Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom 2,1

2010.12.20

Irodalom 2.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Anglia: a második nemzedék; Byron, Shelley, Keats, Walter Scott (a történelmi regény atyja), Thomas Moore.
1830–50:
Egyes nyugat-európai országokban háttérbe szorul (pl.: Anglia); Közép- és Kelet-Európában a fénykor, összekapcsolódva a reformmozgalmakkal és szabadságharccal.
1850-től
Csak egyes életművekben él tovább (pl.: Victor Hugo, Jókai).
Viszonya a többi stílusirányzathoz:
Klasszicizmushoz való viszonya:
Heves elméleti és gyakran tettlegességig fajuló vita jellemzi. 1830. Párizs: Victor Hugo: Hernani című darabjának bemutatója, az ún. Hernani-csata (nézők összeverekedtek az előadás alatt). Magyarországon is az esztétikai viták barátságokat, emberi kapcsolatokat mérgeztek meg.
A realizmushoz való viszonya:
Békés egymásmellettélés van a realizmussal (nincs elméleti vita).
1830: Goethe: Faust II.; Victor Hugo: A párizsi Notre Dame; Puskin: Anyegin; Stendhal: Vörös és fekete; Vörösmarty: Csongor és Tünde; Széchenyi: Hitel
A romantika világképe:
Középpontjában az individuum, a személyiség, az általános emberi, az emberi kiteljesedés lehetősége áll. E kiteljesedés elől minden akadályt el akar hárítani, de ezt megvalósítani csak az abszolút szabadság jegyében lehet.
Mindent az abszolúthoz mér, minden jelenség, ember annyit ér, amennyit önmagából az abszolúthoz képest megvalósít.
Egyszerre állítja ember és világ ellentétének feloldhatóságát és éli át az első és második világ megbomlott harmóniáját, én és világ ellentétét, a törekvés, a gondolat és a megvalósulás tragikus ellentmondását. E felismerésből fakad a romantikus világszemlélet egyik jellemzője, a romantikus vagy tragikus irónia.
Az ellentéteket felismerve oda menekül, ahol a harmónia megvolt vagy újrateremthető:
– A középkorkultusz jellemző rá; különösen a lovagi ága (pl.: Victor Hugo: A párizsi Notre Dame).
– A keletkultusz (pl.: Puskin: Cigányok).
– Saját mitológia teremtése, vagy a már meglévő mítoszok újraértelmezése.
Antropológiájára a dualizmus a jellemző. (Az újkori filozófia történetében Descartes veti föl az ember kettősségét: ‘res cogitans’ (=gondolkodó dolog) és a ‘res extensa’ (=kiterjedt dolog). Descartes a kettőt egymástól függetlennek tartja.) A bölcseleti szintig eljutó romantikus írók számára a kettősség, az ellentét feloldhatatlan, az ember a teremtés pillanatában elhibázott lény, hiszen egymást kizáró minőségekből alkottatott:
“Ez őrült sár, ez istenarcú lény,
Nincsen remény.” (Vörösmarty: Az emberek)
Az ellentét tehát
a.) filozófiai, ontológiai (=lételméleti) szinten is megjelenik.
b.) külső és belső tulajdonságok ellentéteként jelenik meg (Victor Hugo: A párizsi Notre Dame – Quasimodo).
c.) a társadalmi megítélés és a belső értékek ellentéte (Victor Hugo: Nyomorultak).
A polgári lét unalmából a kalandokba menekülés (romantika = a regény, regényes szóból).
Ember és természet, ember és világ állandó együttlátása, egymás törekvéseit felerősítve vagy ellenpontozva mindent kozmikus távlatból szemlél. (Babits jegyzi meg Vörösmartyról, hogy minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás.)
A romantika esztétikai és poétikai nézetei:
Középpontjában a művészi szabadság kultusza áll. Elveti a klasszicizmus imitációesztétikáját és helyette az eredetiséget, az invencióesztétikát hirdeti.
A vallomás jogának fenntartása, a személyiség bevitele a műbe, ebből fakad az érzelmi telítettség és a fokozott líraiság.
A szerves forma igénye – nem a meglévő formákba kell beleerőltetni a gondolatot vagy érzelmeket, hanem a gondolat és érzelem teremti meg a maga külső formáját. Ebből következik a merev műnemi és műfaji határok elmosódása, új műfajok születése (pl: drámai költemény vagy lírai dráma – Byron: Káin, Manfred; Shelley: Megszabadított Prométheusz; verses regény – Byron: Don Juan, Chalde Herold zarándokútja; Puskin: Anyegin; poéma – Puskin: Cigányok, Bahcsiszeráji szökőkút, Ruszlán és Ludmilla).
A romantikus művész számára a cél a tökéletes műalkotás, de mivel a tökéletesség sem a világban nem lelhető fel, sem a műalkotásban nem érhető el, tudatosan hagyja töredékesen műveit.
A romantikus irodalom nyelvproblémája: a klasszicizmus konvencionális költői nyelvét, lexikáját és grammatikáját elveti, és a megújítás érdekében a népnyelv felé fordul vagy saját költői nyelvet teremt.
A stílusképek problémája:
A statikus jellegű allegóriák helyébe a világkép dinamizmusát jobban kifejező metaforák lépnek.
A művész szerepének átértékelése:
A költő nem a kulturális hagyományok folytatója és letéteményese, múlt és jelen összekötője, hanem vates, próféta:
Lamartine: “A költő feladata, hogy utópiát alkosson, jövőbe vetített emberibb világot.”
Shelley: “A költő egy megfoghatatlan ihlet rabja, amit a jövő vetít a jelenbe.”
Petőfi: A XIX. század költői
A romantikus életérzést a művészeti ágak közül legtökéletesebben a zene (és a festészet) képes kifejezni és tükrözni a romantikus művész teljesség iránti vágyát (Schelling, Schlegel, Schopenhauer írásai).
A kelet-európai romantika néhány sajátossága:
Míg a nyugat-európai romantika az emberre, mint általános emberire, individuumra tekint, addig a kelet-európai romantika emellett még mint történelmi, társadalmi, szociális lényre is. A romantika a polgárság életérzésének és világképének kifejezője, mely polgárság uralomra jutva, megteremtette a maga intézményrendszereit, azokat a csatornákat, melyeken keresztül az egyes ember részesévé válhat a sorsát meghatározó politikai döntési mechanizmusnak ill. befolyásolhatja azt. A kelet-európai országokban a nemzeti függetlenség és a társadalmi átalakulás hiányában ezek a csatornák nem jöttek létre ill. erősen beszűkültek. Így a politika hordozója, a társadalmi kérdések megvitatásának színtere, a nemzeti függetlenségért vívott harc legfontosabb képviselője és gondolatának felmutatója a művészet, s ezen belül is elsősorban az irodalom. A kelet-európai romantika tehát sajátos tehertételt vállalt magára, politikussá vált, napi politikai célok szószólójává, a művészettől “idegen” kérdések autentikus megfogalmazójává. E szerep aztán tovább élt a romantika után is, s ezért mondhatta Illyés Gyula, hogy a kelet-európai költő egyúttal vízügyi szakember is (=mindenhez kell értenie).

Edgar Allan Poe (1809–1849)

Amerikai költő, prózaíró, esszéista, a modern irodalom egyik legjelentősebb előfutára. A romantika korában valójában túllép annak ihletesztétikáján. Művészetének alapjául a logikát, az egzaktságot és a rációt teszi. A lírában az objektív költészet előfutára, a megformáltság tökéletességével, a lírai én kiiktatásával, a drámai monológ, mint beszédhelyzet megteremtésével hat a francia szimbolistákra, Rilkére, a magyar költészetben elsősorban Babitsra. Prózaíróként a bűnügyi regény logikán alapuló változatának megteremtője, hiszen “nincs misztikum, csak ráció van” (pl.: A fekete macska; A Morgue utcai kettős gyilkosság; Arthur Gordon Pym).
A holló:
A műalkotás filozófiája:
Meg kell határozni a terjedelmet (egyszerre végigolvasható legyen). Az ideális terjedelem: 108 sor. Meg kell határozni az elérendő hatást (nagy hatás). A szándékolt hatás: minél több emberre hasson, mindenki által átélhetőnek kell lennie. Ezt a szépség váltja ki. A fájdalom és szenvedés érzésén keresztül nyilatkozzon meg, ez a legegyetemesebb emberi érzés.
Művészi megoldás és hatása:
A leghatásosabb művészi eszköz a refrén. A jó refrén rövid (egy szó) és mindig ugyanaz legyen a mondanivalója. Az egyszavas refrén más-más kontextusban másképp hangzik, más lehet a hangulata. A refrént első ránézésre egy személy mondhatná vagy egy madár. A madarak közül a papagáj lehetne, de a hangulathoz jobban illik a holló. A témának a legegyetemesebbnek kell lennie. Ez a halál motívuma. A legmegrendítőbb egy fiatal lány (nő) halála. A beszélő ezért a férfi (a nő szerelme) lesz.
Helyszín:
Játszódhatna a szabadban, itt könnyebben elképzelhető a madár megjelenése, de nehezebb elérni a kívánt hatást. Egy szobában játszódik, a hatás felerősödik. A szobában minden a nő alakját idézi fel. Sötétben játszódjon ( a fényhatások dinamikusabbak, a hatás szempontjából jobbak.
Hogyan jöjjön be a holló?
Csak az ablakon keresztül képzelhető el; a rossz időjárás űzi be a házba (ahol meleg van – kandalló). Majd a Pallasz-szobor fejére ül le Ä. kontraszt a fehér szobor és a fekete holló között.
Ezen kívül meghatározza a verselést és leírja az első sort. A holló konkrétságától kell eljutni egy jelképes dologig, a fájdalmas, soha el nem múló emlékezés jelképéhez.

Percy Bysshe Shelley (1792–1822)

Óda a nyugati szélhez:
Kosztolányi szerint a legszebb magyar vers Shelley: Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordításában. A címben műfajmegjelölést ad, ugyanakkor föllazítja a műfaj konvencionális tartalmi kereteit. A rendkívül erős érzelmi töltet, a tudatosan és átgondoltan csapongó gondolatok a rapszódiához közelítik a verset. A megszólított a kor látokat nem ismerő szabadság jelképe, mely pusztít és teremt, fölötte áll térnek és időnek, az anyagi kötöttségnek. Az ember a világgal való azonosságát a gyermeki nyitottságban találhatja meg, s mint a romantikusoknál oly gyakran itt sem életkorról, hanem létállapotról van szó. A természet körforgásában megnyilvánuló szabadság, mint világszervező erő analógiásan a szabadság hiányában vergődő lírai én számára is reményt adhat.

John Keats (1795–1821): Óda egy görög vázához

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776–1822)

A német romantika első nemzedékének legjelentősebb írója. Az Amadeus keresztnevet Mozart iránti tiszteletből vette föl; a zene végigkíséri egész pályáján. Utolsó időszakában komponál is.
Műveinek központi alakja, alteregója, doppelgengere (=hasonmás) Kreisler karmester. Hoffmann kettős életet él: nappal jogász, éjjel bohém művész.
Fogadtatása, hatása:
Kortársai körében is elismerést arat, de elsősorban mint meseírót tartják számon (Offenbach: Hoffmann meséi című zenés mű). Nagy hatással van a XIX. századi orosz irodalomra, elsősorban Gogolra és Dosztojevszkijre, de műveinek világa tovább él a XX. századi groteszk és abszurd irodalomban is.

Az arany virágcserép

A kisregény a hagyományos fejezetcímek helyett vigíliákból áll, mely a keresztény hitéletben az ünnep előestéjét, az előkészületet, a várakozás időszakát jelenti. Hoffmann-nál ez a várakozás a mindennapi létet meghaladó, teljesebb életet jelenti. Két világ szembesül egymással:
a.) A hétköznapok világa, polgári világ: Az itt élők elfogadják ennek a világnak a törvényszerűségeit, még vágyaik sem lépik túl e világ határait. Hoffmann értelmezésében ez a világ élhető világ, amennyiben lemondunk a teljességről, s vágyainkat e világ lehetőségeihez igazítjuk.
b.) Művészlét, művészvilág: Egy közelebbről meg nem nevezett teljesség világa, mely túl van a tapasztalati és természeti törvények által irányított világon, melynek gazdagságát megjeleníteni Hoffmann is csak egy sajátos magánmitológia megteremtésével tud. Ez a világ mindenki számára nyitott, de nem mindenki képes belépni, megtenni az ide vezető lépéseket. Van, aki eleve elzárkózik, mint Paulmann segédtanító, aki a kötelesség foglya, Cicero: De officiis című munkáját olvassa; vagy az első lépések után megtorpan, például Veronika. A teljesség iránti igényt a zene, a hármashangzat (csengettyűk) kelti fel. Az út nehézségét a szerelem, a hit, remény és szeretet hármassága segíti (Szent Pál Szeretet himnuszából).
Stilisztikai szint:
A polgári világ pontos, gyakran okoskodó, száraz, hivatali nyelvet idéz.
A művészvilág burjánzó, ornamentális (=feldíszített) stílus.
Kommunikáció szintjén:
A polgári világ csökött, csak interperszonális a közlésfolyamat.
A művészvilág a természettel, a világ egészével való kontaktusteremtés.

Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837)

Az egyik leggazdagabb és legelőkelőbb arisztokrata család sarja. Dédapja arab származású, Nagy Péter szerecsene volt; tábornokká emelte a cár. Majd hozzáadta az egyik arisztokrata család hölgytagjához. Puskin a Sándor cár által alapított, az arisztokrata gyerekek neveltetését szolgáló líceumban tanult. (Cárszkoje Szelo = Cári Falu). Költői tehetsége hamar megnyilatkozott, s a hagyomány szerint verssel búcsúzott iskolájától, s az ünnepségen jelen volt Gyerzsavin, a kor jelentős klasszicista költője (a hagyomány szerint utódjának nevezi ki Puskint). A ’20-as évek elejétől bekapcsolódik a dekabrista mozgalomba. A mozgalmat felszámolják, vezetőit elítélik, Puskint száműzik. (Sok időt tölt a Fekete-tenger partjánál.) 1826-ban térhet vissza, s a cár személyesen látja el művei felett a cenzori feladatokat. Viszonya kettős az uralkodóhoz, egyszerre ír dicsőítő ódákat és támadja a cári rendszert. 1830-ban feleségül veszi Natalja Goncsarovát, az ünnepelt szépséget. 1837-ben D’Anthes nevű hivatásos provokatőr párbajban megöli Puskint. (Bulgakov: Puskin végnapjai)
Jelentősége:
Ha nem is elődök és előzmények nélkül, de minden műfajban ő teremtette meg azt az alapot, amelyre a XIX. századi orosz irodalom, a világirodalom egyik legnagyszerűbb fejezete építkezhetett.
Líra:
Az anyanyelvűek számára a legfontosabb a lírikus Puskin.
Dráma:
Borisz Godunov – az orosz nemzeti dráma
A fukar lovag
Don Juan kővendége
Mozart és Salieri
Epika:
Prózai alkotások:
Belkin elbeszélései (novella-ciklus): a kisember téma első jelentkezése
A postamester
Lövés
A kapitány lánya
Verses epika:
Poémák: Ruszlán és Ludmilla; Bahcsiszeráji szökőkút; Kaukázusi fogoly; Cigányok
Verses regény:

Anyegin (1821–1823)

Az egyszerű, a romantikus történetekhez képest szegényes cselekményhez rendkívül információgazdag szöveg és sokféle jelentéssík társul:
A címszereplő regénye – az Anyegin mint Jevgenyij Anyegin történetének regénye:
nagybácsi halála ( örökség ( Anyegin vidékre költözik ( megismerkedik Lenszkijjel (18 éves; Anyegin kb. 25) ( majd a Larin családdal; Olgának Lenszkij udvarol; Tatjana beleszeret Anyeginbe ( levél; Anyegin visszautasítja udvariasan, de pozitívan minősíti Tatjanát ( Tatjana névnapi bálja következik, Anyegint is meghívják, aki csak Olgával táncol, ezzel Lenszkijt akarja megfricskázni ( Lenszkij féltékeny lesz ( párbajra hívja ki Anyegint; Lenszkij és Anyegin párbajsegédje Zareckij; Lenszkij a párbaj előtt elmegy még Olgához, aki úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna; Lenszkij rájön, hogy már felesleges a párbaj; másnap hajnalban a párbajban meghal Lenszkij ( Anyegin elutazik ( ezután a figyelem Tatjanára terelődik, aki magábaroskad, majd elmegy Anyegin házához; Olga hamarosan férjhez megy; Moszkvában báli szezon van, ahol a rokonok magukhoz fogadják Tatjanát ( Tatjana férjhez megy egy herceghez; Néhány év múlva ismét találkoznak ( most Anyegin szeret bele Tatjanába ( levelet ír; a zárójelenet Tatjana házában van; zárógondolat: a boldogságot eljátszották; majd a férj betoppanásával ér véget a történet.
A történet középpontjában a főhős önkeresése áll (a romantika fő kérdése ez).
A fölvállalt szerepek:
– a világfi, a jólöltözött dandy alakja
– az író, a művész szerepe; belátja, hogy nem tehetséges
– tudomány: tudós akar lenni, bezárkózik a könyvtárszobába (nincs elég energiája)
– a reformer földesúr szerepe: unja, a szomszédok ellenséges viszonya, nincs kitartása
– a világfájdalom, a spleen, életuntság lesz az uralkodó
Ebbe a világfájdalmas állapotba robban bele Tatjana szerelme: Anyegin félti szabadságát, függetlenségét az új kapcsolattól. De később (az utazás után) föladná a szabadságát, függetlenségét Tatjanáért. De ebbe már Tatjana nem megy bele büszkesége, világképe miatt. Puskin értelmezésében az ember lehet boldog, csak nem tudja, ehhez mit kell cselekedni és ezt mikor játssza el.
Anyegin – Lenszkij:
Anyegin szereti Lenszkijt, barátja, holott két véglet, különböznek, tűz és víz a két ember. Saját fiatalkori ifjú énjét látja benne (fiatalság bolondság – juventus ventus), a végtelen szabadság szeretőjét, az idealizmust, azaz saját személyisége ellentétét. Anyegin azért vállalja a párbajt, mert a párbajmester, Zareckij kellemetlenkedéseit akarja elkerülni (kényelemből). Párbaj csak egyenlő felek között lehet; Lenszkij még nem felnőtt, tehát a párbaj a felnőtté avatás szertartása lehet (egyenlő félnek tekinti Anyegin). Lenszkij halálával megmenekült a felnőttségtől, nem kellett feladnia az ideákat; a kiábrándulástól, csalódástól menekíti meg a párbaj; az ifjúság jelképévé válhat. (A XIX. századi irodalomban aki meghal, annak nincs igaza, nem végigvihető elveket vall.) Halála, fizikai megsemmisülése egyúttal Puskin bírálata, kritikája is a romantika szélsőségével szemben, mint ahogy Anyegin morális kiüresedése szintén végpont, büntetés, kritika. (A romantikus műben a romantika kritikáját is megkapjuk.)
Az Anyegin mint a szerepek és irodalmi szerepek regénye, élet és irodalom kapcsolata:
Feltűnő, hogy milyen sok az irodalmi utalás a műben, minden szereplő vagy önmagát, vagy az író a szereplőt egy irodalmi hőshöz hasonlítja, ill. az egyes szereplők sorsának alakulását irodalmi, esztétikai, bölcseleti művek hatása magyarázza.
Tatjana1 ( Richardson és Rousseau szentimentális nőalakjait követi. Amikor először megpillantja Anyegint, azt latolgatja, vajon melyik megismert irodalmi alakra fog emlékeztetni. Magánya, kivonulása a természetbe is részben irodalmi indíttatású, mint ahogy híres levelének nagyrészét az Új Heloise-ból kölcsönzi (franciául írja a levelet). Anyegin ezt a szerepjátszást veszi észre, s nem veszi, nem veheti észre a szerep mögött meghúzódó harmónia teremtő nőt, a természetességet, bájt és méltóságot.
Tatjana2 ( Az irodalmi szerep helyébe az élet által felkínált szerep lép. Ezt vállalja Tatjana méltósággal. (Puskin élet és irodalom elsődlegessége közül az életét vallja.) Tatjanával Puskin megteremti az orosz nő archetípusát, a XIX. századi orosz nőalakok ősképét.
Lenszkij ( Irányítói: Goethe, a szentimentális, a wertheri Goethe; Schiller – a szabadság mámorában élő alakjai; az ideákért való vonzódás; Kant filozófiája Lessing szentimentális Hamlet-felfogását követi.
Anyegin ( Meghatározója a Byron-i modell, szemlélet. Fiatal korában a dandy, a világfi Byron; később a világfájdalmas, világmegvető, a spleen hordozója, képviselője. Anyegin alakjával Puskin a XIX. századi orosz irodalom egyik legjellegzetesebb hősét, a felesleges embert teremti meg:
a.) Történeti megközelítésben:
A korabeli kritika (Belinszkij, Dobroljubov) szerint Anyegin átlagost meghaladó intelligenciáját, tehetségét emberi gyengesége folytán nem tudja a közösség javára kamatoztatni, s ezért válik feleslegessé a világban.
b.) A szerepelmélet felől:
A XX. századi filozófia vizsgálta az ember és szerep viszonyát, nem szociológiai, hanem filozófiai kategóriaként. E szerint az emberi kiteljesedés az én–szerep–világ hármasságának függvénye. A személyiség kiteljesedése akkor következik be, ha az én mély lényegéből fakadó szerepigény egybeesik a világ által felkínált szereplehetőséggel. Ily módon Anyegin megítélése árnyaltabbá válik. Anyegin elutasította a világ által felkínált szerepeket, ily módon feleslegessé válik a világban, ugyanakkor Anyegin a XIX. századi orosz világ szűkös szereplehetőségeiről is tanúskodik. Ezzel magyarázható például a szereplőknek az irodalmi szerepekbe való menekülése. (“Felesleges emberek”: Lermontov: Korunk hőse – Pecsorin; Goncsarov: Oblamov – Oblamov; Turgenyev, Csehov hősei.)
c.) Török Endre: Világtudat és regényforma című tanulmányában különbséget tesz a felesleges ember típusai között:
– Anyegin és Pecsorin: úton levő hősök; útjuk azonban a semmibe visz.
– Oblamov: a semmiben leledző hős.
Az Anyegin mint az orosz élet enciklopédiája:
Belinszkij nevezte az Anyegint az orosz élet enciklopédiájának. Meglepő ez a kijelentés, amennyiben csak a vékony szálú történetet figyeljük. A fabulával áll szemben a rendkívül információgazdag szöveg, mely szinte észrevétlenül adja a XIX. század első harmada orosz világának teljes képét, szociográfiailag is hiteles rajzát:
nagyváros – falu
életmód, lakás, étkezés, öltözködés
oktatás helyzete
színházi élet, művészeti élet
irodalmi élet, irodalmi viták
az orosz nyelv problémája
Az Anyegin mint az elbeszélő regénye:
A romantikára jellemző módon közvetlenül is jelen van az elbeszélő. A valóság és megtörténhetőség illúzióját adja azzal, hogy személyesen ismeri Anyegint, az ő birtokába kerül Tatjana levele, ő fordítja le franciáról előbb orosz prózára, majd verses formában adja közzé. Nem titkolja viszonyát a szereplőkhöz. Tatjanát szereti; Lenszkijt becsüli tisztaságáért, majd halála után rámutat a lenszkiji eszmék életképtelenségére; Anyeginhez ambivalens viszony fűzi, az elismerés és bírálat egyszerre van jelen. Az elbeszélő saját életének fordulataira is utal, szomorú iróniával említi száműzetését (1/2). Az elbeszélő saját problémáira is választ keres, a központi kérdés a szabadság kérdése, az identitás megtalálása (1/50).
Az Anyegin mint az Anyegin című verses regény regénye:
a.) Az olvasó az Anyegint olvasva tanúja a verses regény megszületésének folyamatának, a műalkotás keletkezésének, azaz az Anyegin egyik legfontosabb témája maga a műalkotás (1/59–60, 3/41, 4/42, 5/40).
b.) Az Anyegin töredékes mű. Ennek oka:
– A romantika töredékkultusza.
– Cenzúra.
– Töredékességében tárja elénk a mű megalkotásának bonyolult feladatát. Tudniillik az alkotási folyamat nem lineáris, mégha Puskin ennek illúzióját is akarja kelteni. Van olyan versszak, melyet nem tud megoldani, vagy elkészült variációját nem tartja megfelelőnek.
Puskin folytatni szerette volna az Anyegint, a főhőst a tervek szerint elvezette volna a dekabristák közé, ennek elmaradása nem elsősorban életrajzi körülményekkel vagy alkotás-lélektani okokkal magyarázható, hanem azzal, hogy az Anyegin mint verses regény belső logikája, világképe ellentmond az ilyen megoldásnak.
c.) A megalkotottság illúzióját kelti a verselés, az ún. Anyegin-strófa, mely jambikus kilencesekből áll, a 14 sor pedig háromszor négy ill. egyszer kettő szakaszra oszlik. Rímképlete:
A b A b
C C d d
E f f E
g g
A nagybetű = nőrím: ereszkedő vagy trocheikus rím. A kisbetű = hímrím: jambikus rím. A nőrímhez legalább 2–2 sorzáró szótag egybecsengése szükséges, az utolsó előtti hosszú szótag egybecsengése különösen fontos. A hímrímben a sorzáró szótag egybecsengése is elégséges.
Magyar Anyegin:
Bérczy Károly
Áprily Lajos
Galgóczy Árpád
Műfaj: verses regény. A romantika műnemi, műfaji határokat elmosó törekvésének terméke. Byrontól veszi át Puskin a műfajt. Puskin a műve végén másik meghatározást is ad: szabad regény; ez arra utal, hogy a történetet nem Puskin írja, hanem a modern esztétika terminusát használva a “regény írja önmagát” (lásd: Tolsztoj anekdotája Puskinról).

Magyar romantika

Kölcsey Ferenc (1790–1838)

Életút, művészi fejlődés:
1790-ben Sződemeteren, kálvinista középnemesi családban született. 1796-ban elveszti apját. Tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban kezdi. 1804-ben meghal anyja, Bölöni Ágnes. Egy gyermekkori himlő következtében bal szemére megvakul. Gyenge fizikai adottságát, tüdőbetegségét hatalmas önuralommal, emberi tartással viseli.
Esztétikai, művészi pályakép:
A ’10-es évek elején a klasszicizmus és a szentimentalizmus jegyében alkot. Kazinczy szűkebb környezetéhez tartozik. 1814-ben Szemere Pállal válaszol az ortológusok támadására ‘Felelet a Mondolatra’ címmel (gúnyiratok). Kazinczy hatását mutatja két nagyszabású recenziója is, melyet Berzsenyi és Csokonai ellen írt. A részigazságot tartalmazó írások merev klasszicista platformról ítélik meg a két költőt, de éppen művészi újításaikat tartja hibának. Költői pályáján az 1817-es esztendő hoz fordulatot, ekkor írja meg a ‘Rákóczi hajh, Bercsényi hajh...’ kezdetű ódát, melyben először fordul a szabadságharc emlékét felidézve a nemzeti történelem felé. Kölcsey fokozatosan újragondolja esztétikai elveit és nyelvfelfogását:
– A klasszicizmus normatív nyelvszemlélete helyébe az organikus nyelvfelfogás kerül.
– A fordítás helyett az eredetiség fontosságát hangsúlyozza.
– Az antik minták követése helyett a nemzeti történelmet és patriotizmust hirdeti.
E 3 tényező együttesen már a romantikát jelzi. Ez tükröződik az 1821-től kezdődő csekei nagy költői korszakában.
Az 1826-os esztendő az esszé- és tanulmányíró Kölcsey leggazdagabb és legtermékenyebb éve.
1824–26: az Élet és Literatúra folyóirat hasábjain folyik az ún. Iliász-pör, az első magyar plágium (=csalás) vita. Vályi Nagy Ferenc erdélyi költő közreadta Iliász-fordítását, beemelve munkájába a Kölcsey-fordítás töredékeit is. Kazinczy és köre Vályi mellé áll, hiszen a klasszicizmus – a kultúra egyetemességéből kiindulva – természetes írói gesztusnak tartja az átvételt. Kölcsey már az írói tulajdonjog mellett száll síkra.
1826: Mohács – emlékbeszéd, mely nem hangzott el. Kölcsey egyszerre veti fel a nyitottá és egyetemessé váló világ gondolatát és hív fel a nemzeti múlt megőrzésére és feldolgozására. Kifejti demokratikus nemzet- és hazafelfogását: “Rang és birtok egyesek sajátja, a nemzet és haza nevében mindenki osztozik.”
1826: Nemzeti hagyományok című munka. A reformkori magyar irodalom legfontosabb elméleti, esztétikai alapvetése. Herder organikus történelem- és nyelvfelfogásából indul ki, megkülönböztetve kultúrtipológiájában a szervesen, önmagából fejlődő, eszményinek vallott görög kultúrát és az imitáción alapuló rómait. Az európai művészet további fejlődése sem segítette az organikus fejlődést, hiszen a kereszténység, mint egységes ideológia homogenizálta a kultúrát. Vissza kell térni az organikus fejlődés útjára, hogy nemzeti irodalom létrejöhessen. Vissza kell nyúlni a gyökerekig. Kölcsey ezt a még föllelhető ősit a kuruc dalokban és a köznépi énekekben vélte fölfedezni. Kölcsey azonban a folklórt önmagában még nem tartotta esztétikai szempontból értékesnek, a népköltészetet fel kell emelni a magas művészet szintjére. Fa-hasonlattal világítja meg ennek értelmét: a fa a gyökerekből táplálkozik (folklór), de értékét, szépségét a virág ill. a gyümölcs adja. Ezzel a művével elvi szinten tisztázta a népköltészet jelentőségét, és utat nyitott az új ízlésirány, a népiesség előtt.
1827-ben meghal öccse, Ádám. Kölcsey magáravállalja a család támogatását és unokaöccse, Kálmán neveltetését. Visszavonul birtokára, rendbe hozza a gazdaságot. Fokozatosan tér vissza a közéletbe. Szatmár megye szabadelvű csoportjának vezetője, főjegyző. Az 1832–36-os országgyűlésen Szatmár megye küldötte. Politikai nézeteit leghívebben ‘Országgyűlési napló’ című munkája őrzi. A vállalt és hirdetett elvek:
– nemzeti függetlenség
– polgári és emberi jogok
– jobbágyfelszabadítás
– nemzeti egység
– vallási egyenjogúság
– a magyar nyelv hivatalossá tétele
Mint a liberális ellenzék vezető szónoka, fölszólal a lengyel és görög szabadságharc ügyében is, fölismerve, hogy a nemzet sorsa csak európai összefüggésben oldható meg.
1835-ben Szatmár megye fölszólítja küldötteit, hogy az örökváltság ellen szavazzanak. Tiltakozásul Kölcsey lemond. Tekintélyét jelzi, hogy Kossuth lapja, az ‘Országgyűlési Tudósítások’ gyászkeretben jelenik meg. Az országgyűlési ifjak gyászruhát öltenek és gyalog kísérik Pozsony határáig Kölcseyt; a tiszteletére rendezett búcsúvacsorán Széchenyi méltatja. Kölcsey a ‘Búcsú az országos rendektől’ című beszédében fogalmazza meg a reformkor programját: “Jelszavaink valának haza és haladás.”
Az életmű utolsó, nagy alkotása a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, mely világnézetének, erkölcsi felfogásának végakaratszerű összefoglalása:
Műfaj: intelem.
Bár az antikvitásig visszanyúló hagyománya van, népszerűvé a középkorban válik, királytükör néven. Ebben az ideális uralkodó és az erkölcsös ember követelményei fogalmazódtak meg. Leghíresebb darabja: István király intelmei Imre herceghez. Népszerű a műfaj a latin nyelvű humanisták között is. Napjainkban Esterházy Péter írt intelmet ‘Pápai vizeken ne kalózkodj!’ címmel.
Erkölcsbölcseleti háttér:
Kölcsey fiatal korában Holbach természetfilozófiájának hatása alatt áll (A természet rendszere), és alapvető tanulmányt ír a görög filozófiáról. Pályája második felében érdeklődése egyre inkább Kant felé fordul, elsősorban erkölcstana, ‘A gyakorlati ész kritikája’ hat rá. Ez egészül ki, illetve szükségszerűen találkozik a kálvinista vallás kötelességteljesítésének tanával. A Parainesis erkölcsbölcseleti szempontból a kategorikus imperativus maximáinak lebontása, kifejtése, részletezése. A legfontosabb parancsok:
– Szeresd az Istenséget!
– Szeresd az emberiséget!
– Szeresd a hazát!
– Törekedjél ismeretekre!
– Meleg szeretettel függj a hon nyelvén!
Kölcsey szinte szó szerint veszi át Kant feltétlen parancs meghatározását: “Egész életedet meghatározott elv szerint intézni, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség megkíván!”.
A Parainesis központi kategóriája a ‘rény’ (=erény), ennek tartalma pedig “az emberiség, s kivált a haza szolgálata”. Kölcsey éppúgy mint a reformkor többi felelős gondolkodója mindent az én, haza, emberiség hármasságában vizsgál. Az ‘én’ kiteljesítése kötelező, de nem öncélú feladat. Célja a haza, s ezen keresztül az emberiség szolgálata. A fokozatok nem átugorhatóak és nem megfordíthatóak.
Kölcsey Kálmán egyike volt a márciusi ifjaknak, s Komáromnál halt hősi halált.
Élete utolsó hónapjaiban a jóbarát, Wesselényi Ferenc védelmére készült. 1838 augusztus 24-én halt meg Csekén.
Költészete:
Elfojtódás (1814.):
Az átmenet verse. A formát már megbontja a szentimentalizmus világképéből fakadó tárgynélküli fájdalom, ugyanakkor Kölcsey még nem birtokolja a verset összetartó szervezőelvet. A főnévi igenévvel kifejezett általános alany az egyetemesítést szolgálja. Ugyanakkor az ok- ill. célhatározók elmaradása jelzi a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés irányultságának hiányát, a hasonlítói-fokhatározói mellékmondat csak a fájdalom nagyságára utal.
A második versszakban az általános érvény személyessé tétele történik az egyes szám első személyű birtokos névmással. A harmadik versszak fölerősíti a személyessé tételt, mindez azonban a szentimentalizmus elkoptatott stíluseszközeivel és képeivel történik, nem konkretizálva, hanem hiteltelenítve az általánosítás érvényét.
A csekei korszak versei, a ’20-as évek költeményei:
A korszak jellemzője, hogy kétség és remény együtt van jelen, nem hiteltelenítve, hanem művészileg és emberileg igazolva a költeményt. Az emberi tudat, érzelmi beállítottság nem lineáris, lett légyen az felfelé vagy lefelé irányuló, hanem a matematika nyelvén is nehezen leírható hullámmozgást követ, ahol mélység és magasság egymást követi. Csak e kettős szorításban születhet meg hiteles, művészi alkotás.
Vanitatum vanitas (1823.):
Az önmagával folyton küszködő, ám a kétségeken az erkölcsi parancs értelmében felülemelkedő Kölcseynek eszmei szempontból ez a vers a mélypont, amennyiben mélypontot jelent a kiábrándultság, a hiábavalóság érzete. Ugyanakkor poétikai és esztétikai szempontból az egyik legjobban megalkotott költeményről van szó.
Szerkezete:
1. vsz.: A Szentírásra, a legfőbb tekintélyre hivatkozik, és fogalmazza meg az élet törvényszerűségét, a hiábavalóságot.
2–8. vsz.: Az állítás bizonyítása a földtörténet, az emberi történelem, a tudomány, a filozófia, a retorika és az érzelmek szintjén és példáival.
9. vsz.: Általánosító tételmondattal indul, s ebből vonja le a vállalható erkölcsi magatartásformát, a hiábavalósággal számotvető sztoicizmust.
10. vsz.: Az értelmetlenség, reménytelenség újbóli és ismét általános érvényű megfogalmazása.
Himnusz (1823. január 22., Cseke):
Megjelenik nyomtatásban 1829-ben, az Auróra folyóiratban, a cenzúra miatt alcímmel. A cím: Hymnus, hagyományos költői műfajt jelöl, magasztos hangú, vallásos ódát. Hogyan vált a ‘Hymnus’ ‘Himnusszá’, azaz egy nemzet azonosságtudatát kifejező közösségi énekké?
1.) Kölcsey műve előtt két középkori eredetű egyházi népének töltötte be a nemzeti ének szerepét: Boldogasszony, anyánk...; Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga... kezdetű Szent Istvánhoz és a magyar szentekhez szóló ének.
2.) Az irodalmi közvélemény hamar felismerte Kölcsey versének jelentőségét, de azt is, hogy nemzeti énekké csak megzenésítés után válhat. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója ’43-ban a Szózat, ’44-re pedig a Hymnus megzenésítésére írt ki pályázatot. 13 pályamű érkezett, a bizottság elnöke, Egressy Béni Erkel Ferencnek ígérte a fődíjat 1844. június 15-én. Első nyilvános bemutatója július 2-án történt a Nemzeti Színházban. Majd elhangzott augusztus 10-én az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi-gőzös avatásakor. Szeptemberben jelent meg a kottája, s a dallam elterjedt az egész országban. A forradalom és szabadságharc idején már nemzeti énekként éneklik. A bukás után betiltják, helyét a császári himnusz, a Gotterhalte veszi át. 1856. május 13-án Szatmárcsekén a Kölcsey-síremlék avatásakor hangzik fel újra.
Történelmi háttér:
1820: forradalmi megmozdulások Nápolyban, Spanyolországban, s ennek hatására Metternich újoncköveteléssel és a hadiadó két és félszeresére emelésével áll elő. Az ellenállásra erőszakos lépés a válasz. Ebben a válságos történelmi szituációban lép fel a költő a közösség nevében a nemzet sorsának javításáért.
Szerkezete:
Az antikvitásig visszanyúló felépítés: ABA’-szerkezet. “A”: odafordulás, megszólítás; a kérés könyörgés tárgyának megnevezése, rövid argumentáció (=érvelés). “B”: a kérés részletezése, a magyar történelem bemutatása Isten és a magyarság viszonyának tükrében. “A’”: variációt tartalmazva ismétli meg az első versszakot. Az érvelés (“B”) felépítése: 2–3. vsz.: a múlt, mint értéktelített állapot; a fölhozott történelmi események és alakok már a XVI. századtól kezdve (protestáns prédikátor írók) alapvető toposzai a nemzet sorsával foglalkozó verseknek (Bendegúz, Árpád, Mátyás; Kárpátok, Tisza, Duna, Alföld). A búza és a szőlő (kenyér és bor) nem csupán a természeti gazdagság jele, hanem mint metonímiák az úrvacsorára ill. az áldozásra, azaz az Istennel való harmonikus viszonyra is utalnak. A múlt harmóniájának oka Isten kegyelme (felhozád, általad nyert). Kölcsey felfogása az ágostoni kegyelemtanon és a kálvinista predestináció-felfogáson nyugszik, azaz tehetetlenek vagyunk Isten kegyelme nélkül. 4–6. vsz.: indulatszó + ellentétes kötőszó (hajh, de) vezeti be az értékhiányos múlt bemutatását. Az érvelésben keveredik ok és okozat, nem dönthető el tisztán, hogy Isten elfordult a magyarságtól, s ezért vált bűnössé a nemzet, vagy a bűn miatt vonta meg Isten a kegyelmet. A következmény külső támadások, egymás ellen fordulás, s végül a hazájában hontalanná váló magyarság képe, a nagyszabású romantikus vízió ellenére is a protestáns prédikátor írók okfejtését idézi. 7. vsz.: A jelen képe: a rom, a romantika kedvenc költői toposza, hiszen egyszerre képes felidézni a múltat, az egészet és foglalja magába a jövőt, a teljes pusztulást. Kölcsey történelem-szemlélete a herderi organikus felfogással rokon, s a Himnusz kifejtő részében a születéstől (Bendegúz, Árpád), a fényponton át (Mátyás), a pusztulásig (jelen, öregkor) tekinti át a históriát. A halál vízió a reformkor nemzeti sorsódáinak legfontosabb jellemzője. Állandó említését több ok motiválja:
– az aktuális költői szituáció, mely reális lehetőségét veti fel a nemzet pusztulásának
– Herder nyelvhalál elmélete, mellyel minden felelősen gondolkodó XIX. századi művésznek szembe kellett nézni
– Herder organikus történelem-felfogása, az emberi élet analógiájára elképzelt nemzetszemlélet
– a nemzethalál, mint argumentum, retorikai eszköz, célja éppen a buzdítás, a pesszimizmuson való felülemelkedés
Verselés:
Kölcsey megváltozott esztétikai nézeteinek megfelelően ütemhangsúlyos, a legősibb magyar dalritmusra épül.
Zrínyi-versek:
Zrínyi dala (1830.):
Zrínyi életműve élővé a XIX. században válik. Kölcsey egyrészt analógiát lát a XVII. és a XIX. század történelmi viszonyai között, másrészt a reformkori romantika költőeszményét, melyben élet és költészet egységét vallja, Zrínyi jelképezhette leginkább a magyar líra történetében.
A vers felépítése egyrészt a vándor és Zrínyi kérdés-feleletére épül, poétikai szempontból azonban szerencsésebb egy dialóg formában tárgyiasított belső monológról, vívódásról beszélni. A kérdések mindig anafórikusak (hol, hol...), s a múlt dicsőségét idézik. Ezt a múltat a tevékeny és alkotó hazaszeretet, a hősiesség és önfeláldozás jellemezte. A válaszok ennek negatív lenyomatai. Az utolsó válasz megszakítja az anafórák sorát (“Vándor áll meg!”), s ezzel nyomatékosítja a végső megállapítást, a herderi halál vízió legerőteljesebb költői kifejezését.
Zrínyi második éneke (1838.):
Zrínyi és a sors között megjelenített párbeszéd valójában a lírai én belső drámai vívódásának művészi objektivizációja. Kétféle történelem felfogás ütközik össze: a kegyelemtanon és a história alakíthatóságán alapuló és egy fatalisztikus (=végzetszerű). Az első versszak a magyarság magáramaradottságának, szenvedésének, bűnhődésének ismert toposzát mutatja, s csak a második versszak rideg és elutasító hangnemére felelve kerül sor az önvizsgálatra, a szembenézésre. A lírai én megkülönbözteti a haza fogalmát, eszméjét a ‘haza’ szóval kifejezett metonímiától, azaz az emberek összességétől. A végső kérés az előbbi megmaradására, megőrzésére irányul, a sors azonban nem ismeri a különbségtételt, hiszen az emberekben, az emberek által él a haza. A zárókép a herderi halál vízió képi szintre fordítása.
Rebellis vers (1838.) (=lázadó):
A történelem, a tragikus és félbemaradt magyar história elleni tiltakozás verse.
Epigrammák:
Minden új eszmét hirdető korban kiemelt fontosságú az epigramma műfaja (reformkor).
Huszt (1831.):
A vad romantikából kölcsönzött díszletek és jelmezek között hangzik fel a reformkor jelszava: a tevékeny életre való felszólítás. A kedvelt toposz, a rom itt nem a múlt nagyságára és a jövő kilátástalanságára utaló jelkép, hanem a terméketlen múltbafordulás kifejezője. Összefüggést nem múlt és jelen, hanem jelen és jövő között kell teremteni. Disztichonban írta a verset.
Emléklapra (1833.)
Versenyemlékek (1833.)

Katona József (1791–1830)

1791. Kecskemét; iparos család sarja. Iskoláit Pesten és Kecskeméten a piaristáknál végzi. 1810–13: Jogot hallgat Pesten, de érdeklődését elsősorban a történelem és a színház felé irányítja. 1811-től bekapcsolódik a Második Pesti Magyar Játékszíni Társaság munkájába. Békési József néven segédszínész, darabokat fordít, dramatizál. Beleszeret Déryné Széppataki Rózába. 1815-ben feloszlik a társulat, állandó épület és a támogatás hiánya miatt: a színészek a vidéki társulatokhoz szegődnek. 1815-ben ügyvédi vizsgát tesz. Felhagy a színházzal: “Ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyörészése, élelméről gondoskodik és elhallgat.” 1820-ban visszaköltözik Kecskemétre. Anyagi körülményei rendeződnek. A város főügyésze lesz. Éli a kisvárosi aranyifjak tehetségelfojtó életét. 1830-ban szívszélhűdésben hal meg.
1820-ban írja híres röpiratát: Mi az oka annak, hogy Magyarországon a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?
– Az állandó kőszínház hiánya.
– A nemzeti dicsekvés.
– A könyvformában való megjelenés nehézségei.
– A cenzúra.
– A recenzió, az elvi bírálat hiánya.
Művei:
A korabeli színház rendkívül darabigényes, hatalmas repertoárt mozgat.
– fordítások:
A kor népszerű darabírói közül Zieglert, Kotzebue-t fordít.
– regénydramatizálások, regényátdolgozások:
A borzasztó torony
Monostori Veronika
Hédervári Cecília
Luca széke
– eredeti művek:
István, a magyarok első királya (átmeneti mű)
Ziska (kétrészes mű)
Jeruzsálem pusztulása (Spíró György dolgozta át)
Rózsa, vagy a tapasztalatlan légy a pókok között (vígjáték; önéletrajzi ihletésű – Déryné a rózsa, a tapasztalatlan légy a szerző)

Bánk bán

Keletkezéstörténet:
1814-ben következő évre szóló beadási határidővel az Erdélyi Múzeum pályázatot hirdet a leendő kolozsvári színház számára. Döbrentey Gábor fogalmazza meg a felhívást: a dráma eredeti és történeti tárgyú legyen. A lehetséges témák között megemlíti Bánk bán történetét is. A határidőt meghosszabbítják, 1818-ban hirdetnek eredményt. A fődíjat Tokody János: A pártosság tüze című darabja nyeri. A díjazottak között szerepel Bolyai Farkas két drámája is. Katona műve nincs megemlítve sem.
1819-ben készül el a végleges változat. Katona figyelembe veszi a jogász- és színésztárs, Bárány Boldizsár “hibajegyzékét”, találó meglátásait. Nyomtatásban 1820-ban Kecskeméten jelent meg. Az első színházi előadás: 1833. Kassa, majd: 1834. Pest; 1848. március 15. félbeszakadt, a Táncsicsot az előadásra váró nézőközönség nem tudta kivárni a darab végét, s Laborfalvi Rózát követelte a színpadra; 1861-ben Erkel megzenésíti; 1976-ban Illyés Gyula átigazítja.
Témaválasztás:
A szakirodalom a könyvtárjegyzékeket áttanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy Katonát elsősorban az uralkodó elleni merényletek foglalkoztatták a történelemből. Nem Katona az első, aki a Bánk bán-témát feldolgozta. Hans Sachs XVI. századi német író volt az első szépirodalmi feldolgozó, de írt drámát a Katona-kortárs, osztrák Grillparzer és Kisfaludy is. Katona a különböző történeti felfogásokat koncepciójának megfelelően egyesítette. Pray György szerint a királyné ártatlan, politikai összeesküvés áldozata lett. A Kézai-krónika szerint bűnös a királyné, és erőszakos csábítás is történt. Katonánál Bánk a gyilkos, de vannak összeesküvők is. A végleges változatban fölerősíti a gyanút Gertrudisszal szemben, anélkül, hogy az olvasó–néző egyértelmű bizonyosságot nyerne a csábításban való közreműködésről. A történelmi szereplők közül megváltoztatja a csábító személyét, Berchtold, kalocsai érsek helyébe Ottót teszi. Saját leleménye Tiborc, Biberach, Izidóra. A spanyol menekültekre, a Bojóthiakra Kézainál már történik utalás.
Szerkezet:
Expozíció = előversengés + első felvonás
Katona tudatosságát jelzi, hogy fölvonultatja és bemutatja a tragédia legfontosabb szereplőit, és érzékelteti a lehetséges konfliktusokat: Ottó és Biberach kapcsolata, Ottó Melinda iránti érzelme, Gertrudis viszonya Ottóhoz az előversengésben mutatkozik meg. Az első szakaszban színre lépnek a Bojóthiak. Petúr megjelenésével exponálódik a merániak és magyarok ellentéte, a békétlenek jelszava összekapcsolja a magánéleti és közéleti konfliktust. Tiborc színrelépése újabb perspektívából világítja meg a nemzet helyzetét, és ezáltal a közéleti konfliktust erősíti. Újra színrelépnek az előversengés szereplői, Ottó elutasítja Izidóra közeledését, Melinda visszautasítja Ottót; majd a királyné ambivalens kapcsolata mutatkozik meg öccsével szemben és az első szakaszt Bánk nagymonológja zárja. Ettől kezdve az egyes szakaszok hol a közéleti, hol a magánéleti konfliktust erősítik, helyezik előtérbe.
Második szakasz: közéleti.
Harmadik szakasz: magánéleti + Tiborc nagymonológja.
Negyedik szakasz: összekapcsolódik a két szál + tetőpont a királyné meggyilkolása.
Ötödik szakasz: Bánk tettének mérlegelése a király színe előtt.
A szereplők rendszere:
Arany János Bánk bán tanulmányok című töredékes munkájában csoportokra osztotta a szereplőket:
– Bánk bán és köre: Melinda, Mikhál, Simon, Petúr a lázadókkal, Tiborc, Soma a fiacskájuk
– Gertrudis és köre: Ottó, Biberach, Izidóra
– Endre és köre: Myska bán és Solom mester
Konfliktusrendszer:
A nemzeti dráma értékrendjének csúcsán a nemzethez tartozás áll. A konfliktus a nemzeti érdek megsértéséből fakad. Katonánál nem idegengyűlöletről van szó, hiszen a Bojóthiak sorsa a Szent István-i befogadó nemzet koncepciót erősítik. A Merániak azonban erőszakosságukkal, mohóságukkal egzisztenciális és erkölcsi érdekeket sértenek. Az értékrend másik összetevője a család, mely sérthetetlen közösség, a nemzeti összetartozás szimbolikusan legkisebb egysége. Ezt sérti meg Ottó. A konfliktus tehát kettős természetű, köz- és magánéletbeli, mely legnyilvánvalóbban Bánk és Gertrudis alakjában sűrűsödik össze, s kettejük összecsapása egyúttal a megbomlott harmónia helyreállítását is jelzi. A két főszereplő személyiségének összetettsége a felvállalt szerepek sokrétűségéből, egymást kiegyenlítő hatásából fakad.
a.) Bánk bán:
– Nádor: A király után az ország első embere. Endre távollétében ő a felelős az ország nyugalmáért, rendjének biztosításáért. Ez a szerep arra kényszeríti, hogy felülemelkedjen a konfliktuson, s személyében jelképezze az ország egységét.
– Magyar: Országjárása során megismerkedik a nemzet sorsával, a bizonytalansággal, feszültséggel, melyet a Merániak túlbuzgalma, hatalmi dominanciája és érzéketlensége okoz. Ezt az élményt erősíti fel Petúr, ki a nemesség elnyomatását, hatalomból való kiszorítását sérelmezi. Tiborc pedig a parasztság megnyomoríttatásáról beszél nagymonológjában. Ez a szerep a békétlenekhez köti, kötné Bánkot.
– Férfi, férj: Ottó terve ill. annak megvalósulása a legszemélyesebb mivoltában, szerepében sérti Bánkot, s ez ismét a Merániak elleni fellépést sürgeti.
A bánki késlekedés oka tehát a szerepek egyensúlyt teremtő voltából fakad. Ez az egyensúly azonban rendkívül ingatag, feszültségekkel teli, s bármilyen váratlan mozzanat kibillentheti, felboríthatja. Lélektanilag tehát hiteles, hogy a 4. szakaszban látszólag indokolatlanul következik be a gyilkosság, Gertrudis és Bánk vitája felborítja a szerepek egyensúlyát.
b.) Gertrudis:
– Királyné: Bár nem közjogi méltóság, a szerep mégis megköveteli az önfegyelmet, a mérsékletet, az önkorlátozást. E szerepében el is utasítja Ottó tervét. Katona többször is királynőként aposztrofálja (=minősíti), ha nem elírásról van szó, jelzi Gertrudis szerepzavarát, hatalomvágyát.
– Meráni: A nemzeti tragédia értékrendjéből következik, hogy a haza, mint legfontosabb érték, a Merániak tetteit is motiválja, így érthető, hogy Gertrudis a hazájabeliekhez húz, az ő érdekeit képviseli. A gyilkosság közvetlen kiváltó oka, hogy Bánk a Merániakra tesz sértő megjegyzést, erre ránt tőrt Gertrudis.
– Nő, asszony, rokon: Ez a szerep Ottó mellé állítja.
A konfliktus azonban nem szűkíthető le a két főszereplőre, sőt nem egyszerűsíthető le a különböző körök összeütközésére. Katona legnagyobb művészi erénye, hogy shakespeare-i minta nyomán minden szereplő mögé teljes életet, életutat rajzol, megteremtve azt a drámai szituációt, melyben az egyes szereplők megnyilatkozhatnak, s így teljes személyiségükkel vehetnek részt a drámai cselekményben.
c.) Petúr: Történeti alak. Egyes források szerint a királyné gyilkosa. Királypárti, Endre mellett áll. A békétlenek vezére, ő hívja vissza Bánkot. A hagyományos értelmezésben ő a rebellis, a “vértolulásos” magyar, aki csupán a nemesi osztályérdekeket képviseli. Valójában azonban reálpolitikus, az események őt igazolják, anélkül azonban, hogy Bánk egyéni tette megkapná a közösségi felhatalmazást. Ezért átkozza meg utolsó szavaival az “alattomos gyilkost”.
d.) Tiborc: Fiktív alak. Nagymonológjából kiderül, hogy nem nincstelen, hanem telkes paraszt. Van mit veszítenie a Merániak uralma alatt. Patriarkális viszony fűzi a címszereplőhöz, akinek már atyját is szolgálta, sőt ő mentette meg életüket (lásd: sebhely a homlokán). Öntudatát jelzi, hogy elutasítja Bánk adományát, hiszen a pénzzel mindenkin úgysem tudna segíteni.
e.) Bojóthiak: Mikhál, Simon – menekültek Spanyolországból, belviszályok és az arab támadás miatt. Simonnak 7 fia van, ez a 7 törzset, nemzetséget jelképezi, a jövendő új honfoglalás jelképei. A Bojóthiak sorsa, a befogadás gesztusa a Szent István-i befogadónemzet koncepciót tükrözi, másrészt analógiás a sorsuk a lehetséges magyar nemzethalállal, a hazájában számkivetetté vált nemzet jelképével.
f.) Biberach: Ottó szövetségese. Dramaturgiai szerepe: az intrikus. Tetteit, világszemléletét két tényező motiválja:
– a hazátlanság; nem kötődik egyetlen közösséghez sem, számára “ott a haza, ahol a haszon”.
– a család hiánya; anyja meghal, apja nem kedveli.
A nemzeti dráma két legfontosabb értékét nem birtokolja.
g.) Izidóra: Türingiai lány, Gertrudis hozza udvarába. Szerelmes Ottóba viszonzatlanul. Az uralkodó káosz láttán vissza akar térni hazájába, Gertrudis nem engedi. Valójában “cseregyerek”, Gertrudis lánya helyett van itt. (Gertrudis és Endre lánya: Árpádházi Szent Erzsébet.)
h.) Ottó: Gertrudis öccse. Fülöp király gyilkosa. Magyarországra menekül, nővére védelme alatt áll. Beleszeret Melindába. Tragikus vétség:
– a szerelem egyoldalú
– erőszakkal valósítható meg, megsértve a család szentségét
i.) Melinda: Drámai szerepköre a naiva. Vidékről kerül föl az udvarba, természetes kedvessége félreérthető Ottó számára. Férje nem áll ki egyértelműen mellette, Bánk tragikus vétsége az is, hogy eltaszítja magától Melindát.
Az ötödik szakasz értelmezése:
Az első 4 szakasz a nemzeti dráma hagyományos modelljét követi. A köz- és magánérdek megsértéséből fakadó konfliktus Bánk tettével megoldódik. Az ötödik szakasz azonban új dimenziókkal gazdagítja a művet, mely túllép a nemzeti dráma konfliktusán, s a görög tragédiákat idéző mélységet kap a mű. A szakasz elején kétségbe vonják Bánk tettének közösségi érvényét, Petúr szavai alattomos gyilkosról tudósítanak. A fokozatosan föltáruló múlt, az oknyomozás igazolja Bánk tettét, erre utalnak Endre drámazáró szavai.
Miért következik be Bánk összeomlása?
Erkölcsbölcseleti értelemben tett és következménye viszonyáról van szó. Bánknak nemcsak a királyné megölését kell vállalnia, hanem a következményeket is, a vérfürdőt, az anarchiát, az elszabadult indulatokat, melyektől meg akarta védeni országát. A király belső dilemma után igazolja a tett jogosságát, de nem menti föl a következmények felelőssége alól. Összeroppanásának másik oka a görög tragédiák klasszikus motívuma, mely szerint nincs arányban a bűn a büntetéssel, nincs a kettő között racionális, megokolható viszony. Bánk a világot uraló isteni törvények kegyetlenségét okolja: “Nincs a teremtésben vesztes, csak én”.
A Bánk bán stílusa, nyelve:
A szakirodalomban eltérően ítélik meg.
a.) A mű befogadásának legnagyobb nehézsége a nyelv archaikus volta, színpadon ma már nem élő régiessége. Kétségtelen, hogy a Bánk bán a magyar nyelv fejlődése történetének átmeneti állapotában íródott: túl a Kazinczy-féle nyelvújításon, de innen még a Vörösmarty nevével fémjelezhető valódi nyelvi forradalmon, ill. az új magyar költői nyelv kanonizációján.
b.) A mű legnagyobb értéke a nyelve. Az egyes szereplők lelkiállapotuknak, habitusuknak megfelelő nyelven szólalnak meg. Alkalmassá teszi Katona a nyelvet az érzelmi különbségek visszaadására. A retorikus felépítettségű monológokat az érzelmi zaklatottságot jelző hiányos mondatok váltják. Jól él az író az alapvető közlésformák metaforikus jelentésével (Jó éjszakát!), egyes megoldásai Vörösmarty erőteljes képét idézik.
Verselése: blank verse, a nemzeti tragédiák kötelező metruma.

Vörösmarty Mihály (1800–1855)

1800-ban született Pusztanyéken. Apja gazdatiszt. A családi körből (9 gyermek) apja hazafias szelleme és latinos műveltsége hat rá. Iskolák: Fehérvár – ciszterciták, Pest – piaristák. 1817-ben meghal apja. Abbahagyja tanulmányait és a Perczel családnál magántanító lesz. Segítségükkel jogot tanul Pesten. 1823-tól Görbőn ügyvédi gyakorlatot végez. Itt ismerkedik meg a reformkor bontakozó eszméivel. Pesten újra nevelő a Perczel családnál. Szerelem Perczel Etelka iránt. 1825: Zalán futása – országos siker; ettől kezdve “literátus ember”. Elsőként a magyar művelődéstörténetben az irodalomnak és az irodalomból él: szerkesztője a Tudományos Gyűjtemény szépirodalmi mellékletének, a Koszorúnak, tagja az Akadémiának, véleményezője a népköltési gyűjteményeknek, Toldy Ferenccel együtt kidolgozza az első magyar akadémiai helyesírást, tájszótárt szerkeszt, valamint német-magyar zsebszótárt. 1837-ben Toldyval és Bajzával létrehozza az Atheneum folyóiratot. 1843-ban feleségül veszi Csajághy Laurát. A forradalom és szabadságharc idején az Ellenzéki Kör és a Közcsendi Bizottmány tagja, Kossuth híve (Szabad sajtó, Harci dal). Követi a kormányt Szegedre, majd rövid ideig tartó bujdosás után kegyelmet kap. Anyagi helyzete, egészsége, idegállapota megromlik; visszavonul az irodalmi életből. 1855-ben hal meg, több mint húszezren kísérik végső útjára. Ez az első tömeges megmozdulás, néma tüntetés a bukás óta.
Művészi pálya:
’20-as évek:
Az útkeresés időszaka. Az epika területén az elbeszélő költemények (Cserhalom, Tündérvölgy, Délsziget, A rom) jellemzik, többnyire töredékesek, a magánmitológia és a nemzeti múlt keveredik bennük. A lírai termést gazdag műfajiság jellemzi szintén az útkeresés jegyében. A késő-klasszicizmus hatását mutatják az alkhaioszi strófában írt alkalmi ódák. Megjelennek a nemzeti történelem eseményeit feldolgozó, felidéző balladák (Szilágyi és Hajmási, A Buvár Kund). A dalok között megjelennek a népies dalok (A gyászkendő, Párja nincs, Rózsa voltál), a helyzetdalok (Laboda kedve). A ’20-as évek legnagyobb költői teljesítménye a Zalán futása:
A XVIII. század második felétől vetődött föl a nemzeti eposz kérdése. A klasszicizmus esztétikája, mely továbbra is az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak, és a nemzeti identitás megteremtésének vágya egyaránt az eposz felé irányította a figyelmet. Anonymus Gestájának megtalálásával és lefordításával élővé vált a nemzeti múlt. A nemzet származását a XIX. század közepéig Árpádhoz kötötték az eposzok ill. eposzi jellegű alkotások. Ezt követően Arany János révén a hun eredetmonda került előtérbe (Csaba trilógia). Már Csokonai eredeteposzt tervezett (Árpádiász), megemlítendő Virág Benedek, Dajka Gábor, Ráday Gedeon munkássága. A Vörösmarty-kortársak közül Czuczor Gergely: Augsburgi ütközet és Aranyosrákosi Székely Sándor: Székelyek Erdélyben című műve emelkedik ki. Vörösmarty merített a klasszikus eposzokból, elsősorban Vergilius és Zrínyi művéből, de szembe kellett néznie a műfaj paradoxonjaival is. A késő-klasszicista eposzok mintájára összevonta az invokációt és a propozíciót, s látomássá tágította. (Más vélemények szerint az invokáció a hazához szól: “Ó hon!”.)
Az első énekben az eposzi kellékek közül megfigyelhető az epitheton ornans (“Párducos Árpád”, “Deli Álmos”), a pars pro toto elv, a múlt, mint érték, mint követendő példa. Vergiliust és Zrínyit imitálja az eposzt megelőző szerelmes versek felidézésével. A klasszikus mintát követi a hexameter is. A legnagyobb nehézség a mitológiai apparátus mozgatása egy szekularizált (=elvilágiasodott) korban: Vörösmarty egy lehetséges pogány-magyar mitológiát teremt meg. A Zalán futása mégsem tudta betölteni a nemzeti eposz szerepét. Már a cím is jelzi, hogy a költőt nem a győztes és honfoglaló nép sorsa érdekli elsősorban, hanem a pusztulásra ítélt ellenségé. Az egész művet az Ossziáni-dalokból kölcsönzött elégikus hangvétel hatja át, legfőbb motívuma, kulcsszava az enyészet (ezt parodizálja Petőfi A helység kalapácsában). Másrészt az epikus elemek helyett jobban érdekli Vörösmartyt a hősök belső vívódása.
’30-as évek:
A költői kiteljesedés időszaka.
Szózat (1836.):
A Himnusz mellett második nemzeti énekünk. Hatása nem elsősorban esztétikai megformáltságában van (bár szerencsés, hogy mindkét alkotás, mint műalkotás is a legjava terméshez tartozik), hanem ránk örökölt erkölcsiségében, felhívó voltában, hiszen minden alkalommal a hazaszeretet kategorikus imperativusára figyelmeztet, az együvé tartozásra, a múlt vállalására, a jelen és jövő alakítására.
(Szörényi László: Az elszánt. A 150 éves Szózat című tanulmánya alapján.)
1836-ban írta Vörösmarty, s a következő évben jelent meg az Auróra zsebkönyvben.
Történelmi háttér:
1835. Erdély, 1836. pozsonyi országgyűlés – mindkettőt feloszlatják, letartóztatják Wesselényit, a liberális ellenzék egyik vezérét, Kossuthot, az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjét. Az események mögött ott kísért az 1830–31-es levert lengyel szabadságharc, és annak tragikus tanulságai. A Szózat tehát a reformmozgalmak mélypontján keletkezett.
Beszédhelyzet, felépítés:
A klasszikus retorika szabályai szerint építette fel Vörösmarty művét. Mintája Vergilius Aeneisének első és tizedik éneke. Az első énekben Aeneas a vihar és hajótörés után összegyűjti társait, és arra bíztatja őket, hogy ne essenek kétségbe, bízzanak abban, hogy elérik céljukat, hogy új földön, újra megtalálják hazájukat. A helytállásra buzdítást kifejező nyelvi fordulatot (“Itt élned, halnod kell.”) Vörösmarty Zrínyitől veszi át, ‘Az török áfium ellen való orvosság’-ból: “Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országából barátságunkért ki nem mégyen, hogy minket helyheztessen belé. Az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vel vincendum, vel moriendum est.” Zrínyi pedig Liviustól veszi át (“Hic vincendum, aut moriendum, milites, est.”) Mindez arra figyelmeztet, hogy a legsajátosabb, a legnemzetibb is mélyen bennegyökerezik az emberiség közös kultúrkincsében. A gondolat már Zrínyi előtt is megvolt a magyar közgondolkodásban, és a költő–hadvezér után is tovább él. (Bocskay István – 1606: “az mi nemzetségünknek több hazája ennél soha nem lészen, s nincsen is, más minekünk az övét nem adja”; Czobor Mihály – 1606: “az magyaroknak ennél több ez kis darab országocskánál nincsen, kit ha elvesztnek, semmiek nem lészen”; Nyári Pál – 1606: “nincsen nekönk több hazánk ennél, ha ezt is elvesztjök, nem ad senki országot nekönk”; Bethlen Gábor – 1611: “ne veszessük el, Uram, az hazát, mert ha ezt elvesztjök, mi mást nehezen, avagy nem is találunk”; Széchenyi István – 1835: “Ha nincs Hunnia határi közt hazánk, egyebütt e földön többé sehol sincs”.)
A Vergilius-hatást ill. inspirációt a beszédhelyzet megalkotására az is megerősíti, hogy az iskolai retorika tankönyvek példaanyagát jórészt az Aeneisből vették, s ilyenből tanult Vörösmarty is.
Szerkezet:
A vers 56 sorból áll. Közepén, a 27–28. sorban a szentencia, a gnóma (=erősmondás), mely magába sűríti, előre és hátra kisugározza a vers egész mondanivalóját. A szentencia jelleget kiemeli, hogy a két sor idézőjelben áll (“Egy ezredévi szenvedés / Kér éltet vagy halált!”). A keret 2–2 versszaka nyomatékosító variációt is tartalmaz. A szerkezet így nem egészen szimmetrikus, de a tükrözésen kívül így előrehaladást is mutat. Ettől eltekintve a versszakok a középtől, mint tükörtengelytől kezdve megfeleltethetők egymásnak. A költemény első felében a dilemma (=eldöntendő kérdés) egyik ága, vagyis az élet, a második felében a halál nyeri el a maga retorikus kifejtettségét.
élet  halál  3. vsz., a vérrel szerzett haza képe  12. vsz., a nemzet sírba süllyedésének látomása  4. vsz., a honfoglaló Árpád és Hunyadi tetteivel indokolja a honhoz való ragaszkodást, és területileg is körülírja az országot  11. vsz., a nagyszerű halál víziója, mely maradéktalanul kiterjed az egész országra  5. vsz., Rákóczi nevének kikerülésével (a cenzúra miatt) a nemzeti szabadságharcokra utal  10. vsz., azt a jobb kort emlegeti, melynek be kell majd teljesítenie az elbukott harcok célját  6. vsz., a jelen, melyben egy ezredévi szenvedés után még él a nemzet  9. vsz., a hátrányos jelennek reményteli kibontakozásáról értesülhetünk   A 7. vsz. tartalmazza a gnómát, a 8. pedig ennek érzelmi argumentumra (=érvre) támaszkodó kibővítése  
A 4. versszak értelmezése:
Az Árpád által megszerzett szűkebb hazán kívül, Hunyadi nevének említése bővíti a haza területét. Az ‘itt’ nem utalhat Nándorfehérvárra, hiszen a várost nem köti ezredéves szenvedés Magyarországhoz, s a középkorban is csak időleges tartozott az országhoz. Vörösmarty Nagyszebenre utal, ahol 1442-ben Hunyadi legyőzte Mezet béget, és leverte a rabigát tízezer rabszolgának hurcolt erdélyiről. Így az utalás politikai színezetű, hiszen a liberális ellenzék legfőbb sérelmét, Erdély elszakítását is beleszőtte a versbe.
Műfaj:
– Óda: közösségi érvényű alkotás, a transzcendens elemet helyettesítő tényező a népek hazája, nagyvilág. Szintén az a liberális felfogás tükröződik, mely szerint az ország problémáit csak európai kontextusban lehet megoldani. De tágítható is a kör, hiszen Bölöni Farkas: Utazás Észak-Amerikában című könyve – mely tartalmazta a Függetlenségi nyilatkozatot és az amerikai alkotmányt – ekkor jelent meg, s a ’32–36-os országgyűlés legkedveltebb olvasmánya volt. A kifejezésben tehát a tudatosuló Amerika-élmény is benne van. Vörösmarty később is merít Bölöni könyvéből (pl.: a Gondolatok a könyvtárban című versben a néger kérdést érinti).
– Harci dal: Kossuth a nemzet béke és harci dalának nevezte a Szózatot. Arany János is ebben az értelemben idézi Rendületlenül című ódájában. A kortársak számára tehát nem a herderi halál-vízió beteljesüléséről van szó, hanem az antik eredetű retorikai szerkezetben a nemzethalál argumentum (=érv) az élet-halál dilemma halál ágának végén helyezkedik el, s ezáltal a legerősebb érvet szolgáltatja lélektani szempontból az élet mellett.
Verselés:
Chevy Chase strófa, a skót népballadák verselése. Vörösmarty nyomán a helytállás versformájává vált a lírai köztudatban, s Arany A walesi bárdokban a Szózatot is felidézi. 1843-ban zenésítette meg Egressy Béni, elnyerve ezzel a Nemzeti Színház pályázatát.
Hazafias epigrammák:
Pázmán (1830.):
Magyarország címere (1832.):
A reformkor törekvéseit foglalja disztichon formában írt epigrammáiban össze Vörösmarty. Az értékrend csúcsán a haza, s ezen keresztül az emberiség sorsát jobbító cselekvés áll. Vörösmarty Kölcsey epigrammáinak üzenetét ismétli, nem véletlenül, hiszen mindketten a liberális reformerek táborába tartoztak.
A Guttenberg-albumba (1838.):
Alkalmi vers. A könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulójára egy német évkönyvbe szánta Vörösmarty. Az elnyújtott epigramma a reformkori programversek jellegzetes feltételes-alárendelői szerkezetét mutatja. Azokat a követelményeket, feltételeket sorolja fel, melynek bekövetkeztével ünnepelhetjük méltán az újkori kultúra egyik nagy alakját. Gutenberg Vörösmarty értelmezésében azért válhat jótevővé, mert az addig keveseknek szánt irodalmat és tudományt közkinccsé tette. A versben együtt vannak jelen a felvilágosodás meg nem valósult követelései (tudomány, szellem világossága stb.), a reformkor politikai elvei (közmegegyezés, érdekegyesítés, a parasztság és földbirtokosság egymás iránti kölcsönös ellenszenvének feloldása) és a romantika ellentmondásokat feloldani törekvő igyekezete (a szív és az ész összhangja).
A filozofikus jellegű személyes líra:
Késő vágy (1839.):
Életrajzi hátterében az a bizonytalanság munkál, mely többnyire jelen van a többi Laura-versben is: vajon a korkülönbség nem akadályozza-e meg két ember közös boldogságát. A rendkívül erőteljes zenei hatású, jambikus lejtésű dalforma elégikus üzenetet közvetít.
Szerkezete:
1–12. sor: a jelen, melynek lélekállapota a beletörődő nyugalom, az élet rendjének tudomásul vétele.
13–22. sor: a múlt felidézése, az emlékezés a meghaladott, de újra visszavágyott múltra, mely a maga ellentmondásaival – melyeket a versben az oximoronok is jeleznek (=olyan jelzős szerkezet, melyben a jelző és a jelzett szó ellentmond egymásnak: “édes bánat”, “kínba fúlt gyönyör”) – paradox módon az ideált jelképezik, s így az értékszembesítés a schilleri elégiafelfogással mutat rokonságot.
23–30. sor: a jövő, melyet a vágyott értékek hiánya jellemez, egyetemes szinten kifejezve az idő visszafordíthatatlanságának törvényét.
’40-es évek:
Liszt Ferenchez (1840.):
Vörösmarty számára Liszt világképi, antropológiai és esztétikai szempontból is példakép. Megtestesítője a romantika és egyúttal a magyar reformkor illetve a liberális gondolkodók embereszményének: egyesül benne a patrióta és a világpolgár, anélkül, hogy a kettő ellentmondana egymásnak. Ezt a kettősséget jelzi a vers felütése, a “világ zenésze” és a “hű rokon” kifejezések. De mint zenész, a romantika esztétikájának hitelesítője is, a legtökéletesebb művészeti ág képviselője. A zene az, mely magába foglalja és felidézi a múltat, jelent, jövőt, egyént és közösséget, az érzelmek és gondolatok teljes skáláját mutatja föl. Vörösmarty bravúrja, hogy a zene abszolút konnotációból fakadó lehetőségeit a szó, a nyelv segítségével próbálja megidézni. Ebből fakad, hogy az óda pindaroszi típusához fordul, s az érzelmi telítettség gyakran a rapszódia felé mozdítja el a verset. A frazeológiában az óda már A vén cigányt is előlegzi: “velőket rázó húrok”, “zengj nekünk dalt”.
Keserű pohár (1843.):
Vörösmarty a romantikától újra népszerűvé váló bordal műfaját filozofikussá tágítja. Sorra veszi a föloldhatatlan ellentéteket, s az életet, mint a megcsalattatás színterét mutatja be, ahol minden törekvés, nemes érzelem önmaga ellentétébe csap át. A költő nem meri végigvinni a hiábavalóság gondolatát, az utolsó versszakban – a negyvenes évek nagy költeményeihez hasonlóan – a reménytelenségen felülemelkedő küzdést állítja elénk. (A vers Erkel: Bánk bán című operájának betétjeként vált ismertté.)
Gondolatok a könyvtárban (1844.):
A verset kiváltó élmény az Akadémia könyvtárában tett látogatás. A vers központi kérdése (“Ment-e a könyvek által a világ elébb?”) valójában egyidős a művészettel és gondolkodással. Már Platón és Arisztotelész véleménye is megoszlott a kérdésben. Arisztotelész a katarzis lélektisztító és -nemesítő hatásáról beszélt; Platón eltiltotta volna Államának lakóit a művészetektől. Az újkori gondolkodás történetében Rousseau válasza jelent mérföldkövet, kérdésessé téve a kultúra, a művészetek erkölcsjobbító hatását. Vörösmarty tehát ehhez az örök problémához fordul vissza, s párosítja hozzá a romantika, a XIX. század egyik gyötrő kérdését, a gondolat és tett, eszme és valóság antitézisét.
A versépítő paradoxon arra épül, hogy a század első felében – a gőzmalmok elterjedése előtt – anyagból, ruhából készítették a papírt. A technológiai–gyártási elvet bölcseletivé tágítja Vörösmarty. A valóságban, az eszme realizációjában a szellemi törekvések megcsúfolását látja, a tragikus iróniát, mely eszme és valóság között feszül. Feloldható-e bölcseleti szinten a tragikus ellentét, van-e célja, értelme az emberi törekvéseknek, vagy minden törekvés értelmét veszti a körkörösség abszurditásában és értelmetlenségében? A válasz megkerüli a bölcseleti szintet, és a küzdés-etika jegyében fogalmazza meg az emberélet értelmét, kikerülve ezzel a célirányosság vagy körkörösség dilemmáját. A vers kettős zárlata ezt példázza. Előbb az ember, mint antropológiai lény, mint individuum célját és feladatát fogalmazza meg: “a föld s az ég fiából” az ég fiává válni. A romantikus antropológia dualizmusát ekként véli feloldani Vörösmarty. Másodszor az ember, mint kollektív lény kötelességét írja le: közössége javát kell szolgálnia a “szellemharcok” (azaz nem a forradalom) által.
A vers műfaja rapszódia. Az erős érzelmi hevület magyarázhatja azt, hogy gyakran ellentmondásba kerül önmagával, illetve erős konnotációval rendelkező képeket próbál újraértelmezni. Így például a Bábel tornya, mely a kultúrtörténetben a káosz és zűrzavar kelléke, Vörösmartynál pozitív példa lesz. A vers felépítését, szerkezeti lüktetését a költői kérdések biztosítják, melyek jelzik a többszöri nekifutást, a problémával való viaskodást.
Az emberek (1846.):
A refrén az egyik legősibb formateremtő elv a költészetben. Az ismétlés sajátos változata. Általában kétféle módon épülhet be a költeménybe: az első lehetőséget Poe: A holló című költeménye példázza, amikor a költő utólagos magyarázata szerint (A műalkotás filozófiája) a refrénre, mint kiindulópontra épül a vers. Vörösmarty refrénjének más a funkciója: a költő világképéből, emberfelfogásából, ‘Az emberek’ belső logikájából következik a “nincsen remény”. A vers hét nekifutás, hét kísérlet arra, hogy megértse és fölfejtse ember és világ, ember és történelem, ember és ember antitézisét. Mindegyik kísérlet a refrén reménytelenségébe torkollik.
I.) A felütésben elhatárolódik a szubjektív lírától, s önmagát, mint kinyilatkoztatást, mint megfellebbezhetetlen törvényt nyilvánítja ki. Ennek tartalmába, végérvényes igazságába belerendül a természet, megbomlik a természet látszólagos harmóniája. Itt jelentkezik először az érett Vörösmarty sajátos képalkotása: olyan víziót tár elénk, melyet vizuálisan már nem tudunk követni. (Ennek kibontására épül majd az Előszó és A vén cigány.) Az emberi törekvés reménytelenségét a törvény ellenében három fogalom jelzi: szellem, bűn, erény. A denotáció szintjén két pozitív és egy negatív értelmi tartomány. A szellem az ész békés alkotómunkájára utal (lásd: Gondolatok a könyvtárban). Az erény Kölcsey óta (Parainesis) a tett gyakorlatát, a hazafias cselekvést jelenti. A bűn itt a reformokat megtorpedózó, érvénytelenítő forradalomra utal.
II.) Az atyák és törvények beláthatatlanul hosszú kora, melyet a Genezistől kezdve a káini ősbűn folytonossága jelez.
III.) A dinasztikus háborúk, a francia forradalom és Napóleon kora.
IV.) A XIX. század békés évtizedei, a költő jelenkora. A béke Vörösmarty költészetében pozitív jelentésű szó. Most azonban föloldhatatlan ellentmondások szülötte. A költő Thomas Robert Malthus (1766–1834) tanait emelte be költeményébe. A róla elnevezett tan megalkotója 1798-ban jelentette meg a ‘Tanulmány a népesedés törvényeiről’ című munkáját. Alaptétele, hogy a népesség gyorsabban – mértani arányban – szaporodik, mint ahogy az élelmiszerek mennyisége, – hiszen az számtani arányban növekszik. Így a népesség egy részének el kell pusztulnia. Az egyensúlyt az állítja helyre, hogy a népesség szaporodásának akadályai vannak:
a.) pozitív vagy tényleges akadályok: háború, betegségek, járványok
b.) preventív vagy megelőző akadályok: a nemzéstől való megtartóztatás
Malthus az erkölcsös önmegtartóztatásban látja a tömegnyomor egyetlen ellenszerét. Az indoklásban azonban eltér az angol szerző statisztikai érvelésétől, hazai és politikai magyarázatot ad.
A reformországgyűlésen liberális politikusaink fölismerték, hogy a legfontosabb kérdés a jobbágy szabad birtokhoz juttatása. Ez a gondolat vezet át az ötödik strófához.
V.) Vörösmarty érvelése Széchenyi Hitel című művét idézi: “Már ez mért van így – s ennek úgy kell-e lenni, vagy tán nem kellene”. Az ötödik strófa tehát a reformkor legfontosabb problémáját idézi fel a költő hazai jelenét bemutatva.
VI.) A 6. strófa elkeseredettségének hátterében a galíciai események állnak. 1846. február közepén Krakkóban – mely akkor még szabad város volt – lengyel hazafiak felkelést szerveztek. Okulva az 1830. évi szabadságharc hibájából, szabadságot ígértek a jobbágyságnak, kihirdették a feudális szolgáltatások eltörlését, összekapcsolták a nemzeti függetlenség ügyét a társadalmi igazságtevéssel. A mozgalom azonban véres kudarcba fulladt. Galícia lengyel és ukrán jobbágyai földesuraik ellen fordultak, mészárlás folyt, a parasztok szekérszám szállították a hullákat az osztrák hatóságoknak. Metternich aztán leszámolt a parasztokkal is, az utolsó szabad lengyel földet is bekapcsolta a birodalomba. A magyar közvéleményt mélyen megrázták az események, az egész reformkori küzdelem negatív kifutású lehetőségét látták benne. A strófa természetesen az aktuális eseményen túl általános érvénnyel fogalmazza meg az ész és akarat egymást érvénytelenítő voltát illetve a kettő összekapcsolódásának tragikus lehetőségét. A strófa zárlata a teremtés pillanatáig, a Genezisig vezeti vissza az ember tragikumát. Az embert a teremtés pillanatában elhibázott lénynek tartja, anyag és szellem antagonisztikus (=kibékíthetetlen) ellentéte eleve kijelöli az ember számára létezésének tragikumát.
VII.) A Biblia után a görög mitológiához nyúl vissza, hogy példázza a romantikus antropológiát, a kadmosz mítoszt idézi föl, a sárkányfogból vetett embereket. Hozzákapcsolja az első versszakban már megidézett Káin-történetet is. Az ontológiai (=lételméleti) és antropológiai ellentétet Vörösmarty most nem oldja fel a küzdés és remény gesztusával, sőt a refrén megismétlésével nyomatékosítja azt.
(Elemzésünk Lukácsy Sándor: Az emberek című értelmezése alapján történt.)
Országháza (1846.):
A cím egyszerre jelenti az országgyűlés épületét, s mint metonímia, a benne megforduló, gyűlésező embereket. A vers második felében megjelenő allegorikus anyakép, mely a hazát prezentálja, a reformkori romantika egyik jellegzetes költői megoldása, s a hazájában hontalanná lett nemzetet jelképezi. A költemény erőteljesen felhívó (konatív) jellegét a rövid sorok, a lüktető dallam, az anafórikus szerkezet biztosítja.
Költészete a forradalom és szabadságharc időszakában:
Nem igazán jelentős művészi szempontból. Néhány agitatív, a napi problémákhoz igazodó vers jellemzi csak.
Szabadsajtó (1848. március 15–16.):
A vers kapcsolódik a forradalmi követelések egyik legfontosabbikához, a szabad sajtó megteremtésének igényéhez.
Költészete a szabadságharc bukása után:
Emlékkönyvbe (1849.):
Vörösmarty a szabadságharc bukását a romantika tragikus világképe bekövetkezteként élte meg. ‘Az emberek’ víziója vált valóra, az ellentétek és ellentmondások föloldhatatlanok maradtak. A válsághelyzetbe került Vörösmarty személyes felelősséget érzett a bukás miatt; az előrelátott végzet realizálódott a történelemben. A sötét eszméket már előre megjósolta, s a mélypontból nem nyílt perspektíva, csak annak tudatosulása történt meg. A nemzet pusztulása a természet és történelem tragikus iróniájaként mutatkozott meg az emberi törekvések fölött. A ‘nincsen remény’ beigazolódott, s Vörösmarty megtiltotta gyermekei számára, hogy elmondják a Szózatot.
Előszó (1850–51 tele):
A cím konkrét jelentése arra utal, hogy Vörösmarty a verset az 1845-ben írt ‘Három rege’ című munkája újrakiadása elé szánta, s a művet Batthyány Emmának, a miniszterelnök lányának ajánlotta. Átvitt értelemben bevezető, előszó a vers ember és világ tragikumának ábrázolásához és megértéséhez.
Felépítése:
Az évszak-metaforika konvenciójára épül, s az utolsó egység kivételével nem is értelmezi át a hozzájuk kapcsolódó másodlagos jelentést. Mégis felidézi a konkrét történelmi eseményeket, filozofikussá, történetbölcseletivé teszi a verset.
a.) tavasz – múlt1 – reformkor
A harmónia világa, melyben feloldódnak a romantika nagy ellentétei, az ész és a szív, a kéz és a szellem, és ennek eredményeként a céltudatos emberi munka képesnek tűnik az emberüdv megvalósítására. Ember és világ harmóniáját jelzi a zöld ág, mely egyszerre utal a tavaszra és ember, világ, Isten megbékélésére.
b.) nyár – múlt2 – a szabadságharc, ill. annak leverése
Képi szinten a nyár nincs jelen, csak a mű belső logikájából következik a beteljesülés, a csúcspont. A beteljesülést illetve az ezt megelőző feszült állapotot hitelesíthetné, igenelhetné a várt szózat, kinyilatkoztatás. Ennek tartalmára csak következtethetünk illetve a vész leírásából értesülhetünk. A szó, az ige nem hitelesítette tehát az emberüdvöt, nem oldotta fel ember és világ, ember és természet ellentétét. Ahogy a remény egyetemes volt – mint jelezte azt a Noé-kép – úgy a pusztulás is egyetemes, oly mérvű, melynek képeit – Lukácsy Sándor szavaival – vizuálisan már nem tudunk követni, hiába allegorikusan megjelenített a vész alakja. Bár az évszak metaforika szervezi a verset, nem csupán a nyár, de az ősz képe is hiányzik. Világképi szinten ez azzal magyarázható, hogy elmaradt az emberi törekvések összegzése, számvetése, eredménye és termése, illetve magát a pusztulást, az elmúlást azonosíthatjuk az ősszel, hiszen az évszak konnotációja ezt az értelmezési lehetőséget is magábafoglalja.
c.) tél – jelen – önkényuralom, megtorlás
A szakaszt szervező komplex képben együtt van jelen a romantikus világkép három legfontosabb összetevője: Isten, természet, ember. A szervezőkép az ‘ősz’, ‘megőszül’ kifejezés, s a fehér színt vonatkoztatja, bontja ki. Ismételten a teremtés pillanatáig vezeti vissza ember és világ tragikumát, magyarázatot adva, de nem fölmentve a jelen történéseit. Vörösmarty antropológiájának legjellemzőbb vonása a Descartes-i dualizmus feloldhatatlan ellentéte.
d.) tavasz – jövő
Természeti szinten a szervezőelv logikájából következően is körforgásról van szó. A megjelenített természet azonban a maga attribútumaival (hermafrodita szajha) a természet tragikus iróniáját jelzi az emberi világ, az emberi törekvésekkel szemben, mely folytathatatlan, lezárt és hiábavaló.
Verselése: A drámaiságnak megfelelően jambikus tizes.
Műfaja: rapszódia.
A vén cigány (1854.):
– Az ötvenes évek költészetében gyakran fordul elő a cigány alakja, mint a sírva vigadás jelképe illetve az erre való alkalom megteremtője. Közérzetet jelöl tehát alakja, s a vers műfaja ebben az értelmezésben: zsánerképbe oltott dal.
– A muzsikus cigány a költő és a költészet egyik archetípusa, s ily módon Vörösmarty a költészet lehetőségeivel, feladatával vet számot, s a vers ars poetica érvényűvé válik.
– Önmegszólításról van szó, a lírai én meghasonlásáról, kettészakadásáról, önmagával folytatott vitájáról. Az önmegszólítás, mint versforma, mindig válság következménye. Vörösmarty esetében rendkívül összetett, egymásbafonódott jelenségről van szó: magánéletbeli, nemzeti, világtörténelmi, filozófiai és antropológiai válságok. A költemény tehát ennek a krízisnek a tárgyiasítása, általánosítása.
Babits A férfi Vörösmarty című tanulmányában az őrült elme versének nevezte ‘A vén cigány’-t. A költő valóban a költészet határáig jut el, a romantikus líra lehetőségeinek végpontjáig.
A végpont jelentkezik:
a.) A vers 40 %-a refrén, ellentmondva Poe refrénértelmezésének, mindenféle poétikai szabálynak. A redundancia (=elvárhatóság) magas foka miatt különösen erőteljes hangsúlyt kap a záróstrófában a refrén megváltoztatása.
b.) Különösen a 2. és 3. strófában az egymásra következő sorok között olyan hatalmas az asszociációtávolság, hogy csupán a vers egészének világképe, gondolati dinamizmusa képes egységben tartani a strófát.
A 2. és 3. strófa 5. és 6. sora konkrét történelmi utalást tartalmaz. A 2. versszakban a szabadságharc bukására utal, a 3. versszakban pedig a kor világháborújára. A sorok azonban történeti aktualizálás nélkül is beleilleszthetők a mű világába, az első esetben szándék és megvalósulás antitéziséről van szó, a második esetben Isten és teremtett világ tragikus ellentétéről.
‘A vén cigány’ Vörösmarty világképének összegzője. A 4., 5., 6. versszak a tragikus világlátás legfontosabb mozzanatait és motívumait foglalja magába. Vörösmarty itt is a történelem előtti időkig nyúl vissza, hogy magyarázatot leljen a jelen problémáira. Az antik és keresztény mitológiai utalások a teremtés elhibázottságára hívják fel a figyelmet, az emberi bűn és bűnhődés folyamatosságára a történelemben, ezzel igazolja Vörösmarty az első strófa szentenciáját: “Mindig így volt e világi élet...”.
A vers gondolati íve ellentétes az ‘Előszó’-éval, de közösségüket mutatják az azonos motívumok. Az ‘Előszó’-ban az ünnep, a harmónia világától jutottunk el a tragikus iróniáig, ‘A vén cigány’-ban a tragikumtól a jövőbe kitolt lehetséges ünnep eljöveteléig. Az ünnephez mindkét alkalommal a Noé-képzet társul, előrevetítve egy ember nélküli illetve emberen túli világ harmóniáját.
Már a cím is jelzi, hogy a vers egyúttal számvetés a költő feladatával, a költészet lehetőségeivel is. Az első hat versszak azt a felfogást tükrözi, mely szerint a költészetnek a világ kaotikus, artikulálatlan mivoltát kell tükröznie. Nem artikulálni, hanem együtt lélegezni, együtt dobbanni a világgal. Hat versszakon keresztül a vers képalkotása ezt tükrözi a merész asszociációkban, a vizuálisan követhetetlen látomásos képekben. A vers legfontosabb szervezőelve a romantika esztétikájának megfelelően a zeneiség lesz, utalva egyúttal a címre is. Vörösmarty túl akar lépni a denotáció és a konnotáció költői nyelven megfogalmazott konvencionális viszonyán, s a szöveget, a szót – a zene mintájára – az abszolút konnotáció felé igyekszik elmozdítani. Az utolsó versszak a költészet újabb lehetőségét fogalmazza meg. A költő feladata nem az artikulálatlannal való együtthangzás, hanem a csönddel való tiltakozás. S majd a béke és harmónia világában – a világ gondjával immár nem törődve – megszólalni újra.
Műfaj: rapszódia.
Verselés: jambikus tízes.

Csongor és Tünde (1830.)

A témát Gyergyai (Gergei) Albert XVII. századi széphistóriájából vette (Árgyilus királyfi és Tündér Szép Ilona alakja). Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka hatott Vörösmartyra – elsősorban abban, hogy ugyanazon problémát különböző szinteken exponálja – valamint a népmesék vándormotívuma.
Műfaj: tündéries mesejáték, mely a kor népszerű műfaja. Ennek kereteit tölti meg Vörösmarty bölcselettel az emberiségköltemények felé mozdítva a művet.
Verselés: a dialógusokban trocheikus (a blank verse a nemzeti tragédiák számára fenntartott verselés, a trocheikus az élőbeszédet természetesebben imitálja); a filozofikus nagymonológokban visszatér a blank verse.
Nyelv, stílus: A mű különböző rétegeinek megfelelően összetett:
– filozofikus, emelkedett nyelvi réteg (nagymonológok)
– köznapi (a dialógusokban), természetesen mondható színpadi szöveg
– népies réteg (Balga, Ilma)
– archaikus nyelvi réteg, a pogány kori hagyományokat fölhasználó (ördögfiak beszélgetése)
A mesei, népmesei, széphistóriai tárgy keretei között Vörösmarty a romantika alapkérdéseire: a személyiség kiteljesedésének lehetőségeire, a boldogság mibenlétére keresi a választ. A mű középpontjában Csongor út- és boldogságkeresése áll:
a.) Térben keresi a boldogságot, a kiteljesedést:
A kiindulópont a kert, a virágzó fával, a végpont az elvadult kert. Önmagába visszatérő útról van tehát szó, jelezve azt, hogy az emberi boldogság és kiteljesedés nem a tér függvénye. A kert jelképesen is értelmezhető, az ember természetes élettereként, az Édenkertként, ahonnan kiűzetünk, elvágyódunk a világba, de ahova visszatérve már nem leljük föl otthonunkat, a paradicsomi állapotokat.
b.) Időben keresi a boldogságot, a kiteljesedést:
A történet estétől éjfélig, sötétedésig tart. A körkörösség, az önmagába visszatérés ismét azt jelzi, hogy a boldogság nem a múló idő függvénye.
c.) A hármas út:
A polgári világ háromféle kiteljesedési lehetőségét jelképezi:
– A Kalmár a polgári világ haszonelvűségét, a pénz mindenhatóságát, a merkantili szellemet szimbolizálja.
– A Fejedelem a Napóleon-kultusz jelképe, a világot leigázni tudó emberi erőt példázza.
– A Tudós a felvilágosodás racionalizmusának jelképe, az ész mindenhatóságába vetett hit kifejezője, s egyúttal a Hegel által előrevetített nem-művészi korszak képviselője.
A felkínált lehetőségek tévútnak bizonyulnak, mindhárom allegorikus szereplő reményeiben megcsalattatva, kisemmizve érkezik vissza a kiindulópontra.
d.) Filozófiai szinten – az Éj monológja:
A világ a teremtés sötétségéből a pusztulás sötétségébe tart. Ez a romantikára jellemző tragikus világszemlélet kihat Vörösmarty antropológiájára is:
– tragikus ellentét feszül az emberi lélek halhatatlanságra való törekvése és a test időlegessége között
– a világ időlegessége ironikus távlatba helyez mindenfajta kiteljesedést vagy harmóniát
A boldogság és kiteljesedés problémájával az összes szereplőnek szembe kell néznie. Balga és Ilma az e világi, a fiziológiai szinten, a mindennapokban találja meg a boldogságot (Vörösmarty ironikusan jelzi, hogy az ő “jóllakottság-boldogságuk” semmivel sem alacsonyabb rangú Csongor és Tünde keresésénél, hiszen a végeredmény ugyanaz (a boldogság). Szellemesen jelzi ezt az a tény is, hogy Csongor a csodabocskorral repülve ugyanannyi idő alatt ér el céljához, mint Balga gyalog.) Tünde problémája a halhatatlanság és időlegesség ellentéte. A halhatatlan Tünde az időlegességre vágyik, Csongor szerelmére, s föl is adja halhatatlanságát.
Megoldás, zárlat:
Ha az egész művet átható ellentmondások nem is oldódnak fel, hiszen minden keresés a körkörösség reménytelenségébe torkollik, s a zárókép a kietlen éjszaka sötétjét és kilátástalanságát sugallja, ily módon előrevetítve az érett Vörösmarty tragikus világképét, a költő vissza is retten a reménytelen választól. Mint oly sokszor, föl akarja oldani a filozófiai, bölcseleti, történelmi, lételméleti antitéziseket, ám ez csak érzelmi szinten sikerül. Két ember kapcsolata a szerelem, az egymásratalálás nem válasz a világra, hanem menedék a világ elől, a világ elviselhetőségének lehetősége.
-------------------------
Petőfi Sándor (1823–1849)

A költői pálya 1844 végéig (első korszak):
A népiesség jegyében. Petőfi robbanásszerűen kerül be a magyar irodalomba és irodalmi életbe. S az őt ért támadásokkal együtt is rendkívüli népszerűségre tesz szert rövid idő alatt:
1.) A Pestre került költőt Vahot Imre a Pesti Divatlapokhoz veszi segédszerkesztőnek. Vahot nemcsak a tehetséget ismeri fel, hanem kialakítja a korigénynek megfelelő Petőfi-képet is. Az erősödő nemzeti érzést és a népiesség kultuszát kihasználva a költőt nemzeti viseletben járatja, nevét magyarosíttatja, s elterjeszti róla a természetes, a műveletlen, az istenáldotta tehetségű imázst. Állandóan vitát kavar körülötte, más újságokkal megtámadtatja.
2.) Verseinek zöme népdal, népies dal, népies helyzetdal. A XVIII. század második felétől Magyarországon Herder nyomán elinduló folklór-kultusz esztétikai alapvetését Kölcsey adta meg 1826-os Nemzeti hagyományok című tanulmányában. Kölcsey számára a folklór még elsősorban inspiráló erő, a nemzeti költészet megújításának útja és lehetősége, de nem tulajdonít még a folklórnak önálló esztétikai értéket, azt még föl kell emelni a magas művészet szintjére. Erdélyi János 1842-es Népköltészetről című székfoglaló előadása – melyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel – már példaképnek, etalonnak tekinti a folklórt, s ezzel elméleti szinten is szélesre tárja a kaput Petőfi előtt. Petőfi egy korízlés megtestesítője, de nem kizárólagos képviselője. Szinte mindenki ír népdalt (Czuczor Gergely: “Fúj, süvít a Mátra szele...”, Szentiványi Mihály, Erdélyi János, Eötvös József, Tompa Mihály). Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság támogatja és irányítja a folklórgyűjtést (M. Csapó Dániel gyűjtése, Kriza János: Vadrózsák). A folklór és a műköltészet bonyolult viszonyát jelzi, hogy Petőfi sok dala folklorizálódott. Petőfi újdonsága tehát nem az, hogy népdalt, népies dalt ír, hanem az, hogy a népdalból nem a lexikát és frazeológiát veszi át (Petőfinél egyetlen tájszó sem szerepel), hanem világképet, világszemléletet, valamint a szerkezetet, felépítést, ritmust. Első korszakában viszonya a folklórhoz esztétikai érvényű. Politikai felhangot a népköltészet csak ’46 végétől kap, s ezt legszemléletesebben Aranyhoz írt levele fejezi ki: “Ha majd a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”
3.) Petőfi népiessége egyben tiltakozás is a korabeli almanach-líra ellen. Lírai közvetlensége és természetessége ellentétben áll a biedermeier-korszak kispolgári világképével, a késő-szentimentalista, kimódolt, olcsó életbölcsességeket tartalmazó, a lét nagy kérdéseire közhelyszerű válaszokat adó versekkel. (Petőfi versei közül sem hiányoznak persze az emlékkönyv-költemények, sőt néhány jelentős verse mögött is ott érezzük az almanach-líra hatását. Pl.: Füstbe ment terv, A négyökrös szekér.) (almanach=évkönyv, emlékkönyv)
Az első korszak összegzője és legnagyobb művészi teljesítménye a János vitéz. 1844 októberében kezdi írni, s Vahot szerint “csak néhány est és éjfél kellett ahhoz, hogy elkészüljön”. Az első változatot (Kukorica Jancsi) Vörösmartyék bíztatására folytatta, s tette hozzá a mesei elemeket az alapvetően népi életképű indításhoz. December 8-án a Pesti Divatlapban Vahot már ‘János vitéz’-ként hirdeti.