Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


GOLDING A legyek ura

2011.01.03


GOLDING
A legyek ura
(1954)
Ahogy a realisztikus eszközökkel megformált szigettörténetet olvassuk, melyben minden a helyén van a szó robinsoni értelmében is - a szemüveggel való tűzgyújtástól a hajítógép megszerkesztéséig -, egyre erősebben érezzük, hogy az eseménysornak van egy mélyebb, jelképi szférája, mely arra figyelmeztet, hogy a modern polgári társadalom embertelen káoszából és küzdelmeiből az ember lesüllyedhet a ténylegesen vademberi állapotba.
(KRISTó NAGY ISTVáN)
Az ún. szigetregények sorát a világirodalomban Defoe Robinson Crusoe c. műve nyitotta meg. Gyerekhősök a XIX. század közepétől jelentkeznek világsikerű alkotásokban. A nevelési célzatú, romantikus kalandregényekben a felnőttektől elszakadt fiatalok fényes diadalt aratnak a civilizálatlan világon, az ősi, vad környezeten, a természeti erőkön. Lelkesítő példázatok ezek az alkotások a gyerekek helytállásáról, az emberi képességekről és lehetőségekről, a civilizáció kiterjedéséről és újjászületéséről (Ballantyne: Korallsziget, 1857; Stevenson: A kincses sziget, 1883; Jules Verne művei stb.).
A gyermekszereplős szigetregények témaköre többnyire azonos: milyen magatartás és kapcsolatrendszer alakul ki a gyermekcsoportban, milyen közösségek jönnek létre, milyen törvényekkel? Milyen eszközöket, de inkább tudást, tapasztalatot, beidegzéseket hoznak magukkal, melyekre támaszkodnak, melyeken lépnek túl? Milyen természeti-társadalmi jelenségekkel találják szemben magukat, hogyan sikerül rajtuk úrrá lenni? Milyen tudatformák vezérlik magatartásukat?
A századforduló körül, majd az első világháború megrázó élménye után új kérdéscsoport fogalmazódik meg az előzőek mellett: megmenthetik-e a válságba jutott modern kultúrát a legifjabb generációk, megvan-e a kicsikben a jövő záloga, avagy eleve az emberben rejlenek a barbár erők?
A legyek ura gyerekcsoportja (6-12 esztendős fiúké) is egy lakatlan szigetre kerül (amely "valami korallszirt a tengeren" - a fordítás Göncz árpád munkája). Néhány jelzésből megtudhatjuk, hogy körülöttük, a hátrahagyott felnőttvilágban a második világháború tombol. Az a repülőtér, ahonnan az ő gépük felszállt, kevéssel utóbb atomtámadás vagy más katasztrófa áldozata lett. A cselekmény során egy halott ejtőernyősre bukkannak a kisfiúk - rémítő látványa a gyermeki hiedelemvilág alakulásában is szerepet játszik. A mű végén, a legvégső pillanatban érkező megmentő felnőtt egyenruhában, revolverrel magasodik a földön fekvő Ralph fölé. Kérdése ("Remélem, senkit sem öltetek megÉ") sok élettapasztalatot sűrít. A háttérben egy matróz "a csónak tatján géppisztolyt tartott".
Milyen világot építhettek fel ezek a fiúk?
Az új környezetben a gyerekek eleinte magától értetődő természetességgel, neveltetésük nyomaként, a demokratikus rend alapjait igénylik és kezdik alakítani, beidegzésekkel és - a legérettebbek részéről - némi tudatossággal. Külön kasztot alkot a kórus, ők vasfegyelmet hoznak magukkal (még a rekkenő hőségben sem vetik le köpenyüket). A
formálódó, öntevékeny közösségnek Ralph lesz a vezéralakja, a legidősebbek egyike, természetes vezető, jó kiállású, fizikailag is kiemelkedik, határozott és céltudatos egyéniség, kezdettől felelősséget érez és vállal az egész csoportért. Röfi gyakorlatiassága és szellemi érettsége az első időszakban aranyat ér, kövérsége azonban hamarosan a közös gúny céltáblájává teszi.
A demokratikus renddel szemben, ellenpólusként agresszív ösztönök lépnek fel, amelyekhez a talajt a hatalomvágy teremti; Jack Merridew korábban kórusvezető volt, és most alig viseli el a hegemónia elvesztését. ™sztönei hamar jelentkeznek: "vérpezsdítő, őrjítő" izgalom keríti hatalmába, "a hús ígérete". Először még ő maga is megdöbbenve fedezi fel magában "a különös, ellenállhatatlan indulatot, mely arra késztette, hogy űzőbe vegyen valamit, és megölje." A brutalitás első kitöréseit még megfékezi, félretereli az erkölcsi önkontroll: "elképzelhetetlenül szörnyű dolog lett volna lesújtani a késsel [É], "a vér látványa" még egyelőre visszariaszt, az előkerülő kést a fiú ekkor még "belevágta egy fatörzsbe".
A harmadik meghatározó tényező a szorongás. A kicsikben - az otthon elvesztése miatt, a kiszolgáltatottság érzete következtében - "megnevezhetetlen ijedelmek" lépnek fel, eluralkodik a félelem, elsősorban éjszaka, alvás közben tör rájuk, álmukban "beszélnek és sikítoznak." Azt az erőt, amit az elhagyott otthonban mindig maguk fölött tudtak, most az alig néhány évvel idősebb nagyfiúk képtelenek pótolni. Nincs a biztonságot adó felettes tényező, amely a belső indulatokat, hangulatokat és érzelmeket kordában tartsa.
A születő demokrácia gyengesége, a növekvő agresszivitás és hatalomvágy, valamint a szorongás együttes következményeként anarchia üti fel a fejét, amelynek két szélső változata a céltalanság és a gátlások levetkőzése. A kicsik naphosszat a homokban játszanak, Roger és Maurice pedig átlépnek egy rendkívül jelentős határt: szétdúlják a homokvárat, Roger dobálni kezdi a kis Henryt. Az író, akinek elbeszélői alapmagatartása az egész műben a tárgyilagosság, most megszakítja az objektív közlésmódot, és értékelő, értelmező mondatokkal figyelmeztet: "A guggoló gyerek köré a szülők, az iskola, a rendőrök s a törvény erős védelmező kört vontak. Roger karját egy civilizáció fegyelmezte, amely mit sem tudott róla, s maga is már romokban hevert." A gát átszakadt, és csak idő kérdése, hogy mikor uralkodik el a nyílt erőszak. Az elvadulási folyamat később is Roger magatartásában jelentkezik a legélesebben; Jack alvezérévé züllik, és ő indítja útjára a végzetes szikladarabot, amely aztán halálra zúzza Röfit.
Az apróságok megmagyarázhatatlan rettegése konkrét célpontot keres magának, és a kis Phil úgy látja: "valami mozog a fák között, valami óriási". A fantáziája kígyónak láttatja a fákon élő kúszónövényeket (vagy talán az ejtőernyőt?). A mű kulcsmondata: "van itt valami szörny". A kiszolgáltatottság állapota, a szorongás érzete és a belülről is felszabaduló, kívülről is fenyegető agresszivitás ölt testet ebben a kollektív képzetben. A csoport tudatában egy valóságfölötti lény alakja körvonalazódik - bár a fiúk alig beszélnek róla -, amelyben vallás, animizmus, mágia és totemizmus elemei jelentkeznek.
A konfliktus (a demokratikus rend, valamint a vele szemben jelentkező erőszak, a hatalomvágy és a rendet belülről is megbontó félelmek ellentéte) hátterében szellemi-ideológiai motívumok is felbukkannak. A demokráciát belülről gyengítő erőnek bizonyul a nacionalizmus: "Elvégre is nem vagyunk vadak. Angolok vagyunk, az angol meg mindenben az első, tehát vigyáznunk kell arra, hogy csak helyes és jó dolgokat csináljunk" - hangzik el, nem véletlenül Jack szájából. A felelősségtudat is visszájára fordul, ha önhittséggel, nemzeti gőggel párosul. Röfi ezzel szemben a ráció, a gyakorlatiasság és a humánum szószólója. Gyerekes stílusban megjegyzi: "az élet ma tudományos". Testalkata és sorsa különccé, koraéretté tette, most is gyorsan átlátja, hogy nem játszhat vezérszerepet, de tanácsadóként Ralph jobbkeze marad. Kedves lenézéssel szól társairól: "mint a gyerekek". Olykor kevés szóval is a legmélyebbre mutat: "nincs mitől félni, [É] hacsak az emberektől nem." "Mi jobb: kifestett, ostoba vadakat játszani, vagy értelmesnek lenni, mint Ralph?" Azonnal fellépő idegenkedése Jacktől idővel beigazolódik, baljós előérzetté és rettegéssé súlyosbodik. A humánum képviselőjének nincs fegyvere a gátlástalanná váló erőszakkal szemben. Szemüvegétől megfosztva már a biztos haláltudatban él, brutális meggyilkolása a mű folyamatosan növekvő feszültségének tetőpontját jelenti.
A humánum és a demokrácia mártírjává válik Simon is. Kórustag, de külön utakon jár, érzékeny és fogékony a természeti szépségek iránt. Képzelete gazdag, "gyertyabimbókat" lát, "illatuk kifröccsent az éjszakába." Metaforikus szemléletmódja az egész regény stílusának kulcsa, azonos az íróéval (erről később még szólunk). Simont lenyűgözi a természet gazdagsága, a mélyen átélt élmény önkívületi állapotba juttatja. ő is alapvető tanulságokat fogalmaz meg: "lehet, hogy azért mégis él, itt egy állat [É], talán bennünk van".
A konfliktus a felelősségérzet, az értelem és az emberiesség, valamint az ösztönvilág, a vágyak nyers kiélése között fokozatosan éleződik. A gyerekek a törvényes rend kiépítése és a hazatérés lehetőségének állandó fenntartása irányába indulnak el (Jack akkor még egyedül marad anarchisztikus törekvéseivel), de aztán átbillen a mérleg nyelve az állat és az ember leigázása, a természet pusztítása, a hatalmaskodás oldalára. Ekkor már Ralph van egyedül - közvetlen és halálos fenyegetésben. A küzdelmet az billenti a vadászok oldalára, hogy a létfenntartáshoz elengedhetetlenül fontos az étel, a "hús". Az éhség parancsa ellenállhatatlan erőket szabadít fel. A csoport gyorsan kialakított munkamegosztása néhány napon belül felborul, az állatok elejtésének kényszere hozza magával a brutalitást. A civilizáció és a demokrácia szintjéről ezért indul el kivédhetetlenül egy elvadulási folyamat, amely a józan észt és a felelősségérzetet egyszerűen elsöpri. A cselekménysor így voltaképpen nem más, mint egyfajta visszafejlődési folyamat, a kultúra leépülése, a modern civilizációból a történelem előtti idők irányába.
A regény tárgyi világában többletjelentéssel bíró elemek egész sorával találkozunk. Maga a "sziget": a civilizálatlan természetet jelenti, a végtelen gazdagságot, ugyanakkor a próbatétel színhelyét és a bezártságot is. A "kagyló": az élő,
ősidőktől létező természet jelképe, a bezártságnak is szimbóluma, de a szépségé és a tökéletességé is, csodálatos hangja mintha varázserővel bírna; mindezeken túl a gyerekek a közösségi élet eszközévé és szimbólumává választják. Az "állat" egyrészt célpont, maga az elejtendő vad, de ugyanakkor a félelem tárgyiasulása is, sőt fokozatosan totemisztikus képzetek kapcsolódnak hozzá. A "kunyhó" bensőséges létformát jelez - szemben a másik oldal "kő"-várával (az őskor megidézőjével). Hasonlóképpen gazdag többletjelentésekben a "szemüveg" motívuma, amely elsősorban a könyvkultúrára utal, rajta keresztül a kulturális hagyományok egészére, de pl. Röfi szemüvege segítségével jutnak a gyerekek az életfenntartáshoz elengedhetetlen "tűz"-höz is; ez is alapmotívum. Már az első órákban tűzvészt okoz a gondatlanság - egy apróság eltűnik -, és ez előrevetíti a tragikus végkifejletet. A tetőponton az indulatok elhatalmasodásának külső párhuzamaként az egész sziget lángba borul. A "füst" eleinte a hazatérési szándék,
a felelősségtudás jele - aztán a sziget teljes pusztulásáé. A "szemüveg" ellentéte a
vadak oldalán a "kifestett arc" (ijeszt, de főként a saját ijedtséget takarja, a személytelenségben a gyarlóságok is lepleződnek), valamint a "bicska", a "kés" és végül a kihegyezett bot, a "lándzsa". A "tenger" közrefog és óv, elválaszt a külvilágtól és magába fogadja az áldozatokat (Simont és Röfit, valamint az ejtőernyőst). A "törvény" kulcsszó (Ralph: "Nincs egyebünk, csak a törvényeink!" - Jack: "Fütyülök a törvényekre! Erősek vagyunkÉ vadászok vagyunk"). A szinonimák is jelentéstöbbletet hordoznak: Ralph "vezér" lesz a gyerekek élén, Jack "főnök".
A képsor nem csupán költőiséget kölcsönöz a műnek, hanem ez teremti meg a kapcsolatot ember és természet között, és így az egész regény belső, metaforikus vázát alkotja. A tárgyi elemek egy-egy szereplő jellemét is tükrözik és kifejezik. (Ilyen kölcsönös összefüggésben áll Ralph a kagylóval és az őrtűzzel, Jack a késsel és a kihegyezett bottal, Röfi a szemüveggel és a "malac"-cal, Simon a "pillangó"-val stb. - H.S. Babb megállapítása.)
Az elvadulás fokozatait a vadászének változatai is szemléltetik. Ez a szertartássorozat a mágikus látásmód eluralkodását, a racionalitás fokozatos eltűnését, a hordaszellem felülkerekedését is mutatja. Az első versváltozat elhangzásakor, amikor Robert játssza az állat szerepét, a vadászélmény elmondása mágikus rítussá fejlődik,
de a vészjósló pillanatoknak véget vet a mégiscsak felülemelkedő józanság. Később, Simon bekerítésekor a mágikus pszichózis már elbódítja az egyéni tudatot, csak a
hordatudat és az agresszív ösztönök működnek, a "vadászok" közül senki nem veszi észre, hogy egy társukat mészárolják le. Golding itt a csoport nézőpontjából szól: "Az állat a kör közepén térdeltÉ" A mágikus tudat mindent magába gyűjt és legyőz: a félelmet, a kísérteties időjárás rendkívüli élményét, a sötétséget, a tánc és ének extázisát stb. Pedig Simon kulcsfontosságú felismeréssel rohant le a társai közé a hegyről. A folyamat azonban ekkor már megfordíthatatlan. "Egy iszonyatos, személytelen hatalom" veszi át az uralmat a szigeten.
A szereplők motivációja aprólékos, a viselkedések és magatartások rugóit mindegyikük esetében megismerhetjük. A negatív jellemek kevésbé összetettek, a másik oldalon viszont egyértelműen pozitív hőst nem találunk. Az értékeket legtovább megtartó, hősiesen harcoló fiú Ralph sem hiba nélküli jellem. ő is gúnyolja (elárulja) Röfit, őbenne is jelentkeznek az agresszív ösztönök. Több alapvető felismerést másoktól vesz át, elsősorban Röfitől és Simontól. ők ketten a legérzékenyebbek, a legfogékonyabbak, de mindketten kevésbé életképes szereplők - betegek (Röfi asztmás, Simon epilepsziás). Sem a lelkiismeretes, előretekintő, határozott kiállás, sem a humánus magatartás, sem a lelki gazdagság, sem a pozitív tényezők egymást segítő összefogása nem képes megállítani a civilizáció válságát. A legyek ura érezhetően magán viseli az alig egy évtizeddel korábban véget ért világháború okozta döbbenetet. A megmenekülés ebben a regényben csak "deus ex machina" jellegű megoldással lehetséges, a mű végső kicsengése pesszimisztikus, felkavaró, keserű.
Golding könyve "nagy művészi fegyelemmel rendezett, világos felépítésű" alkotás (Trócsányi Miklós). áttetsző cselekménye, művilága mögött allegorikus-szimbolikus utalások, keresztény és mitológiai vonatkozások sora húzódik. A címadó "legyek ura" kifejezés a héber "Belzebub" név fordítása, az ördög bibliai nevéé. Az emberi-
ség története a rossz szellem hatalomra jutásával fenyeget, győzhet az elátkozottság, a bűn, a testvérgyilkosság.
William Golding (1911-1993) Nobel-díjas angol író többi regényében is az ösztönvilág és az intellektus konfliktusát tárja fel, egyén és közösség kapcsolatrendszerét elemzi, különleges szituációba került hősök viszontagságai kapcsán. 


       
 

William Golding

A Legyek Ura

Regény

 

 

 

Európa•Zsebkönyvek

 

Európa Könyvkiadó Budapest

 

A Kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Borbás Mária

A fedélrajz Bálint Endre munkája

Műszaki szerkesztő: Maczó Péter

Műszaki vezető: Andrási Gyözöné

Készült 70000 Példányban, 10,A (A/4) ív terjedelemben.

 

Eu – D – 7677

ISBN 963 07 0888 4

75.1688.66-14-2

 

Alföldi Nyomda, Debrecen

A Fordítás Az Alábbi Kiadás Alapján Készült:

William Golding: Lord Of The Flies

© 1966 By William Golding

Faber And Faber Ltd.. London

Hungarian translation © Déry Tibor 1965

 

Negyedik Kiadás

Tartalom

ELSŐ FEJEZET A KAGYLÓ HANGJA........................................................................ 3

MÁSODIK FEJEZET TŰZ A HEGYEN...................................................................... 19

HARMADIK FEJEZET KUNYHÓK A PARTON......................................................... 29

NEGYEDIK FEJEZET KIFESTETT ARC ÉS HOSSZÜ HAJ........................................ 36

ÖTÖDIK FEJEZET A TENGERI SZÖRNY................................................................ 47

HATODIK FEJEZET A REPÜLŐ SZÖRNY............................................................... 60

HETEDIK FEJEZET MAGAS FÁK ÉS ÁRNYÉKOK................................................... 69

NYOLCADIK FEJEZET ÁLDOZAT A SÖTÉTSÉGNEK.............................................. 79

KILENCEDIK FEJEZET KÖRKÉP EGY HALÁLESETRŐL......................................... 92

TIZEDIK FEJEZET A KAGYLÓ ÉS A SZEMÜVEG.................................................... 98

TIZENEGYEDIK FEJEZET A SZIKLAVÁR............................................................. 107

TIZENKETTEDIK FEJEZET VADÁSZKIÁLTÁS..................................................... 116

 
ELSŐ FEJEZET
A KAGYLÓ HANGJA

A szőke fiú leereszkedett a sziklafok néhány utolsó méterén, s elindult a lagúna felé. Noha levetette iskolai szvetterét, s a fél kezével maga után húzta a földön, átizzadt, szürke inge a testéhez ragadt, haja is homlokára tapadt. Körülötte a dzsungelbe benyúló hosszú nyiladék forró volt, mint a gőzfürdő. Nehézkesen botladozott a kúszónövények és a ledőlt fatörzsek között, amikor boszorkánysivításszerű hangot hallatva hirtelen egy madár vágódott fel előtte, mint egy vörössárga látomás; a sivításra egy másik hang felelt.

– Hé! – hallatszott. – Várj egy percig!

A nyiladék egyik oldalán burjánzó bozót megrázkódott, esőcsöppeket vágva szét maga körül.

– Várj egy percig – mondta a hang –, már megint elakadtam.

A szőke fiú megállt, s egy gépies mozdulattal, amelynek hatására a dzsungel egy pillanatra átváltozott a hazai angol tájjá, följebb rántotta harisnyáját.

A hang újra megszólalt.

– Nem bírok mozogni ezektől a kúszó micsodáktól mondta.

Rövidesen a beszélő is kifarolt a burgyingból, az ágak meg-megreccsentek zsírfoltos viharkabátján, tüskék akaszkodtak bele mindenfelől meztelen, gömbölyű térdkalácsába. Lehajolt, óvatosan kihúzta a tüskéket bőréből, aztán megfordult. Kövér gyerek volt, s jóval alacsonyabb a szőkehajúnál. Lábának valamennyire biztos támasztékot keresve, lassan előrejött, majd vastag szemüvegén át körülnézett.

– Hova lett az ember a szócsővel? A szőke fiú a fejét rázta.

– Ez sziget – mondta. – Legalábbis úgy vélem, hogy sziget… valamilyen korallszirt a tengerben. Az is lehet, hogy egyáltalán nincs is itt felnőtt ember. A kövér gyerek elképedve bámult rá.

– Volt egy pilótánk is – mondta. – Igaz, hogy nem az utasfülkében, hanem fent az elülső kabinban.

A szőke hajú összecsípett szemmel a sziklafokot nézegette.

– S mi lett a többi gyerekkel? – folytatta a kövér. Azok közül is csak kiszabadult egyik-másik! Mondd, nem gondolod, hogy kiszabadultak?

A szőke fiú fagyos közömbösséget tettetve újra elindult a víz felé. Fölényesnek igyekezett látszani, de azért nem elutasítóan érdektelennek. A kövér gyerek azonban utánairamodott.

– Hogy itt ne volna egyetlen felnőtt se?

– Nem hiszem, hogy van.

A szőke fiú ezt ünnepélyesen mondta, de aztán egyszerre erőt vett rajta a megvalósult ábránd boldogsága. A dzsungel kellős közepén hirtelen tótágast állt, és alulról rávigyorgott a kövér gyerekre.

– Egy felnőtt se! – mondta.

A kövér egy pillanatig eltűnődött.

– S a pilóta?

A szőke leengedte a lábát, s leült a gőzölgő földre.

– Alighanem továbbrepült, miután kihajigált bennünket. Itt nem bírt volna leszállói. Kerekes repülőgéppel itt nem lehet leszállni.

– De megtámadták!

– Majd csak visszajön.

A kövér gyerek á fejét rázta.

– Amikor leereszkedtünk, kinéztem az egyik ablakon. Láttam a gépnek a. hátsó részét… lángok csaptak ki belőle.

Végignézett a dzsungelbe tört nyiladékon.

– Ez maradt a nyomában – mondta. .

A szőke fiú kinyújtotta kezét, s megérintette egy fatönk szilánkosra marcangolt szélét. Egy pillanatra mintha felébredt volna benne az érdeklődés.

– Aztán mi történt a géppel? – kérdezte. – Hova lett?

– A vihar kisodorta a tengerre. Csuda veszélyes dolog lehetett azzal a sok kidőlő fával. S alighanem voltak még benne srácok is. Tétován nézett maga elé, aztán újra megszólalt.

– Mi a neved?

– Ralph.

A kövér nyilvánvalóan arra várt, hogy most viszonzásul megkérdik az ő nevét is, de az ismerkedésnek ez a második lépése nem következett be. A szőke Ralph bizonytalanul rámosolygott, majd felállt, s újra elindult a lagúna felé. A kövér azonban állhatatosán a sarkában maradt.

– Gondolom, hogy azért még lesznek itt jó néhányan közülünk – mondta. – Elszórva, itt meg ott. Te nem láttál senkit?

Ralph csak a fejét rázta, s meggyorsította lépteit. Aztán megbotlott egy ágban, s elvágódott. A kövér megállt mellette, lihegett.

– A nénikém mindig azt mondja, hogy nem szabad szaladnom – magyarázta. – Mivelhogy asztmám van.

– Micsodád?

– Asztmám. Tudniillik hamar kifulladok. Én voltam az egyetlen gyerek az iskolában, akinek asztmája volt – mondta a kövér egy csipetnyi büszkeséggel a hangjában. – S már hároméves korom óta szemüveget viselek.

Levette a szemüvegét, s hunyorogva és mosolyogva Ralph felé tartotta, majd többször végighúzogatta szutykos viharkabátján. Most befelé figyelt, halvány arca fájdalmasan eltorzult. Lesimította arcáról a verejtéket, s gyorsan orrára ültette a szemüveget.

– De az a gyümölcs ott… – mondta. Újra körülnézett a nyiladékban.

– Azt hiszem, az a gyümölcs…

Megigazította a szemüvegét, hátat fordított Ralphnak, s alábukott a sűrűn összegabalyodott burgyingba.

– Rögtön jövök – mondta.

Ralph óvatosan kibontakozott az indák közül, s nekivágott a sűrűnek. De néhány pillanat múlva már újra a hátában érezte a kövér gyerek lihegését. A lagúnától még mindig széles függöny választotta el. Aztán átmászott egy ledőlt fatörzsön, s egyszerre kikerült a dzsungelból.

A partot ellepték a pálmafák. Álltak a fényben, nekidőltek a sugaraknak, belekönyököltek, zöld tollazatúk száz láb magasan meredezett a föld fölött. Alattuk a talajt vastag, durva fű fedte, a fűben egymás hegyen-hátán kidőlt fák, rajtuk korhadó kókuszdiók és fiatal hajtások. E mögött sötétedett a tulajdonképpeni erdő a beléje vágott nyiladék sebhelyével. Ralph egyik kezét egy szürke fatörzsnek támasztva mozdulatlanul állt, s hunyorogva nézte a csillogó vízfelületet. Messzi kint, talán egy mérföldnyire, a hullámtörés fehér vonala húzódott egy korallzátony mögött, azon túl sötétkéken csillogott a nyílt tenger. A korallzátonyok szabálytalan ívén belül a lagúna mozdulatlan volt, mint egy hegyi tó, a kéknek százféle árnyalatában, sötétzöldek és ibolyaszínek változataival. A pálmaterasz és a tenger között keskeny dongaformában szinte végeláthatatlanul húzódott a homokos part; Ralph balján a pálmasor, a part és a víz csak a láthatáron futott össze. De annál jelenlévőbb, szinte látható volt a hőség.

Leugrott a teraszról. Fekete cipője belesüppedt a vastag homokba, a hőség arcul vágta. Egyszerre tudatára ébredt annak, milyen nehéz a ruhája, vadul lerúgta lábáról a cipőt, s egyetlen mozdulattal lerántotta gumiszalagos harisnyáját. Aztán visszaugrott a teraszra, lehúzta az ingét. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a koponyaszerű kókuszdiók között, a pálmák s az- erdő zöld árnyéka rákúszott a bőrére. Kiakasztotta övének kígyófej csatját, s kilépve nadrágjából és gályájából, meztelenül, tágra nyílt szemmel bámult a fövenypart és a tenger szemkápráztató csillogásába.

Tizenkét éves múlt néhány hónappal, tehát a gyerekkorra jellemző kidudorodó has már leapadt róla, de a kamaszos esetlenségnek nyoma sem volt még benne. Széles, erős vállával jó bokszoló lehetne belőle, ha ugyan látszólagos harciasságát nem hazudtolja meg ártatlanul szelíd szája és szeme. S miközben a pálmatörzset simogatta, hirtelen boldogan felnevetett, s újra tótágast állt: a sziget valóságos volt, nem lehetett benne kételkedni. Ügyesen visszaugrott a talpára, lehuppant a fövényre, letérdelt, két kitárt karjával nagy rakás homokot ölelt a mellére, aztán leült, s izgatott, fénylő szemmel a tengerre bámult.

– Ralph…

A kövér gyerek lemászott a teraszról, majd óvatosan leült a szélére.

– Ne haragudj, hogy olyan sokáig elmaradtam. De az a gyümölcs…

Megtörölgette szemüvegét, ráillesztette tömpe orrára. A keret mély, rózsaszín, V alakú bevágást hagyott az orra nyergén. Bíráló szemmel végigtekintett Ralph aranybarna testén, aztán a saját ruháját vette szemügyre. Megfogta a cipzárat, mely egészen a köldökéig szaladt le.

– A nénikém…

Aztán egy elszánt mozdulattal kinyitotta a cipzárat, s a viharkabátot áthúzta a fején.

– No! – mondta.

Ralph oldalról végigmérte, de nem szólt.

– Gondolom, meg kell tudnunk a nevüket – mondta a kövér gyerek. – Aztán majd csinálunk egy listát. Össze kellene hívni egy gyűlést.

Ralph, úgy látszik, nem akarta elérteni a célzást, a kövér gyerek tehát kénytelen volt folytatni.

– Én nem bánom, hogy minek neveznek – mondta bizalmasan –, feltéve, hogy nem úgy, ahogy az iskolában szoktak.

Ralphban valami kis érdeklődés ébredt.

– Ott minek hívtak?

A kövér oldalt pislantott, majd közel hajolt Ralphhoz. Nagyon halkra fogta a hangját.

– Röfinek – súgta.

Ralph visított a nevetéstől. Felugrott.

– Röfi! Röfi!

– No de Ralph…

Röfi szemrehányóan összekulcsolta kezét.

– Azt mondtam, nem szeretném…

– Röfi! Röfi!

Ralph nagyot ugrott a part forró levegőjében, aztán vadászrepülővé változva, hátracsapott szárnyakkal gépfegyverezni kezdte Röfit.

– Zrrr ta-ta-ta…

Bukórepülésben leszállt Röfi lába elé, hangosan kacagva elvetette magát a homokban.

– Röfi!

Röfi kényszeredetten vigyorgott. Magának sem vallotta be, hogy még ez a vékony elismerés is valamennyi elégtétellel tölti el.

– Ha nem mondod meg a többieknek…

Ralph belekuncogott a homokba. Röfi arcára újra kiült a fájdalmas elmélyültség kifejezése.

– Egy perc! – mondta.

Sietve visszakacsázott az erdő felé. Ralph is felállt, s jobb felé iramodott.

A partot itt váratlanul félbeszakította a tájéknak egy négyszögletes változata: rózsaszín gránit fennsík, amely kíméletlenül félreszorította az erdőt, a teraszt, a fövenypartot, a lagúnát, s egy négy láb magas, természetes mólót alkotott. Tetején, a vékony réteg földben, ritkás fű nőtt, fiatal pálmafák árnyékolták. A talaj nem volt elég vastag ahhoz, hogy a fák kifejlődjenek, így mire elérték a húsz láb magasságot, kiszáradtak, kidőltek, egymáson keresztül-kasul vágódva, bonyolult mintával hímezték ki a fennsíkot; de ülni kényelmesen lehetett rajtuk. A még álló pálmák zöld tetőzetet vontak föléjük, amelyet alulról, a lagúnáról felvetődő reszkető visszfény bélelt ki. Ralph felhúzózkodott a fennsíkra, árnyékos volt és hűvös. Behunyta fél szemét, s megállapította, hogy testén is zöldek az árnyékok. Aztán átvágott a “móló” tenger felőli szélére, letekintett a vízre, mely olyan tiszta volt, hogy a fenekét is látni lehetett, korallok és tropikus iszalagok fonták át meg át. Apró, síkos halak rajai csillantak fel itt-ott a vízben. Ralph nagyot kiáltott: a boldogság húrjai rezegtek hangjában.

A mólón túl tovább folytatódott a varázs. Istennek valamilyen mozdulata, talán egy tájfun vagy éppenséggel az a vihar, amely a szigetre való érkeztüket kísérte, egy csomó homokot hordott össze a lagúna belsejében, aminek következtében a parton hosszúkás, mély medence keletkezett, magas, rózsaszín sziklapaddal a túlsó végén. Ralphot már gyakran félrevezette a tengerpartokon keletkezett belvizek szemre megtévesztő mélysége, s most is el volt rá készülve, hogy csalódni fog. De ez a sziget betartotta ígéreteit, s a valószínűtlen medence, melyet alighanem csak dagály idején árasztott el a tenger, az egyik végén olyan mély volt, hogy vize sötétzölden csillogott. Ralph gondosan végigvizsgálta egész harmincyardnyi hosszában, aztán beleugrott. Vize melegebb volt teste hőmérsékleténél, úgy érezte magát, mint aki egy óriási fürdőkádban úszik.

Röfi újra megjelent, leült a sziklapad szélére, s irigyen figyelte Ralph zöld és fehér testét.

– Úszni, azt tudsz.

– Röfi!

Röfi levetette cipőjét, harisnyáját, gondosan elhelyezte a sziklapadon, s egyik lábujjával kipróbálta a vizet.

– Forró!

– Hát mit gondoltál?

– Semmit sem gondoltam. A nénikém…

– Fújd fel a nénikédet!

Ralph a víz felszínéről hirtelen alábukott, s nyitott szemmel a víz alatt kezdett úszni; a medence homokos széle mint egy domboldal emelkedett föléje. A hátára feküdt, orrát befogva, arany fény táncolt, cikázott arca fölött. Röfi, úgy látszik, végleg elszánta magát: leeresztette sortját. Meztelen volt, fehér bőrű és kövér. Lábujjhegyen a medence homokos széle felé billegett, s büszkén mosolyogva Ralphra, nyakig beült a vízbe.

– Úszni nem fogsz? Röfi megrázta fejét.

– Nem tudok – mondta. – Nem engedtek. Az asztmám…

– Fújd fel az asztmádat!

Röfi alázatos és türelmes volt, ezt is lenyelte.

– Te aztán tudsz úszni!

Ralph a hátán fekve leevezett a lejtőn, aztán száját a víz alá buktatva vízsugarat fújt a levegőbe. Majd kiemelte állat a vízből.

– Én már ötéves koromban is tudtam úszni – mondta. – Papa tanított meg. Fregattkapitány a haditengerészetnél. Ha majd szabadságot kap, eljön s megment bennünket. Neked miféle a papád?

Röfi hirtelen elpirult.

– Meghalt – mondta gyorsan. – A mama pedig… Levette a szemüvegét, s nézte, hogy mibe törülhetné meg.

– Én a nénikémmel élek – mondta. – Cukorkaüzlete van. Sok cukorkát kaptam mindig, amennyit csak akartam. Mikor fog a papád bennünket megmenteni?

– Mihelyt teheti.

Röfi csöpögve kiemelkedett a vízből, s meztelenül állva a fényben, a harisnyájával megtörölgette a szemüvegét. Semmilyen más hang nem hallatszott most a reggeli hőségben, csak a sziklazátonyon megtörő hullámok hosszú, egyhangú üvöltése.

– Honnét tudja, hogy hol vagyunk?

Ralph elterült a vízen. Elálmosodott a lagúna szemkápráztató fényében, amely száz délibábot göngyölt ki magából.

– Honnét tudja, hogy mi itt vagyunk?

“Azért, mert – gondolta Ralph. – Azért, mert… azért, mert…”

Most nagyon tisztán lehetett hallani a hullámtörés messzi bőgését.

– Biztos megmondták neki a repülőtéren.

Röfi a fejét rázta, feltette csillogó szemüvegét, s lenézett Ralphra.

– Azok ugyan nem. Nem hallottad, mit mondott a pilóta? Az atombombáról tudniillik. Azok mind meghaltak.

Ralph kilökte magát a vízből, és az új, szokatlan problémát mérlegelve, szemügyre vette Röfit. De ez kitartott álláspontja mellett.

– Ez sziget, mondod?

– Felmásztam egy sziklára – felelte Ralph lassan –, s azt hiszem, hogy sziget.

– Mind meghaltak – mondta Röfi –, ez pedig sziget. Senki sem tudja, hogy mi itt vagyunk. A papád sem tudja, senki sem tudja…

Az ajka reszketett, szemüvegét pára futotta be.

– Lehet, hogy itt kell maradnunk, amíg meg nem halunk – mondta.

Az elhangzott szótól hirtelen mintha még vastagabbá és súlyosabbá vált volna a hőség, a lagúna újabb vakító fényhullámmal támadt rájuk.

– Megyek a ruhámért – mormolta Ralph. – Arrébb van. Átlábolt a homokon, az ellenségesen záporozó fényben, keresztülment a mólón, felszedte szétszórt holmiját. Furcsamód élvezetes dolog volt, hogy újra felhúzhatja szürke ingét. Aztán felkapaszkodott a fennsík szélére, s a zöld árnyékban leült egy fatörzsre. Röfi is felmászott a sziklára, holmija nagyobb részét a hóna alatt cipelve. A kis szirtfok közelében, amely szembenézett a lagúnával, óvatosan leült egy kidőlt fatörzsre; a víz bonyolult visszfénye hangtalanul játszadozott rajta. Aztán megszólalt.

– Meg kell keresnünk a többieket. Csinálni kell valamit.

Ralph nem felelt. Egy korallszigeten voltak. A hűvös árnyék oltalmában, meg sem hallva Röfi baljós jövendölését, boldogan álmodozott.

De Röfi mondta a magáét.

– Hányan vagyunk itt?

Ralph előrejött, s megállt Röfi mellett.

– Nem tudom.

Itt is, ott is lenge kis szellők suhantak át a hőségen a víz csiszolt felszíne fölött. Amikor elérték a mólót, a pálmák legyezői susogni kezdtek, apró napfényfoltok táncoltak át testükön, vagy csillogó szárnyakkal átrepültek az árnyékon.

Röfi felnézett Ralphra. A szőke fiú arcán az árnyak a fejük tetejére álltak: felül sötétzöldek voltak, alul kivilágosodtak a lagúna visszfényében. Egy fényfolt mászott át a haján.

– Valamit kell csinálnunk – mondta Röfi.

Ralph átnézett rajta. Itt volt végre a rég megálmodott, de soha eddig meg nem valósult ugrásnak a pillanata, amellyel átszökhetik az igazi életbe. A szőke fiú szája boldog mosolyra nyílt, s Röfi is, aki ezúttal magára vonatkoztatta az elismerő mosolyt, jókedvűen vele nevetett.

– Ha valóban sziget…

– Ez meg micsoda?

Ralph most már mosolytalan arccal a lagúna felé mutatott. Valami tejfölszínű dolog hevert 'a vízben, a hínár között.

– Kő?

– Nem! Kagyló.

Röfit majd szétvetette a boldog izgalom.

– Az hát! Kagyló! Láttam már ilyet. Egy ház hátsó kőkerítésén. A gazdája azt mondta, hogy kagyló. Ha belefújt, akkor előjött a mamája. Nagyon értékes.

Közvetlenül Ralph mellett egy fiatal pálma hajolt a lagúna fölé. Súlya már néhány jókora rögöt kiemelt a talaj vékony rétegéből, rövidesen ki fog dőlni. Ralph kicsavarta a törzsét, s kotorászni kezdett vele a vízben, villogó halak rebbentek szét a szélrózsa minden irányában. Röfi veszélyesen előredőlt.

– Vigyázz, eltöröd!

– Fogd be a szád!

Ralph szórakozott volt. A kagyló szép és érdekes, szórakoztató játék volt, de éberálmának eleven fantomjai még falként álltak közte és Röfi között, akinek nem jutott szerepe a játékban. Egyik kezét emelődaruként használva, a másikkal lenyomta a fát, míg végül a kagyló csöpögve ki nem emelkedett a vízből, s Röfi elkaphatta.

Most, hogy már nemcsak a szemével láthatta, de a kezével is megérinthette, Ralph hirtelen felizgult. Röfi fecsegett.

–… nagyon drága kagyló. Fogadok, hogy ha boltban akarnád megvenni, hát isten tudja, mennyi fontot kellene fizetned érte… nála a kőkerítésre volt letéve, s a nénikém…

Ralph kivette kezéből a kagylót, egy kevés víz folyt ki belőle a karjára. Sötét vaj színe volt, itt-ott halvány rózsaszín foltokkal. Egy kis lyukban végződött, majd fél méter hosszú volt, s a rózsaszín száj résztől a hegyéig spirális alakban keskenyedett. A falán finom, domborművű minta látszott. Ralph egy kis homokot rázott ki üreges belsejéből.



–… úgy bőgött, mint egy tehén – mondta Röfi. – Valamiféle fehér kövei is voltak s egy madárkalitkája egy zöld papagájjal. A fehér kövekbe persze nem fújt bele, s azt mondta…

Megállt, hogy lélegzetet vegyen, s megsimogatta Ralph kezében a csillogó kagylót.

– Ralph!

A szőke fiú ránézett.

– Ez jó lesz arra, hogy összehívjuk a többieket. Már úgy értem, egy gyűlésre. Ha ezt meghallják, akkor idejönnek.

Ralphra bámult.

– Erre gondoltál te is, mi? – kérdezte. – Amikor kihalásztad a kagylót a vízből?

Ralph hátrasimította szőke haját.

– A barátod hogy csinálta, amikor belefújt a kagylóba?

– Mintha bele akarna köpni – felelte Röfi. – Nekem a nénikém nem engedte meg az asztmám miatt. Azt mondta, hogy innét alulról kell fújni – tette hozzá, kidudorodó hasára mutatva. – Próbáld meg, Ralph! Hívd ide a többieket!

Ralph bizonytalanul a szájához illesztette a kagyló keskenyebb végét, s belefújt. Sziszegő hang jött ki a szájából, semmi több. Ralph letörülte ajkáról a sós vizet, újra belefújt, de a kagyló hallgatott.

– Mondom, hogy úgy tett, mintha köpni akarna.

Ralph összecsücsörítette száját, s levegőt nyomott a kagylóba, amely válaszképp egy halk altesti hangot eresztett ki. A két gyerek ezen jól elszórakozott. Ralph újra és újra belenyomta a levegőt a kagylóba, s közben mindketten nagyokat kacagtak.

– Mondom, hogy innét alulról fújta.

Ralph felkapta az ötletet, s ezúttal rekeszizmával fújtatta bele a levegőt. A kagyló felbődült. Mély, harsány hang szólalt meg a pálmák alatt, szétfutott az erdő útvesztőin, majd visszaverődött a hegy rózsaszín gránitjáról. A fákról felhőszerűen sűrű madárrajok röppentek fel, valami felvisított, és a bozótba menekült.

Ralph levette szájáról a kagylót.

– A kutya mindenit!

A kagyló harsogása után a hangja most úgy hatott, mintha suttogna. Újra szájához emelte a kagylót, nagyot lélegzett, belefújt. Ismét felharsant a kagyló, s amikor Ralph felerősítette a légnyomást, a hang hirtelen egy oktávval magasabbra ugrott, s metsző trombitahanggá vékonyodott, amely még áthatóbban szólt, mint az előbb. Röfi örvendő arccal valamit ordított, a szemüvege felcsillant. Madarak sivítottak, apró állatok menekültek a bozótba. Ralph lélegzete kihagyott, a hang újra leszállt egy oktávval, sóhajtássá halkult, csöndes fuvallattá.

A kagyló elhallgatott, csillogott, mint egy vaddisznóagyar. Ralph lihegett, arca elsötétedett az erőfeszítéstől, a sziget fölött a levegő megtelt madárkiáltásokkal és gyűrűző visszhangokkal.

– Fogadok, hogy ezt egy mérföldre is meghallani. Ralph újra lélegzethez jutott, egy sorozat rövid trombitahangot hallatott.

– Ni, már ott az egyik! – kiáltotta Röfi.

Körülbelül százméternyire egy gyerek tűnt fel a fövényparton, a pálmák alatt. Körülbelül hatéves, zömök, izmos kisfiú volt, szőke hajú, rongyos ruhájú, arcára vastag foltokban ragadt az elmázolt gyümölcsnedv. Látni való volt, hogy nemrég, érthető okokból, leeresztette a nadrágját, s utána csak félig húzta vissza. A pálmateraszról leugrott a homokba, nadrágja lecsúszott a bokájára; kilépett belőle, s a móló felé ügetett. Röfi felsegítette. Ezalatt Ralph tovább fújta a kagylót, s az erdőből egyre több hang felelt rá. A kisfiú megállt Ralph előtt, s ragyogó arcát hátravetve, felnézett rá. Miután meggyőződött arról, hogy itt valami hasznos dolog történik, elégedett kifejezéssel arcán, egyetlen tiszta ujját, rózsaszín hüvelykujját hirtelen mozdulattal a szájába csúsztatta.

Röfi föléje hajolt.

– Mi a neved?

– Johnny.

Röfi halkan utánamormolta a nevét, majd hangosan átkiáltott Ralph felé, akit azonban, trombitájával lévén elfoglalva, szemlátomást nem érdekelt az ügy. A boldog élvezettől, hogy ekkora lármát csaphat, az arca kivörösödött, szíve majd szétvetette mellét és rajta feszülő ingét. Az erdőből a kiáltozás mind közelebb nyomult.

Most már a fövény is megelevenedett. A több mérföld hosszú homokpart, amely' fölött láthatóan rezgett a hőség, leleplezte rejtett életét: a vastag, süket homokon át apró gyerekalakok indultak el a móló felé. Három csöpp gyerek, alig idősebbek Johnnynál, meglepetésükre közvetlen közelből bukkantak fel az erdőben, ahol eddig gyümölcsöt majszolgattak. Egy Röfivel egykorú, fekete hajú kisfiú a burgyingból mászott elő, felkapaszkodott a mólóra, s vidám mosollyal üdvözölte az egybegyűlteket. S egyre többen jöttek. Az ártatlan Johnny példájára leültek a kidőlt pálmafatörzsekre, s vártak. Ralph rövid, átható kürtszavakat hallatott kagylóján. 'Röfi ide-oda járkált a tömegben, neveket kérdezett, s homlokráncolva emlékezetébe véste őket. A gyerekek ugyanolyan szófogadóan engedelmeskedtek neki, mint a szócsöves férfiaknak. Némelyek közülük teljesen meztelenek voltak, s a kezükben hozták a ruhájukat, mások félcsupaszon ültek, vagy különféle iskolai szürke, kék vagy őzszínű zekékben, zubbonyokban. Némelyek jelvényeket vagy feliratokat viseltek, harisnyájukban és pulóverükben színes sávokat. A zöld árnyékban, a kidőlt fatörzsek fölött mindenfelé fejek mozogtak, barna, szőke, gesztenyeszín, fekete, dióbarna, homokszín, egérszürke fejek, mocorgó, suttogó, gondolkodó fejek; csupa szem, mely Ralphot figyelte. Valami történt.

Azok a gyerekek, akik a parton jöttek feléjük, egyenként vagy párosával, akkor váltak láthatóvá, amikor átlépték a párás hőség és a közelebbi fövenypart választóvonalát. A tekintet elsőnek valamilyen fekete, denevérszerű tüneménybe ütközött, amely a homokban táncolt, s csak aztán vette észre a fölötte haladó testet. A denevér a gyerek árnyéka volt, amely a merőlegesen tűző nap alatt kis folttá zsugorodott a siető lábak között. Ralphnak még trombitálás közben sem kerülte el figyelmét az utolsó pár gyerektest, amely a rezgő, fekete árnyék kíséretében a mólóra ért. A két kerek fejű, szöszke fiú Ralph lába elé vetette magát, s mint két kutya rávigyorgott és lihegett. Ikrek voltak, a szem csak vonakodva, hitetlenül vette tudomásul a természetnek ezt a jókedvű dupla tréfáját. Egyszerre szedték a levegőt, egyszerre vigyorogtak, zömökek voltak és életerősek. Nedves ajkukat Ralph felé emelték; úgy tetszett, mintha nem jutott volna elég bőr az arcukra, szájukat nyitva tartották, vonásaik elmosódtak. Röfi feléjük hajtotta villogó szemüvegét, a rövid trombitahangok között hallani lehetett, amint hangosan elismétli nevüket.

– Sam, Eric, Sam, Eric.

Aztán megzavarodott, az ikrek a fejüket rázták, egymásra mutogattak, a tömeg körülöttük nevetett.

Végül Ralph abbahagyta a trombitálást, leült, feje térdére hanyatlott, a kagyló lecsüngő jobbjában pihent. A visszhanggal együtt lassanként elhalt a nevetés is, csönd lett.

A part gyémántfényű ragyogásában valami feketeség mozgott. Ralph pillantotta meg elsőnek, s figyelő tekintetének állhatatossága végül is minden szemet a megjelölt irányba fordított. Aztán a tünemény a fényjátékból kilépett a világos körvonalú fövenypartra, s látni lehetett, hogy a feketeség nemcsak árnyékból, hanem ruhából is áll. Egy csapat fiú volt, két sorban, nagyjából ütemesen meneteltek; már messziről feltűnt különleges öltözetük. Ingüket, rövid nadrágjukat, egyéb ruhadarabjaikat a kezükben hozták, de mindegyikük ezüst jelvénnyel ellátott, négyszögletes fekete sapkát viselt. Testüket nyakuktól a bokájukig fekete köpeny takarta, amelynek bal melle fölött hosszúkás, ezüst kereszt csillogott, a nyakrész fodros gallérban végződött. A tropikus hőség, a leszállás, a hajsza ennivaló után, s végül egy hosszú, izzasztó menetelés a fénytől izzó parton oly sötétre festette bőrüket, hogy arcuk egy-egy frissen mosott szilvára emlékeztetett. A csapat vezetője ugyanúgy volt öltözve, mint a többiek, azzal a különbséggel, hogy sapkajelvénye arany volt. Amikor csapata körülbelül tízméternyire ért a mólótól, egy vezényszót kiáltott, a fiúk lihegve, izzadva, megmeginogva hirtelen megálltak a vad fényáradatban. A vezér előrelépett, meg-meglibbenő köpenyében felkapaszkodott a mólóra, s napfénytől elvakított szemével belebámult az előtte elterülő áthatolhatatlan sötétségbe.

– Merre van az az ember a trombitával? Ralph megértette, hogy a fiút elvakította a nap.

– Itt nincs ember – mondta. – Itt csak én vagyok.

A fiú közelebb lépett, s felvetett fejjel Ralphra bámult. Ügy látszik, a szőke hajú fiú látványa, az ölében heverő kagylóval nem elégítette ki. Köpenyét meglebbentve, hirtelen sarkon fordult.

– Egyszóval itt nincs hajó?

Meg-meglibbenő köpenye alatt a teste szikár, csontos volt, fekete sapkája körül a haja vörös. Gyűrött, szeplős arca csúnya volt, de okos. Világoskék szeme villogott az arcában, csalódottan, ingerülten, kitörésre kész, lappangó dühvel.

– Itt nincs felnőtt? Ralph a hátának felelt.

– Nincs. Most itt gyűlés lesz. Gyertek, tartsatok velünk!

A köpenyeges fiúk kettős sora bomladozni kezdett. A magas fiú rájuk förmedt.

– Kórus, állj!

A gyerekek fáradtan, de engedelmesen újra felsorakoztak, a két sor ide-oda ingadozott a fényben. De már néhány bátortalan tiltakozó szó is felhangzott.

– De Merridew!… Merridew, kérlek, nem lehetne…

Aztán az egyik fiú hirtelen arccal előre a homokba bukott, s a sor végképp felbomlott. Felcipelték az elesett fiút a mólóra, s ott a földre fektették. Merridew beszűkült szemmel maga elé nézett, s jobb híján belenyugodott a helyzetbe.

– Rendben van. Üljetek le! Hagyjátok békén!

– De Merridew!

– Ez mindig elájul, ha kell, ha nem – mondta Merridew. – Elájult Gibraltárban meg Addisban, meg a hajnali zsolozsmán is a főkántor szeme láttára.

Ez az utolsó emlék egy kis röhögést váltott ki az énekkarból, amelynek tagjai, mint megannyi nagy fekete madár, már az összevissza heverő rönkökön tollászkodtak, onnét figyelték érdeklődve Ralphot. Röfi ezúttal nem érdeklődött a nevek után, az egyenruhák lenyűgöző látványa, s az ellentmondást nem tűrő tekintély Merridew hangjában szemlátomást megfélemlítette. Ralph mellé húzódva, a szemüvegével foglalatoskodott.

Merridew Ralph felé fordult. – Nincsenek itt felnőttek?

– Nincsenek.

Merridew is leült egy fatörzsre, s körülhordozta tekintetét a gyülekezeten.

– Akkor magunknak kell gondoskodnunk magunkról mondta.

Röfi, aki Ralph mellett biztonságban érezte magát, félénken megszólalt:

– Ralph azért hívta össze a gyűlést – mondta –, hogy elhatározhassuk, mi a teendő. A neveket már tudjuk. Ez itt Johnny. Azok ketten ott… azok ikrek, Sam és Eric. Melyik is Eric?… te? Nem, te Sam vagy…

– Én vagyok Sam…

–… én meg Eric.

– Jobb is volna – vélte Ralph –, ha mind megmondanók a nevünket. Engem Ralphnak hívnak.

– Most gyűjtik össze a neveket – mondta Röfi. – Épp azon voltunk…

– Ez így gyerekesség – mondta Merridew. – Miért volnék én Jack? Merridew vagyok.

Ralph gyorsan feléje fordult. Megérezte: ez a fiú tudja, hogy mit akar.

– Aztán – folytatta Röfi – ez a fiú itt… de ezt elfelejtettem…

– Sokat jár a szád, gömböc – mondta Jack Merridew. – Csukd be!

Nevetés hallatszott.

– Nem Gömböc a neve! – kiáltotta Ralph. – Röfi az igazi neve.

– Röfi!

– Röfi!

– Jaj, Röfi!

Viharos nevetés hallatszott, még a legkisebbek is belesikoltoztak. Egy pillanatra a gyerekek a kölcsönös rokonszenv szoros áramkörébe záródtak, amelyen Röfi kívül maradt; pipacsvörösre válva lehajtotta fejét, s újra megtisztogatta szemüvegét.

Aztán a nevetés lassanként elhalkult. A gyerekek sorban megmondták a nevüket. Az énekkar tagjai között nagyságban Jack után közvetlenül Maurice következett, egy széles vállú, örökké vigyorgó gyerek. Egy vékony, törékeny termetű, alamuszi fiú is volt köztük, akit senki sem ismert, s aki szinte szenvedélyes hévvel őrködött egyénisége benső titka fölött; Rogernek hívják, mormolta, aztán újra elnémult. Bill, Robert, Harold, Henry… Az imént elájult fiú is felült, hátát egy pálmafának támasztva, halovány arccal Ralphra mosolygott, s közölte, hogy Simonnak hívják.

Jack megszólalt.

– Most el kell határoznunk – mondta –, hogy miképp szabadulunk innét.

Zúgás támadt. Henry, az egyik kisebb gyerek közölte, hogy haza akar menni.

– Csönd! – mondta Ralph szórakozottan. Felemelte a kagylót. – Ügy vélem, első dolgunk az legyen, hogy vezért válasszunk, aki elhatározza a tennivalókat.

– Vezért! Vezért!

– Nekem kell vezérnek lennem – mondta Jack egyszerű gőggel –, mert én. vagyok a kórusvezető s az első énekes. A magas cet is ki tudom vágni.

Újabb zúgás.

– Hát akkor… – mondta Jack.

Egy pillanatig habozott. Roger, a sötét bőrű fiú, végre megmozdult.

– Szavazzunk!

– Ügy van, szavazzunk!

– Szavazzunk, hogy ki legyen a vezér!

– Szavazzunk!

Ez a játék majd oly mulatságos volt, mint a kagyló. Jack épp tiltakozni akart, amikor egyszerre kiderült, hogy a vezérválasztás közhangulata időközben megfordult: a tömeg közfelkiáltással Ralphot óhajtotta vezérének választani. A fiúk közül egyik sem tudta volna megokolni elhatározását; ami értelmes dolog eddig történt, azt Röfinek köszönhették, s vezérnek nyilvánvalóan Jack látszott a legrátermettebbnek. De Ralph körül, ahogy a pálmafa tönkjén üldögélt, valamilyen különös csönd sűrűsödött, amely kijelölte szerepére; magas termete, vonzó arca is hozzájárult, s homályosan, de annál behatóbban a kagyló! Az a lény, amely ezt megszólaltatta, s aztán térdén himbálva a szép, kényes játékot, nyugodtan megvárta, amíg valamennyien össze nem gyűlnek, ennek a különös lénynek külön helye volt közöttük.

– Az, akinél a kagyló van!

– Ralph! Ralph!

– Az a trombitás legyen a vezér!

Ralph felemelt kezével csöndet parancsolt.

– Rendben van! Jacket meg ki akarja vezérnek?

Az énekkar tagjai tompa engedelmességgel felemelték kezüket.

– S engem?

Az énekkar tagjain s Röfin kívül mindenkinek a keze azonnal a magasba lendült. Aztán Röfi is kelletlenül felemelte a magáét.

Ralph számolt.

– Akkor én vagyok a vezér.

Körös-körül a fiúk egyszerre tapsolni kezdtek. Még a kórus is tapsolt. Jacknek a megaláztatástól kigyulladt az arca, szeplői elfakultak. Felugrott, majd hirtelen meggondolta magát, s újra leült, körülötte még zúgott a levegő. Ralph ránézett. Szerette volna valamivel megajándékozni.

– A kórus persze a tiéd.

– Az lesz a hadsereg…

– Vagy vadászok…

– Lehetnek…

A vörösség leolvadt Jack arcáról. Ralph újra csöndet kért.

– Tehát Jack felelős az énekkarért, ők lesznek… Te mit akarsz, mik legyenek?

– Vadászok.

Jack és Ralph szemérmesen egymásra mosolygott, látni való volt, hogy megkedvelték egymást. A többi fiú lármás, mohó beszélgetésbe kezdett.

»Jack felállt.

– Kórus, figyelj! Le lehet vetni a cuccot.

Mintha az osztályteremből szabadulnának, az énekkarosok felálltak, fecsegni kezdtek, köpenyeiket a fűre rakták, egymás fölé. Jack a magáét a fatönkre fektette, Ralph mellé. Átizzadt, szürke sortja a testére tapadt. Ralph elismerően nézte, s Jack, amikor elkapta pillantását, rögtön meg is magyarázta:

– Fel akartam mászni a dombra, megnézni, hogy köröskörül mindenütt víz van-e. De aztán a kagylód visszahívott.

Ralph elmosolyodott, majd annak jeléül, hogy csöndet kér, felemelte a kagylót.

– Mindenki ide figyeljen! Időre van szükségem, hogy kigondoljam, mik a tennivalók, ezt most itt kapásból nem tudom eldönteni. Ha ez nem sziget, akkor lehet, hogy egyből ki tudnak menteni, tehát most elsőnek azt kell eldönteni, hogy sziget-e vagy nem. Mindenki maradjon itt, várjon türelmesen, senki el ne lógjon. Hárman közülünk expedícióra indulunk… azért csak hárman, mert ha többen mennénk, az emberek elkeverednének s elveszítenék egymást… Egyszóval hárman nekiindulunk most, s megnézzük, mi a helyzet. Én megyek, meg Jack, meg… meg…

Szemügyre vette a körben kínálkozó, mohó arcokat. Választékban nem volt hiány.

– Meg Simon.

A Simon körül ülő fiúk kuncogtak, Simon felállt, ő is elnevette magát. Most, hogy magához tért ájulásából, s arca kiszínesedett, mozgékony, inas, eleven kis gyereknek látszott, a szeme élénken villogott egyenes szálú, sima hajának sátra alatt, amely vastagon, feketén lógott homlokába.

Ralph felé biccentett.

– Megyek.

– Én is…

Jack egy jókora bicskát kattintott fel a háta mögött, s belevágta egy fatörzsbe. A penge egy ideig zümmögött, majd elhallgatott.

Röfi megrándult.

– Én is megyek. Ralph feléje fordult.

– Nem való vagy te erre a munkára – mondta.

– Mindegy…

– Nincs szükségünk rád – mondta Jack határozottan. Elegen vagyunk hárman.

Röfinek megvillant a szemüvege.

– Vele voltam, amikor megtaláltuk a kagylót. Vele voltam, amikor még senki sem volt itt.

De Jack és a többiek nem figyeltek rá. A fiúk szétszéledtek. Ralph, Jack és Simon leugrott a mólóról, s a fürdőmedencét maga mögött hagyva, elindult a parton. Röfi mögöttük baktatott.

– Ha közrefogjuk Simont – mondta Ralph Jacknek –, akkor átbeszélhetünk a feje fölött.

Lépésben meneteltek. Ez annyit jelentett, hogy Simonnak időnként duplát kellett lépnie, hogy egy sorban maradjon a másik kettővel. Aztán Ralph hirtelen megállt, s hátrafordult Röfi felé.

– Figyelj csak ide! – mondta.

Jack és Simon úgy tett, mintha semmit sem venne észre, továbbmentek.

– Nem jöhetsz velünk – mondta Ralph.

Röfi szemüvegét újra befutotta a pára, ezúttal a megaláztatástól.

– Megmondtad nekik. Pedig megkértelek, hogy ne szólj. Elpirult, a szája remegett.

– Megmondtam, hogy nem akarom…

– Miről beszélsz, az ég áldjon meg? – kérdezte Ralph.

– Arról, hogy Röfinek hívjanak. Mondtam, hogy semmit sem bánok, ha nem neveznek Röfinek, s megkértelek, hogy ne áruld el nekik, s erre fogod magad, s egyből megmondod…

Csönd lett. Ralph most megértette Röfit, s látta, hogy meg van bántva, s meg van alázva. Egy ideig habozott, hogy mentegetőzzék-e, vagy pedig tetézze meg a sértést.

– Röfi jobb, mint Gömböc – mondta végül is a született vezér közvetlenségével. – Egyébként sajnálom, hogy megbántottalak. Most pedig eriggy vissza, Röfi, és szedd listába a neveket, az most a dolgod. Viszlát!

Megfordult s utánairamodott a másik kettőnek. Röfi állva maradt, a méltatlankodás pírja lassan eltűnt arcáról. Aztán visszament a mólóra.

A három fiú vidáman menetelt a homokban. Apály volt, s a part a felsodort hínárral lábuk alatt majd oly keményen kopogott, mint egy kitaposott ösvény. A tájékot s vele együtt személyüket is valamilyen varázslatos fény szórta be, amelyet minden ízükben éreztek, és ez az érzés boldoggá tette őket. Egymás felé fordulva, izgatottan nevetgéltek, fecsegtek, egyik sem hallgatott a másikra. A levegő is ragyogott. Ralph, aki hirtelen szemben találta magát azzal a feladattal, hogy mindezt lefordítsa valamilyen érthető magyarázatra, tótágast állt, de felbukott. Mindannyian nevettek. Simon félénken megsimogatta Ralph karját; erre újra nevetniük kellett.

– Gyerünk – mondta Jack –, mi most felfedező úton vagyunk.

– Elmegyünk a sziget végére – mondta Ralph –, s ott befordulunk a sarkon.

– Már ha ez sziget…

Most, késő délután, a levegő délibábjátékai lassanként megritkultak. A fiúk ki is jutottak a sziget végére, amelyet a varázslat szemmel láthatóan megkímélt: közérthető formája és jelentése volt. A megszokott összevissza dzsungelnégyszög nagy sziklafokban végződött, amely messze kinyúlt a lagúnába. Tengeri madarak fészkeltek rajta.

– Mint a cukordísz egy rózsaszín tortán – mondta Ralph.

– Nem lehet befordulni a sarkon – mondta Jack –, mert nincs sarok. Csak ez a félkör alakú hajlat… arrébb meg már sokkal meredekebbek a sziklák.

Ralph tenyerével beárnyékolta szemét, s végigtekintett a hegy felé emelkedő sziklák csipkés körvonalain. A partnak ez a része közelebb volt a hegyhez, mint bármi, amit eddig láttak.

– Megpróbáljuk, s innét mászunk fel a hegyre – mondta. – Gondolom, ez lesz a legkönnyebb út. Itt kevesebb a dzsungel, s több a rózsaszín szikla. Gyerünk, fiúk!

A három gyerek nekiveselkedett. Valamilyen ismeretlen erő úgy dobálta s rakta fel a sziklatömböket, hogy rézsűt dűltek egymásra, gyakran gúlaszerűen keskenyedve, ahogy' egymás hegyen-hátán felfelé kapaszkodtak. A leggyakrabban megismétlődő ábra egy rózsaszín szirt volt, rajta ferdén elhelyezett tömb, majd újra egy szirt s azon újra egy tömb; a rózsaszín tömeg, mint valami kiegyensúlyozott sziklákból álló óriási kazal emelkedett ki az erdő összevissza csavarodó, egymásra hurkolódó futónövényeinek lidérces álmából. Ott, ahol a rózsaszín szirtek kiemelkedtek a talajból, itt-ott csigamenetben kanyarodó szűk ösvények futottak. Járni is lehetett rajtuk, mélyen elmerülve a növénytengerben, arccal a sziklák felé.

– Ki csinálta ezeket az ösvényeket?

Jack lefékezett, az izzadságot törülgetve homlokáról. Ralph lihegve megállt mellette.

– Emberek? Jack a fejét rázta.

– Állatok?

Ralph a fák közt lapuló sötétségbe bámult. Az erdő megrezzent körülöttük.

– Gyerünk!

A kúszás a sziklák meredélyeire aránylag könnyebb volt, mint amikor alá kellett bukniuk az őserdő bozótjába, hogy megtalálják a legközelebbi ösvényt. A kúszónövények gyökerei és szárai itt úgy összebogozódtak, hogy valósággal eleven, hajlékony varrótűvé kellett válniuk, hogy átfűzzék magukat rajta. A barna talajon és a sűrű lombozaton olykor áthulló fényfoltokon kívül csak a hegyoldal emelkedő irányzata mutatta az utat: melyik indakábelekkel kitöltött lyuk fekszik magasabban a másiknál.

Lassan bár, de azért csak előrejutottak.

A kúszónövények közé falazva, eddigi útjuk talán legnehezebb pillanatában, Ralph csillogó szemmel társai felé fordult.

– Klassz – mondta.

– Boszorkányos.

– Óriási.

Boldogságuk oka éppenséggel nem volt kézenfekvő. Mind a hárman kimerültek, piszkosak voltak, lihegtek a hőségtől. Ralphot csúnyán összekarmolták a tüskék. A combvastagságú indák csak vékony alagutakat engedélyeztek a továbbjutásra. Ralph kísérletképp elrikkantotta magát, némán hallgatták a tompa visszhangokat.

– Ez igazi felfedező út – mondta Jack. – Akármibe fogadok, hogy itt még senki sem járt.

– Fel kellene térképezni a vidéket – mondta Ralph. Csakhogy nincs papírunk.

– Fahéjba lehetne belekarcolni – mondta Simon –, aztán valami feketét beledörzsölni.

A sötétségben újra felcsillant az egyetértő szemek ünnepélyes boldogsága.

– Klassz!

– Óriási!

Sajnos, arra nem volt hely, hogy az ember tótágast álljon. Ralph, hogy némiképp jelezze felindulásának hőfokát, úgy tett, mintha le akarná ütni Simont; a két fiútest csakhamar ide-oda hullámzó, boldog csomóvá gyűrődött a sűrű sötétben.

Amikor szétváltak, Ralph szólalt meg elsőnek.

– Most aztán gyerünk! – mondta.

A legközelebbi sziklaszirt rózsaszín gránitja valamivel messzibb esett a dzsungel kúszónövényeitől és fáitól, úgyhogy aránylag kényelmesen ügethettek a kanyarodó ösvényen. Ez egy ritkább erdőbe vezetett, amelyből itt is, ott is már a nyílt tengerre is ki lehetett látni. S ahogy ritkultak a fák, megjelent a nap, s néhány perc alatt felszárította a sötét, párás hőségben átnedvesedett ruhájukat. A fiúk hol süppedő vízmosásokon, hol éles kövekből álló görgetegeken talpaltak keresztül.

– Oda nézz! Oda nézz!

A szigetnek ezen a végén az összezúzott sziklák magas gúlákat és kéményeket emeltek az ég felé. Ahogy Jack önkéntelenül nekitámaszkodott az egyiknek, ez halkan csikordulva megmozdult.

– Gyerünk!

De ez a “gyerünk” ezúttal nem azt jelentette, hogy “gyerünk fel a csúcsra!” A hegy meghódítására még várni kellett, amíg a fiúk el nem fogadják a szikla kihívását. Ez körülbelül akkora volt, mint egy kisebbfajta autó.

– Nyomás!

Előre, hátra, egyenletes ütemben.

– Nyomás!

Tágítsd ki az inga mozgását, tágíts, tágíts!… lódítsd ki az egyensúlyból… nyomd meg!… tágíts!… tágíts!

– Nyomás!

A nagy szikla megingott, szinte lábujj hegyen egyensúlyozott egy pillanatig, aztán úgy határozott, hogy nem billen vissza, megindult, elzuhant, megfordult a tengelye körül, és zúgva átbukott a levegőn, mély lyukat vágva az erdő kupolájába. Madarak és visszhangok szálltak fel nyomában, fehér és rózsaszín por csavarodott fel a légbe, lejjebb az erdő megrázkódott, mintha valami szörnyeteg vágtatott volna át rajta. Aztán a sziget újra elcsendesedett.

– Klassz!

– Mint egy bomba!

– Huj! Huj!

Teljes öt percig tartott, amíg meg tudtak válni diadaluk színhelyétől. De végül is elindultak.

Ezek után már könnyű volt az út fel a csúcsra. Amikor az utolsó szakaszhoz értek, Ralph megállt.

– A kutyafáját!

Egy kör alakú vagy félkör alakú völgykatlannak a peremén álltak. A hegyoldalba vájt katlan tele volt kék virággal, valamilyen virágba borult hegyi növénnyel, amelynek füzérei túlcsordultak a katlan peremén, és bő áramlással lebukfenceztek az erdő kupolája fölé. A levegő telítve volt fel-le szálló, ide-oda röpködő pillangókkal.

A katlanon túl emelkedett a hegy négyszögletes teteje. Néhány perc múlva felértek.

Már előzőleg is sejtették, hogy szigeten vannak; a rózsaszín sziklák között kúszva, alattuk a tengerrel, fölöttük a levegő kristálytömbjével, ösztönszerűen érezték, hogy a tenger teljesen körülfogja őket. De az utolsó szó kimondásával illő volt várni, amíg fel nem érnek a csúcsra, és meg nem pillantják maguk körül az óceán kör alakú látóhatárát.

Ralph társai felé fordult. – Ez mind a miénk!

A szigetnek nagyjából csónak alakja volt, az innenső végén egy kis púppal, amely mögött a dzsungel lejtősen ereszkedett a partig. Mindkét oldalán sziklaszirtek, zátonyok, magas fák s egy meredek omladék vonalai szegélyezték, arrébb, a csónak hosszában egy fákkal benőtt szelídebb domboldal futott, itt-ott egy kis rózsaszín márványmintával; e mögött terült el sötétzölden a sziget őserdővel belepett síksága, amely megint csak egy rózsaszín farokban végződött. Ott, ahol a sziget végképp beleolvadt a tengerbe, egy másik sziget nézett vele farkasszemet, magányos szikla, amely mint egy merész, rózsaszín erődítmény emelkedett ki a vízből.

A gyerekek ezt mind gondosan szemügyre vették, aztán a nyílt tenger felé fordították tekintetüket. Magas hegycsúcson álltak, s a késő délután fényében a légtükrözés már elvesztette erejét, éles körvonalakkal váltak ki a tárgyak.

– Az ott zátony… korallzátony. Láttam már ilyen képeket.

A zátony nemcsak a szigetnek azt az oldalát fogta körül, mintegy mérföldnyi távolságban a parttól, amelyet a fiúk magukban már a “mi partunk”-nak neveztek; úgy festett, mintha valamilyen óriás meg akarta volna mintázni a szigetet, egy hajlékony krétavonalat rajzolva körülötte a vízbe, de aztán elfáradt, s abbahagyta a munkát. A korallon innét pávakék volt a víz, mindenféle vízinövényekkel és sziklákkal, mint egy akvárium, a túloldalán sötétkéken ragyogott a nyílt tenger. A nekiszaladó dagály hosszú tajtéksávokkal cifrázta körül a zátonyt, az embernek az volt az, érzése, mint. ha a csónak lassan hátrafelé siklana.

Jack lefelé mutatott.

– Ott szálltunk le.

A szirteken és zátonyokon túl a fák között jól kivehető rés nyílt, kidöntött, összezúzott fatörzsekkel, a nyiladék és a tenger között egy keskeny pálmafaliget húzódott. S ott volt a lagúnába beékelődve a móló is, rajta a hangyaszerű, apró, mozgó alakokkal.

A kopár hegycsúcsról, ahol álltak, Ralph kanyargó vonalat húzott ujjával lefelé a lejtőn, egy vízmosás medrén, virágokon át egészen a szikláig, ahol a nyiladék kezdődött.

– Ez a legrövidebb út vissza.

Csillogó szemmel, nyitott szájjal, diadalmasan élvezték a birtoklás örömét. Szárnyaltak, barátok voltak.

– Nincs sehol füstölgő, falusi kémény, se csónak – mondta Ralph bölcsen. – Később majd utánajárunk a dolognak, de azt hiszem, a sziget lakatlan.

– S majd élelmiszert is szerzünk! – kiáltotta Jack. – Vadászni fogunk… mindenfélét, amíg csak el nem jönnek értünk.

Simon felváltva hol az egyikre, hol a másikra nézett; nem szólt egy szót sem, de oly szenvedélyes helyesléssel bólintott, hogy a hosszú haja előre-hátra lobogott, az arca sugárzott boldogságában.

Ralph most a sziget másik végét vette szemügyre, amelyet nem kerített be zátony.

– Ez meredekebb – mondta Jack.

Ralph öblös, merítő mozdulatra gömbölyítette a tenyerét.

– Azt a kis ligetet ott – mondta –, azt a hegy emelte fel. A hegynek minden kiszögellése fákat és virágokat emelt az ég felé. Aztán hirtelen megrezzent az erdő, megvonaglott, megszólalt. A sziklavirágok kiterített kék lepedői meglebbentek, hűvös szél vágott a fiúk arcába. Ralph kitárta karjait.

– Ez mind a miénk.

Nevettek, ugráltak, kiáltoztak a hegyen.

– Éhes vagyok – mondta Simon.

Simon éhségéről a másik kettőnek is eszébe jutott, hogy éhes.

– Gyerünk – mondta Ralph. – Most már tudjuk, amit meg akartunk tudni.

Lemásztak egy sziklás lejtőn, virágok közé jutottak, aztán fák közé. Itt megállapodtak egy ideig, és kíváncsian szemügyre vették a sűrű bozótost körülöttük.

Simon szólalt meg elsőnek.

– Mint a gyertyák – mondta. – Nagy köteg gyertyák. Gyertyabimbók.

A bokrok sötétzöldek s illatosak voltak, bimbóikat mintha zöld viaszból öntötték volna, egyenesen meredeztek a nap felé. Jack késével belevágott az egyikbe, a leve rájuk fröcskölt.

– Gyertyabimbók!

– Azért nem lehetne meggyújtani őket – mondta Ralph –, pedig olyanok, mint a gyertyák.

– Zöld gyertyák – mondta Jack megvetően. – Nem ehetők. Gyerünk tovább!

A zöld erdőnek még az elején voltak. Fáradtan baktattak egy keskeny ösvényen, amikor meghallották a zajt: valamilyen vékony visítást, s utána paták kemény koppanását az ösvényen. S ahogy továbbhaladtak, a visítás mindjobban felerősödött, őrjöngésében már a dobhártyákat szaggatta. Egy kis malacra akadtak, amely belegabalyodott a kúszónövények vastag függönyébe, s vakrémületében eszeveszetten rángatózott a rugalmas indák között. Vékony hangja volt, hegyes, mint a tű, s egy pillanatra sem hallgatott el. A három fiú előrerohant, Jack egy széles mozdulattal újra kirántotta kését. Karját magasra emelte. Aztán néhány pillanatnyi szünet következett, keskeny rés az időben, a kis malac tovább visítozott, az indák tovább rángatóztak, s a csontos kar végén tovább villogott a kés. A szünet épp csak annyi ideig tartott, hogy megérthessék, milyen szörnyűséget jelentene, ha a kar lesújtana. Aztán a malac kiszabadult az indák közül, s alábukott a burgyingban. A három fiú egymásra nézett, majd a rémület színpadára meredtek. Jack arca mészfehér volt szeplői alatt. Észrevette, hogy felemelt kezében még mindig ott a kés, gyorsan leejtette karját, s a kést visszakattintotta hüvelyébe. Aztán mind a hárman szégyenkezve elnevették magukat, s visszakapaszkodtak az ösvényre.

– A helyet kerestem – mondta Jack –, azt néztem egy pillanatig, hogy hol szúrjak bele.

– Disznót vágni kell – mondta Ralph vadul. – Ügy is szokták mondani, hogy: disznóvágás.

– Az ember elvágja a torkát, hogy kiengedje a vérét magyarázta Jack –, különben nem lehet megenni a húsát.

– Hát miért nem vágtad el?

Mind a hárman nagyon jól tudták, hogy miért nem vágta el: mert elképzelhetetlenül szörnyű dolog lett volna lesújtani a késsel, s élő húsba vágni vele… elképzelhetetlenül szörnyű lett volna a vér látványa.

– Már készültem rá – mondta Jack. A másik kettő előtt járt, tehát nem láthatták az arcát. – Csak az alkalmas helyet kerestem. Legközelebb…

Újra felkattintotta kését, s belevágta egy fatörzsbe. Legközelebb már nem ismer könyörületet. Vadul szétnézett maga körül: van-e, aki ellent mer mondani? Aztán újra kijutottak a napfényre, s most egy ideig azzal voltak elfoglalva, hogy gyümölcsöt szedtek, buzgón eszegették; közben elérték a nyiladékot, s mentek tovább a móló és a rajta összegyűlt nép fele.
MÁSODIK FEJEZET
TŰZ A HEGYEN

Mire Ralph befejezte a kürtölést, a tömeg már újra összegyűlt a mólón. De azért volt valami különbség a mostani és a reggeli gyűlés között. A délutáni nap most a móló túlsó oldaláról tűzött a gyerekekre, akiknek nagyobb része későn vette észre, hogy megégette őket a nap, s most gyorsan magára kapkodta ruháját. Az énekkar azonban, mely most észrevehetőleg már nem különült el annyira, félredobta köpenyeit.

Ralph egy kidőlt fatönkre ült, baljával a nap felé. Jobbján állt a kórus zöme, balján azok a nagyobb fiúk, akik a kiürítés előtt még nem ismerték egymást, előtte a kisebb gyerekek kuporogtak a fűben.

Csönd. Ralph térdére fektette a nagy vaj- és rózsaszín kagylót, egy hirtelen támadt szellő fénnyel szórta be a mólót. Még nem határozott, hogy ülve marad-e vagy állva. Bal felé nézett, a fürdőmedence irányába. Röfi a közelében ült, de nem sietett segítségére.

Megköszörülte a torkát.

– Nos – mondta.

S egyszerre csak azon vette magát észre, hogy folyékonyán tud beszélni, könnyűszerrel el fogja mondani azt, amit a tábor tudomására akar adni. Végigsimított szőke haján.

– Szigeten vagyunk – mondta. – Fent jártunk a hegytetőn, s megállapítottuk, hogy körös-körül mindenütt víz van. Nem láttunk sem házakat, sem füstöt, sem lábnyomokat, sem csónakot, sem embert. Lakatlan szigeten vagyunk, senki nincs itt rajtunk kívül.

Jack közbevágott.

– De azért hadseregre mégis szükség van… mármint vadászokra… Tudniillik malacokra kell vadászni…

– Mert malac van a szigeten.

Mind a hárman azon voltak, hogy valami képet adjanak arról az eleven, rózsaszínű valamiről, amely a kúszónövények között kapálódzott.

– Láttuk…

– Visítozott…

– Aztán meglógott…

– Mielőtt megölhettem volna… de legközelebb!

Jack belevágta kését egy fatörzsbe, s kihívóan körbenézett.

A gyerekek újra elcsöndesedtek.

– Látni való tehát – mondta Ralph –, szükségünk van vadászokra, akik húst szereznek nekünk. Aztán van itt még valami…

Felemelte térdéről a kagylót, és szemügyre vette maga körül a napégette arcokat.

– Itt nincsenek felnőttek. Tehát magunknak kell gondoskodnunk magunkról.

A nép egy kicsit zümmögött, aztán újra elhallgatott.

– S még valami. Nem beszélhetünk valamennyien egyszerre. Be kell vezetni a kézfelemelést, ahogy az iskolában szokás.

Arca elé emelte a kagylót, s mogulé újra körülnézett.

– S aki jelentkezik, annak odaadom a kagylót.

– A kagylót?

– Ezt itt kagylónak nevezik – magyarázta Ralph. – Aki legközelebb szólásra jelentkezik, annak adom oda. Magánál tarthatja, amíg beszél.

– De hát…

– Ide figyelj…

– S akkor nem szabad félbeszakítani. Csak nekem. Jack talpra ugrott.

– Törvényeket fogunk hozni! – kiáltotta izgatottan. Rengeteg törvényt. S ha valaki megszegi őket…

– Huj, huj!

– A kutya mindenit!

– Nyomás!

– Éljen!

Ralph érezte, hogy a kagyló elkerült az öléből. Röfi állt mellette, a nagy vaj szín kagylót ringatva… s a kiáltozás lassanként elült. Jack, aki még mindig állt, bizonytalanul nézett Ralphra; ez rámosolygott, s tenyerével megveregette a fatörzset. Jack leült. Röfi levette szemüvegét, s mialatt az ingéhez dörzsölte, hunyorogva körülnézett.

– Miért vágtok Ralph szavába? Nem mondhatja el a legfontosabbat.

Hatásos szünetet tartott.

– Ki tud arról, hogy mi itt vagyunk?

– Tudják a repülőtéren.

– Meg a szócsöves ember…

– A papám is tudja. Röfi feltette szemüvegét.

– Senki sem tudja, hogy hol vagyunk – mondta. Elsápadt, a lélegzete kihagyott. – Talán tudják, hogy hova indultunk, de az sem bizonyos. De hogy most hol vagyunk, azt semmiképp sem tudják, mert nem oda érkeztünk, ahova elindultunk. – Egy ideig még a fiúkra bámult, aztán megfordult, leült. Ralph kivette kezéből a kagylót.

– Épp erről akartam beszélni – mondta –, amikor ti… amikor ti… – Szembenézett a figyelő arcokkal. – A repülőgépet lelőtték és kigyulladt. Senki sem tudja, hogy hol vagyunk. Lehet, hogy sokáig kell majd itt maradnunk.

Olyan csönd támadt, hogy hallani lehetett Röfi felziháló, majd kihagyó lélegzetét. A hanyatló nap bedőlt a fák alá, s aranyfényével behintette a móló nagyobbik felét. A lagúnán a kis fuvallatok, amelyek eddig úgy forogtak, mint macskakölykök a farkuk körül, hirtelen utat találtak a fák között, s benyomultak az erdőbe. Ralph hátrasimított egy homlokába lógó szőke haj tincset.

– Lehet, hogy sokáig kell itt maradnunk.

Senki sem felelt. Ralph váratlanul elmosolyodott.

– De ez klassz sziget – mondta. – Jack, Simon meg én fent jártunk a hegyen. Pazar volt. Van enni- meg innivaló, meg…

–… sziklák…

–… kék virágok…

Röfi, aki időközben valamennyire összeszedte magát, a Ralph ölében heverő kagylóra mutatott, Jack és Simon rögtön elhallgatott. Ralph folytatta.

– Tehát amíg várnunk kell, itt jól el fogjuk tölteni az időt.

Széles karmozdulatokkal beszélt.

– Olyan ez, mintha könyvben olvasná az ember. A nép újra kiáltozni kezdett.

– A Kincses Sziget…

– Robinson szigete…

– A Korallsziget… Ralph intett a kagylóval.

– Ez a mi szigetünk – mondta. – Nagyon jó sziget. Amíg a felnőttek el nem jönnek értünk, jól fogunk itt szórakozni.

Jack a kagyló felé nyúlt.

– Malacok is vannak – mondta. – Meg ennivaló, meg fürödni is lehet… ott feljebb egy kis folyóban… minden van itt. Talált valaki még mást is?

Visszaadta Ralphnak a kagylót, s leült. Ügy látszik, mást senki sem talált.

Az idősebb fiúk csak attól figyeltek fel a gyerekre, hogy ellenállt. Egy csomó apró fiú lökdöste maga előtt, látszott rajta, hogy nem akaródzik neki előrejönni. Furcsa kis tökmag volt, körülbelül hatesztendős, arcán szederszínű anyajeggyel. Most ott állt, kissé meggörnyedve a nyilvánosság rikító fényétől, lábujjával a füvet piszkálta. Halkan motyogott maga elé, majdhogy sírva nem fakadt.

A többi apró fiú, sugdosódva, de komor arccal Ralph felé lökdöste.

– Rendben van – mondta Ralph. – Gyere ide! A gyerek rémülten nézett körül.

– Beszélj!

A gyerek a kagyló felé nyúlt, amire a gyülekezet harsogó nevetésben tört ki; a gyerek nyomban visszarántotta a kezét, és sírva fakadt.

– Hadd vegye el a kagylót! – kiáltotta Röfi. – Hadd vegye el!

Ralph végül is rábírta, hogy megfogja a kagylót, de addigra a röhögés szele elfújta a gyerek hangját. Röfi melléje térdelt, egyik kezével a nagy kagylón, meghallgatta, majd továbbadta, amit a gyerek motyogott.

– Azt akarja tudni – tolmácsolta –, hogy mihez fogsz kezdeni a kígyó-izével.

Ralph nevetett, a többiek is vele. A kisfiú még dacosabb, zárkózottabb lett.

– No, beszélj arról a kígyó-izéről!

– Most azt mondja, hogy valami állat volt.

– Állat?

– Valami kígyó-izé. Óriási nagy. Ö maga látta.

– Hol?

– Az erdőben.

Az ide-oda futkosó szelek s a lenyugvó nap egy kis hűvösséget engedélyeztek most itt a pálmák alatt. A fiúk megérezték, nyugtalanul izegtek-mozogtak.

– Ekkora kis szigeten nem élnek kígyó-izék – magyarázta Ralph nyájasan. – Azok csak nagy országokban fordulnak elő, Afrikában meg Indiában.

Mormogás. A fejek komolyan bólingattak.

– Azt mondja, hogy az az állat a sötétben mászott.

– Sötétben? Akkor nem láthatta. Nevetés, éljenzés.

– Hallottátok? Azt mondja, hogy sötétben látta…

– Azt állítja, hogy igenis látta. Jött, aztán elment, aztán megint előjött, és fel akarta őt falni…

– Álmodott.

Ralph nevetve körülnézett az arcok gyűrűjében, vajon helyeselnek-e. A nagyobb fiúk szemlátomást egyetértettek vele, de a kisebbek között itt is, ott is felütötte fejét a kétség, amelyet ésszerű érvekkel nem lehet lecsillapítani.

– Bizonyára lidércnyomása volt – mondta Ralph. – A sok mászkálástól az indák között.

Újabb komor bólingatások. Tudták, hogy mi a lidércnyomás.

– Azt állítja, hogy látta az állatot… azt a kígyó-izét, s azt kérdi, vajon az éjjel újra elő fog-e jönni.

– Nem fog előjönni, mert nincs.

– Azt állítja, hogy reggelre visszaváltozott olyan kötélfélévé, amilyenek a fákon lógnak, s felakaszkodott az ágakra. Azt kérdi, hogy éjszaka újra elő fog-e jönni.

– Nem, mert nincs!

Most már senki sem nevetett, a figyelő arcok elkomolyodtak. Ralph mind a két kezével a hajába túrva szembenézett a fiúval: nem tudta, nevessen-e vagy sírjon.

Jack megragadta a kagylót.

– Ralphnak természetesen igaza van. A szigeten nincs semmilyen kígyó-izé. De ha történetesen volna, akkor mi, vadászok megkeressük és megöljük. Malacokra is fogunk vadászni, és mindenkinek hozunk húst. És gondunk lesz a kígyóra is…

– De hisz nincs kígyó!

– Majd megbizonyosodunk róla, ha vadászni megyünk. Ralphot bosszantotta a vereség. Ügy érezte, valami megfoghatatlannal kell szembeszállnia. Az arcát vizsgáló figyelő szemekben nyoma sem volt a jókedvnek.

– De hisz nincs kígyó!

Valami, amiről eddig nem tudta, hogy benne motozik, egyszerre csak szót kért, s arra kényszerítette, hogy hangosan és félreérthetetlenül újra megállapítsa:

– De ha mondom, hogy nincs kígyó. A gyülekezet hallgatott.

Ralph újra felemelte a kagylót. Eszébe jutott a soron következő mondanivalója, s ettől újra visszatért a jókedve.

– Most pedig rátérünk a legeslegfontosabb dologra. Gondolkoztam. Amíg megmásztuk a hegyet, azalatt erősen gondolkoztam. – Cinkos mosolyt villantott a másik két fiú felé. – S most itt a parton tovább gondolkoztam, s a következő eredményre jutottam. Egyrészt: szórakozni akarunk. Másrészt: azt akarjuk, hogy megmentsenek bennünket.

A hallgatóság szenvedélyes helyeslése úgy elborította, mint egy hullám, egy pillanatra elvesztette a beszéd fonalát. Aztán visszazökkent.

– Azt akarjuk, hogy megmentsenek bennünket, s ez természetesen meg is fog történni.

Zűrzavaros kiáltozás. Ez az egyszerű megállapítás, amelyet ugyan Ralph friss tekintélyén kívül semmi sem támogatott, egyszeriben eleven, fényes jókedvre derítette a fiúkat. Meg kellett lengetnie a kagylót, hogy szóhoz engedjék jutni.

– Az apám a haditengerészetnél szolgál. Azt mondta nekem, hogy már nincsenek ismeretlen szigetek. Azt mondta, hogy a királynőnek van egy nagy szobája tele térképekkel, amelyeken rajta van a világ minden szigete. Tehát erről a szigetről is van térképe.

Vidám hangok hallatszottak, megvigasztalódott, jókedvű hangok.

– S előbb-utóbb kiköt itt egy hajó. Lehet, hogy épp a papám hajója. Látjátok tehát, hogy előbb-utóbb megmentenek bennünket.

S ezzel lezárva az ügyet, szünetet tartott. Szavai nyomán biztonságos nyugalom költözött a nép szívébe. Szerették, s most már tisztelték is Ralphot; egyszerre mindenki önként tapsolni kezdett, a móló ünnepelte vezérét. A szőke fiú elpirult, oldalt sandítva megállapította, hogy Röfi leplezetlen hódolattal bámul rá, a másik oldalán pedig Jack somolyogva ugyancsak tanúbizonyságát adja annak, hogy ért a tapsoláshoz.

Újra a magasba emelte a kagylót. .

– Pofa be, fiúk! Várjatok! Ide figyeljetek!

S a győzelme nyomán keletkezett csöndben folytatta:

– Még valamit meg kell beszélni. Segítségükre tudunk lenni abban, hogy megtaláljanak. Mert megeshetik, hogy jön erre egy hajó, s nem vesz észre bennünket. Tehát tüzet kell gyújtanunk a hegy tetején, hogy lássák a füstjét.

– Tüzet!… Tüzet gyújtani!

A fél gyülekezet egyszerre talpon termett. Jack teljesen elfeledkezve a kagylóról, elordította magát:

– Gyerünk! Utánam!

A pálmafák alatti térség megtelt zajjal és mozgással. Ralph is felugrott, de hiába kért csöndet, senki sem hallgatott rá. Az egész tömeg egyszerre Jack nyomába csapódott, s elindult a sziget belseje felé. Még a legapróbb gyerekek is felkerekedtek, s tehetségükhöz mérten nagy igyekezettel törtek maguknak utat a szerte heverő ágak és levelek bonyolult akadályai között. Ralph egyedül maradt a téren, a kagylóval a kezében, Röfi társaságában.

Röfi jutott elsőnek szóhoz.

– Mint a gyerekek! – mondta megvetően. – Ügy viselkednek, mint a gyerekek!

Ralph kétkedő, bizonytalan tekintetet vetett rá, majd a fatörzsre helyezte a kagylót.

– Uzsonnaidő van – mondta Röfi. – Mit képzelnek ezek, mihez fognak most kezdeni ott fent a hegyen?

Tiszteletteljesen megsimogatta a kagylót, aztán felvetette fejét.

– Hé, Ralph!… Hová mész?

Ralph már a nyiladék kidőlt fái között botladozott. Arrébb ágak ropogása és hangos nevetés hallatszott. Röfi utálkozva nézett Ralph után.

– Mint a gyerekek – mormolta.

Nagyot sóhajtott, aztán lehajolt és megkötötte cipőmadzagját. A vándorútra kelt nép lármája mindjobban elhalt a hegyoldalon. Röfi arcára egy apa fájdalmas mosolya költözött, akinek meg kell alkudnia gyerekeinek érzéketlen vadságával; felemelte a kagylót, az erdő felé fordult, és lassan elindult a nyiladék szerteheverő faroncsai között.