Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom 4

2010.12.20

Irodalom 4.

a gimnázium IV. osztálya számára























Írta: Dr. Osztovits Szabolcs, a Fazekas Mihály Főv. Gyak. Gimnázium vezetőtanára
Szerkesztette: Győri Sándor

Budapest, 1997
A NYUGAT NAGY NEMZEDÉKE

Móricz Zsigmond (1879–1942)

Hosszú és sikertelen próbálkozási időszak jellemzi Móricz pályakezdését. Teológiai, jogi, bölcsészeti tanulmányokat folytat, ám egyiket sem fejezi be. Újságíró Debrecenben, hivatalnok Pesten, majd Az Újság című lap gyermekrovatának vezetője. A Kisfaludy Társaság megbízásából többször is folklórgyűjtő útra megy szülőföldjére, a Tiszahátra. Az 1908-ban a Nyugatban megjelent Hét krajcár című novellájával szinte berobban az irodalmi élet első vonalába. (A hagyomány szerint második kisfia koporsójánál írta meg a történetet.) A siker felszabadította Móriczban kortársaihoz képest merőben más, s hallatlanul gazdag élet- és élményanyagát, mely elsősorban a paraszti világból, a gyermekkori emlékekből, a gyűjtőutakon szerzett tapasztalatokból tevődik össze. Felszabadítólag hatott személyiségére és alkotómunkájára Ady költészete is, a magyar valóság merészen másfajta láttatása.
Parasztábrázolása a novellák tükrében:
Móricz parasztábrázolásának egyik újdonsága az irodalmi és kultúrtörténeti hagyománnyal való szakítás. A gondolkodástörténetben a görög Theokritosztól Vergilius Georgicáján és bukolikus költeményein keresztül az a felfogás élt, hogy a falu, a vidék a harmónia és emberi boldogság világa. Az újkorban Rousseau erősíti fel ezt az érzést. A magyar epikában Jókainál a paraszt anekdotikus zsánerfigura. Mikszáth két elbeszéléskötetének világa már bonyolultabb. Azt a pillanatot ábrázolja novelláiban, mikor a falu, a vidék természetes közösségébe betör a külvilág és a civilizáció; paraszthősei vagy küzdenek ez ellen, vagy behódolnak az új értékrendnek. A századforduló népszerű műfaja, a népszínmű még inkább felerősíti az egyoldalú faluképet: a falu a vidámság, a jókedv és a derű világa. Móricz másik újdonsága a paraszti világ struktúrájának bemutatása. Novelláiból, regényeiből (Sárarany) zárt, hierarchikus világ tárul elénk, ahol a nincstelen zsellért a néhány holdas paraszttól áthidalhatatlan szakadék választja el. A hierarchia egyik fokáról a másikra lépni szinte lehetetlen, vagy emberi erőt meghaladó feladat. Móricz ábrázolásában a falu – Ady szavával – a lelkek temetője, a kielégíthetetlen emberi vágyak színtere. Mivel a társadalmi és szociális mozgás ebben a struktúrában szinte lehetetlen, a vágyak, energiák és törekvések csak az ösztönök szintjén vezetődnek le. Móricz arra is rámutat, hogy a hagyománynak nemcsak értékőrző és megtartóereje van, hanem fogva is tartja a parasztságot, lehetetlenné teszi a felemelkedést, a többre vágyást. Móricz újfajta élményéhez megtalálja az adekvát stílust és emberképet, a naturalizmust. A biológiailag és szociológiai szempontból egyaránt determinált hősök ösztönélete kerül előtérbe, elsősorban a szexualitás. S mindez a stílusirányzat fotografikus és fonografikus hűségével ábrázolódik.
Az 1909-ben megjelent Tragédia című novella címe műfajt, illetve esztétikai minőséget jelent. A klasszikus tragédiában a köznapi mértéket meghaladó hős küzd a köznapi mértéket meghaladó értékekért, mely értékek a tragédiában általános emberi értékként mutatkoznak. Móricz novellájában a cél elérésének nekifeszülő akarat a tragédiák hőseit idézi, ezzel áll szemben az elérendő cél groteszk kisszerűsége, Kis János ki akarja enni a nagygazda Sarudyt a vagyonából. Kis Jánosnak még a vágyai sem lépik túl az ösztönélet szintjét, bukása és halála éppoly kisszerű és észrevétlen, mint élete. Az éhség, melyet nem csupán biológiai–élettani szempontból értelmezhetünk, hanem jelképesen is, a korai Móricz-novellák egyik jellegzetes motívuma (Egyszer jóllakni).
Az 1916-os Szegényemberek című novellában a paraszti nyomor ábrázolása a háború embertelenségének bemutatásával párosul. A névtelen katona 26 hónapos frontszolgálat után 28 napos szabadságra jön haza. Megpróbálja a lehetetlent, ennyi idő alatt előteremteni családjának a tél átvészeléséhez szükséges pénzt. Ám hamar felismeri, hogy erre képtelen. A Vargáéknál elkövetett kettős gyilkosság nem csupán és nem elsősorban a szociális nyomor következménye, hanem a háború tudatromboló hatásáé. A novella hőse nem tud eligazodni a szabad és a tilos, erkölcsös és erkölcstelen összekeveredett értékrendjében. Móricz emlékképekben idézi fel a háború borzalmait, s nyílt utalást is tesz a vétkesekre: “nem a muszka van a túlsó parton, a túlsó parton a gazdagok vannak”. A szentimentális és naturalista elemek váltakozása jelzi a főhős lelki–érzelmi gazdagságát, de a tudatban végbement pusztulást is.
A Barbárok (1931.) Móricz egyik legkiérleltebb művészi teljesítménye. Balladás hangon, népmesei motívumokat is felhasználva, tragédiát idéző szerkesztéssel mesél el egy epizódot a rideg pásztorok életéből. Az első rész, az első szerkezeti egység Bodri juhász meg a kisfia megölése, a második rész a fekete asszony igazságkeresése, a harmadik rész az igazságszolgáltatás. A mű két központi helyén a címben, illetve a novella utolsó mondatában hangzik el a kulcsszó, barbárok. Móricz egy animisztikus, totemisztikus hitben élő, civilizáción kívüli világot mutat be, ahol a hagyományos erkölcsi kategóriák érvénytelenek. Veres juhászék világa nem erkölcstelen világ, mert az feltételezi a kanonizált erkölcsi normákat, azok ismeretét, hanem erkölcs nélküli. A vizsgálóbíró tényszerű és indulat nélküli kijelentése ennek regisztrálása. Ha van a műnek társadalomkritikája, akkor az arra vonatkozik, hogy létezhet a XX. század ’30-as éveiben olyan része a magyar valóságnak, melyet nem érintett meg a civilizáció.

Babits Mihály (1883–1941)

I. Pályakezdése és első költői korszakának jellemzői (1908–14)
Nemes Nagy Ágnes szerint a századelőn két nagy hatású költői indulás formálta a magyar líra fejlődéstörténetét: Ady, aki másként látta a magyar valóságot és máshogyan ábrázolta azt, és Babits, aki másról szólt, mint a megszokott és másként is ábrázolt.
Az induló Babits célkitűzése kettős:
a.) Filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tenni költészetét.
Babits kezdetben filozófusnak is készül, s csak a fogarasi évek alatt dönt az “örök költészet” mellett. Döntését segíthette a századforduló pezsgő magyar filozófiai élete (Hanák Péter: Az elfelejtett reneszánsz); ekkoriban indul a klasszikus és kortárs filozófusok magyarra ültetése, többek között az unokatestvér Dienes Valéria közreműködésével. Az induló Babitsnak még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre – a preszókratikusoktól a középkori bölcselőkön át, az angol empiristáktól Schopenhauer és Nietzschén keresztül Francis Jamesig és Bergsonig – kiterjed érdeklődése.
Minden újítás a hagyomány újragondolását is jelenti egyben. Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga számára a magyar líratörténetben. ‘Az ifjú Vörösmarty’ illetve ‘A férfi Vörösmarty’ című nagy hatású esszétanulmányaiban azonosul a XIX. századi költőelőd legfontosabbnak vélt jellemzőjével: “Vörösmarty minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás”. ‘Petőfi és Arany’ című némileg pamfletszerű esszéjében Petőfit a magyarok legnagyobb költőjének, Aranyt a legnagyobb magyar költőnek nevezi. Az előbbi “nyárspolgár a zseni álarcában”, az utóbbi “zseni a nyárspolgár álarcában” (a későbbiekben árnyalta Petőfi-képét). Aranyban a bölcselkedő, az egyéni sorsproblémákat egyetemes szinten megfogalmazó költőt kedveli.
b.) Poétikai szempontból Babits túl akar lépni a romantikus énlírán, melynek lehetőségét a XIX. század második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerített. A romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én mint versszervező áll a költemény középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. Az iker- vagy párversekben (pl.: Strófák a wartburgi dalnokversenyből) megkettőzi a lírai ént, a perszóna- vagy álarcversekben közvetítőt iktat a lírai én és az olvasó közé (pl.: Zrínyi Velencében, Aliscum éjhajú lánya), illetve teljesen kiiktatja a lírai ént az ún. tárgyversekben. A törekvés tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása. Ilyen szempontból a világirodalmi hagyományból nem elsősorban a francia szimbolistákat folytatja, hanem a Mallarmé, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető objektív lírai törekvések folytatója, illetve velük párhuzamos alkotója.
1909-ben jelenik meg a ‘Levelek Iris koszorújából’ című kötete. A cím jelképes értelmű, s egyúttal a költői program kifejezője is. Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ sokszínűségének szimbóluma; a levelek a versek, egy-egy, gyakran egymástól elütő szín hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a kötet egészében tükrözik a sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitóvers az ‘In Horatium’; az időben legkorábban keletkezett ‘A lírikus epilógja’ zárja a kötetet, majd a kurzívval kiemelt ‘Húnyt szemmel’ – mely a kötet háromnegyed részénél helyezkedik el – a szecesszió életérzésének egyik legszebb magyar megnyilatkozása.
In Horatium (1904.):
A cím jelentése bár kettős: Horatius ellen illetve szellemében – a vers egésze az előbbit hitelesíti. A vers kultúr- illetve bölcselettörténeti alapját a hérakleitoszi és a horatiusi világfelfogás, illetve életelv adja. A kurzívval írt felütés Horatius egyik legnépszerűbb, ‘Odi profanum vulgus et arceo’ kezdetű ódájának szabad átköltése. A szellemi arisztokratizmus egyúttal össze is köti a horatiusi és hérakleitoszi világfelfogást, hogy aztán a későbbiekben egyértelműen szétváljanak. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét a preszókratikus görög filozófustól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb gondolatát, a ‘pantha rei’-t (“Nem lépsz be kétszer egy patakba”). Hérakleitosz szerint a tűz és a víz a világ két princípiuma. Horatiust idézi a kikötő, az aranyos középszer gondolata. Az állandóság és a változás dialektikáját esztétikai–poétikai szinten a “szabad szolga” oximoron jelöli. Ennek szellemében a horatiusi gondolatokat elvető költemény a római költő kedvelt strófaszerkezetében, alkaioszi versszakban íródott, de a költői szabadság jegyében.
Messze... messze... (1907.):
Sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. Részint a magyar impresszionista stílus remeke, a nominális stílus lehetőségeinek ad absurdumig vitele. A versegész ily módon a maga leporellószerűségével nem csak az állókép jelleget hangsúlyozza, hanem mozgalmasságot is visz a versbe. Életérzését tekintve közel áll a szecesszió elvágyódás-kultuszához. A kötet egészét tekintve a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és voltával, hiszen – Goethét idézve – a személyiségnek világnyivá kéne tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.
Sunt lacrimae rerum (1906.):
Az utalás Vergilius Aeneiséből való, és kapcsolódik a korai Babits tárgyköltészetéhez.
Anyám nevére (1906.)
Hegeso sírja (1907.)
Mozgófénykép (1907.):
Líratörténeti szempontból tudatosan Arany ‘A képmutogató’ című balladájának párverse. Melodrámát dolgoz fel mindkettő a kor populáris műfajában. Stilisztikai–poétikai szempontból a vers bravúrja, hogy nyelvi eszközökkel adja vissza a korai némafilm technikai lehetőségeit, a vágásokat, a különböző kameraállást, sőt, még a színhatásokat is. Filozófiai szempontból a vers Bergson filozófiájával mutat rokonságot – a ‘Teremtő fejlődés’ utolsó része a tudat mozgófényképes jellegéről szól. Ily módon a történet kapcsán az emberi tudat működési mechanizmusát is elénk tárja. (Babits első nagy hatású filozófiai tanulmányát ‘Bergson, a szabadító’ címmel írta, s az ő nevéhez fűződik a dur.e, a szubjektív idő ‘tartam’-ra fordítása.)
Húnyt szemmel... (1906.)
Fekete ország (1906.):
A páratlan, a költészet határát súroló, de a világképbe illeszkedő monotónia valójában a ‘Himnusz Irishez’, illetve a ‘Messze... messze...’ ellenverse; az egyszínű, homogén világ rettenetét, emberidegen voltát fejezi ki.
A lírikus epilógja (1904.):
Nem összefoglalója a kötetnek, nem is ars poeticája, hanem egy újabb filozófiai–ismeretelméleti probléma megragadása: mi van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a tárgy. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a vágy nyila és az ómega és alfa. Az önmagábazártság problémájához adekvát a versforma, a szonett.
A ‘Herceg, hátha megjön a tél is!’ (1911.) kötet újdonsága Bergson filozófiájának, az életlendület elvének erőteljes jelentkezése, illetve a görögségélmény erősödése. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli, mely akadályokkal ütközve az ember az életlendület által halad tovább.
Esti kérdés (1909.):
A hatalmas, retorikusan felépített, kérdésekkel tagolt, de meg nem szakított körmondat ismeretelméleti problémát vet fel: van-e oka, célja a világnak, a létezésnek; megismerhető-e ez az ok és cél. A verset záró fű-hasonlat, mely tudatosan ellenpontozza az előzőek nagyméretű látomását, már Kant ‘A tiszta ész kritikája’ című munkájában is szerepel. A vers látszólag a kérdések és nem a feleletek verse. A Danaida és a Sziszifusz képzet a világ értelmetlenségét sugallja, mint ahogy látszólag a zárósorok is. A nyitókép viszont a dajka-hasonlattal az abszurditást egy fölöttünk álló erő kegyelmével, gondoskodásával, szeretetével ellenpontozza.
Először jelenik meg a kései Babits világképének egyik fontos összetevője, a Szent Ágoston felfogásán alapuló kegyelemtan. A vers nagy részét a bergsoni öntudatlan emlékezés tételének költői megfogalmazása adja.
Arany Jánoshoz (1909.):
A költői programnak megfelelően hittétel a nem önfeltárulkozó lírikus mellett.
Klasszikus álmok (1909.)
A Danaidák (1909.):
A mitológiai történet az örök emberi szenvedés példája, s a büntetés értelmetlenségét és monotóniáját a verselési bravúrt adja vissza.
Új leoninusok (1908.)
A Campagna éneke (1908.)
A ‘Recitativ’ kötet poétikai vagy eszmei szempontból nem hoz újat. Elsősorban a verselési lehetőségek további gazdagodása jellemzi.
Cigánydal (1911.):
A bergsoni életlendület tanának legszebb költői megfogalmazása. A megkötöttség nélküli szabadság, a látszólagos célnélküliségben is jelentős célképzet, a nehézségektől meg nem hátráló életfolyam dalszerűségében is ódikus megfogalmazása. Rendkívül bonyolult poétikai megoldást alkalmaz Babits: egyszerre tárva elénk a lírai én és a cigányasszony egymással párhuzamosan haladó tudatfolyamatát. Valójában csak az írásjelek révén különböztethetjük meg a kétféle megszólalást. József Attila vélhetően innen is merítette a ‘Tiszta szívvel’ ötletét.
Naiv ballada (1911.)
Szerenád (1910.)
Gretna Green (1906.):
Hangvétel, hangnem önmagukban tökéletes játékváltozatai különböző objektivizációs kísérletek.
Május huszonhárom Rákospalotán (1912.):
A világháborúig tartó időszakban a maga szenvedélyes hangvételével, közéletiségével kivételt jelent a költemény. Apropóját az 1912-es tragikus tüntetés, az ún. vérvörös csütörtök adta. A két részre tagolt költemény első felében a városperemi, újpesti idill nyugalma, változtathatatlannak tűnő jelenidejűsége kerül szembe a változás szükségességével. A második rész ideológiai szempontból bonyolult módon határolódik el – aktuális szinten a tüntetés szervezőitől és leverőitől is – a téveszméktől, nem tagadva azonban a változás szükségességét. Hatásosan él Babits a disztichon lehetőségeivel, mely egyszerre áraszthat nyugalmat, vagy mozgalmasságot, feszültséget.
II. Babits háborúellenes költészete
Mint minden problémát, a háborúhoz való viszonyát is először bölcseleti szinten tisztázza Babits. Kant ‘Az örök béke’ című művéhez írt tanulmányában mutat rá a háborúnak erkölcsbölcseleti szinten embertelen voltára. Attól, hogy az örök béke a gyakorlatban nem, vagy nehezen valósítható meg, attól még az ember illetve az emberiség nem mondhat le ennek megvalósításáról. Az erkölcsi parancs mindig magasabb rendű a praxisnál, s nem függvénye a megvalósíthatóságnak.
Babits háborúellenes költészete kevésbé homogén, s bizonyos szempontból kevésbé jelentős, mint Adyé. A ’14–’15-ös verseket még a fiatal életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal katona, Miatyánk). A ‘Játszottam a kezével’ című verséért felséggyalázás címen perbe fogták. Valójában azonban a költemény nem a háború ellen íródott, hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers. Babits a betegsége idején jegyezte föl Beszélgetőfüzeteibe, hogy “politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem megszólaltam”. Kb. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: az egyik a kiáltás, mely túlharsogja a háború hangzavarát és a csöndet, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.
Húsvét előtt (1916.):
Az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk a költemény. Ennek megfelelő a választott műfaj, mely Rába György értelmezésében dithürambosz, azaz extatikus állapotban előadott közösségi érvényű ének. A mai poétikai terminussal inkább rapszódiának nevezhetjük. A felfokozott lélekállapotot jelzik a vers ismétlődő fordulatai és toposzai. A folyamat hitelesen jut el a kettős zárlat népdalt idéző egyszerűségéhez. Szintén a Beszélgetőfüzetekben jegyzi meg Babits, hogy a kortársak nem figyeltek fel a vers egyértelmű és hangsúlyozott németellenességére. A mű egyik központi szervezőképe az ősi malom-metafora, mely a mindent felőrlő pokoli idő jelképe. Pontos a cím jelentése is, mely nem csupán arra utal, hogy a Zeneakadémián tartott Nyugat matinén tavasszal olvasta fel Babits, hanem jelképes értelemben az örök reményre is, arra, hogy a szenvedéstörténetet a feltámadás követi.
Fortissimo (1917.):
Istenkáromlás címén fogták perbe, ezért Babits kénytelen volt értelmezni saját költeményét. A cím csak a “Süket! Süket!...” felkiáltásig értelmezi a verset, s eddig úgy is tűnik, hogy a világgal nem törődő Istent csak az egyre fokozódó hangerővel lehet elérni. A vers zárlatszerű önértelmezése azonban éppen ellenkező előjelt ad a címnek. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűrzavar.
Háborús anthológiák (1917.):
Kétféle költői magatartást különböztet meg. Az egyik – Arany balladájára is utalva – a kor hangját visszaadó, a mindig az aktuális “széljáráshoz” igazodó költő, akit a sás metaforával jellemez; a másik a csönddel tüntető, így tiltakozó poéta. A cím a háborús időben évente megjelenő költői antológiára utal.
Lehetséges magatartásformaként jelenik meg a háborús időkben a teremtménytudat vállalása, a napi eseményeken való túllépés igénye, a gondviselőre való ráhagyatkozás gesztusa.
Zsoltár gyermekhangra (1917.):
A kései versek legfontosabb motívumai előlegződnek a naiv tudatot imitáló költeményben. Részint az emberi és isteni világ különbözősége, a ‘Fortissimo’-ban is megjelenő süketség teremtő harmóniája, illetve a költő-szerep megfogalmazása: a költő médium, közvetítője a talán általa sem értett igéknek, de nem csak egyedüli közvetítő, hanem mint egy kórus tagja énekel.
Zsoltár férfihangra (1918.):
Az érett Babits világképének legfontosabb mozzanatai jelentkeznek: szabadság és predestináció kettőssége, az egyéni, egyedi lét és a történelmi idő ellentéte, az önformálás, önalakítás szükségességének fel nem ismerése.
III. Költészete a ’20-as években
Jellegzetesen katasztrófa utáni költészet. A háború, a Tanácsköztársaság, Trianon rettenete után jogosan vetődik föl részint a líra értelmetlenségének, a művészet céltalanságának gondolata, másrészt szükségszerűen át kell gondolni a szecesszió individuum-központú világképét. Éppen a tragédiák árnyékában válik nyilvánvalóvá a személyiségközpontúság tarthatatlansága, illetve válik kérdésessé az individuum központi helye és mérce jellege. A Babits által vállalt és kijelölt szerep az elzárkózásé. Ezt jelzi az 1925-ös ‘Sziget és tenger’ kötet címe is. Két jellegzetes motívum a sziget és a hegy, hegytető (A sziget nem elég magas, Hús-szigetek a kőtengerben, Hegytetőn, A gazda bekeríti házát, Hold próféta a hegyen). Az individuum problémájának meghaladása két szinten jelentkezik. Egyrészt a teremtménytudat felerősödéseként jelentkezik, a gazdára, a gondviselőre való ráhagyatkozás gesztusaként (Ádáz kutyám, Mint a kutya silány házában, Psychoanalysis Christiana); másrészt a kérdéseket egyetemesebb horizontba állítani (Örökkék ég a felhők mögött).
Régen elzengtek Sappho napjai (1922.):
A ’20-as évek egyik programadó verse. A líra halála minden kataklizma után felmerül, Babits tehát közérzetet fejez ki, mikor úgy látja, hogy a háborús évek közéleti jellegű versei után a költészet “a kettes csöndbe menekül”.
Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez (1923.)
Hegedűk hervatag szava...
“Szók, szók, ti pártütők”
A gazda bekeríti házát (1925.):
Az elzárkózás nem csupán kívülállást, távolságtartást jelent a világgal szemben, hanem az élet természetes rendjének és értékeinek őrzését is. Az élet és természet körforgása nem az élet abszurditásának kifejezője Babits számára, hanem a megújulás reményének hordozója is.
Ádáz kutyám
A hit paradoxonát fogalmazza meg Babits, mely problémát először Kierkegaard a ‘Félelem és reszketés’ című művében fogalmazta meg Ábrahám példáján keresztül. Ennek lényege, hogy ráhagyatkozunk valakire, akit nem ismerünk. A dán bölcselőnél ez a legmagasabb rendű magatartásforma, túl az esztétikai és etikai stádiumon.
Psychoanalysis Christiana (1927.):
A kultúrtörténeti–művészettörténeti háttér a román–gótikus és a barokk művészet szembeállítása. A rájátszás egyúttal kétféle ember- és világkép szembeállítása is. Pontosabban az élethez illetve a halálhoz való kétféle viszony. Ennek lényege a külvilágnak való öntudatlan élet illetve önbecsapás, mely elfeledkezik arról, hogy az embernek számot kell adnia önmagáról, illetve a végesség tudatában a külvilág megítélésétől függetlenül alakítani, formálni, tökéletesíteni énünket.
Örökkék ég a felhők mögött
Babits hitvallása azokat a katolikus értékeket veszi sorra, melyek megadják az emberhez méltó élet értelmét. A katolikus szó nem elsősorban vallási értelemben használatos, hanem egyetemes jelentésben. A cím sokféle áttételen keresztül Kant tanításának parafrázisa (“A csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem”). A gondolatsor kapcsolódik a magyar irodalomtörténet legjelentősebb tanítóinak és vallomástevőinek munkáihoz, elsősorban – ha személyesebben és összefogottabban is – Kölcsey Parainesiséhez. Nemcsak erkölcsi–világképi nézeteit veszi sorra, hanem számot vet addigi költészetével is.
Cigány a siralomházban (1926.):
Az első strófa az induló, a szecessziós, az “iparművészeti remekeket” alkotó Babits önjellemzése és önértékelése. A versek plaszticitását, személytelen tökéletességét, a lírai én kiiktatására tett kísérletét a bogár metafora érzékelteti. A második versszak a háborúellenes Babits, a ‘Fortissimo’, a ‘Húsvét előtt’ költője. A harmadik versszak a poétikai bizonytalanságot jelzi. Ezt követően a kor- és társadalomrajz, a nagyvárosi elidegenedés képe a schopenhaueri részvét-etikával ötvöződik. Babits átveszi a német filozófustól az emberekhez való viszonyulás legalapvetőbb törvényét: csak a részvét és együttérzés a helyes magatartás.
IV. Költészete a ’30-as években
a.) A prófétaszerep megjelenése és megerősödése
A ’10-es években Babits – éppen Ady ellenében – utasította el határozottan magától a közéleti-küldetéses költő szerepét, az egyik jellemző magyar lírikusi feladatot. A ’20-as években már megjelennek – mint még többnyire elutasított szereplehetőségek – a próféták. A belső vívódástól sem mentes folyamatban – ha ellentmondásosan is – a vállalás válik meghatározóvá.
Mint különös hírmondó... (1930.):
A fölütés paradoxona a vers egészében értelmeződik, s határozza meg Babits a próféta, a hírmondó feladatát. A civilizáció embere a második világ, a technokrácia és haszonelvűség közegében a nóvum utáni futás közben elfeledkezik a polgári világon túllépő, nem változó törvényekről. A három alappillér a szellem, a szerelem és a természet perspektivikusan reményt adó körforgása, mely hozzásegít, hogy túllássunk a mán. Nem véletlenül ragadja ki és teszi nyomatékossá a határozott névelő használatával József Attila a szellem és a szerelem kifejezéseket ‘Ars poetica’ című költeményében.
Csak posta voltál
A vers az identifikáció folyamatát tárja elénk, azaz önmeghatározási kísérlet, mely egyszerre állítja a személyiség meglétét és fontosságát, és tagadja azt. A személyiség mássága, állandó kiválási kényszere környezetéből, közegéből az idő folytonosságában lel önmagára; lényege, értéke múltat és jövőt összekötő voltában van. Ez a felismerés oldja fel az önmegszólítással együtt járó válságérzetet, hiszen az önmegszólító verstípus lényege mindig a válságérzet, a személyiség mintegy kettéhasadva próbál válaszolni önmaga problémáira. A megszólító mintegy kilépve a hétköznapiság közegéből ad feleletet, illetve szembesíti a megszólítottat létének végességével, s ebből fakadó tragikumával. Ezt a tragikumot oldja fel a közvetítőszerep felismerése.
b.) A szenvedés és halál versei
1935-ben egy rádióelőadás kapcsán figyeltek fel Babits nehéz légzésére. A fokozatosan elhatalmasodó gégerákot ’38-ban operálták meg, és kanült ültettek be a torokba. Babits egy ideig ún. Beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a világgal. 1940-ben még átvette az olasz akadémia nagydíját Dante-fordításáért.
A szenvedés és halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik. Babits számára a probléma nem filozófiai–bölcseleti, azaz a betegség önkívületében, s a halál árnyékában nem az a kérdés, hogy miért a szenvedés és miért a halál – hiszen az tény immár, napi tapasztalat – hanem az, hogyan tudjuk emberi módon elviselni a szenvedést és a halált. Babits halál-felfogása sok szempontból Martin Heidegger (Lét és idő) halál-értelmezésével rokon: “mindenkinek a saját halálát kell meghalnia”. Az egyedi tényt, a magáramaradottságot viszont segíthet elviselni az a goethei felismerés, hogy “a világon minden csak hasonlóság, hasonlat, példázat”; azaz a szenvedést és a halálhoz vezető utat az emberiség történetében emberi méltósággal már sokan megtették, az ő példájuk adhat erőt. Ezért van az, hogy a kései Babits költészetében fölerősödnek a kultúr- és művészettörténeti rájátszások, allúziók, hasonlatok.
Balázsolás (1937.):
A vers szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy Balázs-áldás. Szent Balázs, Sebasta püspöke, a torokbetegségek védőszentje. Ez az emlék teremt lehetőséget kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a gyermek és felnőtt szembeállítására. Nem életkori, egyedfejlődési periódusokról van szó, hanem a létezéshez való viszonyról. A gyermek öntudatlanul, a dolgok értékét nem ismerve éli életét. A felnőtt a dolgok végességének tudatosságában él, s ha a létezés véges, akkor annak egyes összetevői is, így a szenvedés is véges. A felnőtt tehát ismeri a dolgok valódi értékét, tudja, hogy “nem is olyan nagy dolog a halál”.
Ősz és tavasz között (1936.):
Az irodalmi köztudat már a megjelenés pillanatában a magyar líratörténet reprezentatív alkotásai közé sorolta. A vers szervezőelve a líra- és stílustörténeti rájátszások sora Goethe már említett gondolatának megfelelően. A magyar lírából egyértelműen felismerhető az Őszikék keserű számvetést készítő Aranyának hangja (5. vsz. 5–6. sor, 8. vsz. 3–4. sor). Csokonaira utal a magáramaradottság érzésének kifejezése (9. vsz.), mely ugyanakkor a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorköltők hangját is idézi. A Carmina Burana alapvető évszak-metaforikáját mind az őszre, mind a tavaszra vonatkozóan használja az első és hetedik versszak felütése. A barokk képzetkör jellegzetes motívumai bukkannak fel az elmúlás és hiábavalóság kifejezésére (9. vsz. 5–6. sor, 5. vsz. 3–4. sor). A szecessziós hang hallik ki a 6. versszak 3–4. sorából. A naturalizmus illetve a verizmus képei jelennek meg az első versszak második felében. A preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt az utolsó versszakban megjelenő letört rózsa. A legfontosabb szervező azonban a középkori haláltáncokat idéző refrén. A hangvételek és hangfekvések sokasága is egységet alkot a versben, az elégikustól az ironikusan–keserűen groteszkig. Paradox módon a rájátszások, felidézések sokasága éppen a halál egyediségét hangsúlyozza, melyet semmissé még az asszonyi jóság sem tehet, legfeljebb segít – mint ahogy a megidézett költői példák is segítenek – az út emberi méltóságú megtételéhez.
Mint forró csontok a máglyán (1932.)
Az elbocsátott vad (1934.):
Az árnyaltabb, ágostoni értelemben felfogott szabadság és eleve elrendeltség tana oldódik fel a visszatalálás, a hazatalálás reményében.
Jónás könyve (1937–8.):
A mű terve már a műtét előtt kész volt, de csak azt követően vetette papírra. Illyés Gyula visszaemlékezéséből tudjuk, hogy jókedvűen, a lehetőségekhez képest mosolyogva és nevetve írta. Ebből vonta le Illyés azt a következtetést, hogy valójában a prófétaszerep paródiájáról van szó, ám ezt az értelmezést sem a mű, sem az életmű egésze nem támasztja alá. Először a Nyugat 1938. szeptemberi számában jelenik meg.
Történelmi háttér: az Anschluß, Ausztria megszállása. Babits Magyarország hasonló sorsától félt, és általában egész Európa pusztulásától. A Beszélgetőfüzetekben írja: “a próféta sorsa a szellemsors a világ hatalmasságaival szemben: lehet-e izgatóbb tárgy a mai költőnek?”.
Sem a téma, sem az eszmei mag nem fordulat Babits pályáján, csak magasabb művészi teljesítmény, koncentrált összegzés. Gazdag magyar- és világirodalmi előzményekre építkezett: Nietzsche Zarathustrája, a megigazulást hirdető próféta, már egyetemista korától foglalkoztatja. Ambrus Zoltán ‘Ninive pusztulása’ címmel írt elbeszélést. A ’20-as évek végétől a prófétaszerep egyre inkább jelen van Babits költészetében; Jób, Dániel, Jeremiás jelenik meg költeményeiben. A ‘Psychoanalysis Christiana’-ban egyszerre van jelen a jónási elzárkózás és a hivatástudattal való viaskodás. A küldetéstudat vállalása jellemzi a ‘Vers a csirkeház mellől’ című költeményét. A gazdára való ráhagyatkozás gondolata jelentkezik az ‘Ádáz kutyám’-ban, a ‘Mint a kutya silány házában’ címűben és ‘Az elbocsátott vad’-ban. ‘Az írástudók árulása’ című nagyesszében a világ hatalmasaitól független eszme hirdetését vallja az értelmiség feladatának. Ninive mint a második világ, a civilizáció önpusztításba való átcsapásának mértéke jelentkezik az ‘Isten és az ördög’ című versében és az ‘Elza pilóta’ című utópisztikus regényében.
A témát közvetlenül az Ószövetség hasonló könyvéből merítette. Néhány epikus mozzanat földuzzasztásától eltekintve a legfőbb változás, hogy míg a Bibliában Ninive népe a királlyal együtt megtér, addig Babitsnál ez elmarad.
Stílusa: összetett, többrétegű.
– archaizáló, biblikus réteg
– neologizmusokból (=oda nem illő új szavak) álló réteg
– emelkedett ódikus réteg
– naturalista réteg
– profán réteg
Ezek egymásba játszása gyakran groteszk, ironikus hatású is.
Néhány problémakör:
– A prófétaszerep kérdése
Jónást tapasztalatai kényszerítik arra, hogy elmeneküljön az újabb feladat elől. A feladat, a kötelesség nem vállalása büntetést von maga után, sőt fölborítja a világrendet is. Babits archetipikus emberi helyzetet felhasználva az ismert zsoltár kezdősorai (“De profundis...”) által is megfogalmazott létszituációban mutatja be Jónást, aki paradox módon a Pilinszky által a mélypont ünnepélyének nevezett kilátástalan lélekállapotban ismeri fel felelősségét, s kerül közel ismét az Úrhoz. Jónás helyesen ismeri fel az Úr, az igazság és a közvetítő, azaz a próféta szoros egybetartozását. Azt azonban már nem látja, hogy a 3 tényező nem azonos fontosságú. Ebből fakad Jónás csalódása, illetve kifakadása az Úr előtt a mű végén.
Jónás az igazság bekövetkeztét, a prófécia teljesültét a jelenben gondolja, azaz a prófécia bekövetkeztétől várja a próféta hitelesítését. Az Úr azonban – az ágostoni időszemléletnek megfelelően – a történelem, az üdvtörténet egészében gondolkodik, s ebben az intervallumban látja megvalósulni a próféciát, ebben az intervallumban pedig Jónás csak egy a próféták, az írástudók, a felelősséget vállalók és hirdetők sorában.
– Az igazság és annak recepciója
Jónás félreértése abból is fakad, hogy az igazságot azonosítja annak megvalósulásával. Az Úr szavai (“a szó tiéd, a fegyver az enyém”) meghatározzák a próféták feladatkörét. Az írástudó feladata – erről Babits nagy erővel ír a Julien Benda ‘Az írástudók árulása’ című könyve nyomán kibontakozó hazai polémiában – a gazdasági–társadalmi viszonyoktól független igazság hirdetése. Szintén ‘Az írástudók árulása’ című esszéjében fogalmaz úgy, hogy a felelősen gondolkodó ember akkor is mozdulatlan világítótorony legyen, ha egyetlen hajó sem fordítja felé a lámpáját.
– Pusztulás vagy megmaradás
A világégés előestéjén Babits nem tagadja, hogy a teremtett világ erkölcsi rendjéből kilépő civilizáció, a második világ, a technokrácia és haszonelvűség világa megérett a pusztulásra. Ezt hirdeti Jónás. Babits humanizmusa abban nyilvánul meg, hogy fölismeri, hogy az emberi kultúra és gondolkodástörténet évezredes folyamata – mely akár célelvű, akár körkörös – nem zárulhat le a fölhalmozott értékek pusztulásával. Babits ismét Szent Ágostonhoz fordul, tőle veszi át azt a gondolatot, mely szerint bűnt és erényt megítélni nem az ember dolga; a szétválasztás felelőssége Istené. Az ember felelőssége az értékek védelme és megőrzése.
Jónás imája (1939.):
A ‘Jónás könyve’ személyessé tétele, értelmezése, a prófétaszerep személyessé tétele; egyben a kései versek ars poeticájához is kapcsolódik: a költő – Babits vágya és szándéka szerint – médium, egy fölöttünk álló igazságnak a közvetítője.

--------------------------------------------
Ezerkilencszáznegyven (1939.):
Nagy, kiérlelt költői életművek sajátossága, hogy a kései versekben önkéntelenül is előkerülnek az addig tudatosan vagy öntudatlanul elhallgatott témák, mint például a hazához, nemzethez való kötődés. Az induló Babits költői programjának megfelelően szorította háttérbe a nemzeti tematikát. A ’20-as évektől kezdve kerül fokozatosan előtérbe – a trianoni tragédia után szükségszerűen és jogosan. Mint minden tematikát és problémát, először elméleti szinten, esszében, tanulmányban tisztázza. Körüljárja a haza és az európaiság kérdéskörét (Nemzet és Európa), a ‘Mai magyarok régi magyarokról’ című Szép Szó-antológiában Széchenyiről vall. Föltérképezi a magyar kultúra és irodalom vállalható és megtartó hagyományát önmagát is újragondolva, revideálva, mint például Petőfi esetében. A vers a kései verseknek azt a sajátosságát is mutatja, hogy szinte a népdal egyszerűségével vall, rájátszásai a magyar költészet és a közös európai kultúrkör legalapvetőbb műveiből valók (Szózat, Luther zsoltár).

Kosztolányi Dezső (1885–1936)

1885. március 29-én (virágvasárnap) született Szabadkán. Kosztolányi Árpád és Brenner Eulália gyermeke. Apja tanár, iskolaigazgató. Polgári családból származik. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, majd kicsapják, Szegeden tesz érettségit. Unokaöccse Brenner József = Csáth Géza.
1903-ban Budapestre utazik; a bölcsészkar magyar–német szakát végzi; megismerkedik Négyesy professzor stílusgyakorlataival. Barátságot köt Babitscsal, Juhász Gyulával. Hatással vannak rá a kortárs Zalai Béla filozófiai munkái. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre. 1905-ben hazatér, de nem megy vissza az egyetemre. Újságíró lesz: Szeged és Vidéke, Bácskai Hírlap. 1906-ban a Pesti Napló kéri fel munkatársnak Ady helyére, aki Párizsból küldi tudósításait. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a ‘Négy fal között’ – elismerő fogadtatás, egyedül Ady bírálja. Recenziójának lényege, hogy Kosztolányi irodalmi író, nem életdokumentumokat ír, hanem irodalmi témákat versel meg. Szász Károlyhoz hasonlítja költészetét. Kosztolányi a későbbiekben 9 cikket ír Adyról. Az utolsó a legnagyobb horderejű. 1929-ben A Toll körkérdést intézett az írókhoz: mit jelent Ady számukra: Írástudatlanok árulása – külön vélemény. Trianon után fölfokozott Ady-kultusz, Adyt hivatalosan is beemelik a magyar irodalomtörténetbe. Erre a kultuszra születik meg válaszként az írás, mely átmenet az esszé és a pamflet között. Kosztolányi szerint Ady költészete időszerűtlen, az általa képviselt magatartás visszautalja őt a XIX. századba (lásd messianizmus, költészetének politikai jellege). Elutasítja szerelmi költészetét, mely nem újszerű, hanem mélyen konvencionális. Bírálólag szól Ady ún. nyelvteremtő zsenijéről, mely szerinte egyszerűen a magyar nyelv ismeretének hiányából fakad. Rámutat arra, hogy az Ady-kultusz, illetve költészetének kizárólagossá tétele gátat emel a magyar líra fejlődése elé. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám. 1919: Mint minden írástudó és művész, az első napokban támogatja a Tanácsköztársaságot. A bukás után az Új Nemzedék című lap ‘Pardon’ rovatának szerkesztője, melyben a cikkek vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. Emiatt éles támadás mind jobbról, mind balról. 1933-ban mutatkoznak betegsége első jelei. 1934-től sorozatos műtétek. 1935: szerelem Radákovich Mária iránt. 1936. november 3-án hal meg. Decemberben Nyugat emlékszám. Babits rehabilitálja.
A lírikus Kosztolányi
Négy fal között (1907.) című kötet:
Jellegzetesen századfordulós, szecessziós kötet, Reviczkyre és Komjáthyra visszautaló elemekkel. A cím jelképes, a bezártságérzetre, az élményhiányra utal. Megjelennek az otthontalanság, a megállt idő motívumai. Tematikus eklekticizmusát mutatja a konvencionális Alföld-kép, a Budapest-kultusz, a nagyváros igenlése. Filozófiai hátterében – némiképp iskolásan – Schopenhauer és Nietzsche tanai állnak.
Üllői-úti fák (1906.):
A századfordulón népszerű sanzon reprezentatív darabja, könnyes–bús búcsúzás az ifjúságtól. Az elégikus hangvételt az erőteljes jambusok fokozzák, s a zeneiség melankóliává oldja és általánosítja az egyéni érzést.
A szegény kisgyermek panaszai (1910.):
A Nyugat első nemzedékének, de talán az egész XX. századi lírának legsikeresebb és legnépszerűbb kötete. Az első kiadásban 32 vers jelent meg. 1923-ig 63 versre bővült.
Megközelítése:
1.) Életrajzi–pszichologizáló
Saját gyermekkori élményeit reprodukálja, lélektani hitelességgel tárja elénk a gyermeki lélek rezdüléseit, sőt a tudatalatti világát is.
2.) Szereplíra
A gyermekszerep attitűdjéből formálja meg verseit.
3.) Margócsi István megközelítése
A fő jellemző az objektív lírára való törekvés, ahol a gyermek nem a lírai alany, hanem a líra tárgya. A gyermek objektivizációja az adott világállapotnak, ily módon nem egyedfejlődési stádium, nem kiindulópont, hanem végeredmény. Ennek a gyermek által jelképezett világállapotnak az összetevői: az időtlenség, az állandó kezdés, a kezdet mint rácsodálkozás, a meghatározatlan teljesség igénye. A gyermek régi irodalomtörténeti toposz, a teljesség szimbóluma. Erre érzett rá Karinthy is paródiájában. Erre utal az a tény is, tudniillik az, hogy nem hangulatlíráról van szó, hogy a versek száma bővíthető, gazdagodik, formálódik a stiláris és verselési lehetőség. Az első kötet még az impresszionizmus jegyében fogant, funkciója a világ sokszínűségének, ellentétekben való egységének kifejezése. A bővülés az expresszionizmus felé mozdítja el a kötetet (A rút varangyot véresen megöltük, Az őrült napraforgó).
Mint aki a sínek közé esett (1910.)
A doktor bácsi
Már néha gondolok a szerelemre
Mostan színes tintákról álmodom (1910.)
Szegény anyám csak egy dalt zongorázik
A rút varangyot véresen megöltük (1911.)
A sakk
Menj, kisgyerek
A következő sikeres kötetre viszonylag sokat kellett várni. Néhány reprezentatív vers megjelent a Mágia (1912.) és a Mák (1916.) kötetekben, mint: Arany-alapra arannyal, Ének Virág Benedekről, Akarsz-e játszani?
Kenyér és bor (1920.) című kötet:
Boldog, szomorú dal (1917.) – nyitóvers:
Az első összegzés a költői pályán, a férfikor első leltára. Az ifjúság és a felnőttség szembesül egymással, s a végső konklúzió, hogy a világba való beilleszkedés lehetetlenné teszi az álmok megvalósulását. Jellegzetes költői szcenírozással az éjszakába helyezi a megvilágosodást, hiszen a sötétség, az éjszaka eltávolítja a lírai ént az őt körülvevő földi világtól, mindennapoktól, s igényt támaszt a metafizikai kérdések feltételére. Az elégikus hangulatot erősíti fel a műfajhoz szorosan kapcsolódó anapesztikus lejtés.
A bús férfi panaszai (1924.) című kötet:
A kortársak számára némiképp csalódás a ‘Szegény kisgyermek panaszai’ után. Jelentőségét csak az utóbbi évtized Kosztolányi-irodalma mutatja fel. Valójában összegző és a kései verseket előrevetítő kötet. Jelzi – ha néhol még kibontatlanul is – az emberi kiszolgáltatottságot, fenyegetettséget, a testvériség, a szociális együttérzés gondolatát, a halál problematikáját, a fent–lent, a hétköznapi és metafizikai ellentétét.
Csak hús vagyok
Nem tudtam én dalolni nektek...
Beírtak engem mindenféle Könyvbe (1921.):
A XX. század alapvető érzésének, az elidegenedésnek, pontosabban a személytelen bürokrácia személyiségkioltó hatalmáról vall, arról, hogy az adminisztráció hatékonysága érdekében számmá és adattá degradálják az egyszeri és megismételhetetlen személyiséget. Ez a vers ihlette József Attila ‘Levegőt!’ című költeményét.
Lecsuklik minden pilla most
Ó én szeretem a bús pesti népet
A némiképp érzelmes szociális együttérzés verse. A külváros leírása, a felstilizált képek ingerlik majd vitára József Attilát, a reális és kemény perifériakép megalkotásában, s a zárlat az ‘Elégiát’ vetíti elő.
Most harminckét éves vagyok (1917.):
Először vetíti elő Kosztolányi világképének legfontosabb vonását, mely alapvető módon tér el a ‘Boldog, szomorú dal’ összegzésétől. A boldogság, a lét értelme immár nem metafizikai távlatokban és messzeségben keresendő, hanem a mindennapokban, a jelenidejűségben felismerhetetlen pillanatokban, az élet apró mozzanataiban.
Kísérem a fiam az iskolába
A pohár eltörik
Meztelenül (1928.) című kötet
Világképében nem, hanem elsősorban poétikai szempontból újul meg költészete. A szabad vershez nyúl, s ezzel lemond a költői eszköztára egyik legfontosabb alapjáról, a rímről. Marad az eszköztelenség, a formai letisztultság, a költői nyelvnek az élőbeszédet imitáló volta. A meghatározó műfaj a zsánerkép, a jellemrajz, s fölerősödik világképének meghatározó mozzanata, a részvét-etika.
Csomagold be mind
A meghatározatlan tartalmú, nem részletezett összegzés vágya szólal meg, hangsúlyozva az élettel szembeni schopenhaueri részvét-etika fontosságát.
Az apa
Tanár az én apám
Özvegy a villamosban
Egy rossz költő mily megindító
Intés az öregebbek tiszteletére
Zászló (1925.):
Szemiotikai kérdést vet föl: jel és jelentés viszonyával foglalkozik. Szimbolikus értelemben arra figyelmeztet, hogy az embernek jelből jelentéssé kell válnia.
Zsivajgó természet (1930.) című kötet
Számadás (1935.) című kötet
A magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Poétikai szempontból is szintetizáló jellegű. Megőrzi a költészet játékosságát, azaz visszatér a ‘Meztelenül’ kötet előtti rímjátékokhoz, viszont megőrzi az élőbeszéd természetességét is. A lexikát megfosztja emelkedettségétől, pontosabban a köznapiságot emeli fel a költészet régióiba. A megformáltság és a természetesség egyszerre jellemzi ezt a költészetet. Eszmei-világképi szempontból a halál és a szenvedés problémaköre kerül előtérbe, együtt a leltárkészítés és összegzés igényével, a semmivel való küzdelemmel, az egyéniség és a személyiség védelmével, nagyszerűségének és megismételhetetlen egyediségének hirdetésével.
Számadás (1933.):
A szonettciklus a címben jelzett összegzés igényével elsősorban az identifikáció, az önmeghatározás folyamatát tárja elénk. Az önmegszólítás mindig a személyiség válságának kifejezője. A mindennapiságban leledző köznapi embert a személyiség másik fele mintegy felszólítja arra, hogy vessen számot addigi életével. A vers központi kérdése a boldogság–boldogtalanság problémája, a beolvadás vagy kívülállás életstratégiája. Kosztolányi értelmezésében a boldogság a hétköznapiság világának elfogadását jelenti, a szabadság és testvériség hiányát, az öntudatlan, napi szintű létezést; a boldogtalanság a kívülállást, a részvétet, az adott világ el nem fogadását, de nem egy adott eszme (“borzaszt a forradalmár”) szempontjából, hanem a közös boldogtalanság felismerése jegyében, a szolidaritás és részvét alapján. A vers, mint oly sok költemény a kötetből, egyúttal polémia is. Most az oldalvágás Babitsnak szól, az utolsó szonett, mely a “kis gyáva sunnyogóról” szól, kinek “határa kertfal, tyúkól, pincegádor” utalás a költőtárs ‘Vers a csirkeház mellől’ című költeményére.
Fényes koszorú
Költő a huszadik században (1931.):
A század első fele egyik legtöbb vitát kiváltó verse, szinte minden kortárs polemizált vele, s ezzel feleselve születik meg József Attila ‘Ars poetica’-ja is. A vers szövegszinten harsányan és gőgösen hirdeti az individualizmust, nem ismer el az énen kívül semmilyen más értéket. A harsány hang azonban a kötet egészében nyeri el mélyebb értelmét: egyrészt Kosztolányi esetében pályájának ebben a szakaszában nem individualizmusról, hanem perszonalizmusról van szó, azaz nem önmagába zárt személyiségről, hanem a világra és a másik ember iránt nyitott énről, melynek jelentőségét egyedisége és megismételhetetlensége adja.
Az én rendkívül erőteljes hangoztatása egyúttal tiltakozás a kor tömegemberkultusza ellen, ahol az arcát vesztett személyiség masszává olvadva manipulálható, lett légyen az ideológia vagy tömegkultúra. A vers politikai felhangját onnan kapja, hogy a sztálini és a náci ideológia nem csupán megfosztja az embert individualitásától, hanem miután megfosztotta, el is pusztíthatja.
Három szatíra – Forradalmár
Világképének egyik legfontosabb vonása, hogy nem elvont eszmék alapján kell élni, hanem az állandóan változó és sokszínű életre kell válaszolni. Nincsen emberiség, hanem csak különböző emberek, csak Péter és Pál. Az eszmék azért veszélyesek, mert egyirányúsítják gondolkodásunkat.
Esti Kornél éneke (1933.):
A cím visszautal az Esti Kornél novellák hősére, Kosztolányi alteregójára. A versben megfogalmazott relativizmus éppen túlhangsúlyozottsága folytán eltakarja a vers tényleges üzenetét, az egyéni döntés és választás értékét és felelősségét, s még inkább annak szabadságát. Mindenkinek meg kell adni a világgal való egyéni kapcsolatteremtés, ítélkezés és értékelés lehetőségét. A búvár-hasonlat ismételt polémia Babitscsal, az egyneműség illetve polivalencia jegyében. Kosztolányi szerint a dolgok, a világ jelenségei nem ambivalensek, azaz kettős értelműek és értékűek, egymást ellentéteiben kizárók, hanem polivalensek, azaz sokfélék, sokértelműek, sokféleképpen megítélhetők. Kosztolányi szkeptikus (=kétkedő), még inkább agnosztikus a világot egyirányúsító gondolatrendszerekkel szemben, mert azok szükségszerűen leegyszerűsítik a sokszínű világot.
Hajnali részegség (1933.):
A cím az egyik legősibb alkotás-lélektani mozzanatra, az illuminációra utal a jelzős szerkezet mindkét tagjával. Két világot szembesít egymással Kosztolányi: a lent és a fent, a hétköznapiság és a fölöttünk álló világot. Más összefüggésben a mindennapiság és az ünnep, a bezártság és a teljesség világát. E kettő szembeállítása azonban a Kosztolányi-világkép egészében nem egymást kizáró értékű; a köszönés gesztusa valószínűleg a létezés egészére vonatkozik, melybe mind a két világ beletartozik.
Halotti beszéd (1933.):
A felütés a maga allúziótechnikájával a legrégibb magyar nyelvemlékre, a ‘Halotti beszéd és könyörgés’-re utal. A rájátszás egyszerre jelzi, hogy az irodalom kezdetektől fogva a legfontosabb témákkal foglalkozik, és egyúttal Kosztolányi kötődését is jelzi a magyar nyelvhez. A zárlat a népmesék motívumát, állandó nyelvi fordulatát használja; ennek funkciója szintén az időtlenítés és általánosítás. A vers tételmondata: “Ilyen az ember. Egyedüli példány”. Ezt bizonyítja Kosztolányi erkölcsi, filozófiai és tudományos szinten is. Az ember legfőbb értéke megismételhetetlen egyedisége, így válik halálával pótolhatatlanná.
Sajátossága a kései nagy Kosztolányi-verseknek a lírai én rendkívüli közvetlensége az olvasóval, a kapcsolatteremtő (fatikus) funkció felerősítése. Ez éppúgy a közös sorsra és sorsvállalásra utal, mint a választott téma.
A vad kovács (1930.):
Kosztolányi felfogásában a szenvedés része életünknek, megélésével többek leszünk, új élményekkel gazdagodunk, ember voltunk bővül, tágul.
Ének a semmiről (1933.):
Az élet intermezzo a megelőző és követő semmiben; az ember természetes létállapota a semmiben való leledzés, melyet csak megzavar a kényelmetlen és rövidre szabott földi sors. Az életet, a szenvedést, a halált elviselni mindenkinek magának kell, még akkor is, ha a múlt példái paradox módon éppen a “de nem felelnek, úgy felelnek” gondolata jegyében segítenek.
Az epikus Kosztolányi
Esti Kornél
Kosztolányi kedvenc hőse, alteregója, doppelgängere; mint történetszervező alak az 1933-as ‘Esti Kornél’ című kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os ‘Tengerszem’ című kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél történetek.
A történetek kiindulópontja – különösen az Esti Kornél első fejezete – még a személyiség megkettőzésének a századfordulón még oly népszerű elvére épül. A freudi mélylélektan némileg vulgarizált változatában az író megkülönbözteti a társadalomba beilleszkedő, a normákat elfogadó konformista személyiséget és az elfojtott tudatalatti felszínre kerülésével a lázadót, a normákat elvetőt, az ösztönöket kiélő személyiséget. (Erre a kettősségre épül Babits ’10-es években írt regénye, a ‘Gólyakalifa’ is.) Ám a személyiség sokszínűségét valló Kosztolányinak a freudi képlet túlságosan leszűkítő, s a későbbi történetekben fokozatosan eltávolodik a kiinduló alaptól.
Az Esti Kornél történetek világképének legfontosabb jellemzője tehát nem a személyiség érzés- és tudatvilágának ambivalenciája, hanem a polivalencia, a világ és ember kiismerhetetlen sokszínűsége. Másik összetevője az agnoszticizmus, a kételkedés minden olyan elvben, gondolatban, mely egyirányúsítja a világról alkotott képet, mely merev pályát jelöl ki gondolkodásunknak, mely az egyén számára kötelező elveket és iránymutatásokat tartalmaz. Kosztolányi szerint mindenkinek joga van – tévedéseivel együtt is – saját életét leélnie, joga van gondolataiban akár a legabszurdabb végkövetkeztetésig eljutnia, de már nincs joga ezeket az életben realizálnia.
Az Esti Kornél – bár a magyar irodalom egyik legjobban megszerkesztett és hatásosan felépített novelláskötete – sokféle műfaj-variációval telítődik. Az író önmeghatározása szerint (első fejezet vége) egyszerre útirajz, életrajz és amit leginkább hangsúlyoz “ami egy költőhöz illik: töredék”.
A novellák egy része nyelvi–nyelvfilozófiai problémával foglalkozik. A 7. fejezet hittétel Kosztolányi részéről az anyanyelv szépsége mellett. A 9. fejezet, a bolgár kalauz története, arról tanúskodik, hogy az emberi kommunikáció csak nagyon csekély mértékben nyelvi jellegű, a kapcsolatteremtés alapja a másik elfogadása, azaz nem meg- és elítélése a másik ember sorsának, hanem a közös emberi sorsból fakadóan igenlése és elismerése.
A 4. fejezet, mely a becsületes város szellemes utópiáját rögzíti, Kosztolányi világképének azt a vonását jeleníti meg, mely szerint az élet sokszínűsége ellentmond mindenféle teóriának, még a látszólag legigazibbnak, legbecsületesebbnek is.
A 13. (A sorsüldözött özvegy) illetve a 16. (Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe) fejezet közös gondolata a mások iránti türelem és megértés, az a fajta tolerancia, mely elviseli mások életének önmagáétól eltérő voltát.
A zárófejezet, a 18., mely egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, némileg külsődlegesen, példázatszerűen szól az emberi életről.
A ‘Tengerszem’ kötet novellái közül az ‘Omlette . Woburn’ fájdalmasan rezignált hangon szól a világban való idegenségérzetünkről egy vacsora kapcsán, a magyarság és európaiság viszonyáról, reménytelen vágyakozásunkról, hogy beletartozzunk kontinensünk kulturális közösségébe. A ‘Barkochba’ irodalomtörténeti érdekessége, hogy főszereplője a fiatal József Attila, illetve kapcsolata Szántó Judithoz. ‘Az utolsó fölolvasás’ a művészsors problémáját dolgozza fel, némileg visszalépést jelentve Kosztolányi írói pályáján, hiszen egy szecessziós problémakör szecessziós módon való megragadásáról van szó.
Édes Anna
Keletkezés: 1926. június 1-jétől a Nyugat közli folytatásokban. A regény egyértelmű kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges légkört, mely Kosztolányit a ’20-as évek elejétől körülvette. A jobboldali sajtó az őszirózsás forradalom, illetve a Tanácsköztársaság idején vállalt, különben csekély szerepéért támadta; a baloldali sajtó pedig az ‘Új Nemzedék’ ‘Pardon’ rovatának szerkesztéséért, a kommün ironikus bemutatásáért. A regény több mint 2 év eseményeit öleli fel. 1919. július 31-én kezdődik a történet és 1921 őszén zárul. A címszereplő – hatásos dramaturgiai fogással – késleltetve jelenik meg. 1919 augusztus 14-én lép szolgálatba Édes Anna Vizyéknél, s a kettős gyilkosságot a következő év május 28-ról 29-re virradó éjszaka követi el. Anna és a Vizy család sorsának hátterében a XX. századi magyar történelem tragikus fordulatai állnak: a Tanácsköztársaság utolsó napjai, Budapest román megszállása, Horthy bevonulása, a trianoni békeszerződés aláírása.
Az Édes Annával kapcsolatos legfőbb olvasói dilemmát Németh László fogalmazta meg: “De szabad-e ennyire elhallgatni az összeadást, s egyszerre az összeggel robbanni ki?”. Vajon eléggé motivált és indokolt-e Anna szörnyű tette, azaz a regény fejezetcímében is szereplő kérdést feltéve: miért következik be a gyilkosság?

Tóth Árpád (1886–1928)

1886-ban született Aradon. 3 éves korában átköltöznek Debrecenbe. Apja kőfaragó szobrász sikertelen munkássággal. Pesten jár magyar–német szakra, a Négyesy-féle szemináriumra. 1909-ben visszamegy Debrecenbe, ahol újságíró lesz, s ezt Pesten is folytatja. Egész életét a viszonylagos szegénység és a betegség (tüdőbaj) határozza meg. 1928-ban hal meg.
Kötetei:
Hajnali szerenád (1913.)
Lomha gályán (1917.)
Az öröm illan (1922.)
Lélektől lélekig (1928.) (posztumusz)
Egyike a Nyugat első nemzedéke, de a magyar költészettörténet legjelentősebb műfordítóinak is. (Örök virágok – 1923.) A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második legjelentősebb költő. Ezt az értékelést ma már túlzónak tarthatjuk, és inkább jelentős, de nem meghatározó érvényű költői pályáról beszélhetünk. Ennek oka pedig költői világképének rendkívüli homogenitása, egysíkúsága. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a fölfokozott magány-érzettel, a tétovasággal és melankóliával. Mindez 1918-ig mint korjelenség, korélmény, némiképp kordivat jelentkezik. ’19 elején a történelmi események hatására rövid időre a nietzschei életöröm váltja fel, hogy aztán haláláig tartó nagy költői korszakában saját létélménnyé dolgozza át a lemondás és fájdalom schopenhaueri gondolatát. A világképnek megfelelően a meghatározó műfaj az elégia. A hangnem, a hangfekvés pedig a borongásé.
Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin, vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád vers.
Meddő órán (1913.):
Az elégikus dalforma hatásos módon közvetíti a szecesszió emberképének egyik vonását, a személyiség izoláltságát, magáramaradottságát.
Elégia egy rekettyebokorhoz (1917.):
Petőfi ‘Szeptember végén’ című költeménye mellett a magyar líra leghíresebb elégiája. A vers homogén képi világát a hajókép adja. Az Alkaiosztól Horatiuson át az európai lírai köztudatba bekerülő toposzt több szinten építi be versébe Tóth Árpád. Az eszmélkedés folyamatát a rekettyebokor hajó alakú virágának látványa indítja el. Innen vált át az ember sorsára, ahol is a sajka a célba érés reménye nélkül formálódó, alakuló, a környezetnek kiszolgáltatott egyéni sorsot jelképezi. A harmadik szint az emberiség szintje, mely a modern vízözön, azaz a háború viharában hánykódik. A vers zárlata tudatosan idézi Vörösmarty ‘Előszó’ című versének befejezését. A természet harmóniája, a világ rendje csak egy ember nélküli világban képzelhető el. A schilleri elégia-felfogás terminusait használva az ideál a természet örök nyugalma, a reál az ember által megbontott harmónia. Verselése: nibelungizált alexandrin, melyben a hosszú sorok a gondolatfolyam áradását tükrözik, a metszet a meditáció állandó újrakezdését, a folyamat belső drámaiságát, a lírai én belső vívódását fejezi ki.
1919-ben két vers jelzi kedélyállapotának, világlátásának hirtelen változását. A ‘Március’ című vers ősi költői toposszal hirdeti a nietzschei életörömöt és a társadalmi változás reményét. ‘Az új isten’ gondolati hátterében szintén az önmagát meghaladni képes ember nietzschei eszméje áll, ehhez társul a társadalmi megújulás igénye, melyet az oroszországi eseményekhez és forradalomhoz köt.
A kiteljesedett költő:
Körúti hajnal (1923.):
A napszakváltás ősi metaforikáját használva szól a hétköznapi világ szépségéről és csodájáról, a színesedő és hangosodó nagyváros hajnali látványáról. Az ötödik versszak elégikus színezetet ad az életörömöt hirdető versnek; a mindennapok robotja, a valóság elfeledteti velünk a létezés szépségét. Az első négy versszak felfokozott hangulatát a szinesztéziák gazdagsága is érzékelteti.
Esti sugárkoszorú (1923.)
Lélektől lélekig (1923.):
Klasszikus meditációs helyzetből kiindulva szól az emberek közötti elidegenedésről, izoláltságról, kommunikációképtelenségről.
Jó éjszakát! (1924.):
A költőnek a költészettel kapcsolatos kötelező kérdését teszi fel Tóth Árpád: van-e haszna, értelme a lírának, a művészetnek? A haszonelvű világ tülekedésében megítélhető és elfogadható-e “a lélek balga fényűzése”? A költői kérdésre nem a jelen, hanem a jövő adja meg a választ. A vers paradoxona, hogy versben szól a költői tevékenység kétséges voltáról.

AZ AVANTGÁRD

~ (francia): élcsapat, előőrs
Az 1905–38 között fellépő művészeti irányzatok összessége. Előzményei ellenére is (romantika, a századforduló irányzatai) radikális szakítást jelent a XIX. század művészetével.
Természettudományos és bölcseleti háttér:
a.) Einstein relativitáselmélete (Speciális relativitáselmélet – 1905.) és a kvantummechanika térhódítása, a tér és idő összetartozásának felismerése.
b.) Bergson új időszemlélete, a fizikai idő és a tartam megkülönböztetése.
c.) Freud, illetve a különböző mélylélektani iskolák hatása, azaz az addig homogénnek fölfogott és megismerhetőnek tartott ember illetve emberkép fölbomlása, a tudatalatti fölfedezése (Freud: Álomfejtés – 1900.).
Létrejöttének oka, közös alapja:
– Az író, a művész és a közönség viszonyának megbomlása.
– A rohamosan változó, zűrzavaros, fenyegető világban (2. ipari forradalom, társadalmi forradalmak és megmozdulások, a hagyományos világképet újraértelmező természettudományos felfedezések) a művész nem látja a hagyományos művészet és kultúra értelmét, célját, s radikálisan meg akarja újítani a művészetet és/vagy az életet, társadalmat.
Az avantgárd általános jellemzői:
1.) Megváltozik a szubjektum–objektum, művész és tárgya viszonya. A világ többértelmű, felfoghatatlan, a művész a kaotikus világban a lényeget keresi, az ismeretlen összefüggéseket.
Klee: “A művészet a teremtés allegorikus képe.”
2.) A tartalom és forma hagyományos viszonyának megváltozása. Előtérbe kerül a nyelv problémája, a jelölő túlnő a jelöltön, a szavak mágiává válnak, a szöveg elemei önálló életre kelnek.
3.) Megváltozik tér és idő hagyományos ábrázolhatósága. Tér és idő egybeforr, a világ a szubjektum számára szaggatottá válik, a kontinuitás érzete helyett a diszkontinuitás a meghatározó. A művész úgy érzi, hogy műve szaggatottságával, pontszerűségével, töredékességével kell érzékeltetnie a szaggatott világot.
4.) Szét akarja rombolni a művészetek hierarchiáját, a magas és alacsony, az arisztokratikus és a populáris művészetet elválasztó falat. Érdeklődik a cirkusz, a varieté, a tornaünnepélyek és a mozi iránt.
5.) El akarja törölni a határt az egyes művészeti ágak, illetve a műnemek és műfajok között (építészet és szobrászat, költészet és képzőművészet stb.).
6.) Átalakulnak az ábrázolhatóság megszokott eszközei; elveti a leírást és a cselekményt. A mű jellemzője, hogy elliptikus, illetve töredékes. Az érzelem helyett, melyet kispolgárinak és elavultnak tart, a szenvedély, az akarat, a nevetés és a gúny kerül előtérbe.
7.) Bevonja a művészi ábrázolásba a modern élet rekvizitumait (=kellék), megújítva ezzel a hagyományos művészi lexikát is.
8.) Tagadja, illetve túl akar lépni a művészeten, nem a művészet, hanem az élet, a tett a fontos.
9.) A különféle irányzatok mozgalomként lépnek fel, programnyilatkozattal, világmegváltó törekvésekkel, az új ember arculatának megrajzolásával.
10.) Nyitottá akarja tenni a művészetet, mindenki által folytathatóvá és befejezhetővé.
Az avantgárd gyors terjedésének okai:
1.) Megnövekszik az egyik országból a másikba vándorló, több országban dolgozó, nem csak anyanyelvén író művészek száma. Irodalmi központok jönnek létre: Párizs, Osztrák–Magyar Monarchia, Oroszország.
2.) A kelet-európai zsidóság vándorlása.
3.) Az avantgárd programszerűen internacionalista, tudatosan lép ki a nemzeti keretekből.
4.) A világ általános nyitottá válása, a tömegkommunikáció felgyorsulása.
5.) A divat, az utánzás, a hóbort, a lépéstartás igénye és kényszere, valamint a művészet mesterségbeli oldalának tagadása, illetve háttérbe szorítása.
Problémák az avantgárd körül:
1.) Az avantgárd minden irányzata tudatosan a polgári világ és a polgári művészet ellen lépett fel. Tudatosan megszakította a művészet több évezredes, változásaival együtt is homogénnek tekinthető vonulatát. Mivel tekintetét a jövőre vetítette, szükségszerűen, illetve akarva-akaratlanul találkoznia kellett a politikai utópiák képviselőivel, illetve ennek megvalósulásával a totalitárius rendszerekben. Az orosz futuristák lelkesen kapcsolódtak be a bolsevik diktatúra kiépülésébe; az olasz futuristák Mussolini rendszerét támogatták; a francia szürrealisták nemcsak a francia kommunista párt tagjai voltak, hanem a sztálini terror idején szinte mindegyikük belépett az SZKP-be is, s művészi tekintélyükkel hitelesítették a szovjet rendszert.
2.) A mesterségbeli oldal háttérbe szorítása, a gesztus, az aktus, a pillanatnyiság előtérbe kerülése rendkívül megnehezíti a művészet megítélhetőségét és értékelhetőségét. Ily módon viszonylagossá teszi magát a művészetet és művészi alkotást.
Fontosabb avantgárd irányzatok:
1.) Futurizmus
~ (olasz): futur=jövő szóból
Idő: 1909. (Marinetti első futurista kiáltványa) – 1944. (az olasz fasizmus vége)
Hely: Olaszország, Oroszország illetve Szovjet-Oroszország Általános jellemzői: A modern nagyvárosi élet, a technika, a sebesség sajátos kifejezőeszközeinek keresése. Eszményképe a konvencióktól nem befolyásolt, a múlt értékeitől akár erőszakosan is megszabaduló ember.
Irodalom: Az íráskép extrasága, a nagybetűk és a központozás elhagyása, matematikai és zenei jelek alkalmazása, képversek, összefüggéstelen hang- és szócsoportok, az ún. szabad szavak. Képviselői: Marinetti, Pallazzeschi (olasz), Majakovszkij, Hlebnyikov, Burljuk, Krucsonih: Pofonütjük a közízlést (1912.) (orosz).
Képzőművészet: A mozgások egymás utáni fázisát rögzítő szimultanizmus, a mozgásirányt jelző erővonalak megfestése, az egyetemes dinamizmus érzékeltetése. Képviselői: Boccioni, Severini, Carr. (olasz), Tatlin, Larionov, Burljuk (orosz).
Zene: disszonanciával való kísérletezés, zörejek, természeti hangjelenségek felhasználása. Képviselője: Russolo (olasz).
2.) Expresszionizmus
~ (latin): kifejezni szóból
Idő: 1905–20.
Hely: Németország
Két jelentős csoport: Die Brücke (1905. Drezda), Der blaue Reiter (1911. München).
Két folyóirat köré csoportosultak: Sturm, Aktion.
Általános jellemzői: Az ember belső élményét, legtöbbször szorongó látomásait igyekszik kivetíteni. Erős társadalmi elkötelezettség. Az emberért való szociális–egzisztenciális aggódás és háborúellenesség jellemzi.
Irodalom: Extatikus metafora- és igehalmozás, a hagyományos logikát felborító csapongó mondatfűzés, látomásos képalkotás. Képviselői: líra – Georg Heym, Georg Trakl, Brecht, Gottfried Benn, Becher, August Stramm; dráma – Georg Kaiser, Ernst Toller, Brecht.
Képzőművészet: A színek és formák felszabadítása a természetelvűség konvenciói alól, és hangsúlyozottan a tartalom-kifejezés szolgálatába állítása úgy, hogy a deformáció ellenére a valóság elemei fölismerhetőek. Képviselői: Munch, Oskar Kokoschka, Barlach, Nolde, Holder.
Zene: Két jellemzője az atonalitás és a dodekafónia. Képviselői: Schönberg, Berg, Webern.
Film: Különleges képi és díszletmegoldások, erőteljes fény- és árnyékhatások. Képviselői: Wiene: Doctor Caligari, Fritz Lang: Metropolis.
3.) Kubizmus
~ (latin): kocka szóból
Idő: 1907. (Picasso: Avignoni kisasszonyok) – 1920.
Elsősorban képzőművészeti irányzat.
Jellemzői: A jelenségeket geometriai formákra bontani, lehántani a dolgok esetleges, véletlenszerű külső formáját, és felfedezni belső törvényszerűségeit.
Korszakai:
1907–09: analitikus kubizmus. A formák már geometrikusak, de még nincs végleges szakítás a perspektívával, noha több nézőpontú az ábrázolás.
1910–12: szimultán kubizmus. A tárgyak síkra kivetítve, barnásszürke elemek konstrukciójaként jelennek meg.
1913–20: szintetikus kubizmus. Dekoratív kompozíció, mozgalmas ritmus, gazdag színkészlet.
Kiáltványa: Apollinaire: Kubista festők című írása (1913.) Festészet: előfutár – Cezanne, Seurat; képviselői – Picasso, Braque, Gris.
Szobrászat: Archipenko, Brancusi, Duchamp.
4.) Dada, dadaizmus
Idő: 1916. (Tristan Tzara első dadaista kiáltványa) – 1923.
Hely: Svájc, Franciaország, Németország, USA
Létrehozói a háború elől menekülnek Svájcba. A szó jelentése Tristan Tzara szerint francia falovacska, orosz kettős igenlés, illetve nem jelent semmit. A legradikálisabb avantgárd irányzat.
Jellemzői: a háború okozta kiábrándultság, végletes elvetése és tagadása mind a polgári világnak, mind a művészetnek. Az esztétikum helyett és felett az élet áll, a gesztus, a botránykeltés a fontos.
Költészet: képviselői: Tristan Tzara, André Breton, Louis Aragon, Paul Éluard.
Képzőművészet: A képek egymásmellé szeletelt, ragasztott hulladékokból, fényképekből, fényképkivágásokból állnak, előlegezve a fotómontázst, párhuzamosan haladva a filmes montázstechnikával. Képviselői: Hans Arp, Max Ernst, Duchamp.
5.) Szürrealizmus
~ (francia): valóságon túli, valóság feletti
Idő: 1923. (André Breton első szürrealista kiáltványa) – 1944. (Breton feloszlatja)
Hely: Franciaország
Az első mozgalmak kifulladása után lép fel, szintetizáló, összefoglaló törekvéssel. Célkitűzését André Breton, a mozgalom vezetője fogalmazza meg: “föloldani a cselekvés és az álom közti jóvátehetetlen szakítás nyomasztó eszméjét”. Azaz – mint oly sokan a XX. század első fele értelmiségiei közül – a társadalmi praxis tekintetében Marx, a lélektan területén pedig Freud tanait követik, kettejük összebékítésére törekszenek.
Irodalom: A valóságot, a lényeget a tudat minél teljesebb kikapcsolásával, a lélek mélyrétegeiben keresi. Ehhez a legjobb eszköz a freudi klinikai gyakorlatból vett automatizmus, illetve a félálomban történő írás. Ennek következtében uralkodóvá válik a szimultanizmus. A szürrealista vers központi eleme a kép. Sajátossága a képalkotásnak, hogy az egyes képek összetevőit, illetve a különböző képek közötti távolságot a végtelenbe tágítja, az asszociáció ívét ad absurdumig feszíti. Előfutáruknak Lautréamont meghatározását vallják: “szép, mint egy varrógép és egy esernyő véletlen találkozása a műtőasztalon”.
Képviselői: líra – Breton, Aragon, Éluard, Reverdy, García Lorca; dráma – Antonin Artaud Kegyetlen színháza, Roger Vitrac; film – Bunuel: Andalúziai kutya, Az aranykor, Cocteau: Poétavér, Louis Malle: Zazie-filmek, Alain Resnais: Tavaly Marienbadban; képzőművészet – Picasso, Chagall, Dali, Max Ernst, Chirico.

Kassák Lajos (1887–1967)
A magyar avantgárd

A magyar avantgárd világszínvonalú képviselője. Költő, prózaíró, festő, irodalomszervező. Életútját 1919 végéig, bécsi emigrációjának kezdetéig írta meg az ‘Egy ember élete’ című vallomásregényében. Kassák életének legjellemzőbb vonása a tudatos önépítés.
1887-ben született Érsekújváron (Szlovákia). Apja önpusztító alkat; anyja a Mutter, a munkásasszony jelképe, aki sem önmagával, sem a környezetével nem köt alkut (Levelek anyámhoz). A körülmények, a család, a környezet elleni lázadás 14 éves kora körül következik be; félbeszakítja iskolai tanulmányait. Vasmunkás lesz Pesten, Győrben. 1909-ben Szittya Emillel és Gödrössel, a faszobrásszal gyalog elindulnak, hogy bejárják Európát. Ezt írja le az ‘Egy ember élete’ ‘Csavargások’ című része. Párizsból visszatoloncolják őket. Feleségül veszi Simon Jolánt, a háromgyerekes munkásasszonyt, aki egyúttal a korszak jelentős előadóművésze is. 1919-ben beigazolódni látszik a messianisztikus forradalomvárás. Nyáron azonban már éles polémia bontakozik ki Kassák és Kun Béla között. Kun Béla a művészet pártos, napi szintűen elkötelezett voltát kéri számon az íróktól, Kassák a művészet öntörvényűsége mellett száll síkra. Kassák lapját betiltják, s a megélt élmények egy életre eltávolítják Kassákot a bolsevik típusú baloldaltól, s a hivatalos baloldallal nem is találja meg a hangot.
1919 végén Bécsbe emigrál. ’26-ig ott él, majd hazatér. Az avantgárd terjesztése tölti ki életét.
’45 után az elsők között kap Kossuth-díjat, a fordulat évét követően azonban elhallgattatják. A ’60-as évek elejétől kapcsolódhat be a művészeti életbe. Újrafelfedezését nemzetközi szinten is párizsi kiállításának köszönheti. 1967-ben hal meg.
Irodalomszervező, folyóirat-szervező:
– ‘Tett’ című folyóirat: 1915. Csak néhány számot tudnak kiadni, a lapot betiltják. Munkatársak: Komját Aladár, György Mátyás, Lengyel József, Mácza János.
– ‘Ma’ című folyóirat:
1916–19 nyara – magyarországi korszak
1920–23: bécsi korszak
Kahána Mózes, Barta Sándor, Uitz Béla
A két folyóirat jellege:
1.) Internacionalista folyóiratok, melyek tudatosan lépnek ki a provinciálisnak tartott nemzeti keretek közül, összművészeti jellegűek. Bartók- és Kassák-különszámok.
2.) Aktivista folyóiratok. Kassák értelmezésében nem elsősorban a stílusjegyekre vonatkozik a meghatározás, hanem az emberhez és világhoz való viszonyra, melynek lényege az önmagát alakítani tudó ember akarása.
– ‘2x2’: Bécs, 1922. Németh Andorral közösen szerkeszti.
– ‘Dokumentum’: Magyarország, 1926. 5 számot él meg. Munkatársak: Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh Andor, Nádas József. Külső munkatársak: a német és orosz konstruktivisták, továbbá Prampolini, Picasso, Le Corbusier, Paul Éluard, Reverdy, Walter Benjamin. Rövid időre ez a folyóirat válik a magyar szürrealizmus gyűjtőhelyévé.
– ‘Munka’: 1928. Nem elsősorban irodalmi folyóirat. A hozzá kapcsolódó munkakörökkel együtt fő feladatának a munkásnevelést és -művelést tartotta. A ‘Munka’ művészi önmeghatározása: “a szocialista művészet szociális osztálytagozódást nem tűrő emberi művészet”. Közreműködők: Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Vas István, Füst Milán, Gelléri Andor Endre, József Attila. Vezető külföldi munkatárs: Picasso.
’45 után a ‘Kortárs’ és az ‘Alkotás’ szerkesztője. Kassák rendkívüli érdeme az avantgárd magyarországi meghonosítása. Kétségtelen azonban, hogy a magyar avantgárd viszonylagos gyengesége éppen Kassák emberi és művészi kérlelhetetlenségével függ össze. Nem ismert el más művészi kifejezésmódot, türelmetlen volt az útkeresőkkel, a nem tisztán avantgárd művészekkel, így a ’20-as években a népköltészetet és az avantgárdot együtt látó iránnyal, vagy akár a klasszicizmus felé törekvőkkel.
A magyarországi avantgárd terjedését nehezítette a történelmi helyzet is. Trianon után nem kedvezett a légkör az internacionalizmusnak. Az avantgárd hatás a ’70-es évek elejéig elsősorban a jugoszláviai magyar irodalomban volt tetten érhető.
A festő:
A konstruktivizmus nemzetközileg is elismert alakja.
~ (latin): összeszerkeszteni
Képzőművészeti, művészetfilozófiai, esztétikai és irodalmi irányzat. Alapelve a természet és kultúra szembeállítása. Felfogása szerint a természet értelmetlen rendezetlenségével szemben az emberi kultúrát a szervezettség és fegyelmezett rend jellemzi. A művészet célja, hogy új tárgyakkal szaporítsa az egyszer s mindenkorra adott és állandó természetet. Célja továbbá, világ és ember elvonatkoztatott újjáteremtése, konstruálása. Le akarta bontani a merev határt az autonóm és alkalmazott művészet között, s a művészetet alárendeli a mindennapoknak. Elsősorban az absztrakt művészettel rokonítható, de sokrétűen függ össze a többi avantgárd irányzattal is. Képviselői: Moholy-Nagy László, Malevics, Mondrian, illetve a holland de Stijl csoport. Építőművészetben a Bauhaus.
A prózaíró:
A naturalizmustól (Angyalföld) az expresszionizmuson át (Misilló királysága) vezet az út a realizmusig (Egy ember élete).
A költő:
Kötetei:
1915: Eposz Wagner maszkjában. A jelképes címben az eposz a teljességigény, Wagner pedig az új művészet jelképe.
1918: Hirdetőoszloppal
1920: Máglyák énekelnek – A Tanácsköztársaság mementója.
1926: Tisztaság könyve
1931: 35 vers
1939: Fújjad csak furulyádat
1964: A tölgyfa levelei (rájátszás Aranyra)
1965: Mesterek köszöntése (versek avantgárd művészekről)
A kassáki költőstílus összetevői között megtalálhatók a futurizmus, az expresszionizmus, a dadaizmus és legfőképpen a konstruktivizmus elemei. A magyar szabad vers egyik legnagyobb alakja. Kosztolányi szerint a kassáki szabadvers leglényege: “Az újfajta valóság újfajta röppályára kényszeríti a szavakat”.
A ló meghal, a madarak kirepülnek (1922.):
1922-ben a ‘2x2’ folyóiratban jelenik meg. Az epikai váz az 1909–10-es európai csavargás, melyet az ‘Egy ember élete’ III. könyvében is feldolgozott. A műfaj “parcours” (=átvonulás) típusú vers, az elbeszélő költői én az utazás epikus emlékeit saját személyiségének jegyeivel formálja át.
Előzmények, minták: Apollinaire: Égövek, Cendrars: Transzszibériai expressz
A mű két utazást ír le. Az első a földrajzi, a fizikai út, mely meglehetős pontossággal, lineárisan vonul végig a versen. A másik út a belső utazás, a költővé válás folyamata, illetve a személyiség megtalálásának fázisai. A költővé válás egyes állomásait a kiszólások jelzik (“még utóbb is költő lesz belőlem”, “én költő vagyok”, “mert akkor már költő voltam megoperálhatatlanul”, “én csak együgyű költő vagyok csak a hangomnak van éle”). Az utolsó megnyilatkozás a konstruktivizmus, illetve aktivizmus ars poeticája, mely a világ, illetve önmagunk építésére szólít fel. Az önépítés végső fázisa a sokak által dadaistának mondott zárlatban fogalmazódik meg. A csupa nagybetűvel szedett név arra utal, hogy a változó, kiismerhetetlen világban a személyiség – ha megtalálta és fölépítette magát – csak önmagára számíthat.
A sokfelé elágazó gondolati tartalom egyik legfontosabb összetevője a hittétel a forradalom, elsősorban az orosz forradalom mellett. A “szőke tovaris” ódikus–himnikus monológja a jövő felépítésének szkeptikus reményét hordozza. Erre utal vissza bizonyos értelemben a költemény utolsó sora is, mely egyszerre jelzi a történelemből való kiesettséget, a meg nem valósult magyar forradalmat, de a világ irracionalitását is.
Bár az utazás célja mindvégig Párizs, az ottani élményekről szinte alig olvashatunk. Ennek egyik oka ideológiai: az új világ immár nem ott készül, másrészt az “én láttam párist és nem láttam semmit” kitétel a Nyugat első nemzedéke Párizs-kultusza ellen irányul. Ez a fajta támadás jelentkezik a stíluseszközök szintjén is. Kassák elveti a szecessziós–szimbolista látásmódot és stiláris tobzódást. Művéből hiányzik a költői áttétel és stilizálás. “Hozzám szakállasan és vakolatlan érnek el a csodák” – azaz képeinek nagy része a valóság egy az egybeni átadására épül. Ennek fontos eszközei a köznyelvi metonímiák, illetve a szillepszis, azaz a szó eredeti és átvitt értelme egyszerre van jelen. Kassák elméleti írásaiban hangsúlyozza éppen a látszólag értelmetlen szóösszetételek kapcsán, hogy van az emberi érzelmeknek olyan tartománya, melyet a konvencionális lexika képtelen visszaadni. Ezért kerülnek be a műbe a futurizmusban és dadában is használatos “szabad szavak”. A sajátos kassáki építkezést – mely egyszerre költői és emberi program – jól példázza a hosszú vers felütése. A szavak nem a megszokott szintagmatikus rendben, illetve logikai viszonyban kerülnek egymás mellé, hanem mintegy téglákként építkezve az egész épület áll helyt önmagáért.

SZEMELVÉNYEK A XX. SZÁZAD VILÁGIRODALMÁBÓL

Thomas Mann (1875–1955)

1875. Lübeck – 1955. Kilchberg
A XX. század első fele reprezentáns írója, aki
1.) életét is életműként építette, kikezdhetetlen tekintéllyé emelve önmagát és művészetét, jelképezve a polgári intelligencia lehetőségeit és sorsát.
2.) megteremti maga körül a polgári humanista mítoszát (álmítoszát), eljutva az első világháború igenlésétől a harcos antifasizmusig, a militáns demokrácia eszméjének hirdetéséig.
3.) 1933-ban előbb Svájcba emigrál, majd ’38-tól az USA-ba.
.) ’38-ban megírja ‘Achtung Europa!’ című kiáltványát a szellemi antifasizmus egyik meghatározó dokumentumát.
5.) goethei teljességre törekszik az életben és művészetben egyaránt egy olyan korban, mely ezt a teljességet nem igényli.
6.) Naplójának tanulsága szerint a legapróbb, legintimebb élettényeket is irodalmi alapanyagként éli meg.
7.) nem igazán vesz tudomást arról, mi történik a század első felében a modern prózában. Eszményképei a XIX. századi oroszok, amit hozzájuk tesz, az a regény esszéizálása. Bár nem tartozik a modern próza nagy újítói közé, nélküle még sincs XX. századi regény.
Az életmű főbb témakörei:
1.) A polgár és művész konfliktusa
A polgár a józanság, az egészség, a sikeres élet hordozója, akit a szellem iránti immunitás jellemez. A művész az élet problémáival vívódik valamilyen testi vagy lelki fogyatékosság folytán, kiválik a polgári világból (torz fizikai alkat, a polgári mértéket meghaladó fantázia, a művészet iránti fogékonyság, képtelenség a világban való eligazodásra, mégis állandó vágyakozás a polgári világba való bekerülésre). A Nietzsche hatását mutató problematika jelentkezik 1901-es első nagyregényében, a ‘Buddenbrook ház’-ban, a ‘Halál Velencében’ (1912.) című novellájában, a ‘Doktor Faustus’-ban (1947.). A merev szembeállítás, illetve a művész meghatározás differenciáltabban jelentkezik a ‘Tonio Kröger’-ben. Thomas Mann a művész kategórián belül megkülönbözteti az irodalmárt, a zseni álarcában tetszelgő, az életet megvető sarlatánt, illetve a költőt, az ember szeretetére, megismerésére hivatott művészt.
2.) A német és az európai polgárság útja, lehetőségei
A ‘Buddenbrook ház’ a századfordulón és századelőn népszerű családregény műfajába tartozik. (Gorkij: Artamonovok, Galsworthy: Forsyte Saga, Rogen Martin du Garde: A Thibault család) A műfaj klasszikus sémája szerint a klasszikus kapitalizmus időszakában az őserőt sugárzó első generáció kitartással, vérrel és gyakran bűnnel teremti meg a családi vagyont; a második nemzedék csak megtartja; a harmadik pályája kifelé vezet a polgári világból, gyakran a művészet vagy éppen az öngyilkosság felé. ‘A varázshegy’ című regényének főhőse, Hans Castorp előtt a polgárság két útja, lehetősége tárul fel. Naphta, a jezsuita az irracionális gondolkodás hirdetője, előrevetítve gondolataival a totális diktatúrákat, elsősorban a nácizmust. Settembrini a polgári humanizmus eszméinek hirdetője. Hogy a fiatalember melyik utat választja, az nem derül ki a regényből, mert a tüdőszanatóriumból szabadulva alakját elnyeli a köd.
3.) Az emberiség útja, lehetőségei
Ezt kutatja az Európában elkezdett, de Amerikában befejezett hatalmas tetralógiája, a ‘József és testvérei’. A hatalmas műveltség- és kultúranyagot feldolgozó regényfolyam a mítosz jungi felfogására épül, miszerint a mítosz az emberiség kollektív tudatalattija, archetipikus emberi magatartásformák és szituációk összessége. Erre utal a mű szállóigévé vált első mondata: “Mélységes mély a múltnak kútja, ne mondjuk inkább feneketlennek?”. Thomas Mann az individuumok esetleges közösségéből emberiséggé váló közösségről fest pozitív képet.
Mario és a varázsló:
Az 1926-os itáliai útjának élményeit dolgozta fel. Szerkezete két részre tagolódik – egy rendkívül elnyújtott expozíció, tele retardáló (=késleltető) elemekkel, illetve a Cipolla-jelenség leírásával. A hosszú bevezetővel Thomas Mann azt a világot mutatja be, melyben megszülethet, működhet a Cipolla által képviselt eszmeiség és gyakorlat. Ennek a világnak jellemzője az előítélet, a felfokozott nacionalista hisztéria, a prüdéria, a természetesség háttérbe szorulása, a ráció helyét átvevő babona. Mindezeknek logikus következménye a második rész. De már az elsőben is fölvillan a torzult világot ellensúlyozó segítőkészség, humánum, tolerancia. A második rész drámai szerkesztésű. A várakozás–várakoztatás részint a feszültség fokozását szolgálja, részint a hallgatók ellenállásának megtörését. Cipolla egyre bonyolultabb mutatványokkal rukkol elő az egyszerű kártyatrükktől az akaratot teljesen megtörő hipnózisig. Cipolla azt az elméleti tételt akarja igazolni, mely szerint van szabadság és van akarat, de nincs szabad akarat. Az egyes szereplők különböző módon próbálnak ellenállni a teóriának és gyakorlatnak. A nyitójelenetben a nyelvét kiöltő fiú a verbális ellenállás képviselője, a következő szereplő kíváncsiságból veti alá magát a mutatványnak, a negatív ellenállást, a nem-akarom magatartásformáját képviseli a római úr. A Thomas Mann-i eszmeiség hordozója Mario, pontosabban a végső megaláztatottságában bekövetkezett cselekedet, mely képi kifejezője a militáns demokrácia ideáljának. Az ember szabadsága, akarata törékeny, s nem szabad olyan szituációt előidézni, melyben külső erők megtörhetik azt. A novella problematikus voltát jelzi Cipolla fizikai torzsága, mely szoros összefüggésben áll belső világának eltorzulásával. Ily módon alakjában a művész “irodalmár típusát” rajzolja meg. A műben sajátos helyet foglal el az elbeszélő. Ő a kívülálló értelmiségi, aki szemtanúként követi az eseményeket, mindvégig ambivalens a látottakkal, de képtelen bármit tenni ellene.

Franz Kafka (1883–1924)

A modern próza – James Joyce mellett – egyik legjelentősebb megújítója. Személyes sorsában is hordozta a század egyik legfontosabb témáját: az elidegenedést és az identitás hiányát.
A soknemzetiségű Monarchia polgáraként Prágában született németül beszélő zsidó családban. A robosztus termetű, életerős apa alakja ellentételezi az intellektuális beállítottságú, vézna fiút; gyakran felbukkan majd Kafka írásaiban. Kafka nappal példás hivatalnok, a betegbiztosítás elismert szakértője. Éjjel bohém és szorongásokkal teli művész. Életében csak egy novelláskötete jelent meg. Végrendeletében többnyire töredékes írásait Max Brod nevű barátjára bízta, kérve azok megsemmisítését. Csak halála után jelentek meg – a szerkesztésben és összeállításban Brod keze nyomát is magán viselő – regényei.
A rendkívül rövid alkotói pálya korszakai:
1904–12: a korai elbeszélések – Szemlélődések című kötet, illetve Amerika című regény
1912–18: álomnovellák – Az ítélet, Az átváltozás, A fegyencgyarmaton, A per című regények
1918-tól haláláig: A kastély, Parabola-novellák
Világképének filozófiai háttere – az elidegenedés problémája:
Az elidegenedés vagy izoláció gondolatát – mint a polgári világ jellemzőjét – már Hegel felvetette. Marx ‘Gazdasági–filozófiai kéziratok 1844-ből’ című munkájában az elidegenedést gazdasági–társadalmi okokkal magyarázza. A termelő, a munkás és a termelt áru elválik egymástól, a munkás által létrehozott termék nincs már kapcsolatban előállítójával. Minél többet dolgozik egy munkás, annál inkább egy tőle független és idegen világot hoz létre. Kafka Naplójában említi: “munkájuk gyermeke nem hasonlít hozzájuk”.
Az elidegenedést bölcseleti szinten legnagyobb erővel Heidegger vetette fel ‘Lét és idő’ című tanulmányában. Megkülönbözteti a létet és a létezést. Ez utóbbi a mindennapiság világa, a közember világa, az akárki világa, mely a maga szokásrendszerével fogva tartja az embert, a megfelelések kényszerébe zárja (Ivan Iljics halála). Ám az embert időlegessége, halálra utaltsága figyelmezteti arra, hogy ki kell törnie a létezésből, meg kell valósítania személyiségét, el kell jutnia az autentikus létig. A felismerés, az igény – legyen bár öntudatlan is – még nem hozza magával szükségszerűen a köznapiság világával való szakítást, hiszen annak megtartóereje óriási. Megszüli viszont a szorongást az elmulasztott lehetőség miatt. A szorongás gyakran együtt jár a bűnös bűntelenség tudatával.
Világképének fontos kérdését, a Törvény fogalmát és mibenlétét világítja meg A per című regényének betétje, A törvény kapujában. Kafka nem tagadja a Törvény létezését, ám ahogy Naplójában írja, olyan törvények uralkodnak felettünk, amelyeket nem ismerünk. A parabola szerint a halál pillanatából visszatekintve megvilágosodik a Törvény értelme – ezt jelzi a képi szinten is megjelenő illumináció toposz; pontosabban nem a törvény értelme, hanem az embernek a törvényhez való viszonya, a félelem, a megalkuvás, az önáltatás a törvény megismerésével kapcsolatban.
Az átváltozás:
A cím egyértelmű rájátszás Ovidius Metamorphosis (Átváltozások) című művére. Az antik költőnél az átváltozás mindig egy egyértelmű isteni akarat következménye. Kafkánál éppen ez az egyértelműség hiányzik a törvény ismeretlenségéből következően.
Az átváltozás sokértelmű, többféleképpen értelmezhető mű.
1.) Filozófiai szint
A novella parabola, azaz képes beszéd, példázat az elidegenedésről, eldologiasodásról. Heidegger terminusát használva a mű hősei a létezés szintjén élnek, azaz elfogadják az adott világot, s annak még legabszurdabb megnyilvánulását – Gregor féreggé válását – is a kellemetlenség fokán érzékelik. A létezés szintjén élő emberek tehát féreg módra élnek, illetve ez a világ féreggé változtatja az embert. A féregvolt okozta szorongás kényszeríti rá Gregort arra, hogy számot vessen életével, felismerje élete időlegességét, s ezáltal felvillanjon előtte a lét teljessége. Kafka groteszk módon idézi meg az ezt felismerni segítő, a XIX. századi regényekben sokszor alkalmazott megoldást, a zenét, illetve az elevációt (felmászik a plafonra). Szintén a klasszikus regénymegoldásokat idézi az illumináció, a hajnalban besugárzó fény (halálakor).
2.) Lélektani és etikai szint
A főhős neve beszélőnév, a Samsa egyedül levőt, magának valót jelent. Az elidegenedett világot csak úgy lehet elviselni, ha az elgépiesedett emberi kapcsolatokat a szeretet oldja fel. Gregor és az apa viszonyában a mélylélektan megfigyelései sűrűsödnek. A családfő szerepét átvevő Gregort féreggé válása után éppen az apja öli meg, így szerezve vissza hatalmát a családban és a család fölött – “mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna”. Gregor és Grete kapcsolatát sem a szeretet, hanem a kölcsönös áldozathozatal jellemzi. Az áldozathozatal mindig önfeladással jár, ez pedig torzítja a személyiséget (Grete hisztérikus, kizárólagos birtoklási vágya és kötelességteljesítése). Gregornak a szenvedés, az önmagával való szembenézés keserve után megadatik az önmagával és környezetével való megbékélés kegyelme és lehetősége.
3.) Esztétikai szint
Klasszikus felépítettségű, zárt, keretes novella. A zárt és egyre szűkülő helyszín – mint klasszikus dramaturgiai fogás – alkalmas arra, hogy a figyelem az emberi kapcsolatokra irányuljon. Ebből a zárt térből – szintén sokszor használatos motívummal – az ablak révén nyílik kilátás, a látvány azonban a külvilág fenyegető szürkeségét tárja elénk. Ugyanakkor Gregor halálakor onnan árad be a fény a megvilágosodást és megbékélést jelképezve. A keretet a nyújtózás mozdulata biztosítja. Az elején Gregor, a végén húga nyújtózik. A férfi esetében az egyik világból a másik világba való átlépést jelképezi, az ön- és világmegismerés útján való elindulást kifejezve. Grete esetében már nem ennyire egyértelmű az értelmezés lehetősége. Jelentheti a körkörösséget – most rajta a sor; vagy éppen azt, hogy a fiatal test kinyújtózza magából a féregvoltot. Az elbeszélő nézőpontja a kívülállóé, az eseményeket mindig az egyes szereplők szemszögéből látjuk. Ez a történet hitelesítésének fontos eszköze. A szikár, pontos, tényközlő stílus a legabszurdabb jelenségeket is hihetővé teszi.

Bertolt Brecht (1898–1956)

Konzervatív polgári család sarjaként lázadt fel ifjúkorában a polgári világ ellen. 1919-ben tagja az augsburgi munkás- és katonatanácsnak. 1924-től a Deutsches Theater dramaturgja, Piscator és Reinhardt mellett dolgozik. ’26-tól kezdődik marxista orientációja. ’33-tól emigrál. Előbb Európa különböző országaiban él, majd ’41-től az USA-ba települ. ’47-től osztrák állampolgár, amit élete végéig nem ad fel. ’49-től Kelet-Berlinben él. 1954-ben megalakítja a Berliner Ensemble-t, melynek vezető művésze Helene Weigel.
Brecht a XX. századi dráma és drámaelmélet, színházi gyakorlat egyik újítója. A dráma hagyományos, arisztotelészi formájával szemben a színház epikus formáját alakítja ki. E drámaforma későbbi elnevezése “nem-arisztotelészi dramaturgia”, illetve dialektikus színház. Téziseit több tanulmányban is megfogalmazta, ezek egyike a ‘Megjegyzések a Mahagonny városának tündöklése és bukása című operához’ (1931).
a színház drámai formája  a színház epikus formája  a színpad “megtestesít” egy folyamatot  a színpad elmond egy folyamatot  a nézőt bevonja egy aktusba, és feléli aktivitását  szemlélővé teszi, de felébreszti aktivitását  érzelmekre indítja  döntéseket kényszerít ki belőle  élményeket közvetít neki  ismereteket közvetít neki  a nézőt belehelyezi egy cselekménybe  szembehelyezi vele  szuggesztióval dolgozik  érvekkel dolgozik  az embert ismertnek tételezi fel  az ember a vizsgálat tárgya  egyik jelenet a másikért  mindegyik önmagáért  az események egyenes vonalban haladnak  kanyarognak  amit az embernek tennie kellene  amit az embernek tennie kell  a tudat határozza meg a létet  a társadalmi lét határozza meg a tudatot  Az epikus színház számára tehát a legfőbb ellenség a beleélés, a katarzis, mely megakadályozza a nézőt abban, hogy a tudatáig jusson el az üzenet. Meg kell szüntetni tehát a beleélés lehetőségét, el kell idegeníteni a nézőt a látottaktól. Erre szolgál a V-effekt: a narrátor szerepeltetése, a songok, a vetítés, a kórusok, a színészi játék visszafogottsága. Elmélete igazolására az európai drámai hagyomány számára ismeretlen forrásokból merít; pl.: a keleti színház és dráma (Szecsuáni jólélek), a középkori próza (Kurázsi mama...), ponyvából, vásári operából (Háromgarasos opera).
Életművének korszakai:
1.) 1918–29.
Jellemzője az expresszionista lázadás az individuum nevében a társadalom ellen: Baal, Dobszó az éjszakában, A városok sűrűjében, Egy fő az egy fő. Itt alakítja ki dramaturgiáját: “ne guvasszátok olyan romantikusan a szemeiteket” (Baal).
2.) 1929–31.
Egy merev, marxista világszemlélet jegyében az individuum megtagadásának időszaka, s a kollektívában feloldódó embert ábrázolja. E korszak művei oratóriumszerű tandrámák: A rendszabály, A kivétel és a rendszabály, Anya (Gorkij adaptáció). A korszak két jelentős műve a Koldusopera, illetve A vágóhidak Szent Johannája.
3.) 1933-tól (az emigráció)
A művek a humánum dialektikájának jegyében íródnak. A fasizmus ellen lép fel a ‘Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban’, illetve az ‘Állítsátok meg Arturo Uit’. Ekkor születnek életművének kiemelkedő alkotásai: Kurázsi mama és gyermekei, Galilei élete, Szecsuáni jólélek, Kaukázusi krétakör.
Brecht világképe dialektikus. Legfőbb kérdése: mit tehet az ember, hogyan őrizheti meg emberségét egy olyan világban, melyben az egyén csak mások rovására boldogulhat, ha pedig jó és becsületes akar lenni, akkor elpusztul. Brecht szerint a világot meg kell változtatni, de a világ mégis ugyanolyan marad. Brecht hisz az ész erejében, de kételkedik is hatalmában.

ARCKÉPEK ÉS MŰVEK A XX. SZÁZADI MAGYAR IRODALOMBÓL

Szabó Lőrinc (1900–1957)

A XX. századi magyar költészet talán legeredetibb tehetsége, a magyar líranyelv és lírai beszédmód megújítója. Elszakad a metaforikus versépítkezéstől, a direkt filozófiai, bölcseleti, moralizáló gondolatépítkezéstől. Úgy marad hű a Nyugat nagy nemzedékéhez, hogy azok erkölcsi tartását megőrizve lép túl rajtuk poétikai szempontból.
Semmiért Egészen (1931.)
Különbéke (1933.)
Dsuang Dszi álma (1935.)
Ima a gyermekekért (1939.)

József Attila (1905–1937)

Curriculum vitae
József Attila ars poeticái:
A XX. századi költői hitvallások sajátossága, hogy bennük a lírai én nem csupán a versírás szakmai-elméleti problémáival vet számot, hanem életprogramot is ad, önmagának a világban elfoglalt helyét is meghatározza. Az igazi ars poetica mindig kettős szorításban készül, a vállalás és elutasítás kettősségében.
József Attila költészetében az első jelentős költői hitvallás a ‘Nem én kiáltok’ kötet címadó versében található. József Attila ekkori útkeresése kettős irányú. Vonzódik az avantgárd expresszionista–konstruktivista–aktivista irányzatához és emberképéhez, ugyanakkor a ’20-as évek közepétől Bartók és Kodály munkássága nyomán előtérbe kerülő újnépiességhez is. Ennek sajátossága a XIX. századihoz képest, hogy jóval archaikusabb rétegekben vizsgálja és kutatja a folklórt, s ily módon akarva-akaratlanul is a modern művészet sokféle törekvésével rokonítható.
Nem én kiáltok (1924.):
A vers a fiatal József Attila gondolati tájékozódásának sokféleségét, sokirányúságát mutatja. Az expresszionizmus életérzése, a fenyegetettség éppúgy megtalálható benne, mint az ezt feloldó, az én és külvilág antitézisét elviselhetővé tevő perszonalizmus. A Martin Buber nevével fémjelezhető filozófiai irányzat az elidegenedést jelképező Én–Az viszony helyébe az Én–Te viszonyt állítja. Felfogásában tehát a személyiség nem önmagába zárt individuum, hanem a világ és embertársai felé nyitott valaki. Ennek a gondolatnak a legszebb művészi megszólaltatása a magyar költészetben a vers szentenciózus két sora: “Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat”. József Attila felfogásában az embert nem az általa vállalt feladat vagy szerep nagysága minősíti, hanem az általa vállalt szerep maradéktalan betöltése (“Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”).
A költemény előrevetíti az érett József Attila szinte minden jellegzetes művészi módszerét, versépítő technikáját és képalkotását: a szentenciózus gondolatiság, a mikro- és makrokozmosz állandó együtt láttatása. József Attila szerint a költő médium, közvetítő a világ és az emberek között, fölerősítője a világ rejtett és artikulálhatatlan hangjainak.
Tiszta szívvel (1925.):
A költemény ars poetica abban az értelemben, amennyiben ide sorolhatjuk a lírai én önmeghatározási kísérleteit, helyzetértékelését. Bár József Attila a későbbiekben gyakorta hivatkozik a verset ihlető életrajzi körülményekre, illetve a vers szerepére életének alakulásában, valójában egy hagyományos dal-műfaj, a középkorig visszanyúló vágánsdal egyik típusáról van szó. Ezt az archaikus formát jelzik az első versszak gondolatritmusra épülő párhuzamai, az anaforikus szerkezet, melyek egyúttal fölidézik Babits ‘Cigánydal’-ának motívumait is. Sokféle hangnembeli és művelődéstörténeti–poétikai utalás található a költeményben (népballada, az ördöggel való alku stb.). Ignotus egy nemzedék hitvallásának nevezte a költeményt, mely az ifjúságnak a világgal való totális szembenállását fejezi ki nagy művészi erővel.
A ’20-as évek végén, a ’30-as évek elején néhány évre József Attila közel került a kommunista mozgalomhoz. Ennek megfelelően alakítja és formálja át költészetét, s a vers agitatív, osztályharcos jellegét hangsúlyozza: “Vers, eredj, légy osztályharcos!” (Szocialisták).
Szocialisták (1931–32.)
A hetedik (1932.):
József Attila egyik költői újítása, hogy a modern életérzést kifejezendő, a líra legarchaikusabb rétegeihez és funkcióihoz nyúl vissza. Az identifikáció bonyolult folyamatát, az önmegtalálás nehézségeit, az ember előtt álló szereplehetőségeket az ősi ráolvasások hangján szólaltatja meg. Világképi bizonytalanságát azonban a hatásos költői eszközök sem takarják el. Valójában a kívülállás és a vállalás konkrétan meg nem nevezett kettősségében látja a személyiség önazonosságának lehetőségét.
A város peremén (1933.):
Rendkívül heterogén eszmei anyagból formálja meg József Attila az egyik leghíresebb versét. A dialektikus és történelmi materializmus tételeit szinte szóról szóra emeli be költeményébe. A Sztálin-beszédek fordulatai keverednek a liturgikus szövegrészletekkel, s ez a kettősség ódai emelkedettséget kölcsönöz a műnek. A költő feladatát kétszer is megfogalmazza: egyrészt rokon, azaz érzelmileg azonosuló, ám mégiscsak kívülálló, szemlélődő, mint ahogy majd az ‘Eszmélet’ című versben is megfogalmazódik; másrészt a lírai én feladata a konstruktivista és szürrealista ars poeticákhoz hasonlóan önmagában megteremteni a külvilág és az ösztönélet, a tudatalatti harmóniáját, azaz kibékíteni és harmóniába hozni Marx és Freud tanításait.
Ars poetica (1937.):
A felütés Arisztotelész Poétikájáig visszanyúlva a művészet és valóság problémáját vizsgálva ad igen árnyalt képet a miméziselméletről. A művészet ugyan tükrözi, utánozza, másolja a valóságot, ám nem a valóságot egy az egyben, hanem annak – Arany János Vojtina ars poeticáját is felidézve – “égi mását”. Mint minden igazi ars poetica, József Attiláé is az elutasítás és vállalás kettősségében született. A 4. versszak provokatív hangvétele Ady ‘Hunn, új legenda’ című versére játszik rá, s a későbbiekben is az Ady által is hangoztatott költő és költészet feladatot hangsúlyozza: a művészet közösségteremtő feladatát, az azonosulást a megalázottakkal és kisemmizettekkel. Érdekes módon a vers zárópontján el hangzó két kulcsszót Babitstól veszi át József Attila. A ‘Mint különös hírmondó’ üzenetét teszi nyomatékossá a határozott névelő megkettőzésével. Polemizál a vers Kosztolányi ‘Költő a huszadik században’ című ars poeticájával. Az atyai jó barát hangsúlyozott individualizmusa, illetve részint perszonalizmusa (“én önmagamat önmagammal mérem”) József Attilánál távlatos mértéket kap: “a mindenséggel mérd magad”. A vers nyitóképének csillag motívuma, illetve a mindenség összekapcsolása Kant ‘A gyakorlati ész kritikája’ híres zárópasszusát idézi föl: “A csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem”. Az elutasítás gesztusával szól a költemény – kimondva-kimondatlanul – Illyés Gyuláról is. Ennek részint magánéletbeli (lásd Flóra), részint eszmei–ideológiai okai vannak. A Párizsból hazatérő, s a megtapasztalt magyar valóság hatására az újfajta népiesség jegyében alkotó, a népírók táborához kötődő Illyés ’30-as években írt verseinek gyakori motívuma a szolga. Illyés elértette a “szolga ostoba” célzást, s a Nyugat hasábjain válaszolt kemény hangon ‘Szolga’ címmel József Attila versére.