Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bistey Zsuzsa: Vízöntőkori újjászületés1

2010.06.16


Bistey Zsuzsa:

Vízöntőkori újjászületés

Hipnózis, reinkarnáció, transzformáció

* * *

Ajánlom ezt az írást
Férjemnek, tanítómnak,
az emberi lélek nagyszerű gyógyítójának:
Dr. Bistey Györgynek

* * *

Tartalomjegyzék:

Bevezető    3
Gondolatok    5
Előszó helyett    7
A Vízöntő kora    9
A vízöntői terápia    17
Gondolatok    23
Homo Noeticus    24
A reinkarnáció lélektana    29
Az Új Kor úttörői    40
A gondolat hatalma    45
Gondolatok    62
Tanúságtétel    63
Felhasznált irodalom    66

 

IN MEMORIAM

A könyveknek sorsuk van, mint az embernek. Ez a kötet, amely 1990-ben azért íródon, hogy átadjon egy üzenetet annak a néhány száz embernek, akik vártak erre az üzenetre, most ismét jelentkezik. A kor parancsára megsokszorozódott az üzenetre várók száma, és maga az üzenet is szükséges metamorfózison ment keresztül:
A Benső Út térképe egyre tisztább rezgéssel vetíti magát tudatmezőinkre, a szellemi ébredés egyre követelőbb igénye ott munkál törékeny emberi létezésünk minden szintjén. Nincs más út a számunkra, nem is volt soha.

1991-ben ez a könyv, mint kézirat, egy olyan ember kezébe került, aki azonnal "ráismert" tartalmára, létképletének engedelmesen élő hordozójává, megvalósítójává vált ennek az üzenetnek. Számára a szellemi út vált az egyetlen járható ösvénnyé, az önátadás fénye az egyetlen világossággá, amely soha nem az Ő lépteit egyengette, hanem mindig mások kereső törekvéseit táplálta egyenletes sugárzással.

Miklós Katalin, az Egészségforrás Alapítvány megteremtője, a gyógyító és tanító munka, a legmagasabb rendű emberi impulzus készséges kivitelezője, ezév augusztusában elment a fizikai világból. Élet és munkatere átkerült a szellemi Hierarchia szférájába, ahol tovább folyik, fokozott, földi kötésektől felszabadult intenzitással.

Katikám, köszönet az együtt megélt és tanult esztendőkért, a gazdag, szép, éltető szeretetért, amit számunkra tanítottál, amit számunkra jelentettél. Ezentúl mi innen, Te pedig a magad szférájából folytatjuk az együttes munkát az elszakíthatatlan közös sors távoli múltból fakadó közös jövőt építő harmóniájában.

Isten Veled, Viszontlátásra....

1993. szeptember.


Szerző
 
Bevezető


"Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belőlünk még hiányzik, az az önismeret. Ha az megvan, a többi magától is megvalósul."
Goethe

Mottóként a bevezető elé kellett írnom a Goethe-idézetet, annyira visszhangozza bennem e kivételesen nagyszerű könyv hatását, az én filozófiámat, gyakorlataimmal, tanulmányaimmal összecsengő mondanivalómat. Olvasása nagy örömöt szerzett nekem. Érinti mindazt, amit magam is átéltem, megismertem; praxisáról statisztikáim, ellenőrizhető bizonyítékaim vannak. Ugyanígy megkíséreltem a lényegükben összetartozó dolgokat egymással kiegészíteni, s megosztani azokkal, akik el tudják fogadni. Az ember-titok érintése engem is alázatossá tett. A még felderítetlen, mégis valós tényekkel való találkozásaim megmentettek attól hogy mereven, csak szakbarbár módon lemérhető, műszerekkel letapogatható jelenségeken túl minden egyebet nagyképűen és vakon elutasítsak. Meggyőződtem arról, hogy ami múlandó, az nem igaz; de van bennük valami, ami örök. S erről az elpusztíthatalan tulajdonunkról, a bennünk rejlő, magasabbrendű képességekről, azok fénybeborításának lehetőségéről hoztak hírt a halandóknak a "történelem fölötti" lények, Messiások, Avatarok, próféták. De a tudománynak azok a géniuszai is, akik nyíltan bevallják, felfedezéseik magasabb erők misztériumaként ömlöttek agyukba, megálmodtak kulcsaikat mint például Einstein.
Az is meggyőződésem, hogy valamennyien kolduló végtelenből végtelenbe tartó zarándokok vagyunk, s itt a földön azért gyűjtjük alamizsnás szilkénkbe "az élet kenyerét", hogy megosszuk éhező, élet- és halálfélelemtől rémült beteg embertársainkkal, Persze, ha elutasítják adományunkat, át kell engednünk őket saját sorsuk végső erejüket követelő beavatásának. Ami végül is gyógyító fájdalom. Az ember sohasem a könnyűtől válik lelkében, szellemében gazdagabbá, hanem attól, ami gyötrő, nehéz, a gyémántcsiszoló köszörűkövéhez szorító kényszer. Attól válik a gyémánt egy-egy nyers fazettája csillogóvá és simává. Hiszen a cél: "Drágakő a lótuszkehelyben. Aum mani padme hum." S ezt puszta rábeszéléssel, elmélettel sohasem érhetjük el. Semmiféle passzív sültgalambvárás nem pótolhatja. S a fejlődés fehér foltjainak feltérképezését senki más helyett nem végezhetjük el. Neki magának kell megküzdenie érte, ha érett e maximális transzmutációra.
Korszakunkra most a jövő árnyéka fenyegető gorgófőként vetül rá. A tudományos-technikai civilizáció - nagyszerű eredményei mellett - nemcsak elszegényítette, hanem végveszélybe sodorta saját létformáját. Végképpen elfedte földünk lakói elől az Édent, a természet és kozmosz teremtő energiáit, immunrendszerének csodáit, korlátlan lehetőségeit, biomágiáját. Hagyományok és mítoszok utalnak e drámára: "Éva és Ádám megkóstolta a sötét tudás tilos gyümölcsét. Ezért az angyal lángpallossal kiűzte őket a paradicsomból."
Feltárt és még feltáratlan rommezők törmelékei, részben megfejtett, de nagyrészt megfejtetlen feljegyzések vallanak olyan népekről, amelyek szellemi kultúrája, pszichikai látásmódja magasan fölötte állt a mai civilizáció ökológiai kataklizmákat elindító, bölcsesség nélküli tudományának. Az ősnépek szimbológiája fantasztikus tudást árul el. A sumér, babilóniai, krétai-minószi, egyiptomi csillagkultúra felfedezései például csak milliméterekben térnek el a mai asztrofizika számításaitól.
A Kabbala 22 Nagy Arkánumának van egy kányája, a húszas. A Végítélet. Angyal fújja meg rajta a Végítélet harsonáját, amitől a sírok kinyílnak, s a halottak életre kelnek bennük. Ez az, amit a Vízöntő korszak hajnalán megélünk most. Elemek és emberek tombolnak, fanatikus gyűlölet tör a másik élőlényben önmaga ellen. De egy másik folyamat is elindult a Vízöntő korszak erjedésében. Eltemetett eszmék, templomok, szentélyek, transzcendens emlékek bukkantak felszínre. Az emberek a halálban az életet keresik. Emlékezni kezdenek elfelejtett tudásukra, hitükre, szunnyadó bioesztéziájukra, a benne rejlő határtalan kiterjedésekre, amelyek visszavezetik őket az elvesztett Édenbe.
E könyvet én szintén a "Nyílegyenes ösvény" mélytudatból előbukkant térképének, a halál és az anyag labirintusából kivezető Ariadné-fonalnak látom. Mert minden útvesztő nyitott befelé és fölfelé. S egy ilyen fényfonal nyomán megtanulhatunk járni rajta.
Szepes Mária
 
Gondolatok

"Azt, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elvesztett, közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak, és azért hall, mert süket. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájulása, csupa feledés, távolság és eltemetettség."
Hamvas Béla


"A világegyetem egyre kevésbé tűnik egy gigantikus gépezetnek, és egyre inkább egy hatalmas Gondolatnak."
Sir James Jeans


"A természet feltalálta a halált, hogy biztosítsa az élet örök folytonosságát."
Goethe


"A Föld gravitációs tere semmi egyéb, mint a legalacsonyabb szint, a legsötétebb színpad, ahol a Lélek drámája kibontakozhat."
Sir George Trevelyan


"Semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen."
Hamvas Béla


"Teleszkópommal átkutattam az ég minden zugát, de Istennek semmi nyomára nem leltem."
Laplace


"A világegyetemben nincsenek nagy rejtélyek, csupán a mi ismereteinkben vannak nagy hézagok."
Dr. Edgar Mitchell,
az Apollo 14 pilótája


Az apacs indiánok évezredes hagyománya szerint csak olyan ember lehetett a törzs sámánja, akiben megszólalt a Nagy Szellem, és erre a feladatra kijelölte. Aki meghallotta ezt a belső hangot, az felmászott egy óriási szikla csúcsára, és onnan a mélybe vetette magát. Ha életben maradt, sámán lett belőle...
Mi, a modern emberiség, most érünk fel a sziklánk tetejére...
 
Előszó helyett

Köszöntök mindenkit, aki ezt a könyvet kezébe veszi. Nem vagyok író, annak ellenére, hogy környezetemben majd mindenki annak szánt gyermekkorom óta. Mindig volt bennem fogalmazási készség, élveztem a szavak játékát, de soha nem képzeltem a nevem könyvek gerincére; a jövő alaktalanul is mást sejtetett. Időnként rám szakadt ugyan valami kényszer, és oly riasztó intenzitással lökött ki belőlem verset, prózát, hogy csak megszeppent gyorsírója lehettem a belső hangnak. Ez az állapot azonban mindig átmeneti volt, az eredmény pedig nem rendítette ki helyükből az irodalom óriásait. Úgy éreztem, a készség megvan ugyan, de nincs igazi mondanivalóm.

Nem lett belőlem író. Negyvenkét évemből a második húszat az emberi lélek tanulmányozása töltötte be. Szerencsésnek, sőt kiváltságosnak érzem magam, hogy az emberi lény legtitkosabb, legcsodálatosabb alkotó eleme lett munkám tárgya. Tudomány, művészet, vallás, az emberi szellem három nagy kalandozó tere szerves részei a foglalkozásomnak. Biológus, antropológus, filozófus vagyok, és ha kell orvos vagy papnő. Férjemmel együtt dolgozom, tőle tanult alázattal és bámulattal közeledem minden emberi lényhez, aki hozzánk fordul segítségért. Hiszünk abban, hogy a tudás, szeretet, ösztön megtermi a páciens és terapeuta, tanító és tanítvány, lélek és lélek interakciójának mindig friss csodáját: az energiacsere sokszor fájdalmas feszültségét, az önfelfedezés élményét, és végül a megtalált lényeg felragyogását. Számomra mindez szavakba nehezen foglalható misztikus élmény volt és maradt a mai napig.

Nem vagyok író, és a "tudományos materializmus" talaján álló terapeuta kollégák talán már azt is eldöntötték magukban, hogy "igazi" pszichológus sem. Férjemmel együtt a humanisztikus iskola hívei vagyunk, ezen belül pedig a transzperszonális irányzatot követjük. Ha szükséges, felhasználjuk munkánkban a hipnózist, az irányított vizualizálást, a korregressziót, a kontrollált izomrelaxációt és a meditáció különféle válfajait. Nálunk a parapszichológia sem mostohagyerek, meggyőződésünk, hogy ez az a terület, amely a legdöntőbb változásokat ígéri nem csupán a tudományok, de az emberi lét minden területén.

Ha az eddigiekkel sikerült kevésbé idealista, szigorúan az anyagi lét talaján álló olvasóim szája ízét megkeserítenem, megjósolom, hogy ebből a szempontból a továbbiakban a helyzet csak romlani fog.

Kik a pácienseink? Aki hozzánk eljön, többnyire megjárta már a hagyományos kezelési módszerek útvesztőjét, szedett már mindenféle altatót-nyugtatót, lehetett akár elmeosztály lakója is. Végül is "mit veszíthetek" alapon felkeres bennünket, és ezzel a lépéssel, ekkor még tudtán kívül, átadja magát egyetlen igazi gyógyítójának: önmagának.

A ház, ahol eddig éltünk, egy pennsylvaniai kis falu határában áll, férjem nyugdíjba vonulása óta a kórházi rendelő helyett ide járnak a páciensek az épület hátsó sarkához ragasztott irodába. Köröskörül öreg tölgyek vigyázzák a csendet, az embertől alig háborgatott természet mindig gyógyító nyugalmát. Mire ez a könyv nyomdát lát, a mi önellátó "pszicho-farmunk" átköltözik Magyarországra, gyermekkorunk és fiatal éveink színterére, mindkettőnk szülőföldjére. Az utóbbi évek sorozatos látogatásai megmutatták nekünk, micsoda égető szükség van otthon az egyéni intenzív pszichoterápiára, micsoda lelki elnyomorodás szülhette az öngyilkossági, válási, az alkoholizmus terjedését bemutató statisztikákat. Segíteni szeretnénk, nem csupán könyvek és előadások útján, hanem minél szélesebb köröket érintő önképző szemináriumok, egy-két napos intenzív csoportos "műhelymunka" elindításával.

Író helyett inkább üzenethozó vagyok, ha úgy tetszik: postás, akire még születése előtt rábízták valaminek a megfogalmazását. Az írási készség mellé negyvenkét év után érkezett meg a mondanivaló. E találkozás első kísérletét tartják most kezükben. Ez az írás azokhoz szól, akikben visszhangot ver. Akikben visszatetszést kelt, akiket viszolyogtat vagy éppen megfélemlít, azoknak nem szántam, nekik emészthetetlen étel ez. Azokhoz szól, akik várják ezt az üzenetet.

Hogy nagyon sokan várják tudatosan, és még többen tudatuk mélyén, ebben egy pillanatra sem kételkedem. Az 1988-as budapesti előadások ma is teremnek gyümölcsöt: leveleket, telefonhívást, jeleit annak, hogy akkori hallgatóim ennyi idő után is foglalkoznak a bemutatott anyaggal, és mi több, igénylik a folytatást. Az otthonról jövő ösztönzés volt egyik bábája ennek a könyvnek, a másik döntő lökést az újra meg újra ismétlődő álmok, a meditáció állapotában kapott képek és üzenetek adták. Úgy is fogalmazhatnám, egyszerűen meg kellett születnie ennek az írásnak, nem is tehettem másként, mint nap nap után az írógép mellé telepedve, elengedtem a kezem a billentyűk felett. Aki írt, festett, formált már valamit a két kezével, az tudja. hogy bármilyen alkotás egy megváltozott tudatállapotot igényel. Szinte tőlünk függetlenül világra jön valami a kezünk alatt, amit magunk is tán éppolyan furcsállva nézünk, amikor vége a különös láznak, mint azok, akiknek szántuk.

Lélekcserélő időket élünk. Nem csupán otthon, a testileg-lelkileg megtépázott, kirabolt Magyarországon, hanem az egész földtekén. Korunk egyszerre nagyszerű és félelmetes, lenyűgöző és elrettentő. A technikai tudás elődeink által nem is sejtett csúcsairól immár a külső világűr felé tekingetünk, és valahol legbelül érthetetlen félelmeket titkolunk önmagunk elől is, mi, a diadalmas, racionális emberiség. Pár évtizede, hogy beléptünk a Vízöntő korába, ami azt jelenti, hogy 2160 évig most a Vízöntő az uralkodó jegy az Állatöv csillagképei közül. Kevert érzelmekkel lapozgatjuk a régi próféciákat, várjuk a második évezred végét. Mit hozhat nekünk, és ki éri meg azt, amit számunkra tartogat?



A Vízöntő kora

Vagy húsz esztendeje, hogy a nyugati világban elindult egy lelki-szellemi áramlat, amelyet ma népszerű néven Új Kornak (New Age) vagy a Vízöntő, az Akvárius korának neveznek.
Ősrégi hagyományon alapszik az, hogy a most kezdődő, mintegy 2150 éves időszakot az asztrológiában jártasak és mindazok, akik ezoterikus szemszögből igyekeznek megérteni az emberiség szellemi fejlődésének folyamatát a Vízöntő korának nevezik. Az alapvető ó-görög megfogalmazás szerint ugyanis az úgynevezett Nagy Év csaknem 26.000 földi évből áll. Tizenkét korszakra osztva, mindegyik korszak az állatöv egy-egy jegyének jellegzetességét viseli magán.
A jegyek fordított sorrendben követik egymást, úgyhogy a most végződő, vagy már bevégződött Halak kora egybeesik a kereszténység 2000 évével; az előző periódus, a Kos kora, a judaizmus jegyében zajlott, míg az azt megelőző Bika korát az egyiptomi vallás és kultúra fénykora jellemezte. Érdekes módon e vallási és kulturális időszakok prominens állatai azonosak a zodiákus jelképeivel: Egyiptomban a Bika - Ápisz - kultusza uralkodott, az Ótestamentumban gyakran szerepel a Kos és a bárány, míg a Hal Jézus szimbóluma volt. Több mint hatezer év után a Vízöntő az első emberformájú jelkép, amely egy új világkorszak kezdetét jelzi. Mivel a most hajnalodó Új Kor emberének teljes felelősséget kell vállalnia önmagáért és világáért, e jelkép találó.
Az elnevezés egy, az emberiség történetében feltétlenül döntően fontos jelenséget takar: a modern ember lelki evolúcióját. Ma az élet minden területén zajlik ez a viszonylag csendes, de annál mélyebb gyökerű forradalom.

Miből is áll hát a Vízöntő kora?
Elsősorban várakozásból és reménységből, de egyiknek sem a passzív válfajából.
Mi indította el ezt a világméretű mozgalmat? Abraham Maslow, a humanisztikus pszichológia megteremtője így fogalmazta meg korunk központi problémáját: "A mai modern világ legnagyobb kudarca az a tény, hogy sem a politikai demokrácia, sem a szociális biztonság, sem pedig az anyagi jólét nem képes az emberi lélek alapvető problémáinak a megoldására." Meglehetősen komor megállapítás, de végtelenül igaz. Igaz a fejlett, szabad, gazdag, nyugati fogyasztói társadalmak számára, ahonnan a mi pácienseinknek csaknem száz százaléka kikerült. És igaz ott is, ahol a nélkülözés, szűkölködés kereteit végre összetörve, a demokrácia, a szabad verseny, a sóvárgott anyagi stabilitás, sőt jólét pillanatnyilag ideális végcélnak tűnik - mindaddig, amíg a célt el nem érik. A világért sem kívánnék ünneprontó lenni, igazán szívemből kívánom hazánknak a szabad világhoz való mielőbbi csatlakozását. Úgy tűnik, valóban vége annak a képtelen kornak, amikor árulók fecsegtek hűségről, tolvajok becsületről, a kivételezettek egyenlőségről. Amikor testvériséget, kitartást és szolidaritást prédikáltak a nincstelen, istenadta népnek, akinek nevében működhettek - könnygázbombák, vagy ha kellett, tankok árnyékában. Mindössze azt kívánnám jelezni, hogy az a bizonyos végcél, amely minden küzdelemnek értelmet ad, valami egészen más, mint ami pillanatnyilag olyan csábítóan villog felénk.
Miért gondolom így?
Első huszonkét évemet a szocialista Magyarország polgáraként éltem le, azóta pedig a Nyugat szabad légkörében éltem-tanultam-dolgoztam. Volt tehát alkalmam az összehasonlításra, és arra is, hogy a két egymástól olyan mélyen különböző társadalmi rend egyéni, lelki perspektíváit közvetlen közelről megfigyeljem. A továbbiakban mégis elsősorban a szabad nyugati világ jelenségeivel foglalkozom majd, hiszen ezek összhatása szülte a Vízöntő korának szellemiségét.
Úgy tűnik, hogy a politikai és vallási dogmák keretében létező, a technokrácia csúcsán álló óriási fogyasztói társadalmak polgára, a szabad verseny bőségének bűvöletében egyre többet és többet felhalmozó ember egyre kínzóbb benső üresség, szorongás áldozata lesz. A korunkra jellemző lelki állapot szomorú ellentétben áll anyagi javaink részegítő arányú növekedésével. Míg belső világunk egyre szűkül, silányul, alapkérdéseink, amelyek minden élő, gondolkodó embert sekélyebb vagy mélyebb tudatszinten, de állandóan foglalkoztatnak, hogy végül is miért vagyunk a földön, hová tartunk, honnan származtunk ide, a mai napig sem találtak kielégítő válaszra.

Az elkötelezett ateista materializmus egyszerűen megtagadja az ember lényegét, magát az embert holmi felkapaszkodott állatfajnak titulálja, a lélek fogalmát a tettre képtelenek torz illúziójának bélyegzi, életcélként pedig kategorikusan a személyes szabadságjogokért és a gazdasági jólétért való küzdelmet állítja elénk.
Az egyházak évszázados dogmatikába bonyolódva elismerik és tanítják ugyan az emberi lélek halhatatlanságát, de a bűn és a büntetés merev, fekete-fehér beállítása, a bűntudat állandó ápolása eltakarja előlük az igazi lelki szükségletek látképét. A kereszténység, a judaizmus és az iszlám tanításaiban egyaránt lassan, de biztosan háttérbe szorult az egyetemesség eszménye. Ha egyáltalán jelen volt, csupán a vízióikra agresszíven büszke keresztesek, a misszionáriusok vagy éppen az inkvizítorok kezén és mindig a "hitetlen" másik eltiprásáért folyó küzdelem eszközeként. Ma egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egyetlen biztosítékunk az ilyesfajta etnocentrikus önáltatás ellen az egyetemes átélés, a személyes élmény, amely örömteli, közös felfedezéssé avatja a hitet, és nem önelégült, helyhez kötött előjoggá. Az érzelmi lelkesülés, a személyes átlényegülés egyre inkább háttérbe szorítja a szabályok közé szorított áhítatot.

A tudományos világ ma mindenütt materialista alapokon nyugszik, szigorú mércéjéről visszapattan minden, ami kívül esik öt érzékszervünk birodalmán. A laboratóriumi mérlegen billegő anyagparány még mindig létünk alap-építőkockája, tények és információk szolgálják az újabb tények és információk gyűjtését. A mi nemzedékünk a világtörténelem legnagyobb információfogyasztója, soha ilyen tömegű tudásanyag nem állt az emberiség rendelkezésére mint ma, a mikrofilmek és szuperkomputerek hideg, villámgyors világában. De mit kezdünk ezzel az információhalmazzal? Hol van ebben a tengernyi tömegben egy grammnyi lelki táplálék, életadó, időtálló bölcsesség?
És mégis van remény.

Hat esztendeig éltem Kaliforniában, amely hagyományosan Amerika társadalmi kísérleti laboratóriuma, és egyben játszótere mindenféle új idea kipróbálásának. Ez a dúsgazdag állam az országban elsőként vált a vízöntői kor zászlóbontójává. Lévén azonban játszótér, ezzel együtt a pop-okkultizmus, és a science fiction paradicsomkertjévé is. Egyre inkább a misztikus, az okkult válik jelenünk kultúrájának speciális hordozójává, többek között egy kódolt nyelvezet formájában, amely ide-oda leng a vicc és a meggyőződés, az ugrató játékosság és a halálos komolyság között. Maga ez a nyelvezet is egyfajta lázadást jelez a hagyományos intellektus ellen. Önmegvalósítás, öntudatosítás, magasabb tudatállapot, holisztikus világkép, reinkarnáció, karmikus igazságszolgáltatás... Igen, lázadás ez a nyelvezet, de annál sokkal több is. A csodálatos előérzete, a rendkívülinek mélyen megsejtett, és még mélyebbről felismert ösztönös megérzése. Amikor a realitás megcsúszik jól bevált sínjein, új realitások jelennek meg, a lehetetlen megtörténik, a közömbös világegyetem egyszerre a korlátlan lehetőségek döbbenetes színpadává lesz.

Igen, a látszólag frivol és néha határozottan gyenge ízlésű spirituális karnevál mögött egy végtelenül jelentékeny új érzékenység lakozik, egy új lelki-szellemi útkeresés, amelyet a hagyományostól merőben eltérő csatornákba terelt a nyugati világ és egyházi hierarchiák hagyományos merevsége.

Gyermekcipőjét nyűvi az útkeresés, így a kiforrott, biztos ízlés kifejlődése is most van folyamatban. De ez a keresés minden látszólag infantilis tulajdonsága mellett is, az emberi személyiség evolúciós méretű átalakulása, a tudatvilág olyan megmozdulása, amely jelentőségében csak az emberi beszéd és a szerszám használat megjelenésével mérhető össze. Egy világméretű mutáció folyamata indult el, amelynek célja az emberi akarat energiájának, a látnoki képességeknek a felszabadítása: azoknak a képességeknek, amelyek évszázados elhanyagoltság dacára is életben maradtak lényünk legelzártabb belsejében.
Egyre tisztábban kirajzolódik egy spirituális világkép. Megértése vagy inkább megérzése nem kíván különösebben fejlett intelligenciát, csupán a gondolat hajlékonyságát, a változás szeretetét, bizonyos szellemi ruganyosságot, amelynek semmi köze az életkorhoz, és egy csendes, de annál makacsabb elfordulást a belénk nevelt analitikus hajlam kényszerétől.

Amikor egy ilyen méretű és jelentőségű reformálódás elindul, természetes a tévelygés. Sokan összetévesztik a színházat a templommal, a szentélyt a cirkusszal, de a tévelygők is valahol, végső soron abba az irányba botorkálnak, amerre a biztosabb léptűek. Hogy milliók lépkednek új irányba, reményt és optimizmust kell adjon korunk tépett, zilált Modern Emberének.

Az elébb gyermekcipőt emlegettem, de ha jól belegondolunk, hol a felszínen, hol a föld alá szorulva, ez a keresés folyik, mióta ember él a földön. Az érzékeny, kutató szellem egy ponton kénytelen elvetni a szervezett hitélet cenzúráját, valamiféle megvilágosító belső sugallat reményében, és ugyanígy elfordulni kényszerül a materialista világkép egyre komorabb, lehangolóbb tájaitól.
Merre fordulhatunk hát? A számunkra egyetlen megmaradt irányba: befelé, saját tudatmezőink tájaira. Belső, egyszemélyes utazás ez, a minden más utat végigjárt, sebzett-vágott Ember, a kínzóan éhes-szomjas Homo Sapiens utolsó élő választási lehetősége.

Óvatos, lassú belső nyomolvasás ez; legerősebb ösztönünk súgja, hogy nincs több válaszút, az időből is kifutóban vagyunk. Vagy magunkban keressük és találjuk meg a megoldást kínzó bajainkra, vagy sehol. Így aztán visszafúrjuk a mély alagutat a tudat legbelső rétegeibe, a mikrovilág középpontjáig, feltérképezetlen belső lényünk-lényegünk felségterületére. Persze akik elindulnak, nem mind hazafelé tartanak. Akadnak, akik az élménygyűjtés kedvéért mennek, mások kéjutazást terveznek, csupán a felszínen siklatják hajójukat, vagy éppen végzetesnek tűnő örvénybe szédülve adják fel a küzdelmet. Nincs ezen mit csodálni. Olyan iszonyú régen elváltunk tulajdon belső világunktól, hogyan is navigáljuk ezt a sötét tengert, annyi évezred után? A racionális ész iránytűjét szorongatva százszor botladozóbbak vagyunk "primitív" őseinknél.

Mégis, akadnak segédeszközeink. A nyugati országokban a könyvkiadók százával jelentetik meg a régi ezoterikus tanítások köteteit, a dogmatikus vallások misztikus őseredetéről szóló régi iratokat. Új reneszánszát éli a misztikus atletizmus, az akupunktúra, a kristályokkal való gyógyítás, az emberi aura, a bioritmusok tanulmánya, és sorolhatnám tovább laphosszat. Érkezik aztán segítség a legváratlanabb területekről is, például a természettudományok felől, ahol a kvantumfizikusok a mindenütt jelenlévő titokzatos, és eddig megmérhetetlen energiát, a jobb híján gluonnak (amolyan univerzális ragasztónak) keresztelt rezgést figyelik. A kérdés egyre inkább az, vajon az anyag végső soron lehet-e más, mint a gravitációban megrekedt, alacsony frekvenciájú fényenergia. Einstein ma élő tanítványai egyre inkább úgy gondolják, ez a bennünket körülvevő realitás nem egyéb, mint a számtalan, egymással holografikus viszonyban létező realitás egyike. Úgy tűnik, ezek a "világok" számunkra beutazhatókká válnak, amint rejtett képességeinket ismét elismerjük, vállalni merjük.

A legnagyobb segítség számunkra, ezen a koránt sem veszélytelen úton, a legmélyebb ösztöneinket kormányzó erős vágy a rendkívüli, a csodálatos, a magunk felett álló átélésére, jogos örökségünk végleges vállalására.

Jó okunk van a lelkesedésre, öreg könyvek, pergamenek óvatos porolgatására. A Vízöntő kora egy gigantikus erőbevetés a lelki épség, a belső harmónia a béke megtalálására. Megkérdőjelezni lehet ezt a mozgalmat, de hátat fordítani neki semmiképpen. Ennek az új gondolkodásnak nincsenek fizikai korlátai, elemi erejű, az egész földkerekségre, a társadalom minden rétegére kiterjedő erővel állunk szemben. Sokkal több forog itt kockán, mint a faj túlélése egy agyon- és rosszul használt planétán. A látnoki energiák mentéséről van szó, a szent szikráról, amely ott világít minden emberi lélek mélyén. A több mint kétezer éves vallási ortodoxia, vagy a háromszáz éves tudományos materializmus szép számmal adott nevet ennek az energiának: pogányság, szentségtörés, istenkáromlás, bálványimádat, misztikus hülyeség, ópium, őrültség, tudathasadás, a realitástól való kóros elszakadás...

És mégis, mindezzel szemben ott áll ez a mai modern jelenség, ez a kollektív belső kényszer, hogy minden áron és módon megrázzuk, kimozdítsuk, eltoljuk, magasabb régiókba lökdössük ezt az agyonbeszélt, -elemzett, elvetett és újra elfogadott emberi tudatot. Belekényszerítsük egy olyan átalakulásba, amely végül megmutatja rég elfelejtett önmagunkat, itt kezünkbe teszi egyetlen értelmes örökségünket. Azt az örökséget, amelyet a technokrácia racionalizmusa, a társadalmi nyomások olyan mélyre temettek a tudatunkba, hogy mostani, gejzírszerű feltörése alapjában rendíti meg egész világképünket, függetlenül attól, milyen társadalmi rend keretei között élünk. Kutatunk kétségbeesett intenzitással, hajt a félelem, hogy belső gazdaságunk is odajut, ahová Földünk természetes vagyona: a mérgezett vizek, a szennyes levegő, a nukleáris katasztrófák vesztőhelyére.

A szellem, a lélek elérte feszítettsége végső határát. Ha élni akar, nincs más útja, mint befelé, visszafelé, tulajdon alvilági sötétjéből előhalászni a világító vezérfonalat. Forgószél ez a mai kor, félelmetes és nagyszerű színpad az újjászületés drámájához.

Igen, vannak segédeszközeink, de számos kerékkötővel is meg kell harcolnunk. A sajtó, a televízió, rádió, egyszóval a hírközlés naponta bombázza tudatunkat az elközönségesült konzum fantáziák tömegével, a karrierista versengés, az önző szerzési vágy, a korrupt elitizmus nem is palástolt felmagasztalásával. Eltelünk velük, és mint a beteg gyomor a mérgezett ételt, a lélek is kilöki magából egy idő után a méltatlan táplálékot. Így van ez a politikai dogmákkal is: egész Közép- és Kelet-Európa kollektív és látványos gyomorrontása a legjobb példa erre.

Elindultunk egy úton, amely sokak számára először érthetetlen, értelmetlen, elrémítő, vagy egész egyszerűen elviselhetetlenül idealista. Vannak bőven olyanok, akik a kemény munka és harc árán megszerzett intellektuális felsőbbrendűség vagy éppen a társadalmi lelkiismeret nevében káros eltévelyedésnek, egy meggyöngült társadalom belső dekadenciájának bélyegeznek mindent, ami csak érinteni is meri az emberi lélek belső életét, vagy utal a világi intellektus egyoldalúságára. Jóga, meditáció, regresszív hipnózis - igen, lehetséges hogy mindez átmeneti jó érzést idézhet elő, de végeredményben semmit sem változtat a világ folyásán. Képszerűbben kifejezve: a saját köldökét bámuló misztikus a legjobb esetben a politikai fásultság jelképe lehet, semmi több.

Érdemes azért megkockáztatni a kérdést: vajon ezeket a fölényes bírákat soha, egy pillanatra sem látogatta meg az ihlet, nem éreztek soha, villanásnyit sem a látnoki energia áramából? Hiszen csak jól körül kell nézni a világban, hogy számba vehessük, mit is adtak az emberiségnek a modern társadalmak. Nem is jól fogalmaztam: mit vettek el tőlünk az évszázadok során? Sokkal, de sokkal többet, mint a betevő falatot és az igazságot. A bűn nem válik kisebbé attól, hogy bűnös és áldozat egy bizonyos ponton végül is egyformán éhen maradt.

Mi magyarok, zaklatott történelmünk során aztán igazán megtanulhattuk, hogy az elnyomás nemcsak a tettet bénítja meg, de elsötétíti a szellemet, elsorvasztja az érzékenységet, leszűkíti a személyiséget, amíg nem marad helye az önbecsülésnek, sem egyéni, sem kollektív alapon. Ha a szellemi sötétségben virágzó, beteg célokért küzdő vezetőréteg minimálisra tudja faragni emberi méreteinket, hol van a megállás, a visszafordulás lehetősége? Szabadság, egyenlőség, testvériség... de mit ér mindez lelki épség és nyugalom nélkül?

Prófétáink, látnokaink - mert azért időnként születik közénk, kínlódó milliók közé egy-egy igazi tanítómester - mind, kivétel nélkül az emberi lét földöntúli voltát tanították. És mi, elkínzott tanítványok, megjártunk már minden tévösvényt, amit idővel-térrel gondosan körülkerített anyagi világunk kínálhatott, míg végül bedolgoztuk magunkat abba a zsákutcába, amelyet huszadik századnak nevezünk.

Milyen tükröt tarthatunk magunk elé, mi, huszadik századbeli emberiség? A nyugati világban a gazdasági élet erőszakban, kapzsiságban, rablógazdálkodásban és, sajnos, csalásban gyökerezik. Gazdagsága, stabilitása túl gyakran mások létbiztonságának és anyagi bázisának kirablásán nyugszik. Virágzása függ a gyártók és vásárlók minden józan igényt felülmúló luxuséhségétől, a mennyiség fékevesztett imádatától. Így aztán jobb és kevésbé jobb árucikkeit néha igazán szemérmetlen hazugságkampány mellett dobja piacra a minden évben nagyobb profitra vágyó eladó. Sem nagylelkűség, sem emberiesség nem játszik, nem játszhat döntő szerepet a hatalmas konglomerátumok vezetőinél. És az, hogy a társadalom eltűri, elfogadja ezt a vezetést, az nem csupán kénytelen-kelletlen hallgatást jelent, hanem az emberi jogok, a valódi igények, az erkölcs módszeres megerőszakolását. A hadiipari komplexumok, a reklámipar, amely szabályozza a nagyközönség életstílusát, mind önzést, harácsolást, csalást lop be mindennapi életünkbe. Rákényszeríti az embereket a hazugságok elfogadására, mintha ezek elkerülhetetlen velejárói lennének a mai modern életnek. Mi, a közemberek vagyunk a dolgozói, fogyasztói, fenntartói egy olyan gazdasági elitnek, amely számára minden emberséges, önzetlen cselekedet tabu, hacsak nem adólevonást, vagy pozitív sajtókampányt eredményez.

Mi a helyzet a kapitalista szabadverseny ellenpólusán, a szocialista rendszert megkísérlő országokban? A szocialista-kommunista államrendek robbanásszerű felbomlása önmagában tanúskodik egy eszme erkölcsi-anyagi csődjéről. Ez a rend a teljes gazdasági végelgyengülés mellett egy sokkal súlyosabb örökséget is hagy reánk, az utókorra: a múltat újrakérdező nemzedékre példátlan tömegben zúdult a szenny, a gyalázat, az emberi erkölcs, a jog vagy csupán a puszta betyárbecsület totális semmibevétele, sőt cinikus kigúnyolása. A bizalom pusztulását érjük meg, a belső irányvesztettség minden eddiginél ijesztőbb mértékét. Két nemzedék turkál riadtan a marxizmus-leninizmus, a dialektikus materializmus törmelékeiben - ugyan mi az, amit ebből még meg lehetne menteni, és amit lehet, azt szabad-e rászabadítani a jövőre? Milyen lesz ez a jövő? Akinek állandóan hazudtak, hogyan lesz képes az igazság felismerésére, elviselésére?

Aki pedig mindkét alternatívától elundorodva elvonulni kíván a világtól, gyorsan felfedezi, hogy a hegytetőn vagy sivatagban való elmélkedések ideje lejárt. A hegyeket szétporlasztotta a külszíni fejtés, a sivatagban rakétakilövő egységek tanyáznak. Aki magánéletét a lelki kultúrának, az önfegyelemnek, erkölcsi felemelkedésnek kívánja szentelni, annak szembe kell néznie a ténnyel, hogy az egyéni megváltás ideje lejárt. A lelki felsőbbrendűségnek társadalmi felelősséggé kell válnia, ha reménykedni akarunk a jövőben.
Vagy háromszáz esztendeje az emberiség legjobb koponyái elindították azt a folyamatot, amely Felvilágosodás néven vonult be történelmünkbe. A maihoz hasonló belső katarzis szülhette azt is, elundorodva, kiábrándulva az egyházak atrocitásaitól, korrupt mivoltától. A mozgalom elsöpört mindent ami mítosz, mágia, hit és rejtelem volt a régi tanokban helyükre egy új, fényes csillagot emelve: a felszabadító, magasba emelő, mindenható Értelem csillagát.

Micsoda dicsőséges etikai idealizmus és micsoda hihetetlen spirituális vakság párosult ebben a mozgalomban! A hűvös, megfontolt, tárgyilagos pontossággal működő emberi agy diadalának kora következett. A modern ember a történelem legnagyobb tudásfogyasztója, adathalmozója lett. Megszállott szorgalommal gyűjtöttük és gyűjtjük ma is a tényeket, statisztikákat, igaz hittel cipeljük az emberi értelem zászlaját, még akkor is, amikor egyre nyilvánvalóbb hogy a nagyszerű ígéretek egy részét semmiképpen nem leszünk képesek beváltani. Három évszázad után most hökkenten állunk új misztériumunk, a Haladás előtt, mert hévvel magunkhoz ölelt ideáink alig egykét generáció után kihunynak, a cinizmus, nihilizmus pedig egyre valósabb erővé cseperedik. Agyonelemzett, csodáitól gondosan lekopasztott történelmünk ködös relativitást kínálhat csupán és valamiféle fáradt beletörődést. Hány hirtelen példával szolgálhatnék itt most arra, amikor a gyorsan forduló szelek hősökből árulót, árulókból pedig ismét hazafit faragtak egyetlen emberöltőn belül? És mindkét folyamat milyen nyilvánvalóan nélkülözte a meggyőződés biztos gerincét! A mai iskolások körében sem otthon, sem itt Nyugaton nem túl népszerű tantárgy a történelem. Végtelenül szomorú tény, mert ugyan hová fordulhatunk lelki táplálékért, a példáért, amelynek követése nemzedékeket kapcsolhatna élő folytonosságba, ha nem tulajdon gyökereinkhez? Ugyan miből épülhetne a jövő, ha nem a múlt kockáiból?

Tévedés ne essék, a Felvilágosodásra óriási szükség volt mindaddig, amíg félretolta a haladást valóban megakasztó erőket. De amint ezzel végzett, az Ész, mint mindenható kivitelező, voltaképpen negatív talentumnak bizonyult, hiszen ellenfeleit leverve, legfeljebb önmagával küzdhetett tovább. Funkcionális ésszerűség, óriási léptekkel haladó kutatások, technikai bravúrok - mindez a miénk lett, de nincs mögöttük egy szikrányi lelki táplálék, követhető vezérfonal. Pedig az örök bölcsességeknek, a magasabb tudatszinteknek nem kell tagadniuk a fizikai világ valóságát. A mi pillanatnyilag ismert világunk és a vele párhuzamosan létező világok egysége gazdagító, inspiráló valóság, felismerésük pedig valóban egyetlen megmaradt reményünk egy jobb jövő építéséhez.

Azok a vallási vezetők, akik elvesztették szem elől a fizikai világ és a látnoki energiák szoros összefüggésének a törvényszerűségét, az egyetlen olyan eszközt dobták el maguktól, amely képessé tette volna őket az ember legmélyebb lelki szükségleteinek kielégítésére. A világi humanisták, amikor indulatosan eltaszítják mindazt, ami ősi, kultikus, misztikus, szintén csak egy vékony felszíni réteget táplálnak az emberi pszichében: hiúságunkat, és talán morális igazságérzetünket.

Ami ma történik világszerte, az egy új humanizmus világrajötte, amely visszanyúl az ősi örökségek világába, és szégyenkezés nélkül elismeri, hogy a racionális ész és a lelki intuíció harmonikus együttműködése az egyetlen lehetséges utunk, ha nem akarjuk, hogy büszke civilizációnk Atlantis sorsára jusson, a nem is olyan távoli jövőben.

Csendes forradalom zajlik tehát a világban. Megértünk már jó néhány forradalmat, szükség is volt rájuk a maguk idejében. Az a mozgalom, amely a javak újrafelosztását követeli, lép egyet a haladás útján. A tragédia abban rejlik, hogy minden forradalom végül is felemészti önmagát. Idő kérdése csupán hogy a győzelmi mámor után ismét lángra lobbanjanak a benső érdekszférák háborúi, feléledjen a nukleáris háború nagyon is élő kísértete. A modern élet futószalagos rohanása, az elrondított környezet ismét elégedetlenséget szül, és a társadalmi védőszervek, a titkosrendőrség és a propagandaminisztérium ismét előrelép, hogy hatalmát megvédje épp azoktól, akik számára ezt a hatalmat nem is olyan régen kivívták. Ördögi kör ez, amely minden történész filozófus vagy csupán érdeklődő, olvasó ember számára ismerős kell legyen. Nincs addig kiút, nincs, és soha nem lesz "tökéletes társadalom", amíg a megoldást nem ott keressük, ahol egyedül található: az egyéni, emberi psziché mélyén.

A lelki ürességet semmiféle társadalmi reformmal orvosolni nem lehet. A mai modern világ eszelős rohanása, zajbeteg hajszája mögött egyetlen szimpla igazság rejtőzik: az emberi lény nem haszonra, hatalomra vágyó teremtmény! Alaptermészete szerint nem az! Hatalom és vagyon soha semmit nem jelenthet a lelkileg kifejlődött, egészséges, tehát önmagát felismerő és értékelő ember számára. Célokká csak jobb híján, egy alapjában beteg koncepció teszi őket, térhódításuk pedig egyenesen arányos a bensőnkben növekvő űr térfogatával.

A lelki élet tagadása nem vezet annak megszűnéséhez. Az emberi psziché elérte feszítettsége végső határát. Ha élni akar, nincs más útja, mint befelé: tulajdon alvilági sötétjéből előhívni az örök fényességet. Ez a belső elindulás a jellemző a Vízöntő korára.



A vízöntői terápia

Míg a tizenhetedik századot a Felvilágosodás korának, a tizennyolcadikat az Értelem korának, a tizenkilencediket pedig a Haladás korának nevezzük a huszadik század nem az atomról vagy az űrkutatásról kapja majd nevét. A huszadik századot a Szorongás korának kell titulálnunk. A Szorongás kora megszülte a Terápia korát, amikor a sebzett, boldogtalan ember befelé fordult, hogy kínzó nyugtalansága okát kutassa, gyógyszerét meglelje.
Belépni az emberi lélek mélyére sosem egyszerű és ritkán veszélytelen vállalkozás. Ezt persze a modern pszichiátria nemigen hangoztatja. A pszichiátria a modern világ kísérlete arra, hogy az emberi psziché problémáit valamiképpen fizikai-orvosi problémaként kezelje. Ennek érdekében tüneteket gyújt, osztályoz, az orvosi nyelv klinikai hangzású diagnózisaival vigasztalja magát. Valahol az a remény vezeti a valóban gyógyítani vágyó pszichiátert, hogy ha elegendő új tablettát és kanalas orvosságot talál a lélek bajaira, egyszer csak rábukkan majd arra a kombinációra, amely kezébe adja a teljes lelki épség gyógyszertani képletét. Naponta, de tényleg naponta olvashatunk amerikai és európai szaklapokban új pszichomechanikai módszerekről, új iskolákról, elméletekről, amelyek egy időre megvillantják a reményt: itt a megoldás! De az új módszerek, próbálkozások képtelen száma is mutatja, egykettőre eltűnnek a szakma horizontjáról, hogy helyükbe ismét más ideák lépjenek. Miért ez a botladozás? Részben sajnos azért, mert az új módszerek néha abszolút valótlan eredményekkel kecsegtetnek, s így, ha rövid ideig is, de igen jövedelmezőek lehetnek. Másrészt azért, mert van egy alapigazság, amelyet a racionális értelmére olyan büszke, felvilágosult ember fáradhatatlan energiával tagadni-takargatni próbál, sokszor önnön lelki épsége árán is. Ez az igazság a következő:

A lélek gyógyítása a mai napig az maradt, ami volt évezredekkel ezelőtt Egyiptom beavatási templomaiban, vagy az indián sámánok kunyhóiban: mélyen vallásos hivatás. Ha elő akarjuk írni a lelki épség receptjét, akkor meg kell határoznunk azt is, hogyan határozzuk meg a lelki épséget vagy egészséget, hol vannak ennek a fogalomnak a határai, vannak-e határai egyáltalán? Mi is az emberi természet lényege?

Egyetlen járható utat ismerek, kimondom akkor is, ha ezért megköveznek a szakmabeliek: ha meg akarjuk menteni a Terápiát, el kell választanunk tudományos önképétől, vissza kell vezetnünk eredeti forrásához, a régi vallásos kultúrák metafizikai igazságaihoz, ahol igazi terápiai eszközeink rejlenek.
Pontosan ez történik napjainkban világszerte. Hogy viszaadhassuk az emberi lélek igazi hivatását, meg kell ismernünk határtalanul gazdag potenciáit, ki kell végre mondanunk létünk két alapigazságát:
Partnerek vagyunk a Teremtésben.
Számunkra nem adatott meg a halandóság.

A modern ember számára ezek a lehetőségek nem csupán félelmetesek, de zavaróan körülhatárolhatatlanok. Nemcsak bizarr a kép, amelyet tulajdon potenciáink elénk festenek, hanem rögtön le is szállítanak a tudomány magas lováról, fejlógatva visszaparancsolnak a ködbevesző, misztikus múlt elvetett, lenézett, és végül is fájdalmasan nélkülözött tanaihoz.
Ma, amikor űrhajós mérnökök, fizikaprofesszorok, onkológusok és pszichológusok sebtében leporolt régi köteteket forgatnak, amikor a hagyományos orvostudomány, ha fogcsikorgatva is, de fokról-fokra visszafogadja berkeibe a holisztikus gyógyítás évezredes alapelveit, amikor a hipnoterápia, a meditáció soha nem látott népszerűséget élvez, akkor nyilvánvaló, hogy a minden egyébben csalatkozott, lelkileg kifosztott emberiség elindult egy úton, amelyről egyszerűen nincs visszafordulás. Meg kell ismernünk önmagunkat, át kell vennünk végre iszonyúan nehéz örökségünket.

Freud, akit a modern pszcihoanalízis megteremtőjeként tisztelünk, évtizedekre megszabta a terápiai irányzatok alapelveit. Számára az önismeret a személyes jellemvonások és organikus testi étvágyak felismerése volt, nem pedig a lélek magasabbrendűségének elfogadása. Szerinte az önkutatás sejtjeink, szöveteink vegykonyhájába vezet, ahol infantilis fantáziáink, szenvedélyeink gyökereznek. Tehát mindenféle lelki épséghez vezető út csakis a testen át vezethet. Az emberi lét semmi más, mint állandó küzdelem a hamis illúziók, kórosan elrugaszkodott fantáziák ellen. Különösen bénítónak ítélte a vallási hiedelmek elbódító az igazi, racionális valóságot elfedő sötétségét. Freud életének talán legnagyobb iróniája, hogy amíg a vallást mint "patológiát" fiziológiai és pszichikai gyökereihez vezette, helyébe legjobb tudása szerint egy józan, tárgyilagos, bár némileg sivár valóságot próbált prezentálni. Ebben az egész életét uraló küzdelemben olyan mélyen merült a cáfolandó, lenézett, misztikus tanok, kultikus filozófiák szövevényébe, hogy írásai "rnaterialisztikus-mitológai" nyelvezetét bármelyik ószövetségi próféta megirigyelhetné. Tragédiája abban rejlik, hogy évezredek briliáns kutatómunkája végén körülbelül ennyit tudott kínálni kora emberének és az utókornak: az emberi lény egyedül létezik egy alapjában idegen és közömbös világegyetemben. Életének egyetlen célja az ebbe való becsületes beletörődés lehet. Sajnálatos módon, amit Freud becsületes meggyőződéssel megoldásként kínál, az nem a sebesült lélek gyógyszere, hanem éppen legveszélyesebb betegsége!

Freud pályája elején foglalkozott a hipnózissal, de máig tisztázatlan körülmények között nemcsak hirtelen szakított vele, hanem a leghatározottabb ellenségévé vált ennek a terápiás eszköznek. Egyik kiemelkedő tanítványának, a "svájci varázslóként" ismert Carl Jungnak így írt egyik levelében, amikor kapcsolatuk még szoros és szívélyes volt: "Kedves Fiam, ne engedj a józanságból, a mérlegelésből! Sokkal jobb valamit nem érteni, mint a megértéséért túl nagy árat fizetni!" Mennyi mindenről árulkodnak ezek a sorok! Ismételten figyelmeztette a bécsi mester a tanítványt, vagyis Freud Jungot, hogy minden áron védekezni kell az okkultnak, a misztikusnak a legkisebb beszivárgása ellen is a "tudományos lélektan" területére. És a legnagyobb és feltétlenül leghíresebb tanítvány mégis pontosan ebben az irányban kezdte el önálló kutatómunkáját. Emiatt aztán mester és tanítvány kapcsolata teljesen megszakadt.

Jung, az emberi mélytudat magányos, különös életű kutatója, eleinte szinte kínlódva vigyázott publikációi nyelvezetére, nehogy bárki is holmi vallásos elfogultsággal vádolhassa. Legmélyebb álomtanulmányait, legkülönösebb felfedezéseit magának tartotta meg, privát nyomtatásban juttatta tanítványai, követői kezébe, vagy elrejtette őket híres Vörös Könyvébe, amely a mai napig nem látott nyomdafestéket. Nem is csoda, hiszen a legtöbb, amit korától remélhetett az volt, hogy fél lábát beteheti tán az uralkodó irányzatok ajtaján nyílt szűk résen, egy olyan elmélettel, amely félénken bár, de célozni mert a világi, valláson kívüli intellektus hiányosságaira. Az utolsó 15-20 évben aztán a résnyire nyitott ajtóról minden zsanért letépett a köztudat nyomása: nincs nagyobb erő, mint a gondolaté, amelynek ideje elkövetkezett!

Mi történt még a magasabb rendű szellemiséggel a lelki szuverenitással a modern korban? Elsősorban az, hogy tudományos kutatás tárgyává lett. Megszületett a tudatkutatás. Az emberi tudatot laboratóriumba citálták, kvalitatív és kvantitatív vizsgálatok tárgyává tették. Ebből több bonyodalom is származott, mert a kutatók megfordították a fontossági sorrendet: a látványos mellékjelenségekre helyezték a hangsúlyt a transzcendentális állapot helyett, amely azokat szülte. Óriási pénzeket költöttek és költenek ma is az úgynevezett paranormális kutatásokra, a telepátia, a pszichokinézis, a jövőbe és múltba látás jelenségeinek, népszerű nevén a "pszi" jelenségeknek a vizsgálatára. Amerika máig leghíresebb "látó emberének", Edgar Cayce-nek az unokája, aki ma a nagyapja által alapított intézetet vezeti, nemrég hosszabb időt töltött a Szovjetunióban. Visszatérése után egy rendkívül érdekes előadássorozat keretében elmondta, milyen intenzív kutatása folyik a "természetfelettinek" a világ - legalábbis hivatalosan - legmaterialistább szellemű országában. Dr. Cayce szerint a szovjet kutatók bizonyos tekintetben elhagyják a japán és amerikai tudósokat, amennyiben náluk szó sincs a "pszi" jelenségek megkérdőjelezéséről. Ők eleve elfogadják a fenomén érvényes, valós voltát, inkább a tüneményt kísérő fiziológiás és pszichés mechanizmusok érdeklik őket. Annyit azért engednek materialista filozófiájuknak, hogy a lélek úgy szerepel írásaikban, mint "bioenergia".

Ki foglalkozik valójában a pszi fenomén mögötti mozgató erők kutatásával? Sajnos még mindig csupán néhány elszigetelt csoport. A konvencionális tudóstársadalom túl gyakran elutasítja az ideát, hogy a legvégső tudás, a gyógyító, hazavezető tudás, amit olyan kétségbeesett vággyal keresünk, racionális úton nem felfedezhető, nem eltulajdonítható, legfeljebb csupán kölcsön vehető. Talán a legősibb, "primitív" tudásról van szó, amelytől olyan végzetesen eltávolodtunk a racionális méricskélés lázában.

Egy-két példát szeretnék hozni itt arról, milyen elkeserítően elégtelen a tudományos szemlélet, amikor metafizikai kérdésekkel foglalkozik, amikor egy laboratóriumi statisztikából átfogó világnézetet kíván faragni. Pár évtizede, hogy neurológusaink megállapították az emberi agy két féltekéjének differenciált működését, nevezetesen, hogy a bal félteke a nyelvezet, a tudomány, a logika központja, míg a jobb oldal az intuíció, a művészi alkotókészség, az ösztönös meglátások, "megértések" otthona. Mikor a két szféra különállóságát sikerült bebizonyítani, azonnal tömegnyi cikk, tanulmány, előadás foglalkozott a meditáció, jóga, a miszticizmus és a jobb félteke kapcsolatával. Ezek a korábban enyhén szólva gyanús témák egyszerre elfogadásra leltek a legkonzervatívabb tudós körökben, mivel sikerült az intuitív élmények neurofiziológiai behatárolása! A többezer éves tanok egyszerre bevonultak a tankönyvekbe, mintha létjogosultságuk a laboratóriumi kísérletek sikerével kezdődött volna! Újra és újra ez történik, amikor empirikusan próbálunk gondolkodni metafizikai kérdésekről.

A másik példa pozitív végkifejlete még a jövőben rejlik, de azért megemlítem, hiszen a következő fejezet egyik fő témakörét érinti.
Az utolsó húsz esztendőben Amerikában és Nyugat-Európában nagy számú terapeuta foglalkozott a hipnózis alatt a mélytudatból feltörő emlékanyag elemzésével, statisztikai csoportosításával. Hipnotikus transzban megnyílik a tudat alatt rejlő hatalmas memóriabank. A régi, jó okkal feledésre ítélt élmények, traumák újraélése sok esetben évtizedes neurózisok okait tárja fel és gyógyítja sikeresen. De mi történik akkor, amikor a regressziós folyamat túlmegy a páciens kisgyermek- és magzati korán, váratlanul 2-300, esetleg 2-3.000 évvel korábbi időből jelentkezik alanyunk, pontos leírást adva egy régen lezárult életpálya sokszor triviálisnak tűnő, legapróbb körülményeiről, amelyek még mindig lakják tudatának mélyebb rétegeit? Sőt, tovább menve, amelyek valamilyen okból szervesen kapcsolódnak a jelenlegi életfolyamat döntő kérdéseihez és problémáihoz? Ekkor persze kinyílik egy kígyókkal teli zsák, és az újraszületés, a reinkarnáció több ezer éves filozófiája mered ránk érinthető közelségből.
Neves pszichiáterek, orvosok, pszichológusok, köztük jó néhányan professzori rangban, egész kutatómunkájukat ennek az intenzíven vitatott területnek szentelik. Ezer és ezer esettanulmány, statisztikai kapcsolat felhalmozásán dolgoznak évek óta. A háttérben folyik ez a munka, abban a reményben, hogy mint az előbb leírt esetben, egy véletlen laboratóriumi lelet ennek a zsáknak is elvágja végre a tartószíját. Férjemmel évek óta gyűjtjük az idevonatkozó esettanulmányokat, amikor a reinkarnációs hipnózis ma még teljesen bizonyíthatatlan ténye döntő fordulatot hozott olyan pácienseink életében, akik addig minden hagyományos terápiás módszer ellenében kezelhetetlennek bizonyultak. Erről majd később részletesebben is beszámolok...

Bármilyen szerepet játszunk is az életben, költő vagy zsebtolvaj, tudós vagy hadvezér, színész vagy pincér, egy teljes, parallel funkciójú aggyal rendelkezünk. Hitler Mein Kampjfát éppúgy egy kétféltekéjű agy produkálta, mint Tolsztoj Háború és békéjét. De ez a két agyvelő nyilvánvalóan két teljesen különböző szellemiségnek engedelmeskedett. Vagyis az a halhatatlan szikra, az a láthatatlan energia, amely mindkét fizikai testet fűtötte, a lelki evolúció két egymástól igen távoli lépcsőfokán létezett.

Hála az előbb említett tudományos engedékenységnek, ma már úgy kínálják a meditációt és egyéb tudatváltásokat, mint a fáradt üzletember lelki koktélját két tárgyalás között... Ami pedig a többi pszi jelenséget illeti, szakmai berkekben szó esett katonai alkalmazásuk lehetőségeiről is. Ha már tudományossá tettük a csodát, miért ne lehetne militarizálni?

A zsákszáj, úgy tűnik, visszavonhatatlanul nyitva maradt. Egyfelől virágzik a mindent elfogadó és megengedő okkult vásár, színpadi hipnózissal, levitációs bemutatókkal és hétvégi parázstánccal. Mindig vannak és lesznek, akik egy égető lelki szükségből is profitot sajtolnak, gyors üzleti érzékkel felfogva: a lehetőségeink alatt való élet előbb-utóbb olyan bűntudatot ébreszt, hogy a kínlódó ember tényleg mindenre hajlandó lesz a katarzisért, így könnyű prédaként pottyanhat az álguruk, álsámánok hálójába. Másfelől azonban azonban minden okunk megvan az optimizmusra, mert itt vannak körülöttünk, élnek és dolgoznak azok a tanítók, akik igazi üzenethozói a Vízöntő korának, és akik közül néhányat szeretnék majd közelebbről is bemutatni az olvasónak. Azok az emberek, akik egy magasabb tudatszinten élnek, tanítanak, alkotnak, jól tudják, hogy a mai sorsfordító kor egyetemes lelki válságának egyik oka, a belső üresség, céltalanság, a féktelen szerzési vágy, a felszínes értékrendszer elfogadása mint normális, sőt kívánatos létállapot. Az emberi fájdalomból üzletet csinálni, a labirintusból kivezető utat ugyanazokkal a bokrokkal szegélyezni amelyek féktelen elburjánzása bennünket egy útvesztőbe hajtott, ez nemcsak ostobaság, de rendkívül veszélyes dolog. A pszichikai képességek varietében való alkalmazása semmivel sem pozitívabb akció, mint katonai célokra való felhasználásuk. Mikor tanuljuk meg végre, hogy adottságainkat ne önpusztításra, hanem az ellenkezőjére használjuk?

A Vízöntő korának legnagyobb felfedezése talán hogy mennyi újra felfedeznivalót lel az, aki elindul a keresők ösvényén. Sokat tanultunk modern gépeinktől, de legalább olyan gazdag az anyag, amely az ősi kultúrák tanulmányaiból szól hozzánk. Elgondolkoztató, hogy a legprimitívebb körülmények között élő embereknél találjuk gyakran a legmagasabb rendű szellemiséget, a transzcendentális szimbólumok intuitív értését, a természettel való ösztönös és harmonikus együttműködést. Úgy tűnik, a materiális egyszerűség alapfeltétele a lélek igazi ápolásának. Tudomány és technika csak egy bizonyos pontig kísérhet önfelfedező utunkon; egy lépés még a gondolkodásban, és a modern ember éppúgy elmerül a mágikus hatalmak világában, mint akármelyik "primitív" őse, de nélkülözi elődeinek a misztikumokba vetett feltétlen, ösztönös bizalmát.

Valóban úgy tűnik, hogy a ma embere óriási kihívás előtt áll. Az öntökéletesítés levethetetlen terhével a vállán, lassan felnyíló tudatmezőiben az egyre nyugtalanítóbb víziókkal, sziklája szélén áll, ugrása elkerülhetetlen. Milyen különös irónia, hogy amit minden más földi lény születésével ajándékba kap - az identitást -, tőlünk megvonta a Teremtő. Feltételekhez kötve várakozik ránk, kikerülhetetlen célként integet. Ilyen közel még soha nem álltunk a célhoz.

Ősrégi tanításaink alaptétele, hogy a világ egy kozmikus transzformációs dráma. A Teremtő, az emberiség és a természet együttes törekvése az átlényegülésre. Kozmoszunk állandó mozgásban van, ez a folytonos változás végtelenül precízen irányított folyamat, világos útiránnyal emberiségünk számára: vissza kell találnunk a szent Tűhöz, amelynek egy szikrája a bennünk lobogó lélek, vissza a Szeretet forrásához, amely nekünk életet, a szabad akarat ajándékával pedig lehetőséget ajándékozott az önmegvalósításhoz.
Az út előttünk a tökéletesedés útja kell legyen amely végül is visszavisz a rég elhagyott magasabbrendűséghez. Az út másik ága csak pusztulásunkat ígérheti. Félelmetes, de legalább egyértelmű helyzet. Egyszerűbben fogalmazva: leckénk az, hogy ismét megtanítsuk az anyagnak a teremtő energia valóságát. Ahogy a Teremtő eredendően lenyúlt az engedelmes anyagba, úgy nyúlkálunk mi most az anyag börtönéből az isteni szeretet, a kozmikus lényeg felé. A találkozás pedig megszüli majd a végső Gnózist, a Tudást, az élet kiteljesedését.
Úgy legyen.



Gondolatok

Carl Jung, a tudatalatti világ legnagyobb kutatója arra a kérdésre, hisz-e isten létezésében, mindig így válaszolt: "Én nem hiszem. Én tudom!"


"A léleknek nincs és nem lehet teljes üdve, ha van egy, egyetlenegy, aki elkárhozott. Nincs, és nem lehet békéje senkinek, amíg van egy, egyetlenegy, aki szenved."
Hamvas Béla


"Az ősidők emberének és a mai modern embernek az álmai egyazon nyelven beszélnek, a mítoszok nyelvén, amelyeknek szerzői a történelmi hajnal ködébe vesztek. Hiszem, hogy ez a szimbolikus nyelv az, amelyet mindannyiunknak meg kell tanulnunk. Megértése összeköt bennünket egy végtelenül fontos forrással. Valójában mind az álmok, mind a mítoszok számunkra döntő üzeneteket hoznak önmagunktól önmagunknak."
Erich Fromm


Krédó

A teremtő Isten a világegyetem abszolút valósága.
Minden lélek az isteni tűz egy parányi szikrája.
Az élet okkal, céllal keletkezett.
Az élet folytonos, ciklikusan megújuló folyamat.
Minden emberi sors a kozmikus igazságszolgáltatás törvényei szerint alakul.
A szeretet az univerzum legnagyobb hatalma. Isten maga a szeretet.
A szabad akarat aktívan formálja az ember életútját.
Minden misztérium megfejtése az emberben rejlik. Ezért: Nyisd fel a szemed, lásd meg, hová tartozol: része, örököse vagy a teremtő őserőnek.
Ehhez képest formáld meg életprogramodat.
Dolgozz a céljaidért.
Légy aktív, türelmes, szerető és optimista.
Hagyd az eredmények megjelenítését a Teremtőre.
Soha ne kerüld ki a problémákat - lásd meg bennük a lehetőséget.
Légy a jónak, az örömnek, a szépségnek a csatornája, sugározd mindezt embertársaidnak.
Edgar Cayce



Homo Noeticus

Eredetileg a könyv végére szántam az előző oldalon rögzített hitvallást, aztán másképpen döntöttem. Jobb így, egyszerre a sűrűjébe vágni, erősebb, élőbb a téma, könnyebb az energiacsere író és olvasó között, még akkor is, ha ezen a ponton sokan lemondanak a további olvasásról. Ahogy írtam már: azokhoz szól ez az üzenet, akiknek meg kell hallaniok, akik vártak rá.

A Krédó mostani életem egyik legnagyobb ajándéka. Olyan embertől származnak, aki három évvel azelőtt hagyta itt a földi létet, mielőtt én megszülettem. Hogy tanítómmá vált, nem véletlen, mint ahogy második tanítóm sem véletlenül bukkant fel az életemben, viszonylag későn, de annál elsöprőbb intenzitással. Férjemről, Bistey doktorról beszélek, az emberi lélek nagyszerű, odaadó gyógyítójáról. Szakmai és emberi, intuitív tudását, bölcs és szerető tanítását bő kézzel adta és adja ma is, mindazoknak, akiknek sorsa kereszteződik az övével. Az ő munkája, tudása a gerince ennek a könyvnek; bátorító, biztos jelenléte naponta kísér az írásban, mint ahogy hiszem, kísérni fog még sok-sok évig a gyakorlati munkában, amely otthon ennek a könyvnek a nyomán születni fog. Akik meghallják az üzenetet, akik felkeresnek majd bennünket, hogy velünk dolgozzanak, azok számára egy holisztikus központot kívánunk létesíteni, ahol írott anyag és személyes, emberi tevékenység szolgálja majd a belső felfedezés igényét.

A következő fejezetek célja az lenne, hogy valamiféle használható "térképet" szerkesszen az önfelfedezés útjára indulóknak. Igen gyakran felkeres valaki bennünket, aki egy kellemetlen tünettől kíván szabadulni, például az álmatlanságtól. Elkezdődik a "beszélő kúra", az önfelfedezés, amelynek folyamán kérdés kérdéshez vezet, és a páciens egyre többet, egyre mélyebbeket kérdez önmagától. Egyre elképesztőbb számára a tény, hogy leélt x évet anélkül, hogy az önmagában hordozott lehetőségek egy ezrelékével is megismerkedett volna. Régen úgy alszik már, mint az a bizonyos ma született csecsemő, de az igazi terápia csak ezután kezdődik. Visszatekintve, rendszerint áldja az álmatlan éjszakákat, amelyek végül is rálökték a befelé vezető ösvényre. A Transzformációs terápia azért kapta a nevét, mert sokkal, de sokkal többről van itt szó, mint egy bizonyos tünet felszámolásáról vagy egy bizonyos lelki probléma feltárásáról. Úgy is mondhatnám, a törött lábú pácienst nem járni, táncolni tanítjuk. Aki elszánja magát a terápiára, egész életét építi át örökre a pincétől a padlásig.

Ahogy írtam már, az út, amelyen el kell indulni, tévedhetetlenül egyirányú, de ez nem azt jelenti hogy egyértelmű vagy éppen veszélytelen. Évtizedes gyakorlati munka, elméleti anyaggyűjtés, jó adag intiutív, magasabb tudatállapotban szerzett információ formájában állt össze lassan egy munkaprogram, amely bárki számára követhető. Annak ellenére, hogy magunkban hordott, intuitív tudásról van szó, senkinek sem javasolnám a regresszív hipnózis vagy akár az önhipnózis más válfajának egyedül, kellő felkészülés, megfelelő belső fegyelem nélkül való alkalmazását. Ismétlem: a látnoki energiák aktiválása bonyolult visszafordíthatatlan folyamat. Fizikailag és szellemileg egyaránt fel kell készülni arra, amikor ezek az energiák évezredes szünet után ismét a tudat felszínére törnek. Az a tény, hogy a világon mindenütt ezrek, tízezrek indulnak el ezen az úton, semmiképpen nem véletlen, és nem elhanyagolható jelenség. Talán valóban egyetlen megmaradt életlehetőségünk ez a rendhagyó belső expedíció.

"Az irtózatosan meggyötört lélek kínjában kiizzadja magából az áldott tudás legelső cseppjét." - írja Hamvas Béla Silentium című könyvében. Az áldott tudás, amelynek birtoklásáért most elindulunk, egyszerűen nem nélkülözhető tovább létezésünk képletéből, ha azt életnek kívánjuk nevezni.

Több mint harminc esztendeje, hogy Bistey doktor a hipnoterápia területén munkálkodni kezdett. Egyetemista évei óta mindig érdekelte az emberi mélytudat világa, valahogy ösztönösen érezte, jó nyomon jár, amikor a lelki, és az ebből eredő fizikai problémák megoldását nem a tudat felszínén. hanem a mélyrétegekben kereste. Meg kell jegyezni, hogy abban az időben az ilyen próbálkozás legjobb esetben vállrándítást, félmosolyt, esetleg türelmetlen kézlegyintést érdemelt csupán a tudományos körök képviselőitől. Legtöbben ártalmatlan, ha komolyan nem is vehető kalandozásnak vélték a hipnózist, amivel azonban érdemben tudós ember nem foglalkozott, annak ellenére, hogy az Amerikai Orvosi Szövetség már 1958-ban engedélyezte a hipnózis használatát. Aztán valahol forogni kezdtek a kerekek, az első komoly gyógyítási eredmények következtek, olyan esetekben, ahol a hagyományos terápiás módszerek keveset vagy semmit sem értek el. Teljesen magatehetetlen, 22 éves reumatikus páciens három hónapi hipnoterápia után saját lábán hagyta el a kórházat. Hisztérikus bénulásban szenvedő beteg ismét lábra állt, minden orvosságra allergiás cukorbeteg önhipnózissal korrigálta vérének cukorszintjét, krónikus fájdalomban szenvedők évek gyógyszeres kezelése után először éltek tabletták és fájdalom nélkül. Egyre több terapeuta és kutató kezdte komolyan venni a hipnózist. Az "őrült" magyarnak is egyre több nehéz pácienst küldtek orvos kollégái. Pszichológus és nem orvosdoktor lévén, ő nem írhatott fel gyógyszereket betegeinek, sőt mi több, ösztönzésére egyre nagyobb volt azoknak a száma, akik szakítottak a hagyományos, sokszor negatív mellékhatásokkal járó kémiai terápiával, más, hatékonyabb gyógyító erőket szabadítva fel önmagukban.

Így indult el az 50-es évek végén az a terápiaprogram, amely azóta tananyag lett orvosi és pszichológusképző egyetemeken, nővérképző főiskolákon. Ma alig van olyan kisváros vagy akár falu Amerikában, amelynek telefonkönyve számos hipnoterapeutát ne listázna. Nem szabad elhallgatni viszont azt a tényt sem, hogy a mennyiség nemritkán a minőség rovására megy...

A hipnózis, ha nem is mai, klinikai formájában, voltaképpen egyidős az emberiséggel. Az ókori Görögország és Róma "álom-templomaiban" papok gyógyították hipnoterápiával a testi-lelki problémákat. Egyiptom nagytudású királyi orvosai hipnózisos anesztéziával végeztek amputációt, koponyalékelést sőt egy fáraóleány esetében életmentő császármetszést is. A tudás, hogy a hipnotikus transz egy teljesen normális, viszont rendkívüli erőket felszabadító, és éppen ezért hatalmas potenciákat rejtő állapot, ősi örökségünk, mindössze annyi történt, hogy sok más régi bölcsességgel együtt ezt is időlegesen elhajítottuk a racionalizmus lázában. Most újra előkerült, hatása, mondanivalója erősebb, szükségesebb, mint valaha. A nyugati világban a szaktanulmányok, népszerűsítő könyvek, ismeretterjesztő előadások százai foglalkoznak a hipnózis mibenlétével, hatásaival, különböző gyakorlati alkalmazásával. Bennünket a továbbiakban inkább az érdekel, hogyan is szolgálja a hipnózis az önmagát megismerni, újra felfedezni vágyó embert. Mi történik az agyhullámfrekvenciák csökkenése, a testi funkciók általános lelassulása által? Mi történik a hipnotikus transz állapotában?

Óriási dolog történik: az éber tudat, tehát az a tudat, mellyel napi életünket intézzük, információs és felszíni emlékanyagunk készséges tárháza döntően megváltozik. Legjobban talán úgy tudnám érzékeltetni ezt a változást, ha azt mondanám, az éber tudat falán egy hajszálnyi rés támad, amely a transz elmélyülésével egyre szélesedik, és végül megnyílik előlünk addig rejtett belső világunk, igazi lényünk-lényegünk hazája, a tudattalan birodalma. Mit is tartalmaz az emberi mélytudat? Ma már kétséget kizáróan tudjuk, hogy tárháza minden élménynek, amit valaha átéltünk, minden információnak, amelyet valaha érzékszerveink bármelyikével regisztráltunk, és még ennél sokkal többnek is. Tudatunk mélyén őrzünk olyan információkat, emlékanyagot, olyan tudást, melynek birtoklása magunk számára is bizarr és hihetetlen. Mély hipnotikus transzban átlépjük a lineáris tér és idő korlátait, évszázadok, évezredek távolságából jelentünk pontos, precíz adatokat, hihetetlenül eleven impressziókat.

A regresszív hipnózis nem más, mint a transz állapotában való időbeli visszapillantás a páciens kora gyermek-, esetleg magzati koráig. Felülmúlhatatlanul értékes terápiás eszköz ez, amikor az éber tudat által, önvédelmi okokból, a felszín alá nyomott, "elfelejtett" traumákat kell feltárni, hogy a jelen fizikai-lelki problémáinak gyökerét megleljük. Egy kellemetlen, nemritkán súlyos neurózis, a páciens életében aránylag későn keletkezett, látszólag megoldhatatlan probléma igen gyakran az egészen fiatal gyermekkornak, vagy éppen a magzati életnek a termése. A kiváltó eseményeket a páciens számára teljes homály fedi, egészen addig, amíg az általunk ismert idő korlátain túllépő transzállapotban szóról szóra, lélegzetről lélegzetre újraéli a gyakran borzalmas, félelmetes, vagy éppen szégyenletes történteket. Mindig csodálatos élmény figyelni a hipnózisból visszatérő páciens arcán a hitetlen ámulatot, aztán a felismerés diadalát: hát így volt, hát ezért...

Mi történik azonban akkor, amikor a korregresszió során nem a jelenlegi fizikai lét időteréből jelentkezik az alany, hanem néhány évszázad, esetleg évezred távolságából? Ekkor a szakmai körökben reinkarnációs hipnózisnak nevezett jelenséggel állunk szemben.

Itt pillanatra megállást parancsol a józan ész: olyan valamivel állunk szemben, amely, mint jelenség, nemcsak hatványozottan található a hipnoterápia utolsó két évtizedében, és amelynek gyakorisága hihetetlen méreteket öltött, hanem olyan ténnyel, amely elképesztő hozadékkal szolgál páciens és terapeuta számára egyaránt.

Mielőtt belemerülnénk a fentiek boncolgatásába hadd írjak itt le röviden egy esetet férjem gyakorlatából, mint klasszikusan érdekes illusztrációját a regressziós hipnózisban rejlő fantasztikus lehetőségeknek. Meg kell jegyeznem, hogy az eset akkor előzmény nélkül volt Bistey doktor praxisában, egyformán meghökkentett pácienst és terapeutát. Hogy azóta az ilyen jellegű terápiai helyzet rutinná vált, hogy sokan azzal a kifejezett céllal lépnek kapcsolatba velünk, hogy előző életidőik anyagával megismerkedjenek, sokat mond a húsz év eredményeiről ezen az ellentmondásos területen. Akkor még publikálni sem lehetett hasonló eseteket a szaklapokban, ma pedig csupán Észak-Amerikában, két erős szakmai szervezetbe tömörülnek a reinkarnációs hipnoterápia specialistái...

Férjem csaknem 25 esztendeig, nyugdíjba vonulásáig egy 200 ágyas, holisztikus, orvosi rehabilitációs kórház egyik igazgatójaként működött. Itt történt a 70-es években, hogy egy 30 éves, érettségizett, jó külsejű, teljesen egyedülálló nő került a kórházba, autóbalesetből származó komplikációk következtében. Nevezzük őt Krisztának.
Az orvosi kivizsgálások után Krisztát a többi szakosztályon is kivizsgálták, és a foglalkozási rátermettséget kiértékelő osztály megállapította, hogy Kriszta iskolái befejezése óta mindig csak mélyen képességein alul tudott elhelyezkedni. Mikor ennek az okát kérdezték tőle, habozás nélkül azt válaszolta: Mert nem tudok olvasni!" Ezt a kijelentést kétkedve "fogadták, kiváló középiskolai eredményei miatt, és egy olvasási fejlettségi tesztet adtak neki, amelyen semmiféle rendellenesség nem mutatkozott. Így került Kriszta először a beszédterápia osztályra, és onnan a férjemhez. Nála is helyesen, hiba nélkül, jól artikulálva olvasott, megfelelő sebességgel - egy bizonyos pontig. Egy ponton váratlanul elakadt, és egyszerűen képtelen volt a szeme előtt lévő szót kimondani. A szó értelme semmiféle szerepet nem játszott a váratlan elakadásban, mindig máshol, kiszámíthatatlanul jelentkezett az érthetetlen elnémulás. Kriszta eljutott arra a pontra, amikor az olvasás puszta gondolata neurotikus reakciót szült nála.

Az ilyen szimptómák okozója leggyakrabban egy gyermekkori trauma, amit sok esetben egy tanító, szülő vagy osztálytárs hoz létre. Férjem elmagyarázta Krisztának a regressziós hipnózis előnyeit és mikéntjét. A lány habozás nélkül beleegyezett egy próbába, mint mondta, nemigen volt vesztenivalója.

Kriszta átlagon felüli hipnotikus alanynak bizonyult, gyorsan és könnyen újraélte koragyermekkorának élményeit. Magzati koráról jelentette, hogy várt és kívánt magzat volt, itt sem rejlett sérülésre okot szolgáltató konfliktus. Ezután elakadt az eddig simán gördülő monológ, a többször megismételt kérdésre, hogy mi történik, csak ennyit válaszolt: "lebegek..." Pár percnyi csend után drámai változások történtek: Kriszta váratlanul felélénkült, teste nyugtalanul mozogni kezdett, arcizmai összerándultak, kezeit védekezően maga elé tartotta, és vékony, kicsit mutáló gyerekhangon ismételgette: "Nem tudok olvasni... nem tudok olvasni..." Férjem óvatos kérdéseire készségesen és pillanatnyi habozás nélkül válaszolt, a következő kép alakult ki válaszai nyomán: az év 1792 volt, az események egy új-angliai kis faluban játszódtak le. Kriszta abban az életében a lelkész kisfia volt a Luke névre hallgatott. Gyenge szervezetű, folyton betegeskedő, gyakran ágyhoz kötött egyetlen gyermeknek írta le magát. Édesanyja, hogy a betegség unalmát némiképp enyhítse, korán megtanította olvasni a Bibliából. Falubeli fiútársai ezért rendszeresen kigúnyolták, ugratták, sőt még testileg is bántalmazták, ha az utcára merészkedett. Egy alkalommal vagy tízen körülfogták, ütlegelni kezdték, könyvét beletaposták a földbe. Erre reagált Luke a kétségbeesett tagadással: "Nem tudok olvasni... nem tudok olvasni..."
Férjem ezen a ponton beleavatkozott a jelenetbe, sürgette Krisztát (Luke-ot), hogy mondja hangosabban, még hangosabban, egyre hangosabban, míg végül Luke (Kriszta) sikítva ismételte a tagadást újra meg újra. Mikor kissé megnyugodott, férjem visszahozta a transzból, megmagyarázta Krisztának az olvasási blokk eredetét, és megnyugtatta, hogy erre a tagadásra ("Nem tudok olvasni") soha többé nem lesz szüksége.

Talán mondanom sem kell, hogy Kriszta elképedve hallgatta a történteket, napokig nem bírt napirendre térni a rendkívüli esemény felett. A következő kezelésen jelentette, hogy álomanyaga hirtelen éles és intenzív lett, felébredvén realizálta, hogy egyre újabb és újabb adalékok jutottak tudomására Luke életéről. Az olvasási blokk nyomtalanul eltűnt, azóta sem tért vissza, Kriszta ma főiskolán szociológiát tanít, rengeteg könyvet falt fel a mélytudatkutatásról, egész életét átformálta a különös időbeli utazás a hipnózis alatt.

Ez az itt leírt eset távolról sem különleges, manapság hetente jelennek meg új kiadványok, könyvbe foglalt reinkarnációs esettanulmányok egész gyűjteménye áll a kíváncsi szakember vagy éppen az érdeklődő laikus rendelkezésére. Akkoriban azonban ezeket az eseteket mindenki a nyilvántartó szekrény legalsó fiókjába zárta, érdekes, de legfeljebb csak kellemetlenséget szülhető furcsaság volt ez, semmi több. Férjem, miután beszámolt kórházbeli kollégáinak a különös esetről, csak ennyit tett hozzá: "Nem tudom, van-e reinkarnáció, de ha nincs, akkor Krisztának nagy szerencséje van, mert meggyógyult tőle."

Mennyit változott a köztudat az elmúlt húsz év alatt! Ma számos olyan kollégával tartunk állandó kapcsolatot, akik a "terápiák terápiájaként" ünneplik a regresszív hipnózisnak ezt a sokat vitatott fajtáját. Annyi bizonyos, hogy sok esetben drámaian gyors és teljes gyógyulást eredményezett akár egyetlen sikeres transzállapot is. Ezen kívül azonban más hatásokkal is kell részletesebben foglalkoznunk, olyanokkal, amelyek szinte jelentősebbnek tűnnek magánál a gyógyulásnál is.
Különös metamorfózis történik a reinkarnációs hipnózis szereplőiben, tehát nem csupán a páciensben, de a terapeuta személyében is. Ez a csak mostanában megfogalmazott változás messze túlmutat a fizikai-lelki probléma leküzdésén, a gyógyulás sikerélményén. A terápiás folyamat valamennyi szereplőjében jelentős belső változások zajlanak le: merőben eltérő módon viszonyulnak életük eseményeihez, az őket körülvevő világhoz, mint azelőtt. És ez a változás csaknem száz százalékban pozitív.
Mi az oka a változásnak?



A reinkarnáció lélektana

Ismét nyitva egy zsákszáj, ezúttal azonban mintha odaszakadt volna a madzag is. Egy ősrégi filozófia mered ránk kényelmetlen közelségből: az újraszületés népszerű néven reinkarnáció filozófiája. Csaknem minden ma ismert vallás misztikus elődje tartalmazta a reinkarnáció tézisét, beleértve a korai kereszténységet is, hogy aztán később a politikai-hatalmi tényezőkké váló egyházak dogmákba rendezett szabályzataikból teljesen eltüntessék, eretneknek nyilvánítsák és lehetőség szerint a nyomát is kiirtsák a vallásos irodalomból, no meg az emberi köztudatból. Kivétel persze a hinduizmus és a buddhizmus, ahol alaptétel maradt, hogy a lélek ciklikusan ismétlődve testet ölt.

Miért éppen most bukkan fel újra, és miért terjed ilyen hihetetlen, préritűzszerű intenzitással ez az eltemetett tanítás? Miféle belső igénynek válaszol a meglepő könnyedség, ahogy a tudat mélyéből előtörnek a távoli múlt hihetetlenül friss, éles tisztaságú élményei? Honnan a bátor elrugaszkodás, ahogy átlökődünk a lineáris idő eddig abszolútnak hitt határain, hogy tapinthatóan hiteles, gazdag részletességében lenyűgöző leírást adjunk ködbe vesző időkből, melyekről jószerével pár kopott tankönyvi sort őrizhet csupán a neurológusaink által oly szorgosan keresett memóriabank?

Én úgy hiszem, hogy a már említett keresés, a befelé vezető út kényszeríti ki belőlünk ezeket a rég elfeledett, de hűséges pontossággal megőrzött élményeket, amelyeket a lélek egy korábbi fizikai pályafutása folyamán élt meg. Okkal és céllal kerül be épp most tudatunkba ez a vitán kívül megrázó élményanyag, hogy tudatszintünket magasabb régiókba invitálja.

Tévedés ne essék: nem hittérítő munkát végzünk. Elmondjuk ezt minden páciensnek, aki helyet foglal a hipnózisszékben: nem szükséges hinnie a reinkarnációban ahhoz, hogy a transz állapotában elmúlt életidők élményanyaga kerüljön a tudat felszínére. Nagyon sok esetben éppen az ellenkezője igaz: a témát agyonolvasott, agyonvitató, a folyamattól rengeteget váró páciens az, aki a legnehezebben ássa le magát a tudat mélyrétegeibe. A kapott impressziók elemzése és feldolgozása mindenkinek sajátos igénye szerint kell hogy történjék. A végkifejlet azonban, ahogy már írtam, ma majdnem mindig egyértelműen pozitív.

Reinkarnáció? Ugyan, kérem, intelligens ember létére hogyan hihet ilyesmiben? - Ha ma annyi dollárosom lenne, ahányszor ezt a kérdést a múltban nekünk szegezték, semmi gond nem lenne a jövendő terápiacentrum otthoni beindításával. Az előbbi ambivalens felelet nyitott vitafórumáé a szó. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy az ilyen reagálás csak alig egy százalékát teszi ki a hallgatóságnak. A legtöbb ember legalábbis hajlandó elgondolkodni a lehetőségen.
A reinkarnáció a legutóbbi időkig a legtöbb amerikai vagy európai ember számára legjobb esetben valami keleti fantázia lehetett. A materialista világkép egyszerűen tagadja a lélek valóságát, hogyan is fogadhatná el akkor a fizikai születések sorozatában zajló lelki evolúció gondolatát? A keresztény egyházaknak sem kedves téma ez, a Biblia ugyan nem tiltja kifejezetten az újraszületés ideáját, de nem is utal pozitív értelemben az emberi lélek ilyenfajta megnyilvánulására. Teológusok és világi tudósok között él egy olyan elmélet, amely szerint a reinkarnáció része lett volna a szent iratoknak, egészen Constantinus császár idejéig, amikor a megszilárduló egyház jónak látta törölni a reinkarnációt a gondosan kiválogatott és hivatalosan elfogadott egyházi irodalomból. Mindenesetre dokumentált tény, hogy a korai keresztény szekták közül több is magától értetődően tanította a reinkarnációt. Egyik legismertebb példa erre az egykor Dél-Franciaországban élő úgynevezett Albigensek szektája. Ellenük aztán szervezett hadjáratok folytak, amíg vagy húsz esztendő leforgása alatt sikerült a mintegy háromnegyedmilliós népcsoportot Isten nagyobb dicsőségére mag nélkül kiirtani.

Tudományos körökben a reinkarnáció témája semmivel sem népszerűbb, mint egyházi berkekben. Pedig ha jól belegondolunk, a reinkarnáció nem egyéb, mint az evolúció tudományos tételének pszichológiai és kozmikus alkalmazása. Aki mindezek után mégis szimpatizánsokat keres a nyugati világ szellemi vezetői között, meglepődve tapasztalja majd, hogy nem is akármilyen listát állíthat azokból, akik műveikben foglalkoztak a reinkarnációval, vitatták, esetleg hitet is tettek mellette. Az alábbi névsor távolról sem teljes, csupán ízelítőnek szánom: Platón, Püthagorász, Szókratész, Arisztotelész, Vergilius, Ovidius, Giordano Bruno, Schelling, Leibnitz, Schopenhauer, Voltaire, Goethe, Lessing, Emerson, Walt Whitman, Jack London, Rainer Maria Rilke, Mark Twain, Arthur Conan Doyle, Edison, Kipling, Somerset Maugham, Victor Hugo, Lev Tolsztoj, Henrik Ibsen.

Érdekes elgondolkozni azon is, hogy a nyugati, világ egyetemein tanuló irodalom-, történelem- vagy éppen filozófia szakos hallgatók minden további nélkül jelesre vizsgázhatnak a fenti halhatatlanok teljes életművéből anélkül, hogy a reinkarnáció témája egyáltalán szóba kerülne. A hivatalos tananyagban ugyanis sehol sem szerepel az ilyen irányú művek elemzése.

Vajon miért van ez? Miért olyan félelmetes számunkra ez a filozófia, hogy évszázadok óta lankadatlan szorgalommal gyomlálgatjuk a nyugati ember lelki leltárából? És miért olyan eredménytelen mégis ez a gyomlálás?

Vizsgáljuk meg közelebbről a reinkarnációs filozófia alaptételeit, az újraszületés tényét elfogadó ember világképét.