Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


középiskolai kötelezö olvasmanyok elemzése

2010.12.22

Tartalom
Bevezetés                                                                   ............................................... 7
Szophoklész: Antigoné (O. Sz.) ............................. 9
Shakespeare: Hamlet (K. L. Z.) ............................. 13
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem (K. L. Z.) ................... 19
Moliére: Tartuffe (T. M.) ................................... 23
Moliére: A fösvény (T. M.) ................................. 29
Racine: Phaedra (T. M.) .................................... 33
Swift: Gulliver utazásai (K. L. Z.) ............................ 39
Voltaire: Candide (O. Sz.) ................................. 44
Kleist: Kohlhaas Mihály (K. L. Z.) ........................... 47 (2)
Katona József: Bánk bán (K. L. Z.) .......................... 50
Puskin: Jevgenyij Anyegin (O. Sz.) ........................... 56
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (K. L. Z.) .............. 60
Stendhal: Vörös és fekete (T. M.) ............................ 64
Balzac: Goriot apó (T. M.) ................................. 69
Eötvös József: Afalu jegyzője (K. L. Z.) ...................... 75
Bronte: üvöltő szelek (K. L. Z.) ............................. 80
Arany János: Toldi-trilógia (O. Sz.) .......................... 85 (3)
Arany János: Buda halála (O. Sz.) ........................... 89
Flaubert: Bovaryné (T. M.) ................................ 95
Kemény Zsigmond: A rajongók (K. L. Z.) ...................... 101
Madách Imre: Az ember tragédiája (K. L. Z.) ................... 106
Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés (T. M.) ...................... 110
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai (O. Sz.) ...................... 118
Jókai Mór: Az arany ember (O. Sz.) .......................... 122
Ibsen: A vadkacsa (T.M.) ................................... 127 (4)
Ibsen: Solness építőmester (T. M.) ............................ 133
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (K. L. Z.) ......... 138
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival (K. L. Z.) .... 142
Csehov: Sirály (T. M.) ..................................... 146
Csehov: Három nővér (T. M.) ............................... 151
Gorkij: éjjeli menedékhely (T. M.) ........................... 157
Thomas Mann: Tonio Kröger (K. L. Z.) ....................... 162
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig (K. L. Z.) ............... 166
Móricz Zsigmond: úri muri (K. L. Z.) ........................ 171 (5)
Kafka: A per (K. L. Z.) .................................... 175
Kosztolányi Dezső: édes Anna (O. Sz.) ..................... 180
Brecht: Kurázsi mama és gyermekei (T. M.) ................... 185
Bulgakov: A Mester és Margarita (K. L. Z.) ................... 190
Németh László: Iszony (T. M.) ............................. 196
Camus: A pestis (T. M.) .................................... 203 (6)
Beckett: Godot-ra várva (T.M.) ............................. 209
Golding: A legyek ura (K. L. Z.) ............................ 215
Ottlik Géza: Iskola a határon (T. M.) ........................ 220
Semprun: Anagy utazás (T. M.) ............................. 227
Mroz˙ek: Tangó (K. L. Z.) .................................. 232
örkény István: Tóték (K. L. Z.) ............................ 237
Bibliográfa ............................................. 241
Bevezetés
A „kötelező" vagy másképpen szólva „házi olvasmányok" elolvasása a felső tagozatos és főleg a középiskolai alapfeladatok közé tartozik. Leszögezzük: ez a könyv semmiképpen nem azoknak készült, akik a műveket nem veszik a kezükbe, azoknak viszont feltétlenül és jó szívvel ajánljuk, akik az olvasmányélmény értelmezéséhez, tudatosításához, újragondolásához keresnek támpontokat.
Regények és drámák tartoznak a kötelező olvasmányok sorába, a magyar és a világirodalom kivételes jelentőségű alkotásai. Az irodalmi tankönyvekben olykor találhatók róluk részletes, esszé vagy tanulmány jellegű elemzések-értelmezések, de mivel a tankönyveknek sok funkciót kell ellátniuk, a kötelező olvasmányokról szóló fejezetek csak ritkán kerekedhetnek ki önálló, kerek szöveggé. Olyanná, amely a más művekről, önállóan készítendő műelemzéshez is mintául szolgálhat.
E könyv írói mindhárman gyakorló iskolai vezető tanárok, azonos tantestület tagjai. A műelemzések közismert szempontrendszere alapján, de abból mindig az adott mű sajátossága szerint válogatva dolgozták fel az egyes regényeket, drámákat. általában véve ezek az ismérvek: az adott mű helye a szerző életművében; a téma; a cselekmény (történet) felépítése és tagolódása; a hős törekvései, képességei, konfliktusa; a szereplők csoportjai; a tér és idő sajátosságai, szerepe; a mű világának elemei, motívumai; az író nézőpontja, ábrázolásmódja, stílusa; a műben kifejeződő világlátás, mondanivaló, művészi szándék, értékrend; a műfaji sajátosságok. A regények esetében ez az alaplista főként az elbeszélői magatartással bővül, a drámák elemzésekor pedig értelemszerűen a konfliktus, a drámai alaphelyzet és a színpadszerűség eszközrendszere kerülhet szóba a maga helyén. Az elemzések tömörek, lényegre törőek és átfogó jellegűek, de szándékunk szerint az egyéni olvasói élményeket, gondolatokat is mozgósítják.
Könyvünkben mindazok az alkotások sorra kerülnek, amelyek a kötelező olvasmányok listáin minden iskolatípusban szerepelnek, a választható művek közül pedig azok, amelyek a kötetbe - a terjedelmi korlátok ellenére - még befértek. Reméljük, hogy a kötelező olvasmányokat elemzéseink segítségével feldolgozó diákok, tanulócsoportok nem csupán az egyes alkotásokat látják egy-egy lehetséges megvilágításban, hanem általában a műelemzés területén is otthonosabbak lesznek.
A Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése a Corvina Kiadónak abba a tankönyvcsaládjába tartozik, amelyben pl. az érettségi témakörök, tételek című sorozat tagjai és a Középiskolai irodalmi lexikon is megjelent. E kiadványok egymáshoz illeszkednek, egyenként és együtt is haszonnal forgatható kézikönyvek.
A szerzők
-----------------------

........................
SZOPHOKLÉSZ
Antigoné
(Kr. e. 442)
Mit is keresnénk árva-ketten,
hol égig ér a gyűlölet?
én gyűlöletre nem születtem
és itt szeretni nem lehet;
s az ősöm átka, haj, suhogva
végigsüvölt a sorsomon -
Sötét az Acheron homokja:
itt meg kell halni Haimonom.
(ÁPRILY LAJOS: ANTIGONÉ)
A görög tragédiák fönnmaradt másolataiban a művek előtt olvasható a hüpotészisz, egy hosszabb-rövidebb feljegyzés, mely ismerteti a drámák tartalmát és utal a megírás idejére és körülményeire. Az Antigoné előtt arról olvashatunk, hogy bemutatása any-
nyira föllelkesítette a nézőket, hogy a szerzőt megválasztották a Szamosz ellen küldött hajóhad egyik vezérének. Szamosz Kr. e. 440-ben akart elszakadni Athéntől, így a kivonat értelmében az Antigoné bemutatásának az ezt közvetlenül megelőző időre, 441-re vagy 442-re kell esnie.
Szophoklész Antigoné című tragédiájának tárgyát a thébai mondakörből vette.
A Labdakidák tragikus sorsát feldolgozta az Oidipusz király és az Oidipusz Kolonoszban című műveiben is. A három alkotás azonban a közös témakör és az egyes szereplők azonossága ellenére sem nevezhető trilógiának. Mindhárom tragédiának önálló problémaköre, konfliktusrendszere van, s megírásuk időben is messze esik egymástól.
Arisztotelész Poétika című művében a tragédia kezdetéről azt írja, hogy olyan pontról van szó, „mely nem következik szükségszerűen valamiből, de ami után más következik". Az Antigonénak tehát nem tárgya a teljes mondakör, nem motiválja a konfliktust annak megítélése, hogy a két fivér, Eteoklész és Polüneikész apjuk halála után hogyan egyezett meg az uralkodás módjában, s ki szegte meg a szerződést.
Az Antigoné 1353 sorból álló tragédia, melyet prologosz (a kar első bevonulását megelőző rész), parodosz (a kar bevonuló éneke), 5 epeiszodion (a teljes kardalok közti párbeszédes rész), 5 sztaszimon (álló helyzetben előadott kardal) és exodosz
(a kivonulás, ami után már nincs teljes kardal) tagol. A dráma hagyományos szerkezeti elemeit használva Szophoklész műve a következőképpen épül fel:
Expozíció (prologosz 1-99. sor és parodosz, 100-161. sor): Antigoné elmondja húgának, Iszménének Kreón döntését, mely szerint testvérüket, a városra támadó és a harc során elesett Polüneikészt nem szabad eltemetni. Kéri Iszménét, hogy a parancs ellenére adják meg a végtisztességet bátyjuknak. Iszméné elutasítja a kérést. A kar a háború végét, a győzelem napját üdvözli.
Bonyodalom (1-3. epeiszodion és 1-3. sztaszimon, 162-780. sor): Kreón megerősíti törvényét. Az őr elővezeti Antigonét, aki nem tagadja tettét. Kreón fia, Haimón hiába próbálja jobb belátásra bírni apját, az ragaszkodik a büntetéshez. Iszméné is vállalná a tettet, de Antigoné ridegen elutasítja.
Tetőpont (3. sztaszimon a hozzá kapcsolódó gyászénekkel, 781-882. sor): Antigoné saját sorsán kesereg.
Válság (4. epeiszodion, 4. sztaszimon, 883-987. sor): Kreón döntése végleges, a hősnő búcsúzik életétől, a kar példákat említ a mitológiából Antigoné sorsára.
Késleltetés (5. epeiszodion, 5. sztaszimon, 988-1154. sor): Teiresziász hatására Kreón engedélyezi a temetést és visszavonja a halálos ítéletet.
Katasztrófa (exodosz a hozzá kapcsolódó gyászénekekkel, 1155-1353. sor): Hírmondó számol be a sírnál történtekről: Antigoné öngyilkos lett, Haimón előbb rátámadt apjára, majd leszúrta magát. A hír hallatán Eurüdiké, Kreón felesége öngyilkos lesz. Théba uralkodója a csapások súlya alatt összeomlik.
Az Antigoné kiemelt helyét Szophoklész életművében és a világ drámairodalmában az mutatja, hogy egyike a legtöbbet értelmezett tragédiáknak. A továbbiakban a legelterjedtebb, legismertebb értelmezési lehetőségeket mutatjuk be.
Az Antigoné mint két törvény összeütközésének tragédiája
Hegel német filozófus értelmezése szerint a műben kétféle törvény, elv ütközik össze. Kreón írott törvénye a város, a nagyobb közösség érdekeit védi, hiszen nem lehet ugyanazzal a mércével mérni azt, aki védte, illetve aki támadta a várost: „Így tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok, / A jók jutalma bűnös kézre nem kerül" (207-208.). Antigoné az istenek íratlan törvényét vallja, a család, a kisebb közösség érdekében: „Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő / Lehet, mely engem istenek nem változó / íratlan törvényét áthágni kényszerít. / Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, /
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll" (453-457.).
Hegel Esztétika című művében kifejtett álláspontja értelmében mindkét szereplőnek igaza van a maga által képviselt erkölcsi és világnézeti szemszögből. Közös a két főszereplőben az elvekhez való makacs ragaszkodás, a saját igazába vetett vak hit, a gőg, a hübrisz. A tragédia azért következik be, mert elveinek megsértése nélkül egyik sem képes a másik igazát elfogadni. A német filozófus jól látja, hogy az eszményi állapot a két törvény egybeesése lenne, de az Antigoné nem igazolja az álláspontját, mely szerint a hősnő és Kreón igazsága azonos érvényű és érdekű lenne. Hegel a dialektikát erőlteti rá a tragédiára, s ezért jut a mű világától idegen következtetésre.
A görögség hitvilága és erkölcsi elvei alapján a holtakat el kell temetni. A halott lelke Hadész tulajdona. A hantolatlan test Teiresziász szerint fertőzést okoz („A város ezt a bajt miattad szenvedi, / Mert avval (ti. fertőzéssel) vannak telve mind a szent helyek", 1015-1016.).
A temetetlen ember bolyongásra ítélt lelke árt az élőknek, az §r szerint „úgy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt" (256.). A szereplők közül „Kreón egyetlen szempontból sem tartja érvényesnek a temetésre vonatkozó kötelezettséget. A Kar csak érzékeli, hogy az istenek akarják a temetést [É] Az §r csak homályosan sejti az istenek szándékát [É] Iszméné csak a parancs mindenekfelettiségét nem érzi át [É] Teiresziász, akit nem személyesen érint a kötelezettség, az eszével tudja - Antigonénál
is pontosabban -, hogy miért kívánják az istenek, hogy a szertartás megtörténjék" (Bolonyai Gábor).
Az Antigoné mint kétféle emberkép, értékrend tragédiája
Kreón azt vallja, hogy az ember tetteit, cselekedeteit a haszon, az érdek, a pénz irányítja. Első megszólalásakor a Karvezetőnek már arról szól, hogy az ember a halál lehetőségét is vállalja, ha csöppnyi esélye van az anyagi nyereségre: „Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény, / Saját vesztébe is rohan sok vakmerő" (221-222.). Az emberek a legfőbb értéknek a meggazdagodást tekintik: „Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb / GonoszÉ" (295-296.). A pénzért az ember eladja saját lelkét is, s a kapzsiság csak bajt okoz (326.; 331.). Kreón nemcsak Antigonét, Iszménét és a Kart vádolja azzal, hogy az érdek vezérli tetteikben, hanem a jós Teiresziászt is: „De sok hatalmas ember elbukott, öreg, / Csúfos bukással, mert attól hasznot remélt" (1045- 1046.).
Az Antigoné által hirdetett, önmagának vallott emberkép az önzetlenséget és szeretetet állítja a középpontba: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak" (523.). A két felfogás kibékíthetetlen ellentétben áll egymással.
érnyalja Antigoné és Kreón ellentétét a nemek különbözősége is. Iszméné a prologoszban azzal menti gyávaságát, hogy a nők nem szállhatnak szembe a férfiak akaratával: „Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk. / A férfiakkal nem tudunk megküzdeni" (61-62.). Kreón is természetesnek veszi, hogy csak férfi lehetett, aki megszegte parancsát, hiszen a Szophoklész korabeli Athénban a nők nem voltak teljes jogú állampolgárok: „Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?" (248.) Amikor megtudja, hogy Antigoné volt, aki eltemette Polüneikészt, a sértett férfi gőgje szól belőle: „§ lenne férfi, és nem lennék férfi én, / Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül" (484-485.). Amikor Antigoné a szeretetre hivatkozik, Kreón válasza a férfi és nő közötti társadalmi különbségre utal: „De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr" (525.). Haimónnal folytatott vitájában a legnagyobb bűnnek azt tartja, hogy a város rendjét asszonykéz bontotta meg: „Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, / De asz-szony rabjának ne mondjanak soha!" (679-680.)
Az Antigoné mint politikai dráma
Szophoklész tragédiájában hatalom és erkölcs összeütközését is ábrázolja, s ezzel megteremti a mindenkori politikai dráma modelljét. Kreón a városlakók érdekében korlátozza a közösség tagjainak szabadságát. A testvérháború után létrejövő békét akár a jogok csorbításával is védeni kell. Különösen akkor, ha Thébában még mindig vannak olyan emberek, akik az új király ellen lázítanak („...régóta vannak itt / Oly férfiak, kik ellenem lázítanak" (289-290.). E törekvést a közvéleményt jelképező Kar is támogatja. Antigoné száll szembe csupán a paranccsal, hiszen az sérti az emberi lelkiismeret és szabadság jogát. § mutat rá először arra, hogy a polgárok csupán félelmükben nem emelik föl szavukat Kreón ellen: („Itt is dicsérnének szivük szerint ezek, / Ha félelem nem volna nyelvükön lakat." 504-505.) Haimón már azzal érvel, hogy a nép Antigoné mellé állt, és „siratja már a város ezt a lányt" (593.). § vágja apja szemébe
a zsarnokság igaz vádját: „Nem város az, mi egy ember tulajdona" (737.). Teiresziász már csak megerősíti mindezt: az igazsága mellett eltökélten kiálló Kreón a város bizalmát elvesztve zsarnokká vált. Antigoné pedig csak halálával tudja felmutatni az önkény előtt meg nem hódoló szabadság eszméjét.
Az Antigoné mint sorsdráma
George Steiner amerikai irodalomtörténész szerint a mű konfliktusa nem Antigoné és Kreón között húzódik. A hősnő már első szavaival megmagyarázhatatlanul tragikus sorsára utal: „Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem, / Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után / Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?" (1-3.) Antigoné tehát el nem követett bűnökért vezekel és szenved: „Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam, / Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?" (463-464.) A kar a második sztaszimonban a Labdakidák végzetét idézi fel, ezzel indokolja a címszereplő sorsát. Antigoné előtt két lehetőség áll: elviseli, illetve állandóan menekül végzete elől, mint teszi azt Iszméné, vagy elébe megy tragikus sorsának, így mutatva föl a világot, emberi életeket irányító isteni törvények embertelenségét. A Kreón parancsa elleni lázadás tehát csak lehetőség minderre. Ezt ismeri föl a Kar, amikor értékeli Antigoné tettét: „Bátorságod messze ment, / Diké büszke orma ellen / Mertél törni, gyermekem, /
S most atyád sorsában osztozol" (853-857.). (Diké az igazság istenasszonya.)
A kitartó, az isteni végzettel és emberi törvényekkel is szembeszálló Antigoné, miután teljesítette küldetését, magára marad. A Karnak számot vet mindazzal, amit fájdalmas itthagynia: a szerelemmel, az anyasággal, az élet szépségeivel. A sziklasírba zárva, a fájdalom és szenvedés elől a halálba menekül. Emberi gyengeségében magasztosul fel, bukása mindannyiunk számára átélhető és katartikus élménnyé válik.
Szophoklész Antigoné című tragédiáját Mészöly Dezső és Trencsényi-Waldapfel Imre fordításaiban olvashatjuk. Az idézeteket Trencsényi-Waldapfel munkájából vettük.
SHAKESPEARE
Hamlet
(1600-1601)
Hamlet az egyetlen nagy shakespeare-i hős, aki újra és újra fel- és elismeri mások erkölcsi fölényét. Elsősorban Horatióét. Azért néz másokba és önmagába, hogy valóban felnőjön feladatához. Igazán lenni akar és nem látszani.
(HELLER éGNES)
A drámai alapszituációban már minden későbbi fejlemény csírája megjelenik, a kezdeti feszültséget az emberi viszonyok megváltozásának szükségszerűsége kelti (Bécsy Tamás). Hamlet helyzete már a tragédia elején különösen drámai: apja mintegy két hónapja halott, anyja pedig máris (a korabeli felfogás szerint) vérfertőző házasságban él az elhunyt király testvéröccsével - mellesleg szólva a korona egyenes ágon a királyfit illetné. Mindezt döbbenetessé súlyosbítja a szellemjelenetben sugallt felismerés: orvul elkövetett testvérgyilkosság történt.
Kivel áll szemben Hamlet, a tragédia főhőse? Korántsem csupán a testvérgyilkos trónbitorlóval. A lépésről lépésre feltáruló helyzetkép szerint, végső soron, az egész világ tornyosul ellenségesen a főhős fölé: „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."
Utóbb a kezdő jelenetek jelentéktelennek látszó mozzanatai is fenyegetéssel telítődnek: a fegyveresek katonás őrségváltása, a titokzatos szellem sejtelmes hallgatása.
Az első felvonásban a felszín még nyugodt, de különösen beszédesek a viselkedések. A trónteremben határozott, de „nyájas" szavak állnak szemben a főhős szűkszavú válaszaival, magába fojtott indulataival, óriási feszültségével, csak monológjában körvonalazódó vádjaival („Étörj meg, szívem, mert nem szólhat a száj"). A főkamarás családjában nagy veszélyről árulkodó, rendkívüli óvatosságra oktató intelmek hangzanak el; az érzelmek tilosak, elfojtódnak. A királyi családban anya és fia (Gertrud és Hamlet) kerülik az őszinte beszélgetést, csak a mű derekán találkoznak - akkor is csupán Polonius alattomos mesterkedéséből következően. Az emberi kapcsolatok alapjaikban fertőzöttek. A magatartásokra már az első jelenetektől kezdve gyanakvás, egymásra lesés, rejtőzködés és fortélyos félelem nyomja rá a bélyegét.
A felszín alatt erkölcsi válság feszül. A világ csak „látszik", pedig „valóban" lennie kellene - panaszolja első szavaival, anyjához szólva Hamlet. A szereplők az erkölcsös viselkedés pózait játsszák (mert hiszen azok „játszhatók"). Az etikai alapérték, maga a becsület elvesztette jelentését: „becsületes lenni, ahogy most jár a világ, annyi, mint egynek kétezerből lenni kiszemelve." A becsületet a szépség itt „elváltoztatja", jóllehet ennek még az elképzelése is „valaha paradox volt" (Hamlet mondja Opheliának). Ezzel szemben „a farkcsóválás hasznot terem", és szerepet játszik mindenki, „cukrozott nyelv" jelenik meg a felszínen, „ájtatos arccal, Kegyes gyakorlattal becúkorozzuk Magát az ördögöt" (Polonius fogalmaz így, pont őÉ). Mély kiábrándultságot sejtet Hamletnek Opheliához intézett szemrehányása: „Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat." Az idő „kizökkent", a világrend eltorzult. A főhős őrültséget színlel, szerelmese megőrül és vízbe fullad. Ophelia legutolsó szavaival - Horatio tudósít róla - csak azt ismételgeti: „hamis a világ". Hamlet irtóztatóan keserű szemrehányása saját anyjának: „Mutass erényt, ha nincs is."
A kulcsmondatot a mellékszereplő Marcellus mondja ki: „Rohadt az államgépben valami." (Szállóigévé válva, önállósulva így közismert: „Valami bűzlik Dániában.") „Dánia börtön." Hamletnek ezt a mondatát hallva emlékezetünkbe idéződhet: őröket láttunk legelőször a színpadon. A válság ugyan Dániában tetőzik, Claudius udvarában, de az országhatárokon túl is jelen van: a norvég nemzeti hadsereg - a dán belviszályban a nevető harmadik - jelentéktelen földterületekért vonul háborúba. ?me „a béke s nagy vagyon fekélye" (Hamlet vélekedik így). „Kizökkent az idő"É
A főhős tehát számos külső konfliktus kereszttüzében áll, sőt belső ellentmondásokkal is meg kell vívnia harcát.
Elsődleges feladata, atyja szellemének bosszúparancsa („boszúld meg rút, erőszakos halálát") Claudiusszal állítja szembe, de már ez a kötelesség is csaknem teljesíthetetlennek látszik: a király alattomos, gátlástalan és kegyetlen ellenfél. Alapszinten tehát a Hamlet bosszúdráma.
A hős a bosszúval egyidejűleg az igazság és a becsület érvényének helyreállítására is felszólítást kapott („ne engedd Dánia királyi ágyát Vérbujaságnak átkos fekhelyűl"). Ez a feladat viszont azonnal éles ellentétbe kerül az elsővel: hogyan lehetne véres tettel helyreállítani az erkölcsös világrendet? Elkerülhető-e az újabb morális vétség az apai parancs teljesítésekor? Milyen módon oldható meg a bűnös megbüntetése - újabb vétségek elkövetése vagy előidézése nélkül? Ez a konfliktuscsoport emeli ki Shakespeare művét a bosszúdráma műfajából.
Hamlet ugyanis Wittenbergben tanult, reneszánsz szellemű ifjú, a helsingőri királyi udvar pedig alapvetően etikátlan, a humanizmust megcsúfoló közeg. Hősünk tudni vágyása már az első felvonásban elemi erővel tör fel: „Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem!" - szól rögtön a szellemhez. § pontosan ismeri a reneszánsz embereszményt: „mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!" Maga körül azonban eszményeinek megcsúfolását látja: édesapja halott („ő volt az ember"), a helyét egy satnya külsejű, gátlástalanul törtető „parázna vérnősző barom" bitorolja.
Mindezek ellenére azonnal vállalja a szellemtől kapott feladatot („ha mi oly szegény egy Embertől, aminő Hamlet telik [É], meglesz"). Az igazságos és becsületes tetthez először is meg kell bizonyosodnia Claudius (vagy mások) bűnösségéről, végtére is az ő számára a szellem szavai nem lehetnek mérvadóak. Helyzetének pontos felmérése azonban lehetetlen: nem láthatja át a rá leselkedő konkrét veszélyeket, de nagyon is sejti létüket. Nem mer bízni senkiben; magába zárkózik, álarcot ölt. Rosencrantz és Guildenstern esete, valamint Laertes ellene fordítása igazolja utólag, hogy mennyire jogos volt a félelme. Azt is rögtön sejti, hogy még a tiszta lelkű Opheliát is kijátsszák ellene - eltépi hát a hozzá fűző kötelékeket (kiszakítva szíve egy darabját). Még utoljára őszinte vallomást tesz levelében („téged, ó legjobb! legjobban szeretlek"), de aztán azt is kíméletlenül megtagadja („én nem szerettelek") - a vállalt feladat érdekében is, és hogy szerelmesét a veszélyektől mentse. Utóbb látjuk, hogy hiába. Horatiót sem szándékozik beavatni („Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek élmodni képes"), és csak konkrét tervei megfoganásakor épít rá. úgy érzi, az egész világgal áll szemben.
Miközben az igazság és a megoldás felé vezető lépéseken tépelődik, ki kell kerülnie Claudiusék újabb és újabb cselvetéseit. Kezdeti tehetetlensége saját magát nyomasztja a legjobban. A reneszánsz embereszmény folytonosan jelen van Hamlet tudatában; a „Hercules"-hez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját elsősorban önmagától igényli. Keményen vádolja tehát önmagát: „én, Lágyszívü bárgyu gaz, bujkálok egyre", pedig a színészek érkezéséig valóban meg van kötve a keze, rákényszerül a halogatás taktikája: „nincs abba mód, Hogy én galambepéjü ne legyek." Tettvágya kezdettől nem hiányzik, sőt időnként alig fékezi önmagát („szörnyü tettet bírnék elkövetni [É] de csitt! anyámhoz"). Valamennyi vádpontjára
- gyávaság, indokolatlan tétlenség, „állati feledség", „én vagyok a világ első bohóca" stb. - ellenbizonyítékul épp ő szolgál, számtalan esetben. Azonnal dönt a feladat elvállalásáról („csak parancsod éljen egyedűl Agyam könyvében"), azonnal megtalálja az egyetlen helyes taktikát (az őrültség álarcát: „én csak fölszéllel vagyok bolond"), azonnal a kárpit mögé döf (eltalálva Poloniust), az egyetlen alkalmat megragadva Rosencrantzék ellen fordítja Claudius gyilkos fondorlatát. A zárójelenetben már kiváló harci erényeket is felvonultat, de nagyon sokáig nem léphet fel nyíltan. „A reneszánsz ember [É] át is éli, főleg pedig át is szenvedi társadalma változó világképének erkölcsi-szemléleti zűrzavarát" (Németh G. Béla).
A tudatválság állapotában a személyiség kívülről látja önmagát, mérlegeli a feladatát és a saját lehetőségeit, szembenéz korlátaival - és feloldhatatlan ellentmondásokat talál. A „sok rémes gondolat [É] túlhaladja értelmünk körét". Az „öntudat" (a szándék és a tett közé állva) „Belőlünk mind gyávát csinál". Az ember „előre-hátra tekintő okos ésszel" rendelkező „barom", akit a tudat meg is béníthat („én nem tudom, miért élek"). Az öntudattal élő modern ember még azt is tudja, hogy a világ tényei tőle függetlenül léteznek („nincs a világon se jó, se rossz; gondolkodás teszi azzá"), a gondolkodó ember felelőssége épp ezért mérhetetlen. A Hamlet „egy tudat tragédiája, mely visszatükrözi önmagát" (Szegedy-M. Mihály).
Hamlet királyfi a dráma kezdetére már elvesztette eredendő hitét, naiv optimizmusát: „Egy tű fokát nem ér az életem." „én nem gyönyörködöm az emberben." „Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el az akasztófát?" és a legsajgóbb kiábrándulás oka a szülőanya vétke. Opheliához az utolsó szavai („Eredj kolostorba"
- „Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk"É) az életvereség fájdalmas beismerését jelzik: már csak ezt az egyetlen kiutat képes javasolni szerelmesének. Az emberi léptéket messze meghaladó feladatai miatt már első megjelenésekor az öngyilkosságot fontolgatja („Nyomasztó nékem e világi űzlet!"); „örömest megválna" az életétől (Poloniusnak mondja); ezt a lehetőséget a III. felvonás nagymonológjában fogja előttünk teljesen végiggondolni - ott azonban már érvényre jut reneszánsz szemlélete. A Hamlet a meghasonlott ember tragédiája.
Egyetlen porcikája sem kívánja a hősszerepet („Egy csigaházban ellaknám s végtelen birodalom királyának vélném magamat, csak ne volnának rossz álmaim"). A hatalmas belső küzdelmek során azonban mégis sikerül kialakítania a gondolat és indulat, tett és erkölcs egységét („•, vért kivánj Hát, gondolat!"). Belátja: „Az valódi nagy, Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs; De szalmaszálért is küzd nagyszerűen, Midőn becsűlet, ami fennforog". Horatio sztoikus magatartása erőt adó példa: „férfi vagy, ki a Sors öklözését vagy jutalmait Egyképp fogadtad, [É] ki szenvedélye rabja nem lett soha". Ezt a magatartást kell idővel elsajátítania Hamletnek, gyarlóságai leküzdésével. Sokáig szerepválsággal viaskodik, de a színész ellenpéldája is felrázza: „álom-indulatban, Egy eszményképhez úgy hozzátöri Lelkét [É] s mind semmiért!" „De én, Lágyszívü, bárgyu gaz, bujkálok egyreÉ" Az egyéniség és a szerep, a feladat és a valódi emberi nagyság összefüggésein töpreng a temetőben, a sírokból előkerülő koponyák kapcsán is: „Nagy Sándoré is ilyenné lett a földben?" A Hamlet egyben az identitás drámája is, a szerepválság tragédiája.
A mű számos főmotívuma közül a szerepjátszás a szereplők rendszeréhez is kulcsot szolgáltat. A tragikus hősi szerepet Hamlet királyfi végül is elvállalja és betölti. Milyen szerep adódik a többi figura számára Claudius udvarában, a „látszat" világában?
Rosencrantz és Guildenstern elvtelen szolgalelkek, gerinctelen figurák, nekik nincs gondjuk a szerepükkel. A király első szavára vállalják a besúgói megbízatást, de röviddel később Hamlet könnyűszerrel kiszedi belőlük a titkukat. Pályájuk korábbi szakaszában Hamletnek voltak társai, most a másik oldalon, az udvar tisztviselői ranglétrájának alján állnak, jelentős karrier várományosaiként. A mindenkori hatalom engedelmes kiszolgálói ők, „a királytól pártfogást, jutalmakat és tekintélyt" igyekeznek nyerni. Hősünk fájdalmas szemrehányása („síp" gyanánt „játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét") lepereg Guildensternről. Rosencrantz jellemének szimbóluma
a „szivacs". Bukásuk nem a balszerencséből, hanem épp az erkölcsös világrend felülkerekedéséből következik, „önnön csuszás-mászásuk" miatt - megérdemlik azt.
Laertes egyenes, tiszta jellem, Opheliának őszinte, féltő bátyja, jóhiszemű fiatalember - ő a naiv balek szerepét kényszerül eljátszani. A kiindulóponton szintén Hamlet párhuzama és egyben ellenpontja: őt - Hamlettel ellentétben - a király visszaengedi az egyetemre, Franciaországba. Apja halála utáni harcias fellépése Claudius ellen („Alávaló király! Add vissza atyámat!" -öSzembekötősdit nem játszunk velem!") egy pillanatra hősszerepben tünteti fel, egyben erkölcsi nemességét és egyenességét is újra bizonyítja. A következő pillanatok azonban azt példázzák, hogy mi lesz az egyenes tett és nyílt lázadás következménye Helsingőrben: a körmönfont Claudius játszva megzabolázza és a saját szolgálatába állítja a fiatalember vak indulatait. Laertes nem veszi észre az országos elégedetlenséget, a tömegek indulatát sem, amelyre feltehetőleg sikerrel támaszkodhatna - jellegzetesen elvakult figura. Ophelia elvesztésekor érzett mély gyásza „dagályos indulatban" tör ki. A bajvívásban becstelen eljárásra is rábírható (Párizs és Wittenberg különbsége ez?). Utolsó szavaival azonban felmagasodik, az igazság híve és az író szócsöve lesz; beismeri saját vereségét, annak jogosságát, leleplezi Claudiust, és Hamletet is tisztázza: „En-árulásomért méltán halok. [É] A király az ok, Mindenben a király. [É] Váltsunk, nemes Hamlet, bocsánatot: Atyám halála s az enyém ne szálljon Fejedre, se az enyimre a tied!"
Polonius, a minden hájjal megkent főkamarás ifjúkorában színészkedett („jó színésznek tartottak"). Most ő a király „becsűletes, hű embere" („Egy lelkem, egy hitem van, mindenik Az Istené s kegyes királyomé"), de csak a becstelenségben lehet hű hozzá, az ármányos cselszövésekben lehet a jobbkeze. A mű derekáig ő buzgólkodik a legjobban Hamlettel szemben, bár intelligenciája nem mérhető a főhősével, Hamlet gúnyt is űz belőle (pl. mire hasonlít a felhő: tevére? menyétre? cethalra?). Locsogó, szószátyár kisember („éltében [É] gaz, locska, balgatag"), nem tud nem „mesterkedni". Személyes tragédiáját ő látja a legkevésbé: lelkiismeretes apa kíván lenni - Claudius leghívebb szolgálatában. Az a mechanizmus sodorja el őt, pusztítja el gyermekeit, amelyet erkölcsi fenntartások nélkül, vakon szolgál. Előbb ő hal meg csúfosan, saját kelepcéjében, Hamlet kardjától, aztán a lánya tébolyodottan vízbefúl, Laertesszel pedig a Claudius kiagyalta mérgezés végez. Polonius halála után a simulékonyságban vele is vetekedő Osrick tölti be a vakbuzgó udvaronc szerepét (aki „tán még anyja emlőjével is udvariaskodott [É], mielőtt megszopta volna"). Szolgalelkekben korlátlan a kínálat a zsarnok király udvarában.
Claudius az alapbűn elkövetője, a világ gonoszságának, gátlástalanságának megszemélyesítője. § ugyan a felborult világrendre hivatkozik: „e veszett világban [É] gonoszság félretol jogot", de felmentést nem kaphat. Pragmatikus életvezetése, érdekérvényesítő reálpolitikája, nyílt önzése - maga a világtorzulás, a humanizmus megcsúfolása. Gátlástalan célratörése és politikusi-taktikusi sikerei egy darabig a csúcsra emelik és magason tartják. Még a nép rokonszenvét is képes elnyerni („ki száját vonogatta rá atyám éltében, húsz, negyven, ötven, száz aranyat megád egy-egy arcképéért kicsiben"). Amikor meglátja Hamlet személyében a veszélyes ellenfelet, szinte azonnal összeroppan, és bűntudat tör fel belőle: „•, rút az én bűnöm [É], vérgyilkolás!" A mozgató rugók: „koronám, saját dicsvágyam, és királyném". Megölt testvérével összehasonlítva, Hamlet királyfi szemében - fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt - összehasonlíthatatlanul silányabb, csupán „egy váz király", „ország, uralkodás zsebtolvaja". Végül elveszti a harcot a hőssel szemben.
A női szereplőknek ebben a késő középkori udvarban kicsi a mozgásterük. Gertrudis idősödő asszony, akit már Claudius bűvkörének rabjaként ismerünk meg. A szerelmi mámorban tulajdon fiáról, anyai kötelességeiről is megfeledkezik. A sógora könnyűszerrel elhódíthatta a férjétől („Hiúság, asszony a neved!" - fordítja Arany János; mai szóval hívságot, gyarlóságot mondhatunk). Azt is engedelmesen elfogadja és visszhangozza, hogy fiának Angliába kell mennie („úgy határozák"), anyai ösztöne eltompulván nem is sejti a fiára leselkedő halálos veszélyt. Meg sem fordul a fejében, hogy szót emeljen fia trónutódlási jogáért. Szánalmas, akaratgyenge nő, okkal sodorják el a végkifejlet történései, halála elkerülhetetlen.
Ophelia tiszta, végtelenül jóindulatú és jóhiszemű lény, teljesen ki van szolgáltatva környezete kényének-kedvének, így saját apja mesterkedéseinek is. Zokszó nélkül engedelmeskedik („Elútasítám levelit, s magát El nem fogadtam"), de Hamlet iránti szerelméhez is mindvégig hű marad. A megpróbáltatásokat nem képes elviselni. Halála mélyen megrendítő; elvesztése Hamlet számára a világhoz fűző legfontosabb kötelék elszakadását jelenti, így döntő lökést ad a feladat teljesítésére.
A Hamlet szerkezete nem igazodik a klasszikus művekből megállapított (elsőként a spanyol drámairodalomban normaként ható) ún. hármas egység szabályához, mert Shakespeare célja ebben a művében sem csupán egyetlen központi konfliktus sarkított ábrázolása. Szerzőnk szabadon bánik térrel és idővel, a dráma műfaját az ún. „epikus színház" felé mozdítja el. A Hamlet cselekménye mintegy 7-8 nap eseményeit öleli fel, de köztük kb. két hónapnyi idő is eltelik. A jelenetek a helsingőri vár számos színhelyén játszódnak, a kastély előtti térre és a temetőkertre is kiterjednek.
Maguk a felvonások a párhuzamok és ellentétek bonyolult játékára épülnek. Az első felvonásban a magatartások, törekvések és emberi viszonyok hálóját ismerhetjük meg (de a körülményekre és az előzményekre vonatkozó információkat a későbbi felvonások is tartalmaznak). E rész utolsó jelenetében jut a felszínre az elsődleges konfliktus, ez egyszersmind a bonyodalom kezdete. A második és harmadik felvonás Hamlet és Claudius álcázott lépéseiből, manővereiből szövődik. A színészek érkezése szolgál előre lendítő mozzanatként, az „egérfogó" jelenettel mindketten lelepleződnek ellenfelük szemében. Az imajelenetben teljesülhetne Hamlet bosszúfeladata, de a konfliktus többi eleme még visszatartja a kardját. Polonius megölése, majd a negyedik felvonásban Ophelia halála már a tragikus végkifejlet
szerves része. Az angliai kelepcét elkerülő Hamlet a tetőponton sem magával Claudiusszal kerül közvetlenül szembe, hanem a fortélyosan ellene állított Laertesszel. A tragikus véletlenek sorozatában azonban a megtorlásra is sor kerül. Hamlet sem kerülheti el ugyan sorsát, de a zárszóra érkező Fortinbras megadja neki az erkölcsi elégtételt.
A tragikus hős magasrendű szellemi értékek védelmében és szolgálatában dacol a kívüle álló világgal. Hamlet szembenéz a sorssal, bízik a világrend visszaállítható voltában, a gondviselésben (hisz „egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül"). Sztoikus nyugalommal, saját esendőségével is számolva lép fel a vívópástra. Helytállásának tanúsítását kéri csupán Horatiótól: „Szídd még e rossz világ kínos lehét, Hogy elmondhasd esetem."
Shakespeare tömör, metaforákban és szójátékokban bővelkedő stílusa ebben a drámában különös jelentőséghez jut: a szándékok és gondolatok gyakran bújnak a sza-
vak mögé, a szöveg voltaképp sejtetések és utalások hálója („szó, szó, szó"). A „blank verse" jambikus ritmusát időnként próza váltja fel (pl. az alsó társadalmi rétegek, a sírásók jelenetében, a Rosencrantzot és Guildensternt leleplező párbeszédben, a színészekkel való kötetlen beszélgetésben stb.).
Shakespeare-nek ez a műve a világirodalom számtalan alkotásában él tovább. Hatott például Katona Bánk bánjára, motívumai tovább élnek Dürrenmatt A fizikusok és Mroz«ek Tangó c. darabjában, önálló tragédia kerekedik ki a mellékszereplők sorsából Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című művében.
A szerepvállalás és szerepjátszások tragédiájában Shakespeare magáról a színjátékról is szól: ennek „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."
ZRÍNYI MIKLÓS
Szigeti veszedelem
(1645-1646)
Éaz eposzi történést indító isteni akarat Magyarország bűneinek ostorául küldi a törököt, s erre az erőre csapást mérni, mégpedig történelmi perspektívájú csapást mérni csak az a jövő-értékű hős és az a közösség képes, amelyen belül a jelenre jellemző megosztottság ismeretlen.
(KOVÁCS SÁNDOR IVÁN)
Zrínyi Miklós (1620-1664) elsősorban „bajvívó szablyájával" vívta ki tekintélyét a XVI. századi függetlenségi küzdelmekben. „Pennájával", nevezetesen a Szigeti veszedelem c. eposzával dédapjának, az azonos nevű szigetvári hősnek állított emléket, a barokk korban is legmagasabb rendűnek tartott műfajban. Antik jegyek (a cím: Obsidio Szigetiana, Vergilius, Ovidius követése stb.) és barokk vonások egymást erősítve magasztalják a szigetvári hős kapitánynak és a vár többi védőjének 1566-os hősi helytállását. A költő az Adriai tengernek Syrenaia című, Bécsben megjelenő verseskötetében bocsátotta közre művét 1651-ben, rövidebb költemények társaságában.
„Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt" - szól a segélykérés a mű elején, majd a második énekben olvasható: „igazat kell írnom"; a szerző kimondottan ragaszkodik az epikai hitelhez. Mégsem véletlen, hogy a cselekmény bonyolításában eltér a magyar történeti forrásoktól, és horvát, valamint olasz krónikákat követve a főhős kezének tulajdonította Szulimán halálát. Ez a variáció szolgálta mondanivalóját, költői igazságát.
Az eposzi követelményekhez igazodó első hat strófa után kezdődik a cselekmény. Szulimán szultán - Allecto fúria által felbujtva - a magyarok ellen indul; seregszemlét olvashatunk a török hadakról (1. ének). Közeledik a támadó sereg. Palotán Turi György hősies helytállása, Gyulán Kerecseni László árulása és csúfos bűnhődése mutatja a választási lehetőségeket. Zrínyi imában fordul Istenhez (2.). A siklósi ütközetben Zrínyi sikert arat, a lovasparancsnokot, az „olaj-béget" fogságba ejti (3.). Diadal és gyász a siklósi ütközet után; a hazavonuló sereg szemléje következik (4). Zrínyi előkészületei: lelkesítő beszéd, eskütétel, a várvédők seregszemléje. Zrínyi György útnak indul a királyhoz (5).
Szolimán követe Zrínyinél jár; a válasz az almási ütközet, Deli Vid dicsőségével (6.). Meghal a siklósi hős, Farkasics Péter; a törökre kicsapó sereg nagy pusztítást végez (7.). Az ostromlók haditanácsában széthúzás uralkodik Rusztán, Delimán és Demirhám között (8). Juranics és Radivoj vállalkozása, hogy császári segítséget hoznak, hősi halálukat okozza (9.). Heves ostrom, három oldalról (10.). Epizód: Delimán megöli Rusztánt és elmenekül. Páros viadal a seregek nevében Deli Vid és Demirhám között, török ármánnyal. Zrínyi első kirohanása (11.). Zendülés a török táborban. Delimán és Cumilla szerelmi epizódja után Delimán visszatér, Cumilla meghal (12.). Deli Videt felesége, Borbála menti ki a török kezéből, férfiként harcolva. A magyar diadal tetőpontja: a díván elhatározza a visszavonulást, a postagalamb (a harmadik segélykérés) elfogása azonban végső támadásra biztatja Szulimánt (13.). Második tetőpont: az utolsó ostrom. A pokol lakói is beavatkoznak. Deli Vid és Demirhám egymás kezétől halnak meg (14.).
Megoldás: Zrínyi ötszáz vitézzel kirohan, megöli Delimánt és Szulimánt. Szigetvár elesik, de az angyalok elűzik az ördögöket, a várvédők megdicsőülnek, lelkük a mennybe emelkedik (15.).
A Mindenható a magyarok vallási tévelygése (protestáns hitre térése stb.), széthúzása és egyéb bűnei miatt küldte büntetésül az idegen sereget. Ismerős ez a mozzanat - eredetileg bibliai motívum -: a magyar irodalomban már Rogerius mester siraloméneke is tartalmazza (a tatárjárást követően), a reformáció korában felelevenedik, pl. a nagy hatású Magyari István (Pázmány Péter ellenlábasa) is történetfilozófiája alaptételének állítja. Most katolikus fogantatású eposz épül rá. A bűneinket Allecto kritikus szavai részletezik: „fej nélkül vannak", azaz nincs megfelelő vezetés; nincs „eggyesség" és „nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok"; a magyarok a „leghenyélőbb népek"; „egyik az másikat gyűlölik, mint ebek"; „nincs köztök hadtudó, ha volna is, ezek Az tisztviselőnek soha nem engednek."
Ezzel a vélekedéssel szemben a szigetvári sereg „JÉZUSNAK megszentelt hadnagya" vezetésével, tökéletes fegyelmezettséggel, összefogással állítja meg a hatalmas túlerejű pogány hadat. A keresztény hitért tudatosan vállalják a mártírhalált; előbb Zrínyi ajánlja fel saját életét a feszület előtt, majd az eskütételkor az egész sereg egy emberként követi. Zrínyi lelkesítő szózata szerint a harcot „keresztény szerelmes hazánkért, Urunkért, feleségünkért, gyermekinkért, Magunk tisztességéért és életünkért" vállaljuk.
A magyarok hőstette túlmutat az országhatáron: „Mindenfelől ránk néz az nagy kereszténység". Ezzel a heroikus feladatvállalással az is szemben áll, hogy a széthúzás korántsem csupán magyar sajátosság, Allecto az egész keresztény világról mondja: „Ne félj, hogy segétse senki magyarokat, mert jól esmerem én bolond kaurokat."
A Bécsbe irányított segélykérések valóban rendre válasz nélkül maradnak. Ezzel szemben Borbála, Juranics és Radivoj az önfeláldozó segítségnyújtás ékes példáit adják.
A várvédő Zrínyi nagyságát azzal is növeli a költő, hogy az ellenfelet is felmagasztalja, egy bizonyos pontig. Maga Szulimán („az kinek Európa rettegte szablyáját") „vitézség és okosság", valamint „hadbéli szorgosság" tekintetében a legnagyobb, egyetlen hibája: a szívében lakozó „kegyetlenség".
A hódító sereget az óriási létszám és az „erő" jellemzi („evvel győztük mi meg keresztény világot" - mondja a szultán). Hitszegő voltukat azonban már a gyulai epizód is előre jelzi, a költő egyik reflexiója pedig pontosan kimondja: „Esztelen, ki hiszen az török hitinek". Ugyanakkor a török érvelés („Bizol-é németben, te okos horvát bán, Hogy hamar segitséget küld néked talán?") - a szerző, a XVII. századi politikus-költő-hadvezér saját keserű véleményét is magában hordozza.
A magyarok ábrázolásában mindvégig az eszményítés uralkodik, a törökök viszont fokozatosan elvesztik dicsőségüket. Az erkölcsi diadal a 13. ének 85. strófájában tetőzik: Szulimán „visszamenéséről immár gondolkodik". Zrínyi Szulimánhoz az utolsó szablyavágás előtt már így szól: „Vérszopó szelendek, világnak tolvaja"É A szigetvári hőssel ekkor már egyetlen török sem állhat egy magaslaton, halálát is csak egy távolról kilőtt „jancsár-golyóbis" okozhatja.
Az eposz 15 énekből áll. A költő Zrínyi szakított a hagyományos 24 vagy 12 énekes (szimmetrikus) kompozícióval, feltehetően Ovidius 15 részes Metamorphoses c. alkotása is példaként állhatott előtte. A felépítés mindenképpen barokk sajátosságokat mutat: ellentétes erők bonyolult harcából (két tetőpont után) jön létre végezetül a harmónia.
Eposzi elemek tekintetében az első strófák közvetlenül az antik hagyományokhoz igazodnak, nevezetesen Vergilius Aeneis c. eposza szolgál közvetlen mintául (1-2. versszak). A propozíció Zrínyi személyét körülírja, Szulimánt, az ellenfelet megnevezi és feldicséri. Az invokáció a görög múzsák helyében a „szűz Anyát", Máriát szólítja meg, hiszen a kereszténység mártírjáról szól a mű. A főhős sorsának előre jelzése (anticipáció) először az 5. szakaszban jelentkezik; az olvasó előre látja Zrínyi sorsát, a cselekmény végkifejletét, így figyelme a hős magatartására irányulhat. Deli Vid megálmodja a heroikus feladatra vállalkozó Juranics és Radivoj halálát. Maga Zrínyi is szembenéz saját sorsával, amikor a második ének végén a feszület előtt fohászkodik, és felajánlja földi életét Istennek. Ugyanakkor a Mindenható közli Zrínyivel sorsát és helytállását: „Martyromságot fogsz pogántul szenvedni, Mert az én nevemért fogsz bátran meghalni." Szulimán „vitéz kezeid miát fog meghalni".
Az írói reflexiók számos helyen értelmezik a cselekmény fordulatait. Az enumeráció több helyen is megjelenik; a Szulejmánnal érkező többszázezres hadsereget az első, a magyarokat a negyedik és az ötödik ének mutatja be részletesen.
A szerkezetben Zrínyi nem alkalmazza a szokásos in medias res kezdést, helyette alapos és (a mű egyharmadát kitevő) terjedelmes expozíció olvasható. Látnunk kell ugyanis, hogy milyen körülmények között vállalja, sőt kényszeríti ki a szigetvári hős a várostromot, ezzel a saját vértanúságát, és látnunk kell előre a két sereg nagysága, felszereltsége, főként pedig tudatossága és szellemisége közti különbséget.
Az isteni beavatkozás mintegy közrefogja a történteket. Az eseményeket az indítja el, hogy a Mindenható a magyarok ellen küldi a török sereget, és az zárja, hogy a végső ostromba a pokol erői is bekapcsolódnak a támadók oldalán, de a mennyei seregek is színre lépnek, és a dicső halált vállaló magyar hősöket az égbe emelik. Az eseménysor tehát a reális emberi világban, a földön alakul, de a kezdő és végponton a pokol és a menny is szerepet kap, monumentális keretet alkotva a földi történet köré. A pokol- és mennybéli erők harca csak a legutolsó összecsapásban társulhat az emberek küzdelméhez, addig a magyaroknak önerejükből kell bizonyítaniuk.
A főcselekményt epizódok sora alkotja. A siklósi kalandban Farkasics személyes vitézsége emelkedik ki, a nagy csaták mindig megnevezett hősök személyes tetteiből, párviadalaiból épülnek fel. Az egyéni tulajdonságok néhol egyensúlyt teremtenek a két sereg között (Demirhám és Deli Vid esetében), máskor eleve a magyarok erkölcsi fölényét jelképezik, pl. Delimán, Rusztán bég és Cumilla szerelmi háromszöge a törökök széthúzását, viszályait illusztrálja. A magyarok
közt ellenpontjuk a vitéz Deli Vidnek és hozzá méltó feleségének, Borbálának a példája. Hasonlóképpen példaértékű Juranics és Radivoj elvszerű kitartása, együttes hősi halála.
Külső formai eszközök tekintetében a Szigeti veszedelem kevésbé igazodik az eposz hagyományaihoz. éllandósult jelzős szerkezet (epitheton ornans) ritka, a kevés példák egyike a „jó Zrínyi" kifejezés. (Emlékeztet a „kegyes", azaz istenfélő „pius Aeneas"-ra, Vergilius hősére.) A hexametert a költő a hangsúlyos felező 12-esre cserélte, amely olykor nem is szimmetrikusan oszlik két félsorra (délszláv hatás miatt?). A rímelés
is egyszerű, a bokorrímeket legtöbbször ragrímek alkotják. Zeneiség terén a Szigeti veszedelem nem igazodik a barokk stíluseszményhez, hanem inkább a históriás énekek hagyományait viszi tovább.
Stílusában néhol feltűnik Homérosz hatása (pl. a „rózsásujjú hajnal" képével indít a 8. énekben). Mitologikus elemek is felbukkannak (pl. a sorsot fonó párkák alakja), a végső ostrom barokkos kavalkádjához nagy mértékben hozzájárulnak az istenek és a héroszok (Styx, Furiák, Hárpiák, Briareusok, Tantalus, Atreus, Licaon stb.), a keresztény mitológiával keveredve (Luciper). Zrínyi az utolsó énekben lesz „Szigetnek Hectora", majd „JéZUSNAK megszentelt hadnagya". Zsoltáros-biblikus hang is jelentkezik ("Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket"). Zrínyi beszédében Balassi kifejezései visszhangzanak: „Ez a' hely s ez a vár légyen dicsőségünk, Avagy madár gyomra mi koporsóhelyünk". A kitérő költői hasonlatok („Mint mikor az fölszél"É; „Mint fölyhő szél előtt"É „Mint magas hegyekből leszállott kőszikla"É „Mint fene leopárt, ha elveszti kölykét"É) a barokk körmondat jellegzetes szerkezetében jelennek meg: a mellérendelt hasonlító tagmondatok emelkedő ívű költői sorozata után következik a késleltetett főmondat.
Zrínyi jelmondata: „Sors bona, nihil aliud" (ČJó sors, semmi másÇ). A sorsot el kell fogadni, a szerencsét meg kell becsülni. Sztoikus bölcsesség ez. „Boldog, az ki jóban el nem bízza magát, De kész szüvel várja szerencse forgását"- szól a költői reflexió a siklósi kaland után. Szulimán mondataiban is megjelenik ez az elv: „az vitéz embernek Kell valamit engedni a szerencsének". Cumilla halálát tragikusan balszerencsés véletlen okozza. Farkasics Péter halálát lírai sorok siratják: „O, forgó szerencse, átkozott, kegyetlen!" A halandósága miatt „nyomorult ember" egyetlen lehetősége:
a „vitéz név", a „jó hir-név", a becsületes helytállás. A hősi helytállás méltatása soha nem marad el (pl. jelen van a negyedik, a hetedik és a tizennegyedik énekben). Zrínyi viszont előre tudja, előre vállalja a hősi halált. Ami az ember szemében „szerencse", az voltaképpen Isten rendelése (tizenötödik ének, 19. versszak). Isten látja előre, hogy Zrínyi teljesíteni fogja feladatát („Jól esmerte Isten, hogy hű szolgája volt"), a hős várkapitány pedig kötelessége tudatában tette dolgát. „Szerencse énvelem is gyakorta mulat"- a szerző itt önmagáról is szól.
Az eposz a jövőbe mutató mozzanatokat is tartalmaz. A hős várkapitány helyébe fia, Zrínyi György fog lépni. A várvédő Zrínyi Miklós eszmei végrendelkezése: „Mert kell tenéked is követned engemet, Sokat járnod s fáradnod, veritékezned". Az utolsó (ötsorosra bővített) strófában már nem a főhős, hanem a költő-hadvezér fordul imával a „Vitézek Istenéhez", elődei hős lelkének kegyelméért esdekelve.
A várvédő Zrínyi Miklósnak és katonáinak hőstette - a dédunoka eposzának is köszönhetően - mélyen megőrződött a magyarság tudatában. Jóllehet a „nemzeti eposz" rangot Vörösmarty Zalán futása c. műve elhódította a Szigeti veszedelemtől.
MOLIéRE
Tartuffe
(1664)
Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltűrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünkÉ
(MOLIéRE: ELŐSZÓ A TARTUFFE-HÖZ)
Moliére a Tartuffe-öt 1664-ben, Versailles-ban, az Udvar előtt mutatta be; de érseki követelésre XIV. Lajos betiltotta a darab előadását, és csak hosszú csatározások után, l669-től játszhatták újra. Az első változatban a címszereplő még szerzetesi ruhát hordott, ezt „levetették vele", hogy általánosabb legyen a figura, és mindenfajta képmutató magára vehesse az író vádjait. (Párizs érsekének kiátkozó végzése szerint a Tartuffe „fölöttébb veszedelmes komédia, amely [É] az álszentség kipellengérezésének ürügyén módot ad arra, hogy hasonlóval vádolják - megkülönböztetés nélkül - mindazokat, akik a legszilárdabb hitről tesznek tanúságot, s ily módon kiteszi őket a szabadgondolkodók csúfolódásainak és rágalmainak." Az átdolgozott műben a rezonőr Cléante világossá teszi a valódi és a
látszatvallásosság közti különbségét is: „Neked egykutya, hogy ami szívedre hat, / Képmutatás-e vagy igazi áhitat?" (I.5.). A hiba a „vallás és a vakbuzgalom", a „valóság és a látszat", „az igaz és a talmi" összekeverése
- Moliére csak azt veti el, ha „mesterség a hit és árucikk a vallás".)
A Tartuffe, végleges változatában, 5 felvonásos, a klasszicista szabályoknak és követelményeknek mindenben megfelelő - így verses formájú (páros rímű alexandrinusokban íródott) - komédia.
Még felfedezhető a farce és a commedia dell'arte hatása, Moliére felhasznál csel- és helyzetvígjátéki elemeket; a Tartuffe alapvetően mégis jellemkomédia, tehát a hős saját vonásai - nemcsak belső tulajdonságai, hanem megjelenése, beszédmódja, viselkedése - miatt válik nevetségessé.
Moliére hisz az emberek, erkölcsök javíthatóságában: szerinte a komédia-műfajnak „az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa". A mértéktartás, „a rend" korában bármily mértéktelenség (szenvedély, rögeszme) kártékony hatású, s ezek ostorozása, leleplezése a műfajt is elfogadhatóvá teszi. A klasszicista elméletet, „a tetszés a fő szabály" alapelvet követi Moliére is, de ő plebejusabb, mint tragédiaíró kortársai, nemcsak az Udvarnak és az esztétáknak akar tetszeni: „a színházban a józan észnek nincs külön kijelölt helye, s a jó ízlés szempontjából egyre megy a fél arany és a tizenöt sou [É] nyugodtan rá mernék hagyatkozni a földszint javallására, mert [É] nincs bennük [É] nevetséges finomkodás."
A kitűnő megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliére „alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség vezeti: „sokkal könnyebb nagy érzelmekre csigázni magunkat, mint [É] megragadni azt, ami az emberekben nevetséges [É] aki hősöket fest, azt csinálja, amit akar [É] de annak, aki embereket fest, természet után kell festenie [É] és munkája semmit sem ér, ha nem ismerni rá benne korának embereire."
Az író átveszi ugyan a farce-sablont - a haloványan ábrázolt fiatal szerelmesek a cserfes szolgálók segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek ellenére -, de át is alakítja azt: legfőbb célja egy komikus vagy veszélyes embertípus bemutatása főként azért, hogy felismerjük ezeket a típusokat.
A moliére-i séma-változatban a központi figuráknak vannak ugyan drámai szándékaik (ilyen pl. a gyermekek zsarnoki kiházasítása), de valójában ezek csak eleve hibás jellemük illusztrálását szolgálják. A többi szereplő viszont éppen az erőszakos szándékok megvalósítását szeretné megakadályozni (ezért lesz igyekezetük rokonszenves a befogadóknak). A főalak bemutatása után annak leleplezése válik fontossá, ugyanis a középponti szereplő (családi, társadalmi) helyzete olyan, hogy gyakran már lelepleződésétől megoldódhatnak a konfliktusok - ha nem, akkor még deus ex machina-szerű megoldásokra is szükség van a szerencsés fordulathoz. Moliére persze élettel tölti meg a hagyományos sémát; egyéni tulajdonságokkal is felruházott hősei egyszerre korának jellegzetes figurái és örök emberi típusok.
A Tartuffe zárt rendszerű mű: a színhely végig Orgon párizsi polgár háza, az időtartam egy nap (reggeltől estig), szereplői egy polgári család tagjai. Moliére a valóságból csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek céljához - a főszereplők, így a bűnök leleplezéséhez - szükségesek. (Nem ismert pl. Orgon foglalkozása, családi előélete; bizonytalan Tartuffe származása stb.) Az eseménysor a célra irányuló helyzetek láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek között pergő cselekmény egységét, egyenes vonalát, (a komédiában nem szükségszerű) okozatiságát.
A nyitó nagyjelenetből megismerjük az alapszituációt, a válságban levő család viszonyait. A meglevő apa-gyerek-, anyós-meny-ellentétet tovább mélyíti Tartuffe-ről kialakított ellentétes véleményük (Pernelle-né dicsőíti, Dorine és a gyerekek gyűlölik). A felvonás további jeleneteiben egyre több információt kapunk: a komorna Cléante-nak elemzi, mennyire elvakult a ház ura (közben egy utalásban arról is szó esik, hogy a zavargások idején Orgon a király oldalán állt, 2.). Damis mostohaanyja báty-
ját (!) kéri, járjon közben apjánál Mariane és Valér házasságának ügyében, mert Orgon - ígérete ellenére, valószínűleg Tartuffe befolyásolására - húzza az időt (3.).