Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Irodalom 4,1

2010.12.20

Irodalom 4.

a gimnázium IV. osztálya számára

----------------------------------------
A vers kohézióját sokféle jól átgondolt motívum biztosítja. Ezek közül a legfontosabb a gyermek–felnőtt ellentétpár. Erre utal a tej és a sör. A kései József Attila-költészet legfontosabb törekvése a felnőtté válás bizonyítása. A lírai én önmaga felnőtt szerepét megtalálva tekint környezetére, illetve az emberiségre. Az ember József Attila felfogásában még átmenetet képvisel a gyermek és felnőtt között. Másik jellemzője, hogy úton van, köztes állapotban. A két kísérő megnevezése Babitson kívül Petőfi 1848-as ars poeticáját is megidézi módosítva, a kor körülményeihez igazítva.
A műfajiság problémái József Attila költészetében:
A tiszta műfajiság felbomlásának kezdete egyszerre függ össze a romantika korában az egység szétesésével, és mintegy utolsó kísérletként az egység, az egész, a teljesség megragadásának igényével. A tiszta műfajiság felbomlása azonban megfordíthatatlan folyamat volt, s az avantgárd esztétikájában és költői gyakorlatában véglegesen eltűntek a műfaji határok. József Attila egyik legfontosabb emberi és költői törekvése a szabadság és a rend antitézisének feloldása egy lehetséges harmónia jegyében. Ennek poétikai vonatkozása az a kísérlet, melyet a hagyományos és tiszta műfajok visszaállításáért tett. Ez a törekvés tükröződik reprezentatív versei egy csoportjának címadásában is.
Elégia (1933.):
Műfajelméleti szempontból József Attila a schilleri elégiaértelmezést követi: eszményt és valóságot állít szembe egymással. Ez az ütköztetés jelenik meg a vers képi világában, az ellentétpárokban, az egymás mellé rendelt mondatok egymást kizáró gondolati tartalmában, az oximoronban (pl.: kopár öröm). Gondolati szinten az ideál az elképzelt jövő, a reál a jelen, a valóság, melyből – s ez adja a vers elégikus, melankolikus, lemondó hangulatát – nem születhet meg a jövő. A lírai én magatartása – mint oly sok nagy József Attila versben – a szemlélődés. Viszonya a tárgyához éppen ebből fakadóan kettős. A kívülállás, mely lehetővé teszi a tárgy pontos számbavételét, leltárszerű összegzését, és az érzelmi azonosulás vágya egyszerre van jelen. A vers másik íve az önmeghatározás szándékát és folyamatát tárja elénk. Az identitás keresésének, illetve az identifikáció folyamatának legfontosabb kérdését teszi fel, amikor önmaga eredetére kérdez rá. Az önmeghatározás ismételten kettős kifutású. Az értelmi, logikai sík tagadja az ürességgel és a hiánnyal való azonosulást, az érzelmi vonulat túllépve az elme vizsgálódásán a megtalált azonosságát hangsúlyozza. Ezzel függ össze az utolsó szerkezeti egység hangnem- és műfajváltása. A lemondó, fájdalmas hangulatot a megtalált azonosság ódikus hangneme váltja fel.
Óda (1933.):
A műfaj két legfontosabb alkotás-lélektani mozzanata, az eleváció és az illumináció fellelhető a versben. A felütés sajátos és jellegzetes József Attila-verskezdés, a meditációs helyzetet teremti meg. A helyzet egyúttal képi szinten is jelzi a felülemelkedést, a dolgokra, érzelmekre, világra való rálátás lehetőségét. Az első egység József Attilától szokatlan módon egy otthonias, bensőséges, meghitt világot és hangulatot tár elénk. Egyúttal előrevetíti a vers egyik legfontosabb gondolatát az öntudatlan emlékezés révén: ember és világ, ember és természet ellentéte feloldható, az egység és harmónia megélhető. A második egység elemi erejű felkiáltása után a hangsúlyos helyen elhelyezett oximoronok révén (a távol közelében, édes mostoha) szintén a világban fellelhető ellentétek kiegyenlíthetőségéről szól. A szerelmi érzés képes betölteni és humanizálni a világot. A harmadik egység első versszaka a szerelmes versek jellegzetes költői megoldásával hasonlatsorozattal próbálja érzékeltetni és kimondani az artikulálhatatlan érzelmet. Az anaforikus szerkezetben a hétköznapi, konvencionális hasonlatok váltakoznak a meghökkentővel és eredetivel. A második versszak a szerelmi érzés természettudományos törvényeken alapuló magyarázata. A harmadik versszakban az összes érzékelési terület a kedves alakját idézi. Az állandóság és változás nehezen megragadható törvénye érzékletessé válik a szerelmi érzésben. A 4. egység az emberi biológikum, az anatómia példáin keresztül szól az emberi test csodájáról, a mikro- és makrokozmosz egységéről, az egyéni és társadalmi–szociális létezés harmóniájáról. Az ábrázolás funkcionális naturalizmusát oldják és átlényegítik a szakrális kifejezések, illetve rájátszások. Az 5. egység nehezen értelmezhető módon szól a létezés esetlegességéről és a törvény bizonyosságáról. Hogy mit takar a két fogalom, az nem is annyira a versből, mint talán az életmű egészéből magyarázható. A zárójeles hozzátoldás a megvilágosodás képi ábrázolása révén egyszerre utal vissza az átélt, megtapasztalt élmény elementáris erejére, de arra is, hogy ennek nagysága egyszeri és megismételhetetlen, s ennek hiánya ezentúl rávetül a lírai én életére. A Mellékdal a maga népdalszerű egyszerűségével a megélhető szerelem élményét villantja fel, ellentétben mindazzal, amit a meditációs folyamat révén a lírai én megtapasztalt és átélt. Ebben az értelmezésben műfaji szintézisről van szó: az óda emelkedettségét a dal egynemű élményvilága elégiává minősíti át.
A Dunánál (1936.):
A költemény az 1936-os könyvhétre megjelent Szép Szó kiadvány ‘Mai magyarok régi magyarokról’ esszékötet nyitóverse. Az “alkalmiságra” utal a címet felidézve az utolsó előtti versszak felszólítása is. A vers hármas felépítése kísérlet a klasszikus pindaroszi ódaszerkezet felújítására. A Duna egyszerre konkrét és jelképes értelmű a versben. A folyó látványa indítja el a meditációs helyzet felvázolása után a lírai én gondolatmenetét. A folyó azonban a legősibb bölcseleti attribútum, már Hérakleitosznál a pantha rei gondolatában az állandóság és változás egységének kifejezője. A Duna azonban a vers kontextusát tekintve, illetve a költemény alkalmi jellegéből is következően a környező népek – eltérő történelmi sorsuktól függetlenül – egységét és egymásrautaltságát is jelképezi. Nem utolsó sorban azonban kifejezi a József Attila-i szemlélet és világértelmezés tágasságát is. Az első szerkezeti egység a pindaroszi ódafelfogásnak megfelelően a tárgyhoz való odafordulást jelképezi. A lírai én jellegzetes magatartásformája, a szemlélődés és meditáció nem a világhoz való passzivitás kifejezője, hanem éppen a világ megértéséhez adekvát magatartás. A második egység a tárgyról vallott felfogás kifejtése. Rendkívül sokrétű filozófiai–eszmetörténeti gondolatot sűrít össze a harmadik versszakban József Attila. Éppúgy föllelhetjük benne a bergsoni időfelfogást a szubjektív és objektív időről, a tudat mozgófényképes jellegéről, mint ahogy Freud tudatalattiról szóló tanítását, illetve Jungnak az archetípusról való szemléletét is. A második részt szervező kép az egy, az egység, a keleti filozófiák tanításához éppúgy kapcsolódik, mint Plótinosz gondolataihoz, aki mindent az Egyre vezetett vissza. A hellenisztikus gondolkodónál is a kezdeti ősegységből alakult ki a kettős világ. A harmadik rész, mely a tárgyból levonható magatartásformát és mintát tartalmazza, erőteljes kezdősorával a történelmi–szociális egységet hangsúlyozza, 1936-ban, az erősödő fajelmélet időszakában hittétel az embereket, emberiséget a fajon, származáson túl összekötő lényegi–nembeli összetartozása mellett. A lírai én egyúttal föllép a szelektív emlékezet és történelemfelfogás ellen, lett légyen az osztályszempontból teleologikus, avagy a nemzeteszme jegyében kisajátított. Az utolsó strófa a sor elejére vetett és itt nyomatékosított E/1-ű személyes névmással az én szerepét és feladatát hangsúlyozza. A bonyolult filozófiai és bölcseleti fejtegetés után az első mondat egyszerű kijelentése (“Én dolgozni akarok”) rendkívül nyomatékossá válik. A munka József Attilánál az értelmes és célirányos emberi cselekvés kifejezője. Megfogalmazza a múlt–jelen–jövő egymáshoz való viszonyát, immár az első két rész felismerése jegyében: a múlt bevallása és számbavétele lehet a kiindulópontja a jövőbe irányuló jelenbeli cselekvésnek.
József Attila gondolati költészete, a világeszmélés versei:
József Attila minden költői korszakát összefoglaló-összegző versekkel zárja. Első költői korszakának záróverse a ‘Medáliák’.
Medáliák (1928.):
A korai József Attila útkeresésének, világképének szintetizáló darabja a Medáliák. A 12 számmal jelzett egység legtöbbje – az érett versekben is megfigyelhető módon – ellipszisre (=elhallgatás) épül, azaz a továbbgondolás éppúgy a befogadó, mint a lírai én feladata is. A 12 pillanatkép további miniatűrökre aprózódik a metaforikus képépítkezés technikájának megfelelően. A motívumok és emléktöredékek közül a legfontosabbak a gyermekkorra, a gyermekkori falusi emlékekre, a kamaszkori nagyváros élményére, a bécsi tartózkodásra utalnak. A legfontosabb gondolatok, kapcsolódva a gyermekkor–felnőttkor ellentétpárjához, a fizikai időt tekintve a felnőttkorba lépéshez, az én és világ ősharmóniájának elvesztése, az első és második világ tragikus szétválása, a transzcendens értékek elvesztése.
Eszmélet (1933–34.):
Lezárja a ’29–’33-as költői korszakot, s motívumaiban, poétikai megoldásaiban előrevetíti a kései nagy létösszegző verseket. A cím egyszerre jelzi az eszmélkedés, megvilágosodás folyamatát és az eszmélkedés eredményét, a megvilágosodás tényét. A lírai én a költő, illetve a költészet feladatát a szemlélődésben látja. A vers 12 számozott egységével 12 lehetőség, nekifutás ember és világ törvényeinek megismerésére. A költemény nem a meditációs folyamatot rögzíti, hanem annak végeredményét, az abból levont következtetést. Ebből fakad az erőteljes szentenciózusság, gondolati és formai letisztultság. Az első két egységben álom és valóság szembeállítása történik. Az álom sokszínűségében, látszólagos rendezetlenségében is egy szabad világ képét adja, melyben mindennek megvan a rendje és rendeltetése, azaz szabadság és determinizmus, szabadság és rend ellentéte feloldódik. A valóság az egyszínű és rab világ képét mutatja. A továbbiakban József Attila legfontosabb kérdései: a személyiség önelvűségének megtartása, a kint–bent ellentéte, a bezártság és fenyegetettség.
József Attila kései költészete:
Az irodalomtörténet az 1936–37-ben keletkezett költeményeket kései, összegző vagy leltárverseknek nevezi. A két év termése József Attila világszemléletének, poétikájának és poézisének kiteljesedését jelenti.
Életrajzi–eszmei háttér:
1.) Egyre erősödő betegsége, az elme kétségbeesett küzdelme a tisztánlátásért, a személyiség megtartásáért és megőrzéséért.
2.) A pszichoanalitikus kezelés – ha akaratlanul is – nem oldotta, inkább tudatosította betegségét. (Csak 1943-ban írták le az Egyesült Államokban József Attila feltételezhető kórisméjét, az ún. határeseti betegségét.)
3.) Reménytelen küzdelem a megtartó közösségért, a társért, még akkor is, ha van magányt oldó eszmei közösség (Szép Szó), és van társ, Flóra.
4.) Fölerősödik a nemzet sorsáért való aggódás. A Szép Szó révén bekapcsolódik a kor eszmei–politikai küzdelmeibe, a népi–urbánus vitába.
5.) Félelemmel és féltéssel tölti el a fasizmus előretörése, a demokratikus eszmék háttérbe szorulása.
6.) Szembe kell néznie a korábban vallott bolseviki kommunista eszmék eltorzulásával, embertelenségével, a baloldali eszmék és erők gyengeségével és megosztottságával.
Ebben a küzdelemben, ezzel a háttérrel a költészet, az alkotás válik utolsó menedékké, öngyógyító mechanizmussá a tisztánlátásért és önmegőrzésért vívott harcban. Ennek jele a versek számának növekedése. A megelőző időszakokban évi 10–12 verset írt, ’36-ban 37-et, ’37-ben 45-öt.
Legfontosabb témakörök:
1.) A totalitárius rendszerek ellen írott versek
Világosítsd föl (1936.):
A fasiszta kommunizmus jelzős szerkezet utalás a két totalitárius rendszerre, melynek közös jellemzője a szabadság kiiktatásával megteremtett rend. A csahos kutya frázis a kommunista mozgalom kedvenc nyelvi fordulata, mint ahogy a “ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó” kitétel a szovjet alkotmány abortusz ellenes tézisét idézi, de válasz a népi mozgalom nemzetmentő programjára is, mely a gyerekszám növekedésének fontosságát, kötelező jellegét hangsúlyozta.
Egy spanyol földmíves sírverse (1936.):
Két hexameter (1936.):
Mindkét költemény közös gondolata, hogy a külső világ szabadságának hiánya nem oldozza fel az embert az erkölcsi döntés felelőssége és szabadsága alól.
Thomas Mann üdvözlése (1937.):
A műfaj a keletkezés körülményeit tekintve alkalmi, köszöntő költemény. Ez határozza meg a hangvételt, a kapcsolatteremtő funkció erős jelenlétét. A műfajnak megfelelően utal Thomas Mann műveire, a Varázshegyre, magyarországi kapcsolataira (Kosztolányi: Néró, a véres költő című regénye német kiadása elé Thomas Mann írt előszót). Fölvázolja Thomas Mann jelentőségét az egész versen végigvonuló apa–gyerek allegóriával. József Attila Thomas Mann-képe megfelel az európai értelmiségnek a német íróról kialakított felfogásának: ő az európai humanizmus letéteményese, a tisztánlátó humanista művész. (1937 januárjában Thomas Mann Magyarországra érkezik, s a Zeneakadémián tartott előadást, felolvasóestet. József Attila versét az ügyészség nem engedte felolvasni.) Az alkalmi vers azonban ódává emelkedik, a két alkotáslélektani kellék, az illumináció és eleváció versszervezővé válik. Két paradoxon feloldására törekszik a lírai én. “Az igazat mondd, ne csak a valódit” kitétel a tényeken való túllépésben, az igazságig való eljutásban látja a művész szerepét. A fehér és európai ellentétpár megkülönbözteti az antropológiai–faji és a kulturális–erkölcsi dimenzióit az embernek, elvetve az előbbit, hangsúlyozva azt, hogy európaiságunk lényege az évezredek során felhalmozott erkölcsi, művészi, kulturális értékek védelme és továbbadása.
Ős patkány terjeszt kórt... (1937.):
Ősi és sokszor használt metaforát (Camus: A pestis), a pestist, a járványt használja József Attila a totalitárius rendszerek létrejöttének jellemzésére. Ennek legfőbb oka “a meg nem gondolt gondolat”, a következményeivel nem számoló gondolkodás, hiszen az emberiség történetében mindenféle gondolat megvalósulásra tört és tör.
2.) A nemzet jelenével, múltjával és jövőjével számot vető alkotások
Hazám (1937.):
A népi–urbánus vita idején József Attila publicistaként, baráti köre révén az urbánusok táborához tartozott (Szép Szó). Költészetében viszont fölé tudott emelkedni a magyar értelmiséget megosztó polémián. A Hazám a népi írók szociográfiai tevékenységét idéző teljességgel vet számot az ország, a vidék helyzetével, a liberális demokrácia, a szabad választás eszméjének sürgetése inkább az urbánus gondolkodókra vall. Az első szonett a meditációs helyzet felvázolása. A 2–6. szonett tényfeltárás, a tárgy kifejtése. A 7. szonett a mégis-motívummal a reformkori sorsódákat idézi, egyén, közösség, emberiség szintjén oldja meg a problémát, illetve a klasszikus retorika leghatásosabbnak vélt fordulatával, fohásszal fejeződik be a költemény.
3.) A létösszegző versek
Általános poétikai jellemzői, hogy a költemények nem egy gondolkodási folyamat tükörképei, leképezői, hanem ennek a folyamatnak végső eredményét, konklúzióját adják. Ebből fakad a versek erős szentenciózussága, kinyilatkoztatásszerű volta. E végső letisztultság folytán az egyes strófák és sorok között rendkívül erős a kauzalitás, még akkor is, ha az összefüggéseket nyelvtani–logikai szinten jelző kapcsolóelemek gyakorta el is maradnak. Háttérbe szorulnak az önéletrajzi jellegű képek, s meghatározóvá válik az általános érvényt hordozó természeti metaforika.
Verstípusok:
Uralkodóvá válik a múlt–jelen–jövő hármasságát ok-okozati összefüggésbe állító még–már–most típusú időszembesítő vers, a személyiség válságát általános érvénnyel megfogalmazó önmegszólító vers, illetve e két verstípus sajátosságait ötvöző létösszegző verstípus.
Etika:
A személyiség kegyetlen önmagábanézése, sorsával, szerepeivel való számvetése szükségszerűen hozza magával a fájdalmasan tragikus felismerést a kiteljesedés lehetetlenségéről, a boldogság eljátszásáról. A véglegesen felnőtté vált lírai én önanalízise megköveteli azt, hogy elutasítsa magától a gyermeki szándék-etikát, s helyette a felnőtt következmény-etikáját vállalja. A kései versek fontos üzenete, tragikus voltában is humánus volta abban tükröződik, hogy ugyan általános érvénnyel szól az ember bukásáról, de csak mint lehetséges bukásról, és nem az emberi sorsból szükségszerűen következő tragikumról beszél.
Tudod, hogy nincs bocsánat (1937.):
Az első két versszak a kétféle etika szembeállítása, elutasítva a megbánás gyermeki gesztusát, s vállalva a következményeket. A bűn a személyiség kiteljesítésének elmulasztása. Az 5., 6., 7., 8. versszak a rossz szerepek felsorolása, melyből logikusan következik a folytathatatlanság érzése. Az utolsó versszakban felvillantott lehetőség kettősen értelmezhető. Egyrészt az elvek feladása, azaz az önfeladás révén lenne folytatható csak az élet, illetve ha a szerelmet hangsúlyozzuk, akkor az emberi kapcsolatok megtartóereje emelhetne ki a tragikus léthelyzetből.
Karóval jöttél... (1937.):
A lírai én és a világ tragikus antitézise valójában a világgal, környezettel való nem mindig indokolt konfrontációból fakad. A lírai én a végső szembenézéskor ezt az ellentétet nem háríthatja át a világra mintegy önmagát felmentve az életkudarc alól.
Talán eltűnök hirtelen... (1937.):
A mindenfajta konkrét életrajzi mozzanattól mentes költemény a legősibb metaforikát és toposzokat használva szembesíti egymással a 3 idősíkot. Értékhiányos, eltékozolt és elpazarolt múltból – annak jelenbeli felismerése után – nem fakadhat értéktelített, reményteli jövő.
Ime, hát megleltem hazámat (1937.)
4.) Szerelmes versek
A ’36–’37-es évek a Judit-szerelem vége, a Gyömrői Edittel való rövid kapcsolat és a Flóra-szerelem.
Judit (1936.):
A nyitó természeti képből bontja ki a szerelem végleges elmúlásának érzését, melyet a nyugodt, végérvényesnek tűnő hangnem is felerősít.
Gyermekké tettél (1936.):
A cím egyszerre utal az emberi kapcsolatok természetére, az emberi kapcsolatokban levő kiszolgáltatottságra és a másikra való rászorultságra, illetve a pszichoanalízisre, melyben a gyermeki én tárul fel, hiszen Edit is mélylélektani teszteket töltetett ki a költővel. Megjelenik a versben a kései költemények egyik sajátos vonása, a líra ősi funkciójához, a kimondáshoz, ráolvasáshoz való visszatérés.
...aki szeretni gyáva vagy (1936.)
Nagyon fáj (1936.):
Az egyik legősibb lírai műfajt, az átokverset eleveníti fel József Attila. Az artikulálatlan fájdalom kimondásához megtalált forma segít kimondani azt, ami túl van a kimondhatóságon.
Zöld napsütés hintált (1936.)
Flóra 1–5. (1937.):
Bár élmény és műalkotás között bonyolult kapcsolat van, az mindenképpen feltűnő, hogy az Edithez írt versek elementáris indulata hiányzik a Flórához írt költeményekből. A ciklus 5 darabja 5 szerelmes verstípus, illetve ritmikai lehetőség. Az ősi népdalforma éppúgy megtalálható benne, mint a Mária-himnuszokra való rájátszás, a LXXV. szonett szerelemfelfogása, illetve a közéleti költészet és a szerelmes vers egymásba játszása.
Flóra 1–2. (1937.)
Kedvesem betegen... (1937.)
József Attila tájversei:
A külvárost, a társadalmi perifériát mint irodalmi témát a naturalizmus fedezte fel. József Attila számára a táj, a külváros nem a szociális nyomor színtere, tehát nem tartalom, hanem forma, a lelki sivárság és elidegenedés objektivizációja, hű kifejezője.
Külvárosi éj (1932.):
Filmszerű montázstechnikával apró képeket felvillantva jeleníti meg a külvárost. A szövegkohéziót tartalmi szinten a nedvesség, a víz motívuma biztosítja, melynek végső eredménye a rothadás, a szétmállás, a pusztulás. A vers zárlata – ellentmondva az előző versek reménytelenségének – a remény és a vágy ódai felhangjával zárul. A lírai én viszonya a tárgyához kettős. Részint a külső szemlélőé, aki hogy ítélkezhessen, jövőre vonatkozó véleményét megfogalmazhassa, rideg objektivitással méri fel környezetét. A kívülálláshoz azonban mindig társul az identitás felismeréséből fakadó érzelmi azonosulás vágya is.
A város peremén (1933.)
Téli éjszaka (1933.)
Egyéb versek:
Magad emésztő... (1933.)
Levegőt! (1935.)

Radnóti Miklós (1909–1944)

1909-ben született Budapesten. Születésének tragikus körülményeiről a ‘Huszonnyolc év’ című versében és az 1939-ben írt ‘Ikrek hava’ című lírai naplójában számol be. 1927–29 között Liberecben textilipari főiskolán tanul. 1930 őszén beiratkozik a szegedi bölcsészkar magyar–francia szakára. Két meghatározó élménye: alapító tagja a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának. A csoportosulás részben a népi írók falukutató mozgalmával tartott rokonságot, s Szeged környékén végeztek szociográfiai és néprajzi megfigyeléseket (Buday György, Hont Ferenc, Ortutay Gyula). Atyai jó barátságot köt Sík Sándorral, a tudós szerzetessel, a magyar tanszék vezetőjével, s részint az ő hatására katolizál. 1930-ban jelenik meg első kötete, a Pogány köszöntő. 1931: Új módi pásztorok éneke című kötet, 1933: Lábadozó szél című kötet, 1934-ben doktorál Kaffka Margit művészi fejlődéséből. 1935-ben házasságot köt Gyarmati Fannival. 1935: Újhold című kötet, 1936: Járkálj csak, halálraítélt! című kötet. 1937-ben Baumgarten jutalmat kap, s feleségével Párizsba utaznak. 1938: Meredek út című kötet. 1940 őszén kapja az első munkaszolgálati behívót, s az utolsót 1944 májusában; Borba viszik. 1944 októberében a tábort felszámolják, s két turnusban indítják nyugat felé a munkaszolgálatosokat. 1944 november 8-ának éjjelén érkeznek Győrbe. November 9-én Abdán lelövik a még életben lévőket.
Kevés olyan művész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Pomogáts Béla szavaival: “Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyikük pusztítsa el előbb.”
Az induló költő közepes tehetség, aki kimunkált formakultúrával rendelkezik, de nincs saját megverselendő élménye. Jelen van verseiben az új népiességgel érintkező szürrealizmus, az avantgárd utózöngéi, illetve az ún. néger-versekben a neoprimitivizmus. Életművének egyik központi témája, a világ általi fenyegetettség, illetve az erre adható válasz határozottan az ‘Újhold’ kötet nyitó- és záróverseiben jelenik meg.
Mint a bika (1933.):
Az anaforikus szerkesztéssel két idősíkot és magatartásformát szembesít egymással. A múlt, a fiatalság jellemzője az önfeledt élet, mely figyelmen kívül hagyja a veszélyeket. A jelen magatartásformája tudomásul veszi a veszélyt, s a nem-menekülés helytállását hirdeti. Megjelenik a jellegzetesen radnótis költői megoldás, a kolofont idéző zárlat, mely mintegy szentenciózusan foglalja össze a vers üzenetét.
Kortárs útlevelére (1934.):
A felvázolt életmodellek közül az első a vadmacskalét, mely csak addig száll szembe környezetével, míg reménnyel kecsegtet a küzdelem. A sárként való lét a világ elfogadását jelenti, a behódolást. Vállalható magatartásként Radnóti a lázadást jelöli meg, a világ elutasítását a jövő reményében. Radnóti költészetében ritka a világgal való szembenállásra való felhívás, az itt megfogalmazottak feltehetően összefüggenek az ajánlással, illetve a vers programadó jellegével.
Járkálj csak, halálraítélt! (1936.):
Az önvallomás nem elsősorban poétikai, hanem etikai jellegű. A tisztaság és a helytállás keménysége nem egymást kizáró, hanem feltételező erkölcsi magatartásformák. A halálraítéltség pontosan még nem körvonalazott fogalom, valószínűleg egyszerre érvényesül benne az emberi halandóság egzisztencialista felfogása és a történelmi fenyegetettség megsejtése.
Radnóti költészetének kiteljesedése akkor következik be, amikor a szorongás, félelem nem érzet, hanem jogosan megjelenő tény. Ezzel összefüggésben komoly esztétikai–poétikai, s ettől elválaszthatatlanul világképi fordulat áll be lírájában. Ennek legfőbb jellemzője a klasszicizálódás. Ennek elméleti programját Babits fogalmazza meg 1925-ös ‘Új klasszicizmus felé’ című tanulmányában. Ennek lényege, hogy művészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell előtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk. Radnótinál a forma fegyelme esztétikai és művészi válasz egy kaotikus világra, melyből hiányzik az emberség. Ennek külsődleges formai jegyei a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése (episztola – Levél a hitveshez; himnusz – Himnusz a békéről; óda – Nem tudhatom...; ekloga – Eclogák). Verselésében visszatér a kötött formákhoz, a klasszikus és nyugat-európai időmértékes verseléshez. Radnóti érett korszakának reprezentatív műfaja az ekloga (. lásd Vergilius).
Első ecloga (1938.):
A műfaji hagyományoknak megfelelően természeti díszlet adja a költő és a pásztor párbeszédének hátterét. A természet nyugalma – melyben azért mindig ott érezzük a megfoghatatlanul is jelenlévő veszélyt és fenyegetettséget – ellenpontozza a dialógus tárgyát, a háborúról és a költészet értelméről való eszmefuttatást. García Lorca és József Attila sorsára tett utalás a költősors tragikus voltát példázza. A záró természeti kép mindezek ellenére a helytállás erkölcsi szükségletét példázza.
Negyedik ecloga (1943.):
A dialóg forma valójában a lírai én belső párbeszédét tartalmazza. A belső Hang azokat az értékeket sorolja, azokat az emlékeket idézi, melyekért érdemes vállalni az életet. Sajátossága a Radnóti-világképnek, hogy mindig apró, szinte észrevétlen, normális körülmények között szinte fel sem tűnő emlékmozaikok jelentik a kapaszkodót a lírai én számára. A Költő az élet realitásával számol, az erősödő fenyegetettséggel, a közeli pusztulással. Az egyedi lét tragikumát oldja a Hang utolsó megszólalása, mely a természet rendjeként a természetbe való belesimulásként értelmezi a halált.
Hetedik ecloga (1944.):
A monologikus forma már Vergilius eklogái között is megtalálható. Radnótinál mégis inkább párbeszédről van szó, hiszen a címzett egyértelmű. A megszólított Fanni képviseli mindazt, amiért érdemes kitartani, amiért érdemes elviselni a lager borzalmait. Művészi szempontból bravúrosan keverednek a versben a felvillanó emlékek, a naturalista legerkép és a szürrealista vízió. A zárlat az eklogát egyértelműen a hűség és szerelem ódájává emeli.
A la recherche... (1944.):
A cím Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényére utal, mely Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. Radnóti műve is az önkéntelen emlékezés bergsoni tételére épül. A múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja a jelent, elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek.
Másrészt az elégia a horatiusi non omnis moriar (Melpomenéhez) elv felélesztője, ám már nem a költészetre vonatkozóan, hanem az élet apró mozzanatainak megtartó erejében bízva. Radnóti emlékezéstechnikája – lélektanilag is hitelesen – a szinkronitásában nem kellően értékelt élmények és élménytöredékek felidézésén alapul.
Sem emlék, sem varázslat (1944.):
Az élettel, a sorssal való számvetés, a lehetőségekkel való illúzió nélküli szembenézés megteremti az új magatartásformát, mely alázattal van a világ iránt. Nem akarja újraértékelni a múltat, tetteivel a jövőt szolgálja.
Töredék (1944.):
A klasszikus anaforikus szerkesztéssel megalkotott költemény címe egyszerre utal a vers hiányos voltára, tudatosan kipontozott részeire, másrészt a felborult értékrendű, erkölcsi szempontból önmaga visszáját megélő világ töredékességére. A romantikus esztétika óta a töredék nem hiányt, hanem a világhoz való esztétikai és bölcseleti alapállást jelent, a világ teljességének hiányában a műalkotás sem tükrözheti a teljességet.
Nem tudhatom... (1944.):
A hazához való kötődés őszinte és erkölcsi szempontból megrendítő dokumentuma. A legegyszerűbb metaforákat, a legősibb költői eszközöket felhasználva, kétféle nézőpontot váltogatva tesz hitet a közösség, a táj, a kultúra, az emlékek megtartó ereje mellett.
Levél a hitveshez (1944.):
A klasszikus episztola megújított formájában a versszervező a lélek belső vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költői eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan előkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyőző érvek sokaságát.
Erőltetett menet (1944.):
A nibelungizált alexandrint mint formát Radnóti Tóth Árpád elégiáiból is ismerhette, valószínűbb azonban Walter von der Vogelweide ‘Ó, jaj, hogy eltűnt minden’ című versének hatása, melyet ő fordított. A 7/7-es osztású jambikus sorokban az erőteljes metszet az újra és újra nekifeszülő bizakodás hatásos kifejezője, tipográfiailag pedig – sokak véleménye szerint (Bori Imre) – a kanyargó út képét rajzolja ki. A vers gondolati szervezője a bolond-kép, illetve ennek a magatartásformának a meghatározása. A bolond az, aki nem vet számot a realitással, aki a jövő reményében képes elviselni a jelent. A lírai én fogalomértelmezése egyúttal saját magatartásának és lelkiállapotának is értelmezése, melyben az ész és az érzelem dilemmája tükröződik. Bár a vágy, az akart jövő, a múlt értékeinek és élményének újbóli átélési lehetősége erősebbnek bizonyul a valóság adta lehetőségeknél, a záró kétszeres felkiáltásban mégis ott érezzük az elégikus hangvételt is.
Razglednicák (1944.):
A négy lírai képeslap magába sűríti a Bori notesz formai és világképi jellemzőit. Az első a háborús világ expresszionista képeit szembesíti az emlékek révén megidézett idillel. A másodikban a természet emberfeletti és embertől idegen, ily módon ironikus idillje kerül párhuzamba a háború képeivel. A harmadikból végérvényesen kikerül a harmónia, csak a határozott, nyers, naturalista–expresszionista költői képek vannak jelen. A záróversben a lírai én egyszerre ábrázolja önmagát kívülről és belülről, de már mindenféle remény nélkül, a valóság brutalitását elfogadva.

Örkény István (1912–1979)

A ’45 utáni magyar irodalom talán legtöbb nemzetközi elismerést és ismertséget szerzett alakja. Viszonylag hosszabb pályakezdés után a Tóték és a Macskajáték kisregény, majd dramatizált változatával került a XX. századi magyar irodalom élvonalába. Örkény legsajátosabb írói vonása a groteszk ábrázolásmód. A groteszk mint világszemlélet, ábrázolási módszer a romantika korában nyert polgárjogot, összefüggésben az egység szétesésével, az értékbizonytalansággal. Boris Eichenbaum Gogol novellisztikája kapcsán fogalmazta meg híres elméletét, mely szerint a groteszk ábrázolás lényege, hogy az író sajátos, öntörvényű világot teremt, melyben nem érvényesek a valóság törvényei, az önmaga ellentétébe átcsapó értékrend válik jellemzővé. Örkény a később Egypercesek címmel összegyűjtött rövid történetei kapcsán is megfogalmazza saját groteszk-felfogását. Értelmezésében a groteszk a hétköznapi nézőpont megváltoztatása, mely révén a világ jelenségei, az emberi magatartásformák új arcukat mutatják, egyszerre láttatva ily módon a dolgok színét és fonákját.
A kis- vagy minimálpróza nem Örkény leleménye (Kafka meséi, Karinthy humoreszkjei), az Egyperces elnevezés viszont az író leleménye, melyben a közlés minimuma áll szemben az információ maximumával, azaz a befogadás teljességével. A Használati utasításban meg is magyarázza Örkény a műfaj létjogosultságát; ironikusan, önironikusan utalva a rohanó időre, a megváltozott olvasói szokásokra stb. Az Egypercesek tematikája változatos. Többnyire archetipikus emberi szituációt felvázolva szólnak a történetek a XX. század elidegenedett emberéről, a történelem és társadalom tragikusan viharos, a hétköznapi ember számára követhetetlen változásairól stb.

Weöres Sándor (1913–1989)

A magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Hét évszázad magyar költészetének összegzője, betetőzője. Megítélését, értékelését nehezíti azonban irodalmunkban szinte példa nélküli terjedelmessége életművének, illetve világképének sokfelé való elágazása. Próteuszi költőnek nevezik, aki minden hangnemben és versformában egyként magas színvonalon képes alkotni. Világ- és művészetfelfogására nagy hatást gyakorolt Várkonyi Nándor, aki az ősi mítoszokkal ismertette meg, Fülep Lajos és Hamvas Béla, akik az univerzális gondolkodás, illetve a keleti filozófiák befogadására ösztökélték. Weöres költőideálja a személyiségétől megfosztott poéta, aki éppen önmaga korlátaitól megszabadulva képes átélni az idő végtelenségét és a világ egészét.
Elévülhetetlen érdemei vannak az ún. gyermekköltészet megújításában. A Rongyszőnyeg, illetve a Magyar etűdök eredetileg nem a gyermekek számára készültek, hanem a költészet lehetőségeit tágító rím- és ritmusjátékok, melyek aztán szerencsésen a legifjabb nemzedék számára jelentették és jelentik az első és meghatározó találkozást a művészettel. Megfosztja a “gyermekverseket” a didaxistól, a gügyögéstől, a leereszkedéstől. Látásmódja a gyermeki természetességet idézi, mely közel áll a szürrealizmushoz, a groteszkhez és abszurdhoz.
Rongyszőnyeg 99.
Valse triste
Az éjszaka csodái
Merülő Saturnus
A T.S. Eliot emlékének ajánlott vers eredeti tisztelgés a nagy angol költő előd, kortárs versfelfogása és világképe előtt. A műfaj, illetve a beszédhelyzet drámai monológ, Eliot kedvenc megszólalási módja. A vers üzenete az emberi történelemmel, törekvésekkel szembeni mélységes pesszimizmust sugallja. A teleologikus történelem- és kultúrafelfogással szemben Weöres – Várkonyi és Hamvas hatására is – úgy látja, hogy az őskezdetben meglévő aranykort a fokozatos és megállíthatatlan hanyatlás időszaka követte, s a mélypont a XX. század. Weöres végigviszi a versben az egyes történelmi korszakokat, benne az erőszak és haszonelvűség megnyilvánulásait, egészen a nyájjá, falkává váló emberiség látomásáig. A sokféle archetípusból megformált (ószövetségi próféták, Krisztus, Zarathustra) költő alakjára nincs szüksége a pusztulás felé haladó emberiségnek, pontosabban az erkölcsi–eszmei vezetőjétől, irányítójától elszakadt emberiség szükségszerűen halad a pusztulás felé.

Pilinszky János (1921–1981)

Budapesten született értelmiségi családban. A piaristáknál tanul, majd jog- és bölcsészettudományt hallgat, ’38-tól publikál. ’44 őszétől katona, a háború végi zűrzavarban csapattestétől elszakadva szemtanúja a harbachi koncentrációs tábor felszabadításának. ’46–’47-ben az Újhold munkatársa. A hallgatás éveit követően ’57-től az Új Ember munkatársa. A ’60-as évek második felétől többször jár külföldön, s világszerte az egyik legismertebb magyar költő.
Költészetét meghatározó életrajzi tények:
1.) A gyermekkori vakációkat a nagynénje által vezetett leányátnevelő intézetben töltötte. Itt tanulta meg a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és megértést.
2.) Másik nagynénje betegsége folytán felnőtt korában sem tudott normálisan beszélni. Tőle tanulta meg a locsogás elvetését, a megszólalás, az artikuláció lelki és fizikai gyötrelmét, de egyúttal fegyelmét is.
3.) A koncentrációs tábor élménye. Pilinszky a század botrányának nevezte a megsemmisítő táborok létrejöttét. Egész életében nem szabadult ettől az élménytől.
Költészetének, világképének eszmetörténeti–filozófiai háttere:
1.) A katolicizmus kérdése
Önmeghatározása szerint: “Én költő vagyok és katolikus”. Azaz elhatárolja magát a kegyességi, ájtatossági, vallásos költészettől, s különválasztja a művészetet a hitbeli–vallási meggyőződéstől. Ugyanakkor költészete katolikus a szó eredeti értelmében, amennyiben a század egyetemes kérdéseit, problémáit veti fel, s azokra egyetemes érvénnyel akar válaszolni. Költészete katolikus abban az értelemben is, amennyiben legfőbb témakörei – a bűn, a szenvedés, a megváltás – egyúttal a dogmatika és az üdvtörténet problémái is.
2.) Főleg korai költészetére hat az egzisztencializmus, az ember tragikus világba vetettségének gondolata.
3.) Nagy erővel hat rá Simone Weil bölcselete. A haláltáborokat is megjárt filozófusnő elveti a legfőbb kérdésekre eddig adott válaszokat, félresöpri a filozófiatörténetet, s újra felteszi a legalapvetőbb kérdéseket. Ez a szent naivitás ragadja meg Pilinszkyt.
4.) Nagy hatással van Pilinszkyre Dosztojevszkij világa, elsősorban istenkereső–pokoljáró hősei, akik rendkívül széles spektrumban keresik az igazságot. Zoszima Sztarec, Aljosa Karamazov alakján kívül az ‘Ördögök’ hőse, Sztavrogin bukkan fel többször verseiben.
5.) Az Újszövetségből különösen a szenvedéstörténet, a Jelenések könyve és a példabeszédek ragadják meg. “Minden igazi mű a tékozló fiú történetének megismétlése”.
Stílusa, nyelve:
Költészetének hatása részben nyelvének rendkívüli tömörségével, s ebből fakadó művészi erejével magyarázható. A nyelv mint filozófiai és művészi probléma a XX. században került előtérbe. Ennek társadalmi–politikai okát George Steiner abban látja, hogy az a nyelv, mely képes volt közvetíteni és hitelesíteni az embertelenséget, az szükségképpen kompromittálódott és alkalmatlan az ellenkezője hirdetésére. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. A század költészetében a nyelvprobléma kihívására két válasz születik. Az egyik a locsogás, mely a posztmodern szövegalkotásban teljesedett ki, a másik a költészetnek a csönd, az elhallgatás felé való közelítése. Ezeken túl Pilinszky törekvése, hogy megtisztítsa a szavakat a rájuk rakódott irodalmi asszociációktól, felidéző voltuktól, s helyette a szavak megnevező funkciója kerüljön előtérbe.
Költészetének korszakai:
1.) Az egzisztencializmus problémaköre, a magány, a jéghideg űr motívuma, mely József Attila kései költészetével mutat rokonságot. 1946. – Trapéz és korlát című kötet.
2.) A megváltatlan ember tragikuma, a szenvedéstörténet és a lágerélmény egymásbajátszása. 1959. – Harmadnapon; 1970. – Nagyvárosi ikonok
3.) A megváltott ember gondolata, katolicizmusának felerősödése. 1972. – Szálkák; 1974. – Végkifejlet; 1976. – Kráter
Bár történtek újra- és átértékelő gesztusok, költészetének legértékesebb része az ’59-es Harmadnapon, annak is Egy KZ-lager falára ciklusa.
A Pilinszky-vers építkezése és képstruktúrája:
Az Egy KZ-lager falára ciklus meghatározó verseiben Pilinszky egybemontírozza a szenvedéstörténet motívumait a lágerélmény képeivel. Ez adja a versek feszültségét, egyúttal üzenetét is: a század botránya valójában a jézusi passió megismétlődése, mint ahogy a XX. század emberének tragikus magánya és a szenvedéstörténet visszfénye.
Francia fogoly (1947.):
A magyar költészetben népszerű, s kissé lenézett műfajt, az életképet újítja meg Pilinszky. Valójában kettős dráma zajlik le a versben: az epikus módon elmesélt történet a fogolytáborból szökött francia rabról és a másik, a lírai én, az emlékező drámája, aki a látott élménytől, az emberi esendőség és kiszolgáltatottság látványától nem tud szabadulni.
Ravensbrücki passió (1959.):
A cím egyszerre általánosít és konkretizál, s ily módon a rab kivégzés előtti utolsó pillanatának ábrázolása mindenfajta szenvedés magábasűrítője és jelképe. Pilinszky nem a halált jeleníti meg, azt az utolsó versszak hétköznapi sorai szinte csak mellékesen jegyzik meg. Ami a költőt érdekli, az a halállal való szembenézés pillanata, a végtelen magány, mely borzasztóbb és tragikusabb a fizikai halál hirtelen bekövetkezténél.
Harmadnapon (1959.):
A passió és a megsemmisítő-tábor egymásbajátszása nem fejeződik be a tragikum kimondásával, hanem Pilinszkynél ritka módon a feltámadás reményét sugallja.
Négysoros (1956.)
Agonia Christiana
Egy KZ-lager falára (1950.)
Harbach 1944 (1946.)
Apokrif (1956.):
A Pilinszky-világkép nagy, összefoglaló verse. A cím a nem kanonizált iratra utal, műfaját tekintve valójában apokalipszis, a végítélet személyes leírása. Az atomhalál képei keverednek a lágerversekből ismert motívumokkal, az individuum kozmikus magányának képeivel a kései József Attila hangját is idézve. A második rész szervező gondolata a tékozló fiú példázatára épül, egyszerre a hazatérés reményét és reménytelenségét sugallva. Ugyanitt bukkan föl az emberi kommunikáció lehetetlenségének problémaköre, a szó, a beszéd elégtelensége. A harmadik egység Isten és ember viszonyával foglalkozik talányosan. Egyszerre értelmezhetjük elidegenedett kapcsolatként, passzív viszonyként, s hangsúlyozhatjuk a sor elejére vetett állítmányt is, azaz a kapcsolat meglétét.
Utószó Pierre Emmanuelnek
In memoriam F.M. Dosztojevszkij (1973.)
Sztavrogin elköszön
Sztavrogin visszatér
Költemény (1974.)
Infernó
József Attila