Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A romlás virágai

2011.01.18

http://mek.oszk.hu/html/vgi/kereses/keresesuj.phtml?tip=temak&fotema=human

 

Líra a XIX. század második felében

Kettős természetű a költészet. Egyrészt az egyensúly megbomlásával, az egységes világkép szétesésével, a centrumnélküliséggel már a romantikus költészet is szembenézett, igaz, még egy feltételezett és helyreállítható középpont jegyében; a XIX. század második fele válaszai legfeljebb radikálisabbak és végérvényesebbek. Formai szempontból folytatódik a formakeresésnek is értelmezhető formabontás, másrészt megjelenik a formakultusz, a világproblémákra adott művészi válasz a tökéletes forma segítségével. Folytatódik a zeneiség romantikus elvének továbbélése, másrészt egy objektivizációs törekvés a matematikai rendszerek logikus és szikár felépítése felé irányítja a költészetet. Éppúgy továbbél az én-líra, mint a lírai én kiiktatásának kísérlete a versből (tárgyversek, perszonák, álarcversek stb.). A centrumnélküliség stílusirányzatok sokaságát és együttélését hozza magával.
1.) Impresszionizmus
Elsősorban a festészetben jelentkezik, filozófiai háttere a pozitivizmus. Művészettörténeti helye vitatott:
– A reneszánsszal kezdődő természetelvű festészet konzekvens zárópontja, mely beszámítja a levegő perspektívát, annak színmódosító hatását.
– A modern művészet kezdete, mely szakít az akademizmus formai merevségével, kimódolt kompozíciójával, természetellenes színvilágával. A pillanat megragadására törekszik. Ennek eszköze a gyors ecsetkezelés, a kontúrok elmosása, a szabadtérben történő festészet.
Az elnevezés Monet: A napkelte impressziója című festményéről gúnynévként terjedt el. Az elfogadása körüli viták új irányt szabtak a művészet és kritika viszonyának, háttérbe szorult az orientáló és normatív kritika, meghatározóvá vált a követő bírálat. (Monet, Manet, Renoir, Pissarro, Degas)
posztimpresszionizmus:
Kisebb-nagyobb mértékben szakít a természetelvű festészettel, a perspektivikus ábrázolással, bölcseleti tartalommal gazdagítja a piktúrát, s előkészíti az avantgárd felléptét. (Van Gogh, Cezanne, Gauguin)
Irodalom:
Elsősorban stilisztikai szinten jelentkezik; állóképszerűség, nominalitás (=névszói stílus) jellemzi; a pillanat megragadására és megörökítésére törekszik. A lírában ill. a prózában leírásként, betétként szerepel. A Nyugat első nemzedéke a háborúig.
Zene: programzene (Debussy, Ravel).
2.) Naturalizmus
A XIX. század utolsó harmadának stílusirányzata. Bölcseleti, természettudományos hátterében a pozitivizmus, a darwinizmus, az átörökléstan, Taine miliőelmélete áll. Elsősorban a prózában jelentős. Elméleti alapját Zola: A kísérleti regény című tanulmánya adja. Legjelentősebb művészi teljesítménye Zola: Rougon-Macquart ciklus. Az embert szociális körülményeitől és génjeitől meghatározott lénynek tartja. Kitágítja az ábrázolhatóság határait a társadalmi periféria, a nyomor, a szexualitás és betegség ábrázolásával. Stílusára a fotografikus és fonografikus hűség a jellemző. (Maupassant, Arcibasev, Dreiser, Bródy Sándor, Móricz a háború végéig)
3.) Szimbolizmus
Stílusirányzat a XIX. század utolsó harmadától. A szó a görög szün + ballo = együttlátni szóból ered, azaz törekvése, hogy a jelenségek mögött meghúzódó lényeget jelképek segítségével érzékeltesse. A szimbólumok használata nem elégséges feltétele a szimbolizmusnak, hiszen mint ősi költői eszköz végigvonul a líratörténeten. A szimbolista szimbólumhasználat jellemzője, hogy a jelkép egyértelműen föl nem fejthető, inkább jelentéseket, képzeteket sugall. A szimbolizmus sokféle költői törekvése közül a legjelentősebb a bölcseleti tartalmú, a Mallarmé ill. az orosz szimbolisták (Andrej Belij) nevével fémjelezhető: a szimbolista költészet orphikus költészet, mely hírt ad a jelenségek világában élőknek a lényegről. A szimbólumhasználattal egyenértékű a vers zeneisége, hiszen a teljességből a zene képes a legtöbbet visszaadni.
4.) L’art pour l’art
a.) Költői-művészi törekvés, illetve csoportosulás a líra megújítására a XIX. század utolsó harmadában. Alapelve:
– a haszonelvűség világában a költő nem lehet vátesz, próféta; nem állhat helyt a polgári világért, csak önmagáért
– a költői nyelv megújításának programja: meg kell szabadítani a líranyelvet a romantika kiüresedett kliséitől, a retorikától: a szavakat újfajta szintaktikai helyzetbe hozva kell megújítani a nyelvet, azaz a lexikahasználatban és szintaktikában a matematika egzaktságát a zene lehetőségeivel kell társítani.
b.) A marxista esztétikában az öncélú, a köldöknéző, a társadalmi valóságtól elszakadó művész és művészet megnevezése.
5.) Historizmus
A polgárság önálló és autentikus világkép illetve stílusirányzat híján az elmúlt korok stílusainak formanyelvét idézi fel, az ún. neostílusok formájában, illetve ezeket keverve az eklektika jegyében. A historizmus a polgárság világképnélküliségének és jóízlésének képviselője. A festészetben a dekoratív történelmi és mitológiai témák ábrázolásaként jelentkezik, magas mesterségbeli tudással párosulva (Munkácsy Mihály, Zichy Mihály).
6.) Szecesszió
A századvég és századelő legátfogóbb művészi irányzata. A magyar elnevezés a latin ‘kivonulni’ szóból ered. A német elnevezések (Jugendstil, Blumenstil) az újítójellegére, illetve a virágmotívumra utalnak. Az olasz elnevezés ‘arte nuovo’ és a francia l’Art Nouvelle szintén az új művészet nyitányaként értelmezi. Világképi jellemzője a polgári lét unalmából, egyhangúságából való elvágyódás, tényleges vagy elképzelt kivonulás, az otthontalanság érzet, a mesterséges élmények keresése (alkohol, kábítószer), a felfokozott és túlfűtött erotika, az átesztétizált halálvágy. Formavilágára az erős díszítettség, a növényi és állati ornamentika, a keleti és folklórelemek használata, a motívumok indázó gyűrűzése, az erőteljes és dekoratív színek (arany, vörös, méregzöld, fekete) jellemző. Elsősorban az építészetben és iparművészetben hozott létre jelentős alkotásokat, az irodalomban mint a századforduló törekvéseinek összefoglalása jelentkezik.

Francia líra

Charles Baudelaire (1821–1867)

Nemcsak életművével, hanem életvitelével is óriási hatást gyakorolt kortársaira és követőire. Egyszerre a jólöltözött dandy, világfi-imágó kialakítója, és az elátkozott infernális művészkép megteremtője.
1841–42-ben a családi viszályok elől a trópusokra utazik. Párizsba visszatérve kikapja apai örökségét, a hatalmasnak számító 75000 frankot. A Hotel Pimodamba költözik, keleti kényelemben él, szeretőjével Jeanne Duvallal (a Fekete Vénusszal). (Monet: Legyezős lány)
1848-ban a barikádokon nem elsősorban a forradalom ügyét szolgálja, hanem mostohaapjával, Aupick tábornokkal akar leszámolni. Fokozatosan elszegényedve, az irodalmi életből kiesve halála előtt még Belgiumban tart felolvasókörutat. 1857-ben jelenik meg ‘A Romlás virágai’ című kötete, a líratörténet egyik mérföldköve (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád fordításában); majd ‘A Rossz virágai’ (Tornai József fordításában). Tudatosan megalkotott kötetkompozíció:
Ajánlás: Gautier-hez, a l’art pour l’art atyjához szól
Előhang: jelzi a kötet alaptónusát
Ciklusok:
Spleen és ideál
Párizsi képek
A bor
A romlás virágai
Lázadás
A halál
Költészetét az ambivalencia jellemzi. A spleen, a fájdalom, levertség az adott valósághoz való viszonyt jelzi; az ideál a vágyott eszményeket. Baudelaire célja a polgári létből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Együtt van költészetében az isten- és sátánkultusz, a transzcendens érték helyébe lépő szépség és a rút felmutatása, a plátói szerelem és az erotika, az életigenlés és a halálvágy. Flaubert szerint Baudelaire zenész és matematikus egyszerre, a francia líranyelv forradalmára. A magyar fordításban elsősorban a “zenész” érződik.
Az albatrosz (1859.):
Az utólag a vershez illesztett negyedik strófa allegóriává egyszerűsíti a költeményt, a művész és a köznapiság világának ellentétévé. Az utolsó sor Schopenhauer egyik kedvenc metaforája volt.
Kapcsolatok (1857.):
A szimbolizmus egyik programverse. Baudelaire szerint a látszat világa mögött – mely kaotikusnak és esetlegesnek tűnik – van összhang és egység, melyről jelképek segítségével értesülhetünk. A költészetben a szavaknak nem szemantikai értékük van, hanem hangulati, zenei, s ezen hatások révén érzékelhetünk valamit a transzcendens értékek világából.
Egy dög (1857.):
A középkori költészet óta az első kísérlet a látvány mint esztétikai rút és a megformálás mint esztétikai szép kategóriájának összehangolására. Baudelaire szerint a szép és rút kategóriája emberi kategória; a természet a maga hatalmas összhangjában nem ismeri ezeket. Kívülállása az emberi világon egyszerre ijesztő, ironikus és félelmet keltően fenséges.
Ábel és Kain
Az utazás

CHARLES BAUDELAIRE

A SZERELEM ÉS A KOPONYA

             Régi fejléc

Az Emberiség koponyáján
   ül a szerelem
s e trónt nevetve profanálván
   üli szemtelen.

A légbe ezer búborékot
   vigan fuvogat,
talán hogy majd utólérjék ott
   a csillagokat.

S a fényes gömb mind oly törékeny:
   röpülni tanul,
s szétpattan, mire tudna, régen
   arany álomul.

S hallom, hogy minden búboréknál
   feljajdul a fej:
"Vad játékod, piciny pribék, már
   mikor hagyod el?

Mert mit igy szájad unalomból
   a légbe kilő,
nem egyéb, mint az én agyamból
   a vér, a velő!"

 

AZ ÓRIÁSLEÁNY

Mikor a Természet még teremtő forrással
minden áldott nap uj szörnyet fogant talán,
miért nem éltem egy ifjú leányóriással,
mint kedves cica egy királynő oldalán?

Szerettem volna én látni testével lelkét
félelmes játék közt szabadon nőni fel;
kitalálni, szívén sötét lángot ha rejt-é
a nedves köd alatt, mely szemét födi el?

Kedvemre mászni át hatalmas tagjait;
nagy térde lejtején lecsúszni, vagy a karján;
s olykor, ha nyáron a nap oly nagyon hevít,

hogy teste a mezőn végig-lankadva nyúl,
keblének árnyokán aludni hanyagúl,
miként nyugodt tanya egy kerek hegynek alján.

 

KÍSÉRTET

1
A SÖTÉTSÉG

Pincémben, hol bús visszhanggá a szó nő,
hová a Sors vetett, fenéktelen
búnak boltjában, hol fény nem terem,
hol - csak az Éj velem - zord ápolónő, -

vagyok, mint piktor, akit úgy itélt
egy élces Isten, hogy homályra fessen,
vagy gyászos étvágyú szakács, ki nyersen -
nem úgy - forralva falja önszivét,

percekre villan, nyúlik, szembetárul
egy csillogó kísértet - csupa báj.
Keleti, álmodó mozdúlatárul,

mihelyt a teljes termete kivál,
ráismerek látogatómra: nő az,
sötét és mégis oly sugáros: Ő az!


2
AZ ILLAT

Szíttál-e néha halkan terjedő
tömjént, mely dómokon remegve száll át
vagy régi zacskó ó levenduláját,
szimattól ínyenc élvre gerjedő?

Mély, bűvös bájjal, részegítve jár át
a mult, ha a jelenben éledő!
Egy drága testen így a szerető
emléknek gyüjti ritka bokrétáját.

Hajából, mely rugalmas és nehéz,
eleven zacskó, ágy tömjénezője,
szárnyas zamat tolonga, vad s merész.

S ruhái, selyme közt a drága szőrme,
mit tiszta ifjusága itat át,
kiválasztá a prémek illatát.


3
A KERET

Miként festmények, varázsát emelve
(akármely híres ecsettől ered),
külön szépséget ád a szép keret,
a nagy természetből kiszigetelve,

akként, hozzásimulva, őt ölelve,
bútor, aranyzás, érmek, ékszerek,
ritka bájának szinte része lett,
tökéletes szegélyt köréje szelve.

S ő olykor azt hivé, hogy hirtelen
minden belé szerelmes, s meztelen
csókjába fojtá a szatinhalomnak

szép testét, mely borzongással teli
gyors s lassú rebbenéssel mímeli
friss, gyermeteg kecsét a kis majomnak.


4
AZ ARCKÉP

Hamut hagy Kór s Halál az őrszemekből,
amelyek értünk égtenek hiven:
e buzgó, gyöngéd, óriás szemekből,
e szájból, melyben fuldokolt szivem,

e csókok balzsamfüvéből, e könnyű
sugárnál élesb elragadtatás
tüzéből, lelkem, mi marad? Óh szörnyű!
csak sápadt rajz, háromszín krétaváz,

amely, miként én, elhal a magánnyal,
s amelyet az Idő, izgága vén,
naponta megsikárol, sörteszárnnyal: -

Élet s Művészet átka, barna rém,
nem ölheted meg egyről az emlékem!
arról, ki gyönyöröm volt s büszkeségem!

 

A SEMMI VÁGYA

Bús szellem, küzködés vad imádója hajdan,
a Remény, mely előbb sarkantyuzott vigan,
nem ösztökél tovább. Ülj el, boldogtalan,
vén ló, ki tántorogsz, botlasz az utcazajban!

Törődj belé, szivem, aludj bután a bajban!

Bukott, bolond! neked se kéj álmaiban
nincs már öröm, öreg, se büszke viadalban
akár fuvola zeng, akár trombita harsan:
Gyönyör! ne is kisértsd dacomat! Hagyj magam!

A drága kikelet illata odavan.

S az Idő úgy robog át percről-percre rajtam,
mint dermedt test fölé ha szörnyü hó zuhan:
magasból nézem én e Gömböt, hogy suhan,
helyet se kérve rajt, hová fejem lehajtsam.

Hóförgeteg, ragadj! röpíts a zivatarban!

 

A MACSKA

1

Mintha az lenne a lakása,
agyamban ide-oda jár
egy szép nagy macska. Csupa báj.
Alig hallatszik nyávogása,

oly diszkrét hangja, halk s nemes:
de ha dorombolás, ha morgás
egyforma dús, mély zenecsorgás.
És bája s titka éppen ez.

E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
betölt, mint dús folyásu dal
és részegít, mint bájital -
hogy be ne hatna, nincs oly árok,

nincs, melyet nem csitítna, láz,
nincs, melyet nem hevítne, mámor.
Szavakra nincs szüksége, bár oly
beszédes, mint tán semmi más.

Hol a vonó, mely úgy bemarna
lelkembe, művész hangszere,
királyi fülnek szánt zene,
húr, melynek lenne oly hatalma,

mint hangodé, talány-cicus,
szeráfi macska, macska-démon,
kiben mint egy angyalba, fínom
minden tag, és harmónikus?!


2

Balzsamos barna s szőke szőre
annyira, hogy egy délután,
mert egyszer megcirógatám,
egy illat lettem én is tőle.

Ő a hely áldó szelleme,
mindent birodalmában ő visz:
ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
tündére tán, tán istene.

Ha szemeim, delejbe vonva
e szeretett cicám után
fordulnak, és ha azután
benézek újra enmagamba:

csodálva látom ott megint
sápadt szemének ritka lángját,
eleven opált, tiszta lámpát,
amint meredten rámtekint.

 

SZÖKŐKÚT

Fáradt szemed, szegény szerelmem
hagyd húnyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Ezer virágot ont ki
   s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
   ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
   záporba szét.

 

QUE DIRAS-TU...?[15]

Mit mondasz, óh szegény lelkem magányos árnya,
mit mondasz, óh szivem ma, mult-gyötörte szív
a szép leányra, szent leányra, égi lányra,
kinek varázs-szeme uj ifjuságra hív?

Dicséretem legyen dicséretére zengni,
légtestén érzem az angyalok illatát.
Édes magas kegyét fel nem érheti semmi,
tekintete reám fényöltözetet ád.

Akár az éjszakán, magányban, áhitatban,
akár tömeg között, utcákon és utakban
a légben fantoma, mint fáklya lángja, rezg.

S szólalva néha, szól: "Szép vagyok s azt szabom rád,
hogy im szerelmemért csak a szépet szeresd:
őrangyalod vagyok, s a Múzsád és Madonnád!"

 

SEMPER EADEM[16]

"Honnét jön - kérdezed - e különös busongás,
mely árad s megtörik, mint szirten a habok?" -
Ha megvolt a szüret, ha véget ért a zsongás
a szívben: élni kín. Ez rég tudott titok.

Egyszerü bánat ez, nincs rejtély benne semmi
s mint nálad az öröm, oka ismerve jól.
Szünj hát, szép kandi lány, kérdést kérdésre tenni
s bár hangod édes és bár hangod szép: ne szólj!

Ne szólj, tudatlanom! te még ép-szárnyu lélek!
gyermekmosolyu száj! jobban még, mint az élet,
finom fonálba köt bennünket a Halál.

Hagyj! hagyj! egy öncsalás révén hadd részegüljek!
mint szép álomba, szép szemedbe hadd merüljek!
Szunnyadni térek én szemöldököd alá.

 

EGY POGÁNY IMÁJA[17]

Óh ne halkítsad lángod éjre,
hevítsd fel zsibbatag szivem,
Gyönyör! te lelkek kínja, kéje:
exaudi diva! supplicem.

Légben eloszló istenasszony,
láng amely pincénkben lobog,
kinomon kényed irgalmazzon,
kinek ércdallal áldozok.

Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
húsból és bársonyból csinált
álarcot ölts, sziréni vértet.

Vagy a formátlan bor ködében
nehézkes álmodat kináld,
Gyönyör! te ruganyos kisértet!

 

SPLEEN

Emlékem több, akár száz éve gyüjteném.

Fiókos ó butor, benn tarka gyüjtemény,
vers, akta, számvetés, levélke, hangjegy, ócska
nyugták közé csavart nehézkes hajcsomócska,
titkot nem őriz oly sokat, mint bús agyam.
Egy szörnyü pince ez, piramis én magam,
takarva több halált, akár a közös árok.

- Egy temető vagyok s a holdra félve várok:
mint lelkifurdalás, sok nyult féreg gyötör,
s mindég legkedvesebb halottaimra tör.
Egy vén szoba vagyok, hol minden rózsa fonnyad,
hol ósdi divatok lomja lazulva gonnyad,
hol csak halvány Boucher-k, halk pasztell-mélaság,
szíják egy félbeli üvegcse illatát.

Oly hosszu semmi sincs, miként a sánta órák,
ha súlyos pelyhüket a havas évek szórják
s gyümölcsöd, mord Közöny, a makacs Unalom,
haláltalan huzam arányaiba fon.

- Óh, eleven tömeg! nem vagy te más ma tán itt,
mint tétlen borzadály-övezte szürke gránit,
mely Szahara-fenék ködén bóbiskol át!
Vén szfinx, kit elfeledt a gondtalan világ,
kit mappa nem mutat, s kinek vadult szeszélye
csak akkor zeng, mikor napnyugta süt föléje!

 

FANTASZTIKUS METSZET

Más toalett hiján e különös kisértet
groteszkül vázfején egy homloka fölé tett
farsangi diszt visel - borzasztó diadém!
Sarkantyu s ostora nélkül üz egy gebén,
mely fantom mint maga, apokaliptikus mén,
s tajtékot hány, miként egy epileptikus vén.
Mindkettő elmerül terentuli térig,
s hazárd patával a határtalant verik.
A lovag fennvisel egy szablyát, csupa lángból,
a névtelen tömeg fölött, min ménje táncol,
s úgy jár, mint zsarnok úr házát szemlélni jár,
a nagy sírkert fagyán, hol nincs látóhatár,
s ahol fakó fehér napfény alatt hevernek
népek és századok, régiek és modernek.

 

LÉTHE

Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sürűjét, melyhez nyúlni szinte félek;

hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.

Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni s semmitől se félni!

Hogy elcsitítsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad;
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kínja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.

 

ÁLDÁS

Midőn, felsőbb Erők titkos Parancsa folytán,
a Költő idejött az únott föld fölé,
rémülten anyja, és vad átkokat sikoltván
emelte ökleit a szánó Ég felé:

"- Ah, inkább viperát táplálni anyatéjjel,
mintsem megszülni egy ilyen boldogtalant!
Legyen megátkozott a kurta kéjü éjjel,
mikor a Büntetés méhemben megfogant!

Mivel szegény uram utálatára engem
szemelt az asszonyok között ki Fátumod,
s mert nem lehet e szörny korcsot a tűzre vetnem,
mint aki egy gonosz levélkét lángba dob:

sujtó gyülöleted átkozott eszközére
hárítom iszonyú nyilait vissza hát
s annyi gáncsot vetek e gáncsos csemetére
hogy ne hajthassa ki fertőzött bimbaját!"

Így nyeli habjait sötét indulatának,
s nem értve az örök terveket, rakja már
gyehenna fenekén a zord máglyát magának,
mely az embertelen anyák bűnére vár.

De a kitagadott gyermek egy égi dajka
gondjain Nap felé sudárként felszökell,
s bármit harap foga, és bármit iszik ajka,
piros nektárra és ambróziára lel.

Játszik a széllel és a felhőkkel beszélget,
ittasan a kereszt útján dalolva jár,
s a Szellem, aki ily szent vándorlót kisérget
sír rajt, hogy oly vidám, mint erdei madár.

S aggódva nézi mind, ki szeretni szeretné,
vagy, látva, mily nyugodt, s csodálva, van aki
gyötörni kezdi, hogy jaja szavát vehetné
s kegyetlen ösztönét próbálja rajta ki.

Szája számára szánt borába, kenyerébe
van aki rút hamut s undok köpést kever,
magát átkozza, ha lépte nyomába lép be,
s amihez ér, csinált undorral dobja el.

Asszonya így kiált, a nyilt uton kiállván:
"Ha már imádni tart méltónak a bolond,
legyek számára mint vérivó régi bálvány,
milyent a balga hit hajdan aranyba vont!

Aranyt kivánok én, s a tömjén, mirrha, nárdus
kincsét, a húst, a bort, a térdhajtásokat,
s büszkén bitorlani, amint előmbe száll dús
szivéből, mit a szív csak istenének ad.

S ha már lelkemnek e játékot nincs türelme
folytatni: ráteszem gyönge s erős kezem
és körmöm, mely olyan mint a Hárpia körme,
utat tör majd meleg szivéig véresen.

Mint egy kis madarat, ki egyre piheg, él még,
kezem bolond szivét melegen tépi ki
s hogy eloltsam vele kedves kutyámnak éhét,
a porba megvetőn dobom le majd neki!"

- De a Költő nyugodt; fényes trónt lát az égen
és áhitatosan emeli kezeit.
A lelki szent tüzek ragyogva nyilt szivében
a durva nép dühét előle elfedik.

"Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad,
mint piszkosságaink legjobb orvosszerét;
legjobb Esszenciát, és leghatékonyabbat,
szent kéjre edzeni erősek erejét!

Tudom, ki Úr vagy a szent légiók sorában,
őrzöl te egy helyet a költőnek is ott,
s a Fények és Erők és Trónok táborában
tartandó örökös ünnepre meghivod.

Tudom, a Fájdalom az egyetlen nemesség,
amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el;
s hogy az én misztikus koronám megszövessék,
minden világok és idők gyémántja kell.

De vesztett ékei a régi Palmyrának,
a tenger gyöngyei, a bányák dús ere,
nem volna dísz elég e tiszta koronának,
bár a Te bölcs kezed foglalná is bele:

mert nem lesz benne más, mint az Ős Sugaraknak
örökszent tűzhelyén merített tiszta fény,
amelynek halavány tükörképe ragyog csak
a legégőbb szemű halandóknak szemén!"

 

A BETEG MÚZSA

Mi lelt, szegény Múzsám, ma reggel? Üreges
szemeid éjjeli látomások zsufolják
s csak néma borzalom, hideg és ideges
szeszélyek bélyege, mit szemem arcodon lát.

Talán a zöld lidérc és a vörhenyeges
éjjeli rém neked vérvágyas szörnyü bort ád
s lelkedet zsarnokul vad álmaid jeges
ujjai mocsaras Minturnesekbe fojtják?

Óh, bár dús kebled az Egészség illatát
lehellve, bölcs Erő szelleme hatna át;
keresztény véred is bár bölcs ütemre folyna,

mint antik szótagok zengése, zenetorna,
amelyben Phőbus, a Dal atyja zengene,
vagy Pán, a gazda Pán, aratás istene!

 

AZ ELADÓ MÚZSA

Óh, lesz-e, paloták barátja, szeretett
Múzsám, ha Január szeleit szerteküldi,
unt téli esteken a tűz mellé leülni
helyed, hol majd fagyos lábad melengeted?

Megkékült vállaid fel tudnak-é hevülni
az éji sugaron, mely festi üveged?
ha, szomju ajakad apadva, mint zsebed,
vak vágyad azur ág aranyát sírva gyüjti?

Ah, már hitetlenül kell dallanod unott
napi kenyeredért hitvány Te Deum-od,
tömjént lóbálni, mint bús ministránsgyereknek,

vagy titkos könnyeken edzett mosolyodat
éhes bohóc gyanánt kelletni, s lelohadt
kedvéből uj kacajt csikarni a tömegnek.

 

A ROSSZ SZERZETES

Tarkán volt festve a régi nagy klastromívek
alatt az Igazság száz képe mesterül,
talán oly célra, hogy láttukra majd a hívek
lelkének jéghideg szigora megderül.

Krisztus vetései nőttek, mennyei mívek
s sok szent barát, kire ma feledés terül,
pingálta a halált, jámbor és balga szívek,
a sírok csarnokát választva műhelyül.

Sírcsarnok lelkem is, hol, rossz remete, árván
lakom, unt termeit öröktől fogva járván:
de kép nem színezi e klastrom zord falát.

Óh, lomha szerzetes! mért nem alkotom én is
fekete nyomorom eleven szőnyegén is
szememnek gyönyörét s kezem diadalát?

 

AZ ELLENSÉG

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;
csak néha láttam egy kivillant sugarat.
A villám és a szél ellene tépve harcolt
hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét:
most kéne fogni már ásót és gerebent
s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,
mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan
ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban
leli csodálatos álmom: az új virág? -

Óh kín! óh fájdalom! - Létünk az óra őrli
s a sötét Ellenség, amely szivünkbe rág,
vérünkből szív erőt, élni és nagyranőni.

 

KÁR...

Ily célnak vinni terheit
Sisiphus bátorsága kéne:
de a bátorság is mit érne?
A munka nagy, a nap rövid.

Dísztemetőktől messze-távol,
magányos sír felé kopog
szivem, mint fátyolos dobok,
halottas induló szavával.

Sok kincset temet föld meg éj,
csákány, fúró hozzá nem ér,
feledve aluszik magában

és titokédes illatát
bús-bujva hinti sok virág
mélységes és messze magányban.

 

A GŐG BÜNTETÉSE

Ama csodálatos, istenleső időkben
a Theológia virágzott szent erőben,
s mondják, a legnagyobb Doktorok egyike,
minekutána bölcs ajkain az Ige
megrenditette vak mélyeiben a kételyt
és lelke glóriás magasságok felé kelt
oly útakon, miket nem sejtett maga sem
s hová még nem jutott lélek csak testtelen:
- mint aki, nagyon is magasba érve, szédül,
így kiáltott sötét sátáni büszkeségbül:
"Jézus! kis Jézusom! magasra vittelek!
De hogyha ellened lennék, és nem veled,
szégyened akkora lenne, mint győzedelmed,
s komikus embrió volnál ma, égi gyermek!"
Alig mondotta ki, elméje elborult
s e fényes napra vak őrület fátyla hullt.
Mely kincses Rend csodás temploma vala hajdan,
értelme elmerült egy szörnyü zürzavarban,
s magas lámpái nem hatottak azon át.
A Csönd és az Éj ütött bús lelkében tanyát,
mint pince fenekén, ha elveszett a kulcsa.
S mint utcák állata, olyan lett, kósza, furcsa,
s ha, mit sem látva, ment a nagy mezők felett,
meg nem ismerve már sem nyarat, sem telet,
piszkosan és csunyán, mint kopott, ócska holmi,
gyerekek hada gyült köréje, kicsufolni...

 

AZ ÉKSZEREK

A kedves meztelen volt s értve vágyamat,
csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.

Ha táncban azt vigan csörgetve, incseleg,
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.

Így, meztelen, hevert, s szeretteté magát;
párnáról boldogan nevetett le a nyilt ajk
vágyamra, mint a mély tengerre síma gát,
s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.

Tűzszeme rám tapadt, mint szelid tigrisé;
lágy pózokat talált, mint erdőn lankatag vad,
hol szűziség vegyült a bujaság közé
s különös ízt adott minden új mozdulatnak.

S az ágyék és a comb, s a karok és a láb
mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu, rezgett
szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,

úgy szökkentek elő, mint gonosz angyalok,
hogy felrázzák vadul szegény szivem nyugalmát,
és üvegszirtjein a halk gondolatot,
hol bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.

Óh, csoda rajz! Talán egy serdülő fiú
válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
A derék karcsú, a medence domború,
s a festék kéjesen derengett barna bőrén.

A lámpa haldokolt s fénye homályba halt
s már nem világitott más, csak a kályha lángja:
ahányszor felvetett egy lobogó sohajt,
vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra.

 

SED NON SATIATA[18]

Tested, bizarr fetis, barna mint rejtek éj
az ind szavanna bús bübájából teremtve,
vad pézsma és mosusz ködli körül derengve,
éjfélek gyermeke, ébencsipőjü Kéj!

Éj, bor és Ópium kincsénél többet ér
ajkad elixire, hol Ámor szárnya lengve
röpköd; vágyaim unt karavánja merengve
megy feléd, s bánatom szemedből inni kér.

Szemedből mely lobog, mint két nagy tüzes ablak,
ne engedd hogy tüzet ily vadul-öntve kapjak:
ne hidd hogy Styx vagyok s kilencszer ölelek.

Óh jaj! mert nincs erőm, te kegyetlen Megéra!
hogy csókkal végre is szelíddé törjelek
s ágyad poklának én legyek Persephonéja.

 

A VÁMPÍR

Te aki mint egy tőrdöfés,
síró kebelembe beszöktél;
mint egész sereg ördög és
bolond menet, cifrázva jöttél,

hogy megalázott szellemem
legyen ágyad és birodalmad;
te kihez kötve bús szivem,
miként láncához a szilaj rab,

mint borhoz az iszákosok,
miként a hullához a féreg,
mint kártyához vak szenvedélyek:
légy átkozott! légy átkozott!

Szóltam a síma szablya-élnek,
szabadítson meg engemet;
kértem a néma, csalfa mérget,
segítse gyengeségemet:

jaj! méreg és tőr megvetettek,
ezt adták nékem válaszul:
"Nem vagy méltó hogy életednek
bús bilincséből szabadulj.

Nyomorult! bár föloldanók rab-
láncaidat: mit érne még?
Csókjaid újraköltenék
hulláját szörnyü vérszivódnak!"

 

SÍRI BÁNAT

Ha majd, sötét leány, lenn alszol síri álmot,
s emlék borul föléd, márványból alkotott;
ha majd nem lesz egyéb várad és alkovod,
mint egy esős gödör, kiásott, sáros árok;

ha a kő nyomva majd langy lanyhaságba fáradt
csipőd és kebledet, mely félve zajg, dobog,
nem hagyja verni már szived, a halk dobot,
s futni kaland után lábad ahogy sovárog:

a sír, nagy álmaim meghittje (mert a Sír
mindig értette azt, mit a Költő panaszlott)
nagy éjeidre, hol álomvirág se nyíl,

ezt írja majd: "Te bús félkurtizán, mi hasznod,
hogy nem ismerted azt, amit a holt sirat?"
- És mint egy furdalás, a féreg úgy harap.

 

DUELLUM

Két harcos szemben áll s vadul egymásra vágnak,
fénnyel s vérrel a kard behányja a leget.
- E harc, e csatazaj zaja az ifjuságnak,
amely a szerelem nyögő zsákmánya lett.

Eltört a fegyver! Így ifjuságunk is eltört,
kedvesem! De a fog, de éles körmeink
megbosszulják a szórt szablyát, kézből kivert tőrt.
- Óh, értt szív, vad acél, melyet a vágy suhint!

Ahol a gonosz hiúz és párducmacska játszik,
a mélybe a két hős összefogózva hull,
és a száraz bokor husukkal kivirágzik.

- E mélység a pokol, zsufolva gonoszúl!
Zuhanjunk vadul át, vad amazon, e poklon
hogy bús gyülöletünk örök tűzben lobogjon!

 

A MEGSZÁLLOTT

A nap ma ködruhát vett. Te is így takard
bús ködbe, Életem Holdja, magad. Ne árassz
több fényt. Aludj, borongj; légy néma, légy homályos
s az únalom vizét szürcsöld, mint bús italt.

Szeretlek így. De ha mást akarnál: akard!
Ha, mint fogyatkozott csillag újra sugároz,
ragyogni vágysz, ahol nevet a balga Város:
nem bánom! Szökj elő tokodból, drága kard!

A lámpák lángjain gyujtsd ki szemed varázsát!
s gyujtsd ki a vad szivek mélyén a vágy parázsát!
tőled minden gyönyör, beteges vagy buja.

Légy ami vágysz: vörös hajnal, fekete éjjel;
nincs bennem egy ideg, mely nem kiáltana:
"Óh, drága Belzebub! imádlak szenvedéllyel!"

 

MINDENESTÜL

A Démon bús, magas szobámba
ma reggel látogatni jött
és megkísérteni kivánva
szólt: "Valld be mindenek fölött

az ezer édes, szép dolog közt
miből varázsa összenő,
sötét és rózsaszín tagok közt,
melyekből áll a drága nő,

melyik a legszebb?" - S válaszoltam
a Kárhozottnak akkor én:
"Mert benne minden drága balzsam,
semmi se szebb a többinél.

Hol kéjek intenek sereggel,
a mámor okát ne keresd:
ő elvakít, miként a Reggel,
és megvigasztal, mint az Est.

Teste finomabb szálu himzés,
sokkal nagyobb harmónia,
hogysem a gyarló, vak elemzés
figyeljen akkordjaira.

Óh, rejtelem! hogy minden érzék
általa eggyé olvadott:
lehellete zenét zenél szét,
mint hangja édes illatot!"

 

GYÓNÁS

Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,
   fonódott síma szép karod
karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom
   ez emlék, s most se sápadott).

Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,
   ragyogott fönn a telehold;
s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek
   nagy ünnepélyessége folyt.

A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak
   alatt macskák surrantak át,
fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,
   kisérték lépteink nyomát.

Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,
   mely a halk fény alatt kikelt,
lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,
   mit annyi öröm ujja vert,

belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan
   mint a hajnali harsonák,
egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam
   szakadt ki nyögve, és fonák

ingassál, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,
   akit családja szégyenel,
s kit a világ elől homályos pincevermek
   mélyébe dugtak hosszan el.

Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:
    "Hogy minden itt oly szomorú;
s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,
   a földi rút önzés kibú;

hogy keserű robot a szépasszony robotja;
   és hogy a géppé lankadott
táncoslány mosolyos közönyü állapotja
   mily céda, meddő állapot;

hogy hiú balgaság építni a szivekre;
   szerelem, szépség ingatag,
s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve
   mindent az örök sírnak ad!"

Óh, mikor feledem e lankatag keservet,
   e csöndet, ezt a holdvarázst,
s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett
   suttogott szörnyü vallomást?

 

A SZÉP HAJÓ

Tükröt vetek feléd, óh Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjuságod varázsát,
   szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyü szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
   mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
felett titokzatos bájjal pávázva himbál;
   diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon!

Tükröt vetek feléd, óh Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjuságod varázsát;
   szépséged rajzolom eléd
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.

Melled, a büszke mell, amint előreszökvén
feszíti selymedet, olyan, mint drága szekrény;
   domború, szárnyas ajtaján
minden fény megcsuszik, mint sima pajzs falán.

Kihívó, hetyke pajzs, két rózsás gombbal ékes;
dús szekrény, titka van, és telisteli édes
   bor, illat és drága likőr,
melytől az agy s a szív vad őrületbe dől.

Ha jársz, s szelet söpör bő szoknyád könnyü szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna.
   mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassú és édes ütem szerint.

Nemes, szép lábaid, verve a fodrok alját,
a sötét vágyakat ingerlik s fölkavarják;
   ilyen két boszorkány, aki
mély üstjében sötét italát keveri.

Karod, mely Herkules-fiúkkal játszva vína,
mint a sikos boák, kőkemény, noha síma,
   hogy makacsul szorítsad őt,
makacsul fojtva mély szivedbe, szeretőd.

Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
felett titokzatos bájjal pávázva himbál;
   diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon!

 

ŐSZI SZONETT

Kristályszemed beszél: "Különös fiu, mit
lelsz bennem, kincs gyanánt, mit vágyad szomja vámol?" -
- Légy szép, s ne szólj! Szivem, mely zúg mint tompa hámor
s melyet csupán az ős állati báj csitit,

ne várd, hogy pokoli titkairól, s ne hidd
hogy lánggal írt sötét betűiről beszámol.
Lágy ringató karod álmomnak drága zsámoly
de sért a szenvedély s a lelkek harca. Csitt!

szeressünk csöndesen! Már őrházában Ámor
sötétből les felénk; ismerem nyilait,
az arzenált, mellyel ősidők óta vítt:

bűnt, iszonyt, őrülést! - Óh bús gyöngy, enyhe mámor!
nem vagy-e őszi ég, mely lanyhán halványoll,
mint én is, jéghideg, hófehér Marguerite?

 

BÁNATOS HOLDVILÁG

A fáradt holdvilág oly rest és álmatag ma,
mint bájos, lanyha hölgy elomló vánkoson,
ha elalvás előtt langy ujja simogatva
szép keble vonalán könnyeden átoson.

Lágy felleglavinák színselyem síma hátán
körülnéz elhalón s bágyatag elhever,
hosszan alélva a sok fehér csoda láttán,
mely dús virág gyanánt a kék egen kikel.

S ha néha-néha, rest buvában, lopva, rejtve,
földünkre lankatag egy néma könnyet ejt le,
egy bús poéta, ki jámborul fennviraszt,

e könny sápadt vizét hűs tenyerébe kapja,
ahol színjátszva ég, mint egy opáldarabka,
s hová nem lát a nap: szívébe rejti azt.

 

A REPEDT HARANG

Oly édes-keserű a téli éjeken
hallgatni, ha a tűz szive dobogva lángol,
a tűnt emlékeket kikelni könnyeden
a ködbe zendülő harangok halk szavából.

Óh, boldog a harang, kinek érctorka ép,
ki, noha már öreg, erőben és vidáman
önti maga körül híven a szent zenét,
mint vén vitéz, aki fennvirraszt sátorában.

Az én lelkem repedt; s ha néha éjjeli
unalmát fázva vágy hangokkal tölteni,
olykor olyan nyögő és gyönge hangot ad csak,

mint hörgő sebesült, akit magára hagytak
egy hulladomb alatt, vértóban, s ott veszett,
egyhelyben, iszonyú erőlködés között.

 

VARÁZS

Erdő! félelmetes vagy, mint nagy régi dómnak
zúgása, orgonák! s szívünkben, mely örök
gyászszoba, hol a holt árnyak még hörgve gyónnak,
De Profundis-szaid visszhangja visszanyög.

Gyülöllek, Óceán! csapkodó, tarka lármád
magában leli meg szellemem! A bukott
ember lázadt, kinos nevetésének árnyát
óh tenger! óriás kacajjá kacagod.

Hogy szeretnélek, Éj! csak csillagod ne égne,
mert lángjából a fény jól ismert nyelve zeng!
- Sötétet keresek, üreset, meztelent!

De jaj! vászon gyanánt hímzek én a sötétre,
s szememből látomás buggyan rá, miriád,
milyet a megszokott tekintet sohse lát.

 

VÁRATLAN VENDÉG

Atyját virrasztva és látva már Harpagon,
hogy a fehér ajak a halál kínja közt ráng:
"Van elég, úgy hiszem - mondja álmatagon -
   fenn a padláson régi deszkánk."

"Széppé formált az Úr - selypíti Célimene -
és a szivem se rossz, magától értetőleg!"
A szíve! (ily szivek, mint sonka ha kemény,
   az örök tűzön újra főnek!)

A zsurnaliszta, vak gőggel fáklyázva, szól
a szegényhez, akit lelki sötétbe fojtott:
"Hol a földi bajok Egyengetője, szólj,
   ki a Szépet teremti, s boldog?"

A vak kéjenc szivét legjobban értem én,
ki ásít éj-napon, s fejét a falba csapva
sír tehetetlenül: "Rátérek az erény
   utjára: holnap lesz a napja!"

Az óra halk szava pedig így szól: "Hamar
megérett a bünös! Intettem balga testét.
Az ember vak, süket s törékeny, mint a fal,
   ha férgek fogai kikezdték!"

S aztán jő Valaki, akit mind tagadott
s gúnyos gőggel beszél: "Szentségtartómból éppen
elég sok fekete ostyát áldoztatok
   a vidám fekete misékben!

Meghitt templomaim lettetek, únt szivek
s titkon tolongtatok farom csókjára rondán.
Ismerjetek ma rá Sátánra, hogy nevet,
   mint a világ, győzve, gorombán!

Azt hittétek talán, leálcázott csalók,
hogy a Mester eszén túl lehet járni tudni?
S díj nektek majd a gaz játékból dupla lóg:
   gazdagnak lenni s mennybe jutni?

Kell hogy a vén vadászt fizesse préda dús,
aki sokáig ült s ki nem mozdult a lesbűl;
viszlek ma hát velem, megúnt társai bús
   munkámnak, a sürűn keresztül,

viszlek a néma föld, a szirtel sűrüjén
keresztül s ős tömeg hamvain testeteknek
egy palotába, mely nagy mint én, és kemény,
   s egyetlen kőből született meg,

a Bűnből született, s kemény és nem mozog,
s amelyben gőgön ül, kínom és diadalmam!"
- Ekközt egy fennülő Angyal ajkán azok
   dicsőségéről zeng a dallam,

akiknek szíve így szól: "Áldott ostorod,
Uram! a Szenvedés magasztal áldva téged!
Szivünkkel könnyedén játszik erős karod,
   de végtelen a Bölcseséged!"

S az égi Trombita oly édesen kiált
szent ünnepestjein az örökös szüretnek,
hogy tőle mindazok szivében, kiket áld,
   mennyei mámorok születnek.

 

ÉJFÉLI SZÁMVETÉS

Az óra most üt éjfelet
ironikussan kérdve minket:
hogyan használtuk perceinket,
a napot, amely elsiet?
Ma, tizenharmadika, péntek
s mi e nap sorsos dátumán,
eretnek éltünk és tunyán,
habár tudásunk van temérdek.

Ajkaink versengve szidák
Jézust, akit minden magasztal,
mint egy szörny Krőzus rakta asztal
körül sötét paraziták
s hű vazalljai démonoknak,
hogy a tömegnek tessenek,
gyalázták mit szívünk szeret
s dicsérték mitől undorodtak.

Bús bakók, kit mindenki bánt,
ostorunk a gyengére vágott;
üdvözöltük a Butaságot
bikahomloku szörny gyanánt.
Csókoltuk vétkes áhitatban
az ostoba Matériát
s áldtuk a kékes glóriát
amely a rothadás fölött van.

Végül mámorba fojtani
szédületét e zord kalandnak,
mi, gőgös papjai a Lantnak,
mi, gyászok pohárnokai,
minden szomjúság, minden éhség
nélkül ittunk-ettünk. Hamar
fújjuk el a lámpát! Takarj
öledbe, jóltevő sötétség!

 

SZOMORÚ MADRIGÁL

Okosságoddal mi csináljak?
Légy szép! És légy bús! A sirás
az arcnak rejtett mélyü bájt ad,
miként az áradás a tájnak;
viharban frissül a virág.

Szeretlek, ha illanva, túlad
örömén sujtott homlokod;
szíved a borzadásba fúlad;
s jelenedre mint bús borúlat,
fátylat a mult felhője dob.

Szeretlek, ha nagy szemed árja
ömlik, melegen, mint a vér;
ha, ringató kezem dacára,
kebledből hörgésként kiszáll a
halálig rémült szenvedély.

S míg szürcsölöm - óh égi zsoltár!
mélységes, édes élvezet! -
a zokogást, amit te sírtál,
azt hiszem, a szemedből hullt ár
kivilágítja szívedet.

                  *

Tudom, hogy régi, töve-rokkadt
szerelmekkel tele szived
kohói még egyre lobognak
és kebledben a kárhozottak
gőgjéből rejlik egy csipet.

De kedvesem, míg éjed álma
nem tükrözi a mély Pokolt,
s örök lidércnyomásban járva,
méreggel s tőrrel élve-hálva,
imádva a Vasast s a Port,

nem nyílva ki, csak rémületben
megrezzenve, ha óra üt,
balsorsot betüzve ijedten
nem érzed a levethetetlen
undornak csókját mindenütt,

nem mondhatod, despota-rabnő,
ki csak reszketve vagy enyém,
míg a kór éj borzalmakat sző,
s lelkedből áradt jajpatak jő:
"Királyom, párod vagyok én!"

 

INTŐSZÓZAT

Minden méltó emberkebel
szívtrónusán egy sárga kígyó
ül, ki ha ő azt mondja: "Így jó!
Így akarom!" - "Nem!"-mel felel.

Merítsd szemed kéjét a kába
sellőszemek kábulatába,
a Kígyó nem hagy: "Munka vár!"

Nevelj fiat, gyomláld a kertet,
vágd a márványt, csiszold a verset,
így szisszen: "Fogsz-e élni már?"

S bármily reménye, terve támad,
szívednek árva perce itt
feledni nincs intelmeit
a tűrhetetlen Viperának!

 

AZ ÖRVÉNY

Pascal mélységben élt, mely együtt járt vele.
- Óh jaj, minden gödör! - a vágy, a szó, a Törvény
s a Tett is! S hajamon, mely feláll, égre törvén,
úgy érzem, átszalad a félelem szele.

Fenn és lenn, mindenütt a szakadék, az örvény,
kietlen némaság megejtő, vad tere;
éjjeleim vásznát az Úr himzé tele:
bámulok bölcs keze sok lázas, tarka szörnyén.

Az álom úgy ijeszt, mint egy nagy szörnyű Lyuk,
hol lelkünk mélybe hull s ki tudja, hova jut?
Végtelen les felém minden ablaknyiláson.

És szellemem, melyet vak szédülés kisért,
kíntalanságodat irígyli, semmiség!

- Óh csak a Számok és Lények honát ne lássam!

 

EGY IKÁRUSZ PANASZAI

Boldogan él, vigan, betelten,
ki durva rimákat szeret,
de az én karom eltörött,
mivel én felhőket öleltem.

A ritka csillagok büne,
melyek egem mélyén ragyognak
hogy fáradt szemeim napoknak
emlékével vannak tele.

Hiába vágytam én a térnek
elejét s végét lelni meg:
valami szörnyü tűzszemek
melegétől szárnyaim égnek.

A Szép szerelme éget el,
s nem lesz meg annyi bús jutalmam,
hogy a tengernek nevem adjam,
amelybe majd zuhanni kell.

 

A HÉT ÖREG

Óh, nyüzsgő város, óh, álmokkal teli város!
Hol fényes nappal is szellem les útadon.
Mindenütt rejtelem szivárg és szétsugároz
sürüdben, nedv gyanánt, te óriás vadon!

Egy reggel, amikor a bús utcán a házak,
melyeket aznapon a köd még nőttetett,
játszották partjait egy szürke áradásnak,
s mint zord színészhez ép találó díszletek,

mindent elleptek a szennysárga párafoltok,
borús beszédben únt lelkemmel, mentem én,
mely minden ideget hős módra csöndbe fojtott,
a szekér-rázta út sivatag peremén.

Egyszerre egy öreg, ki úgy tükrözte vissza
csúf, sárga rongyain az esős ég szinét,
hogy markába dusan hullt volna alamizsna,
ha nem látták volna fényes, gonosz szemét,

tűnt elém. Homlokán két jégcsap nyúlt előre,
úgy nézett. Tán maró epét ivott szeme.
És oly vadul meredt szakálla hosszu szőre,
minthogyha a Júdás csuf állán lengene.

Nem hajlott volt, hanem törött; mivel gerince
lábával pontosan derékszöget vetett;
és lógó nagy fejét, s bús botját is tekintve
olyan volt, oly sután s ügyetlen lépkedett,

mint egy beteg zsidó, bús háromlábu állat;
vad orcán nem közöny, de gyűlölet nyoma;
cipője rongyosan hóba és sárba mállott;
ment bőszen, mintha csak holtakat tiprana.

Utána épolyan: szem, szőr, bot, háta, rongyok...
Vonás sincs rajt uj: egy pokolból született,
jött, s így haladtak e százéves szörnyü roncsok
idegen cél felé, iker kisértetek.

Mily bolond vakeset alázott így meg engem?
Mily összeesküvés zsákmánya lettem én?
Hétszer olvastam ott, míg bús-borzongva mentem,
e baljós öreget újra az út kövén.

A nyolcadik talán halálom hozta volna.
Zord Phönix, bús iker - látás, mely gúnnyal öl,
ön apja és fia, sors-sokszorozta forma...
- De elfordultam e pokol-menet elől.

Rémült részeg gyanánt, ki duplán lát, futottam
haza és zártam el szobámnak ajtaját
zavartan, lázasan, betegen, megrogyottan;
lelkem a képtelen Rejtelem járta át.

Az ész hiába vélt kormányt ragadni; ócska
rudját a zivatar széttörte könnyeden;
és lelkem táncra kelt, táncra, szegény hajócska,
árboc nélkül, egy zord, parttalan tengeren.

 

A VAKOK

Nézd őket, lelkem! oly ijesztő, bús csapat!
Mint furcsa bábok, a mosolyt ajkadra lopják.
Holdkórosak gyanánt járnak, s mélázva dobják
nem tudni, hogy hová, vak pillantásukat.

Szemük, honnan kiszállt, eltűnt az égi szikra,
minthogyha messze, föl, meredne, ég felé,
sohase láthatod a kövezet fölé
hajolva zord fejük lecsüggni vállaikra.

Így járják éjüket, a nagy sötét gödört,
amely az örök Csönd testvére. Zúg, süvölt
a Város, zeng, kacag; s vakon e vad zenében

én is, az iszonyig keresve a gyönyört,
tántorgok, mint ezek; de jobban meggyötört
szívvel kérdem: "Vakok, mit lestek ott az égen?"

 

TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL

A kába utcazaj vad hangokat vetélt.
Mély gyászban karcsu hölgy, arcán szent szenvedéssel
suhant egyszerre el előttem, lusta kézzel
emelve ringatón a fodrot és szegélyt.

Nemes, nagy, ideges, lába szobor... Előre
görbedve, mint különc, ittam én, elbüvölt,
a kába mézet és a gyilkoló gyönyört
szeméből, mely fakó ég s viharok szülője.

Egy villám... s újra éj! - Óh, illanó csoda,
kinek tekintete lelkem újjászülötté
igézte - az örök időn látlak-e többé?

Másutt - óh messze majd! Későn! Talán soha...
Mit sejtem, merre szállsz? Mit sejted, merre bolygók?
Te, kivel - s tudtad ezt! - lehettem volna boldog!

 

A JÁTÉK

Vén kurtizánok a fonnyadtszín fotelekben
festett szemhéj alól rossz szemmel, sápatag
néznek, selypítenek és áttetsző fülükben
a függő, kő meg érc, halk, csörgő hangot ad;

a zöld posztó körül vad, ajaktalan arcok,
színtelen ajakak, fogatlan áll felett,
és ujjak, görcsösen markolva, s vézna markok,
a lihegő kebelt vagy az üres zsebet;

a szennyes mennyezet alatt búsfényü, sápadt
csillárok óriás csoportja vet a pár
hires költő borús homlokára világot,
ki véres izzadást hullatni idejár;

éber szemem előtt éjjeli révületben
sötét és furcsa kép tárult ki imigyen;
s a bús barlangban én, egy csendes szögeletben,
néztem rá hidegen, némán és irigyen,

irigyelve e zord játszók bús szenvedélyét,
a vén kéjnőktől is a makacs örömet,
s hogy oly könnyelműen adják, vegyék, cseréljék
a bús szépséget és agg tisztességüket.

S szivem döbbent, hogy ily sziveknek lett irígye,
akik, vérük borán mámorosodva mind,
inkább választanák, vad örvényben röpítve,
poklot a semminél, és halálnál a kínt.

 

HAZUGSÁG SZERELME

Ha látom hogy nyugodt alakod únva lebben
te szép hideg leány; míg hintaként remeg
körötted a zene, s megtör a mennyezetben
s te körüljártatod mély, lankatag szemed;

ha nézem homlokod, színezve enyhe gáznak
fényével mely beteg varázsát tárja föl,
s az est kigyujtja rajt friss hajnalát a láznak,
s tekinteted, miként bús arcképé, büvöl:

így szólok: "Óh, be szép! s különös frisseségű!
Tömör Emlék, nehéz királyi korona
koronázza, s szive, mint húsa, puha bélű
barackként, kész a bölcs vágyak fogaira".

Mi vagy te? mézizű gyümölcse tán az Ősznek?
vagy titkos urna mely pár forró könnyre vár?
Tünt oáz illata, hol álmaink időznek?
Vagy vágyak vánkosa? Vagy telt virágkosár?

Tudom, van szem melyet méltó hogy megcsodáljon
a méla vágy, pedig mélyén titok nem ég:
ékszertelen tok és emléktelen medáljon,
mélyebb és üresebb nálad is, üres Ég!

De nékem, kit a zord Valóság tépve öldös,
elég már hogy csodás látszatnak megmaradj:
álarc, vagy drága kép! ostoba vagy közömbös!
óh Szépség! unt szivem örök oltára vagy!

 

A SZÉP CSELÉD

A szép cseléd, kitől féltettél egykor engem,
most álmát gyenge gyep alatt alussza csendben
vihetnénk néki pár virágot, angyalom!

A holtak, a szegény holtak búsak nagyon
s ha október szele, öreg fák tördelője,
sírjukon zordonan lehell a néma kőre,
az élőket bizony rosszaknak vélhetik,
kik testüket meleg ágyban melengetik,
mig ők, lélekmaró fekete álmodásban,
nem szép társ oldalán, nem drága csacsogásban,
de féregjárta bús vázak, a föld alatt,
érzik szivárgani csontjukra a havat
s folyni a századot, míg tépett síri fátyluk
meg nem ujítja fenn se barát, se családjuk.

Ha egy este, mikor kályhánkban ég a láng,
meglátnám őt a vén karszékből nézni ránk;
ha egy decemberi kékhideg éjszakában
lelném guggolva nagy szobánknak egy zugában,
komolyan, mint anyát, ki sírból kelt elő
s ki megnőtt gyermekét mégegyszer látni jő:
mit mondhatnék neki e néma fájdalomra,
látva hogy nagy szeme könnyeit egyre ontja?

 

REGGELI SZÜRKÜLET

Kaszárnyák udvarán ébresztők szava zengett
és minden utcaláng reggeli szélbe lengett.

Ez az óra, mikor vad álom- s lázcsapat
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
mikor, mint vérbevont szemek, pislogva, rángva,
vörös foltot vet a nappal testén a lámpa,
s a lélek, a nehéz, bús testi súly alatt
épenúgy küzködik mint a lámpa s a nap.
Mintha egy könnyes arc szellőn borzongva szárad,
kelnek a lég futó remegései; - fáradt
írni a férfi már, és ölelni a nő.
Kéményből itt-amott könnyű füst tör elő.
A kéjnők ostobán, kitátott szájjal, ólom-
szin arccal alszanak a gyűrött takarókon.
A koldusasszonyok, vonva nyult kebleik,
parázsba fujnak és ujjuk melengetik.
Ez az óra, mikor az anyák gyermekágyi
kínja fázó nyomor közt kezd ujulva fájni;
kakasszó a ködöt hasítja, távoli:
mint vérhabba fuló zokogást, hallani.
A messze paloták páratengerben úsznak.
A kórházakban a bús haldoklók bucsúznak
rongy életüktől, és csuklásuk fölhereg...
Robotjukból hazatérnek tört korhelyek.

A Hajnal fázva már, zöldben és rózsaszinben,
lassan közeledett a szürke Szajna-szinten
s a morc Paris, szemét dörzsölve és bután,
agg munkás, unva nyult szerszámai után.

 

A GYILKOS BORA

Szabad vagyok, meghalt az asszony!
Ihatom torkig! Nincs, ki ma,
ha pénztelen jövök haza,
sírva szivembe hasogasson.

Boldog vagyok, mint egy király!
Kristályfényű az ég felettem!...
Mikor őt hajdan megszerettem,
akkor volt ily gyönyörü nyár!

A vad szomjnak, mely bennem él s ég,
nem volna annyi bor elég,
amennyivel betellenék
a sírja; - és ez nem csekélység:

mert egy mély kútba dobtam és
a káva köveit kivettem
s fölébe hánytam, úgy temettem;
- s most jön, ha jön, a feledés.

Szerelmi esküink nevében,
melyek emléke multból int,
és hogy kibéküljünk megint,
mint régi kéjeink hevében,

légyottra hívtam újra, mély
esti titokra, vad magányba -
s eljött, mint egy bolond leányka!
Mindenki bolond, aki él!

Még szép volt (bár sokat lerombol
a gond s a bánat); én szegényt
nagyon szerettem, s épp ezért
mondtam: Távozz e siralomból!

Senki sem ért meg engemet,
mert látja-e így legmerészebb
lázában e sok buta részeg,
hogy a bor szent halál lehet?

E durva nép, kit seb se verhet,
vakon, vak gép módjára, jár,
mert soha még, se tél, se nyár,
nem érzett igazi szerelmet.

Sötét varázsát, pokoli
felvonulásait, bilincses
haláltáncát, s mérgei kincses
üvegcséit nem ismeri. -

Szabad vagyok, magamban újra!
Estére holtrészeg leszek!
Félést, fájást nem érezek!
Kifeküszöm a kocsiútra

s úgy alszom ott mint egy kutya!
S jön majd vasas, nagy kerekekkel
megrakva földdel és kövekkel
szekerek súlyos csapata,

átszelni testem, vagy lecsuklott
bűnös fejemet zúzni szét:
nevetem, mint a szentmisét,
mint az Uristent, mint a poklot!

 

A SZERETŐK BORA

Ma tág a tér s ragyogva kékül.
Sarkantyu, kantár, zabla nélkül
szállunk a bor sötét lován
egy tűnő tündérég után!

Mint két vad angyal, kiket ádáz
foggal a forró utiláz ráz,
szeljük a reggel szűz szelét
te messze délibáb, feléd!

Lágyan a síma, sűrü forgók
hintáznak lelkes szárnyukon.
Ikermámorban, ittas bolygók,

mellettem úszva bús hugom,
futunk a messze fény elébe
álmaink édes édenébe!

 

GYÖNYÖRÖK MÁRTÍRJA

Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
   nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
   és kéjes bútorok között,

hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
   veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sírjaiból meleg láz,
   a végső sóhajpára száll,

egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
   élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson, s a szomjas takarón át,
   mely issza, mint aszú mező.

S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
   s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
   s arany kövekkel ékszeres,

némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
   nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
   az alkony fakósága van.

Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
   szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
   adott a természet neki;

egy rózsaszínű és aranycsikos harisnya
   emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
   gyémántja szemével rebeg.

E különös magány, e langyos, buja fészek,
   és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
   vad szerelemre vallanak,

rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
   pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
   a bűnt kedvtellten nézdeli.

Pedig ha elegáns soványságát e hullán
   nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
   akár egy izgatott kigyó,

láthatod, hogy milyen ifju még! - Béna lelkét
   s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
   alig nyitotta meg nekik?

A vad hímnek, akit nyugtatni eleven még
   Legforróbb csókod sem tudott,
így koronázta meg vágyai végtelenjét
   engedelmes, halott husod?

Felelj, bűnös tetem! s lázban emelve karja
   merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
   utolsó csókjait? Felelj!

- Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
   tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
   sirodban, mely semmitse vall;

szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
   formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
   hű lesz tehozzád a sirig!

 

KÁRHOZOTT ASSZONYOK

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
míg lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel ugy nézi tiszta
fiatalsága tűnt egének messzijét,
mint fáradt utazó fordítja sírva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett,
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsu termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hála énekét, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.

- "Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kímélettelen...
Szivem, Hippolitám, fordítsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!

Fordítsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!"

S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolíta:
"Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szívemet valami elszorítja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bűnt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó lángu máglyám,
és a Pokol nekem teveled kezdetett!"

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
- "Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bűnt kevert!

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem hevíti béna testét
a vörös Nap tüzén, amely a Szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!" -
mondta, s a gyermek így kiálta rá naív
fájdalmában: "Jaj, az örvényt már nyílni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az űr, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Fúria szörnyű szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét."

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kínban forogjatok,

és korbácsolva, más bűnökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
örjöngő lelketek semmise csillapítsa;
kéjeitek közül keljen a Büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szélű viharja
csavarja húsotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elitélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent Rendetlenek! s üldözve, fussatok!

 

A VÁMPÍR METAMORFÓZISAI

Az eperajku nő, az én gonosz varázsom,
csavarva tagjait, mint kígyó a parázson,
és gyúrva a füzőt páncélos kebelén,
ily pézsma-telitett szókat dobált felém:

- "Nedves az ajkam, és érett a tudományra,
az antik Tudatot fojtani céda ágyba.
Győzelmes keblemen fölszárad mind a könny:
vén arcra gyermekek kacaját bűvölöm.
Aki fátyoltalan lát engem s meztelennek,
nem kér holdat, napot, se csillagot, se mennyet.
Oly kitanult vagyok én, tudós Doktorom,
ha férfit fojtogat félelmetes karom,
vagy törzsem átadom fogadnak, hogy bemarhass;
oly félénk és merész, törékeny és hatalmas,
hogy értem ágyamon, mely kéjben imbolyog,
elkárhoznának a testtelen angyalok."

Mikor kiszítta már szegény csontom velőjét
s arcához lankatag hajoltam én előrébb,
egy csókot nyomni rá: nem láttam semmi mást,
csak izzadt bőrcsomót és tele rothadást.
Bezártam szememet nagy hideg borzadályban,
s amint az eleven fényre megint kitártam,
mellettem íme a hatalmas Báb helyett,
kiben a gonoszul gyüjtött vér lüktetett,
egy csontváz reszkető, kuszált roncsa maradt csak
oly hangot adva, mint csikorgó szélkakasnak
hangja, vagy egy vasas cégérnek rúd-nyakán,
melyet a szél cibál vad téli éjszakán.

 

A SÁTÁN LITÁNIÁJA

Óh, te legdélcegebb angyal, és legtudósabb!
Megcsalt isten, kinek himnusszal nem adóznak:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Száműzés hercege, te bántott, büszke úr,
kinek levert erőd mindegyre megujul,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Titkok királya te, és mindenek tudója!
te, földi bánatok bizalmas gyógyitója,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te, ki a páriát, s a poklos, bús rabot
a kéjben édenek izére oktatod:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te, ki a vén Halált ölelve, durva dámád,
nemzetted a Reményt, bájos és balga lányát:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Kitől a lázadók szemének lángja kél,
mely egy vérpad körül egy népet elitél,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te, ki tudod hogy a Féltékeny Úr a drága-
követ hol dugta el földbe és éjszakába:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te, ki az Arzenált látod a föld alatt,
hol az Ércek nehéz népei nyugszanak:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Kinek széles keze a háztetőkön alva-
járó előtt a tárt mélységet eltakarja,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Ki késett borivók vén csontját, mely fölött
a vad ló tipor át, puhává bűvölöd,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te ki, hogy elcsitítsd a bénát és unottat,
ként és salétromot keverni tanitottad,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Te aki, mint ravasz cinkos, a gaz s konok
Krőzusok homlokán bélyeged megnyomod,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Ki titkos ujjal érsz szivéhez és eszéhez
a lánynak, mig csupán sebre és rongyra éhez,

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Üzöttek botja, vágy lámpása, lobogó!
sötét tervekben és bitónál gyóntató!

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!

Jó nevelő nekünk, kiket a földi Éden
kertjéből az atya kiűzött vak dühében:

Óh Sátán, könyörülj inségem hosszu kínján!


IMÁDSÁG

Dicsőség s tisztelet, Sátán, hol nem lakol
többé, a Menny magas felhői közt, s Pokol
mélyeiben, ahol örökre csöndben álmodsz!
Add, hogy heverve, míg mellettem, mint egy árboc,
a Tudás fája nyúl, veled legyek ha majd
lombja fejed fölött, mint új Templom, kihajt!

 

SZERETŐK HALÁLA

Lesz könnyü illatokkal ittas ágyunk,
párnáink mélyek, mint a mély sirok,
s a polcokon sok különös virágunk,
szebb ég alatt mind minekünk nyilott.

Utolsó hevét tékozolva vágyunk
szivünk, mint két nagy fáklyaláng, inog,
s ikertükörként, tiszta fáklyalángunk
tárt lelkeinkben tükröződni fog.

Egy rózsaszinkék titkos alkonyatban
kettőnkön át egy csöndes szikra pattan,
mint búcsuterhes hosszu zokogás;

s majd jön egy angyal, a kaput kinyitja,
s a párás tükröt, elhalt lobogást
hű kézzel és ragyogva megujitja.


Baudelaire - Verlaine - Rimbaud
A romlás virágai
(antológia)


TARTALOM

BAUDELAIRE, Charles (1821-1867)

ELŐHANG
KAPCSOLATOK
AZ ELLENSÉG
KORÁBBI ÉLETEM
SZÉPSÉG
EXOTIKUS ILLAT
EGY DÖG
DE PROFUNDIS CLAMAVI
ÉJ VOLT, EGY ISZONYÚ ZSIDÓNŐVEL AZ ÁGYON
A BALKON
LEGYEN TIÉD E VERS, HOGY MAJD HA BOLDOGAN
VISSZAHÁRAMLÁS
ESTI HARMÓNIA
MINDENESTÜL
BESZÉLGETÉS
ŐSZI ÉNEK
EGY KREOL HÖLGYNEK
ÁHÍTAT
HÉAUTONTIMOROUMÉNOS
A MACSKÁK------
EGY MALABÁR NŐHÖZ
SZÖKŐKÚT-----------
A VAKOK
TALÁLKOZÁS EGY ISMERETLENNEL
A SZÉP CSELÉD, KITŐL FÉLTETTÉL EGYKOR ENGEM
KÖD ÉS ESŐ
PÁRIZSI ÁLOM
AZ UTAZÁS
A SZÖRNY AVAGY EGY HÁTBORZONGATÓ NIMFA DICSÉRETE
HAJNALI EGYKOR
A FELEVILÁG EGY HAJSÁTORBAN
A HOLD JÓTÉTEMÉNYEI


VERLAINE, Paul (1844-1896)

ŐSZI CHANSON
AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
NAPLEMENTE
MISZTIKUS ALKONYAT
ÉRZELMES SÉTA
HOLDFÉNY
A NAIV FIÚK
A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA
ÉRZELMES PÁRBESZÉD
MIVELHOGY NŐ A FÉNY
A HOLD A FÁK KÖZT
KANDALLÓ S ESTI FÉNY
NYÁR LESZ TEHÁT
A ZONGORA, MIT GYENGE UJJA CSÓKDOS
ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
GREEN
AZ ÁLNOK-SZÉP NAPOK
CSAK MENJ TOVÁBB
URAM, SZERELMED MEGSEBESITETT
RAGYOG A JÓ REMÉNY
NAGY FEKETE ÉJ
HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
A KÜRT SZAVA AZ ERDŐ FELE CSAP
KÖLTÉSZETTAN
ALLEGÓRIA
A LEGYŐZÖTTEK
FÁRADTSÁG
THERE
PÉLDÁZATOK
E KICSI ZUG
BARÁTNŐK A BALKONON
AUBURN
HOGY AGYONÜSSELEK, IDŐ
ARTHUR RIMBAUD-NAK
MONDD CSAK


RIMBAUD, Arthur (1854-1891)

AZ ELSŐ ESTE
OFÉLIA
TÉRZENE
A MEGHÖKKENTEK
ÁLOM, TÉLIRE
A VÖLGY ALVÓJA
A ZÖLD HORDÓBAN
A KIS HAMIS
KÓBORLÁSAIM
A PÁRIZSI ORGIA AVAGY PÁRIZS ÚJRA BENÉPESÜL
TETŰKERESŐK
A RÉSZEG HAJÓ
A MAGÁNHANGZÓK SZONETTJE
A HOLLÓK
IFJÚ HÁZASOK
AZ ÉHSÉG ÜNNEPEI
SZÉGYEN
ANTIK
INDULÁS
MUNKÁSOK
MISZTIKUM
HAJNAL
VIRÁGOK
DELÍRIUMOK
A szó alkímiája
Dal a legmagasabb toronyról
Éhség


---------------------------------------------------------------