Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szó fejlődése és karmája

2011.05.01

A szó fejlődése és karmája

Ezúton mondunk köszönetet Carmelo Crupi elnök úrnak, a milánói Maitreya teozófus csoport vezetőjének, hogy összefűzte, a szavak segítségével írásba foglalta az alábbi gondolatokat, és hozzájárult ahhoz, hogy műve magyar nyelvű fordításban is megjelenhessen, beteljesítve ezzel annak karmáját, amely szerint „a szó, legyen az írott vagy kimondott, eljut a világ minden sarkába”.
Ugyancsak köszönettel tartozunk a két fordítónak, Darvasi Annának és Trembácz Évának, és a nyelvi lektorálást végző Ertsey Nikolettnek, akik lelkes és alapos munkája tette lehetővé, hogy magyar nyelven is megismerhessük a szerző alábbi fejtegetését.

*      *      *
A szó fejlődése és karmája
A szó sokszínű és összetett, tanácsos tehát elgondolkodni minden egyes kifejezésen, minden mondaton, amit olvasunk és hallunk. Oda kell figyelnünk minden egyes szóra, amivel gondolatainkat kifejezzük, mert a lét egy olyan keresztút, amely a belső világunk találkozási pontja; pl. az elme, az érzelmek, a gondolat, a szív, a tudati állapotunk és az érettségünk a korábbi események nyomai és így meg kell értenünk, hogy a rosszabbik énünk, vagy az ego a tudati fejlődésünktől függ.
A világban ugyanúgy uralkodhat a háború, mint a béke, de a harmóniának kell irányítania, mert nagyon veszélyes lehet, ha a nyelvi kifejezés nem tökéletes, hiszen könnyen a hamisság köntösébe bújhat. Nem szabad elfelejteni, hogy a szavak szörnyű fegyverek is lehetnek.
A Meditációk című könyv 14. fejezetében olvashatjuk: „Az okkultizmus alapelve, hogy minden szó lehet építő jellegű, legyen az elhanyagolható, vagy megjegyzésre méltó.”
Aztán A Fehér Lótusz idillje című könyv írja: „Mindenki saját független törvényhozója. Az öröm vagy bú osztogatója, élete jutalma, büntetése elrendelője.”
Érdemes anélkül nézni és megfigyelni dolgokat, hogy belekevernénk magunkat és fontos azt tudatosítani, hogy egyetlen szó a megfelelő pillanatban többet ér a tengernyi későn kimondottnál.
Minden emberi cselekvés a verbális kommunikációban, vagyis szavakban nyilvánul meg. Sőt a cselekedet ettől válik méltóságteljessé, ez az emberi harc fegyvere – a szó, legyen az írott vagy kimondott, eljut a világ minden sarkába.
Figyelembe véve mindennemű kapcsolatot, ez a leginkább használt eszköz, amely összeköti az embereket, és az alapvető eszköz önmagunk minőségének és mennyiségének kifejezésére.
Szóbeli kifejezőkészségünk eredményessége a gondolat intelligenciájától és a szóban rejlő azon képességtől függ, amely gondolkodásra késztet. Feltételezve a szó érzelmi finomságát, feltöltve azt erővel, vitalitással, önállósággal, a szó az anyagnak és a gondolatnak olyan kifejezésmódja, ami a cselekedetben nyilvánul meg, megvalósítva az elvont és a konkrét közötti átkelést, így adva testet a gondolatnak.
A szóbeli kifejezésmód segítségével meg kellene teremtenünk azokat a feltételeket, amelyekkel megértjük annak a lelkét, aki minket hallgat. Az írott vagy nyomtatott szóval nem ugyanazt a hatást lehet elérni, mint a kimondott szóval, mert az előbbiekből hiányzik a beszélő hanghordozása, szavai melegsége és a tudás, amely felold minden kétséget, felkelti a figyelmet, amely meggyőzőbb, és amely jobban megmozdít bármely más elmélkedésnél.
A szónak olyan teremtő ereje van, amely felkelti, vagy elfojtja a vágyakat, felszítja a lélekben az érzéseket, felvillanyoz, vagy lehangol, megerősíti, vagy megsemmisíti az akaratot; a szó egy csoda, amely, ha megfelelőképpen használjuk, újjáéleszti a benső énünket.
De vannak olyan emberek, akik az önmaguk által kimondott szavak börtönébe ragadnak és képtelenek kiszabadulni, mert tudtukon kívül fantáziájuk bűvöletében élnek, olyan kifejezésmódot használnak, amely egyáltalán nem saját magukban gyökerezik, ezért nem képesek valódi ismeretek elsajátítására.
Esopus egyik meséje a szamárról szól, amely oroszlánbőrbe bújik, hogy megrémítse a többi állatot, és hogy többnek tűnjön annál, ami valójában volt. Azonban elegendő volt, hogy kinyissa a száját, rögtön előtűnt a szamár, ami volt.
Vagy további példaként említhetjük a következő kifejezést: „Ön nem tudja, ki vagyok én!” vagy Schillaci, a focista meggondolatlan kijelentését: „Kinyírlak!”
Platón, akinek azért könyörögtek, hogy tanítsa meg megismerni az embereket, azt mondta: „Az ember és az agyagedény a hangjától ismerszik meg.”
A szó minden másnál jobban megmutatja, hogy kik is vagyunk a nem látható bensőnkben. Az orvos fel tud ismerni bizonyos betegségeket a beszédünk, nyelvünk vizsgálatával, hiszen amint megszólalunk, azonnal nyilvánvalóvá válik lelkiállapotunk. Szókratész azt mondta: „Beszélj, hogy megismerjelek!” Aki hallgatni képes, az fejleszti gondolkodását, ez alapvető az emberi tevékenységben, és annak folyamatában – a hallgatás lehet akár fejlődés, karmikus viselkedés. Ezért van az, hogy a megfelelő szónak a megfelelő helyen és a megfelelő formában kell elhangoznia.
Minden dologból a kevés hátrány, a sok viszont túlzás, ezt az alapelvet kell követni belső fejlődésünkre vonatkozóan is, meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyt, de bizonyos esetektől eltekintve, vajon hány ember törekszik erre az állapotra, hányan vannak azok, akik a tudás elsajátításáért hajlandóak figyelni, hallgatni, saját belső fejlődésük érdekében feltenni maguknak a kérdést, hogy „MIÉRT”? Gondoljunk csak a „Sinuhe, az egyiptomi”, vagy a „Borotvaélen” című filmekre, vagy a MIÉRT? korban lévő gyerekek példájára.
A kevés szó olyan, mint a helyes táplálkozás, optimális formában tart és megszabadítja az elmét a fölösleges dolgoktól; a túl sok viszont torzítja a külsőt, ugyanúgy az elmét is és ezen keresztül a gondolatot. „Ép testben ép lélek.”
Vannak dolgok, amelyeket a szó nem tud kifejezni, így jönnek felszínre annak korlátai. Figyelemreméltó az a tény, hogy sok szavunk van a szemrehányások, kritikák, ítélkezések, szóbeszédek kifejezésére, amelyekkel másokban sérüléseket okozhatunk, viszont kevés szavunk van a fájdalomra és az örömre, mert bizonyos lelkiállapotokban tehetetlenekké válunk, és azt vesszük észre, hogy nem találunk szavakat – így válik tudatossá, hogy bizonyos határokon túl nincs más csak a csend.
Egy közmondás szerint: „Hallgatni arany, beszélni ezüst.” Egyetértek ezzel, mert a tudatos élet megvalósításához csenddel kell körülvenni magunkat, el kell hallgattatni az elménket. A valós és eredményes meditáció vasakaratra épül. Ezt az állapotot elérni, életre hívni viszont nem szükséges Indiába, vagy egy hegy tetejére menni, meg lehet valósítani a saját életünk csendjében, nyugalmat teremtve környezetünkben és gondolataink között, még akkor is, ha egy megfékezhetetlen fogyasztói társadalomban élünk. Ha valaki erős és tárgyilagos, megerősödik az akarata, a helyes ítélőképessége, és képes megkülönböztetni a valós szükségleteket a haszontalan dolgoktól, megszokásoktól.
LEHET ÉLNI ÚGY IS A VILÁGBAN, HA NEM RAGAD MAGÁVAL.
Lao-Ce azt mondja: „Minden benned van.”
„Meg lehet ismerni a világot anélkül, hogy kilépnénk a házunkból, láthatjuk a nagy égi Tao-t (az igazságot) anélkül, hogy kinéznénk az ablakon; minél távolabb keressük a tudást, annál kevesebbet sajátítunk el belőle.”
Ebből következően a bölcs megszerzi a tudást utazás nélkül is, megérti a dolgokat anélkül, hogy a szemével látná azokat, véghez viszi a dolgokat anélkül, hogy tevékenyen részt venne bennük.
Salamon egyik mondása szerint: „Aki vigyáz a szájára, az a lelkére is vigyáz, de kárát vallhatja az, aki meggondolatlanul fecseg.”
Egyes emberek képesek akár 3000 szót is kimondani óránként, beszélhet valaki akár egy varrógép sebességével és akár 10.000 szóig is eljuthat, egy egész szóáradatig, és lehet valaki olyan, mint egy rádió, vagy akik magukban beszélnek, illetve azok, akik még álmukban sincsenek csendben.
Ki az közülünk, akit ne bántott volna már meg egy-egy neki címzett szó? Kétségtelenül előidézett bennünk egy okot és egy okozatot, váratlanul ért minket, felkészületlenül, vagy éppen azonosultunk vele. Vannak olyan szavak, amelyek kimondva rosszat szülnek, manipuláció formájában kegyetlenséget teremtenek, de vannak jótékony szavak is, amelyek a belső érettségből erednek és csendet sugalmaznak, megértően fogadva az éretlenséget. Ha valaki tehát meggondolatlanul beszél, saját magát mutatja meg másoknak.
Pythagoras azon a véleményen volt, hogy a kard pengéjével kevésbé fájdalmas sebet lehet ejteni, mint amilyet valaki a nyelvével okozhat, mert a kard a testet sebzi meg, míg a szavak a lelkünket.
A Zend-Avesta könyvében az ősi perzsa bölcsesség szerint van néhány szabály arra, hogyan irányítsuk beszédünket. Ezek, mint minden univerzális jelentőségű igazság, örökérvényűek.
Soha ne hagyd, hogy a rosszabbik éned beszéljen belőled!
Ne beszélj olyan dologról, amit nem ismersz elég alaposan!
Soha ne beszélj akkor, ha személyesen nem győződtél meg arról, hogy mi az igazság!
Ne beszélj akkor, ha szavaiddal nem tudod tisztán és világosan kifejezni a gondolataidat!
Ne beszélj akkor, ha a hanghordozásod nem elég szívélyes!
Ne beszélj, ha hallgatóságod nem figyel rád, mert a jó szó hasztalan, ha süket fülekre talál!
Arisztotelésztől megkérdezték, hogy mit érhet el az, aki hazudik; a válasz az volt, hogy „akkor sem hisznek majd az illetőnek, ha igazat fog mondani.”
Arisztotelész és az ősi perzsa bölcsesség szemszögéből tehát arra következtethetünk, hogy ami számít, az a jó szándék, a bizalom, az őszinteség; mert mindezek olyan értékek, amelyek ha nem is azonnal, de hosszú távon megtérülnek.
Diderot azt írja: „Aki veled mások hibáiról beszél, az mások társaságában a te hibáidat tárgyalja.”
Elmélyülve az okkultizmus világában, találunk egy törvényt, amely szerint, aki negatívan gondolkodik, vagy rosszat mond másokról, az a saját negatívumait tárja fel, erősíti fel azokban a vétkekben, rossz cselekedetekben, amelyeket másokkal szemben elkövet.
Ezért tehát érdemes pozitívan gondolkodni, beszélni, viselkedni, vagy legalábbis önáltatás nélkül, igazmondóan élni, ebből következően tehát nem árt egy rostán megszűrnünk mindazt, amit mondanak, amit olvasunk vagy hallunk és látunk, hogy ne válhassunk mások eszközeivé, vagy ennél is egyszerűbben: tudatlan „papagájokká”.
Ha csak arról beszélünk, amit ismerünk, amivel tisztában vagyunk, biztosan komolyságra és őszinteségre teszünk szert, arra a két, az emberiség társadalmi kapcsolataiban nagyon fontos dologra, amelyek meghozzák számunkra mások megbecsülését és bizalmát.
A személyes tapasztalatszerzés felsőbbrendű, magasztos útja mindennemű tanulásnak, ismeretszerzésnek, ezért kell elszakadnunk a nagy tömegektől, saját magunknak lenni, egy-egy kicsiny igazságot csendben ápolni, körültekintően beszélni, figyelni, – még ha hibázunk is számos esetben – hasznunkra fog válni.
Richelieu bíboros, amikor azt hallotta, hogy valakiről rosszat mondanak, mindig azt mondta: „Meg szeretném ismerni az illetőt, mert kell, hogy legyen valamilyen erénye annak, akire mások annyi sarat dobálnak.”
Soha ne süllyedjünk azok szintjére, akik alantas eszközökkel küzdenek, mivel általában azok az okok, amelyek arra késztetik az embereket, hogy másokat kihasználjanak és hazugságaik eszközeként felhasználjanak, az egoizmusban és a feltűnési vágyban gyökereznek.
Példaként említhető az az Egyesült Államokban „Bunk” címmel megjelenő magazin, amelyben egyetlen szó sincs, ami igaz lenne. Minden egyes hír szenzációt keltő, de egy szó sem igaz az egészből, csak kitaláció, mint ahogy a címlapon lévő mondatból ez egyértelműen ki is derül. Ugyanilyen típusú magazin évek óta megjelenik Angliában is.
Nem kell hazudnunk önmagunknak; a gondolatok és a cselekedetek szükségszerűen összetartoznak, így szavainknak megfelelőnek kell lenniük, és vissza kell tükrözniük az elvont és a valós dolgok megnyilvánulásának egységét, egyébként nem marad más, mint a csend.
Megoldást kell találnunk azokra a nehézségekre és akadályokra, amelyek egy-egy beszélgetés vagy előadás során felmerülhetnek, mint például amikor elkezdünk egy mondatot, majd nem fejezzük be, vagy amikor nem határozzuk meg egy társalgás lényegét, majd álszerényen példabeszédben fejezzük ki magunkat. Ez azért történik, mert mindabban, amit elmondunk, van egy gondolati rendszer, amelyből olyan mentális képek fejeződnek ki, amelyek befejezetlenné teszik mondatainkat és eltérítenek egy másik témához. Így minden zavarossá válik és látván a hallgatóság értetlenségét, példabeszéddel szeretnénk újra megnyerni őt.
Ahhoz, hogy egy beszélgetés közvetlen legyen, meg kell szüntetni a hézagpótló szavakat, amelyek nem segítenek annak megértetésében, amit közölni szeretnénk, hanem elnehezítik a társalgást, érthetetlenné és nevetségessé teszik. A hézagpótló szavak ürüggyé válnak arra, hogy időt nyerjünk – mindez azért, mert a gondolatáramlás akadozó, ezért tűnnek elő a beszélgetés korlátai.
A hallgatni tudást gyakorlás útján lehet megtanulni. Pythagoras tanítványainak, miután bekerültek a filozófiai iskolába, öt éven keresztül csendben kellett maradniuk, hallgatniuk és figyelniük kellett; nem tehettek fel kérdéseket. Ez a fegyelem fokozottabb belső munkára kényszeríttette őket, tudatossá váltak és megszerezték a gondolkodni tudás feltételeit. Pythagoras azt mondta tanítványainak: „A szavak a lélek lélegzetvételei”, a Meditációk című könyvben pedig ez áll: „Beszélgetőpartnerünk gondolatait kísérjük inkább figyelemmel, ahelyett hogy a szavait akként értelmeznénk, ahogyan felruházta azokat; mivel általában az, hogy ki milyen pontosan fejezi ki magát, nem nagyon érdekel minket”. Ugyanerről az oldalról egy másik gondolat: „Ne ítéljetek a külső alapján, mert nagy hibát követhettek el vele, elveszítve a lehetőségét annak, hogy még többet tanuljatok. Legyetek éberek és mindenre figyelmesek.”
A beszélgetés egymás kölcsönös félbeszakításának versenye, megfigyelhetjük, hogy egy konferencián vagy egy beszélgetésben nem hagyunk elég időt a másiknak, hogy befejezze gondolatainak kifejtését, és rögtön közbevágunk, hogy elmondjuk a saját gondolatainkat, magunknak követelvén a jogot, hogy megismerjük a velünk szemben lévő személy eddig ismeretlen belső világát. Megsemmisítvén ezzel azt a kifejezési módot, amely esetleg az egység felé vitt volna, illetve azt a tudatosságot, a beszélgetés, az együttlét kedélyes voltát, talán egymás megismerését, vagy hogy megértsük, mi is találkozásunk célja.
Igazán kivételes dolog olyan emberrel találkozni, aki jól elsajátította a hallgatás művészetét, aki megértő részvéttel fogadja mások érzelmeit; hiszen ez a lelki érettség jele.
Aki gyorsan, zavarosan, saját magát félbeszakítva beszél, nem szán elegendő időt a szavaknak, hogy megértsék őket, és mindez egy mentális konstrukció (gondolati szerkezet) formáját ölti.
Ha a beszélő lelke mélyén találni némi szellemi beállítottságot és némi emberi figyelmességet, mindenek előtt önmaga elé helyezi a találkozás küldetés-értékét, úgy cselekedvén, hogy mindenki kényelmesen érezze magát, és ne legyen megbántva senki meggondolatlanul kiejtett szavakkal. Ha figyelmet szentelünk annak, hogy megfelelő időközönként kövessék egymást a szünetek, a ritmus és a megszakítások, elkerülvén ezzel a hangzavar kialakulását, ez a változásokat hozó komoly önvizsgálat kezdete.
A csend és a hallgatás értéket és életet adnak a szavak megértése során.
Mivel minden kimondott szó a későbbiekben vádlóvá vagy oltalmazóvá válik, feltehetjük magunknak a kérdést: lehet-e nevelni a szót? Igen, és a legjobb eredmény elérésének módja ráhangolni, nevelni lelkünket a jóságra, a megértésre, a türelmességre, a szerénységre, az emberbarátságra, mások szeretetére.
Mindezekkel a szó csodálatos változáson mehet keresztül, hiszen megváltozott az eredete. Tehát ugyanaz a szó bennünk megváltozva teljesen más jelentést kap, más ereje, illetve hatalma lesz, hozzásegít minket egy másfajta tudás megszerzéséhez, és tisztább fény csillog majd a szemeinkben.
Mindezek után foglalkoznunk kell a szó hiányával, amelyet a csend helyettesít, és amelynek három fontos megnyilvánulása: a vétkes – a cinkos – a tudatos.
Bizonyos helyzetekben a hallgatás egyenértékű a hazugsággal, vagy van, amikor a hallgatás beleegyezést jelent, illetve bizonyos körülmények között a hallgatás vétkesebb száz vádnál. Hallgatunk félelemből, megalkuvásból, szótlanok vagyunk akkor, amikor a csend árán megtarthatjuk kényelmünket, pozíciónkat, presztízsünket; mindezek negatív, hitvány és erkölcstelen dolgok.
Létezik egy olasz mondás, amely sajnos nagyon igaz azokon a helyeken, ahol szegénység és nyomorúság van: „aki csendben marad, elboldogul, aki beszél, az meghal”. Ezekben az esetekben a csend a saját vagy a szeretteink életének fenyegetettségét jelenti, amely félelemmel és zsarolással teli. Ezt a mélységes csendet körülveszi, oltalmazza a cinkos hallgatás az „omertá”, megbújnak és el is halnak benne szégyenteljes események. Vegyük például ezeket a kifejezéseket: „nem tudom, nem tudtam, nem hallottam, nem láttam, nem értettem, rosszul értetted”, – egyfajta hasonlóságot fedezhetünk fel a totalitárius rezsimekkel, ahol erőszakos, hatalomvágyó emberek uralkodnak, akiknek sikerül saját erőszakos, zsarnoki viselkedésüket kiterjeszteni egy egész nemzet viselkedéskultúrájára. Vegyük például „A lelkek háza” című filmet.
Lehet csendet teremteni erényből, önuralomból, belső késztetésből, saját testünk megismeréséért, védelmezéséért és – amennyire szükséges – földi küldetésünk során a mi kötelességünk megőrizni azt a saját magunkból eredő minden rossz gondolattól, külső hatásoktól.
A szó különböző típusaival kifejezhetünk irigységet, büszkeséget, haragot, bujaságot és annak minden vállfaját, önzést, mohóságot, rosszaságot, féltékenységet, erőszakot. A szó okozza az embereknél a legtöbb kellemetlenséget, mivel véleményünket mondatokban fejezzük ki, így jutunk el a viszálykodásokig, a gyűlölködésig, szavakkal jelentik be a háborút és hirdetik ki a békét, szavakat használnak az írók, politikusok, újságírók, szociológusok, tanárok, előadók, tanítók, nevelők, ügyvédek, prédikátorok. Ki tud tehát meglenni szavak nélkül? Képes-e valaki ebben a világban szavak nélkül élni és nem elszigeteltnek és kitaszítottnak érezni magát? Mondják meg nekem például, hogy mit veszítenek valójában velünk, normálisokkal szemben a süketek és a némák? Az egyik közmondás arra emlékeztet, hogy „sokkal nehezebb csendben maradni, mint beszélni.” Hemingway mondta: „Megtanulni beszélni elegendő két év, de megtanulni csendben maradni 50 év szükséges.” Szavakkal adjuk tovább a valós igazságot, a tudást, a vallást, szavakkal hirdetik ki a politikai és társasházi közgyűléseken a szavazások eredményeit. Vannak emberek, akik a nevelésnek kötelezik el magukat, a jó gondolatok írásbeli és szóbeli terjesztésének a világ minden tája felé és emberi cselekedeteiket szeretettel, örömmel, melegséggel, önfeláldozással, erénnyel, megbízhatósággal, becsülettel végzik.
Mint ahogy az éjszaka mindig jó tanácsadó, így elmondhatjuk, hogy minden rosszra gyógyszer a csend.
Meggyőzni valakit sokkal nehezebb, mint szembeszállni a legádázabb ellenséggel és legyőzni azt, de mindenekelőtt saját magunkat kell meggyőzni. Így kezdhetünk hozzá annak gyakorlásához, hogy kontrolláljuk magunkat a beszédben, ami azt jelenti, hogy tudatossá válunk mindabban, amiről beszélünk, és sokkal jobban megismerjük saját magunkat.
A tudatos szónak fényt kell vinnie a homályba, tudatosságot a tudatlanságba, néha az alkotó csend példáján keresztül.
A „Világosság az Ösvényen” című könyv ezt írja: „Mielőtt a hang a Mesterek jelenlétében szólhat, el kell veszítenie sértő hatalmát.” A Mester tanításaiból pedig a következőt olvashatjuk: „A szónak igaznak, szeretettel telinek és hasznosnak kell lennie. Ha e három tulajdonsággal nem rendelkezik, jobb, ha hosszan hallgatunk.”
A szó egyfajta labirintus és aggodalmunkban, hogy hiteles legyen, észre sem vesszük, hogy a megszokások miatt nem tudunk saját magunkra sem figyelni, és így kifejezésmódunk értelmetlenné, szavaink üressé válnak, még akkor is, ha olyan könyvekből idézünk, mint a Biblia, vagy a Bhagavad Gíta. Max azt a kifejezést használta, hogy a szavak elveszítik vibráló hangzásukat, propaganda- és kereskedelmi jellegűvé válnak.
Megfigyelhetjük, hogy a gyerekek nem figyelnek arra, ha többször megismétlünk nekik valamit. Ennek oka, hogy ők nem képesek a szavaink adott eseményhez kapcsolódó valós értelmét felfogni, így kialakul egy olyan háromszög (az anya nem tudatos viselkedése, az adott helyzet, és a gyerekek nem befolyásolt belső világa), amelyben felbomlott a harmónia.
Mindezek oka, hogy egy elméleti korlátozás alakul ki, amely azzal jár, hogy az elme objektív benyomást kelt egy külső pontra támaszkodva, és ez a megszépítés még másolás is, ez bevezetheti a válást, a konfliktusokat, és természetesen azt, hogy nem adunk alkalmat egymás megismerésére.
Éppen ezért a Teozófiai Társulat úgy fejezi ki tiszteletét, hogy imáiban a mestereket és szenteket idézi, de alapítóinak nevét nem említi.
Mindenki figyelmen kívül hagyja azt, amit jobban kellene ismernie, a hiányosságot és ezért van az, hogy az emberek energiájuk jó részét hiábavaló, jelentéktelen, haszontalan csevegésre használják, nagymértékben meggyengítve ezzel energia-készleteiket. Mennyi bajt okoznak azok, akik mindent szó szerint értenek, anélkül hogy tudatosan élnék életüket annak szükségleteivel együtt!
A szó a lelki-szellemi teremtő képesség összefoglalása, csúcspontja; a szóban egyesülnek azok az eszközök, amelyek egy előre kitűzött cél felé visznek.
A szóval célt és egy pontos feladatot adunk a megoldásra, a szóban kiegészül, teljessé válik az az alkotás, amelynek fordulatai ezt megelőzően öntudatlan formában léteztek.
A szó létezni akarásunk szimbóluma, amellyel kifejezzük a jelenlévő hatalmat.
A lét a szóval elrendeli saját maga tudatos jelenlétét, nem tudatlan többé, hanem tudatos abban a képességében, hogy kifejezze saját belső világát, és hogy jelen legyen megnyilvánulásában, társítva a gondolatot, érzelmet, vágyat, érzéseket és azok változásait, amelyek a külvilágban találkoznak a megvalósulás keresésében. Így tudunk következtetni megvalósulására, amely a szóhoz kötődik, és egyértelmű kifejezésmódja az akaratnak, amely teremteni, átalakítani, módosítani, harmonikussá tenni képes.
Mindezek a mozgásban lévő tevékenységek a kiejtett hang és az általa létrehozott rezgés formájában nyilvánulnak meg, amelyek kiterjedvén, a rejtett állapotban találkoznak a tiszta energiával, majd egyesülvén életre keltik a harmóniát a pillanatnyi megnyilvánulásokkal azonos helyeken és környezetben.
Emlékezzünk csak a Bibliára, amelyben az van írva: „És Isten mondta: Legyen világosság – és lőn világosság.”
Ez a mérhetetlen és csodálatos képesség csak az emberben van meg, aki nem lévén tudatában ennek, a szavakat csak beszédre használja, könnyelműen beszél, és ez tényekkel alátámasztott igazság.
Ne utánozzuk a televízió nyelvét, amely nem ad semmi újat számunkra, eltúlozza, felnagyítja a dolgokat; gondoljuk csak végig: nem úgy tűnik-e, mintha pontos másolata lenne az elménknek, amely átalakítja az ismeretet erőszakká, hangsúlyozott képeket és gesztusokat átitatva ettől a buta, meggondolatlan nyelvezettől?
Az újságírók elcsodálkoznak, amikor egy jó hírről kell beszámolniuk, mintha a helyzet kicsúszna a kezeik közül, és a legjobb kiutat keresnék, vagy azt a szándékot mutatják, hogy mindenre nyitottak, és sebezhetetlenül, önzetlenül végzik a köz szolgálatát.
Bocsássanak meg, de ne higgyék hogy mindezek mögött fényes fizetések állnak, inkább egy személyre szabott ÉN, amely a sztárságra hivatott és veszélyhelyzetben kegyetlen agresszióval védi meg magát.
Az élet a szükségleteit, érzelmeit, érzéseit, társadalmi kapcsolatait a szó által fejezi ki, az emberek közötti kapcsolatokban kezdetét adva egy párbeszédnek, ebben a formában az ember állandósult társadalmi jelenség. Aki hallgat és összpontosít, magához vonzza akaraterejének minden energiáját, majd amikor beszélni kezd, sértetlen marad az ő „THESAURUS”-a: szavai élettel telik lesznek, hatásosak, nem eltékozoltak, így lénye kifejező és harmonikus formát ölt.
A MESTEREK AZT MONDJÁK, HOGY NE PAZAROLJUK EL HASZONTALAN DOLGOKRA AZ ENERGIÁNKAT, MEG KELL TANULNUNK GAZDASÁGOSAN MŰKÖDNI AZ UNIVERZUMBAN.
A szavakon keresztül az embernek hatalma van a saját élete vagy halála felett, de ugyanakkor az ásványok, a növények és az állatok felett is, és semmi sem állíthatja meg ezt az őrült rohanást, hacsak az igaz és szent szavak nem, amelyek tiszta szívből szólnak, szeretetet adnak, amelyek áramlása beragyogja egész lényünket.
Ha nem rendelkezünk kellő ismerettel, akkor összetévesztjük a lelkes beszédet a lelki világunk kifejezésével.
A szavak olyanok, mint a térképek és nem tudják helyettesíteni azt a tapasztalatot és tudást, amelyek az életünkhöz szükségesek.
Az elménk – nem lévén ismerete – vonzódik a szavakhoz, tehát abba az illúzióba esik, hogy ismeri az igazságot; így aztán a szavakból élünk, a szavak megjutalmaznak minket, azonosulunk velük, és olyan érzésekből élünk, amelyek felébresztik régi érzéseinket is. A szavak elégedettebbé tesznek, mint a valóság és mind közönségesebb érzésekből táplálkoznak.
A többség közülünk imád illúziók között élni, amit majd, amikor elég szerteágazóvá és elmélyültté válik, elnevezzük valóságnak, ebből következően az extázis, a meditáció, illetve még inkább a misztikum pillanatai a szentek és a megboldogultak, stb. látomásaitól kísértek. Ez az eredménye a szavak elménkre gyakorolt varázsának; IGEN, pontosan ez, minden az elméhez vezethető vissza. Gondoljuk csak végig, hogy még a virtuális dolgok sem tudnának ilyen szenzációsak lenni, mert az elme egy része leszűkíti, és korlátozza, és így azonos egy eltorzult léttel.
Ha meghallgatjuk szavainkat és figyelünk is azokra, elkerülhetjük az életerő elveszítését, és újhoz juthatunk. Ha alkotó módon erősítjük meg szavainkat, elérhetjük azokat, akik segítséget kérnek tőlünk.
Más szavakkal: a szó egy rendezett hangokból álló építmény, többé-kevésbé központosító jellegű; meghatároz egy képet, amely meghozza a szavak súlyát, értékét. A szó zavart és összekeveredett, bizonyos esetekben érthetetlen és vulgáris, eltorzult és tudatlan, közönséges és tévútra vivő; közös értéket vesz fel, társalgás alakul belőle, üzenet értékű lesz, és hírvivőként funkcionál.
A szó a kölcsönös felismerést szolgálja a katonaságban, az összeesküvésekben, az alvilági és politikai nyelvezet egy tanácsot vagy ajánlást hordoz magában, egy olyan említést, egy megnyilatkozást, amely lehet egy beszélgetés vagy egy vicc csattanója, amely a megoldását, vagy az értelmezését adja, egy átláthatatlan nyelvezet és egy abszolút hír. Hitel és presztízs, kezesség és kötelezettség, eredeti és feltételezett, képes elvenni és adni, felvállal és ígér, bizalmat ad, csalódást és udvariasságot fejez ki, lehet egy suttogás vagy egy kiáltás, lehet tétovázás, becsületszó, vagy akár egy szerelmi ígéret is.
Még a számítógép számára is hasznos – amelynek nincs is lelke, és a szó a memóriájának a kifejezésmódja – az a valami, amelyet nem lehet megtiltani. Amit az egyik ember számára jelent, az a másik számára értelmetlen.
Ha nem kísérjük figyelemmel a dolgokat, nincs is mit mondanunk; az igazság megismerésének az a legjobb módja, ha meghallgatjuk az embereket.
Gyakran találkozhatunk olyan emberekkel, akik egy fogalom mérlegelésére, valós kifejezésére, illetve egy kérdés lényegének megtalálására nem az aktuálisan használt nyelvvel fejezik ki magukat, hanem egy speciális és mélyreható nyelvezettel. Lényegében az eredetileg kialakult nyelvezet kifejezéseit használják, így például a bírósági csarnokokban az ügyvédek néhány kifejezést latinul ejtenek ki, vagy a papok a szentmisén bizonyos bibliai idézeteket latinul mondanak, mindez azért, mert szavaik így mélyebb értéket képviselnek.
Ha minden teozófus kifejezné mindazt, amit tud, úgy hatna a hallgatóságára, mint az élesztő, szellemi fényt és tudatosságot hozna magával, a megfelelő módon értelmezett szó kerülne kifejezésre, a lélek rezdülése – amely teljes szabadságában kommunikálna – határtalan lenne. A csend áramlásában, hogy az elérhető lehessen, és meghallgatásra találjon a Föld minden távoli szegletében, testvéri ölelést hordozva, nagy örömmel minden származását és színét tekintve különböző, de isteni ragyogásában egyenlő lénynek.
Ezért van tehát, hogy az elmém hallgat, a szívem figyel, láthatatlanul szövöm a gondolataimat, amelyek láthatóan nyilvánulnak meg – ez az ősi törvény, amelyet minden igaz alkotó ismer. Ez a mű csak a csendben valósulhat meg, és egy örömteli ölelést nyújt át attól, aki önökhöz beszél.

---------------------------------
-----------
AZ ÍRÁS


I. fejezet
Bevezetés - előzmények
Beszéd és írás

Az emberi szellem fejlődésének két leghatalmasabb mozgatója a beszéd és az írás. Már a beszéd is fejlettebb életformát tesz fel: társas életet, nélküle aligha született volna meg. A nyelvek ősi, legelemibb szókincsének vizsgálata arra vall, hogy az ember eleinte - a gyermekhez hasonlóan - mintegy kívülről tekintette saját magát, először testrészeivel ismerkedett meg, s általuk különböztette meg személyét a társaiétól. Ezután vagy ezzel együtt legszűkebb környezetét, családjának, rokonságának csoportjait bontotta személyekre, s hozzájuk való viszonyát foglalta szóba; majd a körülötte élő természet megismerése következett. De kétségtelen, hogy a beszéd legkényszerítőbb és leghatásosabb serkentője a munka, az együttélés legintenzívebb formálója, a társadalom megteremtője. Amennyivel magasabb rendű az ember közösségi munkája az állaténál, mondhatni: annyival fejlettebb a beszéde is. Nem tudjuk, vizsgálták-e már, de a laikus szemében is feltűnő, hogy a nyelvek mai dús szókincsének tetemes, talán túlnyomó része a cselekvés, a fizikai munka és az érzékelés megnevezéseiből ered. Beszédünk ma is metaforikus, "képes" beszéd. A legelvontabb, átvittebb fogalmaknak, a képzelet testetlen, szárnyaló szüleményeinek neve gyökerében mind valamely cselekvésre utal vagy érzékelhető tárgyat jelöl meg. Vegyük példaképpen az épp most leírt mondatot: az "elvont" szóban a vonás, húzás igéje lappang, az "átvitt"-ben a vivés, a "fogalom"-ban a fogni szó, a "képzelet"-ben a kép, ugyanígy rejtőznek a többiben a test, a szárny, a szül, a gyökér, az érez szavak, még az olasz eredetű tárgy szó is konkrét dolgot jelöl: céltáblát jelentett, holott közülük egyetlenegyet sem használtunk eredeti fizikai értelme szerint, s az az ember, aki csupán eredeti jelentésüket ismerné, meg sem értené az általunk kifejezett gondolatot. S noha nem pusztán szavakban gondolkodunk, az értelem elvonó működése gyakorlatilag el nem szakíthatóan hozzánőtt ehhez az alapvetéshez.

A magányos ember, aki társainak segítsége nélkül, csak a maga tapasztalataira, leleményére van utalva, akinek nincs kivel közölnie gondolatait, szükségkép korlátoltabbá válik, szellemi mozgása szükségleteinek kielégítésére s ösztönös sugallatainak megtoldására szorítkozik, elvadul, mint Robinson, vagy megmarad vad állapotában; a legjobb esetben köldöknéző remete lesz belőle. A gondolatok közlése által azonban egyszerűen, fáradság nélkül magáévá teheti mindazok szellemi kincseit, akik körülötte élnek s azokét is, akik a körülötte élőkkel valaha, valahol érintkeztek. Ha az így megszerzett szellemi birtok nem is öröklődik a végtelenségig apáról fiúra, s az ősi hagyományok az emlékezet fogyatékossága folytán elmosódnak, viszont egyre újabb nyeremények járulnak hozzá, továbbfejlesztik magát a gondolkodó-képességet, s mind gyorsabb, változatosabb ütemet oltanak a fejlődés menetébe.

A beszéd kiváltképpen újító, változtató hatású a szellem életében. Az időben s a térben hangzik el, egész élete, hatása időhöz, társas léthez kötött. Azoknak a népeknek életében, amelyek elszigetelten s írás nélkül élnek és a hagyományok ápolását valamely okból elhanyagolják, hihetetlen változékonyságot, feledékenységet tapasztalhatunk. Innen ered például sok afrikai és dél-amerikai törzs nyelvi tarkasága és szokásainak változatossága; ezek a törzsek egy-egy régebbi nyelvközösségből kiszakadva, néhány nemzedéken belül új idiómára tesznek szert úgy, hogy az ükapa néha már alig értheti ükunokáját. S nem csupán a szavak változnak, cserélődnek újakkal, hanem először s főként a beszéd tónusa, a hangok kiejtése. Egy német nyelvtudós, Peischel, jogosan utal a gyermekbeszéd analógiájára. A kisgyerek a hallott szavakat rendre eltorzítja, ahogyan gyakorlatlan beszélő szerveinek kényelme diktálja s az eltérésnek nyilván nincs is tudatában. A felnőttek aztán ideig-óráig rendesen maguk is átveszik az új családi szótárat, tréfából vagy azért, hogy jobban megértessék magukat a kicsikével. Most nem kellene több, mint hogy a család elszigetelődjék a szélesebb közösség kontrolljától, s a kisded nyelvújító reformjai nagyrészt megörökítődnének. Erre valóban van is példa elég. Mint Peischel írja: "A gyermeki ügyetlenség a felnőttek szokásává válik a brazíliai vadász népeknél; ezek a törzsek, noha a nyelvjárások gyors kialakulása folytán már meg sem értik régebbi nyelvrokonaikat, mégis makacsul ragaszkodnak saját külön beszédmódjukhoz." E változékonyságba természetesen más tényezők is belejátszanak, például vallásos hiedelmek, tabuk, értelmüket vesztett, régi szokások. Így az említett brazíliai indiók nem merik kiejteni a frissen elholtak nevét, de még csak a hozzá hasonló szavakat sem, nehogy az elhunyt azt higgye, visszahívják őt; mert a halott irigyli az élőket és visszatérvén, balsorsot, romlást, halált hozna rájuk. Ha elég nagy a nyelvterület, a szótilalom nem terjed túl az érintett család körén, s idővel elenyészik. Mindaddig azonban, míg a nyelv mint családnyelv él tovább, e szavak feledésbe mennek, ám a kényszer állandóan újakat illeszt helyükbe. A tahitiknál például az éjszaka neve valaha po volt; amióta azonban Pomare király meghalt, a szó eltűnt a szigetlakók nyelvéből. Ugyanilyen szokások, törvények uralma alatt áll ma is az új-guineai pápuák, az ausztráliai bennszülöttek, sok afrikai és indián törzs nyelve. Az abipon indióknál Dél-Amerikában az asszonyok dolga volt új szavakat kitalálni. Viszont mindezeknek a tüneményeknek a fordítottja is áll; minél elterjedtebb egy nyelv s minél szervezettebb társadalomban beszélik, annál inkább csökkennie kell állhatatlanságának, annál jobban rögzítődik. Egy elkülönült családnak vagy törzsnek lehet érdeke az önállóság nyelvi eszközökkel való biztosítása is, de nagyobb közösségben a zavartalan összeműködés, a sima, könnyű megértés válik mindenki érdekévé. Ez pedig magával hozza a gondolatok egyre gazdagabb kifejezését, a szellemi vagyon gyarapodását és továbbadását nemzedékről nemzedékre.

De a legfőbb rögzítő és továbbörökítő mégis az írás. Azok a népek, amelyek nem ismerik az írást, vagy ahol nehézkessége miatt nem válhatott s nem válhatik köztulajdonná, pusztán az emlékező-képességükre vannak utalva. E téren azonban az emberi elme csodálatos teljesítményekre képes. Az írástudatlan emberek, a "természeti" népek, de a magasabb műveltségűek is hihetetlen mennyiségű tényt, adatot tudnak elraktározni emlékezetükben, minden belső kapcsolat nélkül, azonkívül végtelen hosszúságú krónikákat, eposzokat, mitológiákat, meséket. Hozzájuk képest az írástudó, könyvekre, feljegyzésekre támaszkodó kultúrember emlékezete igen gyönge már. Nem véletlen, hogy az ember már oly korán "feltalálta" a beszéd ritmizálását: a verset, az ütemező énekmondást, ez valóban a legjobb emlékezeterősítő; az iskolai szabályokat versikékben tanítják ma is, nemkülönben versbe foglalják a politikai jeligéket, s nincs ragadósabb valami, mint egy "Gassenhauer"[1]. Ám valaha egész közösségek recitálták az őskölteményeket, Homérosz énekeit, az Eddát, a Nibelung-dalt és a Kalevalát. Hogy csak az utóbbit vegyük: ki tudja, hány ezer éven át tartotta fenn az élőbeszéd, míg a 19. században Elias Lönnrot a nép szájáról csorbítatlanul összegyűjtötte.

Hogy milyen erőfeszítést kíván a hagyományok változatlan, eleven életben tartása, az ősök által szerzett szellemi birtok megőrzése írás nélkül, mutatja a régi hindu risik[2] és bráhmanok példája: egész életüket arra szentelték, hogy a védák ijesztő szövegtömkelegét a vallás bonyodalmas kultuszapparátusát megtanulják, emlékezetben tartsák s csonkítatlanul, sőt az ősi kiejtés, a hangsúlyozás épen tartásával továbbadják. Ugyanezt követelték meg a kelta papok is az újoncoktól, mértéktelenül szigorú próbatétek alá vetve a felavatandókat. De ősi mítoszok szólnak arról is, hogy a magasabb műveltségre törő népek tudásukat féltették, igyekeztek megmenteni az enyészettől s ezért kőre vésték, agyagba égették - ez arra vall, hogy az írás konzerváló, megőrző szerepének felismerése egyidejű ezeknek a mítoszoknak a kialakulásával.

Valóban, az írás - a beszéddel szemben - hosszú időkön át, úgyszólván a betűírás, sőt a sajtó elterjedéséig, a konzerválás, a megrögzítés feladatát látja el. Még nem gondolatébresztő; fejletlenebb fokán nehézkes, bonyolult eszköze a gondolat közlésének, fáradságosan megszerezhető tudomány, sőt - mint látni fogjuk - okkult tevékenység, mágikus szemléletbe merült életformák alkatrésze s így őt magát is varázserők járják át. De lélektani hatása is mintegy statikus, nyugalomra törő. Az írásban egyszer megörökített gondolat nem sarkallja szellemünket az emlékezetben tartásra, a vele való állandó foglalkozásra. Jó helyen tudjuk a papíron, visszatérhetünk hozzá bármikor, s ezt csak szükség esetén tesszük. A lerögzített gondolat nem él oly megszakítatlan, eleven életet, mint a szóbeli hagyomány, azaz nem sarjaszt oly gyakran új változatokat, viszont könyvekben, könyvtárak polcain mérhetetlen mennyiségben raktározódik fel, s a fejlődést mindig közvetlenül visszakapcsolja az eredeti alapvetésekhez. Gondoljunk például erre: a mezopotámiai műveltség emlékei már a görögök idejében feledésbe mentek, s végképp elmerültek volna, ha a királyok és a templomok könyvtárai össze nem gyűjtik koruk irodalmát. Három-négy évezred múltán mi épségben felfedeztük ott, s ma többet tudunk róla, mint 2500 évvel ezelőtt Xenophón. Csupán Assur-bán-apli (Asszurbanipal) Kr. e. a 7. században felállított ninivei könyvtárának romjai alatt 22 000 agyagtáblát találtak, Nippurban 60 000-et, s a rájuk rótt feljegyzések ma már nélkülözhetetlen forráskincsei történeti tudásunknak, korszerű műveltségünknek.

Ám, ha a közre nézve ily nagy haszon, hogy míg a szó elrepül, az írás megmarad, az egyént mégis némiképp kényelemre szoktatja; arra csábítja, hogy az önálló elmélkedés helyett a mások munkájára hagyatkozzék, s megelégedjék azzal, ami írva áll. Az írás nem csekély mértékben szolgálja a tekintélyek tiszteletét, sőt az írott szónak már magában véve is bizonyos tekintélye van a tömegek s a kényelmet szeretőbb agyvelők előtt. Nem csoda, hogy ezt a sajátságát már korán s olykor némi aggodalommal fedezték fel az emberek. A bráhmanok a tan élő erejének, hatásának gyengülését féltették az írásba foglalástól; hasonló dolgot jegyez fel Julius Caesar a brit és gall druidákról, akik viszont azért sújtották halálbüntetéssel tanaik írásba foglalóját, nehogy azok avatatlan kézbe kerüljenek. Az egyiptomiaknak az írás eredetéről szóló mítosza egyenesen nevén nevezi a gyermeket; e szerint amikor Thot isten az írást feltalálta, istentársa, Amon ama félelmének adott kifejezést, hogy az emberek ezentúl majd rábízzák magukat az írott feljegyzésekre, s gondolkodóképességük el fog tompulni. Az egyiptomi isten ma már aligha táplálna ilyen aggodalmakat. Mert ha az ember, hála Thotnak, elveti is azt a törekvést, hogy mindent a maga erejéből újra feltaláljon, viszont a gondolatok tárházainak minden gazdagsága a rendelkezésére áll, hogy magát haszontalanul nem fárasztva, új eredményeket szűrjön le a régiekből. Ha jól meggondoljuk, ebben az írás egész pályafutását elmondtuk. Míg nehezen megszerezhető tudomány volt, nem terjedhetett, nem szolgálhatta az egyént: kollektív, vallásos vagy hivatalos, azaz társadalmi művelet maradt, szerepe a rögzítés; ahogy azonban egyre egyszerűsödött, s elsajátítása úgyszólván játékká vált, a gondolatok áramlását is mindjobban növelte, s ma már, hogy a betűsajtó is a segítségére sietett, a tudásvágynak legfőbb serkentője és kielégítője éppen az írott szó.

S amellett félelmetes erőt testesít meg a népek életében. Habár a népeknek mitológiába burkolt történeti emlékezései sokkal régebbi időkbe nyúlnak vissza, mint az írott emlékek hézagos sora, emez viszont pozitív és szilárd tulajdon. Az írás szerepe itt is rögzítő; a mondák, mítoszok, vallások, hagyományok sokszor elmosódnak, sőt kiirthatók, míg az írás erőteljes történeti öntudatot kölcsönöz (l. a zsidók történetét: Biblia), s a maradandóságnak legfőbb biztosítéka. "Elvész a nép, mely tudomány nélkül való." A kínai nemzet óriási egységét, száz és száz királyságra bomlása idejében is, voltaképp az írás egysége tartotta fenn, a nyelvnek és a gondolkodásmódnak konzerválása által. Buddha alakja és tana köré a legendák, babonák egész erdeje nőtt a pontos szövegezések hiánya miatt. Gondoljunk az apokrif Jézus-evangéliumok és szentírás-könyvek sokaságára, s a munkára, amit ezek kiselejtezése az egyházra rótt. Si Huang-ti császár elégedetlen volt a kínai irodalommal, mert az nem felelt meg politikai elgondolásainak, ezért - hogy dinasztiája uralmát biztosítsa - Kr. e. 213-ban elrendelte, hogy a birodalomban található összes könyvet égessék el. Evvel az intézkedéssel, melyet szerencsére nem koronázott teljes siker, minden hagyományt egy csapásra megsemmisíthetőnek vélt. Azonban, mily különös, éppen a szellemi termelés felpezsdülését indította meg vele: a könyv nem hagyta magát, a császár halála után minden kínai írástudó összefogott, hogy az elveszett kincseket emlékezetből rekonstruálja, ahol nem lehetett, újakkal pótolja s a maga erejéből gyarapítsa. De az írás ellen folytatott hadakozás végigkíséri úgyszólván az egész történelmet; különösen a vallásháborúk és a forradalmak jellegzetes kísérőjelensége a könyvrombolás. Az ókor legnagyobb könyvtárának, az alexandriainak roncsait Theophülosz érsek fanatikus hívei dúlják fel; amit Nagy Károly összegyűjtött az ónémet irodalom emlékeiből, fia, Jámbor Lajos máris elpusztíttatja; Cortez spanyoljai Mexikó és Yucatán könyvkincsét vetik máglyára. Az újabb korban az eretneküldözések autodaféi s a reformáció kódexpusztításai emlékezetesek, de azóta is tapasztalható a könyvtől való félelem százféle megnyilvánulása mind a mai napig. A legelső intézkedés, melyet nyugtalan, veszélyes időkben életbe léptetnek: a cenzúra. A történelem folyamán az élőszót soha oly szigorú tilalom nem sújtotta, mint az írott betűt.

Az írás az emberi elmének talán legcsodálatosabb találmánya, de hatását csak akkor fejti ki, ha gyorsan és akadálytalanul eljut mindenkihez. Az írás lassú terjedése a gondolatok lassú áramlásával jár, meggyorsulása sebesebb ütemet olt az élet sodrába is. Hatása felér a technikai találmányok következményeivel. A lőpor, az iránytű, a gőz, a villamosság feltalálása óta a történelmi korszakok félelmes pergéssel váltják egymást, s ma száz év alatt több változás játszódik le szemünk előtt, mint Egyiptom sok ezer éves története folyamán. Az írás hatalma nagy; ma a napisajtó, melynek egyetlen célja voltakép a hírszolgáltatás gyorssá tétele, olyan közvéleményt tud teremteni, hogy a diktátoroknak is számolniuk kell vele.

Mégis, bármily sebesen terjed a betű, az élőszót egy ponton nemigen fogja utolérni - mindig konzervatívabb marad. Az az ember, aki egy-két levélnél egyebet sem ír életében, az is érzi, hogy írás közben másképp fejezi ki magát, mint ha beszél. A beszéd fürgébb, csiszolatlanabb, egyszerűbb az írásnál; szókincse, mondatfűzése lazább, változatosabb, könnyebben követi a gondolatok cikázását. Az írás választékosabb és lassúbb művelet, kifejezéseit megválogatja, ha nem is mindig a finomság irányában, s gondosabban készíti elő a hatást. A társalgás, az utca nyelvét ritkán visszük át az írásba, vagy ha igen, épp a jellemzés kedvéért tesszük, s meggondolkoztat, hogy a humoros írók igen nevettető hatást tudnak elérni az élőbeszéd egyszerű átírásával.

A beszédnek ebből a fürgébb természetéből fejlődnek ki a különféle zsargonok, réteg-, csoport-, sőt családnyelvek, a sok utcanyelv, argó, langage familier, szleng és tolvajnyelv. Ezek a csak beszédben élő nyelvek aztán az élénkebb képzeletű népeknél, illetve az élénkebb környezetben élők közt (nagyvárosokban) egészen önálló életre is kapnak, olyannyira, hogy az irodalmi nyelvet beszélő idegen meg sem érti őket. Az önállón azonban csak szótári különállást értünk, a zsargonok szervezetéből hiányoznak a nyelvképződés legfontosabb orgánumai: a mondattan és a szótan, azaz sohasem fejlődhet ki belőlük új nyelv. Mind a köznyelv törzséből hajtanak ki, saját gyökérzet híján rendkívül múlandók, szinte évről évre hullanak le és hajtanak ki, mint a falevél.

Az irodalmi nyelv és a közbeszéd többé-kevésbé mindenhol különbözik egy kissé, de ez a különbség a régóta író népeknél, például a kínaiaknál és a japánoknál, egészen meglepő eltéréseket mutat. A beszélt nyelv mindig elöl jár, s egy kis tisztogatás, válogatás után rendesen felszívódik az irodalmi nyelvbe. Egyetlen kivétel a szabály alól a tudatos nyelvújítás; de most a nyelvről, mint élő szervezetről szólunk, mely független a mesterséges beavatkozásoktól. Már Cicero feljegyezte, hogy odahaza másképpen beszél, mint a szenátusban, s ez a társasági vagy utcanyelv nem lehetett egyéb, mint a későbbi olasz csírája; s hasonlóképp csírázott a francia, a spanyol, a portugál, a román. A klasszikus latin Khikherót mondott, a római utcafia talán Cicerót, aztán Csicserót, a francia Sziszerót. Az írott latinból az írás útján ezek a nyelvek sohasem fejlődtek volna ki, viszont oly sokáig maradtak alkalmatlanok az előkelő, irodalmi kifejezésre, hogy Dante forradalmi újításképp meri csak megszólaltatni a dolce stil nuovót. Viszont az irodalmi latinság írásbeli konzerválása tette lehetővé, hogy a középkor visszatérjen a klasszikus nyelvezethez; bár így is van bizonyos különbség a tudományosságban használt, klasszicizáló latin stílus és az ún. egyházi latinság között. A kiejtés dolgában pedig teljes a bizonytalanság, minden európai nép más-más fonetikával beszéli a latint. A magyar például századokon át lágyította a hangokat, a legszívesebben nem fogadta volna el az sz-et, s így mondta; voks, paks, taksa, virtus, fascikulus, rezignál, konzervál (reszignál és konszervál helyett) Horácius, Vergilius, Éneás; nem is szólva a meghonosult latin szavakról, mint: zsoltár, zsolozsma, ekklézsia, zsinat, vecsernye, lista stb. stb. Az élő latin nyelvek: az olasz, a francia szintén megpuhítják a klasszikus latin keménységét, az olasz így mondja: ányusz (agnus), eccse (ecce), a francia: toton (totum), ládamüsz (laudamus). A leglehetetlenebb az angolok latin beszéde, erről számtalan anekdota kering; Vergiliusnak ezt a sorát: "Tityre tu petules recubans sub tegline fagi", így skandálják az iskolában: "Tájtájrá tyu petyalisz rikjöbensz szöb tigmájni fedzsáj", vagy: "Et tu mi fili, Brute", angolul így hangzik: "Et tyu máj fájláj, Brutyi."

Az írás konzerváló hatásával magyarázható az is, hogy az élénk irodalmi életet élő népek nyelve egyre lassúbb ütemben, mintegy az irodalom fejlődésével párhuzamosan változik. A magyarban például sokkal kevesebb a szótani változás a kuruc költészet korától máig, mint Tinóditól a kuruc korig, s még kevesebb, mint a Halotti beszédtől Tinódiig.

Mindezeket nem csevegő kedvből, az olvasó szórakoztatására mondottuk el, hanem mert egy igen különös tünemény nyomára vezetnek el. Ha egy s ugyanazon szó írott alakját, betűképét mindenki a maga nyelve szerint más-más kiejtéssel, azaz hangképpel olvashatja el, ez azt jelenti, hogy az írás általában nem hű képe a beszédnek. Ha csak a legelterjedtebb ábécével, a latinnal író nyelveket tekintjük, látjuk, hogy a betűkép és a hangkép különbsége némelyikben óriási, úgyszólván megdöbbentő. Tegyük fel, hogyha az angol vagy a francia nyelv elenyészne, s csak írott emlékei maradnának meg, ezekből soha senki meg nem tudná, hogyan beszéltek az angolok és a franciák, mint ahogyan mi sem tudjuk, hogyan ejtették a latin szavakat a rómaiak. Ezt az angol szót például: thorough, igen pontatlan magyar átírás szerint valahogyan így ejtik ki: sz(öe)r(óu), ahol is az öe és óu a magyarban nem létező, átmeneti hangokat jelöl. Aki felcsapja egy idegen nyelv magyar olvasók számára készült szótárát vagy nyelvtanát, kellemetlen csodálkozással látja, hogy a betűk javarészét másképpen vagy másképpen is, de minden esetre többféleképpen lehet és kell kiejteni, mint a magyarban. Vagyis először az ábécét kell megtanulnunk.

Az írás eme tökéletlenségének két oka van: egy belső és egy külső, ám ezek állandóan összefonódnak. A belső ok az, hogy ha minden beszélt hangot külön jellel akarnánk jelölni, ábécénk nem 24 betűre menne, hanem száz meg százra. Példa a nyelvtudósok fonetikus ábécéje, amely a laikus számára olvashatatlan, s külön nyomdai felszerelés kell a kiszedéséhez. Megelégszünk tehát néhány alap-betűvel, s leírjuk például: megyek, de így ejtjük mëgyëk, azaz zárt ë-vel; leírjuk hegyek, de ejtjük: hëgyek, azaz zárt és nyílt e-vel; ismét leírjuk: egek s ejtjük végre "ahogyan írva van", mert e betűnk velejében csak a nyílt e hang jelölésére szolgál. N betűnk is csak egy van, holott n hangunk legalább kettő: egy foghangú, mint a nép szóban, s egy orrhangú, mint a hang szóban. Az orrhangoknak a francia nyelvben igen nagy a szerepük és változatosságuk, de a francia ábécé egy betűvel sem jelöli a különbségeket, nem is szólva a foghangú n-ről. A portugál például már igen: az orrhangú n-et egyszerűen elhagyja s az előtte álló magánhangzó fölé kacskaringós jelet biggyeszt; legnagyobb költője nevét például így írja: Camoes; ez szabály szerint így volna ejtendő: Kamoensz (persze orrhangú n-nel), viszont ma már így mondják: Kamójs. De lehet egész betűcsoportokat "közös nevezőre" hozni; e német szavakat: leben, haben a beszéd lém és hám alakra egyszerűsíti. Van eset, hogy az ábécé valamelyik betűje a beszédben nem is szerepel; a francia c betű sz-nek vagy k-nak ejtendő, de c-nek soha, mert a francia nyelv ezt a hangot nem ismeri.

Azonkívül vannak eltévelyedések, fattyúhajtások, sőt, hogy úgy mondjam, törvénytelen betűk. A magyar ábécé gy-vel jelölt hangja egyáltalán nem a g-től származik, nem ennek a lágy alakja, hanem a d-é, aminthogy a cseh ábécé így is jelzi: d'. (Nb. a cseheké a legjobb európai ábécé.) Viszont a g nem egyéb, mint a k hang lágyítása, vagyis valahogyan így kellene jelölnünk: ky, ha már az y-t használjuk lágyítójelül; átmenet köztük az a hang, amelyet ch-val szoktunk írni, vagyis egyugyanazon torokhang három fokozatát, változatát három külön jeggyel jelöljük: k, ch, g. Aggályos a cs betű származása is; vajon csakugyan a c lágyítása-e vagy a t-é? A magyar egy időben ts-nek írta, s a német ábécé is a t-től származtatja, tsch-nek írván vagy még ijesztőbb betűképszörnyeteggel: tzsch-nek, amelynek elemzésére jobb nem vállalkozni. Egy német írót Zschaetzsch-nek hívnak, az olvasóra bízzuk, hogy olvassa el. (A cseh megint c-től eredezteti, s írja igen egyszerűen e-nek.) Ezeknél tehát nem egy betűt használunk több hang jelölésére, mint a magyar e és n, vagy a francia c esetében, hanem egy hangot jelölünk egész betűkonglomerátumokkal, s ezek hangzását külön meg kell tanulni, mert a betűképekből ugyan ki nem olvashatók. A legnehezebb a sora az angol olvasónak; ezt a nemzetközi szót például: Adam, kb. így kell ejtenie: Edem (mármint a magyar ábécé szerint); ha most ebben a formában leírjuk neki, így ejti ki: Idem, ha pedig ezt írjuk le neki, így mondja kb.: Ejdem, s ez az utóbbi betűkép az ő számára már kimondhatatlan. Ismeretes az anekdota a világjáró, sok nyelvhez konyító tengerészekről; csodálkoznak rajta, hogy minden nép máskép ejti ki a szavakat s egy norvég matróz így szól: "Bolondok a népek, ezt a szót: nation, a német így mondja: nacion, a francia: nászjón, az angol: nésn, ahelyett, hogy egyszerűen úgy olvasnák, ahogyan írva van: nasún!" A norvégek ti. nasún-nak ejtik. Ennyi példa talán elég.

A külső ok történeti. A szavak írott formája, betűképe ugyanis nagyjából s megközelítően azt a hangképet jelöli, amellyel a szó akkor rendelkezett, amikor az ábécét az illető nép átvette. A kiejtés azóta persze a legtöbb nyelvben tetemesen változott, de az írás, mint mindig, lehetőleg konzerválja az eredeti, egykorú betűképet. Az orosz a szó végén ma is ogo-t ír, ahogy valaha ejtette, holott ovo-t ejt, s a v hang jelölésére kifogástalan betűvel rendelkezik. Amikor a középkori francia leírta ezt a szót: vielx, csakugyan így is ejtette; ettől fogva e szó csak hézagosan követte a kiejtés variálódását; így lett belőle: vieulx (olv. viőlx), majd: vieux, s ennél meg is maradt, noha ma már így ejti: vjő. Nem egyszerű dolog az ábécé.

Mindebből az következik, hogy ábécéinket először alaposan át kellene szervezni, s aztán a kiejtés alakulása szerint állandóan reformálni. De amint számtalanszor hangoztattuk, az írás és alapanyaga, a betű konzervatív, nem szereti a reformokat, s inkább verejtékes munkával magoltatja magát, semhogy lépést tartson a haladással. Mentségére azonban állapítsuk meg mindjárt, hogy nem is a hangkép hű visszaadása az igazi célja, hiszen akkor kottáznunk kellene. Valódi feladata, hogy a szóba rejtett gondolatot, fogalmat híven közölje és megörökítse, s ennek tőle telhetőleg meg is felel. Arról természetesen nem tehet, ha a belerejtett fogalom tartalma idővel megváltozik, vagyis a szó jelentéstani változáson megy át. Ez a magyar szó például: marha, eredetileg szarvasmarhát jelentett, aztán általában háziállatot (aprómarha), utóbb vagyont (ezüst-arany marha), ma ismét szarvasmarhát és mint jelző, ostoba embert. A latin stilus szó jelentése íróvessző volt, ma irodalmi kifejezésmódot és ízlésáramlatot értünk rajta.

Ámde azt is észre kell vennünk, hogy az írás betűitől függetlenül mint gondolathordozó nem föltétlenül konzervatív. Amint egy előző oldalon, némiképp előre ugorva, már kifejtettük: amíg nehezen elsajátítható tudomány volt, a rögzítés, a megőrzés szerepét játszotta; ahogy azonban egyre egyszerűsödött, könnyű játékká vált az írás, a gondolatok járását is könnyűvé tette, s amióta a nyomtatás révén úgyszólván szárnyakon száll, a gondolattermelésnek, a szellemi újításnak legfőbb ösztönzője. Az írás forradalmár lett; a különös az, hogy forradalmi tevékenységének lebonyolítására egy igen maradi eszközt használ: az ábécét. Ide kívántunk kilyukadni. A képírás, a betűírás és a nyomtatás három döntő korszakot jelöl az írás és a könyv történetében. Az írásnak, mint gondolatterjesztőnek, megörökítőnek, könyv nélkül sok értelme nincs, csak magánhasználatra és hivatali célokra alkalmas. Ma már az írás és a könyv végképp biológiai egységbe fonódott.



Írás és műveltség

Mai történettudományunk elfogadott tétele, hogy a magasabb műveltség kezdetei körülbelül a Kr. e. negyedik évezred elejére nyúlnak vissza. Ami azelőtt történt, a műveltségnek lényegében más, alacsonyabb fokára vall; kezdet-kor az, történet előtti idő, praehistoria. Ami utána következik, már magasabb műveltség ölében fogant, fejlődése ellenőrizhető: ez a valódi történelem, s a két óriási korszak határánál éppen az írás megszületése áll. Írás nélkül magasabb műveltség nincs.

Az írástörténetek mindegyike ma is evvel a magától értetődőnek látszó megállapítással kezdődik, s Jensen, az íráskutatás eredményeinek legutolsó összegzője, szintén így jellemzi az írástudomány roppant jelentőségét: "Egész sor népet ismerünk - írja -, amelyek nem jutottak el a valódi írásig. De éppen ebből, hogy ezek a népek általában a műveltség alacsonyabb fokán maradtak, láthatjuk az írás fontosságát, mint a beszéd korrelátumáét, az emberiség magasra fejlődésében." Aloys Bömer pedig azt mondja, hogy amint az ember a beszéd által különbözik az állattól, akképp a kultúrember az írás által különbözik a barbártól. - Mégis bátorságot kell vennünk, hogy ezt a dogmaként elfogadott tételt, mely egy egész világtudománynak sarkalatos alapvetése, közelebbről megvizsgáljuk. Ha ugyanis az írás minden magasabb fejlődésnek, tudásnak eszköze, vehiculuma, bizonyos mértékig meg kell előznie ezeket a tudományokat. A történelmi tények azonban nem egészen fedik ezt a kényszerű logikát, sőt úgy látszik ellene mondanak: az írás nem előzi meg az őstudományok fejlődését, még a saját belső fejlődése is elmarad ezeké mögött. A régi kultúrnépek már igen fejlett, kialakult gazdasági, mérnöki, természettudományi, csillagászati ismeretek birtokában vannak, társadalmi, vallási, művészeti életüket az emberi szellem páratlanul gazdag kincseivel ékesítik, amikor írásuk még kezdeti fokon áll: a kép- vagy szóírásnál tart, s ott is marad hosszú századokon át. Közép-Amerika indiánjai nem is jutottak túl ezen a fokon, s műveltségük nemcsak Cortez spanyoljait ejtette bámulatba, hanem csodájára járunk ma is. Másfelől mivel magyarázzuk azt a tényt, hogy az egyiptomi írás legrégibb emlékein egymás mellett megtaláljuk az írás fejlődésének mind a három lépcsőfokát: a kép-, a szótag- és a hangzó-(betű)-jegyeket, s ezek meg is maradnak mindvégig, míg a görög és a kopt ábécé fel nem váltja őket? S ezek az emlékek egyidősek az öntöző berendezésekkel, a piramisokkal s a többi építészeti csodával. Hol vannak a könyvek, a feliratok, amelyekből nyomon követhetnők a mérnöki és egyéb tudományaik fejlődését. Mint jutottak el a Nílus áradásainak bölcs kihasználásáig? Honnan vették csillagászati ismereteiket, melyek egykorúak a nehézkes írás emlékeivel? A krétaiaknak tudomásunk szerint irodalmuk egyáltalán nem volt, írott emléke nem maradt fenn, noha írásuk egy szinten állt a környező, egykorú népekével - de műveltségük szinte megdöbbentően eredeti és túlfinomult. S mivel magyarázzuk meg más népek magas műveltségének, tudományának azokat a maradványait, amelyeket az írás átvétele vagy ismerete előtt alkottak meg?

A magyarázat csak egy lehet: mindezeknek az ismereteknek s alkotóképességeknek birtokába írás nélkül vagy az írással együtt jutottak el. Az írás éppoly tudomány volt, mint a többi, fejlődés előzte meg, s hosszú időkön át csak a kész, a kialakult tudásanyag rögzítésére szolgált. A tudományt nem írásban fejlesztették, hanem élőszóval tanították és adták tovább nemzedékről nemzedékre. Így kellett történnie a műveltségek kiszámíthatatlanul hosszú korszakain át, visszafelé a kezdeti idők, a "kőkorok" mélyéig, attól fogva, hogy az ember megtanulta az állat- és növénynemesítés törvényeit, kipuhatolta a csillagok járását, s emelt roppant megalitikus emlékműveket. Később, ma már nem mérhető korok és idők után, az írás lehetett a gondolat segítő eszköze, s használata valóban új korszakot jelent, de nem kezdetit, nem merőben újat: nem a magas, hanem egy magasabb kultúráét. Szakadék nincsen. Az egyiptomi tudósokról ismeretes, hogy kisimított, finom fövenyre nádszállal rajzolták számításaikat, öntözőcsatornáik, építményeik terveit, s ez volt nyilván a szemléltetőoktatás módszere is. De így történt másutt is, mindenütt. S az új ismeret megalkotása vagy közlése után elsimították a homokot. A szó szoros értelmében homokra írtak, nem kőre, fára vagy papírra, s tudományuk mégis fennmaradt. Arkhimédészt is ily munka közben lepte meg a gyilkos katona, s utolsó szava ez volt: "Ne taposd el köreimet!"

Azonfelül: az írás tudománya el is veszthető, s akkor vele vész a tudás is, amit "megörökített". Hogy Egyiptom történetét s révén a világtörténet egy óriási darabját ismerjük, úgyszólván véletlenen múlott. Ha Champollionnak és társainak fáradsága nem jár sikerrel, ma is azoknál a groteszk meséknél tartanánk, amelyek Egyiptom históriáját egészen a legújabb korig könyveinkben képviselték. A 18. században sok európai tudós még azt tartotta, hogy a piramisok vulkáni eredetűek. Másfelől az emlékek tanúsága szerint Egyiptomnak néger királyai és királynői voltak; de merre keressük ma azokat a néger népeket, amelyek hajdan egy világbirodalomnak adtak uralkodókat? Mit tud ma Kambodzsa népe elődeiről, akik Angkor-Vat álomszerű, dzsungel-benőtte mesevárosát emelték? Dél-Amerika őserdeiben él a pano indiánok törzse, meztelenül, a legprimitívebb gyűjtögetésből; fogalmuk sincsen az írásról, de amikor a spanyolok fölfedezték őket, szép képekkel teleírt könyvekből tanították gyermekeiket az ősök és az istenek történetére. Véletlen, hogy az észak-amerikai mikmek[3] törzs fennmaradt, s így sejthetjük, hogy Kanada indiánjai valaha fejlett hieroglifikus írással rendelkeztek. Sokfelé találunk Észak-Amerikában nyomokat, amelyek régi földművelő műveltségről tanúskodnak, s sziklafeliratokat, amelyeknek jeleit már a mai jelolvasó indiánok sem értik. A navahók (Észak-Mexikó) mesélik, hogy az égbolt valaha szép állatképeket mutatott, de egy prérifarkas elriasztotta őket, úgy hogy csak néhány csillagkép maradt meg; ezeknek a tudománya sem lehetett jelentéktelen, s ki tudja, minő kozmikus katasztrófát jelképez a prérifarkas, amely jeleiket, képeiket szétkergette? A mongolok és a türkök értetlenül állnak az orhoni, jenyiszeji, talasz-völgyi kőfeliratok előtt, s mit nem adnánk mi, ha rovásírásunknak emlékei maradtak volna fenn a honfoglalás előtti korból?

Mi csak a magunk múltját és főképp jelenét vesszük s értjük történelemnek, és nem is sejtjük, hogy műveltségünkben hány elenyészett kultúra roncsai és adományai lappanganak, amiket azonban nem az írás közvetített hozzánk.

De hát mégis, mi vezette rá az embert, hogy a maga rajzolta képben felismerje a gondolatközlés eszközét, s mi volt a föltétele annak, hogy az írás szükségletté váljék?

Mindkét kérdésre meglehetős valószínűséggel felelhetünk. Ismeretes, hogy a természeti, a kezdeti ember szellemi munkája eredendőleg képalkotó s nem fogalomalkotó természetű. Ahogyan a körülötte élő természet képekben és nem fogalmakban mutatkozik meg előtte, magától értetődik, hogy a reá tett benyomások is képszerűek lehetnek csak, s így őrződnek meg emlékezetében. Szellemi kincse képek formájában rakódik le, s következőleg a kép lesz önkifejezésének módja is. Innen ered a szókincs képes természete, amint láttuk, s innen ered a legősibb természet- és életmagyarázatok, a hitregék, mesék képes formája is, ahol a történet, a rege kimondatlanul magában hordozza saját értelmét, fogalmi magyarázat nélkül. A világtojás elterjedt mítosza például a világ létrejöttének történetét mondja el képes formában: ahogyan a tojás sárgája, közepe elválik a fehérjétől, úgy válik el a föld (a világ) szilárd anyaga a cseppfolyóstól, a víztől, s borul föléje a héj égboltja, firmamentuma, amelyet a kezdeti ember szilárd buroknak képzel el. Az "ahogyan", vagyis a hasonlítás mozzanata azonban hiányzik a regéből, minthogy a hasonlítás második fele már fogalmi, s csak mi, fogalmilag gondolkozó emberek mondjuk ki utólag, magyarázatul. A képekben "gondolkozó" ember számára azonban elegendő a rege, a képek sorozata.

A benne élő kép tehát a természet mása, s ha képalkotó, utánzó ösztönét követve nemcsak emlékezetében igyekszik megrögzíteni, hanem látható formában, képben is, akkor nyilvánvaló, hogy nemcsak maga ismer a kép tárgyára, hanem minden társa, aki rátekint. A látható kép megalkotásának pillanatában tehát megszületett a közlés ténye is. És ha a képalkotás egyenesen a közlés céljából történik, abban a pillanatban megszületik az írás. Az ilyen természetű közlés szükséglete pedig akkor jelentkezik, midőn az együttélés, a társas élet szerveződése olyan fokra hág, hogy a szóbeli közlés vagy az emlékezés már nem elegendő a munka zökkenőtlen elvégzésére s a kapcsolatok kívánt fenntartására. Még látni fogjuk, hogy a közlésnek van a képen, íráson kívüli módja is (tárgyírás), de szülő oka és célja mindkettőnek közös. Tudnunk kell azonban azt is, hogy ez a szükséglet nem mindig lép fel egyformán kényszerítő erővel, s a művelődésnek jelentős, hosszú szakaszai pereghetnek le a valódi írás használata nélkül. Igen sok nép van és volt, mely történetének késői szakaszában kész, kialakult írást vett kölcsön - ámde az írás születését csak erre a folyamatra vihetjük vissza, bárhol történt légyen is.

Viszont így érthetővé válik, hogy az írás első formája a képekben való írás, s hogy az ember vele együtt, kezdettől fogva jelképeket is teremt. Már a művelődés eléggé kezdeti fokain, a mozgékony nomád vadász- és pásztornépeknél gyakran találkozunk vele, azonban nem föltétlenül. Hogy a régibb, alacsonyabb kultúrában élő, de már képalkotó ember használta-e, hacsak jelképi formában is, valószínű (vö. totemképek). Az írás legkezdetibb formájának használatát, kialakulását tehát a nomád időkre tehetjük, noha ekkor még nem kényszerítő szükségként, inkább csak igény alakjában jelentkezett.

Hogy valódi szükségletté váljék, ahhoz a társadalmi fejlődésnek magasabb fokra kell hágnia. Ezt a fokot már könnyebb megjelölnünk, mert vele kezdődik a történelmi idő. Kr. e. kb. a 4. évezredben tűnik fel, az úgynevezett magaskultúrák kezdőkorszakában. Általában folyami műveltségeknek (potamikus kultúráknak) nevezik őket, mert ezek a "legszebb", legtisztább formái, de kialakultak más földrajzi környezetben is (Közép-Amerika, Észak-Afrika, Tibet). Kialakulásuknak társadalmi föltételei vannak, s általában mozgékony, harcias, állattenyésztő pásztornépek megjelenésére szokták visszavinni letelepült földművelő népek körében. De ez is csak gyakori eset, éppen nem szabály, mint látni fogjuk. Az idegen népek megjelenése természetesen hódítást jelent, azaz új társadalmi tagozódást, megváltozott gazdasági rendszert. Alapja az emberi munkaerő megszervezése, "ökonomizálása", s az addigi egymás melletti rend helyett az egymás fölé rendezés, vagyis a nemesi, a közszabad, a jobbágy- és a rabszolgaosztályokra tagolt társadalom kiépítése. Ezt a formát általában rabszolgatársadalomnak szokás nevezni, a rabszolga-gazdálkodás azonban nem kizárólagos és nem föltétlen tünete, különösen eleinte. Az alávetettség többnyire adók, szolgáltatások, politikai függés formájában érvényesül, s a rabszolgaság kifejlesztése inkább későbbi, új hódítások következménye. Mert ez az újfajta társadalom - ismét csak általánosságban szólva - rendkívül dinamikusnak mutatkozik mind befelé, mind kifelé. Befelé egy középpont köré tapadó városállamok szigorú megszervezésében, kifelé a szomszédos városállamok meghódításában. Így keletkeznek az első nagyhatalmak; vezetőik a hadvezérek vagy papfejedelmek alapította, örökös dinasztiák, isteni eredetű, mitikus megbízatás alapján, s az isteni, a másvilági rend mintájára építik fel birodalmaikat (teokrácia=istenuralom). Innen ered a föltétlen alávetettség, mely később nemegyszer valódi rabszolga-gazdálkodássá fajul, innen ered a termelés nagyarányú fejlesztése (öntözés, csatornák, utak stb.), s a hatalmi reprezentáció, az udvari-egyházi életforma kialakítása, roppant paloták, templomok, várak építése. Vele jár a termelés, ipar, kereskedelem, hadügy, közigazgatás, a jogi, a vallási élet tüzetes megszervezése, a tudományok, a művészetek fellendülése és - ide kívántunk eljutni - az írásművelés szükségletté válása. Innen ered, hogy az írásművelés mindezekkel együtt az államapparátusba beolvasztva, ennek fontos funkciójaképp jelenik meg mindenhol, s hogy az írás igazi fejlődése e műveltség és társadalmi rend kialakulásának kezdetével keltezhető.

Mindez természetesen nem jöhetett létre előzmények nélkül, a hosszú múlt - hogy úgy mondjuk - szervezetlenül, szétszórtan telt el, emlékeit csak a hagyomány tartotta fenn eltorzítva vagy még úgy sem, s veszendőbe mentek. Ez az oka, hogy a kialakult írásnak egyik első feladata lett e hagyományok megmentése, és féltett kincsként való átörökítése az utódokra. S ha ez a folyamat nem is játszódott le mindenütt ebben az általánosított, sztereotip formában, legfőbb mozzanatai az írásteremtő népeknél rendszerint megtalálhatók, s igyekszünk majd felkeresni őket.

*

Az írás legvégső gyökerét tehát az ember ösztönszerű képlátó, ábrázoló és másoló képességében, azaz pszichikai alkatában kerestük, sőt megtalálni véltük. Ezen a nyomon eljutottunk odáig, hogy az írás a fejlettebb társadalmi életnek eleinte hasznos, utóbb nélkülözhetetlen funkciója lett. De magyarázatlan maradt, miféle indítékból gyakorolta az ember oly korán és oly szorgalommal ábrázolóképességét. Gyakorlati haszon nélkül, a játszó kedv, a puszta gyönyörködés kielégítése sarkalta-e? Vagy komoly feladatot látott-e benne, s mi célja volt vele? A kérdés tisztázása fontos, mert nélküle az írás történetének sok jelentős mozzanatát nem érthetjük meg, vagy - ami rosszabb - észre sem vesszük.

Ma már nincs kétségünk afelől, hogy valaha a vallás volt minden ismeretnek és tudománynak az összefoglalója, summája; nekünk tehát ezen a nyomon kell elindulnunk, ha az írás kezdetének kezdeteit, praehistoriáját az ókorok homályából kibontani próbáljuk. A közhit szerint az ember annak a tárgynak (s a benne rejlő fogalomnak, gondolatnak) a képét, amelyet közölni kívánt, egyszerűen lerajzolta, kőre, fára, csontra véste; evvel a rajzzal indult volna meg az írás kialakulása, s a gyakorlati egyszerűsödés útján haladt tovább. A kezdeti korok emlékeinek vizsgálata azonban régóta eldöntötte, hogy a művelődés e fokán álló ember soha semmit sem rajzolt pusztán az ábrázolás kedvéért. A játék, a gyönyörködés még kevésbé mozdította, mint ahogy a gyermeknek sem játék a játék, hanem komoly feladat, készülés az életre. - A régi és a mai "ősember" mágikus világban él, titkos kapcsolatok közepette; minden cselekedete, szava szertartásszerű, rituális, és tevékenységének célja, hogy a világ jelenségei közt eligazodjék, a bennük rejlő ismeretlen erők, azaz "varázserők" ellen védekezzék, vagy a hasznára fordítsa őket. A mágia a természettudomány első foka; a természetben élő ember nem lehetett meg nélküle. A barlang falára vagy a fegyverre rajzolt ábra egyszerűen képvarázs volt, tehát nem is kép tulajdonképpen, hanem állandóan ható cselekedet, eleven erő; lerajzolása rítus.

Minthogy ezt az állítást sokan még ma is kételkedve fogadják, néhány adattal alátámasztjuk tételünket. Az ún. vadászvarázslat minden természeti népnél magától értetődő valami, s ennek kétségtelen hasonmását megtaláljuk a jégkori "ősember" barlanglakásaiban, kő- és csontmaradványain. Bizonyára élt másutt és előbb is ez a szokás, de emlékei a szabad ég alatt, kitéve az időjárás pusztító hatásainak, megsemmisültek éppúgy, mint a fára vagy bőrre rótt képek és jelek, holott ezeknek száma sokkal nagyobb kellett, hogy legyen. A varázslat természetéből folyik a barlangi állatábrázolások elképesztő hűsége, a természetismeret, a megfigyelés utolérhetetlen pontossága; minél hívebb volt a kép, minél jobban megközelítette a természetet, annál biztosabban működött a varázs, annál erősebb volt a hatalom, amelyet a vadász az elejtendő zsákmány felett szerzett.

Kiderült például, hogy a barlanglakó vadász részleteire bontva látta a gyors mozgást, a sebesen futó állatot, mint a fényképezőgép vagy a filmfelvevő, míg nekünk már csak elmosódott, összegező látásérzeteink vannak róla. A vadászvarázslat módját úgyszólván minden természeti vadásznépnél megfigyelték. A brazíliai singu indiánok és néhány észak-amerikai törzs az elejtendő vad képét homokra írja, a busmanok és ausztráliaiak fakéregre, kőre vagy menedékhelyeik, barlangjaik falára, természetesen megfelelő szertartások és varázsigék elmondása kíséretében. Meg vannak győződve róla, hogy a lerajzolás nemcsak állatot, hanem bármely tárgyat, sőt embert is kiszolgáltat halalmuknak. A varázslat rítusát Leo Frobenius saját szemével figyelte meg az afrikai cserjelakó pigmeusoknál: megkérte őket, hogy ejtsenek el a számára valamely vadat; a dolgot másnapra kellett halasztani, s ekkor, napkelte előtt az erdő tisztásán, ahová a napfény elért, elsimították a földet, és lerajzolták egy antilop képét; mikor a Nap első sugarát rávetette a rajzra, felkiáltottak, és belelőtték nyilaikat. Frobenius megjegyzi még, hogy a nyilak csakugyan ott sebezték meg az elejtett állatot, ahol a képét is érték. Az eljárás sikere természetesen autoszuggesztión, az önbizalom, a biztonságérzet, a sikertudat növelésén alapszik, a különbség csak az, hogy mi tudatalatti erőkkel magyarázzuk, míg a primitív természetismeret, a mágia magasabb erőkkel.

A hű ábrázolásba vetett ősrégi varázshit még a kora ókori magas kultúrájú népeknél is tovább élt. A régi egyiptomiak halottaiknak előbb fából, utóbb a tartósabb, kőből faragott képmásait helyezték el a sírokban, s ezeknek hűségét máig is csodált tökélyre vitték; így biztosították, hogy a lélek felismerje egykori testét, és ismét lakást vegyen benne.

De a képvarázs művelésének hosszú évezredei alatt kialakultak szkématikussá vált, egyszerűsített, jelszerű ábrák is, melyeknek jelentését már csak a varázsló ismerte.

A jellé egyszerűsített ábra mindig magában hordozza az eredeti kép teljes mágikus erejét, s megtartja sokáig még írássá, betűvé válása idején is. Csattanós bizonyíték erre az ógermán runák históriája. A germánoknak már az írás átvétele előtt voltak fára rótt varázsjeleik, a runák, s ez a szó eredeti formáiban: rynds és rune varázslást, illetve titkot jelent. Az ábécét a 2-3. században egyesen és világosan mint írást, betűt vették át a latin vagy a görög ábécé valamelyik változatából, mégis azonnal átruházták reájuk a runa szót, s magától értetődően űzték velük varázslataikat. Írásrunáknak nevezték őket még akkor is, midőn varázserejük már szertefoszlott, s csak sokára lett belőlük "betű", azaz Buch-stab, a bükkfa pálcáról, amelyre eredetileg rótták. De az Edda még teljes lendülettel énekel a runa-varázsról:

Győzelmi runákat tanulj, ha győzelmet akarsz,
Vésd őket a pöröly nyelére,
A vércsatornára [a kardon] s a fényes lándzsahegyre,
S mikor ezt teszed, kétszer mondd ki: Tyr [Thor]...
Hullámrunákat tanulj, ha azt akarod,
Hogy vitorlás paripád bizton járja a tengert;
Az evezőkbe égesd a runákat,
Vésd a kormánylapátra és tatra.
Zúghat a hullámverés, feketén tajtékozhat a hab,
Épségben térsz vissza a tengerekről.

A runák ereje a szellemeket is fogvatartja!

Szellemrunákat rójj, ha akárki másnál
Okosabb kívánsz lenni,
Amiket feltalált és mondott, amiket elsőnek rótt
Odin, a kigondoló.

A runákat ugyanis Odin, a vihar- és halálistenből lett főisten találta fel.

De nemcsak az írásjelek származnak naturális képábrázolásokból, hanem mindennemű dísz, ornamentika és művészeti alapforma. Vagyis egyáltalán nem az esztétikai érzék, a gyönyörködtetés-vágy szülte őket, eredetük, céljuk éppúgy mágikus volt, mint az írásvarázsé. Célszerű lenne a múzeumok milliónyi cserépedényének ún. szalag-, füzér-, zsinór-, háló-, futó kutya-, meander- stb. díszítését, díszeit ebből a szempontból szemügyre venni. Legrégibb formáik és színeik, az edények alakjával együtt, éppúgy világmagyarázatot, természet- és életszemléletet tartalmaznak, mint a kezdetkorok összes többi emléke. A megértést persze nehézzé teszi, hogy ezek is szkématizálódtak, a sokszori ismétlés folytán vonalaik mind jelszerűbbekké lettek, s mikorra jelentésük elmosódott, a varázserő kiveszett belőlük, formájuk is elvesztette minden kapcsolatát az eredetivel, s felismerhetetlenné vált.

A kép, a rajz, a dísz tehát nem ábra, mindig magát a tárgyat (a modellt) és a rajta végrehajtandó cselekedetet jelenti, vagy pedig a rajzolás maga a végrehajtás.

Kinek nem tűnt fel betűsoroknak, az ábécéknek változhatatlan s a régiek által valóban szentnek tartott egyformasága? Ezek a betűk valaha mind jegyek, azaz képek voltak, de ma már alig vagy semmiképp sem tudjuk kibogozni a mágikus kapcsolatokat, melyek a képek sorrendjét megszabták.

Annyi azonban bizonyos, hogy az írásjegyek titkos értelműek voltak, "szentek", nemcsak az egyiptomiaknál, akik valóban szent jeleknek, szent véseteknek (hieroglüpha) nevezték őket, hanem a többi népnél is. Pontosabban szólva: titkos, ezoterikus értelmük is volt, s ezt csak a beavatottak ismerhették. Szakrális, titkos tudomány volt, hosszú időkön át csak papok művelték, s ismerete azonos volt az isteni tanok bírásával is. Írni, olvasni bárki megtanulhatott, de a beavatást nem könnyen osztogatták. A művelődés elterjedése természetesen egyre jobban profanizálta a szent tudományt, s evvel az írás mágikus jellege is elmosódott. Ez az átalakulás jelzi az első nagy állomást az írás és a művelődés viszonyában. Vele elértünk a történeti időkhöz.

Mindaddig a képek, a jelek valóban mind ábrázolnak valamit, de funkciójuk ugyanakkor jóval több, mint az ábrázolás. S éppen ebben a funkcionális, mágikus, vallásos ábrázolásban látjuk mi az írás eredetét, nem pedig a pusztán gyakorlati célú lerajzolásban.

Az írás világiasodásának folyamata azonban lassú, csak a görögökkel ér véget, s ez az időszak egyben a betűírás kialakulásának a kora is. Most, hogy az írás és a művelődés viszonyát nagy általánosságban vizsgáljuk, nem szükséges állandóan tekintettel lennünk az összes jelentős írásfajta fejlődésének egyes szakaszaira; nagyjából azonos folyamatok ezek, s ami meglepő, körülbelül azonos időben mentek is végbe a földgolyó legkülönbözőbb részein. S így a viszony is, amely az írást a műveltség általános szervezetébe belekapcsolta, lényegében ugyanaz volt Amerikában, Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában. Hozzánk legközelebb a mediterrán és az elő-ázsiai, közel-keleti írások állanak, hiszen ott gyökerezik a nyugati félteke műveltsége - ha tehát írásról beszélünk, egyelőre ezekre a területekre gondolunk. Az időszakot pedig, minthogy írásán a kép-rendszer uralkodik, a hieroglifaírások korának nevezzük.

A hieroglif kor, amely lassan vetkezni kezdi a vallásos-mágikus szemléletet 3-4000 évre tehető; a görögökkel zárul, az ő kezükben a keletről kapott örökség egy új műveltséggé vegyül át: az európai civilizáció alapképletévé. Az írás viszonya a szellemi élethez: az irodalomhoz és a tudományossághoz e sok ezer esztendőn át lényegében más, mint manapság. Az irodalom kollektív, személytelen; a vallásos élethez s a politikai-dinasztikus célokhoz kapcsolódik. A liturgikus irodalom természetesen a népi hagyományokban gyökerezik, s magában foglal minden műfajt: lírát, epikát, prózai tudományt. (Legismertebb példánk a Biblia.) A költészet és a nagy érzékkel művelt politikai-történeti irodalom mellett idővel helyet nyernek az egzakt tudományok, de ezek ágai nem válnak el teljesen egymástól: velejében mindegyik a vallásnak s a vallás kereteiben a jóslásnak segédeszköze csupán. A jóslás, a jelolvasás, vagyis a kedvező és kedvezőtlen előjelek kutatása a természettudományok bábája, s óriási elterjedése a mágikus szemléletből érthető. Minden állami és magánvállalkozást jelolvasás előzött meg, s ez rendkívül elősegítette a megfigyelőképesség fejlődését. Megjósolták a királyok uralkodásának időtartamát, az égi jelenségeket, a nap- és holdfogyatkozásokat, a hadi vállalkozások, az aratás, a vadászat, a halászat, az üzleti ügyek kilátásait, nem is szólva a családi élet eseményeiről, a horoszkópról, betegségekről; megjósoltak mindent. A jóslás módszerei elmélyítették a figyelmet a csillagászati jelenségek iránt, ráterelték az érdeklődést, a megfigyelést a vad- és a háziállatok életmódjára, a növényekre, a fiziológiai, az orvos- és természettudományi tüneményekre, az időjárásra. Hogy egyet említsünk, már Babilonban[4] megfigyelték a víz színén tükröződő színjátékot, amelyet interferenciatünemény néven Newton tanulmányozott 4000 évvel utóbb.

De az egész tudományos életben és irodalomban a kollektív jelleg az uralkodó, s ez megakadályozza a szerző vagy a tudósegyéniség előtérbe nyomulását. Szerző egyáltalán nem szerepel a megrögzített, személytelen irodalomban, senki sem fogalmaz, az írásnak tehát nem az irodalmi termelés a célja, hanem csak az irodalom létrejötte után veszi át a megrögzítő, az összegyűjtő eszköz szerepét.

A kor vallásos-kollektív szemlélete és az írás nehézkessége okozta együttesen, hogy a hieroglif-korból (a hivatalosan megörökített nagy művek, szövegek mellett) fennmaradtak ugyan vázlatos, alkalmi feljegyzések, levelek s hasonló szövegek, de fogalmazvány alig. Ez annyit jelent, hogy az írás ekkor nem szolgálja az egyéni gondolatközlő törekvéseket, s nem alkalmas arra, hogy az irodalom kollektív jellegét áttörje. Íráson természetesen nem csupán a betűvetés technikai műveletét értjük, hanem az írásművelés egész elhelyezkedését, szerepét a társadalmi életben. Az írói egyéniség kiemelkedése évezredek átalakulásainak eredménye, s első nyomai a betű-ábécével író népeknél (foinikok, zsidók, görögök) találhatók. A jelrendszerek nehézkessége miatt az írásművelés mesterség, életpálya, tudomány lett, amely egész embert követelt; csak külön szakemberek foglalkoztak vele, s ezek csakis vele foglalkoztak. A másoló más tudományt nem űzött, nem volt önálló tudós, hanem képzett hivatalnok, de természetesen nem nélkülözhette az irodalmi-tudományos tájékozottságot. A tudós, a pap bizonyosan tudott írni és olvasni, de tudományát nem írva művelte, s szerzeményét sem a saját keze írásában, sem a maga neve alatt nem hagyta ránk. A tudós, az "író" nem írt, csak meditált, alkotott vagy gyakorlatilag művelte szakmáját (orvos, mérnök stb.). Az ő nevét nem ismerjük, de a másolóét igen, ott áll a lemásolt mű végén, már csak azért is, hogy tudni lehessen, mekkora munkadíj illeti.

Ma a gondolattermelésnek nélkülözhetetlen motorja, mintegy technikai végrehajtója az írás; ez a gyakorló területe a gondolatkritikának, s nélküle csak hagyományszerű, népi költészet keletkezhetik. Az élőszóval előadott irodalom (tanítás, előadások, színház, rádió stb.) már előzetesen leírt, megfogalmazott irodalom, a szó csak a terjesztésnek egyik eszköze, s ha valóban irodalmi célú, okvetlenül megörökítésre törekszik. A mi szellemi munkánknak az írás a bábája és a koporsója.

E korban az írás bábaszerepe hiányzik. Ne felejtsük, hogy az írás ifjúkoráról van szó, amikor még egy rejtélyes és nagy tekintélyű tudomány dicsfényét kölcsönzi művelőinek, s társadalmilag is előnyös, szinte kiváltságos helyet biztosít számukra. Az írástudók elejétől fogva tudatában voltak hivatásuk magasabbrendűségének. Az egyiptomi irodalomnak becses emléke az a tanköltemény, amelyet a 11. dinasztia idején (Kr. e. 2160-2000) egy írástudó intézett fiához, buzdítván, hogy e jeles pályára lépjen. Sötét színekkel festi a kézművesek nehéz életét, nyomorát, azután így szól: "Én láttam az erőszakot, én láttam az erőszakot, azért hát csak a tudományon járjon az eszed! Én néztem a kézművesek munkáját, s valóban, semmi sem ér fel a tudományokkal. Mint a vízbe, úgy merülj el Kémi[5] könyvébe; ezt a szabályt fogod találni benne: Ha az írástudó Szilsziliszbe megy tanulni, a testi munkátlanságból semmi gondja se támad, más gondoskodik jólétéről, ő meg se mozdul, pihen. Fel van írva pontosan a szabályba: Láttam a mesterségeket képeken leírva, veled is megszerettetem az írói mesterséget, a te anyádat (táplálódat); nem csupán üres szó itt a földön, s aki azon igyekezett, hogy kiskorától fogva gyümölcsöztesse, tiszteletben részesül; elküldik mindenfelé, megbízásokat kap. Aki nem adja rá magát, nyomorban marad. - Aki írástudó, már csupán ezért is elébed teszik. Nem olyan foglalkozás ez, mint a mesterségek, miket szemed elé tártam; ott egyik társ gyűlöli a másikat. Soha még egy írástudónak nem mondották: Dolgozz ezért meg ezért, s meg ne szegd az előírást. Amikor én téged Khonuba vittelek, bizonnyal csak irántad való szeretetből tettem; mert ha csak egy napot nyertél az iskolában, az örökkévalóságnak szól az; a munkák, miket ott végeznek, olyan tartósak, mint a hegyek..."
(továb http://mek.niif.hu/01600/01653/html/index.htm )