Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter Titkos tanítások

2010.06.22

MÜLLER PÉTER, Titkos tanítások
Scannelte Zomex; javította Nemiki 2006. április.
Jonathan Miller
C Müller Péter, 2003
Szerkesztette Müller Péter Sziámi
Olvasószerkesztő Kovács Mária
Borítóterv Bohus Károly
Címlapfotó Both Gábor
Kiadja a Jonathan Miller Kft., 2003
Felelős kiadó a Jonathan Miller Kft. igazgatója
e-mail: jonathanmiller@axelero.hu
Műszaki szerkesztés, nyomdai előkészítés Császár András
Szedés, tördelés Art-is Kft., Szentendre
Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető Vadász József igazgató
ISBN 963 212 3468
* * *
"Ha énekelnél, de a hangod nem bír szárnyalni, mindig jön valaki,
akinek a hangja már szabadabban szól és veled énekel. És ekkor a
te hangod is szárnyalni kezd. Ez a lelkek közötti kapcsolat
titka."
Hasúi mondás
TARTALOM:
Bevezetés
A gondolat hatalma
Egyedül
Milyen lehet a túlvilág?
A szív melege
Akarjuk-e, amit akarunk?
Megértés és megismerés
Rossz valóság
Túlvilági bíróság
A hitről
Lélekjelenlét
Egyszerű asszony
A hatodik faj
A figyelem megszentelése
A megbocsátásról
Másokat elviselni
Inkarnáció
Miért nem emlékszünk előző életeinkre?
Anyák sorsa
Bevezetés
A titokkal, mint minden ember, először gyerekkoromban
találkoztam.
Éjszaka a Kerékgyártó utcai játszótér padján üldögéltem, bámultam
a csillagos eget, és azt gondoltam: Én onnan jöttem! Ott a hazám!
Oda tartozom - itt csak vendég vagyok.
Boldog voltam.
Soha ilyen boldog nem voltam azóta.
Nem arra gondoltam, hogy én valamelyik csillagról érkeztem, hanem
arra, hogy a végtelen sok csillag is valahonnan született,
éppúgy, mint én - nekik én vagyok a "fönt" -, de hogy honnan
jöttek, kiből, miből eredtek, ők sem tudják.
A sok milliárd szikrácska is sejti, hogy valahonnan kipattant -
keresi, hol lakik az Isten, de nem láthatja, mert titok.
Fenséges titok.
Ez a kifejezés akkor jutott az eszembe a padon, nyilván, mert sok
mesét olvastam, de ha kimondom most, hatvan esztendővel később,
még mindig megborzongok.
A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valami
nagyszerű.
Igen, az isteni jelenlétét legjobban a bőrünkön érezzük. A nagy
vers, a nagy színész, a nagy énekes vagy zongoraművész borzongást
kelt; ez az, ami a közepestől megkülönbözteti őket: libabőrös
lesz tőlük a karunk. Lehet egyszerű népdal, gospel, cigánynóta
vagy szimfónia - még egy füttyszóban is benne lehet az isteni.
Olvasni kezdtem, és a könyveket aszerint válogattam, hogy
borzongatnak-e, vagy sem. Ha nem, félretettem őket, mert írójuk
nem tudott a nagy titokról. "Schaudern ist dein bester Tál",
mondta Goethe ugyanezt, vagyis ami az emberben megborzong, az a
legjobb, a legértékesebb benne.
Később megtaláltam élményemre a szakszerű kifejezést: misztérium.
Ez azt jelenti, hogy a titkokat leplek takarják, s ha elindulsz a
fölfedezésükre, sorban tárulnak föl előtted a leplek, egyre
többet tudsz, és egyre jobban tudod - de soha nem jön el a végső
pillanat, amikor eljutsz a legbelső helyre, ahol végre magadhoz
ölelheted a titkok Titkát - mert az mindig beljebb van.
Nemcsak az életünkkel - egy jó könyvvel is így vagyunk.
Ezért lehet a Bibliának akár egyetlen sorát is újra és újra
elolvasni, mert ahogy múlnak az éveid, egyre mélyebb és mélyebb
titkot fedezel fel benne. De ugyanígy vagyunk egy nagy regénnyel,
egy jó drámával vagy egy ihletett zeneművel: befelé végtelenek.
Én ezt a könyvet azoknak írtam, akik, mint én magam, vágynak a
tanításra, és keresik a titkokat.
És akik velem együtt őrzik magukban azt a nemcsak gyermeki, de
örök emberi élményt, hogy maga az utazás a gyönyörű! Félrelibben
egy függöny, megismerünk valamit, fölvillan bennünk a tudás
öröme, aztán látjuk, hogy ez még nem a "végső titok", és megyünk
tovább és tovább.
És az útnak nincs vége - mert, hála istennek, végtelen.
Befelé minden szó végtelen.
És ahogy lefejted a rétegeit, mindig találsz valami mélyebb
értelmet. Isten a feléje utazó vándornak mindig ad valami
gondolatot vagy szépséget, mellyel tudásszomját enyhíti (az igaz
mindig szép is) de ez sohasem elég: a szomjúság tovább tart.
Rájössz, hogy van még beljebb is, és kutatsz tovább.
Végső megfejtés nincs - mert akit keresel: végtelen.
Én most egy ilyen felfedezőútra csallak.
Nem tudtam többet, mint Te - a leplek előttem is csak írás közben
lebbentek fel. Egyik a másik után.
Ezt a bevezetőt utólag fogalmazom; most látom, hogy számos
dologra én is csak írás közben döbbentem rá. Ha nem teszem
tudatossá sejtelmeimet, magam sem ismerem meg mindazt, amiről
olvasni fogsz.
Így aztán együtt haladhatunk az úton - én csak egylépésnyivel
megyek előtted, és fogom a kezedet.
Kiválasztottam azokat a titkokat, amelyek olvasóimmal való
beszélgetések során a legtöbbször kerültek szóba.
A hit, az istenélmény, a megbocsátás, a sors, a magány, az
emberekkel való kapcsolat, a reinkarnáció, a szellemvilág, a
földi születés, a halál, a halhatatlanság, a női és anyai sors, a
gyereknevelés titkait faggatjuk, s főleg azt, hogyan lehet élni a
mai megbomlott világban, melyet az ősi hagyományok a "fény
elsötétedésének" vagy "utolsó időknek" neveznek.
Ha velem jössz, tudnod kell még valamit.
Sorsom meghatározó élménye a szellemhazánkkal való közel negyed
évszázados kapcsolat.
Ott él a Mesterem, aki rendszeresen tanít. Első könyvemben, a
Kígyó és keresztben még szorongva és megrendülten beszéltem
erről. Csakhogy azóta huszonhárom esztendő telt el. Ennyi idő
alatt a csoda is hétköznapivá válik. Megszokottá, sajnos. Ma már
nem az a gondom, hogy beszélhetek-e erről, hanem az, hogy
megőrizzem-e magamban a szüntelen csodálat képességét. Ha ugyanis
valaki megszűnik csodálkozni, az azt jelenti, hogy a lelke
kiszáradt. Sőt, meghalt. A csoda természetes lehet, de hétköznapi
soha.
Minden író az élményeiből él. Az én számomra a szellemvilág léte:
mindennapi tapasztalat. Alapvető létélményem, hogy a szellemvilág
van és segít és tanít. Képzeld el, hogy az én derűs és bölcs
tanítóm, aki hozzám a világon a legközelebb áll: láthatatlan. De
éppolyan valóságos, éppúgy "van", mint földi barátaim.
Az én világomban a lélek: valóság.
A szufi bölcsei azt mondják, hogy két isteni tulajdonság van
bennünk: a Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig
értelmünk fénye, amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja,
de egyetlen pillanatra sem tárja fel a titok legmélyét. Ha most
elindulsz velem, és együtt gondolkodunk, ne feledd, hogy olyan
tenger felszínével, sőt mélyebb rejtélyeivel ismerkedünk meg,
amelynek legmélyebb titkaitól legfeljebb borzongani tudunk, de
megismerni őket sohasem lehet.
Titkos tanítás az, amely egyrészt megfejti a titkot, másrészt
áhítattal meghajol a megfejthetetlen előtt. Két gyönyörűség vár
bennünket: a fény gyönyörűsége, hogy megértjük azt, ami rejtve
van - s a Titok gyönyörűsége, vagyis az ésszel felfoghatatlan
isteni csodálata.
A gondolat hatalma
1.
Kiskoromban volt egy titkos játékom:
Ránéztem egy képre a falon, s arra gondoltam, nagyon erősen:
"Ess le!"
Meg se mozdult.
Úgy véltem, jobb, ha nem az egész képet nézem, hanem csak azt a
szöget a falban, amelyre föl van függesztve.
Figyelmemet leszűkítettem, s tekintetemmel csakis a falba vert
kampósszöget és a kis rézgyűrűt figyeltem, s közben azt
gondoltam:
"Ess le kép!... Olvadj el, gyűrű!... Kampó, hullj ki a falból!"
Később már csakis a leggyengébb pontot, a csillogó rézgyűrűcskét
néztem, s igyekeztem rendkívül erős akarattal és mindenféle más
gondolatoktól zavartalan tudattal csakis arra gondolni, hogy
ennek a képnek pedig le kell esnie a falról! Erősebb vagyok, mint
az ő tehetetlen közönye, erősebb és hatalmasabb az én lelkem,
mint az ő anyagi "realitása"!
A kép meg se mozdult.
Odamentem, s megtapogattam a kampósszöget.
Mintha egy icike-picikét mozdult volna!
Mintha egy kicsit melegebb lenne a gyűrű!
De nem.
A külső realitás mozdíthatatlan volt.
Ekkor finomabb kísérletbe kezdtem.
Anyám jegygyűrűjét egy vékony cérnára lógattam.
Azért vettem egy aranytárgyat, mert valamilyen ostoba könyvben
olvastam, hogy az arany könnyebben "hipnotizálható".
A cérnaszálat fölfüggesztettem a csillárra, s tekintetemmel
megpróbáltam a parányi kis ingát megbillenteni.
Vigyáztam, hogy leheletem, sőt később a fojtott lihegésem ne
zavarja a kísérletet: egy zsebkendőt kötöttem a szám elé, hogyha
megmozdul majd a gyűrű, azt a gondolatom ereje és ne a számból
kitóduló légáramlat mozgassa.
Először három-, majd később kétméternyire álltam a gyűrűtől.
Néha-néha, alig észrevehetően mintha egy-egy millimétert
meglibbent volna az inga... de nem... akármennyire koncentráltam
és gondoltam és akartam és hittem ugyanazt, de olyan erősen, hogy
a szemeim könnybe lábadtak... a gyűrű meg se moccant.
Nem tudom, próbálkoztál-e valaha ilyen titkos mágiával.
A gyerek valamit tud.
Hoz magával valami titokzatos tudást arról, hogy ez a megfagyott
valóság itt körülötte pusztán a gondolatok erejével
befolyásolható.
Mindannyiunkban szunnyad egy kis Harry Potter, és aki jól
öregszik, ezt később sem felejti el.
Barátaim például nem tárgyakat, hanem lányokat igyekeztek
elvarázsolni.
Azt mondták, ha sokáig nézik hátulról a tarkójukat, azzal a
rendíthetetlen gondolati paranccsal, hogy "Szeress belém!...
szeress belém!"... a lány előbb-utóbb, számára sem világos okból,
egyszerre csak zavarosan kezd viselkedni; először kedvesebb lesz,
aztán mosolyog, aztán elbizonytalanodik, majd zavart lesz... s
végül odajön hozzánk, de nem úgy, mint máskor, hanem
tehetetlenül, kiszolgáltatottan és erőtlenül lógó karokkal, ránk
bámul vágyódva és furán, talán lehunyja szemeit, s várja, hogy
csókoljuk meg. Ilyenkor - mondták a kiskomáim - nem szabad
azonnal megcsókolni őt, mert akkor vége a varázslatnak. Hagyni
kell, hogy a lány ebben a számára is érthetetlen állapotban
sokáig maradjon meg. Közönyösen, hidegen, sőt elutasítóan kell
viselkedni vele, mert - ahogy a Pingiczer Csibu nevű barátom
magyarázta - ha rájön a lány, hogy te vagy a varázsló, fölébred,
és azonnal kiábrándul belőled. Hagyni kell - mondta a Pingiczer -
, hogy a lány "főjön a saját levében".
Ez a Pingiczer még azt is tanácsolta, hogy a lánynak nem a
tarkóját, hanem a homloka közepét kell fixálni, mert ott van a
"harmadik szeme" - vagyis az a varázsszeme, amelyet el kell
bűvölnünk.
Mondanom sem kell, hogy az én Pingiczer barátom sokáig
szerencsétlen volt a lányokkal - egyetlen épkézláb kapcsolata nem
volt, miközben Szőke Pista, az osztály jóképű focistája hetente
váltogatta szerelmeit, közöttük azokat is, akiket Pingiczer
hipnotizált, pedig a Szőke nem nézte sem a tarkójukat, sem a
"harmadik szemüket", sőt gyakran rá sem nézett a lányokra, ők
mégis jöttek utána, mert a Szőke tudott valami sokkal nagyobb
titkot, mint az én barátom: áradt belőle valami, ami vonzotta a
nőket - szegény Pingiczerből pedig, hiába minden mágia, hiányzott
ez a rejtélyes erő, s ezért állandóan vesztes maradt.
(Erről a két emberről tanulságos novellát lehetne írni. Mert
később, sok-sok év múlva az történt, hogy a Pingiczernek boldog
házassága lett, aranyos duci felesége és három gyereke - míg
Szőke Pista sok válás után ma is egyedül él, és többfelé fizet
gyerektartást. Vagyis mindkét fiú életében mégiscsak volt egy-egy
pont, ahol működött a "varázslat", és volt, ahol nem: Szőke Pista
tudott szerelmeket, kalandokat varázsolni, de jó házasságot nem.
Pingiczer Csibu pedig sikertelen bűvészinasnak bizonyult a
szerelmek terén, de győztes mágus lett annál az egy nőnél, aki a
felesége lett... vagyis egyetlenegy gondolata, a számára
legdöntőbb mégis valóra vált, s ez a jó házasság gondolata volt.)
2.
A gondolat hatalma nem csupán gyermekkori emlék, hanem az
emberiség őstudása.
A gondolat teremtő hatalma minden vallásnak, művészetnek, sőt
tudománynak is az alapállása: minden, ami lesz, először gondolat.
A teremtés is így állt elő, a Logoszból, amely "kezdetben vala
Istenben, s Isten vala a Logosz".
Igen, ha a megszokott módon fölosztjuk a világot szellemre, erőre
s anyagra, vagyis - nevezzük így - Információra, Energiára s
Anyagi Formavilágra, teljesen nyilvánvaló, hogy ami mindent
megelőz, és irányítja az energiát, és formálja az anyagot, az
csakis az információ lehet.
Minél "finomabb" egy princípium, annál hatékonyabb.
Hogy valami mivé lesz, itt dől el, a láthatatlan gondolatok
szintjén.
Első a gondolat.
Az energia örvényei követik az információ parancsát, ahogy az
anyag követi az energia utasítását - a megvalósulás utolsó, sűrű
és tapintható fázisában már ez lesz a számunkra érzékelhető,
megfogható "valóság". Amely a láthatatlan energiavilágból és a
még finomabb gondolati világból sokféle transzformáción keresztül
mintegy "leszáll" és sűrűvé fagy.
Mindez ma már nem csupán a metafizika, de a fizika tudományos
alapvetése is.
Amikor Einstein azt mondja, hogy a világ, amelyet kutat, egy
"Tökéletes Intelligencia" műve, ugyanazt mondja, mint a Tóra vagy
a Védák.
És bármit tesz a mai tudomány, amely a megvalósító, hogy úgy
mondjam "mágikus" hatalmát elsősorban a technikában érvényesíti,
első lépése mindig a gondolat, a törvényszerűség, az elvont
matematikai alap.
Bármit is alkotott az ember - a gondolatból indult ki. És ebben
az isteni teremtés műveletét ismétli, ahol "az Ige testté válik"
- vagyis a gondolat, a láthatatlan elv és minta formálja s
alakítja az anyagi valóságot.
3.
Meséink, legendáink teli vannak varázslatokkal.
A magasról érkezett hősök vagy az istenközelből született
küldöttek mind varázshatalommal rendelkeztek. Még a mély
metafizikai bázison nyugvó jóga művelői is rendelkeztek - s talán
a mai napig is rendelkeznek - sziddhikkel, vagyis csodás
varázserővel, bár tudják, hogy ez a meditációnak nem célja,
csupán vadhajtása, s ezzel az erővel a jógi nem él.
A Kelet "csodái" Patanjali szerint nem csodák, hanem az
elmélyüléssel járó képességek természetes megnyilvánulásai.
De főleg a gyermekeket izgatja a varázslat, s minél inkább
megőrizzük gyermekségünk első rácsodálkozását a világra, lelkünk
mélyén annál kevésbé mondunk le arról, hogy a kemény, rideg,
közönyös és tehetetlen valóságot valahogy igenis befolyásolni
tudjuk!
A vallás elválaszthatatlan a csodától.
És itt nemcsak a csodás tettekről és legendás eseményekről van
szó, hanem az imádságról is.
Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát.
Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen
törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a
súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai,
reményei és vágyai megvalósulásában.
Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A
kegyelem pedig - ebben a kőkemény törvényvilágban - csoda.
Kiszabadítás az anyagvilág kérlelhetetlen fogságából.
Vagy más kifejezéssel: a karma-terhek enyhítése.
És ezen a ponton - bár még korai - el kell mondanom valamit.
Később majd visszatérek rá, egyelőre csak lebegjen itt a
levegőben minden támaszték nélkül egy alapvető gondolat:
Spirituális ember az, aki meg van győződve a lélek
varázshatalmáról.
Ezt a bizonyosságát - amelyet néha "hitnek" nevez - semmiféle
józanság, "realitás", semmiféle racionális érvrendszer és főleg
materialista kordivat elvenni tőle nem tudja.
Még akkor sem, ha a kép nem esik le a falról.
4.
Gyerekként tudunk valami titkot, amit később elfelejtünk.
Erre pontosan emlékszem, s ha maradt benned még valami a
gyermekségedből, te is emlékszel rá.
A titok két részből áll.
Az első az értetlenség élménye.
"Miért nem lesz úgy, ahogy szeretném? Miért ilyen nehéz és lassú
és körülményes itt minden? Miért nincs itt azonnal a mama, ha
hívom? Miért kell ennyit bömbölni, míg megszabadulok a
fájdalomtól? Miért kell ilyen lassan kielégülnöm? Miért van az,
hogy akarok valamit, és nem történik meg?"
Ez az első élmény.
A második már a tanulás fázisa.
"Mit kell tennem, hogy úgy történjen, ahogy akarom? Mit kell
tennem, hogy amit szeretnék, az megvalósuljon, amire gondolok,
megtörténjen, amire vágyók, azt elérjem?"
Az első csodálkozó és bömbölő benyomás az anyagba zuhant lélek
értetlenségét tükrözi.
Hová kerültem?
Mibe merültem el?
Miért nem működik ez a világ? Mint egy szárnyaszegett madár
mozgatom az izmaimat, de nincsen repülés.
Mi történt?
A második pedig már a tájékozódásnak, az alkalmazkodásnak, a
tanulásnak és az azonosulásnak szinte halálig tartó folyamata.
Ha már ilyen a világom, hogyan tudom én ezt manipulálni? Hogyan
érem el vágyaimat? Hogyan érvényesítem akaratomat?
Hogyan valósítom meg az álmaimat, a terveimet?
A nehézség pedig ott van, hogy az anyagvilág az ember igazi
lényének nem a hazája.
Itt vendégségben vagyunk, küldetésben, sorsban, halandó életbe
bonyolódva, s egy - itteni fogalmak szerinti - tér- időbe zárva,
de ahonnan jöttünk, ott nincs se Tér se Idő, csak
intenzitáscsökkenés és - növekedés, nincs múlandóság, nincs
húsból való "sűrű" test, és főleg nincs ez a tehetetlen
lelassulás és nehézség, mert ott minden, amit az ember elgondol,
nem lesz, hanem van. Ha valahol ott akar lenni, azonnal ott van,
még akkor is, ha ez itt a Földön irdatlan távolságnak tűnik.
A szellemvilágban a Gondolat éppolyan elsődleges és nyilvánvaló
valóság, mint itt, a földi világban a test és az anyag.
Amit gondolsz, van.
Nem kell hozzá idő, mert idő nincs is: a megtermékenyítés és
születés között nem telik el kilenc keserves hónap.
Érzéseid azonnal látszanak.
S ami itt a Földön ritkán tapasztalható telepátia, ott a szellemi
kapcsolatok anyanyelve: bárhol, bármikor "ott" lehetsz, és
nemcsak érzéseidet, de a gondolatodat sem tudod elrejteni, mert
azonnal látszanak.
Nem úgy, mint a Földön, ahol a látszat eltakarhatja a valóságot,
hanem maga a valóság látszik, s ezért például, amíg egy hazugság
lelepleződése itt a földi világban néha éveket vesz igénybe, sőt
gyakran sohasem történik meg, a szellemvilágban azonnal
nyilvánvaló, mert maga a gondolat látszik.
A gondolat látszik, és az érzés érezhető - nem kell
hazugságvizsgáló gép.
A földön más, a föntihez képest roppant lefokozott törvényvilág
működik, mégpedig kemény, szigorú és felrúghatatlan
játékszabályokkal. Az Egyetemes Törvény: egy. De sokféle szintje
s főleg önátélési szintje van; nem mindegy például, hogy,
mondjuk, egy vízmolekula a pára-világ, a folyékony világ vagy
éppenséggel a kemény jégvilág lakója.
Nyilván a fürge vízcseppecske is megdöbben, ha megfagy.
Főleg, ha volt már valaha szabadon lebegő párafelhő az égen, és
azt tapasztalta, hogy nincs helyhez kötve: repülni tud, s csak a
szeleknek kell engedelmeskednie.
A jég számára a pára érthetetlen varázsvilágban él. Pedig nemcsak
édestestvére, de ugyanaz, mint ő: H2O, csak más világtörvények
vonatkoznak rá.
Még a tudomány is különválasztja az aerodinamikát, a
hidrodinamikát és a szilárd testek mechanikáját, de most képzeld
el, hogy ezek nem csupán különféle halmazállapotok, hanem
világok, amelyekben nemcsak laknod kell, de azonosulni is a
valóságukkal.
Egy jégkockának, ha olvadni kezd, lehet, hogy halálfélelme van. S
főleg a víznek, ha fölforr, és azt hiszi, hogy ha elpárolog
"semmivé válik".
Sok világ van és minden világnak más a valósága.
Ahonnan jöttünk - a szellemhazánkban -, ott a gondolat hatalma
éppolyan nyilvánvaló, mint itt a Földön a gravitációé.
A sűrű, tér-idő világban azonban ez a teremtő Erő - éppen, mert
időbe lép - lelassul. Legalábbis számunkra. Lomha lesz, mégpedig
rendszerint olyannyira, hogy az ok és okozat messze távolodik
egymástól - mire egy gondolatunk megszületik és nagy nehezen
anyaggá sűrűsödik, nem is emlékszünk rá, hogy ez a mi szellemi
gyermekünk.
Elfelejtjük, hogy valaha mi termékenyítettük meg ezt a lomhán
dúsuló, lassan formálódó anya-anyag természetet.
Az elfelejtés pedig azt jelenti, hogy tudatunk alá kerül.
Nem emlékszünk rá - de attól még van.
Igazi tudásunk elsüllyedt kincsként hever lelkünk tengermélyén -
hajónk felszíni navigálásához nincs szükség rá, sőt csak zavarna
ez a mindentudás - elsősorban azért, mert más a felszín és más a
mélység törvény világa.
És amikor valamit nem tudunk - mivel a szellem gyermekei vagyunk,
s képtelenek vagyunk értetlenségben élni - rendszerint kitalálunk
valami "racionális" magyarázatot. Így például, mivel fogalmunk
sincs, hogy lelkünk milyen "mágikus" módon vezérli testünk
valamennyi sejtjét s külön-külön a szerveinket is - mert mindezt
tudattalanul teszi, vagy más szóval, "ösztönösen" -, nem azt
mondjuk, hogy egy betegséget előidéztünk magunkban, hanem azt,
hogy megkaptuk másoktól, vagy meghibásodott egy-egy alkatrészünk,
mint egy motorbiciklinek.
De ez már a felnőtt varázslata - én most a gyerek titkáról akarok
beszélni.
A gyereknek igaza van.
Van varázsige, varázslat, mágia!
Van hatalma a gondolatnak!
Csak itt, ebben a sűrű anyagvilágban ez másképp működik.
Ez az, amit a kisgyereknek nem könnyű elfogadni, hogy ebben a
földi emigrációban nem úgy működnek a törvények, mint a szellemi
hazájában.
Az a lassú tanulási folyamat, amelyen a testté vált emberke
átmegy, egyrészt arról szól, hogy hazáját elfelejti, másrészt
pedig arról, hogy ebbe az új, sűrű és tehetetlen "valóságba"
beletanul, megszokja és megtanulja jól-rosszul manipulálni.
A felejtés azonban sohasem teljes.
A hazáról nem lehet megfeledkezni.
Az emlékekből - a már homályosuló emlékekből - született az
emberlét két legnagyobb csodája, a vallás és a művészet.
Mindkettőt a szellemhazára való emlékezet élteti.
Praktikus haszna a földi életben egyiknek sincs. Nem lehet velük
gépeket hajtani, világítani, termelni, vadászni, főzni, meleg
ruhát készíteni. És mégis, az ember még a barlangja falát is
kifestette, és előbb tudott imádkozni, oltárt és szent tüzet
csinálni, mint házakat építeni.
Ebben a csodátlan, nehézkes és elmúlással küszködő világban a
vallás és a művészet hordozta az ember magas származásának
emlékét: azt, hogy szellemi, hogy halhatatlan, hogy a földi
életén túl magasabb törvényvilágok vannak, hogy élete nem
vegetálás, hanem isteni küldetés - hogy a szépségnek, az
igazságnak, az értelemnek és főleg a szeretetnek nagyobb
jelentősége van, mint bármilyen anyagi gondnak.
Oltár nélkül nem létezett emberi otthon. Ahogy áldozat nélkül nem
létezett étkezés, és imádság nélkül nem létezett semmi. S ha
vándorolni kényszerültünk, a pusztába is vittük magunkkal az
isten jelképét, a törvényt és az emberi élet végső értelméről
való tudást.
Sajnos "megöregedtünk".
Meghalt bennünk a gyermek.
Szellemhazánkat elfelejtettük, üzeneteit nem halljuk, vagy csak
nagyon ritkán és hamisan.
Megöregedtünk, és nem jól.
Alomtalanok lettünk. Mágusok helyett csaló bűvészek.
Mutatványaink néha látványosak, de nem bírják az időt.
Pedig eredetileg azért hoztunk létre műveket, azért írtunk,
zenéltünk és festettünk képeket, azért tanítottunk és
prófétáltunk, hogy a világot átvarázsoljuk.
Nem sikerült.
5.
Csoda pedig van!
Mindennap, minden órában.
A gyereknek igaza van: a gondolat teremtő ereje határtalan.
A kérdés csak az: mi az a "gondolat"?
Az előbb a technomágiáról beszéltem.
Nos, leverni egy képet a falról, pusztán gondolattal ma már nem
nagy kunszt. Nemcsak csúzlival, nyíllal, puskával, de láthatatlan
sugarakkal is. Meg is lehet szüntetni a képet és a szöget is. A
falat is meg lehet szüntetni, a házat is, a várost is, ahol a ház
áll. Méghozzá sok ezer kilométer távolságból is. Nemcsak a
földről, az űrből is. Nem is kell mereven bámulnom a képet:
egyszerűen csak be kell adni a koordinátáit egy műholdnak vagy
egy pilóta nélküli gépnek, az elindít egy távoli rakétát vagy egy
láthatatlan lézersugarat - a gépek egymás között elintézik a
"varázslatot", anélkül hogy könnybe lábadna a szemem, anélkül
hogy órákon át azt mormolnám magamban összeszorított fogakkal,
hogy: "Ess le!... Ess le!... Ess le, kép!"
És a kép leesik, és a ház összeomlik, és a város minden lakójával
egyetemben eltűnik a Föld színéről.
Volt rá példa elég.
A tudomány rájött arra, hogy az "Ess le, kép!" gondolatát hogyan
kell realizálni.
A megvalósítás stációin nem akarok végigmenni. Lényege, hogy a
gyermek fokozatosan fölismerte új világának törvényszerűségeit, s
megtanulta azokat saját akarata szerint manipulálni.
Ma már ebben a sűrű anyagvilágban is létezik mindaz, amire a
gyermek csak emlékezett. Van távolba látás, távolba hatás,
távolba hallás, egyetlen ember egyszerre sok helyen tud jelen
lenni, vagyis meg tudja sokszorozni magát. Képe sok százmillió
lakásban egyszerre tud jelen lenni s beszélni. Az erőt anyaggá,
az anyagot erővé tudja változtatni. S ahogy a lélek és a
kollektív lélek tárolja az emlékeket, mindezt a gép is tudja: a
képet s a háromdimenziós valóságot rezgésekké lehet alakítani, s
így a jelekké sűrített életet éppúgy konzerválni lehet, ahogy a
hindu hagyomány megsemmisíthetetlen "akasha-krónikája" sűríti
magában nemcsak az emberiség, de az egész teremtés emlékezetét.
Azt, hogy egy jel miféle titkokat sűríthet magába, valaha csak az
ezotéria tudta.
Ma ez már mindennapi tapasztalat.
Egyetlen "kódban" világok vannak.
Elő lehet hívni a múltat, s újra megnézni - mintha most történne.
Nem akarom részletezni; a huszonegyedik század embere már
manipulálni tudja az anyagvilágban mindazt, ami a szellemhazában
örökké működik - a "gyermeknek", mire felnőtt, sikerült emlékeit
megvalósítania: a föld a technika révén varázsvilággá vált.
A gondolat tehát - ha sok időbe telt is - megvalósult.
Thomas Mann egyszer azt mondta az újkor egyik legnagyobb
tudósáról, Albert Einsteinről, hogy "gyermekszeme" van.
Igen, egyike ő azoknak a gyerekeknek, akik sokáig nézték a képet
a falon, s rájöttek arra, hogyan lehet a gondolatot fizikai
valósággá váltani.
6.
És most érkeztünk a lényeghez.
Bármin gondolkodunk, az nem egyéb, mint a középpont felé tett
utazás.
Sokféle réteget, látszatot, részigazságot kell lehántanunk, míg
elérkezünk egy kérdés meztelen szívéhez.
Mi most a Gondolat hatalmáról meditálunk.
Nos, ha most újra fölidézem gyerekkorom titkos játékát, az "Ess
le kép!... Ess le kép!" mágikus szertartását, s megnézem jobban
gyermeki lelkületem rejtett szándékát, találok magamban valamit,
ami nem is olyan gyermeki, s főleg nem is ártatlan játszadozás.
Egyrészt valóban szellemhazám szabadságát akartam rákényszeríteni
a nehézkes új valóságra.
Csakhogy volt az akaratomnak sajnos egy másik, sötét motívuma is.
Egy mélyebben fekvő, bevallatlan és letagadott szenvedélye:
Hatalmat akartam!
Hatalmat a lomha anyagvilág fölött.
Igámba akartam hajtani, szolgálatra késztetni, uralni, zsarnoki
módon kényemre-kedvemre.
Igen, gondolatom mélyén a hatalom akarása volt.
A varázsló korlátlan hatalmát akartam érvényesíteni a lomha anyag
felett.
Gyermeki szívemben a nagy ego, a sátáni lázadás szólalt meg, és
mindenható uralmat követelt.
S mivel minden erős gondolat és szenvedély megvalósul,
természetesen ez is anyaggá vált.
S ezért a technomágia nemcsak a kényelmet, az életterhek
könnyítését szolgálja, nemcsak a "Hipp-hopp ott legyek!"
varázslatát, nemcsak a gombnyomásos világháló összekötöttségét,
nemcsak fényt ad a sötétben és meleget a lakásban és "hipp-hopp"
Holdra szállást... de "hipp-hopp" gombnyomásra romba dönthetek
egy várost, füstté tehetek sok millió embert, "hipp-hopp" uralmam
alá hajthatom a másik embert, a másik népet, az egész világot...
sőt, ma már "hipp-hopp" megsemmisíthetem az egész emberi
civilizációt.
Az "Ess le, kép!" gondolata sajnos ide is vezet.
Megvalósult.
S most el kell számolni vele.
A hagyomány szerint minden belülről indul, s mindennek, ami
létrejön, gondolatunk a nemző apja.
Gondolat alatt itt persze nem azt értem, ami kapkodó elménkben
néha felvillan s időnként "eszünkbe" jut, hanem lényünknek, egész
mélyvalóságunknak a gondolatát, amelyben vágyaink, szenvedélyeink
éppúgy benne vannak, mint a már kisebb energiatöltésű racionális,
felszíni elveink, szándékaink is.
Hogy lelkünkben hol lakik a Varázsló, nem tudni, de bűvészetének
"front-vonala" a tudat és tudattalan határán van. Lélektanilag
ugyanis itt van az az átváltási sáv, amely a láthatatlan szellemi
(energia-) világot összeköti a földi (anyagi) világgal.
Innen tud a gondolat tetté, az energia anyaggá és a vágy sorssá
alakulni.
De hogy melyik gondolatunk, vágyunk és hit-energiánk válik
valósággá a sok közül, arra csak azt tudom mondani: a legerősebb.
Mindig a legerősebb!
Ahogy százmillió ondósejtből végül is a legélettelibb csapódik a
petesejtbe és teremt benne új életet, gondolataink közül is a
legerősebb lesz mindig a győztes.
A sorsteremtő gondolatcsírák a mélyből indulnak.
De hogy melyik győz végül is a sok közül?
Füst Milán azt mondja: "A legerősebb szenvedély dönti el."
Ez igaz.
A gond ott van, hogy ezt a "legerősebb szenvedélyt" nemigen
ismerjük magunkban.
Utólag derül ki, mi volt az, amikor már életté, sorssá vált.
Amikor már létrejött a varázslat.
Ezért érdemes először nem a lelkünket, hanem az életünket
vizsgálni.
Itt ugyanis már szemmel látható, hogy mit "varázsoltunk"
magunknak.
Nézd meg, hogyan élsz, kivel élsz, mi történik veled, milyen
mesévé szövődött az életed, s milyen szereplőkkel - s ebből
visszakövetkeztethetsz a Varázslódra.
Drámaírói tapasztalatom, hogy egy színpadi hős lelkét nem abból
ismerem meg, amit mond magáról, vagy amit mások mondanak róla,
hanem mindig abból a meséből, amelyet maga köré idéz. A
cselekedeteiből. A történetből, amit él.
Mert életünket nem csupán passzívan éljük, hanem aktívan
előidézzük.
Élni csodálatos mutatvány.
De a nyulat, amit a cilinderben találunk, mi magunk tettük bele.
Akkor is, ha nem emlékszünk rá.
Akkor is, ha kiderül róla, hogy nem nyúl, hanem szörnyeteg.
7.
A gondolatnak nem ereje, hanem hatalma van.
A lényeglátó magyar nyelv egyetlen szava mindent tud.
"Hatalma" annak van, ami "hat", "hatos".
Csak ami hat, annak lesz hatalma, mert hatni tud: hatást tud
előidézni.
Hatni valakire - akár egy falon függő képre is -, azt jelenti,
hogy a hatalmamba akarom keríteni.
Minden őshagyomány tud a mágiáról, s főleg arról, hogy ez nemcsak
az élet, de az egész világteremtés alapelve.
Minden - a világ is - mágikus módon jött létre.
Kérdés csak egy van - és ezt a kérdést, most, a világválság
roppant előrehaladott szakaszában már nem lehet elég hangosan
mondani, s eléggé nagy betűkkel fölírni, nem is egy könyvbe,
hanem az égre, hogy mindenki jól lássa:
"KIT SZOLGÁLSZ?"
Önmagadat, vagy a Mindenséget?
Én-akaratodat, vagy az Istent?
Önzésedet, vagy a szeretet szellemét?
Különváltságod gőgjét, vagy az egységet?
Ne hidd, hogy a hatás mindig lassú.
Van gyorsan ható, hathatós Hatalom is.
Megváltozott tudatállapotokban általában felgyorsulnak a
folyamatok. Az agykontrolltól kezdve a tibeti, indiai, kínai
jógáig tudunk ezekről a "sziddhikről" amelyek a megvalósulás
folyamatát siettethetik.
A hagyomány azonban ezzel óvatosan él - ha él vele egyáltalán.
Ma, a technomágia "fénykorában" már jól látjuk, miért.
A hatalom az ember legnagyobb kísértése, s aki ebbe belebukik,
nemcsak önmagát, de az egész világát magával rántja.
Jézus sokakat meggyógyított, kenyeret, bort varázsolt, még vízen
is járt - de amikor azt mondták neki, ha mindenható vagy, gyere
le a keresztről, nem jött le.
Pedig megtehette volna.
De nem tette meg.
Úgy döntött, hogy benne marad a szenvedésteli sorsában.
Végigéli a gyötrelmeit, s meghalja a halálát.
Mert ahogy élete során mindig, a halála pillanatában sem
felejtette el, hogy hová tartozik.
Nem felejtette el, hogy kihez tartozik, és hogy mi a vállalt
sorsa.
Amíg ezt nem értjük, nem értjük sem magunkat, sem az életünket.
Nem lehet valódi életcélunk.
Addig nem tudunk mélyen gondolkodni sem.
Mert a legmélyebb, leghatalmasabb gondolat nem az önmegmentés
kétségbeesett ösztöne, nem is a világ átvarázsolása, nem a
hatalom, hanem az a másik, egyetlen igaz gondolat, amely ott
tartja az embert a keresztjén és a sorsát, bármilyen nehéz is,
hűségesen végigcsináltatja vele.
Ezt a legmélyebb és leghatalmasabb gondolatot úgy hívják, hogy
szeretet.
A szeretet mágiájával egy egész világot boldoggá lehet tenni, de
nem lehet vele varrógépet hajtani, villanyt gyújtani, még egy
képszöget sem lehet kilökni vele a falból.
Ha az ember szeret, az azt jelenti, hogy a hatalmáról lemondott.
Egyedül
A legnehezebb színpadi pillanat: a monológ.
A hős egyedül marad.
Nincs mellette senki.
Sem barát, sem ellenség, sem férj, sem feleség, sem gyermek, sem
ismerős, sem idegen, semmiféle társ; egyedül van, mint a magános
csillag, amelynek nincs se napja, se holdja, nem tartozik
semmihez - nincs más, csakő... vagyis csak én... én... Én...
Én...
Egyedül.
"Most magam vagyok" - mondja Hamlet.
És beszél, beszél...
Kinek? Önmagának?
Istennek?
Egy elképzelt másiknak, akit csak azért teremt saját lelkének
álomanyagából, hogy legyen végre kihez beszélnie?
Ki tudja?
Ha lakik a lelkűnkben valaki, aki kétségbeesetten beszélni akar,
miért ne lenne ott valaki más is, aki meghallgatja?
Vagy mégsincs senki?
Csak a beszélő vagyok én, a hallgató nem?
Lehet. Hiszen milyen jólesik beszélni, beszélni, beszélni...
kimondani végre az érzéseinket, gondolatainkat, kimondani, ami
lelkünket nyomja! És milyen keserves mindezt meghallgatni! Milyen
nehéz figyelni valakire némán és odaadóan!
Mintha csak azért beszélnénk, hogy megfeledkezzünk magunkról...
hogy meneküljünk az egyedülléttől.
Sokan várnak minket, és sokan búcsúztatnak.
Amikor az ember világra jön, hatalmas nyüzsgés van körülötte.
Várja az anya, az apa, a család, a társadalom, a zajos világ...
várja a mozgalmas szülészet, ahol sokan segítenek neki kibújni
erre a zűrzavaros, lármás életre, s itt aztán egy pillanatig sem
hagyják egyedül... S ha igen, akkor üvölt és bömböl, és követeli
a másikat...
És amikor meghal, rendszerint akkor is sokan vannak ott:
riadt rokonok, betegtársak, orvosok, nővérek, mentők,
bajtársak... s később a temetőben sorsának minden főszereplője,
mellékszereplője és statisztája felvonul... néha meglepően nagy
tömeg.
És mégis - egyedül jövünk a világra, és egyedül is távozunk.
A méhen belül növekvő, lehunyt szemű embrió saját álmaiba zárva
lebeg az élet vizében, mint egy magányos kis búvár, akit csak
egyetlen energiacsatorna köt az anyavilág univerzumához, így
érkezünk, s a halál kapuján is egyedül kell átmennünk. Hiába
segítenek bennünket a földi világból okos orvosok és riadtan
búcsúzó hozzátartozók, s hiába várnak odaát a szellemi világban
bölcs segítők, lelki társak s tán angyalok is: a döntő lépést, a
Nagy Átváltozást egyedül kell megtennünk.
Ha valakinek mestere van, végigkíséri hosszú-hosszú életútján, és
segít neki.
De az utolsó pillanatban magára hagyja.
Meghalni s újjászületni egyedül kell - mert csak egyedül lehet.
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" - kérdi a
haldokló Jézus a keresztfán.
Úgy látszik, ez a világtörvény, amelyet valamennyien
megtapasztalunk, hogy az ütközet sorsdöntő pillanataiban magunkra
maradunk.
Ilyenkor csakis önmagunkra számíthatunk.
Nincs olyan jóság és szeretet, nincs olyan emberi vagy isteni
hatalom, amely kívülről bele tudna nyúlni a sorsunkba, és
helyettünk megvívná a legdöntőbb harcunkat.
"Most magam vagyok" - mondja Hamlet, s amit nem mer még
elgondolni sem mások jelenlétében, most kimondja végre:
józanul figyeli s indulatosan bírálja, ostorozza magát.
Maga magát.
Ki az a "maga"?
Mintha lenne a lényünknek egy legbensőbb magja, ahová nem ér el
senki, sem anyám, sem szerelmem, sem orvosom, még az Isten sem...
ahol egyedül vagyunk.
Amikor erről gondolkodtam - és persze egyedül -, nem jutottam
semmire.
Megkérdeztem egyik legnagyobb sportolónkat, diadalmas és
verhetetlen bajnokunkat, s azt mondta:
- Nincs magányosabb hely, mint a szorító!
De láttam, hogy a meccsek előtt, kesztyűs kezével alig
észrevehetően keresztet vet a melle előtt. Ráadásul sokszor az
ellenfele is ezt tette: ketten imádkoztak a győzelemért, holott
csak az egyik nyerhetett. "Szegény Isten - gondoltam magamban -,
két fohász érkezik hozzá, két kérelem, de csak az egyiket
teljesítheti. Az egyiknek megadja a győzelmet - a másikat ott
hagyja kábán heverni a padlón, összetörve, véresen, pedig az is a
Gyermeke! Hogyan van ez?"
Amikor megkérdeztem erről, bajnok barátom elnevette magát.
- Én nem azért vetek keresztet, hogy Isten segítségét kérjem! Ha
én ott csak az Isten segítségében bíznék, soha meccset nem
nyernék! Nem, komám! A szorítóban én egyedül vagyok! Ott nincs se
Isten, se angyal! Az egyetlen ember, akihez ilyenkor az egész
világmindenségben valami közöm van, az ellenfelem, aki meg akar
verni. Ha megszólal a gong, már az edzőm sem segíthet, a
közönséget sem hallom, és hogy az olimpián egy ország nézi a
meccsemet: eszembe se jut. Odáig lelkesített, de amikor megszólal
a gong, már magam vagyok! Nekem kell megcsinálni, amit bírok,
egyedül!
- De hát akkor miért imádkozol?
- Nem azért, hogy nyerjek.
- Hát?
- Inkább talán a nyugalmamért. Mert én hiszek Istenben, s tudom,
hogy az lesz, amit akar. Ha akarja: nyerek. Ha akarja:
vesztek. A nyeréstől nem hülyülök meg, és a vesztés nem tör
össze. Se nem akarok görcsösen győzni - se nem félek a
vereségtől. Minden erőmet a meccsre koncentrálhatom. Érted?
Amikor keresztet vetek, én nem imádkozom. Azt hitted, győzelmet
kunyerálok a Jóistentől?... A fenét!... Tudod, mire gondolok?...
"No, Uramatyám, csinálok itt neked egy jó kis meccset! Nézd
meg!"... De amikor elkezdek bunyózni, már Őrá sem gondolok. Se az
anyámra, se a hazámra, főleg nem a sikerre, meg a pénzre, mert ha
ilyesmikre gondolnék, azonnal lebénulna a kezem! Csak teszem a
dolgom... egyedül.
Valami ilyesmit mondott.
Hogy küzdeni csak ezzel az elszánt magánnyal lehet - aki nagyon
akar, az görcsös lesz és veszít. A túlzott akarástól, a győzni
vágyástól görcsbe rándulnak az izmok, s az ember éppen azt veszti
el, ami a győzelem előfeltétele: a lazaságát.
Kérdés, hogy az ilyen végső pillanatokban tényleg egyedül
vagyunk-e?
Tényleg elhagyta a keresztfán Jézust az Isten?
Tényleg magányra van ítélve a születő vagy a haldokló ember?
S legnagyobb küzdelmeinkben tényleg nem segít senki?
Nem hiszem!
De van egy pillanat, ami ránk van bízva, teljesen.
Mint a cirkuszi akrobatáknál: lengünk, lengünk, lengünk a
trapézon. Az egyik oldalon, a "mi oldalunkon", ott állnak a
társaink. Időnként, amikor magasra libben a trapéz, még közéjük
szállunk, meg-meglöknek még, lendületet adnak, hajtják a
hintánkat, segítenek... ekkor még közéjük tartozunk... Aztán
elengednek... Főleg mi engedjük el őket... és eleresztjük a
magasban a trapézt is... és pörgünk, pörgünk, pörgünk a levegőben
egyedül, a magasban, háló nélkül... Magunk vagyunk... Nincs
mellettünk senki... Akiket elhagytunk, már nem segíthetnek, akik
várnak bennünket odaát, hiába nyújtják kezeiket, még nem
segíthetnek... Forgunk a veszedelmes semmiben elhagyottan és
egyedül, teljesen egyedül, olyan magányosan, ahogy sohasem
voltunk még. Alattunk a mélység...
És aztán - ha sikerül! - elkapják a kezünket odaát...
Ilyen a meghalás élményének legnehezebb része.
Ilyen a beavatásé is.
De ilyen életünknek minden sorsdöntő pillanata.
Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkra
maradunk.
S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb,
legveszedelmesebb helyzetben.
Ilyenkor csak két dolog segít.
Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe
itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni.
A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak
lehet... sőt lesz.
A jó egyedüllét két nagy titka ez - s azért mondom, hogy "jó",
mert van rossz egyedüllét is, amiben az ember megdermed vagy
lezuhan.
A múltból eredő segítség, mindaz, amit az ember megélt, megtanult
és kigyakorolt, de olyan alaposan, hogy az már jellemmé, vérré
változott benne.
A tibeti Halottaskönyvben például súgnak a haldoklóknak.
Segítenek neki meghalni.
A haldoklók ugyanis az esetek nagy részében hallanak még
bennünket, földi társaikat.
Felelni nem tudnak már, de hallanak minket, értik is, amit
mondunk, s túl a pánikon gyakorta csak arra várnak, hogy
elengedjük őket. Mi tartóztatjuk őket fájdalmunkkal, önzésünkkel,
kétségbeesésünkkel... mintha valóban a trapézon lengenének, s mi
görcsösen kapaszkodnánk a kezükbe, és nem akarnánk elengedni
őket.
Nos, ez a tibeti könyv azt mondja, hogy súgni lehet ilyenkor is,
a haldokló hallja, a bölcs tanács eljut hozzá a lehető
legteljesebb magányába is, ahol már minden külvilág megszűnt, és
saját káprázatainak "valóságában" jár... de megfogadni ezekből a
tanácsokból csakis azokat tudja - és ez a lényeg! -, amit már az
életében megtanult és a szó legmélyebb értelmében magáévá tett!
Ilyenkor a guru nem kezdheti már tanítani - legfeljebb csak
emlékeztetheti tanítványát arra, amit már életében megtanult és
kigyakorolt. Ami az övé, csakis abba kapaszkodhat. A döntő
pillanatban, az elhagyatottság és egyedüllét nagy holtpontján
csak azt vehetjük elő szívünkből, agyunkból, izmainkból, ami
igazán a miénk, a szó lelki és testi értelmében!
Maradjunk a példánknál.
A hármas szaltót sem akkor kezdjük el tanulni, amikor partnereink
először engedik el kezünket a magasban. Kemény munka és szívós
gyakorlás van már mögöttünk, sok kísérlet és próbatétel,
számtalan győzelem és kudarc emléke.
Az egyedül sorsdöntő pillanatára készülni kell.
Edzésben kell lenni hozzá.
A Nagy Helytállás sok kicsi helytállás összegeződött eredménye.
Ilyenkor a lényemben már csakis az a romolhatatlan aranyrögöcske
számít, amit a sok ezer tonna értéktelen homokból kiszitáltam;
ami az egyedüllétben megmaradt még, az vagyok igazán én... a
többi értéktelen kacat, nem jön velem, ott kell hagyni, és
szétomlik a semmiben minden, ami csak szokás volt, viselkedés,
információ, műveltség, előítélet... Csak amit szívós munkával
lepároltam és magamba építettem, csak ami a véremmé vált, az
működik olyankor, amikor egyedül vagyok.
A viharban az a fa marad állva, amelynek mélyek és erősek a
gyökerei.
Ilyen gyökere az embernek a múltjában már magáévá tett erkölcsi,
lelki és szellemi, sőt gyakran az egész fizikumát átható tudás.
És ez a "tudás" bármilyen nagy szónak tűnik is, nem lehet
kevesebb, mint annak a végső kérdésnek a megválaszolása, hogy:
"Miért élek én ezen a Földön?"
Vagyis hogy mi az életem értelme?
Ezt kell tudni - de elvehetetlen bizonyossággal.
Az a bajnokunk, akinek példáját említettem, egész életét
szüntelen edzésben töltötte el, mert nagyon korán, még
gyerekfejjel fölismerte, hogy az életének értelmét ott fogja
megtalálni a szorítóban. Ez volt az az alapvető fölismerése,
amely a hétköznapjain átsegítette. Azt mondta, hogy a küzdelem
hevében, amikor a sorsfeladatával "egyedül" marad, hirtelen
minden eszébe jut: minden kihagyott edzés, le nem futott
kilométer, ki nem vágott fenyőfa, könnyen vett zsákolás vagy
éppenséggel egy-egy felelőtlen részegség emléke, mert ahogy
mondta: "A szorítóban már csak azt tudom megcsinálni, amit egész
életemben kigyakoroltam!"
De nemcsak a születés és a halál vagy a nagy csaták pillanatában
kerülhetünk az "egyedül" helyzetébe; életünk során számtalanszor
bukkannak fel olyan pillanatok, amikor kiderül, hogy bízhatunk-e
magunkban?
És ha ez a "magunk" nincs megcsinálva, s főleg, ha ez a
"magunkkal való jó viszony és bizalom" nincs megépítve, akkor az
életet nehéz végigélni, mert nincs támasztéka.
Valaha még tudták, hogy a legelső, amit egy kisgyereknek meg kell
tanítani, az nem a számtan, a mértan és az ábrázoló geometria,
hanem az, hogy legyen önmaga! Legyen erős, bátor, önbizalommal
teli, félelem nélküli ember, aki a bajban megállja a helyét.
Az igaz nevelésnek ma már nyoma sincs, s ezért teli vagyunk
pszichés sérültekkel, összeomlott életekkel és megoldatlan
sorsokkal, amit csak tetéz az a felháborító közhely, hogy az
"embereknek mankót kell adni!"
Ez a mondat a néphülyítés és az idiotizmus csúcsa. Teljesen
nyilvánvaló, hogy az embert a saját lábára kell állítani, s nem
"mankót" adni neki.
"Mankóról" csak olyan valaki beszélhet, aki másokban és önmagában
gyógyíthatatlan nyomorékot lát, s nem az Isten halhatatlan
gyermekét.
A termékeny, jó egyedüllétnek másik titka nem az erős gyökerekben
s a jól megélt múltban, hanem a jövőben van.
Úgy hívják: hit.
Rendíthetetlen hit.
Vagy pontosabb magyar szóval: hívség.
Hűség.
Hamvas Béla egy ilyen halálosan magányos pillanatában azt
kiáltotta:
"Lehet, hogy Te elhagytál engem - de én nem hagylak el Téged!"
A levegőben pörgő légtornásznak a hite itt, az elveszejtő,
félelmetes magasságban kétirányú:
Hisz önmagában, testében, izmaiban, karjában, markában, minden
idegszálában, hisz a szívében, a lelkében, az agyában... egész
valójában.
Ez az önmagunkba vetett hit, az istenhit benső iránya - ez a szó
legmélyebb értelmében vett önbizalom.
És hisz a társaiban!
Hisz abban, hogy elkapják!
Hogy nem hagyják egyedül.
Ez a hit külső iránya.
Az egyedüllét sorspillanatában az ember tudja, hogy ez a két hit:
egy.
Évezredeken át lehet vitatkozgatni azon, hol lakik az Isten:
fölöttünk, vagy bennünk - kívül, vagy belül -, de abban a
pillanatban, amikor valakire rázuhan a halálos magány, rá kell
döbbenjen, hogy benne is és fölötte is: mert ez a kettő egy.
Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem:
lezuhanok.
S ha magamban nem bízom, csakis másokban, hogy majd csak
elkapnak, majd csak megsegít valahogy a Jóisten: a nagy ugrásra,
a "salto mortáléra" vállalkozni sem szabad.
Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk.
Ez a terméketlen, rideg csontmagány.
A sivár egyedüllét.
Amikor nem tudunk kezet nyújtani senkinek, s minden felénk
nyújtott kéz gyanús.
Ez a szeretettelen, bezápult "egyedül" - amiben a lélek megfagy.
Minden és mindenki idegen ilyenkor, és ellenség.
Ebben élünk manapság: társtalanul, baráttalanul, idegenek között.
S a másik az a naiv és erőtlen egyedüllét, amikor kétségbeesetten
kapkodunk mások keze után, anélkül hogy önmagunkat megcsináltuk
volna: a gyengék szánalmas vakhite ez, amely mindig csalódást
szül.
Csak aki magában bízik, bízhat másokban is.
S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom.
A két hit: egy.
Ha bármelyik hitét elveszti az ember, olyan lesz, mint a
félszárnyú madár.
Nem tud repülni.
Milyen lehet a túlvilág?
Ez a címe Mikszáth Kálmán Különös házasság c. regénye negyedik
fejezetének.
A mű kötelező olvasmány - ezért senki sem olvassa el.
Én sem olvastam, pedig Mikszáth a kedvenc íróm volt, olyannyira,
hogy kölyökkoromban bejártam a Széchenyi Könyvtárba, s mint egy
kutató, minden könyvét és minden hírlapi tárcáját és cikkét
elolvastam - kivéve a két főművét, amelyet az iskolában
kötelezőfeladattá tettek, a Különös házasságot és A Noszty fiú
esete Tóth Marivalt.
Gyűlöltem azt, ami kötelező - irodalomban kiváltképp.
A művet élvezni kell!
Mert igaz! Mert szép! Mert gyönyörűséget ad!
De amikor azt éreztem, hogy az iskola hátulról fogja a fejemet, s
az orromat beleveri a könyvbe, mint a kutyapiszokba, ráadásul még
azt se engedi meg, hogy a saját szememmel olvassak, mert azt
kellett látnom és kiolvasnom a sorok közül, amit a tankönyv
szerzője kiagyalt, olyan tiltakozást éreztem, olyan tehetetlen,
vad dühöt, hogy még a bukást is vállaltam, csak ne kelljen
egyetlen oldalt is elolvasnom a remekműből.
És ha látnád, milyenek voltak azok a tankönyvek!
Ma már egyetlen soruk sem érvényes!
Én még megéltem azt a fordulatot, amikor kiderült, hogy amit egy
életen át tanultam az iskolai könyvekből, legjobb, ha azonnal
elfelejtem, mert minden soruk politikai maszlag volt, kolosszális
félreértés, sőt tudatos félrevezetés - egyszóval gyermekrontás.
A gyermekrontás - Jézus szerint is - azért a legnagyobb vétek,
mert ilyenkor az egész inkarnációt alapjaiban elrontják; a
felnőtt csak emberfeletti munkával tudja megtisztítani lelkének
beteg területeit, amelynek eredendő tisztaságát mérgezték meg
valaha.
Ráadásul ilyen bambán és idiótán népek még nem éltek meg gyökeres
történelmi fordulatot, ahogy mi fogadtuk - nevezzük így... a
kommunista rendszer bukását.
Ahelyett, hogy visszamenőleg tisztáztuk volna, hogy mi is történt
voltaképpen és miért, aki csak tehette, azonnal lopni, rabolni és
fosztogatni kezdett.
Így aztán a mai napig nem derült ki, hogy az egykori államvallás,
a "dialektikus materializmus" érvényben van-e még, vagy sem.
Papjai szétszéledtek, csuhájukat eldobták, hitet váltottak, és
elfelejtették lefújni a világnézeti riadót.
Az emberek jelentős része még ma is ennek a vallásnak a híve,
mert - Örkény István kifejezésével élve - nem szólt nekik senki,
hogy érvénytelen.
Ami a művészetek oktatását illeti, az ma is gyerekrontás, még
akkor is, ha a különféle elméletek, amelyeket egyenruhaként
húznak egy-egy mű önmagából sugárzó eleven szépségére, úgy
tűnnek, mintha néhány esztendővel időtállóbbak lennének, mint a
fasiszta vagy a marxista doktrínák.
Korunk vallása a tudomány, s általános igyekezete, hogy mindent
"eltudományosítson", hogy magába nyelje, kiszárítsa és
szétmagyarázza a műveket - egy-egy nagy alkotás könyvtárnyi róla
szóló értekezés, kommentár és disszertáció tömegsírjában hever, s
fulladozik a holt papírok alatt, ha él még egyáltalán.
Az író elsősorban hatni akar, egész lényedre hatni, és ehhez nem
kell neki segítség: azért író, mert képes megértetni magát, mert
el tudja mondani, mit érez, mit gondol, mi az, ami a lelke
legmélyén él. A jó író: varázsló, és semmi szüksége, hogy
varázsvilágát bárki is magyarázni kezdje, hogy beleálljon a
mutatványába és összezavarja azt a mágikus kapcsolatot, amely
közte és az olvasója között létrejön. Nem vagyunk retardált
gyerekek, akiknek szavait "értelmezni" kéne, megmagyarázni, hogy
"mit gondoltunk valójában" - a művész mindig bosszúsan és
kedvetlenül nézi az esztéták terméketlen igyekezetét, mert tudja,
hogy belenyúlnak abba a szerelemhez hasonló, intim kapcsolatba,
amely az alkotó s a befogadó között létrejön.
Ezt minden író így gondolja.
Kimondani kevesen merik, mert társadalmi elismerésük szinte
teljes egészében az "esztétikai közeg" véleményétől függ.
Manapság, ahogy mondják, egy írót "meg kell csinálni", különben
nincs, nem tudnak róla, s az utókor elfelejti.
Az igazság az, hogy a jó könyvhöz nem kell segítség.
Olvasni azt jelenti, hogy egy lángelme társaságába kerülsz.
Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Madách és Mikszáth Kálmán
vendége lehetsz: meghívnak magukoz, s együtt érezhetsz, együtt
gondolkozhatsz velük; láthatsz a szemükkel, hallhatsz a fülükkel,
fölébresztik benned azokat az alvó sejtéseidet, amelyek nélkülük
sohasem jutottak volna a tudomásodra; rádöbbent arra, hogy lelked
mélyén te is zseni vagy - még akkor is, ha önmagadtól erre
sohasem jöttél volna rá - azáltal, hogy átéled az ő világukat, s
otthont teremtesz magadnak benne. Amíg olvasod, te leszel Ők, s
bár a könyv, a "kotta" előtted van, de a zene a te fejedben szól.
Te vagy Hamlet, Lear király, Raszkolnyikov, Ádám és Lucifer, ott
élsz, ahol ők, azt gondolod, amit ők - amíg olvasol: lángelme
vagy.
Ettől az élménytől, a zsenivé válás élményétől foszt meg az
eltudományosított oktatás, ahogy a szentség élményétől is
megfoszt a teológia, mert nem mondja el a lényeget, hogy az író
nem "olvasóknak", hanem szerzőtársaknak, lélektársaknak,
szellemtársaknak ír, ahogy az Evangélium sem "híveknek", hanem a
bennünk lakó és mélyen-mélyen elrejtett Krisztusoknak üzen!
A rongálást nemcsak a "tudomány", hanem a kultúripar is műveli,
amikor filmet, tévéjátékot, képregényt készít egy-egy remekműből.
Kimarkolja belőle a legértéktelenebb részt, a sztorit, és
otthagyja a lángelme lelkét és világát. Tolsztoj hétszer írta át
a Háború és békét, minden sorát és jelzőjét egy nagy szómágus
gondosságával válogatta ki, és a mondatok észrevehetetlen
varázslatával egy olyan világba von bele, ahol az emberi élet
legapróbb és legnagyobb kérdéseit szinte az Isten szemével
láthatod - s mi maradt ebből a filmben?
Semmi.
Egy ócska giccs.
Egy kosztümös, háborús műtörténet, ipari tömegcikk, néhány neves
színész közepes produkciója.
Kimaradt belőle a lényeg: hogy Lev Tolsztoj vendége lehetsz.
És hogy fölfedezheted magadban a saját végtelen gazdagságodat.
Olvasni nem azért érdemes, hogy "műveltek", hanem hogy gazdagok
legyünk, hogy egyetlen életünkben sok ezer életet leéljünk és
megtapasztaljuk, milyen a bukás, a hatalom, a magány, a diadal, a
születés, a halál, a hazátlanság és a szerelem, hányféle hit,
rögeszme, félelem mozgathat egy embert, hogy leleplezzük
hazugságainkat, fölfedezzük életünk értelmét, talán az Istent
is... hogy egy nálunknál érettebb és tapasztaltabb lény világában
járva rádöbbenjünk arra, amit lelkünk mélyén csak sejtettünk, de
tudni nem mertünk: hogy halhatatlanok vagyunk.
Ilyen vallomást találtam nem is olyan régen a Különös házasság
negyedik fejezetében.
Ez a rész arról tanúskodik, hogy - mint a magyar irodalom sok
óriása - Mikszáth Kálmán is pontosan ismerte a szellemvilággal
való kapcsolatot, s a maga bölcs iróniájával le is írta azt.
A másvilág kérdéseiről vitatkozik egy társaság.
Valaki elmesél egy kedélyes anekdotát: egy katolikus és egy
lutheránus pap vitatkozott arról, mi van a másvilágon. Mindegyik
elmondja a saját elméletét. Hitvita ez a javából, hiszen más a
katolikus és más a lutheránus elképzelés a túlvilágról -
valamelyik a kettő közül hamis. Tűzbe jönnek s megesküdnek: aki
előbb meghal, visszajön, s elmondja a másiknak, kinek volt igaza.
Meg is hal a lutheránus.
Egyik éjjel megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a
lutheránus pap szelleme síri haloványan. Nesz sincs a lába
nyomán. Csak jön-jön, közeledik feléje, mint a suhanó árnyék, s
végre megszólal:
"Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam."
A társaság nevet.
Medve doktor pedig csak hitetlenül legyint, s epésen megjegyzi:
- Látszik, hogy lutheránus volt: se hús, se hal!
Megígéri, hogy ő bizony, ha egyszer meghal, valóban visszajön, s
elmondja a valóságot.
Kisvártatva elmegy, majd vacsora után behozatnak egy nagy tölgyfa
asztalt, jó súlyosat, mert a könnyű kis rózsafa asztalka gyanút
kelthetne a kopogásával.
A nagy, kerek asztalt körbeüli a társaság.
Lehúzzák gyűrűiket, tenyereiket fölrakják az asztalra úgy, hogy
kisujjaik szakadatlan láncban összeérjenek.
Vilma, az egyik Izsépy kisasszony a médium.
Behunyja szemeit, elmond egy áhítatos imádságot, s kezdődik a
szeánsz.
Mikszáth szelíd iróniával írja le az effajta "szertartást", a
résztvevők bugyuta hiedelmét, hogy a kíváncsiságon túl miféle
földhözragadt szamárságok motiválják azokat, akik ily módon
fordulnak a túlvilághoz.
Leírja a népi és az úri babonákat, elmeséli, hogy szerinte ez az
egész asztalkopogtatás hozzánk, magyarokhoz Amerikából került át,
ahol a derék jenkik - mivel nem voltak hőseik, királyaik,
művészeik, hadvezéreik, mint nekünk - azt mondták: Ha már nem
vehetjük el Európától az élőket, elhozzuk hát a megholt
nagyjaikat az estélyeinkre!
(Később az élőket is elhozták magukhoz - de ezt már csak én
teszem hozzá.)
Elkezdenek szellemeket idézni.
Mikszáth nem csak anekdotákból merít. Láthatóan ismeri ezeket a
szeánszokat, nemcsak a részt vevő földi emberek, de a megidézett
szellemek néha zaklatottan zűrzavaros, néha ostoba kisszerűségét
is. Az irónia mosolya mögé bújik, nem lehet tudni, hogy ő maga
hisz-e ezekben a jelenségekben, vagy sem.
Először valami Tóth Rózsika jelentkezik, aki nyolcvan évvel
ezelőtt egy eperjesi lakodalomban belefordult kocsijával az
árokba.
Aztán egy öreg nemes, Bónis Mihály.
Többen is ismerték őt a társaságból, gyakran megfordult ebben a
házban az öreg. Szenvedélyes vadász volt valaha. Meg is jegyzi
valaki: "Bizonyára nehezen szokja meg az öreg, hogy a túlvilágon
nincsenek fácánok meg foglyok!"
Kérdik az öregtől, beszélhetnének-e II. Rákóczi Ferenccel?
Kapnak is erre valami roppant nevetséges és ostoba feleletet.
Aztán egy kisfiú jövőjét tudakolják, akinek anyja ott ül az
asztal mellett, és gyűrűtlen ujjai összeérnek a többiek asztalra
fektetett kezével.
"Királyi pompa közt hal meg!" - kopogja ki a szellem a médiumon
át a választ.
Az anya persze boldog, el is sírja magát örömében. Mikszáth csak
egy ritkán alkalmazott lap alatti jegyzetben teszi hozzá, hogy a
jóslat valóban beteljesedett, csakhogy másképp magyarázta magának
az anya, s másképp rendezte a sors: pár év múlva ugyanis az
ifjúvá nőtt gyerek szélütötten lefordult lováról, amikor egy
bandérium élén Ferencz József császárt kísérte Miskolcra.
És ekkor váratlanul új szellemiség jelentkezik.
"Medve Ignác."
Erre aztán nagy zavar támad.
A transzmédium "megérzi" a doktor jelenlétét, a többiek azonban
már derülnek az egészen, hiszen épp az imént ment el Medve
doktor, jókedvűen és elevenen.
S ekkor az asztal lassan, betűnként a következőket kopogja ki:
"Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne
fizessétek a doktorokat! A halál voltaképpen jelentéktelen csere.
A lélek helyet változtat, a test alakot."
Hüledeznek s nevetnek is persze, mindannyian sejtik, hogy itt
valami turpisság történt.
Bár a mondatok a doktor észjárását tükrözik.
Ekkor kopogtatnak.
Nem az asztallal, hanem az ajtón.
A pandúr őrmester áll a küszöbön, csákósan, karddal, az oldalán.
- No, mi baj, Jeszenka?
- Jelentem alássan, méltóságos főbíró úr, a Medve doktor urat
halva találta a Balbó csősz a Benyére vezető dűlőúton.
Medve doktor ugyanazt mondja, mint a hinduk szent könyvének, a
Bhagavad Gitának isteni inkarnációja, Krisna: a lélek helyet
változtat, a test alakot. A halál nem más, mint átváltozás.
"...vasamsi jirnaniyathá vihaya navani grhrfáti naro paráni tathá
sariráni vihaya jirnány anyáni samyáti vanaáni dehi..."
"Ahogy az ember leveti elnyűtt ruháit / s újakat ölt magára, /
úgy adja föl a lélek is az öreg, hasznavehetetlen testeket, /
hogy újakat fogadjon el helyettük."
Ezt a titkot a magyar írók között sokan ismerték. Volt, aki csak
sejtette, volt, aki tudta, de rejtette, volt, aki célzott rá - de
kevesen akadtak, akik ilyen nyíltan és cáfolhatatlan tömörséggel
kimondták.
S hogy egy orvos azt üzeni a túlvilágról, hogy "ne fizessétek az
orvosokat!", ez már Mikszáth Kálmán szellemének üzenete. Azt
jelenti, hogy humor és irónia, de főleg az önmagunkon való
nevetés képessége nélkül sem élni, sem meghalni nem érdemes.
A szív melege
Nem tudjuk, hogyan születtek a nyelvek.
Rendszerint tévesen, alulról fölfelé képzeljük el, valahogy úgy,
hogy az állatok is tudnak valamennyire beszélni, csak szavak
nélkül. A csiga néma, a halak dülledt szemel tátognak, a madarak
már bonyolult információkat is csiripelnek, a kutya már-már
megszólal, a majomnak pedig csupán néhány évmillióra volt
szüksége, míg a kezdetleges makogásból eljutott odáig, hogy
megértse az "isten", a "kegyelem", az "örökkévalóság", az
"elektromosság", a "plusz", a "mínusz" vagy éppenséggel az
"egzisztencializmus" és a "szoftver" fogalmát.
Ez a darwini út.
Az anyag először szerves lesz, aztán bonyolult, aztán egyre
intelligensebb - s végül megszólal.
Pezsgős örömünnep, amikor az ősmolekulák végre megtanulnak
beszélni, amikor a sár emberré válik és rendkívül okos lesz. A
"tudat" születése nagy pillanat az öntudatlan anyag világában,
amikor az rádöbben arra, hogy - maga sem sejti, hogyan -
egyszerre gondolkozni s beszélni kezd.
Az út valójában más. Mégpedig azért, mert a teremtés - Einstein
szavával - egy Tökéletes Intelligencia műve.
Az ember szelleme felülről, a teste alulról érkezik.
A test átmegy az ősteremtés valamennyi fejlődési szakaszán, a
szellem pedig alászáll, és helyet talál magának ebben a
mérhetetlenül gazdag és bonyolult anyagi tapasztalathalmazban,
amit emberi testnek nevezünk.
Erről a kettősségről minden hagyomány tud.
A Biblia szerint Isten az embert földből és saját lelkéből
teremtette: lelket lehelt a sárba.
A kínaiak pedig azt mondták, hogy van egy "Ég előtti" és egy "Ég
alatti" világ. Van egy idea-világ, s van egy megvalósult világ: a
fényes "szellemi" és a tudatos Jang ölelkezik a sötét, anyagi és
tudattalan Jin világával: így születik az ember.
Ma ezt nem tudjuk fölfogni.
Az egyik felét - alulról fölfelé - értjük.
A másikat - fölülről lefelé - nem értjük.
Sok gondunk, bajunk ebből származik, többek között ezért sem
tudunk bölcsen és természetes módon meghalni. Nem tudjuk, hogy
lényünk magasabb része föntről jött, nem tudjuk, hogy a meghalás
egyrészt hazamenetel: a lélek visszamegy oda, ahonnan érkezett, a
saját világába - másrészt pedig lebomlás és visszaminősülés: a
test az éltető lélek nélkül szétoszlik és beletagolódik egy
alacsonyabb rendű létállapotba.
A mai ember meg van győződve arról, hogy a lelkét is eltemetik.
Azt hiszi, az is ott van a sírban és rádobják a földet. Mivel
fölfelé nem lát, csak lefelé, azt hiszi, hogy akit szeretett, azt
most megeszik a kukacok. Visszamenőleg döbben rá arra, hogy egy
csontvázat ölelt, aki ideig-óráig emberszerűen viselkedett, s
átmenetileg úgy tett, mintha élne.
Hogy mi óvja meg a testet a rohadástól, a szétporladástól
mindaddig, míg a Micike benne van s él - s mitől kezd azonnal
bomlani, mihelyst a Micike többé nincsen benne: rejtély.
Fölboncolják a tetemet, s megállapítják: egy vérrög okozta, hogy
ez az egyébként visszataszító, oszlásnak induló hústömeg nem a
Micike többé.
A materializmus riasztó bárgyúsága a temetőben derül ki.
De most nem is erről, hanem a szavakról akarok beszélni.
A szavakat az ember szellemhazájából hozza.
"Kezdetben vala az Ige (Logosz), s az Ige az Istennél vala, és
Isten vala az Ige."
A "logosz" mindjárt egy ilyen magasztos kifejezés. Goethe a
Faustban "szónak" nevezi, teremtő szónak. A magyar "igének" is
ilyen cselekedtető, mágikus jelentősége van, főleg, ha arra
gondolunk, hogy az "igézés", "megigézés" kifejezetten a
varázslattal van összefüggésben. A "logosz" mellékjelentései
között pedig ott van a "logikus" "értelmes", a tudatosan
átlátható is:
vagyis a gondolat teremtő hatalma.
Az emberiség nagy szavai isteni eredetűek.
A teremtés során - mint a Bibliában áll - Isten adott nevet a
teremtményeinek.
A szavak, mint ahogy mi magunk is, magasról jöttek.
Föntről hoztuk őket magunkkal.
A beszéd tulajdonképpen nem egyéb, mint hogy az anyagba zuhant
ember lassan és küzdelmesen előhívja emlékezetéből azokat a
szellemvilági élményeit, amelyeket a földi testével való
azonosulása során "elfelejtett". De ez nemcsak egyéni, hanem egyegy
szellemcsoport kollektív emlékezetét is jelenti; egy nyelvből
meg lehet ítélni, hogy az azt beszélők, hogy úgy mondjam, milyen
"magasról" érkeztek, sőt egy nyelv leromlásából azt is, hogy a
szellemcsoport földi léte során mennyire távolodott el ősi
fényének emlékezetétől.
Magad se tudod, de ha anya vagy, és beszélni, vagyis az
"anyanyelvedre" tanítod gyermekedet, egyszerre vezeted rá a
látható, most már számára is megtapasztalható földi világ
jeleire: asztal, szék, mama, éhes - s ébreszted rá, vagyis
"emlékezteted" a kicsit mindarra, amit "fönt hagyott", s amit
valaha, nyelvi őseid lehoztak és hagyatékoltak számára: szép,
boldogság, szeretet...
Minden ember közül a legcsodálatosabbak nem a szentek, nem a
művészek, a tudósok és a bölcsek, hanem azok voltak, akik az
ősnyelvet lehozták magukkal.
Egy nép nyelve pedig megcáfolhatatlanul bizonyítja - sokszor még
a legnagyobb romlás ellenére is -, hogy a szellemcsalád milyen
magasról jött, lényeglátása mennyire volt hiteles és tiszta:
mennyire látta, sőt élte magában az "igét", amely maga volt az
isteni teljesség. Sokszor írtam már a magyar nyelv mélységeiről.
Most azonban több nép és számos szellemcsalád közös emlékéről
akarok beszélni - mégpedig úgy, hogy megpróbálom fölébreszteni a
te személyes emlékeidet is.
Figyelj jól.
Magadra figyelj, mit üzen benső világod, miközben kimondod a
következőket:
A "szív melege".
Melegszívű.
Hidegszívű.
Azt nem mondod, hogy "forró szívű" - pedig állítólag a szív az
érzelmek lakóhelye, s az érzelmeink bizony sokszor forrók és
tüzesek.
Azt mondod inkább: "forrófejű".
És "tüzesvérű".
Érzed?
A fej forró. Fejedbe száll a vér. Megszédülsz. Kiver a veríték,
lázas leszel, s vörös lesz a homlokod.
Vagyis a "forró" jelzőt sokkal inkább a fejedhez kötöd, ahol az
agyad van, ami a gondolkodás szerve.
Azt nem mondhatod, hogy "melegfejű" - mert értelmetlen.
"Hidegfejű" és "hidegvérű" gyilkos van, és "forrófejű" is van,
akit elragadott az indulat vagy a szenvedély heve - de melegfejű
ember nem létezik, még a legnagyobb költői szabadság mellett sem.
A szív elsősorban az a szerv, amely a mellkasodban dobog.
De ha azt mondod, hogy valaminek a "szíve", egy téma "szíve", egy
hurrikán "szíve", akkor itt a középpontra utalsz, a centrumra,
ahonnan minden ered, s amelyhez minden viszonyul.
A "Szív-szutra" Buddha tanításának a lényege.
A szív az ősi emlékezet szerint az Isten lakóhelye.
Minden és mindenki legközepe.
Valaha az ember tudta, hogy a világ nem véletlenszerűen
összehányt szeméthalmaz, hanem egy Értelmes Teremtés műve, s
ezért van közepe. Mindennek van közepe, amelyből ered, amely
körül kering. Minden a "közepéből" lesz, mint egy mandala, egy
kinyílt virág, bármiféle teremtő spirál, a kettős spiráltól
kezdve az atomok és csillagrendszerek világáig - mindennek van
egy közepe: ez a Gondolat, a láthatatlan lényegi információ,
amelyből a periféria születik, s amely körül kering -, és ennek a
középnek a legközepében van a jelképes isteni mag.
Minden a középből lesz, de maga a közép "nincs benne" a létrejött
világban, nem nyilvánul meg, nem vész el benne: a nagy forgásban
és örvényben a közép az, ami nem forog és nem örvénylik, csak Van
- s minden belőle lesz és hozzá viszonyul.
Az egész mindenség világtengelye itt forog, s minden teremtett
lénynek, sőt érzésnek és gondolatnak itt, a leges-legközepében
van az élet titka, s aki erről nem tud, aki ezt nem érzi, arra
azt mondjuk, hogy "szívtelen". Vagyis? - Figyelj most magadra,
hallgatózz befelé, s máris tudod a választ: olyan ember, aki nem
tud szeretni.
A szeretet a szívben lakik.
Hallod? Érzed? Tudod? Emlékszel rá?
Mégpedig nem azért, mert a szív "érez", hanem azért, mert a szív
a Közép és a középben a szeretet él.
Onnan ered.
Nem magából a megnyilvánult, dobogó bonctani hússzívből - bár,
hogy úgy mondjam, ez a háza; ha azt kérdik, "ki vagy?", a
szívedre mutatsz. A mellkasodat böködöd ösztönösen, a szíved
helyét. Ott vagy leginkább az, aki te vagy: onnan kezdett el
működni benned a saját, önálló életed is. Előtte anyád szívét
használtad, "kölcsön-szíven" nőttél fel a mama kozmoszában, s
ezért az anya-gyermek kapcsolat az ember legdöntőbb élménye; volt
idő, amikor anyád volt az "istened", az ő "középpontja", s ezért
senki a szeretet széttéphetetlenségéről, mindent legyőző erejéről
és főleg melegéről nem tudhat, csakis az anyád, s te is csak
annyit, amennyit piciny gyermekként, vagy éppenséggel a méhen
belüli léted során átéltél s most mint eltemetett emléket
hurcolod magaddal.
Ennyit a szívről.
És most jön a meleg.
A szeretet melegére bizonyosan emlékszel pici korodból.
S ha nem, ha most csak a hideg jut eszedbe, ha nem érzed át ennek
a "meleg" szónak a létjogosultságát, az azt jelenti, hogy
valamilyen karmikus oknál fogva nehéz sorsot vállaltál,
nehezebbet, mintha betegen születtél volna. Az embervilág ugyanis
régóta itt sérül a legfájdalmasabban: képtelen a szeretetre. Ha
ez a kifejezés, hogy a "szeretet melege" idegen a számodra, ha
hidegen hagy, vagy éppenséggel taszít, mert úgy véled, hogy ez
egy "ciki" kifejezés, tudd, hogy sérült vagy, vak, aki nem látja
a színeket, s ennek mindig sorsszerű oka van. A sérülést
megtalálhatod a gyermekkorodban, anyád hidegségében - de az is
lehet, hogy a szeretet élményének hiányát mélyebb múltból hoztad
magaddal.
Szeretni csak az tud, akinek "közepe" van.
Tudjuk, hogy a szívtelen ember milyen.
De ahhoz már nagyon kell hallgatózni befelé, nem is a lelki,
hanem a szellemi sztetoszkópunkkal, hogy megsejtsük: a hiányzó
szívhang tulajdonképpen azt jelenti, hogy nincs Istene. Mégpedig
nem vallásost hanem a szó vallásfölötti, metafizikai értelmében:
elvesztette kapcsolatát a középpontjával, másokét sem látja,
magára van hagyatva, centrum nélkül pörög a püffedt énje körül.
Levált az egészről.
Zuhanó csillag.
Külön forog, magánosan, és kihűl.
A semmibe száll, vagy belecsapódik a földbe, s mindent elpusztít
maga körül.
Egy szóval: nem szeret.
"Nincs szíved?!" - kérdjük néha valakitől, aki valami
embertelenséget művelt, ami persze azt jelenti, hogy
istentelenséget is.
A szívtelen ember úgy működik, mint egy tengelyét vesztett
búgócsiga: mindent és mindenkit leüt. Mégpedig azért, mert
tántorog. És ez nemcsak neki rossz, hanem a környezetének is.
Ennek a szédelgésnek a lélektana az, hogy a szerencsétlen vissza
akarná nyerni egyensúlyát, de mivel azt nem belül, nem a saját
"szívében" keresi, hanem kívül, kétségbeesésében másokba markol,
másokat üt le, másokat ránt magával, és átgázol mindenkin,
anélkül hogy ez tudatosulna benne, mégpedig könyörtelenül, mert
nagy bajban van.
Nem szeret.
Senkit.
Magát sem, mert "szívtelen".
Ennyit a szívről.
S most figyeljünk az érzeteinkre.
Kimondok két szót - mit érzel?
Meleg.
Hideg.
Aki szeret, arra azt mondjuk: melegszívű.
Szívem minden melegével ölellek - régen így zártuk a leveleinket.
Ma már ez nem divat.
Édeskésnek véljük az ilyen mondatot, mert nem tudjuk, hogy igaz -
a szeretet valóban meleg.
Hideg szeretet nincs.
"Forró" szeretet van, de ez túl szenvedélyes, túl heves,
ráncigálós, mohó; valami "túl" van benne - rendszerint túl önző.
Ha valaki forrón szeret bennünket, attól előbb-utóbb menekülünk,
még akkor is, ha ez már nem szeretet, hanem szerelem, mert ez a
túlzás, ez a nagy-nagy, túl heves forróság azt üzeni, hogy nem
páros táncra kérnek fel, ahol én és ő egymást kölcsönösen
szeretve forgunk, hanem át akar vonszolni magához, azt akarja,
hogy adjam fel a középpontomat, s pörögjek szolgaian az ő egója
körül.
A "forró" szeretet: szenvedélyes.
Tele van érzékiséggel: az ember nem bír magával.
Forr, fölforr - s aztán kihűl.
A forró szeretet az, ami lehűl.
Sőt megfagy.
Mégpedig azért, mert a szenvedély minden esetben önös. A másik
csak azért kell neki, hogy őmaga kielégüljön. Hogy lehűtse magát.
Hogy sóvárgását megszüntesse.
(Idézd emlékezetedbe, régi szerelmeidet. Lángoltál értük valaha,
s ma: idegenek. Néha a postáshoz több közünk van, mint egykori
szerelmünkhöz, akiért valaha "meg tudtunk volna halni".)
A szeretet: meleg.
Ez az érzet függ össze vele.
Igaz, hogy ez egy fizikai, biológiai, testi tapasztalat - de
éppen az analógia törvénye szerint éppúgy igaz, mint bármilyen
elvont fogalom.
A világűr dermesztően hideg. Az egész végtelen világegyetemben
halálos hideg van. Ha csak tízezer méterrel repülsz a földi világ
fölé, olyan légköri viszonyok közé jutsz, ahol már nem lehet
élni.
És az élet: meleg.
Nem forró - mert a forróságban meggyullad és elég.
Nem hideg - mert a hidegben megfagy és megdermed.
A magas láz: a betegség tünete. A túl magas, forró láz már
halálos kór jele.
A halott pedig kihűl.
Megdermed. Fagyos lesz és megmerevedik.
Azok, akik a "világ végéről" beszéltek, kétféle halált ismertek.
Péter apostol tűzhalálról beszél. Madách Imre pedig a híres
eszkimó-jelenetben dermesztő jéghalált ír le. Mindkét
végjelenetben egyszerre hal meg az élet és a szeretet - mert ez a
kettő szétválaszthatatlanul egy. A szenvedély heve s a közöny
hidege elpusztítja az életet.
Az életnek nemcsak optimális állapota, de feltétele is a
melegség. Ott jön létre élet az egész holthideg kozmoszban, ahol
meleg van.
Ez a szeretet melege.
Az ól meleg, a meghitt családi otthon meleg, az egészséges test
meleg, a jóság meleg, a szerető ember tekintete meleg. A nő öle:
meleg. Méhében érlelő meleg van. És meleg érleli a búzát, nem a
fagy s nem a forróság.
Vagyis a "szív" és a "meleg" összekapcsolásával azt érzed, hogy a
Szeretet és az Élet szétválaszthatatlanul egy! Egyik a másik
nélkül nincs. A földi életet a maga optimális hőmérsékletén a
szeretet hozta létre, s tartja is fönn. Szeretet nélküli élet
nincs, mert vagy megfagy, vagy semmivé ég.
A pokol vagy jégpokol és akkor dermesztően fagyos - vagy forró és
akkor lángjai elemésztenek: ez a tűzpokol.
A pokol nem "hely", hanem tudatállapot - mégpedig egy olyan
állapot, ahol nincs szeretet.
De természetesen hely is lehet: mert van pokoli élet, pokoli
hivatal, pokoli társadalom - pokol lehet valakinek a családi
élete, a munkahelye, és természetesen pokoli lehet egy lélek
túlvilági útja is, ha olyan varázsvilágban bolyong, ahol nincsen
szeretet.
A pokolban egyetlen dolog hiányzik: az élet melege.
Didergő fagyosság és gyötrelmesen heves lángolás - jéghideg
közöny s pusztító szenvedély, rendszerint a kettő együtt: ez a
pokol. Ami csak más szó arra, hogy egy olyan állapot, amelyben
nem lehet élni. Sem kibírhatatlan hőségben, sem elviselhetetlen
hidegben.
Hanem ami ennél fontosabb: a szeretetet úgy tudod felismerni,
hogy meleg.
Ha nem meleg: nem szeretet.
Például valaki a szeretetről ír, beszél vagy prédikál, vagy
egyszerűen csak azt mondja: szeretlek, de ha nem érzed a
melegségét, nem érzed a lényéből, a szavaiból áradó meleget,
bizonyos lehetsz, hogy nem szeret.
A magyar nyelvben még a homoerotikus kapcsolatokra is azt mondja:
meleg, egyszerűen azért, mert egyfajta szeretetet fejez ki ezzel.
A "melegség" itt nem az aberrációt, hanem éppenséggel a vonzalmat
jelöli, a szeretet keresését a saját neménél.
A jó könyvekből, a jó zenékből, a jó színházi előadásokból meleg
árad. Ennek a "melegnek" semmi köze az érzelemhez vagy az
értelemhez - ez a teljes lélek sugárzását, totális
megnyilvánulását jelenti. Magát az életet. Nagy könyvek s nagy
írók melegséget árasztanak még a polcokról is. Egy igazi mű
éppolyan szerves csoda, mint egy szép állat vagy növény -
mindegyiket a szív melege hozta létre a kietlen és halálos
káoszban.
Akinek középpontja van, aki a szívéből beszél, akiből megszólal a
rejtőző Középpont hangja: abból árad a melegség.
Az élet melege.
A szív melege.
Annak a közelében jó lenni.
Néha hallani olyan párkapcsolati problémáról, ahol a lélektan
olyasmit lát, hogy valamelyik fél, rendszerint a férfi, nem tudja
a szeretetét kimutatni. Ilyenkor gyakorlati tanácsokat adnak:
vegyen virágot, ölelje át, simogassa meg, csókolja meg, legyen
hozzá kedves stb. stb.
Én pedig azt mondom: a szeretet az egyetlen, amit nem kell és nem
is lehet mutatni.
Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla.
A szeretet meleg, mint a kályha.
Odatartod a tenyeredet, és érzed.
Felé fordítod az arcod, és sugárzik.
Egy ember körül, aki szeret, más légkör van.
Meleg van.
És ezt érezni. Nemcsak lelkileg, fizikailag is. Legyen az illető
pap, kőműves, pszichológus, férj, feleség, tudós, pápa,
szerzetes, jógi, orvos vagy villanyóra-leolvasó - ha szeretet van
benne, érezni, mert melegséget áraszt magából.
Ez a szeretet tévedhetetlen jele.
A mennyek országában meleg van.
S "mennyek országa" nemcsak odaát van, hanem itt és most is -
mindenhol, ahol szeretet van.
Az Evangéliumok szerint például ilyen hely lehetett egy
nyomorúságos, bűzös istálló is, egy olyan rettenetes világ kellős
közepén, amelyben a gyűlölet tüze lángolt, és fölzabálta még a
csecsemőket is. Itt a testek, Mária, József és a pici Jézuska
teste meg a pásztorok teste pontosan 36,8 fokosak voltak, és az
állatok, a juhok, a bárányok és a lovak párolgó testéből áradt az
élethez szükséges, optimális hőmérséklet: a szeretet melege.
Néha, ha a doromboló macska ráül, meggyógyítja fájó vállunkat, s
a lovak közelében még a lelkileg sérült emberek is jobban érzik
magukat, mert érzik a nagy testekből áradó jóságos, életadó
meleget.
Egy ló néha több szeretetet áraszt, mint egy püspök vagy egy
főrabbi.
És sokan vannak olyanok, akiket az Isten úgy tanít meg szeretni,
hogy kutyát ad melléjük. Sok magányos embernek, elhagyottnak,
ridegségtől szenvedőnek legnagyobb mestere a kutya.
A betlehemi istálló egyetlen, örök érvényű képpel mutatja meg,
hogyan néz ki az, ha szeretet születik egy elvetemült, gonosz
világba.
Minden hely lehet a mennyország.
Egy trágyaszagú, sötét istálló is, ha azzá tesszük.
Rajtunk múlik.
Akarjuk-e, amit akarunk?
1.
Vegyünk egyszerű példákat.
Mondjuk, valaki dohányzik, és le akar szokni róla.
Vagy kövér, és le akar fogyni.
Ha csak arra gondolunk, hányan vannak, akik le akarnak fogyni, és
ezért elolvasnak számtalan lélektani, orvosi,
természetgyógyászati szakkönyvet, bele is fognak sokféle
fogyókúrába, és mégse fogynak le, máris elérkeztünk életünk egyik
legfontosabb kérdéséhez: akarjuk-e valóban, amit akarunk?
Ezt a kérdést mindig föf kell tennünk magunknak, bármilyen jó
tanácsot kapunk, bármilyen lelki vagy intellektuális élmény ér
bennünket: akarjuk-e, amit akarunk?
Vagy más szóval, ki az, aki valóban akar bennünket?
Hol lakik lelkünkben az a hatalom, az a kapitány, akinek
parancsszavát nemcsak egyetértően meghallgatjuk, nemcsak lelkesen
rábólintunk, hogy "Ez az, ezt akarom! Így akarok élni!" - hanem,
akinek titkos utasításait valóban követjük és végre is hajtjuk.
Elmesélek valamit.
Életem egyik legszebb vállalkozása a Szűz Mária életéről készült
opera, amelyet Tolcsvay Lászlóval és Péter fiammal írtunk, a
Mária Evangéliuma.
Megrendítő előadás volt.
Az emberek könnyes szemmel élték át a szeretet hatalmát, a lélek
győzelmét a halál felett. A csodálatos női sorstörténetben
mindenkinek eszébe jutott a saját anyja vagy saját anyaságának
drámája, a női lét szentsége és a jóság ereje... Ott, a
színházban néhány óráig mindenki átélte a transzcendenciát, s ha
létezik valódi kereszténység a világon, az előadás végén,
teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen világnézetet hozott
magával, öt percig kereszténnyé vált. A materialista is, az
ateista is megváltozott az élmény hatására. A hitetlen hitt az
Istenben, Jézusban, a szeretet erejében, a túlvilágban...
Hitt... - amíg le nem ment a függöny.
De néhányan már a ruhatárban türelmetlenek voltak, átgázoltak
egymáson, és amikor kiléptek a lármás utcára, visszatért arcukra
a szürke rosszkedv.
Néha láttam, hogy veszekednek, s ha sokan várták a villamost,
kevés "nézőnek" jutott eszébe, hogy a nagy tülekedésben
előreengedje az asszonyokat.
Amíg átélték a mesét, jók voltak, de amikor kiléptek az utcára,
már nem.
S ezzel magam is így voltam.
Amíg írtam, ott az íróasztalomnál teli voltam szeretettel...
Szerettem Máriát, az anyámat, a feleségemet... a nőket egészen
másképp láttam... az emberi jóságnak még az ízét is éreztem; ha
nem így lett volna, egy sort se tudtam volna leírni.
De a valóságban?
Gyakran kérdezik, jobbá teszi-e a művészet az embereket?
Én még azt is kérdezem: jobbá teszi-e mű magát a művészt?
A válasz sajnos az, hogy nagyon ritkán.
Legtöbbször nem.
A színész, aki a színpadon már tud szeretni, s nemcsak játssza,
de átérzi, ismeri és megéli egy jó házasság minden titkát - a
"valóságban" boldogtalan és magányos, sőt néha összeférhetetlen
fráter.
Pedig tudja, milyennek kéne lennie.
Amikor játszik, tudja. A legapróbb titkait is ismeri egy jó
házasságnak - ha nem ismerné, eljátszani sem tudná.
Csak egyet nem tud.
Hogyan kell egy párkapcsolatot valóban megcsinálni.
Tudja, hogy mit akar. Elvileg azt is, hogyan kéne létrehozni,
amit akar.
Csak egyet nem tud: végrehajtani azt, amit tud. Hányszor láttam
magánytól és elhagyatottságtól szenvedni olyan művészeket, akik a
színpadon boldog férjek vagy feleségek voltak. Szerették őket, és
ők is teli voltak szeretettel, de amikor lement a függöny, jött a
zűrzavar, a válás, a botrány, a keserűség és a magány. A legtöbb
művész színpadon és papíron már tud élni, ott már működik, ismeri
a nagy és a kicsiny titkokat, tudja, hol nyerhet és hol veszíthet
csatákat, néha önfeláldozó hős lesz, és még a szentség tiszta
állapotát is képes átélni - csak éppen a hétköznapi élete
zűrzavaros, mert tudását nem képes valóra váltani.
Milyen földöntúli harmóniában lebegett, amíg zenélt, s közben
milyen rémületesen zűrzavaros és diszharmonikus életet élt meg
egy olyan géniusz, mint Mozart! Biztos, hogy nem így akart élni.
Csak amit szellemi síkon megtalált, azt lenn, a hétköznapokban
képtelen volt megvalósítani. Hiába akarta, szegény, nem sikerült
neki.
Életünk számtalanszor bizonyítja, hogy valójában nem azt akarjuk,
amit akarunk.
2.
Amiről itt szó van, az emberi élet alapvető problémája.
Hamvas Béla írja: "Folyton ismétel, mint aki érti, de nem tudja
csinálni, és bele akarja magát hajszolni. Valami mindig kimarad,
nincs kapcsolata életének gyakorlatával, vagyis nem tud
megvalósítani, nem tudja átvinni azt, amit gondol, az elvadult
hétköznapba. "
Akiről mindezt mondja, nem kisebb lélek, mint Pál apostol, aki
maga is őszintén bevallja, hogy "akarom ugyan a jót, mégis a
rossz cselekszik bennem".
Ezzel a mondattal indul az a két évezred, amelyre már vissza
tudunk pillantani, s ez a mondat elkísér bennünket a harmadik
évezredbe is. Ez az a válság, amelyben jelenleg is élünk.
Mindannyiunk számára ismerős érzés, hogy akarunk ugyan valamit,
de amit teszünk, az más, mint amit akartunk, sőt rendszerint
olyasmi, amit egyáltalán nem akartunk.
Mondok egy példát.
Mindenki élni akar. Én mégis láttam embert úgy meghalni, hogy
amikor meglökték az induló villamos lépcsőjén, nem a korláthoz
kapott először, hogy megkapaszkodjon, hanem az aktatáskájához,
amelyben a pénze volt.
A kerekek alá zuhant.
S nem így van-e manapság az egész emberiség minden életveszélyes
ügyével, mondjuk, például a környezetszennyezés kérdésével:
tudja, hogy hamarosan megfojthatja magát is, de gyermekeit és
unokáit egészen biztosan, és persze élni akar, és szeretné, ha
gyerekei is élnének - mégsem képes a mérgezést abbahagyni.
Élni "akar" ugyan - de cselekedetét nagyobb hatalom működteti,
mint a halálfélelem vagy az életakarat: az aktatáska.
Nagy dolog, ha egyáltalán felismerjük, mi lenne számunkra a jó.
De ez még fényévnyi távolságra van attól, hogy meg is csináljuk.
És itt nem arról van szó, hogy lelkűnkben el van vágva egy
láthatatlan idegpálya, amely az akaratunkat összeköti a tettel,
hogy belül ugyan kiadjuk a jó szándékú parancsot, de aztán az
ingerület valahol megtorpan, s mint a részegek vagy bénák mást
cselekszünk, mint amit szándékoztunk, hanem arról - és ez sokkal
komiszabb helyzet -, hogy lakik bennünk valaki, egy zsarnokibb
Akarat, amely félresodorja minden ésszerű igyekezetünket, s végül
mégis az lesz, amit ő akar!
Ez egy keserves és közös tapasztalatunk, amelyről - bár
mindannyian tudunk - nem szívesen beszélünk.
Még önmagunk előtt sem.
Többé-kevésbé ismerjük magunkban azt, aki valamit akar... vagy
inkább így mondom: akargat, mert ebből ritkán lesz valami.
De egyáltalában nem ismerjük azt az erősebb akaratot, aki meg is
csinálja és végre is hajtja - aki azt a hatásos parancsot adja
ki, ami tényleg valóra válik.
Valakinek azt is akarni kell bennünk, amit - bármilyen
sajnálatos, de -végül is megcsinálunk.
Lakik bennünk egy jóakaratú, de gyenge kapitány - akit ismerünk -
és egy kérlelhetetlenül erős "Ellentengernagy", akinek hangtalan
utasítását azonnal és fenntartás nélkül végrehajtjuk- s akit
sajnos nem ismerünk.
Így aztán hiába írnak felvilágosító könyveket, hiába prédikálnak,
agitálnak, filozofálnak, érvelnek és győzködnek, sőt látszólag
meg is győznek bennünket - amit végső soron teszünk, az
homlokegyenest ellentéte lesz mindannak, amit olvastunk,
reméltünk, akartunk, hittünk, s aminek a helyességéről száz
százalékig meggyőződtünk.
Ha visszanézünk a történelembe, látjuk, hogy az emberiség
egyetlen eszményét sem tudta megvalósítani; nem lett keresztény,
nem lett humanista, nem lett kommunista, a több ezer éves kultúra
nem fogott rajta. Lényegében minden nemesebb célkitűzéséből
botrány lett. És itt nem egyszerűen arról van szó, hogy "bort
iszunk, miközben vizet prédikálunk", hanem arról, hogy "vizet
prédikálunk, vizet is akarunk inni, mert tudjuk, hogy a víz jó és
tiszta - de amikor kinyújtjuk a kezünket, valahogy, nem tudni
miért, mindig a borospoharat fogjuk meg. Kihörpintjük, s azt
hazudjuk - még önmagunknak is! -, hogy víz volt.
Még akkor is, ha tökrészegen tántorgunk.
Életünk legnagyobb titka, hogy nem értelmünk, nem is a józan
eszünk, nem is a lényünk mélyén rejlő isteni Önvalónk realizál,
hanem kavargó vágyaink, szenvedélyeink, félelmeink,
szorongásaink, egónk démoni szomjúsága és konok, már-már jellemé
dermedt ösztönös megszokásai - s ezzel az erővel szemben a józan
ész tehetetlen.
Hiába tudom a jót, mégse csinálom!
Hagyom, hogy "az" csináljon bennem bármit, aki az én jó szándékú
tudásomnál egyvalamit mégiscsak jobban tud: azt, hogy hogyan kell
valamit tetté váltani. Az én okos, tudatos "fej-meggyőződésem"
mellett, az Ő nem tudatos, lényem mélyén lapuló meggyőződése
százszor erősebb és hatásosabb.
Ki akar beteg lenni?
Senki.
Mégis tudjuk, hogy a betegségek zömét magunk csináljuk:
lakik bennünk valaki, aki nemcsak pontosan tudja, hogyan kell
gyomorfekélyt, agyvérzést, infarktust csinálni, hanem "elméleti"
tudását tökéletesen át is viszi a gyakorlatba. Még egy gyerek is
tudja, kétezer év orvostudományát meghaladó zsenialitással,
hogyan kell náthát vagy influenzát csinálni, ha nem akar iskolába
menni, de úgy, hogy negyvenfokos láza lesz, a hideg rázza és
semmiféle gyógyszer nem hat rá.
Bár úgy tudnánk pszichoszomatikus úton gyógyulni, ahogy beteggé
tesszük magunkat!
Az igazi életteremtő mágus láthatatlan bennünk. Nem tudunk róla,
mert sohasem lép színre. Hátulról működik, és mindig az történik,
amit ő akar.
Nem én ülök a volánnál, hanem ő, s hiába sejtem, hogy rossz
irányba megy a kocsi, letérni képtelen vagyok, mert ő vezeti. És
ez még nem minden. Hatalmas intellektuális apparátussal dolgozom
azon, hogy ezt a hibás működést igazoljam, s utólag
megmagyarázzam. Az emberek mérhetetlen többsége például nemcsak
másokkal, de önmagával is elhiteti, hogy keresztény, anélkül hogy
egy szikrányi szeretet lenne benne. Pál apostol még pontosan
tudta és be is vallotta, hogy nem úgy működik, ahogyan kellene,
de számos követője ezzel már nincs tisztában:
nem tudja, hogy nem szeret, hogy nem "összegyűjt", hanem
"szétszór", és a világban a gyűlöletet és a széthúzást növeli.
Vagyis elméletileg krisztusi - gyakorlatilag antikrisztusi, s a
különbséget észre sem veszi.
Furán dolgozik ez a mi láthatatlan bűvészünk.
Szívünkre és eszünkre hallgatva elő akarunk varázsolni a fényes
cilinderből egy szép hófehér nyuszit. De mivel szívünk s eszünk
nem tud varázsolni, a bűvészünk működésbe lép, s hamarosan ott
lesz a cilinderben egy patkány. Nyuszifülei vannak, fehér
foltocskák is vannak a szőrén, de akárhogy nézem is, igazából
nemszeretem, ronda patkány. De ezt rendszerint már nem is látjuk,
mert a bűvész bennünket is elvarázsol, és nemcsak elhiteti, de
láttatja is velünk, hogy a cilinderben egy valóságos szép, szelíd
nyuszi ül, nagy rózsaszínű fülekkel. Mások mondják nekünk, hogy
ez egy koszos patkány. Főleg azok, akik nem állnak bűvészünk
igézete alatt.
Ezeket az embereket szoktuk meggyűlölni.
S ilyenkor kiáltott fel a szomorú Jézus:
"Hiába mondod, hogy Uram, Uram - ha nem cselekszed, amit mondok!"
Az önismeret legelső kérdése: ki az, aki valóban akar bennünket?
Vagyis a láthatatlan varázsló leleplezése.
Ehhez a legelső lépéshez azt kell belátni, hogy mindaz, ami
történt vagy éppen történik velünk, a saját művünk. Mi akartuk,
mi csináltuk, miattunk olyan, amilyen.
Életünk történetéből, a puszta sztoriból vissza lehet
következtetni a szerzőre.
A meséből, a dolgok jó vagy rossz alakulásából, de még egy
betegségből is vissza lehet látni arra a rejtőzködő benső
varázslónkra, aki éppen ezt a világot idézte körénk.
Hogy visszatérjek az egyszerű példára (szeretem a hétköznapi
példákat, mert érthetőbbek), szóval, ha le akarunk fogyni, s
mégis képtelenek vagyunk rá, akkor nyilván nem az "akar" bennünk,
aki sovány, hanem az, aki - valamilyen ismeretlen oknál fogva -
kövér akar lenni.
Akarata ellenére senki sem lesz kövér.
Még akkor sem, ha ez egy születési hajlam kérdése. Az ilyen,
kétségtelenül létező hajlamnak is valamikor akarati indítéka volt
- ami a fizikai testben mint hajlam jelenik meg, az minden
esetben elmúlt inkarnációk szokásaiból, tetteiből, akarati
megnyilvánulásaiból állt elő. A "hajlam", hasonlóan a feltételes
reflexekhez, nem egyéb, mint megismételt cselekvések kódolt
állapota. Amikor már sokadszor akarunk, gondolunk és csinálunk
valamit, az ismétlés rögzíti az "információkat", s végül a miénk
lesz. Belénk épül és működik.
Ez a karma folyamata.
De még az ilyen hajlamot is képes megszüntetni egy nagyobb,
katartikus sorserő: a koncentrációs táborokban nem voltak
kövérek.
A "mágust", életünk irányítóját akkor lehet fölismerni, amikor
elénk kerül egy tejszínhabos torta.
Odáig rejtőzik.
De itt, a "beleharapok, vagy nem harapok bele" pillanatában már
nem lehet elbújni, s ha harapok, még mindig nem tudom, miért
erősebb bennem ez az éhség, miért kell az édesség annyira, hogy
inkább kövér leszek... szóval az okát még pontosan nem ismerem,
de a hatalmát már igen: látom, hogy valakinek fontos ez. Valaki
bennem annyira éhes, hogy inkább állandó rossz lelkiállapotban
tart, csakhogy ő jól lakjon.
Sőt gyakran azt is látom, hogy mindezt nem éhségből teszi, hanem
föl akar fújni, ducivá akar tenni, hogy valamiféle sorsfeladatnak
ne tudjak megfelelni. Ilyen is van, hogy azért eszik valaki, hogy
formátlanná váljon, hogy azt mondhassa: nézzetek rám, így nem
megy. Húsmaszkot és zsírruhát ölt, hogy valami nagy mulasztásáért
felmentést adjon magának.
Az elhízásnak oka lehet néha, hogy az ember alkalmatlanná akarja
tenni magát valamire: nem akarja, hogy a férje ölelje, nem akarja
színészi vagy táncosi hivatását folytatni, vagy éppenséggel az
étellel veszi magához mindazt, amit egyébként nem kap meg:
szeretetet, reményeinek és vágyainak beteljesülését. Ha nem tud
"beteljesülni" lelkileg, beteljesül testileg, és túleszi magát. A
száján keresztül nyeli magába a szeretet pótlékát. A kéjes
"zabáló" így pótolja - nem azt, hogy mások nem szeretik, hanem -,
hogy ő nem szereti saját magát.
Mindez azonban már a láthatatlan varázslónk titkaihoz tartozik.
Ahogy egy képből a festőre, egy regényből az íróra, életünk
eseményeiből vissza lehet következtetni arra, hogy ki a
legerősebb bennünk, ki az a valódi Hatalom, aki a cselekmények
szálait láthatatlanul szövi.
A görögök "daimonnak" nevezik.
Mindannyiunknak van.
Több is.
Az önismeret vagy - ami ugyanaz - az emberismeret ott kezdődik,
amikor megismerjük a daimont.
Valaki panaszkodik neked. Elmondja hitét, reményét, elveit,
meggyőződését, bajait, világnézetét, elmondja, mi mindenben hisz
- de ha meg akarod ismerni valójában, bele kell nézned a lelkébe,
mélyen a homloka mögé, a szemei mögé, sőt még a gondolatai és a
kimondott szavai mögé is, és meg kell pillantanod azt a daimont,
akit szolgál ez az ember.
És ugyanezt kell megtenned önmagaddal - csak ott sokkal nehezebb.
A másik emberre legalább van valami rálátásod, és daimonjának
megközelítéséhez kapsz egy viszonylag megbízható térképet, ami
nem más, mint a tényleges élettörténete. Az eseményekből, amik
történnek vele - s amiket esetleg ő nem szeret és amikről
panaszkodik - biztosan következtethetsz a "daimonjára".
Önmagunknál ez a ráismerés azért nehezebb, mert a mi daimonunk
nemcsak észrevétlenül és "inkognitóban" írja életünk regényét, de
ráadásul el is hiteti velünk, hogy mindez a külső körülmények
műve. A legutolsó, amit hajlandóak vagyunk beismerni, hogy az
életünk hasonlít ránk, hogy ami történik velünk, az nem véletlen,
nem is balszerencse: daimonunk meséjét éljük.
Daimonunk kihasználja, hogy a tudattalanunkban lapul, mint egy
mélyvízi ragadozó, amely soha a felszínre nem bukkan, s bármi
történik velünk, bárhogy örvénylik is a sorsunk, mi azt a külső
események hullámjátékának véljük, mert csakis azokat észleljük:
nem feltételezzük, hogy az örvény a mélységből kavarog föl, hogy
ott lent, mint a Loch-Ness-i tóban, egy rejtélyes lény pörög és
háborogva csapkod, s ez nem egy idegen szörnyeteg, ez a mi saját
daimonunk, mi szültük, mi neveltük, mi hizlaltuk s juttattuk
hatalomra - s most ő kavarja a felszínt.
Nem tudunk róla.
Abban a tévhitben vagyunk, hogy életünket a külső körülmények
irányítják.
Hogy mindennek mások az okai.
Vagy a véletlen.
S a mélyben ott lapul a daimon.
Herakleitosz azt mondta: "A sors: a daimon."
3.
Két kérdés van.
Hogyan lehet daimonunkat felismerni?
És a másik: hogyan lehet legyőzni?
A két kérdés szorosan összefügg: amíg nem tudod, ki ellen
harcolsz, győzni sem tudsz ellene.
Vagyis a ráismerés, a rálátás vagy a rádöbbenés meg kell hogy
előzzön mindent - ami azt jelenti, hogy Tudás nélkül egyetlen
üdvös lépés sem tehető.
Először látni kell.
Enélkül semmiféle vallás, pszichotechnika, lelki gyakorlat,
meditáció vagy érzelmek által irányított imádság nem segít - az
"Add, Uram, hogy lássak!" az első és legfontosabb kérésünk, mert
sötétben a daimon legyőzhetetlen.
A látást rendszerint megelőzi egy - még homályos, de - állandóan
visszatérő kellemetlen tapasztalás: hogy az életemnek az
alakulását nem szeretem.
Ismétlődnek olyan események, amelyek miatt rosszul érzem magam.
Újra és újra benne vagyok valamiben, amit nem szeretek.
Nem "akarom", és mégis csinálom.
El akarom kerülni, és mégis mindig ott van.
Ez az elégedetlenség, állandó rossz közérzet, ez az "Elegem van
ebből!" a nyitánya minden változásnak.
Semmi biztosíték, hogy utána is történik valami: az emberek
elmondhatatlanul nagy többsége ebben a sivárságban megtorpan és
ott is marad. Nem tudják, hogy a depresszió nem végérvényes
állapot, hogy az apály egy lehetséges dagálynak az előjátéka, s
ezért az elveszettségben benne maradnak, s ezt a tehetetlen és
reményvesztett érzésvilágukat átviszik magukkal a halálon túli
létállapotba.
Fontos tudni, hogy a daimon a halálunkkal nem hal meg!
Mesterem tanításai és az általam megismert túlvilági sorsok arról
szólnak, hogy a szenvedélyek túlélik a földi életeket. A
szomjúság nemcsak folytatódik odaát, de új és új létesülésbe
kényszeríti a lelkünket. A Mester ugyanazt mondja, mint Buddha,
hogy a tanha, a "létszomj" életünk alapvető oka. És ez nem
"életösztön", hanem valami ősibb és sóvárgóbb szenvedély, amely
sokféle célra irányulhat, hol erre, hol arra, de a dinamikája
hatalmas, s amíg nincs legyőzve, működik. Sokszor
tapasztalhattad, hogy a szenvedély erősebb, mint az életösztön.
Rágyújt, pedig tudja, hogy belehal. Iszik, pedig tudja, hogy
belepusztul. Nekem volt olyan barátom, dúsgazdag ember, akit
három infarktus után sem lehetett lebeszélni a napi tizennyolc
órás pénzhajszáról. Még az intenzív osztályról is telefonálgatott
a befektetőknek. Már nem él. Belehalt a negyedik szívrohamba. Ha
átlátnál a másik világba, tapasztalnád, hogy a fizikai létből
való kizuhanása nem oltotta ki a szenvedélyét, s előfordul, hogy
inkarnációk sorozatát vállalja egy lélek, hogy egy-egy ilyen
szomjúságot legyőzzön végre. Ez egy folyamatos karmalánc, amely
csak akkor lesz nyilvánvalóvá, ha reinkarnációk egész sorozatát
tudjuk áttekinteni. Én jelenleg olyan "szenvedélyeim" ellen
küzdök, amelyek évezredek óta tartanak fogva, és új és új
formában térnek vissza. És az, hogy "új forma", lényeges, mert
itt nem csupán arról van szó, hogy, mondjuk, egy szenvedélyes
dohányos vagy alkoholista átviszi magával a túlvilágra a
cigaretta vagy az ital iránti vágyát (ez is igaz, de nem
lényeges), hanem arról, hogy azok a valódi lelki motívumok,
amelyek alkoholistává vagy dohányossá tették, megoldatlanul
mennek vele tovább. Ez ugyanis a "daimon", aki nem hal meg
fizikai létünk megszűnése után, hanem átjön velünk a lélek
világába, ott is nyomaszt, és előbb-utóbb egy új inkarnáció oka
lesz.
A szenvedély, a karma és a reinkarnáció elválaszthatatlanul
összefüggnek - ha ezt valaki nem így gondolja, az egész életet
nem értheti. Nem érti a lelkének legmélyebb és legerősebb
dinamikáját, nem érti a lét törvényszerűségét, amely újra és újra
szembesíti a megoldatlan gonddal, és azt sem érti, hogy ez egy
ciklikus folyamat, ahol a születés és a halál egy-egy új
spirálkör, amelyben a szenvedély mindaddig visszatér, míg le nem
győzzük.
Ebben a győzelemben rejlik az isteni teremtés oka és végső
értelme is.
Embernek lenni azt jelenti, hogy ezt a küzdelmet soha senki meg
nem harcolhatja helyette. A halál nem szünteti meg, és a kudarcok
és szenvedések sem oszlatják el.
Pörgethet is a daimon, különösen manapság. Ez a pörgős "nem lehet
leállni" daimon, amely végigkerget egy életen, úgy, hogy abban
semmi öröm sincs, csak a rohanás. A "pörgős" daimon egyfajta
önkívületet ad, ügyről ügyre hajszolja az embert, s megszabadítja
attól a kellemetlen élménytől, hogy egyszer is szembesüljön
magával. Nem ér rá élni, és rendszerint meghalni sem - a pörgős
élet gyakran végződik hirtelen halállal. De még odaát is rohanna
tovább. Szellemi segítők szólnak neki, hogy itt már nem érdemes
rohanni, mert nincsenek "ügyei" - kivéve saját magát. Aki
életében nem tanulta meg a csendet, a nyugalmat és a befelé
fordulás időtlen örömét, az halála után sem tud megnyugodni -
olyan lesz, mint a tanácstalan mókus, akinek elvették a kerekét,
de a lábai a semmiben is futnak tovább.
A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele.
Csakhogy a túlvilágon ez lehetetlenség.
Ott magunk vagyunk: saját lelkünk végtelen világában.
Itt aztán fölfedezhetjük, hogy nem magunkat éltük, hanem
daimonunk rossz "programja" irányította életünket.
Ahhoz, hogy egy "programtól" megszabaduljunk, a programnak le
kell járnia.
El kell jutni odáig, hogy végleg csalódunk benne.
E nélkül a kiábrándulás nélkül nem lehet váltani. És nem is akar
senki, mert nincs rá oka. Egy jó lapjárásnál és főleg azzal a
csontjait is átható hittel, hogy "Nyerni jó!", senki sem áll föl
a kártyaasztaltól.
Még a vesztés, sőt az állandó, szüntelen vesztés sem elég.
Katarzis kell, nagy baj, valami olyan megriadás, hogy: "Ha így
megy tovább: elveszek!"
Ez az a pillanat, amikor a daimon hatalma, ha nem is megrendül,
de meginog és kérdésessé válik.
A sorscsapás ereje kell ahhoz, hogy legalábbis fölismerhető
legyen, hogy egy rossz varázsló igéjét teljesítettük. És a
"sorscsapás" itt olyasmit jelent, ami nagyobb, mint a halál. A
katarzis mélyebben van, mint bármilyen halálfélelem. A
katarzisban az ember rádöbben, nem arra, hogy elvész az élete,
mert a lelke mélyén tudja, hogy az lehetetlen, hanem arra, hogy
elvész a lelke! A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fény
teljes kialvásának egy olyan végső fenyegetése, amely az embert
megfordulásra készteti.
A következő stáció a "pálfordulás".
A "pálfordulás" azt jelenti, hogy ÉN-élmény.
A sorsváltozás és a világnézet cseréje már csak következmény. Az,
hogy üldözőből üldözött, dogmatikus rabbiból hithű keresztény,
gyilkosból áldozat, ravasz és egoista földi érdekpolitikus
helyett a szellem szolgája lesz-e valaki - már következmény.
A döntő pillanat az a villanásszerű felismerés, amelyben meglátom
valódi magamat: ráébredek arra, hogy ki vagyok én.
Saul nem arra döbben rá a damaszkuszi úton, hogy rossz ügyet
szolgált, hogy Jézus tanítása a helyes, és ezentúl őt kell majd
követnie, vagyis nem egy másik vallási igazságra jön rá, nem
pártkönyvet cserél - hanem felismeri, hogy Jézus benne van!
Benne él. Belőle szól.
Innen kezdve arra a kérdésre, hogy Jézus hol van, a saját szívére
mutat válaszképpen.
És a hívek szívére.
Ez nem "megszállottságot" jelent, hanem valóságos ÉN-élményt, és
itt pontosan az történik, mint Buddha követőivel. Buddha azt
mondta: "Legyetek Buddhákká!", Jézus pedig azt, hogy "Én bennetek
vagyok!", ami azt jelenti, hogy a felébredt, vagy "megtért"
szellemiségek identitástudata istenazonos.
(Ezt most azon a modernista nyelven mondtam, amelyen nem szeretek
beszélni. Mondhatnám egyszerűbben is: az ÉNélmény a legmélyebb
válasz arra a kérdésre, hogy: "Ki vagyok én?" És akire
rádöbbenünk, az az igazi valónk, sorsunk kapitánya, aki most
átvehetne a kormányt a daimoni legénységtől.)
Az ÉN-élmény azonban önmagában még nem vált sorsot. Még nem győzi
le a daimont, aki továbbra is ott lapul a homályban - de most már
legalább látni.
Az ÉN az, aki "lát" bennem.
Aki ismer engem.
Aki tud rólam.
És persze tud daimonomról is.
Tanúként pillanat rá személyiségemre, és látja, hogy mi az a
szenvedély, amely eluralt engem.
Nem lehet eldugni előle semmit. A bennem kinyíló Szem nemcsak
néz, hanem mint búvárokon lévő lámpás, világít is a mélységekben,
s fényt vet az elsüllyedt félelmek, szenvedélyroncsok és vágyhínárok
mögött lapuló még mindig lüktető és működő daimonra, aki
korántsem adta föl a csatát - sőt, a küzdelem még csak ezután
kezdődik!
Itt jön az a fázis, hogy: "Akarom ugyan a jót, de mégis: amit nem
akarok, a rossz cselekszik bennem."
Itt jön az, hogy Péter, a kőszikla - bár azt hiszi, hogy szereti
Jézust - mégis elárulja őt.
És nem egyszer, nem is kétszer, hanem háromszor, s utána
sírógörcsöt kap.
És a sírógörcs után még évekig összevissza kapkod.
Erről a nagy sárkányölő küzdelemről szól az a történet, amelyről
keveset tudunk: Jézus megkísértése a pusztában. Ez negyven nap
véres háborújának a története volt, amelyet saját daimonjával
folytatott. A negyven szimbolikus szám. Egy emberöltőnyi időt
jelent. Ez föltehetően az a közel húsz esztendő, amely Jézus
életének leírásából kimaradt. Közben sok csatát nyer a daimon.
Sokszor "cselekszik bennem a rossz, amit nem akarok". Sokszor
kapok sírógörcsöt. Sokszor veszem észre, hogy hiába tudom, mégse
cselekszem a jót.
Az Én akaratát nem tudja keresztülvinni, mert a daimon is akar,
és nem könnyű ellenfél.
Küzdenek.
Mózes a népével 40 évig kóborolt a pusztában, hogy átírja az
egyiptomi szolgaságban kialakult "hibás programokat".
Már-már úgy nézett ki: sikerült.
S a Kánaán előtt - pont a Kánaán előtt! - fölébredt
tetszhalálából a daimon, és újrajött a félelem, a hitetlenség és
a lázadás. És Mózes úgy halt meg a Nébo-hegyén, hogy nem
léphetett a Kánaán földjére.
Az Én már fölismeri a daimont, amely többé nem lapulhat a
tudattalan mély vizeiben. Látja, s leleplezi a működését, tudja,
hogy mit miért csinál. Tudja, hogy mi az a "rossz", amit nem
akar, de - most már tudva és látva és leleplezve is - működik
tovább.
Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus.
Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni.
A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.
Erről a szakadékról mindenki tud.
Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincs
kedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszáj
neki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy "Járj! Állj
föl és járj!", de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. És
újra visszaesik.
Aztán újra föláll. Most már diadalmasan - de megint visszahuppan.
Föláll, visszaesik százszor, ezerszer, de ez nem zavarja és nem
csüggeszti el.
Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyerek
nem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét - de egy
felnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti.
Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában
meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát,
állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó
sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes
csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát
is a végső győzelemhez.
Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.
Egyébként - jó, ha ezt tudod - a daimon is így született benned,
s foglalta el hatalmi helyzetét. Nagy munkája van benne, s ezért
nem adja fel könnyen.
Az első krémestől még senki sem lett kövér, és tíz-húsz elszívott
cigarettától sem dohányos.
A rászokás folyamata döntő.
S ahogy a rosszra, a jóra is rá kell szokni.
Vérré, reflexé, ösztönné, jellemmé és végső soron sorssá csak az
lesz, amit sokszor ismételünk.
Ha valamiben nincs hosszú időn át tartó munka: sohasem lesz a
miénk.
Ezért a valódi akarat nem csupán az, ami benső Vezérünktől
eredően villámként átcikázik rajtuk, s bevilágítja lelkünk
homályos tájait, hanem az, amit sokáig akarunk.
Hogy "Mit tegyek?", azt már tudom.
De ez még kevés.
Az igazi akaratot onnan lehet fölismerni, hogy azt hétfőn,
kedden, szerdán, októberben, novemberben, decemberben, jövőre és
még húsz év múlva is akarom.
"Az igazi akarat - mondja Nietzsche - egy akaratot sokáig
akarni."
Tulajdonképpen ez a jóga.
Ramana Maharsi a megvilágosodott bölcs azt mondja:
"A béke időtartama az ismételt gyakorlatok árán megszerzett
mentális erővel arányos. Csak a megerősödött lélek képes arra,
hogy önmagát a béke áramlásában megtartsa."
Daimonunkat ugyanis nem lehet megölni - csak leépíteni.
A valódi emberek és a valódi történelmi korok mögött mindig ott
áll a rendszeres testi és lelki gyakorlatok életrendje.
Másképp nem lehet a magasabb színvonalat fönntartani.
Itt most befejezhetném ezt az írást.
Amikor elkezdtem, úgy terveztem, hogy itt lesz valahol a pont.
De egy hang azt mondja: "Ha már eljutottál gondolataid sodrásában
egy fontos partszakaszhoz, állj meg és nézz körül! Nem vagy már
fiatal - hátha nem fogsz már ebben az életedben még egyszer
idejutni."