenő siralomházi levele nem bújtatott, megkésett szerelmi vallomás-e?) A félszeg legkisebb fiú vonzódása az érett, nagyvilági Alphonsine-hoz lélektanilag hiteles. A bukott nőként ábrázolt Alphonsine-t a kényszer hajtja a kapcsolatba, az állandó hitegetésbe és színjátékba. ő Palvicz Ottót szereti, ám "bűnös viszonyuk" gyümölcsét, a gyermeket nem vállalja. Jenő iránti tettetett vonzalmához a másik két Baradlay fiúval szemben táplált elvakult gyűlölete társul. Sajnos Jókai nem elégszik meg ennek politikai és lélektani okaival, hanem a regény végén még bonyolult örökösödési harcot is feltár.
A történelemértelmezés azonban túlemeli A kőszívű ember fiait a család-, a lélektani vagy kalandregény műfaján, s a mítoszt leginkább kifejezni képes eposz felé közelíti. Az eposz mindig egy egész nép életére kiható nagyjelentőségű eseményt dolgoz fel, mely a túlvilági elemek bekapcsolásával kozmikus méretűvé válik. A magyar szabadságharc a jó és a gonosz egyetemes vetélkedése: "Az egész világ két táborra oszlott, s küzd egymással a felülkerekedésért" (Az a harmadik). A fejezeteket felvezető monumentális képek a természeti erők beavatkozásáról tudósítanak: "A nap
nyugovóra járt, előtte a vérvörös felhőkkel borított ég. Mintha egy óceán hömpölyögne odafönn izzó lávától. A skarlát felhők tűzszegélyei között csak egy darabka folton látszik ki az ég. Egy darab világoszöld ég" (A vérveres alkony). Az egyértelmű színszimbolika is érzékelteti a természet és az emberi világ egybeolvadását. Budavár ostroma nem a szabadságharc vitatott eseménye, hanem besorolódik a világtörténelem legfontosabb mozzanatai közé, hiszen: "Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jeruzsálem, a keresztyén világnak a szent föld, a franciának Párizs, az orosznak Moszkva, az olasznak Róma - az volt minekünk Budavár" (Párharc mennykövekkel). ™dön és Richárd Magyarország felé tartva az ellenséges erőkkel vív kegyetlen harcot. A legidősebb testvért farkasok kergetik és kerítik be, Richárdot az osztrák csapatok üldözik. Heroikus küzdelmük az Odüsszeia hőseinek hányattatásait idézi.
A regényt át- és átszövik az ismétlődő motívumok és toposzok. A hősi műfajra utal a két nemes ellenfél, Richárd és Palvicz Ottó háromszori párbaja. A végzetszerűséget jelzi Rideghváry jóslata: "Ez az út is elvezet egy magaslatra: annak a magaslatnak a neve vérpad" (A kézfogó napja). Az egyes "lépcsőfokoknál" az anya vagy ™dön visszaemlékezik a próféciára. A regényt mintegy keretbe foglalja Leonin és ™dön találkozása. A történet kezdetén a fiatal orosz tiszt menti ki magyar barátját a befagyott Dnyeper jege alól, a végén a megszálló hadsereg tisztjeként tartóztatja le ™dönt. S csak később derül ki, hogy voltaképpen ezzel mentette meg a Baradlay fiú életét az üldöző osztrákoktól. A regény állandóan ismétlődő jelenete a férje portréjával vitatkozó Baradlayné alakja. A holt ember átkának bosszúistennőként formált képviselői a Plankenhorst família hölgyei, az anya, és főleg leánya, Alphonsine: "a pokol örvénye nem lehetett sötétebb, mint Alphonsine két szép szemének mélysége volt" (Sötétség).
Az eposzi formába öntött mitikus történelemszemlélet eredménye, hogy a múlt, az elbeszélés tárgya mindig eszmény, követendő példa. A 1848-49-es események legfőbb tanulsága és értéke a nemzeti összefogás. A haza hívó szavára nemre, fajra, életkorra, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki védte az országot,
a "lélekcserélő időkben" egy emberként álltak a nemzet mellé. Az "Egy nemzeti hadsereg" című fejezet meséli el ódai szárnyalással, honnan vette "ez a nemzet az ősmondabeli erőt az újabb kornak a Nibelungen énekéhez". A küzdőtéren nem is győzheti le "az elszigetelt országnak rokontalan nemzetét" a "kilenc oldalról rárohanó támadás". Nem is az ellentábor, hanem az isteni ítélet dönti el a küzdelmet. "Ez a Perhélia című fejezet, amely az 1849 nyarán Magyarországon valóban látható különleges légköri tüneményt teszi meg az istenítélet szimbólumául, felhasználva azt a körülményt, hogy Kossuth a bukás előtti végső percben keresztes hadjáratban szólította föl a föld népét végső küzdelemre. ™dön apósa, Lánghy tiszteletes fanatizálja a népet a Tisza partján, és hirtelen bekövetkező halála úgy oldja meg az istenítéletté emelt konfliktust, hogy a bukást felsőbb végzetnek tulajdonítja, s egyúttal nyitva hagyja az utat a jóvátételre" (Szörényi László).
Az eposz műfajának sajátossága, hogy mindig viszállyal kezdődik és megbékéléssel fejeződik be. Csak az istenítéletként értelmezett kudarc magyarázhatja a bukás utáni harmóniát. Baradlayné megbékél férje szellemével Richárd amnesztiája után, Jenő önfeláldozása megteremti a családi békét. A világosi fegyverletételt követően a héroszok visszavedlenek átlagemberekké. Edit a kosztpénzről beszélget a mérnöki pályára készülő Richárddal. Az örökség váratlan és motiválatlan jóvátétel. Palvicz Ottó fiának elzüllése öröklött tulajdonságainak következménye. A végszóban a budai várkert "harcáztatta földjén" a gyermek trónörökös a zöld füvön fehér báránykával játszik, "kék és fehér mezővirágokból" fon koszorút a báránynak. Az idill és a színek a megbékélést, a "feledés útját" jelképezik. és azt is, hogy vége a hőseposz és mítosz korszakának.
A regényt sokféle stílus és beszédmód jellemzi. Az anekdotázó-adomázó közvetlenséget a klasszikus retorika szabályai szerint felépített szónoklatok váltják, a romantikus pátosszal áthatott leírások keverednek az antik utalásokkal tűzdelt meditációkkal. Sajátos színt képviselnek a mellékalakok megnyilatkozásai, a dialektus érzékeltetése.
A kőszívű ember fiait Jókai Keresd a szívet címmel dramatizálta. A filmváltozatot Várkonyi Zoltán rendezte 1965-ben.
JóKAI MóR
Az arany ember
(1872)
Jókai utópiája részben erkölcsi és társadalmi, részben politikai és történelmi. Az első értelmében a modern polgári világ, a kapitalista civilizáció egyre nagyobb iszonnyal tölti el, és regényeiben legkedvesebb hősei számára a menekvést teremti meg egy-egy sziget fölrajzolásával. Ennek a társadalmi utópia-törekvésnek legnagyszerűbb alkotása egyúttal Jókai legjobb regénye, Az arany ember.
(SZ™RéNYI LáSZLó)
A regény közlését A Hon című napilap 1872. január 1-jén kezdte meg. Valószínű, hogy ekkor a mű nagy része, esetleg már az egész készen állt. Könyvalakban is ugyanebben az évben jelent meg. Jókai két életrajzírója, Mikszáth és Eötvös Károly egybehangzóan állítják, hogy "egy regénye sem készült olyan gyorsan, mint Az arany ember.
S Balatonfüreden készült el az egész alig pár hónap alatt." A német kiadás kapcsán Jókai arról ír, hogy "Az arany ember legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül."
A korabeli közélet eseményei is jelen vannak a történetben. Timár Mihály legnagyobb sikerét a Brazíliába való magyar lisztkivitel megszervezésével éri el. A regény cselekményének idején erről még nem lehetett szó, a mű keletkezésekor, a gőzmalmok tömeges elterjedése után azonban a magyar liszt magas sikértartalma miatt keresett cikk lett a világpiacon. Jókai 1869. november 8-i országgyűlési beszédében hivatkozik is a brazil exportra. A Bach-korszak egyik leghíresebb korrupciós botrányát szintén feldolgozta Jókai. Kacsuka hadnagy A jó tanács című fejezetben azt javasolta Tímárnak, hogy a Duna fenekéből kimentett nedves, romlott gabonából készíttessen kenyeret a Komáromban gyakorlatozó katonák számára. Az 1859-es francia-olasz-osztrák háborúban elkövetett hasonló ügyek miatt a felelősségrevonás elől több magasrangú tisztviselő öngyilkosságba is menekült.
A regény létrejöttében életrajzi mozzanatok is szerepet játszottak. Noémi harmóniát sugalló alakját az a szerelem ihlette, mely az 1870-es évek elején Jókai és gyámleánya, Lukanics Ottilia között szövődött. Mikszáth szerint: "A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, természetben, arcban Az arany ember Noémijének. Amiről nappal beszéltek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. ?gy készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokbanÉ"
A mű egyik helyszíne Komárom, az író szülővárosa. Jókai alkotásai közül részben vagy egészben itt játszódik Az elátkozott család, a Politikai divatok, A tengerszemű hölgy és A mi lengyelünk cselekménye is. Komárom éppen Az arany ember története időpontjában élte fénykorát. A felvidéki és alföldi kereskedelem fő víziútjainak kereszteződésénél fekvő város virágzó gabona- és fakereskedelme, valamint feldolgozó ipara jólétet és folyamatos gazdagodást biztosított polgárainak. A környezetrajz elevensége és plaszticitása onnan adódik, hogy Jókai saját gyermekkorának világát idézi fel. A másik fontos helyszínt, a Balatont a hatvanas évek végén ismeri meg alaposabban az író. Rokonai többször is meghívják Tihanyba, majd Balatonfüredre, Jókai 1871-ben itt építi fel villáját. A regény legfestőibb leírása, a Vaskapu a képzelet szülötte. (Amikor később az író utazást tett az Al-Dunán, felkérték számoljon be élményeiről. "Nem tudom leírni, mert láttam" - válaszolt Jókai.)
Jókai nem határozza meg egyértelműen a cselekmény időpontját. A regényben elszórtan felbukkanó, támpontul kínálkozó dátumok ellentmondanak egymásnak. Annyi bizonyos, hogy a történet az 1820-as évek végén, vagy az 1830-as évek elején kezdődik. A végkifejletig, Athalia gyilkossági kísérletéig mintegy kilenc-tíz év telik el.
A regény fő szervező elve két antik eredetű mítosz. Midász király történetére már a regény első amerikai kiadásának címe is utal (Modern Midas, 1884.). A legendás fríg király azt kérte Dionűszosztól jutalmul, hogy minden változzék arannyá, amihez csak hozzáér. Jókai többször is utal Tímár kapcsán a mondára, anélkül, hogy említené Midász nevét: "és akármihez kezd, az mind arannyá változik a kezében" (Az aranybánya). A másik mítosz Polükratészt idézi. A Kr. e. VI. században Szamosz uralkodójaként nagy politikai és katonai sikereket ért el, vagyona és szövetségeseinek száma egyre nőtt. A hagyomány szerint - a témát Schiller Polycrates gyűrűje című balladája is feldolgozta - rendkívüli szerencséjét maga is megsokallta, ezért - az isteneknek szánt áldozatként - egy nagy értékű gyűrűjét a tengerbe dobta. A gyűrű azonban egy kifogott hal gyomrából újra előkerül. Tímár, sikerei csúcsán, ezt a mítoszt idézi föl: "Eszébe jutott Polycrates, aki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől" (Az első veszteség).
Tímár Mihály története e két mítoszt példázza. A főszereplő teljesíti Ali Csorbadzsi végakaratát, elviszi Tíméát a Brazovics-házba. Az elázott búza és a török kincs révén megalapozza szerencséjét. Az "arany ember" kifejezést a Szent Borbála továbbhaladási engedélyét megadó inspiciens használja először Kacsuka úrnak írt levelében: "Ez egy arany ember" (A szigorú vizsgálat). Ettől kezdve a frázis mint állandó jelző végigkíséri a főhőst. A külső szemlélő számára az elnevezés egyértelműen a gazdagságot, az üzleti szerencsét és rátermettséget jelenti. Pénzügyi hatalmával Timár mások sorsát is irányítja: a Tíméát megalázó Brazovics-házat tönkreteszi, a családfőt öngyilkosságba kergeti, s ezzel akaratlanul is meggátolja Athalie és Kacsuka házasságát. Másoknak kitüntetést szerez, a hűséges Fabula Jánost gazdaggá teszi. A hajóírnokból a legmagasabb körökben is szívesen látott nagyvállalkozó lesz. A felemelkedéssel azonban együtt jár a kétség is. Timár belső monológ formájában megjelenített vívódásai ritmikusan tagolják a regényt. A dilemma a szándékok, tettek mögöttes tartalmára vonatkoznak: jótevő vagy tolvaj, mások boldogságának elősegítője, vagy a boldogság gyilkosa Timár? Beavatkozhat-e az ember mások életébe? A megoldhatatlan erkölcsi problémák az öngyilkossági kísérletig sodorják a főhőst.
Az arany ember bölcseleti alapját az ember és polgár ellentéte adja. Paradox módon a polgári világot uralomra juttató felvilágosodás vetette fel nagy erővel a civilizáció és a természet szembenállását, az egység végérvényes megbomlását. A kérdést leghatásosabban Rousseau fogalmazta meg. Felfogásában az egyén válaszút előtt áll: vagy mint ember a természet része lesz, vagy polgárként a társadalomé. Rousseau értelmezésében az ember értéke önmagában mint abszolút egész számban van, a polgár pedig a társadalom függvénye, tört szám. Az egyén nem lehet mindkettőnek a tagja, mert természet és civilizáció kizárja egymást. Timár sorsa ezt példázza. A polgári világban a pénz a legfőbb érték, ez adja a társadalom megbecsülését. Minden megvásárolható, mindent átsző a korrupció. A "Szent Borbála" továbbhaladását az arany biztosítja, a bécsi minisztériumban jó pénzért kitüntetéshez lehet jutni. Aki híján van a
pénznek, azt kiveti magából a társadalom. Teréza retorikusan felépített nagymonológja sorra veszi a polgári világ tartópilléreit a vallástól a törvényen át az adminisztrációig. Majd fölteszi a végső kérdést: "Mire való az egész világ?" (A szigetlakók története). De ugyanezt kérdezi az önmagával és sorsával meghasonlott Athalie is anyjától: "Miért szültél a világra!" (A védördög).
A polgári világ megosztottságát, az egység megbomlását jelzi a vallási sokszínűség is. Noémi mohamedán, Brazovicsék katolikusok, Timár protestáns. Jókai ironikusan mutatja be az átkeresztelkedésre kényszerített Tíméa bolyongását a keresztény hitelvek között. Muzulmán vallásához közel áll a katolicizmus pompája, és kijózanítólag hat a protestáns puritanizmus a keresztelőkor és esküvőkor. Nem érti, miért énekli a kántor az "óh, Izraelnek Istene" kezdetű zsoltárt, "amitől Timéának az a gyenge kétsége támadt, hogy őtet most talán izraelitának keresztelték meg" (Az alabástrom szobor mennyegzője).
A haszonelvűség világával szemben Jókai megteremti az eszményi életforma színterét, a Senki szigetét. Amikor a főhős először lép a partra, "amit maga előtt látott, az a paradicsom volt" (A "Senki" szigete). "A Sziget mítosza: legtalálóbban így jelölhetjük meg műveinek tematikus magvát. Ez a sziget lehet a Föld valamelyik óceánján, vagy az Al-Dunán vagy valamely más folyón (például a Tiszán vagy Körösön), de elképzelhető a szárazföldön.[É] Ez a sziget a színhelye a hősök társadalommal dacoló vállalkozásainak, amelyben megkísérlik boldogságukat létrehozni Istennek a természetbe rejtett parancsai szerint, melyeket a világ megtagad vagy üldöz" (Szörényi László). A Senki szigete ugyan a világtól elzárt hely, mégis állandó kapcsolatban áll a külvilággal. Területenkívüliségét a török porta és a bécsi udvar ötven évre biztosította, az idillt, a harmóniát a pénz és a fegyverek kiiktatása hozta el. Az itt lakók cserekereskedelemre rendezkedtek be. Napjaik nem tétlenségben, hanem állandó és nyugodt munkálkodásban telnek. A természet részeként önmaguk lehetnek, teremtőként a környezettel vívott küzdelemben teljesítik a rájuk bízott isteni parancsot, miközben teremtményként ráhagyatkoznak a Gondviselőre. A tételes vallás dogmái helyett deista-panteista istenfelfogást hisznek, kapcsolataikat, vonzalmaikat a szív döntése irányítja.
Timár a két világ között ingadozik és ingázik. Amikor a Senki szigetén tartózkodik, Timéa és az üzleti ügyek izgatják, Komáromból pedig Noémihez vágyik. "Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon" (Az édes otthon). A dilemma szinte feloldhatatlan Timár számára. Két esetben is a "cserehalál" Jókainál gyakran előforduló motívuma téríti vissza az életbe. Az első esetben Dódika, fogadott fia halála, másodszor Krisztyán Tódor Balatonból kibukkanó holtteste.
Nehezíti a főhős döntését a kétféle szerelem is, mely magába sűríti a két világ jellemzőit. Timár vonzalma Timéa iránt kettős természetű. A bűntudat és a kötelességteljesítés éppúgy munkál kapcsolatukban, mint az alabástrom test birtoklásának a vágya. Timár a regény elején háromszor merül alá a Dunába, hogy kimentse a török lányt. Timéát a hála érzése viszi a házasságba, s ezt meg is vallja a nászéjszakán: "én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. ™nnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. ™n velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve" (Az alabástrom szobor mennyegzője). Timéát az "alabástrom szobor" kifejezés kíséri végig a regényben. Az írói megoldás, az állandó jelző - éppúgy mint Timár esetében az "arany ember" - az eposz műfaját idézi. Timéa tökéletes feleség, tiszteli férjét, elvégzi a rábízott feladatot, helytáll az üzleti életben. A szerelmi szenvedély hiánya azonban felőrli a kapcsolatot. Pedig a "szobor" képes lenne a teljes életre is, felizzik, mikor Kacsuka vonzáskörébe kerül.Timéa tökéletes és hideg szépségével áll szemben Noémi életteli alakja. Jókai már az első bemutatáskor hangsúlyozza ellentétét a török leánnyal: "Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem találnánk szépnek, de az egész főt és alakot, úgy ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer" (Almira és Narcissza). Noémi harmóniateremtő személyiség, aki nem csupán magához köti a férfit, de szerelmével föl is szabadítja. Kapcsolatukban az egymás iránti kötelesség a szeretetben olvad föl.
Bár az értékelések Az arany embert a legjobb Jókai-alkotásnak nevezik, a regény művészi színvonala nem egyenletes. Az író nagyon erős motívumhálót szőtt a cselekmény köré. Az egyes motívumok felbukkanása sajátos lüktetést ad a műnek. A "vörös félhold" kissé külsődlegesen jelzi az emberi sors végzetszerűségét. A fehér cica kétszeri bemutatása funkciótlan. A regény koncepcióját tekintve kétséges az első Dódi szerepeltetése. Amilyen váratlanul viszi be a történetbe a kisgyereket Jókai, olyan hirtelen ki is emeli onnan. Már csak azért is, mert emberképében fontos szerepet játszik az átörökléstan, s Timár csak saját gyerekeivel népesítheti be a Senki szigetét, csak értük vállalhat felelősséget. A legszerencsésebb művészi megoldások az életkép-jelleggel függnek össze: "Milyen élő s meleg tónusú rajz a komáromi kereskedővilágé, s milyen kimódolt s hihetetlen Athalie bosszúmanővere, milyen telt és feledhetetlen a Senki szigetének egy-egy munkanapja, s milyen erőszakolt s kedvszegő Krisztyán Tódor brazíliai kalandja" (Németh G. Béla). ?rói bravúr a Senki szigetének első, festményt idéző bemutatása. "A festmény három síkra tagolódik: az első, mintegy a premier plan, a gyümölcsös, a második a virágos kert, a harmadik a kép középpontja és egyszersmind a háttere, a hajlék. De akármilyen festményszerű a kép, mégsem mozdulatlan, álló kép, statikus leírás. A látogató, a regény főhőse és vele együtt az olvasó mozog, halad benne. Bár a képet egységben látjuk, bizonyos fokig mégis történéssé alakul, mintegy a közeledő ember szemével érzékeljük, mint változik a szín. Ily módon lehetséges, hogy a virágos kert, mely az első síknak, a gyümölcsösnek eleinte hátterül szolgál, maga a kép lényeges alkatrészévé, második síkjává szélesül, és hasonlóképpen a hajlék a háttérből középponttá léphet elő" (Bárczy Géza).
Jókai az Utóhangokban írja: "Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve." Mi volt Az arany ember sikerének titka? Bizonyára nem a történet gyakran kimódolt fordulatai. Jókai ráérzett a korhangulatra, az otthontalanságra, a polgári világból való menekülés vágyára. Az arany ember határhelyzetet foglal a magyar széppróza történetében: a romantikus regény betetőzője és a magyar szecessziós próza első megnyilvánulása. A stílus- és ízlésirányzat jelenlétét mutatja a gazdag, túlburjánzó ornamentika, az életösztön mellett jelentkező halálvágy, a fojtott erotika. és élteti a regényt napjainkban
is az ember örök vágya az elveszett paradicsom visszaszerzésére, az édenkertbe való visszatérésre.
A regényt Jókai 1884-ben dramatizálta, s drámái közül ez aratta a legnagyobb színpadi sikert. 1918-ban némafilm készült belőle, a rendező Korda Sándor volt. Másodjára 1936-ban vitte vászonra Gaál Béla, 1962-ben pedig Gertler Viktor filmesítette meg Az arany embert.
IBSEN
A vadkacsa
(1884)
Ibsenben, mint egy átmeneti korszak jellegzetes kifejezőjében, számos ellentmondás és ellentét lakozik. Tömegboldogító anarchista és hívő nihilista. Izgalmas tragédiái csöndes szobákban játszódnak, ahol vajaskenyeret majszolnak és csip-csup dolgokról beszélgetnek. [É] Ami hősi, azt mindennapi, szürke jelképek mögé bújtatja.
(KOSZTOLáNYI DEZSő)
"Az új típusú polgári dráma" megteremtője, Ibsen, "társadalmi színműveinek" utolsó darabjaként (vagy már öregkori, szimbolista felhangú korszakának nyitányaként) öt felvonásos, "formai-dramaturgiai szempontból tökéletes műremeket" alkotott A vadkacsával, egyetlen tragikomédiájával.
Ibsen érzékeny, problémafelvető drámaíró. Alkotói meggyőződése, irányelve, hogy feladata "kérdezni, nem pedig feleletet adni." Moralistaként, társadalomkritikusként kegyetlen tisztánlátásáról ismert - ennek okait a norvég történelmi-társadalmi fejlődéssel, a morális hagyományokkal, ill. az Ibsen korában "már felbomlóban levő morális alappal" szokták magyarázni.
A szerző alapproblémája az egyéniség önmegvalósítása és önámítása, "az ideális követelések" lehetetlensége a megválthatatlan társadalomban - ennek a "gondolatélménynek a kifejezésére" alkotja A vadkacsa drámai világát, lesújtó képet festve az eszmények nélküli valóságról is, az önjelölt megváltókról is.
Ibsen tovább tökéletesítette az általa felújított szophoklészi (oidipuszi) módszert
- a Nórával (1879) kezdett, a Kísértetek (1881) óta alkalmazott - analitikus szerkesztést, és ötvözte a francia tézis- és iránydrámák, szalondrámák (a "jól megcsinált színdarabok") ügyes fogásaival. Ettől a (Scribe-Sardou-ifj. Dumas-féle) dramaturgiától származtatható az alakok közötti bonyolult viszonyrendszer kialakítása, a tudatos részlet-szerkesztés, a párhuzamok és ellentétek sora, a megfelelő pillanatban történő félbeszakítás, belépés (pl. Hjalmar alig ejti ki, hogy: "otthon [É] jó itt lenni" - máris bekopogtat Gregers; Gina az ifjabb Werlének mondja, hogy "aki annyira összemocskolta a kályhát, ne beszéljen semmiféle bűzről", s erre éppen a nagykereskedő érkezik meg stb.).
Az analitikus szerkesztési módszerrel Ibsen múltbeli (epikus) anyagát úgy formálhatja meg, hogy évekkel korábbi - azóta látszatokkal, hazugsággal leplezett (vagy elhallgatott) - eseményeket hoz felszínre. A szereplőknek is, a befogadónak is új információkat jelent a sejtetések, felismerések, kiderülések sora, így ez, ill. az analízis maga válik cselekménnyé. (A múlt feltárásának fokozatai és a reagálások teremtik a feszültséget, és ezt az előre- és hátravezető motívumokkal még fokozza is a szerző.) Ez a technika lehetővé teszi, hogy egy családi történetből (zárt rendszerben, kevés szereplővel) drámai szituációt teremtsen, és a feltárás folyamata állandó véleményváltozást hozzon létre (szereplőben és befogadóban egyaránt). Az Ekdal-család életének fordulópontja - a katasztrófa - köré szerveződő cselekmény sűrítettség-érzését a kettős időtechnika, kettős motívumsor adja, ugyanis az alapszituációhoz képest nem történik lényeges változás; Hedvig halála az egyetlen új motívum.
Ehhez a módszerhez egyrészt: olyan szituációt kell teremteni, hogy az átlagos emberek hétköznapi életéből drámai konfliktus alakulhasson, hogy a múltban történtek mozgásba hozhassák a jelenre már kialakult statikus viszonyokat, és a kapcsolatrendszer dinamikussá váljék (így a két család között eleve szoros a kapcsolat: az apák hajdan üzlettársak, a fiúk barátok voltak; Werle régi házvezetőnőjét Hjalmar feleségül vette stb.); másrészt: helyzetteremtő, külső mozzanat szükséges az események beindításához, tehát Gregers tizenhét év után lejön a "hegyről", Höjdal-telepi magányából. (Ez a bonyodalom-indító szituáció is többszörösen motivált: épp most kell Gregersnek érkezni, mert az öreg Werle megtudta, hogy hamarosan megvakul, tisztázni akarja családi kapcsolatait: fiával békülni akar, állást ajánl neki, Sörbynével házasságra készül.)
?gy a mű cselekménye szűk térben, egy nagypolgári ház "fényűzően és kényelmesen berendezett" dolgozószobájában, az öreg Werlénél (I.), ill. Hjarmal Ekdal (kispolgári) padlásszobai fényképészműtermében játszódik, szűk időkeretben (első nap déltől harmadnap reggelig). A környezet meghatározó a jellemábrázolásban - a részletes színiutasítás, időpontkijelölés is a miliődráma jellegzetes kelléke.
A jelen síkján a hagyományos drámai szerkesztés érvényesül: Gregers megérkezése motiválja az expozíciót, a helyzet megismerését; a fordulat (egyben új, második expozíció) Gregers elhatározása és elköltözése; a bonyodalom kezdetétől már egyetlen helyszínen játszódik a mű cselekménye, melynek menetét a valóság megismerésének állomásai alkotják egészen Hjalmar összeomlásáig, a tetőpontig (IV.). Retardáló mozzanat, hogy Hedvig változtatni próbál a helyzeten; a krízis az ő öngyilkossága, a megoldás pedig a változatlanság.
A megismertetési folyamatot a cselédek pletykája indítja, majd Gregers dialógusait követhetjük: ő a kívülről jövő, a változást előidéző; így (dramaturgiailag motivált) érdeklődése kapcsán informálódik vele a befogadó is (kevés hír jutott fel hozzá, apja levelei hiányosak voltak, Hjalmarral félreértették egymást, megszakadt kapcsolatuk stb.). A múlt a két főhős előtt nagyrészt ismeretlen; Gregers folyamatosan, csodálkozva (át)értékeli apja régi tetteit, számára ekkor még ez a legfontosabb. (Az öreg Werlét a befogadó is fia torzító szemüvegén keresztül ismeri meg, Sörbyné és Gina véleménye később nem egészen ezt a jellemzést támasztja alá.) Itt, a Werle-házban kezdi meg Gregers összerakni a múlt-kockákat, és persze meg akarja ismerni a hiányzó elemeket (időpontokat, eseményeket). A látszat az, hogy az öreg gyáros rendszeres másolási munkával és egyéb juttatásokkal támogatja tönkrement volt üzlettársát és családját, a fiúnak ő rendezte be a műtermét, aki éppen az ő révén ismerkedett meg jövendőbelijével is; Ekdalék, úgy tűnik, kiegyensúlyozottan élnek, Hjalmar nyugodtan dolgozhat a találmányán, egy fényképészeti újításon, mert felesége és lánya kényezteti, segíti munkáját, az öreg hadnagy meg jól elvan az állattartással a padlásonÉ Gregers először Hjalmarral beszél, majd az apjával lezajlott feszült nagyjelenet után elutasítja apja békülési kísérletét. (Az ifjabb Werle ugyanis sejti a valóságot, hogy a hajdani üzlettársi csalást közösen követték el az atyák, de míg az ügyesebb - Werle - tisztázta magát,
a naiv Ekdal hadnagy elbukott; Gregers még anyjától tudja, hogy apjának viszonya volt hajdani házvezetőnőjükkel, és rájön arra is, hogy apja csak Gina terhessége miatt segítette Hjalmart műteremhez - így "minden csodálatosan egybevág"). Elhagyja a házat, nehogy az összetartozás látszatát keltve még ő legalizálja apja új házasságát. Látogatóba megy, majd a kiadó szobába be is költözik Ekdalékhoz, mivel érdeklődése és egyetlen célja immár Hjalmarra irányul (utolsó emberi kapcsolatán próbálja meg a - Relling információi szerint eddig mindig kudarccal végződött - "ideális követelések" teljesíttetését); "fel kell nyitnia" barátja szemét, hogy az majd új alapokra helyezhesse házasságát, életét.
Az ibseni szerkesztési technika sajátossága, hogy minden mútbeli és jövőbeli tényt előbb előrejelző-sejtető motívumok vezetnek be: Gina régi kapcsolatára pl. először Werléék dialógusában történik célzás, aztán Gina megismételt elhatárolódása lesz gyanús ("semmi közünk a nagykereskedőhöz"), majd Gregers pontosítja az időpontokat (esküvő, Hedvig születése), aztán megismétlődik a vakság-motívum, de már Hjalmar tájékoztatására is; Hedvig (a padláson található) képeskönyv allegorikus ábrázolásáról beszél (,A Halál és a lány'), később Hjalmar figyelmezteti a gyereket, hogy egy töltény még van a pisztolyban, majd Relling (többször is) "csak" őt félti a kialakult konfliktusban, végül Gregers rábeszéli az áldozatra.
A drámai világ alakjai apró gesztusokkal, részletesen jellemzett, kitűnően formált figurák. Ekdalék elégedetten, szűkösen, de tisztességesen élő átlagemberek; Hjalmar jellemének kisszerű és komikus volta attól a pillanattól kezdve világos, amikor letagadja apját, majd kimagyarázkodik, és a tényeket átköltve henceg (ezt Ibsen ismétlődő gesztusokkal, szavai és tettei állandó inkongruenciájával mélyíti). Szövegeket "deklamáló" és az eseményeket is "retusáló" figura; családfői pozíciójában ő a hierarchia csúcsa, ugyanakkor torkos, tunya semmittevő (minden tette "majd holnap" realizálódik); hullámzó kedélyállapotú, gyenge, pózoló, önáltató kispolgár. Nemcsak flótázik "érzelmesen és szentimentálisan", így is él. Elvben elfogadja Gregers követeléseit, de az "igazság" megismerésének csapására kizökken, egy mondatnyi őszinteségében leleplezi (Gregersnek) még találmány-hazugságát is. Csak teatrális gesztussal, az adománylevél széttépésével próbál megfelelni barátja várakozásának. Látszólag szakítana ugyan családjával, de "erkölcsi megújhodás" helyett zülleni megy, könnyen lekenyerezhető - helyzetkomikumi jelenetsora kispolgár-paródia.
Elnézőbben (humorral) ábrázolt jellem Gina; (az idegen szavak torzításával) hangsúlyozott műveletlensége mellett gyakorlatias, józan, a terheket magára vállaló (és férje előtt leplező), a két férfi "illúzióihoz" asszisztáló feleség; bűntudata nincs (tudja, hogy kölcsönösen szükségük volt erre a házasságra). Csak a lapos, köznapi, primer jelentéseket fogja fel, így Gregerset folyamatosan félreérti - Ibsen egyszerre ironizál rajta és a túlzó, ködös fellengzősködésen.
Hedvig ártatlan, érzékeny, tapintatos gyerek, az egyetlen tiszta, őszinte figura - ebből fakad tragédiája: komolyan, véglegesnek veszi, hogy Hjalmar "ellöki magától"; ezért (éppen születésnapján) feláldozza magát. (ő megérti a gregersi metaforikát is: a padlást a "tenger mélységének" érzi - magatartásformája kivételes ebben a környezetben, halála igazolja is, cáfolja is Gregers követeléseit.)
Az öreg Ekdal - a Gregers emlékeiben élő, idealizált, természetközeli, híres vadász helyett - lecsúszott, megalkuvó (erdő helyett padlással "öncsaló"), hiú (l. egyenruha-viselés), illúzióiban élő, szenilis, alkoholista öregember. Vele ellentétben Werle nagykereskedőt - akinek magatartását nagyhatalmú gyáros-mivolta, társadalmi helyzete
is meghatározza - bűnösségének tudatában a jóvátétel szándéka hajtja családjával és Ekdalékkal szemben is. (A két öreg párhuzamos-ellentétes sorsa lezárult, valamiképpen mindketten menthetetlenek már.)
Az "akut tisztesség-lázban szenvedő" reformátor, Gregers Werle a mű rezonőr figurája. Erkölcsi maximalizmusának azon illúziójával, hogy az igazság felfedése, az öncsalás tisztázása után az emberek boldogok lesznek, Hjalmart akarja megmenteni. Az ő öncsalása: azt hiszi, hogy lehetősége van ideális követelésekre, morális kísérletezésre. Különc, kétbalkezes, tapintatlan alak (a mocsok-mosdóvíz- és a bűz-motívumok önmagukban is jelképesek). Gyerekkorából valók tetteinek pszichológiai motivációi - élete szinte freudi séma: szülei rossz házasságában meggyűlölte apját - tőle még felnőtten is fél. Apja szerint viszont anyja alkata, betegsége a pszichikai determináltság oka. Tizenhét évet magányban, önutálatban, bűntudatban tölt (nemcsak apjától, az élettől is elidegenedik, hiányos a valóság- és emberismerete; apja elvakultnak minősíti). éltetője előbb csak eszmék iránti rajongása, majd a próba-lehetőség (a megtalált életcél) hajdani barátjának idealizált alakján. Vétke, hogy saját példája helyett mással próbálja meg ideáljait végrehajtatni; számára ez pusztán pótcselekvés - Hjalmarnak pedig (belső indíttatás nélküli) külső kényszer.
Ibsen nem az elfogadott etikai értékeket: őszinteség, megbocsátás, becsület stb. állítja a középpontba és járatja le, hanem Gregers direkt beavatkozását, erőszakos módszereit. Hiába az eredeti nemes szándék, a pozitív eszmény, az elvi igazság, ha intrikájával szándékai ellenkezőjét éri el: előbb boldog megbocsátás helyett veszekedést talál, majd Hedvig halálával végérvényesen igazolódik kártékony hatása.
Relling a mű másik rezonőr-figurája; kicsapongó, cinikus, de másokkal törődő (néha aggódó) "diagnosztizáló". Csak a tüneti kezelések eredményességében hisz;
a fennmaradás feltételének az illúziót tartja. Alaptétele, hogy "az átlagember boldogtalanná válik, ha öncsalásából kizökkentjük". Pontosan tudja, hogy Ekdal egyéniség
- azaz Relling szerint: abnormitás - nélküli átlagember, akinek "szerencsétlensége, hogy saját körében mindig lángésznek számított". Az általa betegnek tartott Gregersszel folyamatosan ellenpontozzák egymást - a doktor cinizmussal átbillenti a "rajongást", a "bálványimádó delíriumot", és fordítva -; intellektuális vitájuk a mű gondolati magja. Relling kiábrándult állásfoglalása látszólag egyezik Nietzsche gondolataival: "Szükségünk van a hazugságokra, hogy győzedelmeskedjünk a valóság felett, ezen ,igazság' felett, szükségünk van a hazugságokra, hogy élhessünk. [É] Hogy a hazugság
az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének"
(A hatalom akarása) -, de Ibsen nem veti el a hagyományos értékeket, csak beismeri azok korlátozott érvényesíthetőségét. (Relling például "végzetesnek" tartja, hogy Gregers "nem szegte nyakát a Höjdal-telep valamelyik bányájában", de féltve aggódik Hedvigért.)
Az író eltávolít, elidegenít hőseitől: Hjalmar komikus jellem, értéktelensége lelepleződik; Gregers ambivalens magatartása fokozza a komikumot, de módszereivel egyeztethetetlen célja ugyanakkor tragikumot eredményez - a majdnem-komédia tragikomédiába csap át. A komikum csúcsa, hogy - paradox módon - épp Werle nagykereskedőék, a sokat tapasztalt, gátlástalan figurák (l. Sörbyné előző házassága) valósíthatják meg az őszinteségen alapuló "ideális házasságot".
Az egyetlen rokonszenves szereplő tragikus halála kétségtelen értékpusztulás, de Hedvig - apja iránti szeretetének bizonyítására elkövetett - áldozata nem katartikus hatású a környezetre, csak megerősíti az alapkoncepciót: a valóság egyeztethetetlen az eszményekkel. Halála pusztán újabb öncsalásokat eredményez (Hjalmar pózolását Gregers fennköltnek találja, Relling cinikusan leleplezi).
Az ibseni dikció drámatörténeti vívmánya a reális, hétköznapi nyelv; nincs "félreszólás", monológ, minden szó, gesztus fontos; a dialógustechnika a közvetlen jellemzést szolgálja (l. Gina, Hjalmar, Gregers.)
A vadkacsa dramaturgiai újítása a középponti, többértelmű szimbólum alkalmazása úgy, hogy a vadkacsa egyszerre része a drámai világ valóságának (így szorosan kapcsolódik a cselekményhez; a szereplők életéhez); másrészt önmagán túlmutató, összefoglaló-helyettesítő jelkép (az illúzióvilág központja), hangulati tényező, a hazugságok megjelenített vezérmotívuma - úgy hatja át az egész művet, hogy kép és jelkép volta állandóan változik. (A kapcsolódó helyszín, a padlás, fontos szimbolikus tér is; illuzórikus valóság-imitáció, az "illúziók mocsara", a két Ekdal elrejtőzésének színtere: úgy idéz egy vágyott (szabad, természetes) teret, hogy közben önmaga zárt, mesterséges, akváriumvilágítású. A vadkacsa Werle nagykereskedő "sebzett szárnyú vadászzsákmánya" (és ezzel Gina sorspárhuzama is). Mellőle bukott le Ekdal hadnagy, aki lenn is maradt; Haakon Werle beszél legelőször "némely szerencsétlenekről, akik egy-két szem söréttől is lemerülnek". Tőle kerül a madár Ekdalékhoz (mint minden, beleértve Hedviget is) - így még a hazugságokhoz is ő juttatja a családot (az öreg Ekdalhoz hasonlóan a vadkacsa is "egészen elfelejtette már a régi vad életét"). Gregers meg "szívesen lenne vadászkutya", hogy felhozhassa a "lemerült és megragadt" Hjalmart, akiben "sok van a vadkacsából" (nem akar a világosságba felbukkanni, ahol "láthatna"). A vadkacsa Hedvignek áldozat; imádkozik érte, a mű végére pedig azonosul vele - "hiszen a vadkacsát is ajándékba kaptuk, és mégis olyan végtelenül szeretem" -, és elpusztítása helyett önmagát lövi szíven. A sebesült, sánta, bezárt madár egyszerre a hazugságok, illúziók, öncsalás, ugyanakkor a szépség, a tisztaság szimbóluma is.
Az egész műre jellemző az irónia, mert feloldatlanok az értékellentétek: a látszat szembesül a valósággal; a jellemek ambivalensek; szélsőséges vélemények ütköznek, az elégikus atmoszférát komikus dialógusok robbantják szét.
—j műfaj a "modern tragikomédia": a komikus helyzetek nem komédiát eredményeznek, a tragikum katartikus hatás nélküli (az ártatlan bűnhődik, a bűnösök új életet kezdenek), nincs ok-okozatiság bűn és bűnhődés között - a műben a tragikomikum, a költői szimbólumalkotás és az analitikus társadalomkritika együtt hat.
Ez az új műfaj, az ábrázolt magatartástípusok, minőségek, a váltakozó hangnemek (szentimentalizmus, pátosz, irónia, komikum stb.), az értékváltások sora, az összetett értékábrázolás az író világnézeti (át)formálódását, ifjúkori reményeinek, illúzióinak összeomlását is tükrözi.
"Atmoszféra és miliő egységének megteremtése", "a miliő aktív drámai technikája" Ibsen egyik legtovább ható vívmánya. Almási M. véleménye szerint "mindnyájan tőle tanultak: Shaw és Hauptmann, Csehov és Strindberg, sőt az amerikai dráma nagyjai is [É] vitát provokáló, ám művészi inspirációt adó egyéniségével [É] nem tud meghalni. Csak újra és újra feltámadni"; Vajda Gy. M. pedig úgy véli, hogy Ibsen életműve egyfelől máig ható érvényű kiindulás és kezdet, "másfelől viszont befejezés, lezárás, szintézis: [É] az egyetlen sikerült kísérlet a XIX. századi realista regény módszerének drámában való alkalmazására."
A drámából vett idézetek Hajdu Henrik fordításából valók. A vadkacsából (és az ibseni drámatípusról) Karinthy paródiát készített ("A kenguru", ?gy írtok ti).
IBSEN
Solness építőmester
(1892)
A líráját szeretjük. Szeretjük azt a leányt, aki hideg, egészséges kacajjal jön a magas hegyekről, és emlékezteti Solnesst, hogy egykor ő is kopogtatott öregedő mesterek ajtaján. Ezt a légi - nem légies - szerelmet szeretjük, mely a múltban összekötötte a kis iskolás lányt és a diadalmas művészt, s mostan megérteti vele, hogy az építőmester sem építhet szebbet, nagyobbat és maradandóbbat, mint légvárakat. Szeretjük a dráma magasságát. Szeretjük a mélységét É Szeretjük az építőmestert is, mert megtisztul, elbékül, és újra megfiatalodik. Bukása dicsőség. Csődje diadal. Halála pedig új élet.
(KOSZTOLáNYI DEZSő)
A Solness építőmester Ibsen késői műveinek egyik legjelentősebb, ugyanakkor legproblematikusabb darabja; három felvonásos lélektani dráma, melyet a szimbólum uralkodó szerepe jellemez.
Ibsen műveivel végigjárta az európai irodalom XIX. századi fejlődésének útját a romantikától a realista (naturalista) társadalomkritikán keresztül a szimbólumalkotásig. Műveinek alapkérdése minden korszakában az eszmény és valóság, realitás és illúzió összeütközése. Egész életében küzdött a hazugságok és mindenféle megalkuvás, (ön)csalás ellen. A Solness építőmester esetében a számvetést, a darab önéletrajzi jellegét is szokás hangsúlyozni: Ibsen félelmének tükröződését az ifjabb generációtól, kései szerelmi fellángolásainak hatását; a hős, a téma messianisztikus voltát stb. Solness "fejlődésével" - aki "építőmesterként magas tornyú templomoktól az emberi otthonokon keresztül a tornyos házak építéséig jut el" - párhuzamba állítható Ibsené, "mely az epikus daraboktól a realista prózai műveken át késői korszaka szimbolikus, költői realizmusa felé tart." (R. Brustein)
A művet sokan, sokféleképpen (gyakran egymásnak ellentmondva) értelmezték. Megjelenésekor maga az író figyelmeztette az olvasókat, hogy gondolkozzanak el a darabról, mielőtt elhamarkodottan véleményt formálnának róla. A mű befogadását egyrészt az nehezíti, hogy bonyolult formában, összetett problematikában - más látásmód, megváltozott világkép alapján - térnek vissza fiatalkori témái, egész pályáját meghatározó alapkérdései (az önmegvalósítás lehetősége; a művészsors kétségei: alkotás és élet, élet és művészet összeegyeztethetősége, siker-áldozat, ambíció-bűn viszonyulások; a nemzedékváltás nehézségei; az isten-ember és (lázadás) kapcsolat stb.), másrészt az, hogy mindezt sajátos lírai tónusban, a realitást átható szimbólumokkal mutatja be a szerző, és az emberi "benső" újfajta ábrázolása kerül előtérbe.
A sokjelentésű drámai világ zárt rendszerben, hétköznapi, magánéleti keretben játszódik, kevés szereplővel: egy házaspár (Solnessék), egy "harmadik" (Hilda), három alkalmazott-munkatárs (Kaja és a két Brovik), valamint egy háziorvos-barát jelenik meg csupán. A cselekmény ideje egyetlen nap, színhelye az építőmester háza (dolgozószoba, szalon; veranda) - ez tehát egyszerre, összekapcsoltan az üzleti-művészeti tevékenység tere (az alapszituáció konfliktusaihoz, a háttérhez, a valószerűséghez szükséges elemekkel) és a magánéleté (belső szobákkal, az emlegetett három üres gyerekszobával.)
Az író a túlzás (pl. a múltbeli és jelenbeli lázadás jelentőségének felnagyítása) és a szimbólumtechnika együttes alkalmazásával új módszereket, eszközöket is felhasznál, hogy a jelentéktelen, drámaiatlan polgári hétköznapokból drámai szituációt teremtsen, ill. ebben a műben is alkalmazza, módosított formában, az analitikus szerkesztési
technikát. A múltból egy külső, mellékes körülmény (az öreg Brovik legyőzése, és ehhez kapcsolódva Solness felemelkedése, hírneve) és a két hangsúlyos eseménysor szálai határozzák meg a drámai helyzetet. Az egyikről, a családi tragédiáról (a tűzvészről, a gyerekek haláláról) az alapszituációhoz, a kialakult viszonyok hátterének megismeréséhez egyre több és pontosabb információt kapunk, de ez a szál is főként Solness bűntudatának analíziséhez szükséges. A másikról, a fordulatot hozó Hilda-kapcsolatról végig megmarad a (dramaturgiailag szükséges) bizonytalanság: a rajongó gyerek emlékei adottak csak, a semmire sem emlékező Solness az ő felidézését fogadja majd el. Múltbeli események feltárása tesz tehát lehetővé változásokat, de nem múltbeli eseménysor okozatiságáról, a jelenre tett determináló hatásáról van szó ebben a műben (kevés konkrétumot ismerünk meg; Solness nem eltitkolni akarja, csak elfelejtette a tíz évvel korábban történteket), hanem emlékek felidézéséről, hatásáról, melyek nem feltétlenül befolyásolják a jelent. Nem az egyébként is sokféleképpen értelmezett "tények" számítanak, hanem ezek értékelése; a változás pedig lelki átalakulás, belső történés - ez a meghatározó, nem a külső eseménysor.