Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom 2,2

2010.12.20

Irodalom 2.


------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Előzmények, hatás:
Garai János: Az obsitos (katonáskodás)
Vörösmarty: Csongor és Tünde; Dél sziget
népmesei vándormotívumok
Értelmezése:
Társadalmi, szociológiai szempontból:
A juhászbojtárból tündérkirállyá váló hős a nép felemelkedéséről, annak lehetőségeiről, vágyairól szól.
A személyiség szempontjából:
A romantika alapkérdéseit veti föl, a személyiség kiteljesedésének lehetőségeit, a boldogság elérésének módjait veszi sorra. A mű a bűn és bűnhődés motívumával indul. A bűn feloldása, a jóvátétel a zsiványok tanyájának felgyújtása, ahol a lángok a lelki megtisztulást is jelképezik. Jancsi előtt a boldogságkeresés különböző lehetőségei nyílnak meg:
– pénz, gazdagság (zsiványok tanyája)
– szerelem (a felkínálkozó szerelem – francia királykisasszony)
– hatalom (a francia király felajánlja fele királyságát)
A kiteljesedés csak a becsület és kitartás révén érhető el, s a boldogságot a kölcsönös szerelem jelképezi illetve adhatja meg.
Műfaj: elbeszélő költemény, s az epika próbatételes változatához kapcsolódik. Funkcióját tekintve népi eposz.
Verselés: felező tizenkettes. Ettől kezdve ez válik meghatározóvá az addig uralkodó hexameter helyett.
A borozó (1842.):
Petőfi első nyomtatásban megjelent verse. A bordal műfaja a rokokón keresztül került be a romantikus költészetbe. A rokokó a XV. századig anakreóni gyűjteményt követve idézte fel a műfajt, mely gyűjtemény kétes hitelű, nem kanonizált anakreóni énekeket tartalmazott. E gyűjtemény nyomán vált a görög költő a bor, a jókedv poétájává a köztudatban. A bordal látszólagos könnyebbsége, hetyke és kihívó hangja mögött az élet megpróbáltatásaitól és az elmúlástól való félelem áll, s ezt legyőzni segít a bor okozta mámor. (Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz: “Jaj, engem ide s tova / Elvisz a Szent Mihály lova.”, Ady: A fekete zongora: “Fusson akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora.”)
Hortobágyi kocsmárosné (1842.):
A népies dalok legfontosabb alakzata és szervezőelve az ellentét.
Távolból (1843.):
A dalforma bizonyos hosszúságon túl szükségszerűen visz a költeménybe direkt gondolati és meditációs elemeket, ezek viszont megtörik a vers egyneműségét, s csak közhelyszerű életigazságot tartalmaznak. A természetesség enyhíti ugyan ezeket, de inkább csak a ritmus viszi végig a verset.
Befordúltam a konyhára... (1843.):
A leghíresebb magyar helyzetdal, mely tökéletes gazdaságossággal bánik anyagával, mindvégig egységben tartja a versszervező tűz-motívumot, megcsillantva Petőfi humorát az állandó kiigazítás, önkorrekció révén.
A szerelem, a szerelem... (1843.):
Valójában a szerelmi költészet legősibb formájához nyúl vissza, a catullusi ‘Odi et amo’ (Gyűlölök és szeretek) kínjait fogalmazza meg a naiv tudat szintjén, lebontva mindennapi szituációkra.
Temetésre szól az ének... (1843.):
A kanonizált értékrend és az egyéni érzésvilág összeütköztetésére, ellentétére épül a vers: boldogság – boldogtalanság, öröm – sírás, élet – halál.
A virágnak megtiltani nem lehet... (1843.):
A szerelmi érzés bizonytalanságát illetve a bizonyosság utáni vágyat alapvető természeti metaforikával, természetes hangnemben és tudatimitációval fogalmazza meg.
Egy estém otthon (1844.):
A lírai életkép, a lírai természetesség egyik csúcspontja Petőfi költészetében.
A helység kalapácsa (1844. augusztus):
Petőfi definíciójában hősköltemény, valójában komikus eposz, eposzparódia. Ki ellen?
a.) Az eposz, mint műfaj ellen íródott, annak idejétmúlt arisztokratikus világképe ellen.
b.) Vörösmarty: Zalán futása című műve ellen, hiszen a Petőfi-alkotás egyik központi motívuma az “enyészet”, a kortárs művéből való.
c.) A korabeli novellák életidegensége, a vasárnapi parasztok mesterkélt idillje ellen irányult.
A komikum forrása: egy fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendel a kicsinyes tárgyhoz. Ugyanazzal a módszerrel él, mint Csokonai a Dorottyában: “Nálam a komikusnak útja az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot.”
Előzményei: Homérosz–Csokonai: Békaegérharc; Csokonai: Dorottya; Pope: A fürtrablás
A természet vadvirága (1844.):
Az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, s a művészettörténész Gombrich szerint a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a ‘vad’ jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is.
Dalaim (1846.):
Bár 1846-ban íródott, az első költői korszakra vonatkozik. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát.
Felhők-ciklus (1845. ősz – 1846. március 10.):
Hely: Szalkszentmárton.
A visszavonulás időszaka ez, családja körében. Értékelésével kapcsolatban két felfogás uralkodik az irodalomtörténetben:
1.) Petőfi életének és életművének legmélyebb válsága ez időszak.
Háttér: erősödő kritikai támadások költészetével szemben, fokozódó elszigeteltségérzet. Zöld Marci című drámáját visszadobja a Nemzeti Színház. Szülei tönkremennek, barátai cserbenhagyják, szerelmi csalódás (Mednyánszky Berta-szerelem vége), a magyar ellenzéki mozgalom válságidőszaka.
A ciklus 66 darab 2–17 soros verset tartalmaz. Hangulati, világképi előzményei: Heine profanizáló lázadása; Byron világfájdalma
Alaphangulata: egységes, az általános értékvesztésből következő világfájdalom és világuntság.
Hangnem: elégikus.
Műfaj: epigramma, de eltűnik belőlük a didaxis, illetve a szentenciát csak magára vonatkoztatja a költő.
2.) Lukácsy Sándor szerint nem csupán a válság terméke a ciklus, hanem a költészet megújítására tett kísérlet és útkeresés is. Petőfi a népdalt, mint esztétikai forrást kimerítette (gondolati és formai harmónia, nyelvi egyszerűsödés és egyszerűsítés), s most előtérbe kerül a metaforikusság, azaz a szavak jelentésének feldúsítása, a harmonikus forma megbontása; ezt példázzák a váltakozó hosszúságú sorok, a szabálytalan rímszerkezetek, a váltakozó sormetszetek. A verselésben az ütemhangsúlyos helyett a jambikus lejtés kerül előtérbe, illetve ezek átjátszása szabadversbe.
Elvándorol a madár...
Annyit sem ér az élet...
Mögöttem a múlt...
Emlékezet...
Egy bölcs hajdan...
A bánat? egy nagy oceán
Te ifjúság...
A férj hazajő betegen...
Barátaim megölelének...
Az özvegy...
Átok és áldás
Szerelmi költészet:
1.) 1839. május: Ostffyasszonyfa, rokonánál, Salkovics Péternél házitanítóskodik. Itt ismerkedik meg Csáfordi Tóth Rózával.
Elválás
Első szerelem
2.) 1844. ősz: Pest, megismerkedik Csapó Etelkával, Vachott Sándor költőtárs 15 éves sógornőjével. Petőfi nősülési szándékát mutatja a Búcsú 1844-től című vers. 1845. januárjában Etelka meghal, s a fájdalmas élmény ihleti a ‘Cipruslombok Etelka sírjáról’ című ciklust. 34 versből áll (1845. január, Pest illetve 1845. január–február, Pest).
Illyés teszi fel a kérdést monográfiájában: “Szerelmes volt-e a költő?” Bizonyára, de nem Etelkába, hanem a szerelembe.
Hull a levél a virágról...
Játszik öreg földünk...
Formai szempontból a verselés mutat érdekességet. Kettétöri a hexametert Petőfi, s így szimultánná teszi a verset. Gondolati szempontból a természet iróniáját ábrázolja az emberi érzelmek fölött.
3.) 1845. nyár, Szalkszentmárton, Mednyánszky Bertával ismerkedik meg. Az érzés ihlette a ‘Szerelem gyöngyei’ ciklust; 39 vers, 10/9/10/9 osztású trocheikus sorokból állnak a strófák. Nyitóvers: Szép vidéknek szépséges leánya. Leghíresebb darabja: Fa leszek, ha...
4.) 1846. szeptember, megyebál Nagykárolyban. Itt ismerkedik meg Szendrey Júliával, a 18 éves lánnyal, a kapcsolat kezdetben tele félreértéssel, intrikákkal. Petőfi ekkor az országot járva felolvasóesteket tart, s innen útja Debrecenbe vezet, ahol Prielle Kornélia színésznőbe szeret bele, s a házasságot csak a valláskülönbség okozta nehézségek akadályozzák meg. 1847 januárjában megjelenik Petőfi Reszket a bokor, mert... című verse, s februárban megérkezik a válasz: “ezerszer, Júlia”. Szeptemberben tartják az esküvőt Erdődön, a nászutat Koltón. Szinte a házasság pillanatától a szerelmes versek tele vannak ellentmondással (lásd: Szeptember végén, A szerelem országa). 1848. november 15-én megszületik Zoltánka. 1850. július 21-én Júlia új házasságot kötött Horváth István történésszel.
Szeptember végén (1847.):
A magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban.
A vers nem tökéletes műalkotás. Az első versszak a legalapvetőbb természeti toposzokat felhasználva fogalmazza meg a természet örök törvényét, a mulandóságot, s szerencsésen kapcsolja hozzá az egyéni lét temporalitását. Általános érvény és személyesség megható összhangja valósul meg. A második strófa első sora a maga egyszerűségében szentenciaszerűen foglalja össze a természeti és emberi szféra közös jellemzőjét. A hátralevő sorokban már a magánember kétségei fogalmazódnak meg, megbontva az általános és egyedi összhangját. Ez a megbomlott harmónia a vers képi világát is kikezdi, vadromantikus, horrorisztikus elemek jellemzik a verset. A külsődleges hitelét a soroknak az életrajz ugyan visszaigazolja, a művészi erő nem.
A gondolati metaforikus inhomogenitást ellensúlyozza a kivételesen erős és átgondolt, az ellentmondásokat is föloldó verszene. A szakirodalomban vitatott a verselés. Egyik felfogás szerint felütéssel kezdődik a vers, s daktilikusan folytatódik (következetesen nem vihető végig a versben; lásd 2. strófa). Horváth János szerint anapesztikus a vers, ezt erősíti fel a magyar költészetben az elégia és az anapesztus szoros kötődése, illetve az a tudatosság, verseléstörténeti konvenció, mely szerint a görög költészetben az anapesztus a siratóénekek egyik válfaja volt. A verszene másik funkciója a fölfokozott dallam, mely összhangban a vers világképével, az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.
Reszket a bokor, mert... (1846.):
Szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, ill. a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).
Minek nevezzelek? (1848.):
A szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli a vers, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.
Tájköltészet:
Az irodalomtörténet (Horváth János, Szerb Antal) a legegységesebb, művészileg legmagasabb és legegyenletesebb színvonalú tematikus csoportnak a tájverseket tekinti.
1.) A tájélmény és tájköltészet változásai:
– középkor:
A teremtett világban az ember teremtményként él, ez a teremtménytudat teszi azonossá a természettel; az őt körülvevő világra csak az ihlet pillanataiban tekint (Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz). A természet és ember azonossága a ma már groteszknek tartott felfogáshoz is elvezet: középkori periratokban fölléptek a pockoknak az emberrel azonos jogaiért.
– reneszánsz:
A teremtőtudat megjelenésével az ember körültekint, hogy meglássa minek a teremtője és gazdája. A természet az ember élettere, szépsége egyrészt humanizált szépség, másrészt a Jordano Bruno-i ‘Natura es deus in rebus’ elv alapján a természet az isteni tökéletesség tükörképe. Ezt a tökéletességet a humanista költők antik eredetű toposzokkal is érzékeltetik.
– klasszicizmus:
A természet elveszti egyediségét, fenséges mivolta egy deista, panteista istenfelfogás ihletettségének következménye. Ily módon az első természet helyébe (teremtett világ) a második természet (a művészet által létrehozott természet) kerül.
– szentimentalizmus:
A rousseau-i elvnek megfelelően egybemosódik az első és második természet, miközben a filozófiai elv az első természet nyugalmát, fenségességét állítja szembe a polgári világ diszharmóniájával, képi szinten mindez a második természet klasszicista hagyományaként realizálódik. A szentimentalizmus is átveszi a természetábrázolásban a kanti szépségeszményt, s ez tükröződik Rousseau természetről tett vallomásában is.
– romantika:
Korai időszakában továbbra is a fenséges esztétikai minőség uralkodik, s a tájban az egzotikumot keresi; ugyanakkor fölerősödik az érdeklődés a helyi színek iránt a nemzeti vagy közvetlen környezet feltérképezésére. Ez utóbbi esetében a lírai közvetlenség lesz a meghatározó ábrázolási módszer.
2.) Petőfi tájábrázolásának újdonsága és jellegzetességei ‘Az alföld’ című vers kapcsán:
Témaválasztás:
Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak (Bessenyei, Fazekas). A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz.
A vers felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen). A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír).
3.) A denotáció és konnotáció viszonya a tájversekben:
A másodlagos jelentést az életmű egésze, a kontextus adja, önmagában – csupán az elsődleges jelentés szintjén – alapmetaforák felhasználásáról van szó, melyeket a természetes szemlélet köt a tájhoz. A Petőfi-világkép tartópilléreit a tájleíró versek is hordozzák (szabadság, forradalom, királyellenesség, radikalizmus) az életmű kontextusában.
(Az alföld – szabadság, otthonosság; A Tisza – radikalizmus, forradalom; A puszta télen – királyellenesség)
4.) Ábrázolási módszer a tájleíró versekben:
Lírai realizmus; Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikrojelenségekig jut el. A módszer egyúttal előrevetíti a zárlatot is, hiszen az eleváció szükséges eleme az óda műfajának is.
A puszta télen (1848.):
A lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása; a nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által is a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség. A másodlagos jelentést fölerősíti az évszám (1848. január). A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát.
Téli világ (1845.):
Az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata a vers. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én–világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.
A forradalmi látomásköltészet eszmei háttere:
A ‘Felhők-ciklus’ után változás következik Petőfi költészetében, melynek lényege a politikai és ideológiai radikalizálódás. A szakirodalomban máig vita folyik arról, hogy minek a hatására következett be a változás, milyen eszmerendszer, olvasmány hozta meg a fordulatot. Megnehezíti a válaszadást, hogy sem verseiben, sem prózaírásaiban nem találunk erre utalást, csak általánosságban említi a világtörténelem lapjait, a forradalmak történetét. Így különböző vélemények alakultak ki:
1.) Lukácsy Sándor:
A radikalizálódást elindító mű feltehetőleg Etienne Cabet: A francia forradalom népszerű története című műve. Ultraradikális jakobinus felfogást közvetít a mű, rehabilitálja Robespiere-t, igazolja a jakobinus diktatúra létjogosultságát. Cabet felfogása Babeuf és Buonarroti elveivel mutat rokonságot, mely szerint a politikai forradalomnak társadalmi forradalommal kell kiegészülnie, meg kell szüntetni a magántulajdont, meg kell valósítani a tökéletes egyenlőséget, melyet Babeuf közös boldogságnak, Cabet kommunizmusnak nevez. Emellett Petőfi még olvashatta Louis Blanc: Tíz év története című munkáját is, mely az 1830-as francia forradalom és lengyel szabadságharc mellett más forradalmi megmozdulásokról is beszámol. Petőfi természetesen számot vetett a magyar lehetőségekkel, a magyar társadalmi viszonyokkal, tisztában volt a nemzeti függetlenségért vívott harc fontosságával, a polgári átalakulás lehetőségeivel. Küzdött a sajtószabadságért (Az országgyűléshez), a jobbágyfelszabadításért (A nép, A nép nevében), a nemzeti függetlenségért (Nemzeti dal). De mindeközben nem feledkezett el a távlatról, mely egy igazságos társadalom megteremtését jelentette. A hozzá vezető utat Babeuf gondolatainak megfelelően képzelte el:
– a nemzeti és társadalmi célok elérése csak forradalommal lehetséges (Szabadsághoz, Respublika, Föltámadott a tenger)
– vértengeren és szenvedésen keresztül vezet ide az út (Levél Várady Antalhoz, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Az ítélet)
– a végső forradalom eszméje, mely elhozza a vagyonközösséget, a teljes egységet (A XIX. század költői)
– a szabadság totális felfogása, a világforradalom eszméje, mely nem csupán a polgári szabadságjogokat hozza el (Egy gondolat bánt engemet)
– a szabadság nem cél, hanem eszköz a közös boldogság elérésére (Az apostol: “Mi a célja a világnak / Boldogság! s erre eszköz? / A szabadság!”)
Összefoglalva:
a.) Petőfinek elmélyült történeti stúdiumokon alapuló, átgondolt politikai nézetei voltak.
b.) Világnézete a leglényegesebb pontokon következetes hasonlóságot mutat a Babeuf–Buonarroti-iskola tanaival.
2.) Fekete Sándor:
Polemizál Lukácsy nézeteivel. Felfogása szerint Petőfi Lamartine: A girondiak története című könyvét olvasta, mely jóval kevésbé radikális elveket tükröz. A legfőbb hatást azonban a francia felvilágosodás gondolkodói gyakorolták Petőfire. Elsősorban a magántulajdont elvető Rousseau, illetve az ateizmust közvetítő Diderot és Holbach.
3.) Horváth János:
Nem tulajdonít Petőfinek átgondolt politikai világképet, csupán az egyik lehetséges szerepnek látja a forradalmár alakját. (A monográfia alapgondolata a szerepjátszás elmélete.)
4.) Kulin Ferenc:
Szintén nem tulajdonít átgondolt eszmerendszert a versek mögött. A sok bibliai kép, utalás azt jelzi, hogy Petőfi az üdvtörténet analógiájára képzelte el az emberiség történetét. (vándorlás motívum, apokalipszis stb.)
Levél Várady Antalhoz (1846.):
A fordulat verse. Itt jelenik meg először a forradalmi látomásköltészet alapgondolata. Az episztola bár tematikailag a legkötetlenebb műfaj, mindig egy központi gondolat köré szerveződik. A közvetlen baráti hangnem, a látszólag csapongó gondolatok rendkívül következetesen és logikusan vezetnek el a műszervező bölcseleti elvhez, a boldogság kérdéséhez. A személyes boldogságkeresés és hasznosság problémája után az emberiség boldogulásának látomásáig jutunk el. A zárlat víziója a vízözön analógiájára a vérözön által megtisztult világ képét tárja elénk, melyben megvalósulhat a legfőbb érték, a boldogság. Petőfi nem írja körül ennek tartalmát, az egyetlen értelmező mozzanat az isteni parancs, mely szerint hasonlatossá kell válnunk a teremtőhöz, s ez fogja a végső állapotot hordozni. A szabadság kérdése alárendelődik a boldogságnak, s eszközként szerepel csak. A gondolati háttér sokféle lehet Rousseau-tól az utópista kommunistákig, szocialistákig. (Eötvös József: Uralkodó eszmék a XIX. században című társadalom- és politikaelméleti tanulmányában a szabadságot, az egyenlőséget és a nemzetiséget nevezi meg a legfőbb eszménynek. Fölismeri, hogy a három eszme kölcsönösen kioltja egymást; a szabadság nem tűri az egyenlőséget, az egyenlőség társadalmi, politikai, szociális szinten kioltja a szabadságot.) Petőfi elhelyezi versét az életműben is, a Felhők-ciklus után a kiábrándultság verseit követően nyit új szakaszt ezzel a művével.
Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847.):
A verset szervező ellentét a magánélet nyugodtsága, harmóniája, boldogsága és a világtörténelmi látomás mozgalmas, ellentmondásos vérpanorámája. A látomást kiváltó élmény a könyv, a Szabadságháború története. Az apokaliptikus látomás a szabadság kivívásáért folyik, bár Petőfi nem járja körül a fogalmat, a kontextusból következően nem elsősorban a politikai, hanem a társadalmi szabadságról van szó, mely egyúttal a szabadság paradoxonjaként a társadalmi egyenlőséget hozza el. A biedermeier idill, az intim szféra bensőségessége egyúttal ironikus megvilágításba kerül a vízió hatalmas voltától.
Az ítélet (1847.):
A látomás ihletője ismét egy könyv, a “történetek”. Petőfi az emberiség történelmét állandó küzdelemnek látja jó és rossz között. A két kategória nem erkölcsi tartalmú, hanem társadalmi-szociális. A vízióban a végső harc képét rajzolja elénk, mely elhozza az igazságos társadalmat, a szabadságküzdelem által kivívott társadalmi egyenlőséget, boldogságot. Petőfi túllép mind a hegeli történelemfelfogáson, mind a klasszikus polgári liberalizmus demokrácia-eszméjén, s utópiája a kommunista–szocialista tanokkal mutat rokonságot.
Egy gondolat bánt engemet (1846.):
A felütés a különböző halállehetőségeket veszi sorra, valójában életfelfogásokat minősít és utasít el. A vállalandó élet, a világszabadság megvalósulásáért küzd, azt teszi meg célul. A végső ütközet víziója tárul elénk a látomásversek világképének megfelelően a totális szabadságfelfogás jegyében. A vers műfaja: rapszódia, mely lehetővé teszi a gondolati és érzelmi csapongást. Kivételes tökéletességgel társul ehhez a verselés, mely az alapszövet jambikus lejtését anapesztusokkal párosítja, érzékeltetve az elmúlás fájdalmát, a látvány dinamikáját is. A ‘piros zászló’ metafora nem csupán a vér áztatta lobogót jelentheti, hanem az 1830-as párizsi forradalomban a Babeuf-követők zászlója volt.
A XIX. század költői (1847.):
Az új korszak, az ideológiai radikalizálódás időszaka megköveteli, hogy kifejtse felfogását a költészet feladatáról. Petőfi megtartja az ars poeticák sajátosságát; az elutasítás és vállalás koordinátarendszerében határozza meg elgondolását. Az elutasítás kettős: elveti a személyes, az alanyi költészetet, s közösségi érvényű és érdekű művészetfelfogást fogalmaz meg. Eszerint a költő vates, próféta, aki egy igazságosabb világ felé vezeti népét, közösségét. A klasszikus retorika egyik bizonyítási alakzatával, a refutációval (=az ellenfél érveinek cáfolata) határolja el magát a megérkezettség illúzióját keltő költőktől. A verset szervező ószövetségi kép magába foglalja a költőszerep tragikumát is, hiszen nem a költőnek, hanem a népnek kell eljutnia a Kánaánba. Az igazságos társadalom látomását feltételes-alárendelői mondatokat tartalmazó strófában írja le. E társadalom lényege az egyenlőségen alapuló boldogság, mely az ész belátásán alapul, s föltételezi a jogegyenlőséget is. Az utópisztikus vízió bölcseleti háttere Rousseau-tól Babeufig terjedhet.
Szabadság, szerelem... (1847.):
A rövid lélegzetű ars poetica túlmutat a művészetre leszűkülő költészetfelfogáson, inkább életelvet, értékrendet fogalmaz meg. Fontosságát két tényező is jelzi: születésnapján írta, illetve a ’47 március 15-én megjelenő összegyűjtött verseinek ez lesz a mottója.
Arany Jánoshoz (1847.):
Az episztola konvencióit betartva hangsúlyozza újfent a költészet társadalmi–szociális elkötelezettségét.
A nép nevében (1847.):
Egy lendületből megírt, hatásosan felépített, az olvasóval és a megszólítottal intenzív kapcsolatot teremtő költemény, Petőfi gondolati radikalizmusának, politikai népiességének reprezentatív darabja.
Petőfi költészete a forradalom és szabadságharc idején:
Nemzeti dal (1848.):
Alkalmi költemény, mely összefonódott március 15-e emlékével. Alkalmi jellegét bizonyítja a rendkívül erős konatív jelleg és a kapcsolatteremtő funkció. A rövid sorok, a hatásos, könnyen elsajátítható refrén, az alapmotívumokra való építkezés is ezt bizonyítja. Petőfi az ötletet, a választásra való felhívást Vörösmarty Fóti dalából vette. Egyértelműsítette annak kérdésfelvetését.
Föltámadott a tenger... (1848.):
A vers hatását a következetesen végigvitt tenger-allegória adja.
Miért kisérsz... (1848.):
A versben meghúzódó filozófiai–antropológiai probléma, az ember és polgár ellentéte fölerősödik az utolsó két év költészetében, s majd részletezve, árnyaltan ‘Az apostol’-ban kerül kifejtésre. Poétikai értelemben az alanyi, illetve a közösségi költészet ellentétéről van szó, pontosabban az ember és költő egysége vágyott harmóniájának megbomlásáról a közéleti ember javára.
Respublika (1848.):
A márciusi diadalmas napokban központi szerepet játszott Petőfi radikális felfogása miatt marginalizálódik (=perifériára szorul). A vers visszatérés a forradalmi látomásköltészet világához, s az ódában (himnuszban) újra hitet tesz egy eljövendő igazságos világ mellett.
Itt benn vagyok a férfikor nyarában... (1848.):
A politikai események nem Petőfi elképzelése szerint alakulnak; a kiábrándultság fokozódik a költőben. A szerep- és térvesztés felerősíti benne a magánélet harmóniája utáni vágyat.
Az apostol (1848. június – szeptember):
Háttér: Júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jelasics támadása.
Műfaj: elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.
Szerkezet: in medias res kezdés.
1–4. ének: esti jelenet a család körében.
5–14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza.
15–19. ének: a jelen.
20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.
Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter – XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás. Táncsics alakjára ismerhetünk a titkos nyomda, a börtön motívumában, a hitvesi hűségben. Szilveszter gyermekkorának fölvázolásában a Dickens-regények gyerekhőseinek sorsa köszön vissza.
Az apostol legfontosabb eszmei problémái:
1.) Az ember és polgár viszonya:
Az újkori európai gondolkodás történetében Rousseau érzékelte legerőteljesebben az egyensúly megbomlásának következményeként a természet és civilizáció szétválását, s ezzel együtt az ember és polgár kettéválását, ellentétét (lásd: Emil, vagy a nevelésről). A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az apostolban a francia gondolkodókhoz képest némileg újra- és átértelmezi a kategóriákat. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is.
“Az ember meghalt benne, s él a polgár.
Ki családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át” (3. ének)
“Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!” (3. ének)
Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhenhalni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. (Horváth János monográfiájában érthetetlennek, sőt erkölcstelennek nevezi Szilveszter viselkedését.) A két fogalom, életfelfogás viszonya azonban nem statikus, hanem dinamikus, s ez adja a mű drámaiságát is. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.
2.) A világ boldogításának lehetőségei:
Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez:
a.) Az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői, irányítói a nagyemberek, a nagy szellemek, a kiválasztottak. E felfogás magában rejti a népboldogító lehetséges tragikus sorsát is. Ezt a lehetőséget fogalmazza meg Szilveszter a 11. fejezet nagymonológjában, az ún. szőlőszem-hasonlatban.
b.) A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.
Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.
3.) Egyén és közösség viszonya:
Az újkori bölcselet-, társadalom- és politikatudományban a nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. S ennek hatására vizsgálták a problémát történeti szinten is. Az alapélmény a két tényező föloldhatatlan antitézise. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.
4.) Az isten-probléma:
A nyitókép panteisztikus–deisztikus nyugalmát, fenséges voltát, Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye – bár filozófiai mélységgel nem fejti ki – a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása, mely egyúttal a XIX. század alapélménye is. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az istent a királlyal azonosítja.
Verselés: szabadversbe átjátszó jambikus lejtésű sorok.
Petőfi utolsó versei:
Az év végén (1848.)
Európa csendes, ujra csendes... (1849.):
A konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.
Pacsírtaszót hallok megint... (1849.):
A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. Költészetfelfogása a legősibb orfikus költészettel mutat rokonságot, mely szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom.
Szörnyű idő... (1849.):
Szinte előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az ‘Előszó’-t, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.
Akasszátok föl a királyokat! (1848.)
Itt van az ősz, itt van ujra (1848.):
Műfaj: ódává emelt dal. Az óda legfontosabb eleme, az eleváció képi szinten is megjelenik (“Kiülök a dombtetőre...”).

Arany János (1817–1882)

1817. március 2-án született Nagyszalontán.
1817–1836: ifjúkor
’33 novemberéig otthon nevelkedik, majd a debreceni kollégium főiskolai tagozatán tanul. 1834-ben megszakítja tanulmányait; egy évig Kisújszálláson segédtanító. 1836: színész Debrecenben, majd vándorszínész.
Szalontai évek
1836 augusztusában meghal édesanyja, Megyeri Sára 64 éves korában. Édesapja pedig megvakul. Aranyt egész életében furdalja az önvád a színészet miatt, és hogy magára hagyta idős szüleit. 1836 ősze: tanító. 1839: városi írnok. 1840: másodjegyző; feleségül veszi Ercsey Juliannát. 1841: megszületik Juliska lánya. 1842: Szilágyi István, barátja és kollégiumi társa hatására görög klasszikusokat olvas és megtanul angolul. 1844: meghal apja, Arany György, 87 éves korában. 1846: az Elveszett alkotmány elnyeri a Kisfaludy Társaság komikus eposz pályázatát. 1847: a Toldi nyeri el a Kisfaludy Társaság pályázatát. Barátság Petőfivel – 1847. június 1–10: Petőfi Aranynál Nagyszalontán; 1847. október vége, november eleje: Petőfi feleségével Nagyszalontán; 1848. május: Petőfi vendége Pesten; 1848. december: meglátogatja Petőfi Debrecenben.
Forradalom és szabadságharc
1848. június: ‘A nép barátja’ című újság szerkesztője. 1848. július: megbukik a szalontai követválasztáson. 1848. november: nemzetőr Aradon. 1849. május: belügyminiszteri fogalmazó Debrecenben és Pesten. 1849. augusztus: Szalonta környékén bujdosik az oroszok elől.
Nagykőrösi korszak (1851–60)
1851: tanári állás a nagykőrösi református kollégiumban. 1859: akadémiai székfoglaló ‘Zrínyi és Tasso’ című tanulmányával.
Pesti évek (1860–82)
1860: a Kisfaludy Társaság igazgatója; beindítja a ‘Szépirodalmi Figyelő’ című lapot. 1862: ‘Koszorú’ címmel átszervezi. 1865: akadémiai titkár; december 28-án meghal Juliska lánya – 10 év hallgatás költői pályáján. 1870: az Akadémia főtitkára. 1877: elfogadják lemondását; Őszikék versciklus.
1882. október 22-én hal meg.
A tanulmányíró:
Zrínyi és Tasso
Naiv eposzunk
Bánk bán tanulmányok
Valami az asszonáncról (=nem tiszta rím, csak a magánhangzók egyeznek meg)
A fordító:
Arisztophanész összes komédiája
Shakespeare: Hamlet; Szentivánéji álom; János király
Goethe, Schiller balladák
Skót népballadák
Gogol: Köpönyeg (németből) – innen vette álneveit: Akakijevics Akakij, Akárkijevics Akárki (A. A.)
A nyelvművelő és nyelvész:
A köztudat szerint amit Arany nem tudott a magyar nyelvről, azt nem érdemes tudni.
A balladaköltő:
Ballada: kisepikai műfaj, melyben lírai és drámai elemek is vannak. Az európai költészettörténetben már a XIV. században jelen van. Fénykorát a XVIII. század második felétől éli a folklórkultusz hatására (Percy püspök skót népballada gyűjteménye; Armin és Brentano: A fiú csodakürtje című német gyűjtemény).
Típusai:
a.) A szerkezet és történetmondás alapján:
– románcos: latin nyelvterületen alakult ki, erős líraisággal átszőtt, többnyire egyenes vonalú cselekményvezetés
– skót–székely típusú: tragikus eseményt dolgoz fel, kihagyásos szerkesztés, párbeszédes forma, térbeli és időbeli síkváltás
b.) Esztétikai minőség szerint:
tragikus- és vígballada
c.) Szerzőiség szerint:
– népballada
– műballada
A balladai homály és sűrítés feltehetőleg a népballadából ered, mely közismert történetet dolgoz fel, így a cselekmény minden fordulatára nem kellett kitérni. A népballadák gyakran vándormotívumokra épülnek: az emberáldozatot követelő épület, a megesett lány, a három árva fiú stb.
A műfaj végigkíséri egész életművét, annak legfontosabb pontjain jelenik meg. Okai:
a.) Alkotáslélektani ok:
Arany rejtőzködő alkat, személyiségét mintegy elrejtheti a ballada epikuma mögé.
b.) Eszmetörténeti, kultúrtörténeti ok:
Petőfi és Vörösmarty halála után fölvállalja az alkatától idegen, de erkölcsi szempontból kikerülhetetlen feladatot, a nemzeti költő szerepét. Balladáiban a nemzeti megmaradás, helytállás és hűség problémáit fogalmazza meg. A bukás után a műfaj lehetőséget teremt ezek áttételes, ám kihallható megfogalmazására.
c.) Poétikatörténeti ok:
A kortársi megítélés a balladákat tartotta az életmű csúcsának, de már a XIX. század végén megfogalmazódott az a vélemény is, mely a balladákban a magyar líratörténet megkésettségét látta (lásd: Arany – Baudelaire párhuzam). Ez a felfogás erősödött fel a Németh G. Béla-iskola tanulmányaiban is, mely az Arany-balladákat az életmű második vonulatába helyezte. A balladák újraértékelése a Babits-kutatáshoz kötődik. Ekkor merült fel, hogy a balladák valójában túllépnek a romantika ihlet-költészetén, én-líráján, szerves forma elképzelésén, s Arany valójában kísérletet tesz egy objektív, tárgyias költészet létrehozására. Ezt jelzi a sokszor kimódoltnak ható szerkesztés, a szavak akusztikus és vizuális hatásának fölerősítése, a rendkívül sokféle verselés. Ily módon az Arany-balladák nem a megkésettség művei, hanem párhuzamosan futnak az európai líratörténet Mallarme, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető vonulatával, melynek a magyar irodalomban Babits volt a képviselője és összegzője (Nemes Nagy Ágnes V. László elemzése).
Arany balladakorszakai:
1.) 1847–48. Szalonta:
Zömmel románcos balladák.
A varró leányok (1847.):
A ballada egyszerre bravúros és kiforratlan. Az egymás után megszólaló öt lány, ahogy közeledik a menet, úgy szolgál egyre több információval, egészen a tragikus zárlatig. Arany modern vágástechnikát alkalmaz, a későbbi balladákhoz viszonyítva viszont nem tudja művészileg megoldani az átvezetést, a történet keretbe helyezését.
A méh románca
Szőke Panni
A tudós macskája
Rákócziné
2.) 1852–57. Nagykőrös:
Zömmel történeti balladák. Arany olyan szituációt választ ki a históriából, mely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: a zsarnokság, az elnyomáshoz való viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához, az eszmékhez való hűség, a költők és írástudók felelőssége. A balladák nagy része egyben lélektani jellegű is. Középpontjukban a bűn és bűnhődés problémája áll. A kérdés fölvetése és a probléma megoldása Aranyt a XIX. század második fele nagy orosz íróival rokonítja, elsősorban Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal. Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség széthullásával jár. Ezt jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi. Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja, hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített büntetés, az erőszakra történő intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az emberiség történetének, mint erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret engedjünk a fölismert bűn után a bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását. (Ezt ismeri fel az ‘Ágnes asszony’-ban a bíróság, mikor szabadon engedik az asszonyt.) Szerkesztésre nézve többnyire skót–székely típusúak, gyakran tudatosan túlbonyolítottak, Babits szavával “iparművészeti remekek”.
V. László (1853.):
A két szálon futó apokrif történet a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a scenírozás (=díszletezés), az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, mely a lélek sötétjére is utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai–akusztikus hatást erősíti.
Ágnes asszony (1853.):
A népi témához adekvát (=illik) a verselés, a felező nyolcas. Csak a refrént írja anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés artikulációja a kegyelem jegyében.
A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés ill. a bűnhődés folyamat értelmetlenségében. Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata. De míg az antik monda alakjai föloldozást nem kapnak, a keresztény–kálvinista Arany világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák (=több jelentésű szó) és a homonímák (=azonos alakú szó) stilisztikai lehetőségeivel.
Zách Klára (1855.):
Hatástörténeti szempontból a ballada kísérteties rokonságot mutat Katona ‘Bánk bán’-jával. Erzsébet királyné alakjában ugyanazt a kettősséget látjuk, mint Gertrudiséban, az “úgy engedélyezem, hogy nem engedélyezem” magatartásforma megtestesülését. Valószínűleg nem csak véletlen egybeesésről van szó, hanem tudatos újrafeldolgozásról, hiszen a ‘Bánk bán tanulmányok’ után íródott. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaszerűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből. A balladák sokszínűségét, formagazdagságát példázza az imitált, archaikus hang.
Szondi két apródja (1856.):
Az első két versszak az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életbenhagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat.
A walesi bárdok (1857.):
Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt is fölkérték üdvözlővers írására. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát. Nagy erővel ismétli meg a ‘Szondi két apródja’ üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az “adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is.
A hamis tanu
Rozgonyiné
Török Bálint
Az egri leány
Mátyás anyja
Szibinyáni Jank
Bor vitéz
Pázmán lovag
Both bajnok özvegye
3.) 1877. Őszikék:
Előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyváros-ellenesség, a polgári világból való kiábrándultság érzése.
Tengeri-hántás (1877.):
A népi témájú ballada sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál.
Híd-avatás (1877.):
A ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabadverseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.
Vörös Rébék (1877.):
A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre jellemző a balladára. Az erkölcsi világrend ill. a fölhalmozódott erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az ember a tőle való megszabadulásért. Ezt jelzi a refrén mágikus ráolvasás jelleg, valamint az elbeszélő utalása: “Száll a lelke, vég nélkül”. Nyilvánvaló Vörös Rébék alakjában a poe-i tárgyiasító szándék, ill. a megalkotottságra való törekvés, a homonímákkal való játék, a szólások stb.
Tetemre hívás (1877.):
A bűn az élet játékként való felfogása, ezért bűnhődik Benő és Kund Abigél is. A bűnhődés folyamata, ill. a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet nagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Talányos Arany viszonya az apához, hiszen értelmezhetjük úgy, hogy a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése, ugyanakkor a se istent se embert nem ismerő magatartásban van valami démonikus és erkölcsileg kérdéses is. A Tetemre hívás az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A fölütés nem csupán a helyszín bemutatása és propozíció, hanem egyúttal dantei rájátszás is, az eltévedtség és zűrzavar tárgyiasítása is. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja. Ezeket hol megtorpantja, hol fölgyorsítja Arany.
Éjféli párbaj
Lírai költészete a szabadságharc bukása utántól:
Kettős indíttatású és motiváltságú költészet. Feladatának érzi, hogy mint nemzeti költő számot vessen a szabadságharccal, a bukás okaival, ugyanakkor hitet is tegyen a forradalom és szabadságharc eszméi mellett. Arany a kritikai számvetéstől reméli a nemzet megújhodását, kapcsolódva a magyar irodalomban és közgondolkodásban Kemény Zsigmond felfogásához és köréhez. (Kemény Zsigmond: Forradalom után, Még egy szó a forradalom után) Ezek a költemények a reformkor–romantika gondolati verseinek stílusában, eszköztárával készültek, némileg leegyszerűsítve a Gyulai Pál-féle népnemzeti iskola követelményeinek megfelelően.
Arany másik törekvése a magyar líra megújítására vonatkozott. A személyes dalt, a romantikus énlírát akarta tárgyiasabbá, filozofikusabbá, bölcseleti érvényűvé tenni, kapcsolódva ezzel az európai líratörténet Poe, Mallarme, Rilke vonulatához.
1.) A számvetés versei a bukás után:
Névnapi gondolatok (1849.):
A szabadságharc elvesztése még elsősorban – a hatást teljesen még fel nem mérve – mint személyes veszteség jelentkezik a magáramaradottság lélekállapotában. Arany számára – s ez későbbi verseire is vonatkozik – Petőfi halála jelképezi az ország pusztulását.
Emléklapra (1850.):
A Szendrey Júliának címzett költemény, még mint a nemzet özvegyét említi az asszonyt, aki egyszerre éli át a személyes és a hazát ért fájdalmat. A párvers (A honvéd özvegye) már a Hamletből idézi a mottót: “Gyarlóság, asszony a neved!”. A románcos balladát idéző költemény kulcsmű, némi vadromantikus beütéssel, a visszatérő szellemalak mintha csak a ‘Szeptember végén’ zárlatát idézné.
Koldus ének (1850.):
A drámai monológ ill. szerepvers a tárgyiasítás eszköze. A művészi megoldás lehetőséget teremt Arany számára ahhoz, hogy a megcsalattatott honvéd szemszögéből értékelje a szabadságharcot. A bukás oka a széthúzás, a belső versengés, Kossuth be nem váltott ígéretei, s ez mondatja ki a fájdalmasan keserű konklúziót: “Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott”. Érdekes formai sajátosság, hogy az ’50-es években megnő Arany költészetében a refrénes versek száma.
Évnapra (1850. március 15.):
A konkrét élményt, ’48 március 15-ének gyors felejtését és megtagadását Arany a mítosz segítségével általános szintre emeli, a fájdalmat nem enyhítve ezzel, sőt fölerősíti a kiábrándultságot: “Az ember gyönge: félve néz feléd, / S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad...”
Letészem a lantot (1850.):
Jellegzetesen katasztrófa utáni vers, mely időszakban kérdésessé, értelmetlenné válik a költészet. Az időszembesítő költeményben a múltat felidézve jellemzi a reformkori művészi törekvéseket, felidézve Petőfi alakját is. A művész és közössége összetartozását az egyik legrégibb és legkonvencionálisabb, ám mindig hatásos toposszal, a fa és levél összetartozásával fejezi ki. (Babits is egyik utolsó versében hasonlóan tragikus szituációban fordul – Aranyt is idézve – ehhez a képhez; címe: Ezerkilencszáznegyven.)
Fiamnak (1850.):
A gyermeki hit és biztonság utáni vágy szólal meg a versben, s a kálvinista Arany számára a vallás a megtartóerő. “S a butának sorsa földi éden.”
Ősszel (1850.):
A lélekállapot objektivizációja líra- és művészettörténeti allúzióval (=felidézés, rájátszás) történik. A winckelmanni görögségfelfogás szembesül a mcphersoni–ossziáni pusztulás-vízióval. Az európai kultúrtörténetben a XVIII. század második felében Winckelmann alakítja ki és máig hatóan kanonizálja a görög világ legfontosabb jellemzőit: a harmóniát, a szépséget és időt. Arany is ezt a felfogást közvetíti, mikor az ősállapot aranykori látványát tárja elénk. (Csak a XIX. század ’70-es éveiben történik újabb fordulat a görögség megítélésében, amikor Nietzsche ‘A tragédia születése’ című tanulmányában fölfedezi a dionüsszoszi elemet, a zaklatottságot és tragikumot.)
McPherson zseniális hamisítványai korigényt és korízlést fejeztek ki: a pesszimizmust, a lemondást, a pusztulást. (Csak a XIX. század ’40-es éveinek végén állapították meg, hogy hamisítványok, ám ezt Arany még nem tudta.) A XIX. század Homéroszt és Ossziánt azonos értékűnek tartotta.
A két világ szembeállítása alapvető toposzokkal történik: tavasz–ősz, nyár–tél, élet–halál. A magyar valóságra vonatkoztatva természetesen a reformkor és a katasztrófa szembeállításáról is szó van; általános érvénnyel pedig a természetes állapot és az egységet megbontó polgári világ antitéziséről.
Családi kör (1851.):
A hagyományos életkép műfaj a kis közösség, a család megtartóerejét mutatja föl, ám Arany érzékelteti azt is, hogyan tör be a külvilág az idillbe, s finoman jelzi a nagylány elégikusan megrajzolt alakjával az idill törékenységét is. A ‘Koldus-ének’ béna harcfija folytatja a versben monológját. Arany stilisztikai bravúrral mutatja be az elnyugvó esti környezetet, a külvilág mozgásának lassú megszűntét, majd a család elszenderedését.
Széchenyi emlékezete (1860.):
1860. április 8-án oltotta ki életét Széchenyi, s az Akadémia Eötvös Józsefet ill. Arany Jánost kérte föl emlékbeszéd ill. emlékvers megírására. Az ünnepséget október 13-án rendezték az Akadémián.
Az emlékvers, a dicsőítőének (=panegyricus) és a sírvers (=epitáfium) sajátosságait egyesíti. A műfaji követelményeknek megfelelően idézi fel Széchenyi tudományos és közéleti tevékenységét, utal a munkásság egy-egy állomására: a folyószabályozásra, Pest arculatának megszabására, szállóigévé vált mondásaira. Az emlékezés természetrajzának megfelelően az utókor biztatásával zárja költeményét, s így a vers íve az elégiától az ódáig tart.
Rendületlenül (1860.):
Arany a ‘Szózat’ kategórikus imperativusát idézi, s a hazához való viszony különféle módozatait vizsgálja. Az egyetlen lehetséges magatartás az erkölcsi parancs feltétlen, latolgatást és önérdeket nem ismerő betartása.
Magányban (1861.):
A kétség és remény, a reménytelenségben is biztos jelen és az esetleges reményében is bizonytalan jövő közti lélektani küzdelem kifejezője a vers. Arany rendkívül árnyalt, bölcseleti alapozottságú történelem-szemléletében az ember történelemalakító lehetősége és a történelem önfejlődése együtt van jelen, s csak e kettősség felismerése adhatja meg az ember illúzióktól mentes, mégis biztató reményét a jövőre vonatkozóan.
2.) Arany lírai költészete a személyiség problémáiról, kísérlet a filozofikus, tárgyias líra megteremtésére:
Kertben (1851.):
A reformkori népiesség ill. a népnemzeti iskola kedvelt műfaját, az életképet emeli filozofikussá, az esetleges látványt a világ általános törvényszerűségévé tágítja. A sugallt üzenet – mely szerint a világnak nincs célja, értelme az önérdeken és önhasznon kívül – a pozitivisták felfogásával mutat rokonságot, előrevetítve a szociál-darwinizmus “küzdelem a létért” elvét. Az életkép azonban behatárolja az üzenet lehetőségét, Aranynak a vers utolsó két versszakában értelmeznie kell a látványt, s kissé didaktikusan lezárni a verset. Másrészt szűknek érzi a kert-allegória konnotációját, s ezért némileg idegenül beemeli a versbe a bálterem-hasonlatot is.
Visszatekintés (1852.):
A művészi és emberi útkeresés verse. Antropológiai szempontból a félig leélt élet fájdalma szólal meg, a teljességgel föl nem vállalt élet elégikus szomorúsága. Mindezt fölerősíti a tudatos rájátszás: “az emberélet útjának felére”. Művészi szempontból a szerencsés költői megoldások keverednek közhelyszerű fordulatokkal. A föl nem vállaltság, a bizonytalanságérzet jelentkezik a zárlat betét jellegében, mely emberileg igaz lehet, művészileg azonban nem következik az előzményekből.
A lejtőn (1857.):
Két irodalmi rájátszás fogja keretbe a verset. Poe ‘A holló’ című költeménye nemcsak a nyitókép hangulatát adja meg, hanem az amerikai költő önértelmezését is átveszi Arany, hiszen ezzel indítja az emlékezés folyamatát. A zárókép Ophelia öngyilkosságának képét idézi. Arany felfogásában – hasonlóan a Hegel utáni filozófusokhoz – az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, kétségekkel teli, összefüggésben az egység szétesésével, a transzcendencia kétségessé válásával. Arany itt tudja először megvalósítani új verseszményét, az elégikusra hangolt filozofikus dalt.
Az örök zsidó (1860.):
Arany a XIX. század második fele tragikus élményét tárgyiasítja az irodalom középkortól használatos toposzával, a bolygó zsidó képével. Az élet értelmének és a célelvűségnek, a megérkezettségnek kétségessé válásával egzisztenciálisan értelmetlenné válik a belső parancs (“Tovább! tovább!”), s a bizonyosság hiányában a remény és illúzió is alig marad meg az ember számára. A tárgyiasított drámai monológot, az allegorikus létértelmezést Arany – némileg fölöslegesen – személyessé teszi a zárlatban. A verset több értelmező a balladákhoz sorolja.
Az elhallgatás évtizede:
Bár 1863-tól megfigyelhető a lírai költészet háttérbeszorulása, a több mint 10 éves elhallgatást lánya 1865-ben bekövetkezett tragikus halálához köthetjük. A személyes gyász arra figyelmeztet, hogy a művészetnek megvan a maga határa, s van emberi érzelem, fájdalom, mely túl van az ábrázolhatóság és kifejezhetőség körén, melyet nem lehet artikulálni, műalkotássá rendezni. Ezt bizonyítja nagy erővel az 1866-os ‘Juliska emlékezete’ című töredékhez illesztett megjegyzés: “Nagyon fáj! nem megy!” Az évtizednyi korszak verstermése főleg töredékekből, személyes indíttatású alkalmi versekből és “akadémiai papírszeletekből” áll.
Jókai visszaemlékezése szerint a hosszú ülések alatt a festőnek készülő regényíró karikatúráit küldte a költőnek, Arany pedig epigrammákkal válaszolt. Az elzárkózást motiválhatta az is, hogy ’65-ben Eötvös József ajánlására Aranyt választották az Akadémia főtitkárává, s a hivatali szerepet sem tartotta összeegyeztethetőnek a lírai költészettel.
A fragmentumok (=töredék) beemelése az életműbe az 1970-es évek második felétől történt a magyar líratörténet folyamatában. A Németh G. Béla-iskola felfogása szerint a töredékek az eszmei bizonytalanság és kétség hordozói, “az el nem ért bizonyosság” kifejezői, s így az Arany-életmű egyik legértékesebb részét képviselik.
Szülőhelyem
Akadémiai papírszeletek II. (1865.):
A nyelvvel ill. a rím abszurditásig vitt játékával majd Kosztolányi költészetében találunk példát, az Esti Kornél rímeiben.
Juliska sírkövére
Juliska emlékezete
Vágy
Intés
A csillag-hulláskor (1867.):
Aranyt Ferenc József csillagkereszttel akarja kitüntetni. A költő csak Eötvös biztatására fogadja el a rendjelet.
Mondacsok II.
Az Őszikék lírai termése:
Őszike: “arasznyi, virágos növény” ill. az utolsó fészekalja csirke. Arany megszabadul az Akadémiától, anyagi helyzete rendezett, a Gyulai Páltól még a ’60-as években kapott ún. Kapcsos könyvbe írja versciklusát, melyet eredetileg nem szánt kiadásra. A költemények nagy része a Margit-szigeten készült.
A ciklus eszmei, világképi jellemzői:
1.) A számvetés és létösszegzés kényszere, ill. ebből fakadóan a félig leélt élet gondolata
2.) Nagyvárosellenesség
3.) Együttérzés a polgári világ kitaszítottjaival
4.) A gyermekkor és a szülőföld nosztalgikus és bölcseleti érvényű felidézése
Stilisztikai, poétikai jellemzők:
1.) A személyesség előtérbe kerülése a tárgyiasító szándékkal együtt
2.) Az elégikus dal meghatározó jeléenléte
3.) A zsánerkép, mint a tárgyiasítás eszköze
4.) Önironikus hangvétel
5.) Stilisztikai egyszerűsödés
6.) Modern stilisztikai eszközök megjelenése; pl.: az impresszionisztikus képalkotás és a szimbolisztikus ábrázolás
A lepke (nyitóvers) (1877.):
A piktúra ill. zsánerkép önarcképi érvényű; a védtelenség, a kiszolgáltatottság, a világra való ráhagyatkozás, a földközeliség jelképe. A tekintet az égről a földre irányul a végső bizonyságot keresve. Egyszerre tárul elénk a lepke leírása és a leírónak a lepkéhez való viszonya, kölcsönösen értelmezve és karakterizálva egymást.
Epilogus (1877.):
A cím többnyire epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárása utáni utószót jelöli. A meghatározás egyúttal a verstípust is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. A három idősíkot a még, már, most időhatározószók is jelzik. Az első öt versszak múltbatekintése a sztoikus magatartásforma dicsérete; a második világtól való elzárkózást, mint vállalható és pozitív életlehetőséget mutatja be. A következő öt egység az előzőkben megfogalmazott csöndes magabiztosság után a kétség kifejezője. A lírai én a “nem azt adott, amit vártam” kitétel után felsorolja a második világ által nyújtott értékeket, s egyúttal el is utasítja őket. A kulcsszó Arany önértékelésében a “félbe’–szerbe’”, mely a félig leélt élet önmarcangoló vádja. A gondolat már az ’50-es évek lírájában is jelen volt Aranynál (Visszatekintés), s most az Őszikék önironikusan fájdalmas rezignáltságának meghatározó kifejezője lesz. A harmadik egység a legfőbb érték, az alkotómunkában kiteljesedő élet vágyát jelzi, de már a lemondás gesztusával az idő visszafordíthatatlanságának tudatában. Az Epilogus egyetlen problémás pontja az életkörülményekre való hivatkozás, mely mintegy felmentést is ad a lírai én számára. A műfaj a kései Arany számára oly kedves elégikus dal. A dalformához szervesen illeszkedik a népdalokban, virágénekekben használatos metafora (rab madár) záróképként történő alkalmazása.
Vásárban (1877.):
Arany beépíti versébe, sőt versszervezővé teszi az önkéntelen emlékezés bergsoni tételét, melyet a francia filozófus majd csak a századfordulón ír le. Az alföldi szekér látványa az önazonosság problémáját veti fel Arany számára: a természetes közegéből kiszakított ember újragondolja életét, melyet éppen az identitás hiánya miatt állandóan a kétség és bizonytalanság kísért. A költemény másik problémája a falu és a város, természetes közeg és civilizáció szembeállítása. Arany számára a kérdés elsősorban erkölcsi, hazája megújulását a parasztságtól, a vidéktől reméli. Ezt a reményt jelzi a pirosló új búzamag szimbólummá emelt metonímiája.
Tamburás öreg úr (1877.):
A zsánerkép hagyományos műfaja az időből kiesett, a haszonelvűség világában a helyét nem találó embert rajzolja meg jelképes erővel; egyúttal önironikus önarckép is.
“A hazáról” (1877.):
A kiegyezés korának liberalizálódó és demokratizálódó viszonyai között újra meg kell tanulni a hazához való viszonyt. Arany a felelős értelmiségi örök kétségét fogalmazza meg a demokráciával és szólásszabadsággal kapcsolatban.
Mindvégig (1877.):
Az utolsó ars poeticák egyike. Az egységes világkép felbomlásával a haszonelvűség, az indusztria korában a költő újra megfogalmazza a költészet feladatát, s a versírást tartja az egyetlen megtartó értéknek. A legszemélyesebb költészet is rájátszásokat, allúziókat tartalmaz: Arany a Himnuszt és Petőfi-verseket idéz.
A régi panasz (1877.):
Bár nem szükségszerű, hogy egy költői pálya esztétikai szempontból egyenes vonalúan íveljen felfelé, s nem szükségszerű, hogy a művészileg legkiérleltebb művek az életút végén szülessenek, a magyar költészet mégis gyakran hitelesíti ezt a vélekedést. A kései költemények két legfontosabb jellemzője a nyelvi–stilisztikai–retorikai egyszerűsödés, illetve az alapkérdésekre való hangoltság, akár a személyiségre, akár a közösségre vonatkozóan. A ’70-es évek második felétől a magyar költészetben a polgárosodás megerősödésével háttérbe szorul a közösségi költészet, s az individualizáció felgyorsulásával megkésettnek tűnhet mindaz, aki gondolkodásában túllép az egyénen. Arany valójában az ’50-es években megkezdett témakört újítja fel, amikor a belső széthúzásból következő történelmi úttévesztésről beszél, s az önérdeken alapuló hazaszeretet helyett a reformkor tevőleges patriotizmusát helyezi előtérbe.
Sejtelem (utolsó lírai verse) (1882.):
Az elmúlás tragikumát a szerves élet és szerves halál gondolata oldja, beleértve a gondviselésbe a világ felfoghatatlan célszerűségébe vetett bizakodást is.
Az elbeszélő Arany – Toldi trilógia:
Az életmű kezdetén megtalált hős mint problémahordozó alak végigkíséri Arany pályáját. 1846-ban a Kisfaludy Társaság hirdetett pályázatot, melyre magyar és történelmi témájú elbeszélő költeménnyel (költői beszély) lehetett indulni. Már a pályázat is megemlítette Toldi nevét. Aranyt a választásban motiválhatta, hogy Szalonta és környéke Toldi-birtok volt. A környéken népballadák, népmondák őrizték a valós történelmi alak emlékét. Arany alaposan tanulmányozta Ilosvai históriás énekét, és felszabadítólag hatott rá Petőfi ‘János vitéz’-e. A gyakori epikus hasonlatok a homéroszi eposzokat idézik. Az Előhang látomássá bővítése a romantikus eposzok sajátossága.
Hatott még a történetbonyolításra Shakespeare ‘Ahogy tetszik’ című komédiája, ahol Olivér, a báty tudatlanságban hagyja öccsét, Orlandót.
1827-ben jelenik meg a Toldi; Aranyt egy csapásra az irodalom első vonulatába emeli. Az elbeszélő költemény a kor legfontosabb problémáit érinti, a főhős a nemzeti értékegyesítés jelképévé válik. A nemesi származású, de paraszti körülmények között élő Miklós felemelkedése az érdekek kibékíthetőségét, a nép nemzetté válását is szimbolizálja. A mű világképének egyértelműsége és optimizmusa háttérbe szorítja a felmerülő problémákat: gyilkosság, hirtelen harag, az önkontroll hiánya, az ész és érzelem kettősségéből az emóció primátusa (=az érzelem elsődlegessége), a tettek kontrollálatlansága, másrészt a főhős sokszor hangsúlyozott “gyermek volta”.
Toldi estéje:
Keletkezéstörténet: Arany 1847–48-ban írja a Toldi estéjét, s ’48 nyarán azt tervezi, hogy ponyván kiadja együtt a két művet. A történelmi változások ezt meggátolják, ugyanakkor a Toldi estéje világképe és hangneme nem is illett a forradalom és szabadságharc felfokozott hangulatához, törekvéseihez. Csak a ’60-as években került sor kiadására.
Világképe: Arany számára rendkívül hamar kétségessé válik az az optimizmus, melyet a Toldi sugall. A mű alapkérdése, hogy a nemzetté vált nép a fejlődés melyik útján járjon. Míg a Toldiban a főhős a maga ellentmondásosságával is egymaga képviselte a választ, a második részben az öreg Toldi már csak a lehetséges alternatíva egyik ága:
a.) Toldi szerint meg kell őrizni nemzeti identitásunkat; a nemzeti önfejlődés és az európai fejlődés kettősségéből az előbbit kell választani.
b.) Az udvar szerint akár a nemzeti sajátosságok rovására is a kulturális és erkölcsi modernizációt kell szorgalmazni, s ezen az úton a nemzeti jelleg csak felesleges, megmosolyogni való, ballaszt.
Arany az ún. kritikai kiegyenlítődés elvét vallja, s ezt Lajos király képviseli. A nemzeti jelleg és az európai fejlődés és kultúra nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. A világkép árnyaltabbá válásával megváltozik Arany viszonya hőséhez. Az ábrázolási mód immáron kettős: ironikusan ábrázolja a világból kiesett, a világtól elzárkózó, Don Quijote-típusú Toldit (lásd: Budára való felvonulás), de elégikusan szól mindazon értékekről, melyeket a hős képvisel (bátorság, nyíltság, hazaszeretet).
Az árnyalt koncepció már nem szorítja háttérbe Toldi jellemének árnyoldalait: a hirtelen harag és (az ebből fakadó) gyilkosság, az erős érzelmi beállítottság nemzetkarakterológiai jegy lesz.
Verselés: vitatott. A hagyományos felfogás szerint felező tizenkettes; az újabb kutatások szerint szimultán, trocheikusba játszó.
Toldi szerelme:
Már Petőfi unszolta a trilógia középső részének megírására. Arany többször belekezdett (Daliás idők, Első dolgozat, Második dolgozat), de a végső változat csak 1879-ben készül el. A legnagyobb nehézséget az ún. “epikai hitel” hiánya okozta. Ilosvaitól is csak a fiatal-és öregkori párbajra történik utalás, illetve az itáliai hadjáratra. Arany önmaga számára is megnehezítette a feladatot, amikor az első Toldi zárlatában Toldi nőtlenségéről is írt. A történeti és mondabeli tények hiánya kihat a műfajra is: az eposzi tervet elvetette, s a magánélet tragikus fordulata a verses regény műfaját követelte. A rendkívül szerteágazó, sok epizódra tagolt cselekmény középpontjában – a kor kihívásának is megfelelően – már nem a nemzeti kérdés, hanem a személyiség problémája áll. A kései Arany világképének megfelelően az eljátszott boldogság, a személyiség lényegét eltakaró hamis szerep, az élet játékként való felfogása kerül előtérbe. Az ifjú Toldi, barátja Tar Lőrinc nevében és fegyverzetében vesz részt a Rozgonyi Piroska kezéért megrendezett lovagi tornán. Amikor győz, tudja, hogy másnak nyerte meg a boldogságot. Játékként fogta fel az életet, s eljátszotta boldogságát. További sorsa kezdetben menekülés Piroska emléke elől, majd a vágy Piroska közelébe űzi, megöli a méltatlan Tar Lőrincet (veri a feleségét), s ezzel végleg eljátssza Piroska kezét.

-----------------------------------------------
Irodalom 3.

a gimnázium III. osztálya számára


Írta: Dr. Osztovits Szabolcs, a Fazekas Mihály Főv. Gyak. Gimnázium vezetőtanára
Szerkesztette: Győri Sándor

Budapest, 1996
A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK IRODALMA

Jókai Mór (1825–1904)

1825-ben Komáromban, kisnemesi családban született. Szülővárosát gyakran szerepeltette regényeiben (Az arany ember, stb.). 1841-től Pápán tanul a református kollégiumban. Ismeretséget köt Petőfivel, barátja lesz. Jókai festőnek készül. Jogi egyetemet végez, tagja a Tízek Társaságának. 1847-ben az Életképek című folyóirat főszerkesztője. A márciusi forradalom egyik vezéralakja, a Tizenkét pont egyik szövegezője és felolvasója. 1848 augusztusában feleségül veszi Laborfalvi Rózát. Jókai Kossuth-párti, követi Kossuthot Debrecenbe, Szegedre. A bukás után a retorzióktól a felesége által szerzett komáromi menlevél óvja meg. 1861-től képviselő, a Határozati Párt tagja. 1867-ben ellenzője a kiegyezésnek. 1875-től a Tisza Kálmán-féle Liberális Párt tagja. 1876-tól a Petőfi Társaság elnöke. 1886-ban meghal a felesége. 1889-ben megnézi a párizsi világkiállítást. 1894-ben 50 éves írói jubileuma alkalmából országos ünnepségek 1899-ben feleségül veszi Grósz Bella 18 éves színésznőt. 1904-ben halt meg.
Jelentősége:
A magyar romantikus próza legnagyobb alakja. Megteremtette regényeivel a széleskörű magyar olvasóközönséget, bevonva a nőket és az ifjúságot is.
Művészetének legfontosabb stílusbeli és világképi problémái:
Stílus
A magyar romantikus próza legnagyobb alakja. Indíttatást Dumas, Sue, Victor Hugo regényei adták. A hatalmas életművet nem lehet azonban egyetlen stíluskategóriával karakterizálni. Bori Imre kutatásai mutatták ki, hogy művei sokféle szállal kapcsolódnak a romantikát követő új irányzatokhoz is. Az impresszionista tájfestészet elemeit láthatjuk a ‘Mire megvénülünk’ piktúráiban. Több Jókai-regény fontos szervezőelve a naturalizmus által oly kedvelt átörökléstan (pl.: Az arany ember). (Az Elátkozott család című regényét az öngyilkosságra való hajlam, a biológiai–pszichikai determinizmus szervezi: “Ti egy szerencsétlen család ivadékai vagytok, melynek minden tagja öngyilkosul hal meg.”) A naturalizmus által kedvelt folklórmotívumok, illetve a fonografikus hűség jellemző a Szegénygazdagok, Az új földesúr című regényeire. Nehezen szétválasztható egymástól a késő-romantika és a szecesszió világképe. Az arany ember nemcsak a magyar romantikus próza legkiemelkedőbb alkotása, hanem sok szempontból az első magyar szecessziós regény is. Azzá teszi az elvágyódás és kiábrándultság motívuma, Senki szigetének Édenkertet idéző túlburjánzó leírása, a kétféle szerelemkép, a lefojtottságában túlfűtött erotika.
Jókai a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, s a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei – a közlés funkciójától függően – életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan használt népnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások.
Világképi problémák
a.) A történelemértelmezés kérdése
Kortársai részéről a legtöbb bírálat a magyar történelemhez való viszonya miatt érte. A szabadságharc bukása után kétféle felfogás uralkodott a magyar közgondolkodásban. Kemény Zsigmond (Forradalom után, illetve Még egy szó a forradalom után) és Arany János nevével jelezhető vonulat a kritikai tisztánlátás jegyében lépett föl. Azt hangsúlyozták, hogy csak a múlt hibáival való szembenézés és revízió után fordulhatunk a jövő felé. A kritikai számvetést önmagunkon kell kezdeni; a külső körülményekre való hivatkozás tévutakra, önfelmentéshez vezet. Jókai már a szabadságharc bukása után megjelent első novelláskötetében, a Csataképekben meghatározza viszonyát a közel- s távolmúlthoz: “Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.” Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Jókai számára olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva elsősorban arról beszél, ami abban felemel. A történelem mitikus értelmezése kihat a valóság és fikció viszonyára is. Szinte mindegyik, e korszakkal foglalkozó regényében (A kőszívű ember fiai; Politikai divatok; Enyim, tied, övé; Egy az isten; Kiskirályok; A tengerszemű hölgy; Akik kétszer halnak meg; A mi lengyelünk) megtörtént, valóságos történelmi esemény köré szervezi a szélesen hömpölygő cselekményt. (A kőszívű ember fiai központi jelenete, de fontos szerepet játszik a bécsi forradalom rajza, a magyar küldöttség látogatása, stb.) A mítosz átalakítja a kalandregény, illetve a társadalmi regény hagyományos műfaji kereteit és A kőszívű ember fiait tudatosan az eposz műfajával rokonítja. Eposzi méretűvé emeli a történetet, hiszen a magyar szabadságharc a jó és a rossz egyetemes küzdelmévé válik, sőt a természeti elemek bevonásával kozmikussá teszi a harcot. Jókai tudatosan idézi fel Ödön és Richárd hazatérésében az Odüsszeiát, míg Budavár ostroma az Aeneis-féle honalapítási harcot mutatja.
b.) Ember és polgár viszonya
A felvilágosodás által felvetett problémák: az individuum helyzetének bizonytalanná válását, kettéhasadását Jókai ‘A kőszívű ember fiai’-ban feloldhatónak látja. Némileg átértelmezi a rousseau-i fogalmakat, hiszen nála az ember a magánembert jelenti. Ember és polgár kettősségéből a polgár elsődlegességét vallja. Ödön és Richárd az anyai rábeszélésre és a haza hívó szavára visszatérnek, s polgárként, közemberként a haza szolgálatába állnak. Aki teljesíti a polgár kötelességét, annak megadatik a magánember boldogsága is. A Jókai-értékrend egyértelmű kifejezője az ‘Egy nemzeti hadsereg’ című fejezet. Jenő mint magánember akar boldogulni. A regény végén tette a tragikus tévedés felismerése és a jóvátétel felemelő gesztusa is egyben. A regény utolsó fejezete arra figyelmeztet, hogy a mitologikus történelemértelmezés és az eposzi hősökhöz méretezett cselekvési lehetőség csak kivételes történeti pillanatokban adatik meg. A szabadságharc bukását, a megtorlást szinte megmagyarázhatatlan gyors megbékélés követi; az eposzi hősök visszavedlenek hétköznapi emberekké.
Egészen eltérően értelmezi ‘Az arany ember’-ben a problémát Jókai. A cím nem csupán Midász király történetére utal, hanem jelzi a polgári- és magánszféra kettészakadását is. Erre utal Jókai megjegyzése is, amely szerint Noéminek Tímárból nem az arany kellett, hanem az ember. Tímár őrlődik a kétféle életlehetőség, a kétféle értékrend között. Amikor Komáromban volt, a Senki szigetére vágyott, onnan pedig újra a polgári életbe. Végső döntése az ember győzelme a polgár fölött, a világ, a társadalom újbóli megteremtése, újbóli elindítása a Senki szigetén; s ha korlátozottan is – hiszen a polgári világ nem szűrhető ki teljesen – tette a Paradicsom újbóli jelképes elfoglalása.
3.) Művészetének korszakai (Bori Imre nyomán)
a.) ’50-es évek
A nemzeti múlt mint mítosz.
Csataképek
Egy bujdosó naplója
Egy magyar nábob
Kárpáthy Zoltán
b.) ’60-as évek
A látszat és valóság problémája.
Elátkozott család
Szegény gazdagok
Az új földesúr
Mire megvénülünk
Politikai divatok
A szerelem bolondjai
A kőszívű ember fiai (az átmenet regénye)
c.) ’70-es évek
A polgárság apoteózisa és problémái, misztikus romanticizmus.
Az arany ember
Fekete gyémántok
Jövő század regénye

A XIX. század második fele eszmetörténeti háttere

A pozitivizmus:
A XIX. század ’30-as éveitől, pontosabban a német klasszikus filozófia után fellépő filozófiai irányzatok közös jellemvonása, hogy elvetik az európai bölcselettörténet Hegelben kicsúcsosodó gondolatát, mely szerint ember és történelem teleologikus (=célelvű) utat jár be, s a történelmi fejlődés csúcspontja a polgári társadalom, melyben az egyén kiteljesedhet. Másrészt fellázad a filozófiai spekuláció ellen, hiszen a filozófia nem mondhat ellent a tudománynak, alá kell rendelődnie a XIX. században bekövetkező tudományos forradalomnak, illetve a filozófia nem fordulhat el az élettől és az embertől. A szó jelentése a latin ‘positivus’-ból (=tényleges, állított) ered, mely a XIX. század második felében megjelenő eszmeáramlat. A kifejezést Comte használta először. Nem tesz különbséget jelenség és lényeg között, nem akar felelni a filozófia alapkérdéseire, mert azokat spekulációnak tartja, csak a jelenségek leírását tartja fontosnak. Nincsenek objektív értékítéletek, nem létezik objektív kauzalitás (=ok-okozatiság), ezért nem szabad összefüggést teremteni a különböző természeti és történelmi tények között. A történelem nem teleologikus, hanem körkörös. Legnagyobb alakja Auguste Comte (1798–1857). Az emberi gondolkodás 3 nagy korszakát különbözteti meg:
– teológiai vagy vallásos, mely misztikus, természet fölötti erőkkel magyarázza a világ jelenségeit
– metafizikai korszak, mely spekulatív gondolkodással
– pozitív korszak, mely a tudomány megbízható, egzakt eredményeire támaszkodik
Taine: miliőelmélet – Az embert 3 dolog határozza meg: a faj, a környezet és az időpont.
Darwin: A fajok eredete
Spencer szociál-darwinizmusa
Stuart Mill
Életfilozófiák:
Arthur Schopenhauer (1788–1860):
Főműve: A világ mint akarat és képzet (1818)
Hatását elsősorban a XIX. század második felében fejtette ki; a magyar kultúrában különösen a századfordulón, illetve a Nyugat első nemzedékének indulásakor. A világ lényege valamilyen vak, irracionális akarat. Mivel a világ akarat, ezért harc, s mindenképpen szenvedés, mert az akarat az örökké kielégíthetetlen hiányból fakad. Az élet belső ellentmondás: a kielégített vágy másikat szül és így tovább a végtelenségig. Az emberi élet lényege a szükség, a fájdalom és az unalom; boldogtalanok vagyunk. A probléma végső megoldása, a végső menedék az öngyilkosság. Ez azonban csak egyéni válasz lehet, hiszen teljes győzelmét gátolják a nők, a fajfenntartás megtestesítői. A legfőbb bölcsesség a nirvána, önmagunk lefokozása, a vágy, az egyediség, az akarat kiölése, mert mind kevésbé mozdul az akarat, annál kevesebb a szenvedés.
“A természet igazi szimbóluma általánosságban és mindenütt a kör, mert ez a visszatérés sémája.”
Schopenhauer etikája: “minden szeretet részvét”.
Friedrich Nietzsche (1844–1900):
A tragédia születése (1872):
Radikális fordulat a kultúrtörténetben. Félretolja a winckelmanni görögségképet, s felfedezi a görögség tragikus világát. Két művésztípust különböztet meg: az apollóni típus – a derű, a harmónia, a konvenció, az imitáció, a kiegyensúlyozottság művésze; a dionüszoszi típus – a féktelenség, a mámor, a teremtő erő, a konvenciókat elvető művész.
Imígyen szóla Zarathustra (1885):
Zarathustra élő személy, perzsa filozófus volt az i.e. 7. században. Nietzsche kifejti az individuum új lehetőségét hiszen: “Isten meghalt”. Az ember célja önmaga meghaladása, az ember feletti ember (Übermensch) megalkotása; ennek érdekében el kell vetni az embert rabságban tartó kereszténységet, a látszatéletet, a csordaerkölcsöt, túl kell lépni jón és rosszon. Mindezt az akarat segítségével és a hatalom megragadásával valósíthatjuk meg.
“Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort!”
Sören Kierkegaard (1813–1855):
Dán filozófus és szépíró. Az egzisztencializmus előfutára. Főműve a ‘Vagy-vagy’ (1843). Kiindulópontja, hogy a polgári társadalom nem az egyén kiteljesedésének, hanem elidegenedésének színtere. Ennek megszüntetésére a “szerencsétlen individuum” számára három magatartásforma, stádium adódik: esztétikai, etikai, vallásos. Mindegyiket a szerelemmel jellemzi, mint minden emberi magatartásforma összegzőjével és allegóriájával:
a.) Esztétikai stádium
Szerelemképe az erotika. Ez még önmagában nem jelent emberi kapcsolatot, az én számára a másik puszta tárgy, s ezzel egyúttal a semmi. Az én önmagából próbál műalkotást létrehozni. Ebben a stádiumban még nincsenek valós választási lehetőségek. A megvilágosító példa Mozart Don Giovanni című operája. Az esztétikai stádium a művészek számára nyitott.
b.) Etikai stádium
Szerelemképe a házassággá emelt első szerelem. A magatartásforma a kötelességtudat, az alapélmény pedig a rezignáció. Az etikai stádium mindenki számára nyitott.
c.) Vallásos stádium
(A ‘Vagy-vagy’ kötet csak az első két stádiumot tartalmazza, a harmadik a ‘Félelem és reszketés’ címűben található.)
Az elemzett példa Ábrahám és Izsák története. A szerelem immár nem feltétlenül és nem elsősorban emberi kapcsolatot jelent, hanem a hit paradoxonát, ráhagyatkozást valakire, akit megérteni nem tudunk. Ez a stádium az apostolok számára nyitott.
Társadalomfilozófiák:
Marx is felismerte az individuum elidegenedését a polgári világban, s ezt legszemléletesebben a ‘Gazdasági–filozófiai kéziratok 1844-ből’ című munkájában fejtette ki. Marx is meglátja a liberalizmus eszméinek ellentmondását, s a három összetevőből a jogos társadalmi igényt, az egyenlőséget hangsúlyozza. Ennek megvalósításához viszont félre kell tolni a polgári társadalmat, s helyébe a kommunizmust kell megvalósítani, ahol föl is oldódik az individuum elidegenedettsége.

Madách Imre (1823–1864)

1823-ban Alsósztregován született. Apja, Madách Imre korán meghal; anyja Majtényi Anna domináns személyiség. 1837: Pest – filozófiai tanulmányok. 1839–40: Pest – jogi tanulmányok. 1840: Lantvirágok – verseskötet. 1841: Balassagyarmat – másodjegyző. 1845: Házasság Fráter Erzsébettel. A szabadságharc bukását nemcsak az ország, hanem családja, közvetlen környezete tragédiájaként is megéli. Öccse, Pál, Kossuth futáraként hal meg. Öccse titkos menyasszonya beleőrül ebbe. Nővérét, Máriát, s annak férjét, gyermekeit Erdélybe való menekülés közben román parasztok brutálisan meggyilkolják. Testvére, Károly, menyasszonyának apját Haynau az elsők között végezteti ki. 1852: Kossuth titkárának, Rákóczi Józsefnek bújtatása miatt egyévi várfogságra ítélik. 1854: Elválik feleségétől. 1861: Országgyűlési képviselő; a Felirati Párt tagja. 1862: A Kisfaludy Társaság tagja. 1863: Az Akadémia tagja. Betegsége miatt írásban küldi el székfoglalóját, melynek címe: ‘A nőről, különösen esztétikai szempontból’. 1864-ben Alsósztregován hal meg.
Drámai művei:
A nápolyi ember
Csák végnapjai
Férfi és nő (ez Szophoklész: Trakhiszi nők című művének adaptációja)
Csak tréfa
Mózes

Az ember tragédiája (1859–60)

Az időpont, a téma és a műfaj összefüggése
Tíz év telt el a szabadságharc bukása óta; elegendő idő, hogy már rálátással tudja a magyar értelmiség értékelni jelentőségét és a bukás okait; elegendő idő ahhoz, hogy a megírást kiváltó konkrét történelmi esemény tanulságai általános emberi szintre kivetítve jelenjenek meg. Ebből fakad a mű szinte kivételes jelentősége és sajátossága a magyar irodalomban: nem az egyedi, a sajátosan nemzeti felől közelít az általános felé, hanem az emberiség történetét feldolgozva egyetemes szintről próbál választ adni a nemzeti problémákra is. Ez a törekvés tükröződik a műfaj kiválasztásában is.
Műfaj
Drámai költemény vagy lírai dráma:
Az elnevezés Shelley: Megszabadított Prométheusz című művéből ered, s a szintagma egyszerre utal a romantika esztétikájának műfaji határokat lebontó törekvésére, valamint arra, hogy nem a külsődleges drámai akció a fontos, hanem a szereplőkben lejátszódó gondolatok ki vetítése, azaz a műfajban minden a szereplőkben lejátszódó lírai folyamatoknak van alárendelve.
Világdráma, emberiségköltemény:
A feldolgozott problémakör az egész emberiséget érinti; a lét alapvető kérdéseit kutatja többnyire a mítoszokhoz visszanyúlva.
Emberiségköltemények:
Milton: Az elveszett paradicsom
Calderon: Az élet álom
Goethe: Faust
Byron: Manfred; Káin
Shelley: A megszabadított Prométheusz
Mickiewicz: Ősök
Słowacki: Kordian
Krasiński: Istentelen színjáték
Ibsen: Peer Gynt
Wilder: A mi kis városunk
Sütő András: Káin és Ábel
Könyvdráma:
Műfaji jellemzőinek megfelelően hatását elsősorban olvasmányként fejti ki.
A színek kiválasztása
A keretszínek műfaji konvenciók, a történeti színek – bár kötődnek világfordító eseményekhez – egyéb helyszínek és történések is elképzelhetők lennének. Sőtér István felfogásában Madách nem történelmi leporellót akart elénk állítani, hanem a XIX. századi liberalizmus nagy eszméinek sorsát, alakulását és jövőjét akarta bemutatni, mely eszmék a nagy francia forradalom hármas jelszavában egyesülnek.
A történeti színek egymásutániságát, belső logikáját a hegeli dialektika határozza meg – e szerint:
X. szín: tézis, az eszme születése; Ádám rajong az új eszméért
(X+1). szín: az eszme megvalósulása, a realizáció eltorzítja az eszmét, Ádám kiábrándul az eszméből (antitézis)
(X+2). szín: Ádám menekül az új eszme elől kiábrándultságában, a szín végén új eszme jelenik meg, melyért újra rajong Ádám
Történeti színek
4. szín – Egyiptom: A nyitó–uralkodó eszme és gyakorlat a “milliók egy miatt” elv. Ádám ebből ábrándul ki Éva szavaira, s az “egy milliók miatt” elv jegyében fölszabadítja a rabszolgákat.
5. szín – Athén: A szabadság és egyenlőség eszme gyakorlata az athéni demokráciában. Madách a XIX. század felelős liberális gondolkodóinak legfőbb dilemmáját veti fel, amennyiben a szabadság és egyenlőség kölcsönösen kioltja egymást, az egyenlőség nevében a tömegre ráruházott szabadság önmaga paródiájára változtatja a demokráciát, hiszen a tömeg a demagógok befolyása alá kerül, annak a véleményét szajkózza, aki utoljára szólt, vagy aki közvetlen érdekeit harsogja. Ellentétbe kerül az egyén és a tömeg is; az egy mindenkiért heroikus magatartásformája éppúgy terméketlen – mert megbukik a tömeg értetlenségén –, mint a mindenki egyért abszolutizmus.
6. szín – Róma: Ádám kiábrándulva az eszme és megvalósulás tragikus ellentmondásából az élvezetek világába menekül. A hedonizmus azonban nem gondolati, hanem morális zsákutca. A boldogság, az eszmények világára Éva emlékezteti, felidézve a Paradicsomot. A morális tehetetlenségből, az eszméktől való elfordulásból Péter apostol megjelenése lendíti ki. Az új eszme, a kereszténység által képviselt szeretet, illetve testvériség lenne hivatott arra, hogy föloldja és perspektívát adjon a szabadság és egyenlőség antitézisének.
7. szín – Konstantinápoly: A kereszténység gyakorlata nem igazolja vissza Ádám lelkesedését. Dogmatikai viták takarják el a szeretet gyakorlatát. Madách példája az egy ‘i’ miatt történetileg már előbb lejátszódott. A dogmává merevedett, vallási háborúkba torkolló keresztény vallás ellehetetleníti az egyéni boldogságot is. Az előző szín végén megjelent keresztből a gyűlölet és meg nem értés jelképe lett.
8. szín – Prága I: Ádám újra menekül, ezúttal a tudományok aszkézisébe. Kepler az ég titkait kutatja, közben a mindennapos megélhetés gondjaival küszködve horoszkópokat gyárt, hogy felesége anyagi igényeit kielégítse. A szín végén Ádám álomba merül.
9. szín – Párizs: Az eddig megfigyelt és uralkodó eszmék együtt jelennek meg a forradalom jelszavában. Az ellentmondás azonban feloldhatatlannak látszik az eszmék között, a gyakorlat eltorzítja a legnemesebb ideákat is. A forradalmi terror fölfalja saját gyermekeit, éppúgy, mint az athéni demokrácia korában, önjelölt népvezérek csúfítják el a jelszót.
10. szín – Prága II: A szín legfontosabb tanulságát a felütés hozza, mely értelmezi az álom az álomban történteket. Párizsra visszaemlékezve Ádám nem ábrándul ki, egyszerre látja az esemény “bűnét és erényét”. A hagyományos értelmezés szerint Madách hitet tesz ezzel a ’48-as forradalom mellett is, mégvalószínűbben a liberalizmus eszmerendszere mellett áll ki.
11. szín – London: A jelen színe, a liberalizmus győzelme, pontosabban az eszmerendszerből a szabadságeszme realizációja, ahol majd minden külső vagy belső erő és kényszer nélkül “majd az élet korlátozza önmagát”. A szabadverseny világa ez, a küzdelem a létért elv megvalósulása, ahol egyetlen értékmérő a pénz, amelyen nemcsak árut, hanem eszmét és érzelmet is lehet vásárolni. A Madách által ábrázolt világ a technokrácia és indusztria világa, a második világ, mely elszakadt az erkölcsi törvények világától. A tragikus felismerés, hogy az élet önmagában képtelen szabályozni önmagát, a szabadság korlátok nélkül önmagát számolja fel, s vezet el az élet értelmetlenségének felismeréséhez. Ezt jelzi emblematikusan és jelképesen a szín végén a haláltánc. Csak egyedül Éva az, aki túllép a síron, hiszen ő ellentmondásos női mivoltában is a költészet és az ifjúság jelképe.
12. szín – Falanszter: Ha a végtelenné tágított társadalmi szabadság nem volt képes korlátozni az életet, jogos igény merül fel, hogy az ésszerűség és a ráció szabja meg a határokat. Az utópia, a tökéletes világ, a teremtés korrekciója logikusan nő ki a liberalizmus eszmerendszeréből, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaiból. Madách elsősorban Fourier utópiáját jeleníti meg, aholis a ráció irányítja az életet. A józan ész uralma azonban szükségszerűen leszűkíti és elszürkíti a sokszínű és gazdag életet, kizárja belőle mindazt, ami a ráción innen vagy túl van: a művészetet, az érzelmeket, az emberi vonzalmat. A rend nevében föladott szabadság leveszi ugyan az ember válláról az egyéni döntés és felelősség terhét, de meg is fosztja mindattól, ami emberivé teszi az életet. Éppúgy a haszonelvűség uralkodik, mint a londoni színben, de most nem individuális szinten, hanem egy központi akaratnak alárendelve.
13. szín – Az űr: A különböző megvalósult és lehetséges társadalmi formációkból kiábrándulva Ádám az emberi szabadság, szabad akarat végső bizonyítékát keresve ki akar szakadni a földi világból. A probléma antropológiai szinten vetődik fel, hiszen a test kiszakadása egyúttal annak pusztulását is magával hozza, és Ádám számára annak felismerését, hogy az emberi szabadságnak nem csupán társadalmi, hanem természeti határai is vannak; s a természeti determináltság ugyanakkor meg is védi Ádámot a pusztulástól. A Föld Szellem szavára Ádámban először vetődik fel a cél és küzdelem kettősségének problémája, melyben Ádám – előlegezve a 15. szín tanulságát – a küzdelem fontosságát hirdeti.
14. szín – Hóval, jéggel borított, hegyes, fátlan világ: Ember és természet viszonyát ábrázolja Madách, az első és második világ küzdelmének végeredményét, a természet győzelmét az ember felett. Az ember elveszti emberarcát, küzdelme inkább a megélhetésért folyik, a darwini–spenceri küzdelem a létért elv ember és természet viszonyában jelentkezik, előrevetítve az ember vereségét, hiszen “sok az eszkimó és kevés a fóka”, “homo homini lupus”.
A XIX. századi természettudományos és filozófiai eszmék hatása és jelentkezése a tragédiában
Természettudományos eszmék
A tragédia művészeti alkotás, koherens (=összetartozó) belső világképpel és esztétikai érvénnyel. Mindez azonban nem zárja ki, hogy Madách enciklopédikus teljességgel sorakoztatja fel a műben a XIX. században jelentkező, illetve akkor ható, világképet formáló természettudományos felfedezéseket, állításokat. Madách mindazon kérdéseket felveti, melyek foglalkoztatták a század emberét, s bár leltárszerű teljességgel veszi sorra az uralkodó tudományos eszméket, mindezt belesimítja a mű koncepciójába, s költőileg átlényegíti. (Sőtér István: ‘Álom a történelemről’ című nagy hatású monográfiájában Madách természettudományos műveltségét kuriózum jellegűnek mondja.)
1.) Newton: Principia című műve, illetve a belőle fakadó istenkép (1. szín)
2.) Faraday mágneses erővonal elmélete (1. szín – Angyalok kara: “Két golyó küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni”; 3. szín – Lucifer: “Ez a delej”.)
3.) Az első termodinamikai törvény (anyagmegmaradás) (3. szín)
4.) A második termodinamikai törvény (energiaáramlás iránya) (14. szín)
5.) Darwin evolúciótana, illetve az ebből fakadó szociál-darwinizmus (küzdelem a létért elv) (londoni szín – majomjelenet és az eszkimószín)
6.) Malthus népesedéstana (londoni szín – gyárosok beszélgetése)
7.) Lombroso koponyatana (Falanszter)
8.) A statisztikai bizonyítás:15. szín – Lucifer statisztikai érvekkel bizonyítja igazát:
“S ki lajstromozza majd a számokat,
Következetes voltán bámuland
A sorsnak, mely házasságot, halált,
Bűnt és erényt arányosan vezet,
Hitet, őrülést és öngyilkolást. –”
Filozófiai hatások
1.) Hegel: a dialektika elve, mint külsődleges szervezőerő, illetve mint egyik megoldási lehetőség az ellentmondások feloldására. Hegel felfogásában ugyanis szabadság és meghatározottság nem egymást kizáró hanem egymást feltételező fogalmak. Azaz az ember szabad, de nem korlátok nélkül az, természeti, antropológiai és szociális meghatározottsága együtt jár szabad voltával.
2.) Lásd még a korszak eszmetörténeti hátterét
Tragédiaértelmezések
1.) A legfőbb probléma a világ alakíthatóságának illetve determináltságának kérdése. Az emberi szabadság illetve szabad akarat korlátlanul érvényesülhet-e a világban és a történelemben, vagy a természeti törvények determinizmusának rabja csupán. Ádám a romantikus liberalizmus titánfelfogásának (=nagyember kultuszának) eszméjét képviseli el-ellankadva ugyan, de a XIV. szín borzalmáig hisz a célelvű fejlődésben, a világ alakíthatóságában. Lucifer a pozitivizmus meghatározottságtanát képviseli, a természeti, tudományos és lélektani determinizmust. A tragédia válasza az antitézisre a kritikai kiegyenlítődés lehetősége, a szabadság és determinizmus ellentmondását feloldó hegeli válasz.
2.) Madách logikusan és következetesen viszi végig a polgári liberalizmus nagy eszméinek kialakítását a múltban, uralomra jutását a jelenben, s tragikus ellentmondásainak lehetséges következményeit a jövőben. Ehhez kapcsolja a természetből, a teremtett világból, az isteni gondviselés világából a ráció segítségével kiszakadó ember tragikus sorsának elemzését, mely szükségszerűen vezet ember és természet antitéziséig, a természeti végzet győzelméig az emberi világ fölött.
3.) A mű történetbölcseleti vonulatát a körkörösség és teleologikusság vitája határozza meg, s a mű mindkettőre meggyőző példákat hoz.
4.) A három szereplő közül Ádám és Lucifer a hegeli dialektika két ágát képviseli, s ennek megfelelően – a történeti színekben mutatott emberi alakjuk ellenére is – inkább tézisfigurák, eszmehordozók. A hegeli triád (tézis ( antitézis ( szintézis) logikájának megfelelően Éva kiegyenlítő szerepet tölt be sokarcúságával, az egymást követő színekben egymásnak ellentmondó jellemvonásaival az élet és természet sokarcúságát és sokféleségét jelképezi.
A mű zárlata, a XV. szín értelmezése
1.) Sőtér István – Németh G. Béla: