Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom 2

2010.12.20

Irodalom 2.

a gimnázium II. osztálya számára























Írta: Dr. Osztovits Szabolcs, a Fazekas Mihály Főv. Gyak. Gimnázium vezetőtanára
Szerkesztette: Győri Sándor

Budapest, 1995
A BAROKK

A reneszánszot és a manierizmust követő korstílus és stílusirányzat.
Idő: kb. 1600–1750
Maga a szó (barocco) olasz eredetű, mely a szillogisztika (a logikában és a retorikában bizonyítási forma) egyik nyakatekertséget, bonyolultságot kifejező alakzatának neve. Mint oly sok korstílus elnevezése, ez is gúnynévként ragadt a korszakra.
Ideológiai, társadalmi háttér: az európai refeudalizáció és rekatolizáció (re = újra).
Célkitűzése: a reneszánszban jelentkező szekularizáció és profanizáció, valamint vallási területen a reformáció által megbomlott egység helyébe a katolikus vallás jegyében újraegységesíteni Európát és a világot is.
Az eszme terjesztői, a barokk műveltség és az ellenreformáció gondolatának legfontosabb hordozói a jezsuiták. A rendet 1540-ben Loyola Szent Ignác alapította Spanyolországban. Az ellenreformáció gyors terjedését az 1545-ös tridenti zsinaton magárataláló katolikus egyház mellett éppen a jezsuita rend rendkívüli szervezettsége, tökéletes felépítése, katonás fegyelme és az általuk kialakított újfajta magas színvonalú oktatási rendszer (Ratio studiorum) biztosította.
A rekatolizáció gyors sikerét a “cuius regio, eius religio” (=akié a hatalom, azé a vallás) elv alkalmazása, valamint a gyorsan megmerevedő protestáns vallások és az elkényelmesedett prédikátorok is okozták. A jezsuiták sikerének titka a “modus vivendi” elv, a rendkívül gyors alkalmazkodás a helyi körülményekhez. (Nagyon közel álltak az egész Távol-Kelet katolizálásához.)
Új embereszmény: a “miles Christi”, “athleta Christi” (=Krisztus katonája, atlétája), azaz az intellektuálisan és fizikailag is felkészített férfi, aki képes megvédeni vallását.
Művészet:
Irodalom:
A barokk átveszi a későhumanista Scaliger Arisztotelész-interpretációját, mely szerint a legmagasabb rangú műfaj az eposz és a tragédia; s az arisztokratikus ill. közirodalomban ezek a meghatározó műfajok.
Eposz:
Tasso: Megszabadított Jeruzsálem
Marino: Az elpusztított Jeruzsálem / Betlehemi gyermekgyilkosságok
Milton: Elveszett paradicsom
Camoes: Lusiada
Zrínyi: Szigeti veszedelem
Tragédia (dráma):
Lope de Vega: A kertész kutyája (A világirodalom egyik legtermékenyebb drámaírója; több ezer drámát írt. Ezek közül elsősorban vígjátékai maradtak fenn, és élnek tovább napjaink színpadán is.)
Calderón: Az élet álom (A barokk a spanyol irodalom fénykora)
A köz- és populáris regiszterben megjelenik a regény is. Meghatározó szerepre azonban csak a XVIII. század közepétől tesz szert. (Cervantes: Don Quijote; Grimmelshausen: A kalandos Simplicissimus)
Képzőművészet:
A barokk válasza a reformáció puritanizmusára a pompa, a gazdagság, a látvány, az illúzió, a mozgalmasság és dinamizmus. A meggyőzés a tömegekre irányul, ezért a dogmákat a teológia elvont szférájából az érzékek és érzelmek mindenki számára érthető szintjére kell áttenni.
Wölfflin 1888-as ‘A reneszánsz és a barokk’ című tanulmányában hasonlítja össze a két korszak művészetét:
reneszánsz  barokk  vonalszerű  festői  felületi (síkbeli)  mélybe nyúló (térbeli)  zárt forma (geometriai alakzatokba kényszerített kompozíció)  nyitott forma  egymás mellé rendelt sokaság (egyenrangú elemek felsorolása)  alárendelt egység (domináns felsőbbrendű középponttól függő viszony)  feltétlen világosság  feltételtől függő áttekinthetőség  A hatás legfőbb eszköze a mozgalmasság, a szenvedély, a nagy tömegek mozgatása, az illúziókeltés (Babits M.: Psychoanalysis Christiana).
(Bernini, Caravaggio, Velasquez, Rubens, Rembrandt, Goya, Maulbertsch, Troger, Mányoki Ádám; zene: Bach, Monteverdi, Vivaldi, Händel)

Magyar barokk

Pázmány Péter (1570–1637)

A régi magyar kultúrtörténet, de szinte az egész hazai művelődéstörténet azon kevés alakja közé tartozott, aki teljes ívű emberi és művészi pályát futott be. 1570-ben Nagyváradon született kálvinista családban. 1582-ben mostohaanyja és Szántó István, az első magyar jezsuita hatására katolizál. 1587-ben belép a jezsuita rendbe. Egyetemi tanulmányait Bécsben és Rómában végzi, majd Grazban és Selyén tanít. 1616-ban túróci prépost, majd esztergomi érsek. 1629-ben bíboros. 1637-ben Pozsonyban hal meg.
Pázmány, a politikus:
Európai látókörű államférfi, a király után a második ember az országban. Élete utolsó éveire kiérlelt politikai meggyőződése és célja egyensúlyt teremteni Erdély és a királyi Magyarország között.
“A protestáns Erdély biztosítéka a magyar szabadságnak, a királyi Magyarország pedig annak, hogy Magyarország szíve katolikus marad.”
(Legfőbb politikai ellenfele és vitapartnere Bethlen Gábor fejedelem volt.)
Pázmány, az iskolaalapító, a kultúratámogató:
1635-ben Nagyszombaton hozza létre az első magyar jogfolytonos egyetemet (ma: Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem). Bécsben megalapítja a Pázmáneumot, a magyar kultúra bécsi központját. Megalapítja a gyöngyösi, a homonnai, a győri és a szatmári jezsuita nevelőintézetet. Kulturális célokra egymillió forintot költött.
Pázmány, az író, a vallástérítő:
Írói tehetségét, írásművészetét a hittérítés szolgálatába állította.
Művei:
Prédikációk
Felelet Magyari Istvánnak
Öt szép levél Alvinci Péterhez
Keresztény imádságoskönyv (az első magyar katolikus imakönyv)
Az isteni igazságra vezérlő kalauz (Kalauz) (A kor legjelentősebb teológiai összefoglalója)
Kempis Tamás: Krisztus követése (fordítás) (A kor legjelentősebb aszketikus műve)
Pázmány a stílusművész, a nyelv mestere:
“Ő a magyar próza atyja és törvényhozója... Ha őt olvasom, nem érzem a nyelvújítás szükségességét, nem látom azt a hiányt, melyre egy század múlva, a XVIII. század elején döbbentek rá... De bizonyos, hogy előtte gyökeresebb, velősebb volt a prózánk.” (Kosztolányi Dezső)
Stílusának jellemzői:
1.) Bonyolult, tudatosan felépített körmondatok és az élőbeszéd keveredése.
2.) Képekben való láttatás.
3.) Könyvműveltség és életismeret.
4.) Riedl Frigyes: “Prózája a közmondásokból virágzott.”
közmondások:
Könnyű a borból ecetet csinálni, de nehéz ecetből bort.
Kövér hasnak nincs éles elmélkedése.
Bagolynak nincsenek sólyom fiai.
Kérkedékenyben jó vitézt, sokat kodácsoló tyúkban szaporán tojót nem láttam.
Amely orca bocskorbőrré lett, nem tud szégyent.

Zrínyi Miklós (1620–1664)

1620. május 1-jén Csáktornyán született. 6 éves korára árva. Neveltetését a király megbízásából Pázmány Péter irányítja. 1630–36: Grazban és Bécsben tanul (jezsuita iskolákban). 1636: Itáliai út, itt szerzi meg barokk műveltségét, és alapozza meg könyvtárát. 1638-tól életét a török elleni küzdelemnek szenteli. 1647-ben horvát bánná választják. 1646–50: Házasság Draskovich Mária Eusebiával (szerelmes verseiben Violának nevezi). 1652: Házasság Löbl Máriával. 1655: Mellőzik a nádorválasztásnál. 1664: Diadalmas téli hadjárat. 1664. november 18-án meghal a Csáktornya melletti Karsuveci erdőben. (A közvetlen szemtanú, a Zrínyinél vendégeskedő Bethlen Miklós önéletírásában elsőként veti fel kételyét a titokzatos vadkannal szemben.)
Művei:
Prózai művei:
Tábori kis tracta
Átfogó katonai kézikönyv egyetlen elkészült fejezete.
Vitéz hadnagy
Katonai elmélkedések laza gyűjteménye; középpontjában az ideális hadvezér tulajdonságainak megrajzolásával.
Mátyás király életéről való elmélkedése
Mátyást az ideális uralkodónak tartja, s megrajzolásánál Zrínyi sokat merít Machiavelli: A fejedelem című művéből, mely a reneszánsz politológiai gondolkodásának, a hatalom gyakorlásának máig alapvető műve. (Machiavelli: “A cél szentesíti az eszközt”)
Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság
1. rész: Helyzetkép felrajzolása. Zrínyi európai-, sőt világkontextusban vizsgálja az ország helyzetét, s rámutat arra, hogy egyetlen hatalomnak sem áll érdekében a magyarság segítése (elsősorban a török elleni harcban). A belső helyzetet az önzés, a széthúzás gyengíti.
2. rész: Az önálló és állandó hadsereg felállításának igénye, mely parasztokból állna, a nemesség anyagi támogatásával. “Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. A mi nemes szabadságunk ez ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est” (Livius: Ab urbe condita című művéből vette; XVI. könyv 49.: Hannibál az Alpokon átkelő seregének mondja: “Hic vincendum, aut moriendum, milites, est.”) (Ez a gondolat teljesedik ki Vörösmarty Szózatában: “Itt élned, halnod kell!”)
Verses művei:
1651-ben Bécsben jelent meg az Adriai tengernek syrenaia. A cím emblematikus és enigmatikus. A szirén a barokk esztétikában a költő jelképe (Tasso és Marino is használja); az Adriai-tenger pedig a Zrínyi birtok és Magyarország határa. A cím jelentése: Zrínyi Miklós magyar költő. Tudatos kötetkompozíció: tartalmazza első feleségéhez írt szerelmes verseit, az ún. idilliumokat, epigrammákat, a Feszületre című ódát, a Szigeti veszedelmet, s a kötetet a Peroratio (=záróbeszéd) zárja.

Szigeti veszedelem

(1645–46 tele)
A megírás körülményeiről a 9. ének első négy versszakában számol be, hivatkozva arra, hogy a műalkotáshoz szükséges nyugalmat állandóan megzavarja a kanizsai török.
Műfaja: eposz
Miért az eposzt választotta?
A Scaligerig visszanyúló barokk esztétikai értékítélet ezt tartja a legmagasabb rendűnek.
Dédapja emlékének, az elérendő esztétikai, poétikai és morális célnak a nagyformátumú műfaj felel meg.
Rájátszások, átvételek, eposzi kellékek:
1. versszak:
a.) Vergilius Aeneisének egyik középkori másolatában szintén hivatkozik a korábban írt szerelmes versekre.
b.) Tudatos kötetkompozícióra vall, Zrínyi elhelyezi művét a kötet egészében.
c.) Jellemzi saját költői természetét, mikor önmagát Vénusz és Mars fiának vallja, s a feladat erkölcsi súlya kényszeríti Mars mellé.
2. versszak:
A propozíció első sora Vergilius magyarítása: “Arma virumque cano”. A további sorok az eposz konkretizálása.
3. versszak:
Invokáció. Megszólítás: Musa! (Kalliopé, az eposzírás múzsája); a stellárium (=csillagkoszorú) már a Szűzanyára utal.
Miért a Szűzanya?
a.) Tasso Megszabadított Jeruzsálemében szintén hozzá fordul (barokk konvenció átvétele).
b.) Magyarország védőszentje (akihez Szent István felajánlotta az országot).
Enumeráció (=seregszemle):
A tudatos szerkesztés folytán távol kerül egymástól a két sereg bemutatása: 1. ének – török, 5. ének – magyar.
Isteni gépezet:
A politeista antik eposzban az istenek mozgatása könnyen megoldható (sok van). A monoteista vallásban problémákat vet föl. A műben a keresztény mitológia alakjai a meghatározóak, s csupán színezőelemként van jelen a Vergiliusnál is szereplő Alecto fúria ill. Alderán a török varázsló.
Epitheton ornans:
A hagyományos értelemben nincs állandó vagy eposzi jelző, szereplői azonban megőrzik az eposzi hősök egytömbből-faragottságát. Jellembeli változás csupán a két főhős esetében figyelhető meg. Zrínyi és Szulejmán azonos erkölcsi szintről indulnak, a török vezérből azonban zsarnok lesz, Zrínyi viszont megdicsőül.
Verselés:
Vitatott. Zrínyi maga is mentegetőzik a horatiusi fordulattal az esetleges hibákért. Horváth János véleménye szerint a felező tizenkettesnek szabadon kezelt változata; e változások funkcionális vizsgálata még nem feldolgozott.
Ovidius hatását mutatja a mű 15 énekre bontása (Metamorphoses). Vergiliustól veszi át Juranics és Radivoj tragikus kalandjának motívumát (Nisus és Eurialus). Tassótól a szerelmi szálak szövését, a kétféle szerelemfelfogást, -szembeállítást veszi át.
Történelem  Eposz  A Bécs felé vezető hadjárat része – egy közjáték – a szigetvári ostrom csupán.  A kereszténység és pogányság élet-halál harca, ahol a tét Magyarország és Európa megmaradása.  Szulejmán halála megtöri ill. gyengíti a törökök hatalmát; bár folytatódnak a török harcok, a birodalom nem nyeri már vissza régi fényét.  Ez a mozzanat segíti Zrínyit, hogy a tárgy megfeleljen az eposzi konvencióknak (nagy formátumú tárgy). Zrínyi kezétől hal meg Szulejmán.  A belső vár is kigyulladt (a szárazság miatt).  A pokol tüzeként jelenik meg, a túlvilági erők bekapcsolásával.  Zrínyi halála a kitörés miatt.  Nem végezhet vele emberi kéz, egy távoli golyó teríti le.  Zrínyinek a műben több paradoxont kellett hitelesítenie:
Egy küzdelemnek csak akkor van tétje, hitele, ha a szembenálló felek megközelítően azonos nagyságrendűek. (itt hatalmas túlerő: 100000 ( 2500)
A magyar vereség átalakítása erkölcsi győzelemmé.
Hitelesíti:
Erkölcsi, eszmei szinten:
Zrínyi és a magyarság összeforrott, erkölcsös közösség; a mű végére széthúzóvá váló török sereg ellentéte. De ellentétei az író Zrínyi korának magyarságának is, és megvalósítói is azoknak az eszméknek, melyeket a költő–hadvezér prózai munkáiban kifejt.
Tartalmilag, szerkezetileg:
Kisebb epizódokra bontja a történetet, ahol a szembenálló felek létszáma megegyezik. Az első ostromot csak a tizedik énekben írja le.
Az eposzi konvencióknak megfelelően szereplőket rendel egymás mellé a két táborból: Zrínyi – Szulejmán; Deli Vid – Demirhám
A mű legnagyobb előnye a rendkívül tudatos kompozíció:
– expozíció: 1–6. ének Három szálon indítja a cselekményt:
– Isten haragja az égben
– Arszlán budai basa vállalkozása
– Zrínyi imája
A három szálat a harmadik énekben fogja össze Zrínyi.
– fő cselekmény: 7–13. ének
Az átgondoltan elhelyezett epizódok felerősítik egymást: A 10. ének nagy magyar sikerét egyszerre ellenpontozza és előrevetíti Juranics és Radivoj tragikus kalandja. A 12. énekben történik a török sereg lázadása, ezt előzi meg Delimán és Cumilla tragikus szerelme, ezt ellenpontozza Deli Vid és Borbála házastársi hűségen alapuló szerelme. Az ismétlődő mozzanatok ritmikusan tagolják a művet: török haditanács (8., 13. ének); Deli Vid és Demirhám párviadalai (8., 11., 15. ének) Szerkezeti és világképi szükségszerűség a galamb elfogása, hiszen a véletlen, a szerencse forgandósága a barokk világkép egyik központi gondolata.
– befejezés: 14–15. ének
A 14. énekben az alvilág, a pokol erői kapcsolódnak be a küzdelembe, a 15-ben a mennyei légió is, s ez nem csupán a kötelező isteni gépezet szerepeltetése a műben, hanem ezzel Zrínyi a barokk egyik legfőbb kompozíciós eljárását, a fény és árnyék, fény és sötétség elvét alkalmazza. A barokk világképének megfelelően Zrínyi és a magyar sereg apoteózisával (=mennybemenetel) ér véget az eposz.
Zrínyi politikai és erkölcsi értékrendje az eposzban:
Az első énekben megfogalmazza Zrínyi a magyarok bűnhődésének okait. Zrínyi saját ítéletét Istennel ill. a törökökkel mondatja ki:
– Isten:
A magyarok elfordultak Istentől, ennek következtében megsértik az erkölcsi normákat. Az alapvetően vallásos jellegű érvelésben nyoma sincs a korra oly jellemző felekezeti egymásramutogatásnak; bár a mű egésze a katolicizmus szellemiségét sugallja, a büntetés jogosságát sugalló érveket a protestáns prédikátoroktól veszi át Zrínyi. Ily módon Zrínyi azt is érzékelteti, hogy a kereszténység ill. az ország védelme érdekében túl kell emelkedni a felekezeti vitákon.
– Szelim (Szulejmán apja):
A büntetés politikai, társadalmi vetületét, okát adja meg:
– az egység hiánya
– a magáramaradottság
– a vezérnélküliség
Az értékrend csúcsán az Istennek tetsző élet ill. az ezt megvédő hős áll (“miles Christi”). A hírnév, mely a véges emberi életet a halál után is élteti. A közösségért felelősséget vállaló, a közösséget szolgáló ember.

Mikes Kelemen (1690–1761)

A magyar kultúrtörténet egyik legtisztább, leginkább szeretetreméltó alakja, a hazájából számkivetett, de azt soha el nem felejtő ember jelképe: “Úgy szeretem Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont.”
Az 1908. január 1-jén induló Nyugat című folyóirat címoldalán Beck Ö. Fülöp kisplasztikája, Mikes-érme látható. 1690-ben Zágonban született, református kisnemesi családban. Apja halála után katolizál. A kolozsvári jezsuitáknál tanul. 17 éves korában lép II. Rákóczi Ferenc szolgálatába, mint apród, s a fejedelmet annak haláláig szolgálja. 1711-ben követi az emigrációba a fejedelmet: Lengyelország, Anglia, 5 év Franciaország. 1717-ben III. Ahmed szultán befogadja őket Törökországba, majd külpolitikai nyomásnak engedve a fővárosból Rodostóba helyezi a magyar kolóniát. Élik az emigráció mindennapi életét, egyre fogyó reménnyel a hazatérést illetően. Románc szövődik Mikes és Kőszeghy Zsuzsi között, akinek “igen fösvényen osztogatták a szépséget”, de a lányt Bercsényihez adják feleségül – “Rendszerint a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg.” 1735-től, a fejedelem halála után Rákóczi Józsefet szolgálja. 1738–39-ben Erdély határáig jut el, de amnesztiára hiába vár, sőt 1740-ben Mária Terézia véglegesen megtiltja a hazajövetelt. 1758-ban a magyar kolónia vezetője. 1761-ben hal meg.
Művei:
Mulatságos napok
Az ifjak kalauza
Misszilis levelek
Törökországi levelek
207 fiktív (=kitalált) levél kb. 40 év alatt. Az utolsó dátuma: 1758. december 20. A címzett P. E. grófnő, akit leveleiben “édes néném”-nek szólít. A levelekből csak annyit tudunk meg róla, hogy körülbelül egykorú Mikessel és Konstantinápolyban él. (A fikció hitelének fenntartása érdekében, amikor Mikes a fővárosban jár, a grófnő mindig elutazik.)
Műfaj: fiktív levélgyűjtemény. A mintát és az ösztönzést Párizsban kapja Sevigné asszony gyűjteményének olvasásakor.
A levelek témái: az emigráció mindennapjai, a politikai remények és kétségek, néprajzi és szociográfiai megfigyelések, a nemzetközi anekdotakincs, vándormotívumok, könyvélmények.
Stílus, hangvétel: kötetlen, familiáris hangnem és tudatos retorikai szerkesztés. Levelei sok esetben a ritmikus prózához állnak közel.
Nyelve: a legtisztább erdélyi köznyelv.
Irodalmi levél:
Az irodalmi műalkotás igényével megírt levél. Kötetlen tematikájú, ám mindig egy központi szervező gondolat köré íródik, a konvencióknak megfelelő formai kötöttségekkel (megszólítás, mentegetőzés, központi gondolat, záróformula).
Formai szempontból: prózai vagy verses, s mindkettő lehet misszilis (=elküldésre szánt) vagy fiktív.
Verses levél:
episztola – verses költői levél, valódi személyhez. (Ovidius, Catullus, Tibullus, Horatius, Voltaire, Pope, Goethe; Janus Pannonius, Kazinczy, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Tompa, Ady: Levél féle Móricz Zsigmondhoz, Radnóti: Levél a hitveshez)
heroida – fiktív verses levél. (Ovidius: Heroides – hősnők levelei)
Prózai levél:
A műfaj fénykora mindig eszmei, művelődéstörténeti korszakok váltásánál az új eszme terjesztésekor volt. (Plinius, Seneca, Szent Pál, Erasmus, Voltaire, Goethe; Kazinczy, Petőfi, Arany, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula)
Levélregény:
Regényforma, melyben a történet a szereplők egymáshoz írt leveleiből bontakozik ki. Elsősorban a szentimentalizmus és a kora-romantika időszakában népszerű. (Montesquieu: Perzsa levelek, Richardson: Pamela, Rousseau: Új Heloise, Goethe: Werther, Hölderlin: Hüperion, Kármán József: Fanni hagyományai)


A FRANCIA KLASSZICISTA DRÁMA ÉS SZÍNHÁZ

Idő: XVII. század; XIII. és XIV. Lajos uralkodása. Richelieu, Mazarin, Colbert politikai és gazdasági tevékenykedésének időszaka.
Társadalmi háttér: az abszolút monarchia időszaka; a király és a polgárság történelmi kompromisszuma, melynek lényege, hogy a király megvédi az arisztokráciával és klérussal (=egyház) szemben a polgárságot, s ezzel elősegíti a saját érdekében is annak gazdasági megerősödését. Ennek érdekében a polgárság lemond az önálló ideológiáról és szervezkedésről. Az élet minden területét áthatja a józan ész nevében fellépő központi akarat és irányítás. Ez érvényesül a művészetek területén is.
Esztétika: A XVII. század elején fellobbanó vitákat, azok tanulságait Boileau foglalja össze Art poetique című munkájában. A józan ész nevében a legmagasabb szintű esztétikához kell visszanyúlni (Arisztotelész, Horatius), s a művészi gyakorlatban is az antik szerzőket kell utánozni. Boileau esztétikája normatív és dogmatív esztétika, azaz előírásokat fogalmaz meg a műalkotással szemben.
Követelmények a drámával és színházzal szemben, ezek dramaturgiai és színpadtechnikai következményei:
Két alapelv: a józan ész és a mértéktartás elve
– Mértéktartás, distancia elve:
A színpadi mű cselekménye nem érintheti a királyt és közvetlen környezetét, ezért a cselekményt időben vagy térben el kell távolítani, meg kell szüntetni a ‘hic et nunc’ (=itt és most) állapotot. Ezért a témát leggyakrabban az antik mitológiából veszik. A cselekmény nem sértheti a jó ízlést és az erkölcsöket, nem történhet erőszakos jelenet, szeméremsértő tett. Redukálódik a cselekmény, megbomlik az akció és dikció egyensúlya. A dráma nyelvezete sem sértheti a jó ízlést. Egy erősen redukált nyelvet kellett olyan feszültté tenni, hogy az akció hiányát pótolni tudja. (Richelieu 1635-ben létrehozta a francia akadémiát, s ennek első dolga a francia nyelv megtisztítása volt.) Újabb akadályt gördítettek a nyelv elé azzal, hogy megkötötték a versformát is: páros rímű alexandrin. Az akció és dikció megbomlott egyensúlya folytán a tragikum hordozója a nyelv, a dikció lesz.
– A józan ész, a raison követelménye:
Arisztotelész félreértelmezése folytán követelmény lesz a hármas egység elve.
A hely egysége:
A klasszicista tragédia szigorú követelményei között a háttérdíszlet palotát, palotabelsőt ábrázolt – festve. (Néhány esetben két helyszínt is felfestettek, s a színész azzal jelezte a helyszín változását, hogy a másik díszlet elé állt.)
Az idő egysége:
24, 36 óra. Az előírás egyszerre felel meg a normatív esztétika követelményének és a józan ész nevében annak az elvnek, hogy a cselekmény ideje közelítsen egymáshoz.
A cselekmény egysége:
A cselekménynek kitérők nélkül, egyenes vonalúan kell haladnia a végkifejlet felé. A színészek férfiak és nők. Ekkor alakul ki a színpad mai formája az ún. kukucskáló színpad; megjelenik a függöny, s ezzel kezdetét veszi a színművek felvonásokra osztása.
Moliere és a komédia műfaja:
Komédia: drámai műfaj; kisszerű emberek illetve kicsinyes emberi tulajdonságok ütköznek össze egymással illetve a körülményekkel. Megoldása többnyire szerencsés, de legalábbis nem tragikus.
Értékszerkezete: önmagukat valódi értéknek feltüntető álértékek pusztulása.
Komédia és komikum felfogások:
– Arisztotelész:
“A rosszabb utánzása, de nem minden rosszé, csak a nevetségesé, ami olyan hiba vagy rútság, ami nem jár fájdalommal.”
A komikus szituációk pozitív szereplőit érő sérelmek enyhék legyenek, a negatív szereplőket érő büntetés pedig általában ne legyen súlyos, végzetes hatású, mert ellenkező esetben a szituáció túlhalad a komikus szférán és tragikomikussá, sőt tragikussá válhat.
– Hegel: Esztétika:
Kanthoz és Schopenhauerhez hasonlóan a komikum lényegét a kontrasztban látja; a normális és abnormális jelenségek közti ellentétben:
“Mivel a komikus általában természeténél fogva olyan ellentmondó kontraszton alapszik, amelyek mind maguk a célok között, mind tartalmuk s a szubjektivitás és külső körülmények esetlegessége között fennállnak, ezért a komikus cselekmény – majdnem sürgetőbben mint a tragikus – megoldásra szorul.”
– Bergson: A nevetés:
A komikum forrását a gépies mechanizmusban látja, “mikor valamely személy dolog benyomását kelti”. Ennek gyökere az emberi biológikum, s mindez három formában jelentkezhet:
– az ismétlésben
– az ismétlődő hibák takargatásában
– ezek ismétlődő felbukkanásában
– Freud: A vicc és hatása a tudatalattira:
“A viccben és komikumban az ember regresszív ösztöneit szublimálja.”
A komikum megjelenési módja:
Helyzetkomikum: rászedés, kijátszás, álöltözet...
Jellemkomikum: lényege a megszokottól való eltérés az általános világképet nem érintő kérdésben.
Nyelvi komikum: szinonimák, homonímák (=azonos alakú szó), szófacsarás, szójátékok...

Moliere (1622–1673)

1622-ben született polgári családban. Az apja udvari kárpitos volt. Eredeti neve: Jean-Baptiste Poquelin. Jogot végez Orleansban. 1643-ban belép a Bejart-társulatba (vándorszínészek). Több mint 10 évig járják az országot. Moliere itt szerzi meg mint dramaturg és mint színész azokat a tapasztalatokat, melyekre majd életművét építi. A legfontosabb ezek közül az, hogy a komédia demokratikus műfaj, a nevetés nem függvénye a származásnak, sőt a műveltségnek sem. 1658-ban tarthatják első bemutatójukat a király előtt. Ettől kezdve Moliere XIV. Lajos egyik kedvence, sőt kegyence. Kapcsolatuk hatalom és művész viszonyát jelzi (Bulgakov: Moliere úr élete; Őfelsége komédiása). 1662-ben feleségül veszi Armande Bejart-t, szeretője (Madeleine Bejart) lányát. Támadások kereszttüzébe kerül. A király menti ki azzal, hogy első gyermekük keresztapja lesz. 1673-ban a Képzelt beteg egyik előadásán rosszul lesz, még végig játssza a darabot és maghal.
A Moliere-komédiák előzményei:
Római komédiaírók: Plautus és Terentius
A commedia dell’arte-ből veszi az állandó szerepköröket. A farce-ból veszi a vaskosabb nyelvi humort. Beépíti műveibe a kor népszerű műfajait: balett, olasz zenés játék, opera. “Onnan merítek, ahonnan tudok.”
Ars poeticája:
“Az igazi komédia tárgya mindigis a társadalmi torzulások javítása kell legyen.”
“A gúny ostorával kell javítani a hibákat.”
A Moliere-komédiák dramaturgiája:
A mű középpontjában olyan alak szerepel, aki egy jellemvonásában eltér a józan ész kívánalmaitól. Ez a vonás gyakran már a mű címében is jelentkezik. Ez a jellemhiba egyre inkább elhatalmasodik a hősön, és veszélyezteti a környezetében élők boldogságát, nyugalmát. Leggyakrabban a fiatal szerelmesek addig biztosnak látszó jövőjét rombolja szét. Moliere-nél a fiatalok a legkevésbé megrajzolt alakok. Személyiségük abban merül ki, hogy egymást szeretik. Valójában egyik darabból a másikba vándorolnak. A főhős környezetében mindig van olyan alak, aki próbálja a józan ész nevében a főhős véleményét megváltoztatni, ő a rezonőr, az író szócsöve. Régi komédiahagyomány a szolgák szerepeltetése. Egyik típusa a maga természetességével, plebeius józanságával szemben áll urával, s a fiatalok boldogulását segíti. A másik típus a lusta, alamuszi, az urának behódoló szolga.
A befejezés problémája:
A Moliere-művek mivel alapvetően jellemvígjátékok, gyakran közelebb állnak a tragikomédiához. Művészi hibának szokták felróni a látszólag megoldhatatlan konfliktusok könnyű feloldását. Ezek a megoldások nem a mű logikájából következnek, hanem külsődlegesek. Ennek okai:
– a műfaj kívánalmai
– a király iránti lojalitás (=megértés, hűség), hiszen a komédia moliere-i befejezése azt sugallja, hogy a társadalomban és emberben lévő problémák megoldhatók, az erkölcsi világ helyreállítható a jó és megértő uralkodó segítségével (a deus ex machina helyett rex ex machina).
Tartuffe (1669):
Az első változatát Párizs érseke betiltatta (1664), s a király nem is állt ki Moliere mellett. A változtatások lényege az általánosítás.
A klasszicista tragédia:
Két legjelentősebb képviselője:
Corneille (1606–1681): Cid, Horatius, Pompei
Racine (1639–1699): Phaedra, Berenice, Andromaché, Ifigénia
Az alapvető konfliktus a józan ész, a mértéktartás, a kötelesség és az emberi szenvedély között van. Paradox módon bár a kívánalomnak megfelelően a kötelesség és józan ész értékrendjét hirdetik, arról tanúskodnak, hogy van az emberben a rációnál, belátásnál erősebb erő, a megmagyarázhatatlan és megokolhatatlan szenvedély, mely egyszerre fölemel és porba taszít. Mivel nincs ok és indok, csak a megmagyarázhatatlan hatalma a ráció fölöttinek, ezért George Steiner szerint ez a korszak a tragédia utolsó fejezete, az igazi tragédia hattyúdala.


A FELVILÁGOSODÁS

A polgárság forradalom előtti ideológiája. A harmadik rend gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális emancipációjáért küzdő szellemi mozgalom, mely akarva, akaratlanul a forradalom kitörését, a polgári rend győzelmét készítette elő.
Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilágosodás
“A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. A kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmi fogyatékosságában, hanem abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. – Sapere aude!” Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.
Filozófiai háttér:
Az alapélmény, hogy az ész és a tapasztalat ellentmond mindannak, amit a világról vallottak és tanítanak. A XVII–XVIII. századi filozófia alapkérdése, hogyan tesz szert az elme a fizikai világ dolgairól való biztos ismeretekre. Két, egymással ellentétes választ adnak:
a.) racionalizmus:
Ismeretelméleti irányzat. Feltevése szerint ismereteink igen nagy része magából az értelemből (ráció) ered, az ismeretek igaz voltát kizárólag az értelem képes garantálni.
Descartes, Leibniz, Spinoza
Descartes: “Cogito ergo sum” (=Gondolkodom, tehát vagyok)
Pascal: “Nádszál az ember, de gondolkodó nádszál”
b.) empirizmus:
Ismeretelméleti irányzat. Felfogása szerint ismereteink egyetlen forrása a külvilágra és elménk működésére vonatkozó közvetlen tapasztalat. A tapasztalat elemi egysége, az észlelés, tévedhetetlen. Az ismeret igaz voltát ily módon maga a tapasztalat garantálja.
Locke, Hume, Berkeley
Locke felfogása szerint a világról való érzeteinket nem csupán a külvilág, hanem az érzékelő alany állapota is meghatározza.
(Pascal, aki első aforizmájában a ráció és a tapasztalat egymásmellettiségét fogalmazza meg, a későbbiekben előrevetíti a felvilágosodás magabiztosságának kudarcát is: “Az ember nem egyéb, csak egy halom tévedés, tehetetlen a kegyelem nélkül. Semmi sem mutatja meg neki az igazságot, minden becsapja. Az igazság két főoszlopa az értelem és az érzékek kölcsönösen becsapják egymást.”)
Felvilágosodás, Isten, egyház:
Mivel a felvilágosodás ideológiai mozgalom, szükségszerűen támadja a régi rend legfőbb ideológiai támaszát, az egyházat. A különböző irányzatok közös jellemzője az antiklerikalizmus (=egyházellenesség).
Istenfelfogások:
– deizmus:
A legnépszerűbb felfogás; lehetőséget teremt arra, hogy Isten létét összhangba hozza a mechanikus világképpel. Természettudományos alapja Newton Principia (=alapelv) című művéből származik. Eszerint Isten megteremtette a világot, majd működését a természeti törvényekre bízta. Isten csak e törvényektől való eltérés esetén avatkozik be a világba, ez a megmagyarázhatatlan, a csoda. A deizmus népszerűtlenségét növelte az a tény, hogy benne foglaltatik Isten, mint erkölcsi szükségszerűség. Voltaire szerint, ha nem lenne Isten, ki kellene találni, ugyanis nem lenne kivel féken tartani a tömeget.
– teizmus:
Mindenkinek megvan a maga istene, s ezt leginkább a lelkiismerettel azonosítják.
Rousseau
– panteizmus:
Isten feloldódott a világban, a világ minden jelenségében tetten érhető.
– ateizmus:
Isten létének tagadása.
Holbach, Helvetius, Diderot
A felvilágosodás radikális korszakhatárhúzás az európai bölcselettörténetben és antropológiában, a teremtő és teremtménytudat végleges szakadását jelenti; s egyúttal konstatálja ember és természet, civilizáció és természet egymástól való elválását, s ezáltal az egység és harmónia megbomlását.
A felvilágosodás viszonya a kultúrához és civilizációhoz:
Kettős természetű. A század első felében azért bírálják a civilizációt, mert az még nem kellően tökéletes, de naiv optimizmussal tekintenek a kultúra és civilizáció mindenhatóságára. Voltaire angliai tapasztalatai alapján kritizálja a francia fejleményeket. A század második felétől Rousseau fellépésétől felerősödik a természetes embert megnyomorító civilizáció és kultúra elleni támadás.
A felvilágosodás irodalomképe:
A fő cél az ideológia terjesztése, ezért előtérbe kerülnek az ún. eszmeterjesztő műfajok: röpirat, levél, pamflet, állam- és nevelési regény; a lírában a horatiusi óda.
Stílusirányzatai:
1.) A magas művészetben a klasszicizmus a meghatározó. Ismeretelméleti alapja a racionalizmus. Franciaországban ez a boileau-i esztétikán alapul; Németországban inkább világképi jellegű.
2.) Szentimentalizmus:
Hátterében az empirizmus áll. Jellemzője a felfokozott érzelmi telítettség, a világhoz, önmagunkhoz való érzelmi viszony, ember és társadalom ellentéte elleni tiltakozás, fellépés a társadalmi konvenciók ellen az egyén szabad döntése értelmében. Jellemző műfaja: levél, levélregény, elégia.
A Nagy Francia Enciklopédia:
A francia felvilágosodás legnagyobb szellemi teljesítménye. A XVIII. század második fele ismeretanyagának (filozófia, társadalom, történelem, művészetek, életmód, technika) és a francia felvilágosodás eszméinek lexikonszerű összefoglalása. Hatása szinte felmérhetetlen az európai gondolkodás történetében, hiszen a szabad vizsgálódás és gondolkodás szellemét terjesztette.
Eredetileg egy angol lexikon fordításaként indult. Hiányosságait felismerve született meg az igény az újra. 1751 és 1772 között 17 kötet, kb. 60000 címszóval. 1777-ben 5 kötet függelék és két ábrakötet. Főszerkesztője és 1200 címszó írója 1772-ig Diderot, társszerkesztője D’Alembert, a kor legjelentősebb matematikusa. Szemlélete nem egységes, de az egész mű kiadása a felvilágosodás eszmeiségét hirdeti. Az enciklopédia jelen volt minden magyar arisztokrata könyvtárában a felvilágosult abszolutista uralkodóknál. Jelentős hatást gyakorolt az amerikai alkotmányra is.

Jean-Jacques Rousseau (1712–1778)

1712. Genf – 1778. Ermenonville (lásd: Csokonai: A tihanyi Ekhóhoz)
Kispolgári családból származik. Neveltetése és iskolázottsága hiányos. Anyja halála után egy fiatal hittérítőnő, Warrenné veszi pártfogásba, s itt szerzi meg műveltsége alapjait. 1742-ben Párizsba megy. Megismerkedik az enciklopédistákkal. Rousseau írta a zenei címszavakat. 1749: A dijoni akadémia pályatétele: Rombolta-e vagy javította az erkölcsöket a tudomány és a művészet fejlődése? (Rousseau Diderot-t látogatta meg a börtönben, tőle kapta az ötletet, hogy ‘nem’, és erre a ‘nem’-re építette fel egész életművét.) Rousseau válasza: Értekezés a tudományról és művészetről. Első díjat kapott, s egy csapásra ismertté vált. Ráérzett a közigényre, a polgári világból való érzelmi jellegű kiábrándulásra. 1755: Ismét a dijoni akadémia pályázata, ez a magántulajdonra kérdezett rá. Rousseau pályaműve: Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól:
“Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat.”
Rousseau gondolkodásának, munkásságának középpontjában a kultúrkritika áll. Közhellyé vált jelszava: “Vissza a természethez!”, nem a természethez való visszatérést jelenti, hanem filozófiai indíttatású. Tudja viszont, hogy az ún. eredeti és természeti állapotokat visszaállítani már nem lehet, de megkísérli megmenteni azokat a dolgokat, viszonyokat, amelyek még hordozzák, őrzik a természetességet:
– a gyermek ( Emil vagy a nevelésről című regény. A regény bevezetőjében Rousseau nagy erővel fogalmazza meg a civilizáció és természet kettéválását, mely döntésre kényszeríti az embert, választania kell melyik részének tekinti magát: ember lesz, vagy polgár. Az ember a természet, a természetes világ része, teljesen önmagáé, ő a számbeli egység, abszolút egész szám, mely csak önmagával, s a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgár a társadalom tagja, tört szám, mely a nevező függvénye, s melynek értékét az egészhez való viszonya adja, azaz a társadalom összessége (az individuum, kettészakadás emberre és polgárra az újkori irodalom és bölcselettörténet egyik legfontosabb kérdése: pl.: Csokonai: A tihanyi Ekhóhoz, Jókai: Az aranyember, Petőfi: Az apostol). A nevelés célja a természetes ember megvalósítása, azaz megtanítani élni, megszabadítani a szolgai előítéletektől. Nem ismereteket kell közvetíteni, hanem elősegíteni, hogy önmaga tapasztalatokat szerezzen. Elvont dolgokról, Istenről csak a felnőtteknek szabad beszélni. Hatása felmérhetetlen.
– szerelem ( Júlia vagy az új Heloise. Középpontjában Julie és Saint-Preur herceg szerelme áll, mely a társadalmi konvencióktól nem befolyásolt, az egyéni döntésen alapuló szerelmet példázza. Alapja a kultúrtörténet egyik leghíresebb szerelme, Abelard és Heloise középkori története.
– Társadalmi szerződés: Filozófiai, politikaelméleti munka, melyben a népfelség jogát hirdeti. Felfogása szerint a természetes állapotban létezett egyfajta szerződés az uralkodó és a nép között, s ezt kellene felújítani. A többség akaratából választott vezető immár nem uralkodó, hanem megbízott. Mindkét fél számára tisztázni kell a jogokat és kötelességeket. A nép felkelhet uralkodója ellen, ha az nem tartja be a szerződésben foglaltakat, de a vezetők akár terrort is alkalmazhatnak, ha a nép vagy annak egy része megszegi a szerződést.
Az Emil megjelenése után művét mind az egyház, mind a Sorbonne indexre tette (=betiltotta), Rousseau pedig száműzetésbe vonul. Ettől kezdve élete a kényszerképzetek és üldözési mánia időszaka. Utolsó műve a Vallomások, Ágostoné mellett a legnagyobb hatású memoár, már csak halála után jelent meg. A feltárulkozó személyiség előtérbe kerülésével nemcsak a szentimentalizmust példázza, de előlegzi a romantikát is.
A szentimentális életérzés megteremti a maga tájélményét is, a mesterkéletlenül mesterséges tájat, melynek kettős a funkciója: a civilizációból való kivonulás célzott helye ill. felerősíti a hős lélekállapotát. Rousseau ezzel is előkészíti a romantikát:
“Immáron tudhatjátok mit értek szép tájon. Semmi esetre sem síkvidéket, ha még oly szép is. Nekem vízesések kellenek, sziklák, fenyvesek, sötét erdők, hegyek, meredek ösvények föl, le, mellettem pedig lehetőleg minél félelmesebb szakadékok.”

Voltaire (1694–1778)

Eredeti neve: Francois-Marie Arouet. Polgári családból származik. Jogot végez. 1717-ben egy gúnyverséért a Bastille-ba zárják. 1728-ban összetűzésbe keveredik egy arisztokratával. Mikor elégtételt akar venni, a nemes megvereti szolgájával. El kell hagynia Franciaországot, Angliába utazik. Itt alakítja ki magáról az egész Európában elterjedt Voltaire képet. Jellemzői: életművészet, aktivitás, hit az emberi értelem erejében, harc a zsarnokság és a dogmák ellen. 1734–40 között Lady Chatelet pártfogását élvezi, kelet-franciaországi kastélyban él. 1750–53: II. Frigyes udvarában él. 1758: Ferneyben települ le, a francia-német-svájci határon. 1778: XV. Lajos halála után visszatér Párizsba, s belehal az ünneplésbe.
A kor írófejedelme. Uralkodók hódolnak előtte. Névtelen ill. álnéven írt leveleivel izgalomban tartotta egész Európát.
Művei:
Történeti művei:
XIV. Lajos százada (eszményi államformának a felvilágosult abszolutista monarchiát tartja)
Filozófiai művei:
Filozófiai levelek (álnéven vagy névtelenül írt leveleinek zárópasszusa: “Tiporjátok el a gyalázatost!” – egyház)
Filozófiai ábécé
Szépirodalmi művei:
eposz: Henriade
tragédia: Mohamed, Zaire, Oedipus
regény: A vadember, A negyventalléros ember (A XVIII. század egyik alapélménye a világ nyitottsága, új kultúrák és civilizációk ismertté válása. A vademberkultusz poétikai és ideológiai funkciója kettős: egyrészt rámutat a polgár, az európai kultúra felsőbbrendűségére (Defoe: Robinson Crusoe), másrészt a vadember konvencióktól nem befolyásolt látásmódjával rámutat a polgári világ ellentmondásaira, a természettől való elszakadásra; pl.: Montesquieu: Perzsa levelek.)

Candide

Regény: Az ókori hagyományokra visszanyúlva a XVIII. század közepétől – bár az arisztokratikus regiszterben a klasszicista esztétikai elvek uralkodnak, annak műfaji hierarchiájával együtt – a meghatározó műfaj a regény lesz.
Az eposz fenséges műfaj, azaz feltételez egy felettünk álló transzcendens értéket. A felvilágosodás időszakában éppen ez az általános emberiként jelentkező felettünk álló érték válik kétségessé, s ezért szorul háttérbe az eposz. A polgárság igénye már saját mindennapiságára vonatkozik, ezt pedig a regény hivatott kielégíteni. Egyszerre nyújtja a szórakozást, az önismeretet, az információforrást, az életmodell-állítást.
A korai regény típusai (Mihail Bahtyin, az orosz késő-formalista iskola teoretikusa szerint):
1.) Próbatételes kalandregény:
A regény kezdő és végpontja adott. A kezdőpont: a főhőst kimozdítják addigi állapotából, végpont: felkötik vagy megjavul. Közte tetszőlegesen növelhető számú, egymással nem, vagy alig kauzális viszonyban levő epizódok, kalandok sorozata. A történetek során a szereplők életkora nem változik.
2.) Hétköznapi kalandregény:
A jellemzők változatlanok, a színhely azonban többnyire a társadalmi élet perifériája, a bűnözők, a nyomorvilág. Fölerősödik a környezetrajz, hiteles a szociális háttér. (Mark Twain: Koldus és királyfi; Dickens: Twist Oliver)
3.) Fiktív életrajzi regény:
Megjelenik a jellemfejlődés, a lélekábrázolás csírája.
Műfaj:
Tézisregény
Egy filozófiai bölcselet, etikai állítás igazolása vagy cáfolása a műben. A tézis a mű folyamán nem változik, a szereplők viszonya statikus az állításhoz. (Az eszmeregényben a szereplők viszonya dinamikus a filozófiai tételhez, nemcsak a tétel alakítja a szereplőket, hanem a szereplők is formálják a tézist – Dosztojevszkij regényei.)
Kiindulópont: Leibniz (1646–1716) német filozófus Teodicea (=istentan) című művéből kiragadott állítás: “Az adott világ a lehetséges világok legjobbika, máskülönben nem lett volna ésszerű Istennek, hogy egyáltalán teremtse” – lex optimi, az optimizmus törvénye. A szövegkörnyezetből kiragadott állítást Voltaire könnyedén cáfolja anélkül, hogy Leibniz logikai konstrukcióját szétzúzná. (Leibniz a gondolkodástörténet egyik legjelentősebb alakja, filozófus, matematikus, fizikus, a formális logika megalkotója.)
Utaztatóregény, pikareszkregény (=csavargóregény), próbatételes kalandregény.
Kiindulópont:
Vesztfáliában kezdődik, Törökországban fejeződik be.
Helyszínek: Bulgária, Hollandia, Lisszabon, Cádiz, Buenos Aires, Paraguay, Fülesek országa, Cayenne, Eldorádó, Surinam, Bordeaux, Párizs, Portsmouth (Anglia), Velence, Konstantinápoly
A szereplők életkora:
Candide, Pangloss – nem változik.; Kunigunda – változik
Candide számára Kunigunda jelenti az eszményt, életének, küzdelmének értelmét. Életkora, szépségének elvesztése azt jelzi a mű végén, hogy mi lesz az eszméből, eszményből mire eljut hozzánk, mire sajátunkká lesz.
Eldorado problémája:
Az ideális társadalom, az anyagi jólét világa. A társadalmi szintű lex optimi megvalósulása. Candide mégis elvágyik innen, s ez nem csupán a próbatételes kalandregény poétikai következménye, hanem annak a felismerése, hogy önmagában a tökéletes társadalom nem biztosítja az ember boldogságát, amennyiben hiányzik a személyes motívum, a boldogság egyéni átélése.
A regény zárlata: vitatott.
Ironikus. Groteszk távolság van a kalandok sorozata és a befejezés hétköznapisága között. Szarkasztikus módon állítja elénk a kispolgári életformát, mint az élet értelmét.
A “műveljük meg kertjeinket!” felszólítás a célirányos emberi munkát dicséri, hiszen a világban a káosz, az ésszerűség és a gondviselés hiánya uralkodik, ezért legalább a magunk szabta szűk keretek között próbáljuk megvalósítani a rendet és a harmóniát.

A német kultúra a XVIII. század második felétől kb. 1820-ig

A klasszikus német filozófia:

Társadalmi politikai háttér:
1648: a 30 éves háború vége – Németország apró fejedelemségekre esik szét; megkésettség, széttagoltság lesz jellemző a német fejlődésre. A tényleges politikai, társadalmi cselekvés helyett a művészet és a filozófia válik a polgári tudat, a fejlődés hordozójává. Ez a korszak a német klasszika időszaka (utalva az uralkodó stílusirányzatra és a minőségre), legjelentősebb alkotójáról Goethe-korának is nevezik. A filozófia-történetben az antikvitáshoz fogható korszak. A fő kérdés a megismerő alany (szubjektum) és a megismerés tárgya (objektum) viszonya.
Kant:
A tudat határozza meg a létet, de nem a dolgot magát, hanem csak azt a módot, amint az a tudatban jelentkezik.
Művei:
A tiszta ész kritikája (kritika = elemzés) – Kant azokat a határokat keresi, amelyeken belül lehetséges, s amelyeken túl nem lehetséges a megismerés.
A gyakorlati ész kritikája – Kant erkölcstanát tartalmazza. Miként határozható meg az emberi cselekvés helyes vagy helytelen volta? Fő terminusa a “kategorikus imperativus”, a feltétlen parancs: “Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája (=szubjektív elv) a mindenkori törvényhozás elvéül szolgálhasson. Szabad, ennél fogva erkölcsileg jó csak az olyan akarat lehet, mely önmaga törvényhozója.” A mű szállóigévé vált zárópasszusa: “A csillagos ég fölöttem, s az erkölcsi törvény bennem.”
Az ítélőerő kritikája – Kant esztétikai nézeteit tartalmazza. Egyik központi kategóriája a szép: “A szépség egy tárgy célszerűségének a formája, amennyiben azt a cél képzete nélkül vesszük észre rajta.” – népszerű változata: “Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Fichte:
Az objektum feloldódik a szubjektumban, ez a szubjektív idealizmus.
Schelling:
A szubjektum és az objektum azonos, ez az objektív idealizmus.
Hegel:
Egységes filozófiai rendszert hoz létre. Felfogásának lényege, hogy természet, ember, történelem célelvű (=teleologikus) utat jár be, melynek végpontja a történelemre vonatkozóan a polgári társadalom, emberre, természetre vonatkozóan az Abszolút Szellem. A fejlődés mozgatója az ellentétes erők összeütközése (tézis ( antitézis), majd időleges szintézise, melyen belül új, magasabb rendű ellentétek jönnek létre. Ez a dialektika, azaz a világ jelenségeit vizsgáló, magyarázó módszer, gondolkodásmód, másrészt filozófiai irányzat. Hegel világmagyarázattá tette a dialektikát. A történeti és dialektikus folyamatban a megismerő és cselekvő tudat (szubjektum) és megismerése, cselekvése tárgya (objektum) kölcsönhatásában van. “Az ember maga teremti magát a történelemben, mert szabadság és meghatározottság (determinizmus) nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező ellentét.”
Esztétika:
Arisztotelészhez hasonló, zárt esztétikai rendszert hozott létre. A tartalom és a forma viszonya alapján különböztette meg az emberiség kultúrájának korszakait:
1.) Szimbolikus korszak:
Az Ókori Kelet művészete. Az eszme keresi a megfelelő formát, de az túlnő rajta. Meghatározó művészeti ág az építészet.
2.) Klasszikus korszak:
A görögség művészete. Tartalom és forma egységet alkot. Meghatározó művészeti ág a szobrászat.
3.) Romantikus korszak:
A kereszténység kultúrája. Az eszme túlnő a formán. Meghatározó művészeti ág a zene, a líra és a festészet.
4.) A nem művészi korszak:
A tudomány és a filozófia a meghatározó, ez a polgári világ kultúrája.

A német klasszicizmus esztétikája

Az új görögségeszmény esztétikai és kultúrtörténeti következményei:
Háttér: A XVIII. század első évtizedeitől megindul az érdeklődés a görög művészet iránt. 1738-ban megtalálják a Theatrum Herculaneum feliratát, majd elkezdődnek a pompei-i ásatások, s a görögségélmény hirtelen élővé válik.
Winckelmann (1710–1768):
1748-ban Drezdában elkészíti az antikvitásgyűjtemény katalógusát.
1763-ban Rómában kinevezik az antikvitás felügyelőjének. Ő tekinthető a modern régészet megteremtőjének.
1755: Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban című műve jelenik meg. Ez a német klasszicizmus elméleti alapvetése. Kiindulópontja, hogy a görög művészet az etalon, megvalósítója a művészi tökéletességnek. A miméziselméletnek megfelelően ők már kiválasztották a gazdag, de kaotikus természetből ami szép és utánzásra érdemes. Ily módon ezt a munkát már nem érdemes elvégezni, ésszerű, ha a természet helyett a görög művészetet utánozzuk; azaz a természet mimézise helyett a mimézis mimézise a követendő. A görög művészet tökéletességét az adja, hogy benne esztétikum, bölcselet és erkölcs szerves egységet alkot. A Laokoón-szoborcsoport kapcsán fogalmazza meg a német klasszicizmus másik művészi eszményét, a “nemes egyszerűség és csöndes nagyság” elvét. (Winckelmann nézetei alapvetően félreértésen alapulnak. A máig köztudatban élő idealizált görögségképet többnyire római kori utánzatok, gipszmásolatok alapján rajzolta meg. A fehér márvány bűvöletében élő Winckelmann nem tudhatta, hogy ez a tulajdonság részben a másolatoké, részben az időnek köszönhető, hiszen a görög szobrok festettek voltak.)
Felfogásának hatása:
1.) A kultúra egyetemes.
2.) Olyan közös kultúrkincs, amiből mindenki meríthet, sőt merítenie kell.
3.) Nem az eredetiség a fontos, mely megszakítja a kultúra folyamatosságát, hanem a követés.
4.) Mivel felhalmozott kultúrkincsről van szó, “a művészet variáció, kombináció, permutáció”. (Babits)
5.) A modern klasszicizmus-felfogás a XX. században a két világháború között részint az avantgárd ellenhatásaként jön létre; lényegét már nem az antikvitás követésében látja, hanem tágabb értelemben az európai kultúra folytonosságának felvállalásában.
Babits 1925. Új klasszicizmus felé című tanulmánya: “A klasszicizmus az inga nyugalmi állapota.”
1944. T. S. Eliot tanulmánya: Mit jelent az, hogy klasszikus?
6.) A klasszicizmus és a posztmodern viszonya:
Napjaink meghatározó művészeti, esztétikai irányzata és módszere a posztmodern. Alapvető jellemzője a rájátszás, az átvétel akár tudatos, akár öntudatlan, akár feltüntetett, akár észrevétlenül a szövegbe simuló. Ezzel rokonságot mutat a klasszicizmus írói tulajdonjogot nem ismerő módszerével.
7.) A klasszicizmus, mint stílusirányzat jellemzője a formai letisztultság, a kiegyensúlyozott kompozíció, belső és külső harmónia, antik szókészlet és mitológia használata, a tiszta műfajiság, antik strófaszerkezetek, stb.
Lessing:
Laokoón, avagy a festészet és költészet határairól című műve:
Vitázik Winckelmann-nal. Szerinte a szobrászat sajátosságait erőlteti rá minden művészeti ágra, holott mindegyiknek megvan a sajátossága. Az egyes művészeti ágak autonómiáját hangsúlyozza.
A hamburgi Dramaturgia című folyóiratban teszi közzé drámaelméleti írásait. Elveti a boileau-i szabályokat, hiszen a francia klasszicizmus szerinte félreérti Arisztotelészt. Arisztotelész elveinek megvalósítója nem Racine, hanem Shakespeare az ún. zárt tragédiákban (pl.: Othello).
Minden kornak meg kell találnia a maga esztétikai elveit, és kétségbe vonja az irodalomban a tiszta műfajiság lehetőségét. A színházi gyakorlatban egyik megteremtője a polgári drámának, a középfajú drámának, a színműnek: A bölcs Náthán, Minna von Barnhelm.
Herder:
– Értekezés a nyelv eredetéről című munkája: “A költészet az emberiség anyanyelve.”
Az ősi állapotban minden megnyilatkozás költészet volt, mert nyelv és valóság egybeesett; ez az egység fokozatosan megbomlott, s a nyelv romlásnak indult. Vissza kell állítani a harmóniát, vissza kell térni oda, ahol az egység még megvolt, vagy még létezik: a népköltészethez. Herder a fogalmon nem csupán és nem elsősorban a folklórt érti, hanem azon alkotásokat, melyekben szerinte nyelv és valóság egy (pl.: Biblia, Homérosz, Shakespeare, Dante, Goethe). Herder hatására szerte Európában megindul a folklórkutatás és -gyűjtés (Ármin és Brentano: A fiú csodakürtje című gyűjteménye, a Grimm testvérek mesegyűjteménye). Herder törekvése mögött önkéntelenül is a nemzeti identitás problémája áll, azaz a nemzet saját történetét, leszármazását, az ősinek tartott népköltészettel is igazolni akarta. Minden nép kultúrája különbözik egymástól, az eltérő történeti és nemzeti jelleg miatt. S éppen ezért az egyes művek lefordíthatatlanok a másik nyelvre a mű lényegének megsértése nélkül.
– Filozófiai eszmék az emberiség történetében:
Herder viszi be az európai gondolkodástörténetbe az organikus fejlődés elvét és eszméit. Kétfajta kultúrát különböztet meg: az organikus belső fejlődésű szerves kultúra és az imitáción, követésen, átvételen alapuló kultúra. Herder a görög kultúrát tartja az utolsó szervesen fejlődőnek, a római már ennek imitációja. A középkor a maga egyetemességével és internacionalizmusával elzárta a szerves fejlődés lehetőségét. Vissza kell állítani az önfejlődés útját. Az organikus történet- és művészetfelfogásból következik, hogy az emberi élet analógiájára minden népnek megvan a maga életkora. Minden nép és kultúra időleges. A mű 16. könyvében fogalmazza meg a magyarokra vonatkozó híres-hírhedt nyelvhalál gondolatát: “Itt vannak ők (magyarok), most szlávok, németek és más népek között, mint az ország lakosságának kisebbik része, s századok múlva nyelvüket is alig lehet megtalálni.”
Sturm und Drang (=vihar és előretörés):
A fiatal Németország szellemi mozgalma a XVIII–XIX. század fordulóján. Az elnevezés Klinger 1755-ös hasonló című drámájából ered. Radikális szakítást jelent a merev klasszicizmussal, mindenfajta kötöttséggel, a szabadság és az énkultusz jegyében. A drámában intenzív cselekményvezetés, mozgalmasság, fordulatosság jellemző. Önmagában maradandó értéket a mozgalom nem hozott, de szinte mindenkit megérintett a XVIII. század végén a német kultúrában (Goethe, Schiller).
Schiller:
Esztétikai nézetei: A naiv és szentimentális költészetről (1795):
Az újkori esztétikatörténet egyik legnagyobb hatású műve, az egység szétesésének legerőteljesebb esztétikai megfogalmazása. A két fogalmat történeti és esztétikai szempontból is vizsgálja. A naiv költészet én és világ, ember és természet szimbiózisa jellemzi. Az én azonosul a természettel és kiteljesedik benne, eszmény és valóság egybeesik. Ábrázolási módszere az objektivitás. Meghatározó műfaja: az eposz. A szentimentális költészet a modern kor művészete, ember és természet diszharmóniája jellemzi. Ábrázolási módszere a szubjektivitás. A meghatározó műnem: a líra. A szentimentális költő számára eszmény és valóság megbomlott harmóniájának ábrázolására három mód nyílik:
szatirikus – a valóság, mint az eszmény hiánya jelenik meg
idillikus – a képzelet helyreállítja a harmóniát
elégikus – ideál és reál szembeállítása
Goethe (1749–1832):
Kiteljesedett életet és életművet hagyott hátra, már életében klasszikusként tisztelték. A XVIII., XIX. század eleje összes stílusirányzatában alkotott: rokokó, Sturm und Drang, klasszicizmus, szentimentalizmus, romantika. Mindebből azonban félreismerhetetlenül egyénit szintetizált. Az összegző jelleg megmutatkozik a műfaji és műnemi teljességben is.
A drámaíró:
Götz von Berlichinger – lovagdráma
Clavigo – Boumarchai: Figaro házassága című műve nyomán írt színmű
Stella – szerelmi tragédia
Egmont ( Beethoven: Egmont nyitány
Tasso – hatalom és művészet viszonya
A természetes leány
Faust – Az életmű központi műve. Többször is nekifut:
1775: Ős-Faust
1808: Faust 1. rész
1832: Faust 2. rész
A téma nem saját lelemény. A tudós, aki eladja lelkét az ördögnek, már a középkori német népkönyvekben szerepel, s feldolgozta Marlowe is Doktor Faustus címmel. A Faust az európai kultúra és emberkép egyik jelképe, melynek jelképe a meg nem elégedés, a teremtő nyugtalanság, az emberi kiteljesedésért vívott küzdelem.
Műfaja: világdráma, emberiség-költemény (ember és világ alapvető kérdéseit feldolgozó mű; drámai költemény vagy lírai dráma, nem a külsődleges drámai cselekmény a fontos, hanem a szereplők gondolatai, önmagukkal és környezetükkel folyatott vitája; minden külsődleges esemény a szereplőkben lejátszódó belső folyamatoknak van alárendelve).
Az elnevezés Shelley: Megszabadított Prométeusz című művének műfajmegjelöléséből ered. (Calderon: Az élet álom; Milton: A küzdő Sámson; Byron: Manfred, Káin; Ibsen: Peer Gynt)
A prózaíró:
1774: Werther szerelme és halála – szentimentális levélregény
1809: Vonzások és választások – a tudatalatti jelenségek vizsgálata
Wilhelm Meister tanulóévei
Wilhelm Meister vándorévei – nevelési ill. fejlődési regény (nevelési regény = egy külsődleges pedagógiai szempont alapján történik meg a személyiség alakítása, formálása; fejlődési regény = a személyiség önfejlődése a külső és belső hatásokra)
A lírikus:
Szinte minden műfajban alkotott. Szintézisét adja a német líra addigi fejlődésének, és a világlíra eredményeinek.
Római elégiák
Szonettek
Isten és világ
Nyugat-keleti díván (=verseskötet) – El Hafisz XIV. századi költő maszkja mögé bújik.
Marienbadi elégiák (Resnais: Tavaly Marienbadban)
Xéniák (=irodalmi, művészeti tárgyú epigramma)
Legjellemzőbb műfaja a Lied. Ő emeli a dalt filozófiai magaslatba; az egyedi érzést általános szintre emelve a kimondás pillanatában.
Vándor éji dala (1780.):
Goethe az ilmaneui vadászház falára írta fel a verset, s halála előtt elment még egyszer megnézni.
Szövegszint: A vándor alkonyatkor úton van a megpihenés, a cél felé.
Tágabb értelmezés:
– Az úton levés az életben való vándorlás jelképe; a születéstől a halálig tartó ív, az élet megpróbáltatásaiban megfáradt ember vágya szólal meg a végső megnyugvásra.
– Az ember halála a megnyugvás. A halál nem tragikus lezárása az életnek, hanem az élet időlegessége után a természet örök rendjébe és harmóniájába való belesimulás.
A kedves közelléte:
Goethe panteista világképének megfelelően most a legfőbb érték, a szerelem hatja át a világot, minden jelenségében a kedves alakja tükröződik. A szerelem humanizálja a világot.
Balladák:
A Tündérkirály:
Német népmondára építkezve ill. nemzetközi vándormotívum alapján készült a ballada. A párhuzamosan futó párbeszédeket a kisfiú személye köti össze. A vágtatás egyszerre menekülés a halál elől és rohanás a halálba.
A kincskereső
A bűvészinas
Korinthoszi menyasszony
Goethe és Schiller barátsága: 1794–1805
Schiller (1759–1805):
Drámái: Haramiák – lovagdráma; Ármány és szerelem – polgári dráma; Tell Vilmos; Don Carlos
Schiller tragédiáinak alapvető kérdése a szabadság problémája. Goethe szerint korai műveiben a fizikai szabadság, a későbbiekben a szellemi szabadság. Schiller szerint az ember lelkiismerete és akarata szabad, de kiszolgáltatottja a történelmi valóságnak, a külső körülményeknek, ebből fakad tragikuma. A hősök számára a halál nem tragikus, hiszen éppen haláluk révén részesülhetnek az eszmék teljességéből, az istenek örökkévaló világából.

A magyar felvilágosodás

1772 – Bessenyei György: Ágis tragédiája
1825 – Vörösmarty: Zalán futása; első reformországgyűlés
Mária Terézia, II. József, Ferenc császár uralkodásának időszaka.
Fő probléma: A polgárosodás és a nemzeti érdek ellentmondásos viszonya.
Két korszak:
1772–1795 (Martinovicsék kivégzése, s egyúttal a magyar irodalom és művelődéstörténet “lefejezése”)
1795–1825
Bár az első korszakban politikai jellegű törekvések is voltak, valójában az egész felvilágosodás ideje a politikai, gazdasági, társadalmi, identitásbeli, kulturális törekvése nyelvi kérdésként vetődtek fel.
1711 után háttérbe szorul a magyar nyelv, a német és a latin kerül előtérbe. Az ellenálló tiltakozás csak látszólag nyelvi kérdés, valójában az anyanyelv a függetlenség és nemzeti identitás gondolatának hordozója. (II. József az adminisztráció területén kötelezővé tette a birodalomban a német nyelv használatát, ez ugyan elősegítette a modern közigazgatás és polgárosodás fejlődését, a latin nyelvűség magyar védelme viszont a Habsburg centralizáció ellen való tiltakozás volt.) Az anyanyelv előtérbe kerülését egyéb szempontok is indokolták:
– A klasszicizmus esztétikája: alkalmassá tenni a nyelvet antik szerzők fordítására.
– Herder organikus nyelvszemlélete szintén a nemzeti nyelv fejlesztését ösztönözte.
A programadó röpiratot Bessenyei György írta 1778-ban Magyarság (=magyar nyelv) címmel:
Megindul a tudományok magyar nyelvű szókincsének megteremtése:
Dugonics András: Tudákosság I–II. (magyar nyelvű matematikai szókincs)
Fazekas–Diószeghy–Földi: Füvészkönyv (magyar nyelvű botanika)
Kísérlet az egységes ortográfia (=íráskép) és helyesírás kialakítására:
1805–06 Jottista–ypszilonista háború.
Kísérlet a magyar nyelvű stilisztika megteremtésére:
Révay Miklós: Szép magyar toll
Kísérlet a magyar irodalomtörténet megalkotására, a régi magyar irodalom számbavételére:
Révay Miklós: Antiquitates
Vita az anyanyelv fejlesztésének módjáról, a fordítás és eredetiség kérdéséről. (Kazinczy és köre a fordítás elsődlegességét hirdette):
Batsányi János: A fordításról
Törekvés az időmértékes verselés egységesítésére: prozódiai vita Révay, Rájnis és Baróti Szabó között.
Megindul a magyar nyelv eredetének és rokonságának kutatása:
1770: Sajnovics János: Demonstratio... (a magyar és a lapp nyelv rokonságát mutatta)
1799: Gyarmathy Sámuel: Affinitas... (magyar és több finnugor nyelv rokonságát mutatta)
1784: A nagyszombati egyetem előbb Budára majd Pestre kerül, s megalakul az első magyar nyelvű tanszék Révay Miklós vezetésével. (A matematika-tanszék vezetője: Dugonics András, a történelmi tanszéké: Pray György.) A XVIII. század közepén megtalálják Anonymus gesztáját, majd a század végén lefordítják magyarra, s ezzel a nemzeti történelem ill. a nemzeteszme megkapja tudományosnak hitt alapját.
Megindul a magyar nyelvű sajtó:
1780: Rát Mátyás: Magyar Hírmondó – ez az első magyar nyelvű újság.
1788: Kazinczy–Batsányi–Baróti Szabó: Magyar múzeum; Kassán jelenik meg; első magyar nyelvű folyóirat.
1789: Kazinczy: Orpheusz címmel indít lapot (Kazinczy szabadkőműves neve)
1794: Kármán József – Pajor Gábor: Uránia című folyóirata. Elsősorban eredeti magyar műveket közölt.
Megindul a magyar nyelvű színjátszás:
1790: Az első magyar nyelvű előadás, de még csak alkalmi társulattal, írókkal, költőkkel, művészekkel.
1792: Az Első Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság Budán jön létre Kelemen László vezetésével.
1792. ősze: Kolozsváron is magyar nyelvű társulat áll össze.
A korszak valamennyi nyelvművelő és művelődési röpirata kiemelt fontosságot tulajdonít az anyanyelvű színháznak.
A XIX. század első két évtizedét az ún. nyelvújítási harc korának nevezhetjük.
Műfajok:
Az eszmeterjesztés legfontosabb műfaja a levél és a röpirat (lásd: Kazinczy 22 kötetes levelezése).
Szépirodalmi műfajok:
Regény – a polgárosodó ízlés megjelenésének kifejezője
Dugonics András: Etelka, vagy egy igen erényes magyar leány
Bessenyei György: Tariménes utazása
Kármán József: Fanni hagyományai (szentimentális levélregény)
Verses epika:
Gvadányi József: A peleskei nótárius (=jegyző)
Fazekas Mihály: Lúdas Matyi
Dráma:
Az anyanyelvű színházzal megnő a darabok iránti igény. Eredeti művel nem is elégíthető ki.
– regényátdolgozások, dramatizálások, klasszikusok magyarítása és aktualizálása: Shakespeare: Lear király ( Szabolcs vezér.
– fordítások: Kazinczy: Hamlet; Csokonai, Bessenyei, Bolyai Farkas eredeti művei.
Líra:
Epigrammaköltészet:
Kazinczy: Tövisek és virágok – a nyelvújítási harc kiváltói.
Irodalmi központok:
Szabadkőműves-páholyok:
A XVIII. században létrejövő szellemi mozgalom, mely a liberalizmus eszmeköréből indul ki, s deklarált célja a testvériség eszméinek elterjesztése, a világ szellemi és erkölcsi újjáépítése. Az elnevezést onnan kapta, hogy jelképrendszerét, díszleteit és rituáléját a középkori kőművescéhek jelvényeiből, attribútumaiból veszi. (Kazinczy, Verseghy)
A bécsi testőrírók:
Mária Terézia hozta létre Bécsben a magyar testőrséget, mely kivételezett helyzetet élvezett, s paradox módon éppen ez a helyzet ébresztette rá őket a hazájuk iránti kötelességükre. (Bessenyei)
Nemesi udvarházak, kúriák:
(Berzsenyi)
Diákönképzőkörök:
(Csokonai)
Irodalmi szalonok
Stílusirányzatok:
Klasszicizmus:
– 1795-ig a klasszikus triász időszaka (Révay, Baróti Szabó, Rájnis, Virág Benedek, a magyar Horác)
– 1795-től Kazinczy és Pesti triásza (Horváth István, Vitkovics Mihály, Szemere Pál)
Deákos klasszicizmus:
Az iskolai retorikai és poétikai gyakorlatokból kinövő klasszicizmus.
Szentimentalizmus:
(Ányos Pál, Dajka Gábor, Kármán József)
Rokokó:
Német és olasz közvetítéssel jut el Magyarországra. A barokk heroikus világképével szemben az apró műfajok és műformák, pásztor idillek jellemzik. Stílusára a formabravúr, a játsziság, könnyedség jellemző. A mitológiai alakok közül elsősorban a szerelmi témakörhöz kapcsolódókat kedveli (Ámor, Cupido). Mindez azonban gyakran a fájdalom palástolására szolgál (Watteau: Síró bohóc). (Csokonai, Fazekas, Ányos)
Népiesség:
Német közvetítéssel érkezik, elsősorban Herder hatására.
(Csokonai, Fazekas)

Bessenyei György (1747–1811)

1747. Bercel – 1811. Pusztakovácsi
A magyar felvilágosodás első korszakának legnagyobb alakja. 1765-ben Bécsbe kerül Mária Terézia testőrségébe. 1773-ban kilép és a protestáns ügyek intézője lesz. 1780: Mária Terézia könyvtárosa. 1782-től II. József megvonja tőle a fizetést, és Bessenyei visszatér Magyarországra, előbb szülőfalujába, majd 1787-től Pusztakovácsiba. Bekapcsolódik ugyan a magyar közéletbe és Kazinczy révén az irodalmi életbe is, de erőfeszítései, nagyra törő tervei többnyire visszhangtalanok. Minden műnemben megteremti azt az alapot, melyre építkezhet a magyar felvilágosodás.
Művei:
Értekező próza:
Magyarság
Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (Akadémia felállítását szorgalmazza)
Filozófiai művek:
A Holmi (vegyes írások)
A Bihari remete (élete végén, magányában írt nagyszabású filozófiai mű részletei)
Színművek:
Ágis tragédiája
A filozófus (legkarakterisztikusabb alakjáról, a parlagi nemesről Pontyi néven is ismert)
Buda tragédiája (Arany merít belőle Buda halála című művében)
Regény:
Tariménes utazása (egy francia államregény magyarítása)
Líra:
A Tiszának reggeli gyönyörűsége
Bessenyei György magáról

Batsányi János (1763–1845)

1763. Tapolca – 1845. Linz
1795-ben letartóztatják (Martinovicsék kapcsán), majd Kufsteinbe zárják. Itt születnek meg legszebb lírai versei, az ún. Kufsteini elégiák. Szabadulása után Bécsben marad, s feleségül vesz egy osztrák költőnőt. 1809-ben Napóleon megszállja Bécset, s Batsányi fordítja le Napóleon magyarokhoz szóló kiáltványát. Követi a császárt Párizsba, évjáradékot kap tőle. 1817-ben, Napóleon bukása után újra börtönbe kerül; felesége közbenjárására Linzbe száműzik.
A reformkori ifjak szellemi elődjüknek vallották, s próbálták Magyarországra hívni, de ő elállt ettől. Művelődéstörténeti jelentősége nagyobb, mint a szépírói. Megindítója az első magyar folyóiratnak. Fontos elméleti munkája A fordításról című. Börtönből való szabadulása után Bécsben megindítja a Magyar Minerva című könyvsorozatot. Lefordítja az ún. Ossziáni dalokat. (Az ún. Ossziáni dalok, a kultúrtörténet leghíresebb hamisításai. McPherson adta ki őket, mint eredeti skót-kelta ősrégi énekeket, melyeket a korabeli közvélemény Homérosszal azonos szintűnek vélt. A kor pesszimista, borongós hangulatára kiválóan rímeltek a versek. Csak a XIX. század közepén fedezték fel, hogy hamisítványok.)
Művei:
A franciaországi változásokra (1789.):
Programvers. Műfaja epigramma. Kettős megszólítást és felszólítást tartalmaz; a francia forradalom példáját az elnyomottakra és elnyomókra egyaránt vonatkoztatja, s a forradalomtól, a francia változásoktól várja a társadalmi igazságtalanság megszűnését és a nemzeti önrendelkezés megvalósulását. Érvrendszerében a rousseau-i gondolatok a nemzeti függetlenséggel nem rendelkező országok jogos követelésével társulnak.
A látó (1791.):
A cím jelentése valójában: a jós. A vers legfőbb szervezőelve a polgári liberalizmusnak a forradalom jelszavában megfogalmazott elve, ezt tartalmazza a vers tételmondata: “Uralkodjék köztünk...” A vers képanyaga jellegzetesen a felvilágosodás kedvelt toposzaiból áll: fény és sötétség ellentétére épülnek.

Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805)

Csokonai fogadtatása, értékelése:
1.) Kortársi megítélése ambivalens. A korszak vezető esztétái, Kazinczy és köre merev klasszicista platformról ítélték meg költészetét. Ezt tükrözi leghívebben Kölcsey 1815-ös recenziója (=ismertetés, bírálat, kritika), melyben éppen azt veti Csokonai szemére, ami költészetében újszerű volt. Elismeri ugyan költői tehetségét, de elítéli eredetiségét, könnyedségét, játékosságát, és póriasnak minősíti a népköltészethez való fordulását. Úgy látja, hogy a sok alkalmi verssel Csokonai aprópénzre váltotta tehetségét. A halála után fellobbanó Árkádia-pörben a költő csupán apropó a két ízlésirány – Kazinczy és a debreceniek – összecsapásában. Kazinczy ‘Et in Arcadia vivo’ (=Árkádiában élek én is) feliratot javasolta Csokonai debreceni síremlékére. Fazekas szerint a felirat sérti a költő személyét, hiszen Árkádia a marhák legelőhelye, míg Kazinczy szerint a költők szállása.
2.) A reformkor és a romantika korában Csokonai nem élő költői hagyomány, Petőfi is csupán a garabonciás diák alakját rajzolja meg Csokonai című versében.
3.) Újrafelfedezése a Nyugat első nemzedékénél történik, elsősorban Ady és Tóth Árpád részéről, s Ady teszi meg a meg nem értett, az elátkozott magyar költő jelképévé (Vitéz Mihály ébresztése).
4.) Az ’50-es években beillesztik a magyar irodalom vörös vonulatába, s a forradalmár–költőt, a Petőfi-elődöt látják benne.
Költészetének rétegei, a stílus- és ízlésirányok hatása:
a.) A deákos klasszicizmus ill. az iskolai versgyakorlat hatása:
Egész életét és költészetét meghatározták a Debreceni Református Kollégiumban töltött évek. Itt bontakozott ki kivételes költői tehetsége, itt szerzi meg korát meghaladó műveltségét; több nyelven beszél, ír.
(Poeta natus – született költő, az eredeti tehetség; poeta doctus – tanult költő, tudós költő, a hagyományokat követő költő.)
Formakészségéért, verseinek zeneiségéért társai Cimbalomnak nevezték. 1795-ben a halasi és kecskeméti legációról (=adománygyűjtés a kollégium javára) nem tér vissza, hanem fölutazik Martinovicsék kivégzésére. S ezt követően kizárják a kollégiumból. A hagyományos értelmezés szerint a konzervatív kollégium és a haladó, a felvilágosodás eszméit valló Csokonai között kenyértörésre került sor. Az újabb kutatások szerint Csokonai nem tudott elszámolni a legáción szerzett pénzzel. Szabó Magda véleménye szerint az 1795 után szigorodó politikai légkörben kényszerítették a kollégiumot, hogy megváljon rebellis (=lázongó) és legkedvesebb fiától. Szauder József Az estve és Az álom című tanulmányában mutatta ki a kollégiumi versgyakorlat hatását Csokonai költészetében. Két verstípust műveltek:
– a sententia költészetet, mely egy többnyire antik eredetű bölcsesség verssé formálása volt.
– a pictura költészetet, mely természeti jelenség vagy emberi karakter verssé formálása volt.
Az életmű nagy része már a kollégiumban elkészült, később ezeknek a finomítása, átdolgozása történik meg.
Az estve (1794.):
Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró versből bölcseleti ódává emelkedik.
Szerkezete:
1–2. egység: piktúra; klasszicista vonásokkal az iskolai versgyakorlatból örökölve a stíluseszközök tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők, metaforák, alliterációk nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet szépségét is érzékeltetik.)
A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció diszharmóniáját.
A 4. egység megszólítással és költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau tanait követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem született”. Az általános érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja.
Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett.
A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Az utolsó sorban az ‘ember’ szó használata ismét Rousseau-ra utal, tehát nem biológiai, antropológiai, hanem filozófiai értelemben használja a kifejezést (lásd: Emil, vagy a nevelésről bevezetője).
Stilisztikai szinten a vers élesen kettéválik a piktúrára és a szentenciára, eszmei szinten azonban szorosan összetartoznak, ellenpontozzák egymást. A verselés felező tizenkettes; Bessenyei tette a felvilágosodás korában a gondolati-leíró versek, költemények versformájává.
Konstancinápoly (1794.):
Alapja: Egy város leírása.
A piktúra rész keleties mozgalmasságot áraszt a fölvillantott életképekkel, s ehhez szerencsés költői eszköz a múzsa társulhívása. A szentencia rész a “Denevér babona...” felkiáltással kezdődik. Csokonai ötvözi a voltaire-i antiklerikalizmust és racionalizmust Rousseau érzelmeket felszabadító törekvésével. Az emberiség harmóniájának és testvériségének alapja, hogy megszabaduljanak a megosztó és a józan észnek, tapasztalatnak ellentmondó vallási dogmáktól. Csokonai ugyan a mohamedán vallásra utal, ám beleszövi a katolikusok pénteki böjtjét is. A vers zárlata a költőre jellemző jövőbeutalással fejeződik be, ismételten ódává emelve a költeményt.
Zsugori uram:
Előzménye: Egy fösvénynek leírása
b.) Diákköltészet:
Minden nagyhagyományú alma mater (=iskola) féltve őrzött kincse és továbbítandó értéke a diákköltészet. Jellemzője a tanárok ill. a tanulandó tárgyak, a közvetített értékek kigúnyolása. Ennek jellemző módja az emelkedett formához rendelt kisszerű tartalom (pl.: Óda az árnyékszékhez).
c.) Népiesség:
A német (Herder) közvetítéssel eljutó népiesség egyik első képviselője a magyar irodalomban. Az ő nevéhez fűződik az első magyar népies helyzetdal: Estve jött a parancsolat (1791.), átdolgozva: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (1802.). Az ő nevéhez fűződik az első magyar tündérmese lejegyzése: A méla Tempefői című színműben. Viszonya azonban ambivalens a népiességhez. Szuszmir, a kályhafűtő Fegyverneki két lányának mondja el a mesét, de csak Éva, a kisebbik és műveletlen hallgatja végig, Rozália, a felvilágosult hölgy rájukcsapja az ajtót. Ha stilisztikai szempontból nem is, gondolatiságát tekintve idesorolható a népnevelés és népoktatás fontosságát hangsúlyozó Jövendölés az első oskoláról a Somogyban című programadó költeménye.
Lefordítja a Homérosznak tulajdonított Békaegérharc című komikus eposzt, melyben a diákköltészeti hangvétel és a népiesség keveredik.
d.) Rokokó:
A hatás legteljesebben két ciklusban, a Lilla-dalok és az Anakreoni-dalok címűekben jelentkezik. A hatás legfontosabb jellemzője Csokonai formakultúrájának rendkívüli gazdagodása. A látszólag könnyed forma egyszerre érzékelteti a személyes boldogság megtalálásának reményét és a pillanatnyi idillek mulandóságát.
A fogadástétel
A szamóca
Az alvó Lillára
A boldogság
A méhekhez
Az alvó Lilla felett
Az esküvés
Búcsúvétel
Egy tulipánt hoz (az első magyar szimultán vers)
e.) Szentimentalizmus:
Stíluseszközeiben nehezebben, világképében határozottan megragadható. A világból, a társadalomból kitaszított vagy onnan önként távozó ember fájdalma szólal meg. A felfogásnak megfelelően a díszlet gyakran a természeti környezet, ahol a természet egyes jelenségeivel felerősíti vagy ellenpontozza a lírai én fájdalmát.
A Magánossághoz (1798.):
Életrajzi háttér: a Lilla-szerelem vége, kicsapatás, állásnélküliség. Csokonai a hiányból, a szükségből teremt erényt, hiszen a magánosság nála nem, illetve nem elsősorban fájdalmas lélekállapotot jelent, hanem kivételezett élethelyzetet, mely elől elzáratnak a társadalom különböző rétegeihez tartozó alakjai. A magánosság teremtő állapot, mely alkalmas egy új költészeteszmény megfogalmazására: a klasszicizmus imitációesztétikájának helyébe a romantika teremtő-költő gondolata lép (7. vsz. 5–8. sor).
A műfaj a formai jellemzőket tekintve óda ill. himnusz, a hangvétel azonban módosítja ezt, és elégikus színezetet ad a versnek. A zárlat a végső magánosság óhaját tartalmazza, mely egyúttal megszünteti a világból való számkivetettséget; a megoldást azonban a jövőbe utalja.
A tihanyi Ekhóhoz (1803.):
Műfaj: A vers retorikai felépítése a megszemélyesített, allegorikus tihanyi Ekhóval az ódát ill. a himnuszt idézi. A hangnem azonban erőteljesebben határozza meg a műfajt, így elégiának mondhatjuk.
A vers első változata a Füredi parton címmel volt, s a végső változatban is, a 2. strófában utal erre a költő. A versforma a reneszánsz költészetben népszerűvé vált, Balassi által is művelt ekhós vers; annak azonban némileg átdolgozott változata, hiszen a Csokonai-versben az ekhó az egész sort megismétli. A szentimentalizmus rousseau-i ágával érintkező téziseket (a polgári világból való számkivetettség, magány, társtalanság) az életrajz, a személyes élmények hitelesítik, anélkül azonban, hogy Lilla nevének említésén kívül bármilyen konkrét biografikus mozzanatra utalna a költő; sőt a 4–5. versszak, mely a társtalanságot panaszolja sirámszerű hangvételével a XVI–XVII. századi protestáns prédikátor költők hangját idézi. (Babits: Ősz és tavasz között című versében Csokonait is idézi hasonló élethelyzetben.) A 7. versszak konkrét utalást tartalmaz Rousseau-ra, az ismétlés pedig a rousseau-i bölcselet két fontos fogalmát foglalja magába. Az elégikus hangvétel bölcseleti tartalmat takar, természet és civilizáció, ember és polgár megbomlott egységére mutat rá, s egyúttal ember és polgár egységére vágyik (lásd: Rousseau: Emil bevezetője). A zárlat a harmónia vágyának jövőbeutalását tartalmazza.
A Reményhez (1803.):
Szintetizáló jellegű költemény, összegzője a különböző stílusirányzatoknak, hatásoknak. Harmóniát teremt a különböző műfaji lehetőségek között, az egyéni élményt általános szintre emeli.
Műfaj: A rövid sorok, a fölfokozott zeneiség, a 2–3. versszakban a növény-ornamentika (=díszítés) használata a dal felé mutat. A vers retorikus felépítettsége, a megszemélyesített fogalom és érzés, az odafordulás, a keretes szerkezet az ódát idézi. A vers értékszerkezete, eszmény és valóság szembeállítása, a hangvétel az elégiát idézi. Az összefoglaló jelleg a stílusirányzatok szintjén is mutatkozik: a retorikus, zárt szerkezet, a harmonikus kompozíció a klasszicizmus jellemzője. A megfogalmazott élményanyag, az általános szintre emelt világkép, a számkivetettség, megcsalattatás érzése a szentimentalizmusra jellemző. A 2–3. versszak természeti metaforikája egyszerre idézi a rokokó könnyedségét és a népiesség természetességét. A szimultán verselés (trocheikus ill. ütemhangsúlyos) szintén a rokokó ill. népiesség összefonódását jelzi.
Tüdőgyúladásomról (1804.):
Kiindulópont egy klinikai érvényű és pontosságú önmegfigyelés (Janus Pannonius: Amikor a táborban megbetegedett). Ez elindít egy filozófiai bölcselkedő folyamatot. Nem fejlődik ki a gondolat, hanem helyette a betegségen úrrálevő emberi tudás és segítőkészség ódájává emelkedik a vers.
Egyéb műfajok:
Eposz: Árpádiász (Csak töredék ill. vázlat; az első kísérletek egyike a nemzeti eposz megteremtésére.)
Vígeposz: Dorottya
Színmű: A méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon
Vígjátékok: Gerson; Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak
Szépprózai művek: A csókok; Melyik a legjobb csók
Röpirat: A magyar nyelv feléledése
Tanulmányok: A magyar prozódiáról; A magyarok ősi vallásáról; A természeti morál – Holbach: A természet rendszere című művének ismertetése
Csokonai élete:
1773. november 17-én született Debrecenben. Apja – aki borbély és seborvos volt – korán meghalt (1786.). Ezután édesanyjával és testvérével rossz körülmények között él. 1780-tól a Debreceni Református Kollégium diákja. 1788-tól teológushallgató. 1790-ben diáktársaival önképzőkört szervezett. 1792-től levelez Kazinczyval. 1794-ben tanárai a gimnáziumi poétaosztály vezetésével bízzák meg. 1795-ben kizárták a kollégiumból (legáció), Sárospatakra ment jogot tanulni, de 1796-ban abbahagyta tanulmányait, ezzel lezárult deákpályája. 1797-ben Komáromba ment – a franciák ellen készülő nemesi bandériumok zászlóavató ünnepségére. Itt ismerkedett meg Vajda Juliannával (Lilla), egy jómódú kereskedő lányával, de őt szülei egy dunaalmási kereskedőhöz adták. 1799-től a Csurgói Gimnáziumban helyettesített egy tanárt. 1800-ban nekivág, hogy hazatérjen Debrecenbe meghalni. 1804-ben tüdőgyulladást kapott, majd 1805. január 28-án Debrecenben halt meg.

Berzsenyi Dániel (1776–1836)

Fogadtatása:
a.) Kortársi fogadtatása:
Kis János soproni evangélikus lelkész fedezi föl az asztalfiókjának írogató Berzsenyit, és küldi el a költeményeket Kazinczyhoz. A széphalmi mester elismeréssel nyilatkozik Berzsenyi tehetségéről, és ódák írására biztatja; valamint “felhívja figyelmét a magyar helyesírás bizonyos szabályaira”. Kapcsolatuk az 1810-es évek elejéig mester-tanítvány viszony, s Berzsenyi egyik legszebb költeményének Kazinczy adja a végleges címet: a konvencionális ‘Ősszel’ helyett, ‘A közelítő tél’ elnevezést. A ’10-es évek közepétől kapcsolatuk elhidegül, ekkor jelenik meg a Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey Berzsenyi-recenziója. Merev klasszicista platformról bírálja költészetét, szemére veti nyelvi dagályosságát és az élmények szűk körét. Kortársi megítélését kétségtelenül nehezítette, hogy Berzsenyi az átmenet költője.
Klasszicista vonás:
– Verseinek kiindulópontja egy-egy Horatius-óda, mégha az egymást követő változatokban el is távolodik a kiindulóponttól.
– Erős retorikus felépítettség, tiszta, áttekinthető szerkezet.
– Antik utalásrendszer.
– Antik strófaszerkezet.
Romantikus vonás:
– A személyiség dinamikus felfogása, a személyesség előtérbe kerülése.
– A statikus allegóriák helyett a mozgalmasságot hozó metaforák alkalmazása.
– A nyelvteremtő erő.
b.) Romantika, reformkor:
1.) Széchenyi kedvenc költője, verseit, különösen a Magyarokhoz című ódát idézi a Hitelben, naplójában, döblingi irataiban; felesége számára lefordítja németre.
2.) A reformkori magyar sorsódákban érvelése tovább él, anélkül, hogy alakja igazán élővé válna a korban.
Újrafelfedezése a Nyugat első és második nemzedékénél történik, elsősorban Szabó Dezső és Németh László által. Mindketten a kérlelhetetlen erkölcsiségű hazaszeretet költőjét látják benne.
c.) A harmincas, negyvenes évek fordulóján, a nemzeti tragédia előestéjén Kodály megzenésíti a Magyarokhoz című ódát, hangsúlyozva, hogy az ország fönnmaradásának esélye a szabadság és az erkölcs.
d.) Az ötvenes években Berzsenyit, mint a nemesi megelégedettség és a nemesi hazaszeretet költőjét kiiktatják a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból.
e.) Rehabilitálása és a Berzsenyi-kutatás megindulása a ’70-es évek elejétől történik, elsősorban Merényi Oszkár (kritikai kiadás), Csetri Lajos, Orosz László, Szörényi László munkássága révén.
Az elégiaköltő:
Osztályrészem (1799. körül):
A műfaji átmenet verse. A denotáció (=elsődleges jelentés) szintjén: Az ifjú korból a felnőtt korba érkező költő verse; az anyagi, egzisztenciális biztonság, a szélsőségektől mentes élet dicsérete, a horatiusi magatartásforma és életelv fölvállalása. A konnotáció, a metaforák szintjén: Az asszociációs bázis értékelése; motívumokat, metaforákat állít egymás mellé, s a vers feszültségét az adja, hogy át akarja értékelni a költészettörténeti konvenciót és asszociációs bázist, ezek azonban, mivel rendkívül erősen rögzülnek az olvasóban, ellenállnak a költő kísérletének:
tenger – kikötő
végtelenség – elzárt hely
mozgalmasság – statikusság
ifjúság – felnőttkor
küzdelem – megelégedettség
Az olvasó értelmezésében ezért válik a mű elégiává, holott Berzsenyi ódának akarja. Az elégikus hangvételt erősíti a vers utolsó két versszaka, melyben az értékek mulandóságával szemben a költészet, mint megtartóerő jelentkezik, s egyúttal a teremtő költő képzet is előkerül, mely már a romantika sajátossága. Szapphói strófában van írva, a strófa merevségét oldják az áthajlások, az egy sorban két mondat típusú megoldások.
Levéltöredék barátnémhoz (1804–1808. között):
A Berzsenyi-kutatás nem tisztázta egyértelműen a címzett személyét, de az szinte bizonyos, hogy téves az az irodalomtörténeti konvenció, hogy Dukai Takács Judithoz, sógornőjéhez, az első magyar költőnőhöz írta, hisz ő ekkor még 8 év körüli lányka volt. A cím előrevetíti a műfajt:
– episztolatöredék: megszólítás, egyes szám második személyű címzett, a fatikus (=kapcsolatteremtő) funkció előtérbe kerülése, személyes hangvétel (1. vsz.)
– életkép: esti, szüret utáni jelenetet foglal magába (2–4. vsz.)
– létértelmezés: amit eddig a denotáció szintjén olvastunk, az a konnotáció (asszociáció) szintjén életértelmezés, létértelmezés (5. vsz.): szüret – összegzés; este, ősz – elmúlás
A vers alapgondolata az összegzés időpontjában az értékek mulandósága, mely az idő függvénye, az idő kérlelhetetlenül minden értéket kérdésessé tesz, ez Berzsenyi összes elégiájának alapja. Két tényező áll ellen az időnek: az emlékezet, mely újra felidézhetővé teszi az értékeket, élményeket és a képzelet, mely kitágítja földi létünk határait; de az idő kérlelhetetlensége nagyobb erő ezeknél.
Tűz motívum: “tüzemet gerjesztem”, “pislogó láng”, “hamvadó szikra”.
Verselése felező tizenkettes. (Viszonylag ritka a klasszicista költőknél; Horváth János szerint a legszebb felező tizenkettes.)
A közelítő tél (1804–1808. között):
Az első három versszak tájfestés. A 4. versszak általános érvényű következtetés az első három leírásából. Az 5–6. versszak a törvény személyessé tétele. A tájfestés negatív tájfestés – a hiány számbavétele. Időszembesítést – múlt és jelen szembesítését – vonja maga után, s előrevetíti a jövőt is. Az idősíkok között ok-okozati összefüggést teremt. Az értéktelített múltból értékhiányos jelen fakad, ebből viszont nem fakadhat reményteli jövő. (Ezt a verstípust Németh G. Béla írta le, s nevezte még–már–most típusú időszembesítő versnek.) Az előző képekhez képest a 4. versszak illusztrációjának első két sora az idő és elmúlás törvényét tartalmazza, az illusztráció viszont a tájfestés nagyformátumú képei után tudatosan azt ellenpontozva egyszerű és banális (nefelejcs). Az 5–6. versszak az egyes szám első személyű birtokos személyjelekkel érzékelteti az önmagáravonatkoztatást; a metaforikát azonban továbbra is általános szinten tartja, mellőzve az egyértelműen biografikus (=életrajzi) elemeket és képanyagot. Verselése: aszklepiadeszi strófa.
Az ódaköltő:
A magyarokhoz (I.) (végleges forma 1810-ben):
A költemény fontosságát jelzi, hogy Berzsenyi három változatban is elkészítette (1796., 1803., 1810.). A változás iránya a horatiusi alaptól (a római néphez) való elmozdulás és a nemzeti történelemre történő koncentrálás.
Szerkezete, felépítése:
A klasszikus retorika szabályai szerint.
1. vsz.: Az első sor egy megszólítás, majd ezt két költői kérdés követi, mely magában foglalja a propozíciót (=a vers tárgyát) és hangulatát is.
2–3. vsz.: A jelen rajzát adja; határhelyzetet rajzol fel a múlt és a jövő között. A vers és az érvelés tétje, hogy ez a határhelyzet merre fog eldőlni.
4–5. vsz.: Vissza a dicső múlthoz; a fennmaradás példái.
6. vsz.: Az előzőekből, a múltból levont következtetést tartalmazza. Erkölcs és bátorság fontosságának hangsúlyozása, antik időkből vett képekkel.
7–8. vsz.: Egy ténymegállapítással indít, majd ezt követi egy illusztráció, ebből következik egy szentencia, konklúzió, általános érvénnyel (következtetés, megállapítás). Az erkölcs alapvető fontosságát hirdeti. Nyugvópontra kerül itt a vers.
9–10. vsz.: Egy kérdéssel lendíti tovább a verset, majd a jelen magyarságát jellemzi; a nép elvesztette nemzeti identitását, nyelvét.
11–12. vsz.: Indulatszóval kezdődik, majd anafórikus szerkesztéssel (más-más) idézi fel a múltat: a romantika ódaköltészetében a nemzeti nagyság kifejezőit említi.
13–14. vsz.: Történetbölcseleti befejezés; végzetszerű, fatalisztikus történelemfelfogás (nem tőlünk függ a történelem). A fénypont és elmúlás is benne van a herderi szerves fejlődésben. A történelemmel szembeni hiábavalóságot sugallja. A fennmaradás csak erkölccsel lehetséges.
Alkaioszi strófában írta a verset.
A magyarokhoz (II.) (1807.):
A forrongó világpolitikai helyzetet fölvázolva vizsgálja a nemzet fönnmaradásának lehetőségét. Az állam hajója Horatiusig visszanyúló képét használja fel az ország állapotának jellemzésére. Hangsúlyozza a nemzeti öntudat fontosságát, s a fönnmaradás két princípiumának az erkölcsöt (lélek) és a szabadságot tartja. E két érték nem csupán a közösség számára megtartó erő, hanem az egyén számára is. A lüktetést és folytonosságérzetet az áthajlások, a sorközi mondatkezdések is biztosítják. Nyelvi- és kifejezőerejét bizonyítja, hogy az antik utalások fölfejtése nélkül is eljut az üzenet az olvasóhoz. (Kodály Zoltán zenésítette meg.)
Az episztolaköltő:
Vitkovics Mihályhoz (1815.):
A természet vagy civilizáció választásában Berzsenyi a civilizációt választja. A Homérosztól Teokritoszon át Vergiliuson keresztül Rousseau-ig tartó művészi és eszmei vonulat a falu, a vidék elsődlegességét vallja, s ezzel szakít a magyar lírában szinte először Berzsenyi. A kiindulópont a horatiusi bölcsesség, a belső érték és a mértéktartás elve. Ez viszont független a környezettől. A dilemma, hogy ezekhez melyik nyújt több örömet, lehetőséget. A társasélet örömeit, sokszínűségét, várossal összekapcsoló voltát vallja. Először számol le az idilli parasztképpel, s a körülményeitől megnyomorított, szándékaiban és erkölcsiségében sérült parasztot állítja elénk.
Episztola: felütés: Utal a levél megszületésének körülményeire, okára. Ez a kiváltó ok hozza magával az episztola témáját: a horatiusi ihletésű vidékkép vagy falukép újraértelmezése. Gazdag műfajiság, leírás (Buda és Pest leírása) jellemzi a verset. Életkép, értekezés, jellemkép (paraszt) szerepel benne.
A zárlat a búcsú, a viszontlátás reményében történik. A hangvétel a felütésben és a zárlatban közvetlen, familiáris. A kommunikációs funkciók közül a fatikus (kapcsolatteremtő) kerül előtérbe (megszólítás, E./2., kérdések).
Az epigrammaköltő:
Napoleonhoz (1814.):
A XIX. századi irodalom és bölcselet központi kérdése Napóleon megítélése. Napóleon példázhatja:
– az emberi kiteljesedés hatalmas lehetőségeit; mit tehet az ember, ha akarja (pozitív példaként jelenik meg)
– a történelem pojácáját, aki azt hiszi, hogy irányíthatja a történelmet, alakíthatja a világot
– az emberi kiteljesedés, az emberi lehetőségek tragikus iróniáját jelző alakot, az eszmény és megvalósulás föloldhatatlan ellentétét
Kezdetben Berzsenyi is lelkesedik Napóleonért, de nagyon hamar kiábrándul. Értelmezésében az emberi nagyság, a történelem a népek akarata, mint történelemirányító erő kibontakoztatásának előmozdításában van. Napóleon bukásának oka, hogy a történelmi akaratot önmaga szolgálatába próbálta állítani, s ezzel megcsúfolta a szabadságeszmét; s mivel akarata ellentétes lett a történelem irányával, bukása szükségszerű.
Elégiák:
Életfilozófia
Az élet dele
A jámborság és középszer
Fohászkodás (végleges forma 1810-ben):
1. vsz. ( ésszel fel nem érhető; ez Kant felfogásához áll közel, a Tiszta ész kritikájában leírt tényekhez. Lélekkel, belsőnkkel is csak az óhajig juthatunk el. Óhaj és bizonytalanság között feszültség van. Az első két sor az emberi megismerés módozataira utal, s nem Isten létére.
2–4. vsz.: A teremtett világ csodáit, elrendezését, harmóniáját hirdeti, ez a felfogás a newtoni deizmussal hozható összhangba, ez fogalmazódik meg benne. Berzsenyi istenfelfogásában keveredik a deizmus tana az Isten, mint gondviselő képével. A végső válasz azonban, mivel az elme útján el nem juthatunk Isten megértéséhez és felfogásához, a hit és a remény. Ez a bizakodás adja meg a földi küzdelem és jobbratörés értelmét.
A poézis hajdan és most (az utolsó verse):
Kalóz: Protheus (az örökké átváltozó isten); Weöres Sándor felfogása szerint a hajós Odüsszeusz, aki lekötöztette magát, hogy a szirének énekét hallhassa. Berzsenyi két költészetfelfogást állít szembe: az antik és klasszicista költészet winckelmanni értelmezését ill. Schillernek a naiv költészetről mondott gondolatait, a romantikus költészet szertelenségével és lélekromboló hatásával Berzsenyi a költészetnek a szép funkcióján keresztül közösségteremtő, világjobbító feladatot tulajdonít, újrahangsúlyozva a ‘prodesse et delectore’ (=tanítani és gyönyörködtetni) horatiusi elvét, ahol a költészetnek az antik világban megfogalmazott és kikristályosodott célja nem valósulhat meg, ott megszűnik a líra:
“A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.”
Berzsenyi élete:
1776. május 7-én Hetyén született. Iskoláit Kissomlyón és Sopronban végezte. 1796–99: Apja mellett gazdálkodik Hetyén. 1799: Házasság Dukai Takács Zsuzsannával; Sömjénbe költözik a fiatal pár. 1803: Kis János elküldi verseit Kazinczynak. 1804: Niklára költöznek (a Niklai Remete). 1808: Kötettervét eljuttatja Kazinczynak, de az különböző okok miatt visszatartja, s az csak 1813-ban jelenik meg. 1810: Pestre látogat, megismerkedik Kölcseyvel, Vitkoviccsal, Szemerével. 1812: Összedől a háza. 1817: Megjelenik Kölcsey recenziója; visszavonul a művészeti élettől, kritikai és esztétikai művein dolgozik. 1830: Kapcsolatot teremt Széchenyi Istvánnal. 1836: Niklán hal meg.


A ROMANTIKA

Minden művészeti ágra kiterjedő korstílus, stílusirányzat és világszemlélet. (Az utolsó nagy korstílus az európai művészettörténetben.)
Idő: A történeti romantika a XVIII. század végétől a klasszicizmus ellenhatásaként, részben a felvilágosodás eszmeköréből merítve, részben azt tagadva jön létre, s tart kb. 1870-ig.
Korszakai (Horváth Károly tanulmánya alapján):
A kezdetektől 1820-ig:
Németország: Novalis és az Atheneum folyóirat köre.
Anglia: az első nemzedék; Wordsworth, Coleridge.
1820–30