Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bistey Zsuzsa: 2 Vízöntőkori újjászületés1

2010.06.16

Az élet örök

A lélek létezett a fizikai születés előtt is, és tovább él majd a fizikai test megszűnése után. A lélek egzisztenciája teljesen független az általunk alkotott idő és tér valóságától, a három dimenzió és a lineáris idő korlátai voltaképpen a fizikai testre, a lélek átmeneti hordozójára vonatkoznak.
Érdekes itt megjegyezni, hogy a keresztény tanok mindegyike tanítja a lélek örök létét, de csak a fizikai test halála után. Viszont az öröklétnek lényegénél fogva nem lehet eleje vagy vége, az örökkévalóság egyben időtlenséget is jelent.


Az életben tervszerűség, elrendeltség uralkodik

Okkal és céllal kerülünk a földi dimenziók keretei közé, és ez az ok és cél talán a legvonzóbb ígérete ennek a világképnek: az egymást követő, és egymástól oly drámaian különböző fizikai létek célja a lélek magasabbrendűségének a fokozatos felismerése, a lelki frekvenciák állandó finomítása, míg végül ismét a bennünket megillető, a számunkra egyetlen lehetséges helyen, a Teremtő közvetlen közelében találjuk magunkat, ahonnan a szabad akarat ajándéka/átka száműzött.


Az élet törvényszerű

Újra és újra való megjelenésünk a fizikai dimenziókban sohasem a véletlen játéka. Szigorú elvek, törvények igazgatják végzetünket. Ugyanazok az örök törvények szabnak irányt a fejlődő emberi léleknek, amelyek a folyton változó világegyetemet kormányozzák.


Identitásunk örök életű

Az örök élet absztrakt értelemben elfogadható fogalom, a vallásos világszemlélet alapköve. A gyakorlati értelemben megfogalmazott örökkévalóság viszont csaknem elviselhetetlen terhet rak az ésszerűséget kereső emberre. "Úgy értsük tehát, hogy ennek sohasem lesz vége?" - kérdi a küzdelmekben megfáradt ember. Iszonyú a felelősség, ha csupán az idő és tér keresztjére feszített emberi intellektus döbbenetébe próbáljuk beleélni magunkat. Ennél sokkal elviselhetőbb a gondolat, hogy a földi létek sorozata iskola csupán, átmenet, lépcsőfok, mielőtt az önmagát végre felismert és elfogadó lélek elhagyhatja a fizikai világ korlátait, egy magasabb rendű lakóhelyért.
Ritka az olyan ember, aki életében egyszer vagy akár többször is el nem jut egy pontra, amikor igaz örömmel üdvözölné a végső pihenést, az áldott megsemmisülést, mint summás megoldást tornyosuló testi-lelki bajaira. Sokszor gondolok erre az őstípusú vágyra, amikor azokkal vitázom, akik szerint a reinkarnáció a saját megsemmisülését rettegő ember hamis vigaszdíja, vágyálom, a halálfélelem görcsös kísérlete az elkerülhetetlen elodázására. Szerintem pontosan fordítva áll a dolog: aki elfogadja az újraszületés gondolatát, azzal is tisztában van, hogy számunkra nem adatott meg a halandóság, sokkal keményebb iskolát kell kijárnunk... A reinkarnációs hipnózis élményeit rendezgető páciens újra meg újra szembesül önmagával, karakterének pozitív és negatív vonásaival. A múlt ilyenformán egy tökéletes, engedelmes szerszámmá válik egy spirituálisan magasabb rendű jelen és jövő építéséhez. A rend mindig megnyugtató, és az újraszületés filozófiája megtanít ennek a rendnek a felismerésére, önként való elfogadására. Mindez ráadásul első személyben történik, a direkt élmény intenzitását nehéz bármiféle racionalizáló magyarázkodással tompítani.
A páciens, aki először találja szembe magát, mélytudata elképesztő tartalmával, rendszerint két kérdést szegez rögtön az őt segítő terapeutának: miért van szükség arra, hogy valaki önmagával találkozzék, rég elfeledett időkeretben, rég megsemmisült körülmények között? De ha már megesik ez, akkor ugyan miért nem találkozunk szép, logikus, szigorú időbeli sorrendben valamennyi előző egzisztenciánkkal? A válasz ennyi: az önismerethez az előző életidők anyaga mint történelmi, erkölcsi lecke kell, integrálásuk a mostani életbe pedig feltétlenül szükséges. Az emberi mélytudat memóriabankja kimeríthetetlen, de a magasabb tudással rendelkező lélek mindenkor pontosan tudja, mit és mikor zúdítson rá jelen testi-lelki fejlettségi fokon álló énünkre. Máskülönben könnyen úgy járhatnánk, mint a túl erős áramba bekötött gyenge vezetésű kábel, rövidzárlat történne bennünk, amely komoly következményekkel járna.


A szabad akarat szuverenitása.

Az újraszületés filozófiájának sokak számára legnehezebben emészthető része a karma kérdése. Karma, más néven az ok és okozat törvényszerűsége, az egyéni elrendeltség, az egyéni felelősség elegánsan egyszerű megfogalmazása. A leggyakrabban elhangzó vád a reinkarnáció ellen, hogy az embert megfosztja szabad akaratától. Hiszen ha igaz, hogy előre elrendelt végzettel születünk, ugyan mi értelme van bármiféle emberi iparkodásnak? Ennek éppen az ellenkezője érvényesül a ciklikus újraszületés rendszerében. A lélek testen kívüli állapotában pontosan tudja, milyen előélettel rendelkezik, mit és hogyan kell korrigálnia a következő születés által kapott lehetőség segítségével. Tehát egy bizonyos pontig, és éppen a lélek korábbi döntése által, tényleg elkészül a színpad a lélek újabb drámájához, de a szuverén emberi akarat szüli a végső döntést, hogy az elébe küldött lehetőségeket, előnyöket vagy éppen tragikusnak tűnő fogyatékosságot miképpen építi bele életképébe. Ebből adódik aztán az ember és ember közötti, látszólag véletlen különbségek világos magyarázata és még valami, ennél sokkal fontosabb is: annak felismerése, hogy minden negatívum, hátrány, tragédia voltaképpen semmi más, mint hatványozott lehetőség a lelki fejlődésre, múltbeli tartozásaink kiegyenlítésére.
Mi ezt a pácienseink számára egyszerűen így fogalmazzuk meg: nem az a fontos, mi történik velünk, hanem az, hogy hogyan reagálunk a történtekre. A legnagyobb tragédiából is lehet valami pozitívat építeni, és nincs az a kolosszális lehetőség, amelyből csapdát ne kovácsolhatna az elvakult önhittség.
Amikor aztán a lélek lerázza magáról a fizikai lét korlátait, azonnal ismét az Egészet látja, múlt, jelen és jövő holografikus teljességének birtokosa lesz. Pontosan tudja, mi az, amit elért az éppen lezárult fizikai élet során, és mi az, amit egy másik, hasonló lehetőség alkalmával kell majd megvalósítania.
A regressziós hipnózis során újra és újra döbbenetes hatású jelenség, amikor a páciens átéli saját fizikai pusztulását, majd univerzálisan egyforma körülmények között végigpillant éppen bevégzett életén. A halált, amely éber állapotban félelmetes végkifejletként kíséri egész életén át, itt egyszerűen félresöpri, mint egy már gyakran átélt, lényegében felszabadító folyamatot, amely elsősorban szabadságot hoz, és a további fejlődés újabb lépcsőfokait segít előkészíteni. A páciens ekkor teljesen tisztában van azzal is, milyen "mérleggel" zárhatja le éppen megélt egzisztenciáját, hol vannak azok a gyenge pontok, amelyek további munkára szorulnak.
Ez az időszak, a két lét határán, minden jel szerint egy sokkal magasabb tudatszinten zajlik, és döntő hatással van minden páciensre. A biztos és vitathatatlanul látnoki tudásban, amely ilyenkor megfogalmazódik, nagyobb transzformáló erő nyilvánul meg, mint a halálfélelemtől való végleges megszabadulásban. A terapeuta szemlélődő statiszta ilyenkor, tanúja egy eleddig elképzelhetetlen horderejű metamorfózisnak.

Száz és száz leírt esettanulmány még egy fantasztikus vonást említ: igen gyakran a prófétikus állapot tetőpontján, a két létezés határáról megszólaló páciens váratlanul a terapeutához szól, és annak életében fontos, néha egészen személyes tartalmú üzenetet közvetít. Ez a furcsa szerepcsere gyakori jelenség, a mögötte működő energiajelenségek egyelőre nem felderíthetők. Mindenesetre a bizonyíték jelen van, kiértékelésre vár, mint a transzformációs terápia annyi más vonása.
A szabad akarat a Teremtés legnagyobb ajándéka, a világegyetem formáló ereje. Aki egyszer átéli múltbeli létezéseinek csodálatosan precíz és logikus összefüggéseit, azonnal felismeri, hogy az Univerzum mozgató rugója nem a büntetés, hanem a szeretet, az. élet pedig nem szenvedés, hanem ajándék, lehetőség, kegyelem.

A reinkarnációs hipnoterápiának van még egy igen izgalmas vonása. Eddigi tapasztalataink szerint bizonyos idő elteltével, a rég elmúlt életidők anyagának spontán felbukkanása nem kötődik többé kizárólagosan a hipnotikus állapothoz. Egyre inkább előfordul a jelenség, amelyet szakmai nyelven "átszivárgásnak" hívunk: a páciens teljesen éber állapotban látszólag minden kiváltó ok nélkül kap éles, gyakran lenyűgözően élethű impressziókat egy másik létezés szintjéről. Történhet ez bármilyen normális napi tevékenység közben, kép- és hanghatásoktól kísérve, időtartama változó lehet. Hasonló jelenség figyelhető meg a naponta rendszeresen meditáló embereknél is.
Mi történik ilyenkor? Nyilvánvaló, hogy a fátyol, amely éber és mélytudatunkat elválasztja, vékonyulóban van. A spontán tudatváltás egyre gyakoribb, jelzése félreérthetetlen: az ember és az emberiség fordulóponton áll, további létének alapfeltétele a lelki energiák szintjének megemelése.
Érdekes módon, ami a legtöbb felnőtt ember számára először megmagyarázhatatlan, bizarr és talán félelmetes is, a gyermekek számára tudatosan elfogadott része az őket körülvevő világnak. Gyermekeknél nagyon gyakori a spontán feltörő reinkarnációs élményanyag, hétéves kor alatt szinte kivétel nélkül minden megkérdezett gyermek beszámolt vagy álmokról, vagy napi tevékenységet kísérő, előző életidőkre utaló élményanyagról. Két kisgyereket nevelek, sokszor tapasztaltam ilyen jellegű élmények sorozatos feltörését.

El kell ismernem, nehéz leckét adok az olvasónak. A nyugati világ viszonylagos szabadságában sem könnyű bemutatni az emberi élet értelmének ennyire hagyományellenes interpretációját. Elképesztő lehet olyanokra zúdítani mindezt, akiknek vagy negyven évig nemhogy szólás-, de gondolati szabadságuk sem igen volt. Egyetlen mentségem, hogy magam is így nevelkedtem 22 esztendeig, a dialektikus materializmus mégsem tett különösebb kárt bennem. Egyetemi tanulmányok során sokat tűnődtem azon a marxi tételen, miszerint a szocialista embernek nincsenek lelki problémái. Húsz évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt ennek az ellenkezője. Igaz, hogy Marx nemigen ismerkedhetett meg a szocialista embertípussal. Megálmodott társadalmában egyetlen napot sem kellett leélnie!

Az utolsó fél évszázad igen sokféle kulcsot nyomott a kezünkbe az emberi személyiség vizsgálatához. A terápiai szakirodalom elkeresztelt bennünket meztelen majomnak, reflexeinek, ösztöneinek vakon engedelmeskedő hús-vér gépezetnek. Lelki rugóink között feltárták a társadalmi konfliktusokat, a szexuális szükségleteket, az önérdeket, a biológiai versengést, a kulturális kondicionálást, a történelmi szükségszerűséget. Nem furcsa, hogy e modern elméletek egyike sem érinti bennünk a magasabbrendűt? A fentiek közül semmi sem magyarázza a magányra, elmélkedésre, az önfeláldozásra való igényt (legfeljebb mint aberrációt); egyik sem érinti mélységes kíváncsiságunkat a Teremtő fogalmáról, egyik sem öntözi a legnemesebb magot, mely tudatunk mélyén nőni kíván?

Talán ha elég sokáig, elég gyakran, megfelelő felsőbbrendűséggel hangoztatják nekünk, valóban elfogadhatóvá válik a nihilisztikus lehetetlenség, amit magunkról terjesztünk, amíg végül is a túlélés nevében hozzáigazítjuk belső méreteinket ezekhez a törpe látomásokhoz. Ijesztő a lehetőség, de nem valószínű, mert belső vízióink világa túlélt eddig minden társadalmi-történelmi razziát, és ma életerősebb, mint valaha, kopogtatása egyre türelmetlenebb. Mindez száz évvel azután, hogy Marx szükségtelen önkábításnak, ötven évvel azután, hogy Freud jövő nélküli, veszélyes illúzióknak nevezte őket.

Nehéz leckét kap az olvasó, de ugyanezzel a leckével küzd az író is, a terapeuta, bárki, aki valamilyen formában találkozik az újraszületés fogalmával. A reinkarnációs hipnózisban nem az a döbbenetes, amit a felszínre hoz, hanem a gyorsaság, az intenzitás, a gyakoriság, amellyel ez napjainkban zajlik. A Gallup közvélemény-kutató intézet 1982-es adatai szerint Amerikában minden negyedik ember hisz (tehát nem mérlegel, tanulmányoz vagy éppen elgondolkodik a lehetőségen, hanem hisz!) a reinkarnációban. Mi rejlik emögött az igazán impresszív statisztikai adat mögött? Az ezredforduló paranoiája, a próféciák által jövendölt világkatasztrófák rémülete? A saját megsemmisülésétől rettegő ember kolosszális önáltatása? Vagy pedig mégis arról a kínban kiizzadott első cseppnyi magasabb tudásról van szó, amelyet Hamvas Béla emleget? A lélek sötét éjszakáját bevilágító első fénysugárról, amely utat mutat a további felfedezésekhez? Amint már említettem, sem tudományos, sem egyházi körökben nem kedvelt téma ez (tisztelet a kivételnek, mert ilyenek egyre bővebben jelentkeznek mindkét irányból). A lelkiismeretes, materialista alapokon álló tudós kicsit úgy lehet ezzel a dilemmával, mint a pesti vicc polgára az új adótörvénnyel: "Magyarázni én is tudom, de nem értem!"

A számos magyarázat közül, melyek mostanában a reinkarnációs hipnózis lényegéről születtek, én itt a három legjelentősebbről szólnék.


Genetikai memória

A tudatalatti memóriabankból hipnotikus transzban olyan élményanyag kerül felszínre, amelyet nem a páciens maga, hanem valamelyik távoli őse élt meg, aki ezt - ma még nem tisztázott sejtmechanizmusok útján a most élő utódnak átörökítette. Vitapont: amennyiben az egyéni genetikai profil dönti el a memóriaörökséget, úgy feltételezni kell egy évszázadokon keresztül töretlen egyenesági leszármazás tényét. Viszont igen sok ember számol be olyan életidőkről, amelyek néhány nemzedék alatt sokszor három-négy különböző rasszhoz való tartozást illusztrálnak. Például, kaukázusi fehér háziasszony jelentkezik mint Xhosa törzsbeli néger, megint más alkalommal mint arab orvos.
A másik probléma ezzel a magyarázattal, hogy amennyiben elfogadjuk az átöröklött genetikai memória tényét, akkor az azonos genetikai anyaggal született embereknek (egypetéjű ikrek) azonos életélményekről kéne beszámolniok. Egy nemrégen publikált ilyen témájú tanulmány ezt teljes mértékben cáfolja. Az igazság persze az, hogy a gének működése, alaptermészete számunkra eddig rejtély maradt. Nagyon keveset sejtünk abból, mi alakítja génjeink belső változásait: véletlen, szándékosság vagy végzet? Lehetséges, hogy a DNS molekula egy rendkívül bonyolult kódrendszer hordozója, melynek aktiválása a szükségszerűség függvénye? Egyéni vagy kollektív akarat játszik-e szerepet a gének átalakulásában? Viselkedés, gondolkodás, tehetség, szellemiség - hol laknak ezek génjeinkben?


Kollektív mélytudat

A híres svájci, "varázsló", Carl Jung elméletéhez kapcsolódik ez a teória. Jung szerint bizonyos jelképes, a faj kialakulásában döntő szerepet játszó élmények örökre bevésődnek az emberi mélytudat rétegeibe. Valószínű, hogy ez így van, de mindez nem magyarázza meg a feltörő képanyag óriási gazdagságát, variációját. Minden előbukkanó történet teljesen egyéni, sehol egy meggyőző közös alapvonás, állandóan jelenlevő szimbólum, mely őstípusi eredetre vallana. Évek óta tömegesen gyűjtött statisztikák bizonyítják, mennyire aprólékosak a leírások, környezet éghajlat, architektúra, étkezés, ruházat, népszokások tekintetében. Sőt az is bebizonyosodott, hogy a páciens a legkisebb részlethez is ragaszkodik, hónapokkal az eredeti regresszió után is ugyanúgy írja le környezetét, esetleges "beugrató" kérdéseket határozottan kiigazítva.


Fantázia, illúzió

Legnépesebb talán az a tábor, mely kézlegyintéssel egy túlfűtött képzeletvilágra hivatkozik az egész jelenséget illetően. Sok más belső vonásunkkal egyetemben, a fantázia is csak nemrég vált vizsgálat tárgyává, mint potenciálisan döntő alkotóeleme az emberi tudatnak. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy ha mindaz, amit a regressziós hipnózis az emberekből előhív, nem más, mint gazdag egyéni fantázia és fejlett színészi képesség terméke, ebben az esetben csupa Sarah Bernhard vagy Bajor Gizi ül a hipnózis székben, Jókai pedig kulloghat hátul fantázia dolgában a falusi fogorvos vagy pittsburghi háziasszony mögött. Nem is szólva a fantázia bámulatos gyógyító tulajdonságáról, amely méltán idegesíthetné a hagyományos gyógyászatok tanult képviselőit.

A magam részéről nem kis izgalommal figyelem a kutatási eredményeket, olvasom az egymást követő tanulmányok tömegét a reinkarnációs hipnózis hallatlanul izgalmas jelenségéről. Bizonyos vagyok abban hogy a jövő választ ad majd ezzel kapcsolatosan minden olyan döntő kérdésre, amely ma még parázs vitákat szül szakmai berkekben éppúgy, mint a népszerű magazinok hasábjain. Időközben a téma nem csak népszerűvé vált, de igen jövedelmezővé is. Divat lett bizonyos körökben pár hétre elvonulni a világtól, és avatott (persze ennek megfelelően méregdrága) asszisztenciával utánanézni, ki is volt, hol élt azelőtt az ember fia/lánya, fáraó volt-e vagy kurtizán, spanyol hidalgó vagy kényes angol arisztokrata, úr vagy szolga, meggyötört avagy meggyötrő. Mindez persze így magában nemcsak értelmetlen kaland, de veszélyes is. A reinkarnációs anyag sosem végcél hanem eszköz magasabb célok eléréséhez. Öncélú alkalmazásuk kifejezetten visszaveti az egyén spirituális fejlődését, ha ugyan nem okoz ennél sokkal nagyobb kárt.

Aki elszánja magát a komoly, felelősségteljes kutatómunkára, annak egy értő, érzékeny, gyakorlattal és intuitív tudással rendelkező terapeuta jelenlétére van szüksége. Egyedül elindulni egy olyan belső ösvényen, amely az eddig megismert és elfogadott realitást alapjaiban rendíti meg, nem okos ötlet. Vannak közöttünk olyan látnoki energiával rendelkező emberek, akik számára az elmúlt életidők spontán visszahívása rutinná válhat, de ez távolról sem átlagos jelenség. Akik egyéni spirituális fejlődésükben ilyen fokot értek el, csaknem mind évek fegyelmezett, kemény munkájával, koncentrált benső nyomolvasásával jutottak ide. Az átlagember számára az első néhány kirándulás a mélytudat tájaira komoly, megrázkódtatás! Az átéltek lefordítása, értelmezése, a kapott anyag integrációja először lehetetlen feladatnak tűnik. Egy másik probléma identitásunkkal kapcsolatos. A nyugati embernek az egyéniséggel való szüntelen elfoglaltsága felszínes vágyat szülhet az újraszületés intenzív és személyes átélésére. Az önképével kínosan elégedetlen ember nemritkán hallucinogén drogok segítségével próbál háromdimenziós világából kitörni, egy magasabb realitásba átvergődni. A kémiai beavatkozás valóban felgyorsítja a folyamatot, de a legújabb bizonyítékok szerint helyrehozhatatlanul károkat okozhat az emberi energiamezőben. (Erről később többet.) Nem is beszélve a szenvedélybetegség állandó veszélyéről.
Önelégültséget szolgáló, arroganciát szülő élményanyagért elindulni talán rosszabb, mint eleve meg sem kísérelni a belső utat. Mindenesetre veszélyesebb!

Kétségtelen, hogy evolúciós méretű változások zajlanak az emberi tudatban. Vékonyul, tünedezik a fátyol, mely éber tudatunkat a mélytudattól, más néven szupertudattól elválasztja. Nyilván ez az oka annak a jelenségnek, hogy manapság olyan sok ember tapasztal magán spontán tudatváltozást, szaporodnak a pszichikai élmények, és olyan hihetetlen könnyedséggel törnek fel a tudat mélyéről a reinkarnációs élmények. A transzformációs terápia területén dolgozó lélekgondozók különösen közelről figyelhetik ezt a végtelenül izgalmas jelenséget hiszen hozzájuk fordul elsősorban a víziók, visszatérő álmok és egyéb váratlan belső megnyilvánulások által megzavart ember. Való igaz, hogy sok esetben a pszichikai jelenségek félelmet szülnek, pusztán azért, mert a modern, materialista nevelés minden ilyen tüneményt a lelki élet zavarai, aberrációi közé sorolt. Szerencsére ezen a téren is óriásit változott a helyzet, a köztudat, az érdeklődő átlagember igényeit egyre több könyv, előadás, film igyekszik szolgálni.

Meggyőződésem, hogy valóban ébredőben van bennünk az olyan sokáig felszín alá kényszerített látnoki energia, a szuverén emberi lélek végre ismét szót kér, és mi figyelünk erre a belső hangra.
Ugyan mi egyébre figyelhetnénk? A modern tudományt percek választják el attól, hogy ránk robbantsa ezt az agyonkínzott planétát, mert tudósaink a felismert természeti erőket jobbára erkölcsi bátorság, lelkiismeret vagy igazságérzet nélkül hasznosították. A vallás pedig, amely eredendően hivatott lenne az erkölcsi értékek megőrzésére, a lelki épség ápolására, elsüllyed az egyéni bűn és büntetés, a szelektív megváltás útvesztőjében. Ezért soványodik az egyházak nyája olyan riasztó mértékben, hogy Amerikában évek óta külön szakág foglalkozik az egyházi rendekben meghasonlott papok, szerzetesek terápiás gondozásával. 1989-ben, egyetlen év alatt közel negyvenezer hívőt veszített a katolikus egyház az USA területén.

Beteg a tudomány, és gyengélkedik a vallás... Einstein írásaiban jóelőre figyelmeztetett egy ilyen lehetőségre, amikor azt írta, hogy a tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül pedig vak, és hogy a kozmikus vallásos érzület kell legyen a legnemesebb és legerősebb motivációvá a tudományos kutatásra. Ő tudta azt, amit tudósaink ma ismét sejteni vélnek: hogy minél mélyebben hatolunk a kozmosz titkaiba, annál erősebben érezzük egy magasabbrendű Erő jelenlétét.
Napjainkban egy döbbenetes és nagyszerű dolog zajlik tudományos berkekben is. Egyre több természettudós foglalkozik a rejtélyes valamivel, amely nem anyag és nem energia, amelynek létezését bebizonyítottuk, de érzékszerveinkkel regisztrálni, mérni, képtelenek vagyunk. Hogy miért? Mert amint megpróbáljuk mérni, megfigyelni, azonnal megváltozik, pusztán rágondolván is változtatunk állapotán. Micsoda dilemma ez számunkra! Óriási kérdőjelek között masírozunk előre, kérdéseink eretnek szemtelensége még húsz évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. Mennyire reális a realitás? Hol végződik a tudományos "valóság", és hol kezdődik a miszticizmus? A molekulák, a fizikai valóság építőkockái valóban elektromágneses erőterek lennének? Ha ezek állapotát befolyásolja egy másik energia, az emberi gondolat jelenléte, mennyit változik ez a belső struktúra a megfigyelő energiaterének jelenlétéről? Mire gondolhatott Sir John Eccles, a Nobel-díjas neurofiziológus, amikor 1984-ben bejelentette: úgy gondolja, hogy felfedezte az emberi lélek létezésének biokémiai bizonyítékát?
Mit tudtak az ősi kultúrák gerincét alkotó csillagász-fizikus papok, a hipnózissal, kristályokkal, szín és hangterápiával gyógyító beavatottak, amit mi, modern technokraták elfelejtettünk?
Talán azt, hogy a tudománynak, a művészetnek és a vallásnak egyazon látnoki energiából kell táplálkoznia, együtt kell részévé válniuk a nagy Egésznek ha az emberiséget valóban a haladás útján akarják tartani.
Egy új kozmikus világkép születésénél bábáskodunk valamennyien: a kozmosz nem egy gigantikus, halott mechanizmus, melyben az élet megjelenése csupán egy apró planétára korlátozott, véletlen balesetnek tekinthető. A világegyetem egy hatalmas, többdimenziójú, élő hologram, hatások, információk, fényrészecskék, energiamezők és elektromágneses erőterek lüktető, egymással szoros szimbiózisban működő egysége. Minden, ami létezik, minden, ami mi vagyunk, minden, amit cselekszünk, életbevágóan összeköt bennünket minden mással. Nincs külön lét és tudat, nincs külön test, szellem, és lélek. A megfigyelő és a megfigyelt, a tánc és a táncos egy és ugyanaz. A világegyetemben minden együtt él, változik és változtat, és minden manifesztáció mögött az abszolút Akarat a Teremtő Szellem időtlen rendje lakik.
Ennyiből áll a Vízöntő korának holisztikus világképe. Megértése, átérzése nem kíván különleges képességeket, csupán a gondolat hajlékonyságát, a változás szeretetét, egyfajta lelki rugalmasságot, amelynek semmi köze az életkorhoz. Akinek ismerősek ezek a sorok, jól emlékszik, az első fejezetben olvashatta őket. Ismétlésük szándékos, nem hanyagságból történik. Optimista vagyok, mindenkinek elmondom, hogy az a rugalmasság, változtatási készség, amely túlélésünk feltétele, megvan bennünk. Csupán felszínre kell hozni.



Az Új Kor úttörői

Ebben a fejezetben szeretnék az olvasónak bemutatni néhány olyan személyt és intézményt, akik az Új Kor Úttörőinek nehéz, néha hálátlan, de végtelenül fontos szerepét játsszák a vízöntői fronton. Bízom abban, hogy nevük, munkásságuk nemsokára éppolyan köztudott lesz Magyarországon is, mint a nyugati világban. Ennek érdekében fogunk munkálkodni azokkal a kollégákkal és segítőtársakkal, akik már jelezték erre hajlandóságukat.

Észak-Kaliforniában, San Franciscótól pár mérföldre működik Dr. Edgar Mitchellnek, az Apollo 14-es Hold-expedíció egyik pilótájának az intézete Noetic Science Institute néven. Szabadon fordítva a név az Új Tudományok Intézetét jelenti. Edgar Mitchell űrutazása során olyan spirituális élmények részese volt, amelyek egész világképét átváltoztatták. Visszatérése után lemondott NASA-beli állásáról, és egy olyan alapítványt létesített, amely a lelki intuíció és a konkrét természettudományok, ezen belül pedig az emberi test és az azt irányító lélek kapcsolatát kívánja feltárni. Férjemmel együtt évek óta tagjai vagyunk az alapítványnak, így havonta kézhez kapjuk a kísérletek részletes leírását, az eredmények elemzését. Páratlanul érdekes munka folyik ott a hipnotikus állapot, a szuggesztió és az emberi fizikum bámulatos összhatásairól. Orvosok, fizikusok, pszichológusok, magasabb pszichikai képességekkel rendelkező "látók", népszerű néven "érzékenyek" dolgoznak itt együtt több száz állandó önkéntes gárdájával. Rákbetegekkel, AIDS-ben szenvedőkkel, krónikus fájdalommal küzdőkkel foglalkoznak itt, külön csoport kutatja az idősebb, az elöregedett test, a csökkent képességű immunrendszer önszuggesztiós befolyásolását. Az eredmények nemcsak rendkívüli távlatokat sejtetnek a gyógyítás, illetve öngyógyítás terén, de nagy szerepet játszanak abban is, hogy a holisztikus egészségügyi szemlélet egyre inkább teret kap a hagyományos orvostudomány felségterületén. Orvosi körökben egyre nagyobb teret nyer az a nézet, hogy az emberi test nem csupán egy bonyolult kémiai-fizikai laboratórium, hanem egymással bonyolult kölcsönhatásban álló, általunk eddig még jobbára ismeretlen törvények szerint működő energiamezők szövevénye. Az elmélet több ezer éves, a kínai akupunktúra, az akupresszúra, a hindu csakra-rendszer, az Ayurvéda gyógyászat mind ősrégi tudományok, amelyek most ismét felbukkannak és elfogadást nyernek a nyugati civilizációban.
Dr. Lee Sanella, ugyancsak kaliforniai orvos évek óta intenzíven foglalkozik a testenergiák és a holisztikus gyógyászat kapcsolatával. Legsikeresebb könyvének témája a Kundalini energia, amely a hindu jógarendszerek tanítása szerint az emberi gerincoszlop tövében fészkelő, hatalmas potenciájú energia, a világegyetem életadó szent tüzének egy parányi szikrája. Felszabadítása, kiaknázása igen bonyolult és időigényes folyamat, legalábbis a legutóbbi időkig, csak magas szintet elért jógik, a test és a lélek univerzális egységét személyes élményként átélni képes mesterek kiváltsága volt. Manapság azonban és a könyv fő témája éppen ez a jelenség - spontán Kundalini aktiválódás is tapasztalható, gyakran óriási testi-lelki válságot okozva a felkészületlen, teljesen gyanútlan alanynál. Dr. Sanella egy traumaklinikát állított fel azok számára, akik lehetetlen, és orvosi szempontból abszolút érthetetlen tüneteikkel addig jobbára a kórházak idegosztályán találták magukat, nehéz altatók-nyugtatók hatása alatt. A Kundalini-ébredés valóban erőszakos lehet, nem mindennapi tünetekkel járhat. A hinduk által, "alvó kígyónak" nevezett magas frekvencia végigcsap a gerincen, hogy az emberi tudatot egycsapásra egy magasabb szférába lökve, a pszichikai képességeket meghatványozva, összekössön a magasabb realitásokkal. Itt megint felmerül a talány: miért éppen most történik ez a tömegesen dokumentált spontán energiarobbanás? Szerintem pontosan ugyanazért, amiért a mélytudat olyan készségesen zúdítja elénk évszázados élményeinket.

Dr. Sanella klinikája egyelőre magányos oázis a rángógörcsökkel, hideg-meleg hullámokkal, bőrfelületi égésekkel és ijesztő víziókkal küzdő Kundalini-páciensek számára. Ebben a kórházban nem tömik tele őket csillapítókkal, nem adnak elektrosokkos kezelést, hidegvizes fürdőt, hanem speciális diétával, napi rendszeres csoportos meditációkkal érnek el kiváló eredményeket. Valószínű, hogy a jelenség szaporodni fog, ezzel egyidejűleg remélhetőleg a hozzáértő kezelési centrumok száma is emelkedik majd.

Dr. Helen Wambach, a regresszív hipnózis "nagyasszonya", 1984-ben bekövetkezett haláláig szintén kaliforniai lakos volt. Pszichológia tanárként kereste a kenyerét, igazi szenvedélye, életének fő munkatere azonban a reinkarnációs hipnózis volt. Negyedszázados munkássága ezen a sokat vitatott területen nemcsak felülmúlhatatlan értékéket, de elkötelezettséget is hagyott az utódokra, az elindított munka folytatóira. Férjemmel együtt régi, meghitt barátot és kollégát vesztettünk korai távozásával, de a neki tett ígéret, hogy a munkát kiterjesztjük Európa keleti felére, ma is motivál bennünket. Helen több ezer önkéntes alannyal dolgozott, csoportos hipnózis keretében vezette vissza pácienseit a történelmi időtábla egy-egy meghatározott szakaszába. A hipnózis után, már éber állapotban, a kísérlet résztvevői előre elkészített kérdőíveket töltöttek ki, amelyekből aztán statisztikai adatok, felmérések készültek. Ez az anyag végtelenül gazdag örökség Helentől, hagyaték a konzervatív tudományos világ számára. Ha egyszer a reinkarnációt is laboratóriumba idézik, nem lesz hiány adatokban.
Dr. Wambach élete végéig hirdette szilárd meggyőződését, mely szerint a regresszív hipnózissal korunk leghatásosabb terápiás eszközét tartjuk a kezünkben. Helen volt az első, aki csoportjait visszavitte a magzati élet kilenc hónapos keretébe, és a szülő-gyermek kapcsolatot teljesen új perspektívában tárta elénk. Halála előtt az utolsó öt esztendőben regresszióból progresszióba váltott át, és a jövő évszázadok feltárását kísérelte meg hipnózis alatt. A ránk hagyott anyag, amelyet munkatársai csak 1990 végére rendeztek sajtó alá, olyan lehangoló képet festett az emberiség lehetséges jövőjéről, hogy maga Dr. Wambach szakította félbe a programot. Hanyatló egészségi állapotában elviselhetetlennek találta a feltárt anyagból levonható következtetéseket.

Magyarországi terveink között szerepel egy önkéntesekből álló állandó munkacsoport felállítása, akikkel a Dr. Wambach által kifejlesztett módszerek szerint anyagot gyűjtenénk európaiak reinkarnációs élményeiről. Az amerikai két fő csoport mellett eddig még csak egy csoport működik Párizsban, de keletközép-európai anyagot eddig nem gyűjtött senki.

Új-Mexikóban él és dolgozik Chris Griscom, a Fény Intézetének alapítója, aki a kínai akupunktúrát kombinálja a regresszív hipnózissal. Elmélete szerint a memória nem csupán az agyban fészkel, hanem a test minden sejtje önálló memóriabankkal rendelkezik. A hálózat csomópontjai pedig egybeesnek a testenergiák csakra-központjaival. Az energiagócpontok arany vagy ezüst tűkkel való stimulációja élénk, tiszta és bámulatosan nagy mennyiségű reinkarnációs anyag felszabadulását eredményezi. A kéthetes bentlakásos kezelés meglehetősen drága (többezer dollár), de a befolyó pénzből iskola épül egy ősi indián pueblo helyén ahol orvosok, pszichológusok, természetgyógyászok tanulják majd a "spirituális akupunktúrát". A magas tandíj ellenére a látogatottság olyan, hogy tavaly januári jelentkezésünket csak decemberre tudták elfogadni.

Dr. Brugh Joy, belgyógyász szakorvos körképünk következő alakja, aki keresztapaként kerül be a vízöntői krónikákba. Vagy negyvenöt éve teljesen váratlanul feladta igen jövedelmező magánpraxisát, hogy Indiában, Egyiptomban és Angliában tanulmányozza a spirituális gyógymódokat. Saját bevallása szerint a dologban nálánál sokkal magasabb tekintélyek döntöttek, ugyanis évek óta rendszeresen végzett meditációi során kapta a precíz utasításokat lakhelye, életmódja és karrierje gyökeres megváltoztatásához, hogy gyakorlatias keretek között nevelődött ember létére habozás nélkül engedelmeskedett a nem mindennapi üzeneteknek, többek között azért történt, mert szakmai szenvedélyét a materiális orvostudomány szűkre szabott tere már évek óta nem elégítette ki.
Dr. Joy ma Amerika-szerte vezető specialistája az energia-gyógyászatnak, konferenciái zsúfoltak, könyve, amelyben "átváltozását" dokumentálja, hetedik kiadását érte meg 1991-ben.
Keresztapának pedig azért tituláltam, mivel ő volt az, aki a Transzformációs Terápia kifejezést először használta bemutatkozó kötetében, melyet eddig kilenc nyelvre fordítottak le.

Utoljára hagytam azt az intézményt, amely talán legtöbbet adta nekem, mióta elindultam a számomra kijelölt úton. Az Edgár Cayce Alapítványról beszélek, amely Amerika felejthetetlen "alvó prófétájának", a születésétől rendkívüli pszichikai erőkkel megáldott Edgar Cayce-nek az örökségét őrzi, munkáját folytatja. Az intézet, amelyhez hatalmas könyvtár, kongresszusi centrum, klinika és legújabban egyetem is tartozik, gócpontja a vízöntői világmozgalomnak. Az alapítvány csaknem egymillió tagot számlál öt világrész 19 országában. Szerte a világon élnek és dolgoznak emberek, akiknek életét döntően befolyásolta a csendes modorú kisvárosi fényképész, aki eszmélő gyerekkorától viselte nem mindennapi képességei terhét, aki másokat vagyonossá tett, míg türelemmel viselte saját állandó anyagi gondjait, aki keményen megküzdött önnön vallásosságával is, míg el tudta fogadni a tanokat, amelyeknek csatornája lett.

Ki volt Edgar Cayce? A kérdésre többféle választ is adhatunk. Kortársainak egy része a kiemelkedően tehetséges fényképészt tartott számon. Szülővárosának gyerekserege a kedves, türelmes, nagy tudású vasárnapi iskolai tanítót tisztelte benne, aki életének minden évében végigolvasta a Szent Bibliát. Százezrek, sőt manapság már milliók számára létezett azonban egy "alvó" Cayce, a holisztikus gyógyító, a hihetetlenül pontos diagnoszta, a látnok, a próféta, a szenvedélyes Biblia-kutató és magyarázó.
Kentucky államban, egy dohányfarmon született 1877-ben. Az amerikai dél szigorú erkölcsű, mélyen vallásos, múlthoz ragaszkodó légkörében nevelkedett. Hatéves korától rendszeresen voltak víziói. Anyján kívül nemigen mesélt róluk senkinek, félt a nevetségességtől, vagy a szigorú bibliás szellemben gondolkodó családtagok, tanítók megrovásától.
A kisfiú elég magányosan nőtt fel, különös képességei elválasztották egyébként nagyon szeretett testvéreitől, diáktársaitól. Szerette a természetet, órákat töltött egyedül erdei búvóhelyeken. Az iskola nemigen vonzotta, alig hogy átbukdácsolt a hat elemin.
Huszonegy éves korában különös betegség támadta meg: a torokizmok progresszív bénulása hangjának teljes elvesztésével fenyegette a továbbtanulást fontolgató, a lelkészi pályára készülő fiatalembert. Jó néhány eredménytelen konzílium után a városka egyik orvosa, akit érdekelt a hipnózis mint esetleges gyógyító eszköz, azt ajánlotta, próbálják ilyen módon megtudni, nincs-e valami lelki gyökere a hirtelen támadt, gyógyíthatatlannak látszó kórnak. A hipnózis váratlan és megdöbbentő eredményt hozott. A transzban lévő Edgar pontos diagnózist közölt saját testi állapotáról, előírt egy rendkívüli kezelési módszert, amely az orvosok számára teljesen ismeretlen volt. Egyéb lehetőség híján követték a nem mindennapi úton kapott utasításokat, és a beteg hamarosan teljesen rendbe jött.
Elterjedt a híre a különös esetnek és a különös képességű fiúnak, aki hat elemi után kimaradt az iskolából, és aki hipnózis alatt mégis pontosan úgy beszélt, mint egy orvosprofesszor. Sőt, mint később kiderült, számára nem volt szükséges a vizsgált beteg testi jelenléte. Elég volt a páciens neve és címe ahhoz hogy az "alvó" Cayce maga előtt lássa a testet, és pontosan leírja annak belső állapotát.
Helyhiány miatt itt most nem térek ki arra, mit okozott ez a fenomén az akkori idők orvosi köreiben. Elég annyi, hogy 1945-ig, haláláig, Edgar Cayce több mint 14 ezer orvosi diagnózist és kezelési előírást adott a hipnózis állapotában.
Ezeket ma is őrzik az alapítvány könyvtárában orvosok és más egészségügyi szakemberek a világ minden sarkából eljönnek tanulmányozni a hatalmas anyagot. Amerikában ma három olyan kórház működik, ahol kizárólag az Edgar Cayce által előírt terápiás módszerekkel gyógyítanak, a holisztikus kezelési módok hagyományai szerint. Az Edgar Cayce-gyűjtemény a legnagyobb terjedelmű adattár, amely egyetlen személy pszichikai munkásságáról reánk maradt.

Az 1925-ös év nagy fordulatot hozott Edgar Cayce szakmai és magánéletében egyaránt. Egy metafizikával foglalkozó, vagyonos ohiói nyomdász különös kéréssel kereste fel az ekkor már világhírű "látó embert". Ha orvosi kérdésekről ilyen fantasztikusan pontos és helyénvaló információkkal tud szolgálni Cayce, ugyan miért ne tudna nyilatkozni olyan kérdésekről, amelyek inkább a filozófia, lélektan, teológia témakörébe tartoznak?
Így indult el egy másik óriási jelentőségű anyagnak a gyűjtése, amely az emberi élet, Isten, a világegyetem általánosan felvetett kérdéseivel foglalkozott. Cayce, aki maga sem ismerte a benne működő erők mechanizmusát, megrendítő napokat élt át, akkor a transzból felébredvén megtudta, hogy a reinkarnációról, az emberi lény hármas felépítéséről, a világegyetem mozgató erőiről beszélt - csupa olyan tanokat, amelyek szöges ellentétben álltak szigorú protestáns nevelésével. Hetekig tartó vívódás után döntötte el, hogy a kapott információ mégis igaz kell, hogy legyen: egy magasabbrendű intelligencia üzenete az emberiség számára, amelynek ő maga sorsszerűen a csatornája lett.
Az éber Cayce továbbra is folytatta működését mint vasárnapi iskolai instruktor, belső víziói segítségével új perspektívákat talált a Biblia értelmezésére. Messze földről zarándokoltak hozzá teológusok, papok, egyháztörténeti szakemberek, hogy meghallgassák nem mindennapi üzeneteit.
Cayce életében igen sok vihart kavart, igen sok embernek szólt bele döntően az életébe. Tanító volt a szó legnemesebb értelmében. Alázata, emberszeretete leszerelte az ellene indított leghevesebb támadásokat is. Valami nagyon fontosat közvetített az emberiség számára: a felismerést, hogy a lélek egy isteni szikra, egy örök, halhatatlan fényforrás, amelynek, táplálása, kultiválása az egymást szigorú logikai sorrendben követő fizikai életperiódusok egyetlen igazi feladata.
Cayce öröksége ma élőbb, mint valaha. Fiai és unokái kivétel nélkül a lélekgyógyászat és a holisztikus orvostudomány területén munkálkodnak, a Cayce Intézet keretein belül. Az alapítvány taglétszáma az utóbbi tíz esztendőben meghatványozódott, Pontosan úgy, ahogy azt Cayce halála előtt megjövendölte. Világszerte alakulnak a tancsoportok, amelyek az életmű különböző témáival foglalkoznak. Tizenhét nyelven olvashatjuk Cayce életét és szellemi örökségét. Amikor igény lesz rá, elindítunk majd egy magyar nyelvű sorozatot is, amelyben az olvasó megismerkedhetne Amerika legnagyobb látnokának az egész világnak szóló munkásságával.



 A gondolat hatalma

Itt most megállok egy pillanatra, és gondolatban hátrapillantok: azokból, akik kezükbe vették ezt a könyvet, hányan vannak még körülöttem, hogyan viselték eddig az ösvényt, mely bizonyára csaknem valamennyiüknek ismeretlen csapás volt. Aki eddig bírta, azzal vigasztalnám, hogy most már megszoktuk egymást, innentől könnyebb lesz az energiacsere, egymás táplálása, tanítás-tanulás kölcsönössége. Haladjunk most tovább, rajzoljunk valami térképfélét azok számára akik mostanra eldöntötték: elindulnak az önismeret útján.

Az út, ahogy már írtam, egyirányú, nem veszélytelen, és sohasem unalmas. A jövő terápiája tán csak ennyiből áll majd: a terapeuta saját energiáival segíti a pácienst az első, legnehezebb lépéseknél, aztán már csak tanúként figyeli, értékeli az úti élményeket. Az önmagunkkal való találkozás szükségképpen egyszemélyes élmény, az út mégsem magányos, mert az ösvény mindig hazavezet bennünket a Forráshoz, a Teremtő Energia elfelejtett és mégis végzetesen ismerős erőterébe.
Ha elfogadjuk a tényt, hogy körülöttünk mindenütt, a látható-érzékelhető fizikai világ legapróbb építőkockái között is ott rezeg egy számunkra még meghatározhatatlan energia, amelyet a meghökkent tudomány csak most kezd lényegnek gyanítani, akkor kézenfekvőnek tűnik, hogy az emberi gondolat, képzelőerő, megjelenítési készség ugyanebből a forrásból táplálkozik. Agyvizsgáló monitoraink régóta figyelik ugyan a gondolat elektromos kisüléseit, de tudósaink közül kevesen hiszik, hogy az emberi agy lenne a gondolat szülőhelye. Egyre inkább úgy tűnik, ez a máig rejtélyes szervünk csupán közvetítője, csatornája annak az energiának, amelynek potenciáját most kezdjük gyanítani.
Beszéltünk már a szuggesztió óriási erejéről, egészítsük ezt ki most a kreatív vizualizálás jelenségével. A hipnoterápia eszközei között előkelő helyen szerepel az irányított vizualizálás technikája, amikor egy bizonyos előre megfogalmazott cél érdekében mozgósítjuk a pozitív gondolatnak mint energiának megjelenítő erejét. Hadd illusztráljam mondanivalómat egy, a gyakorlatunkból vett példával.

Két esztendővel ezelőtt felkeresett bennünket egy rákbeteg asszony, aki akkor már hatodik esztendeje küzdött a testében egyre jobban elharapózott kórral. Állapota ekkor olyan súlyos volt, hogy orvosai mindössze két-három hónapnyi életet jósoltak neki.
Különös paradoxon vezette őt hozzánk: egyrészt rettenetes halálfélelem kínozta, miféle büntetés vár rá a "másik oldalon" a földi lét alatt elkövetett "bűneiért". Másrészt azonban végtelenül belefáradt a kémiai csatába, amely évek óta zajlott testében. Vágyott a pihenésre, a fájdalom megszűnésére; de éjszakánként még agyoncsillapítózva is ébren tartotta őt az Ismeretlentől való félelem. Volt még egy harmadik tengelye a történetnek: menye állapotos lévén, igen szerette volna megérni első unokája világrajöttét.

Ennyivel indultunk el. Ez az eset azért is igen érdekes, mert erről a viszonylag szűk és egyértelmű kiindulópontról hatalmas utat jártunk be együtt. Első lépésünk volt a fizikai korlátok kitágítása, a fájdalomtól való megszabadítás. Az önhipnózis technikáját megtanítva napi házi feladatul adtuk páciensünknek a saját testébe való behatolást; vizualizálás, vagyis a képzelet révén. A testbe (különös tekintettel a májra, mert a tumortól hatalmasra dagadt szerv közvetlenül veszélyeztette életét) aztán vizuálisan bevezettünk egy pozitív, gyógyító energiát. Ez a hófehér fény behatolt a megbetegedett szervek minden sejtjébe, és naponta bombázta, irtotta a rákos daganatot. Ezzel párhuzamosan megtanítottuk a pácienst arra, hogy az önhipnózis állapotában elhagyja a testét, a felszabadult, fizikai korlátokat levető teljesen tudatos lélek csupán egy vékony ezüstszállal kötődjék a fizikai testhez. Magasból letekintve láttattuk vele a testet, mely a szabadon szárnyaló lélek híján üres, jelentéktelen kagylóhéj volt csupán. Megértettük vele, hogy a lélek teljes függetlenségének, kötetlen szabadságának egyetlen feltétele van: amikor el kíván szabadulni a fizikai világtól, a vékony ezüstszálat elmetszi, és többé nem tér vissza az üres kagylóhéjba.
Négyhónapi kezelés után a májtumor teljesen visszafejlődött, a páciens fájdalommentesen élte napjait unokája megérkezését várva. Ennél talán fontosabb volt azonban egy másik fejlemény: a haláltól való félelem teljes megszűnése. Ahogy a páciens elmondta, a napi vizualizálások idején beutazott ő olyan tájakat is, ahol végül ráismert "igaz" hazájára, pontosan tudta, mi fogadja majd elszabaduló lélekenergiáját, ha az ő akaratából elmetsződik az ezüstszál...
Páciensünk csaknem fél évet élt még. Unokája megszületése után egyre gyakrabban panaszkodott általános kimerültségre. Amint mondta, most már igazán Pihenni vágyik, nincs több dolga a földön. Hat hét alatt egy olyan sebes áttétel indult be nála, hogy semmiféle kémiai beavatkozás nem segített többé. Három kómában töltött nap után, teljes békességben halt meg.
Íme a gondolat hatalmas ereje!

Kaliforniában vagy húsz esztendeje működik egy onkológus-pszichológus házaspár,* akik végső stádiumában lévő daganatos betegekkel dolgoznak. Csak olyan beteg kerül be a programba, akikről az orvosok lemondtak. A vizualizálási módszer alkalmazásával ezeknek a rákbetegeknek negyven százaléka teljesen gyógyultan hagyja el a klinikát! A gondolat ereje!


Térkép a Belső Úthoz

Ez a félelmetesen hatékony gondolati erő nyilvánul meg számunkra akkor, amikor a megváltozott tudatállapot megtermi a belső víziókat, amelyek viszont döntően megváltoztatják éber tudatunk világát. A probléma ott kezdődik, amikor a modern élet szüntelen ingereihez szokott páciens egyszerűen képtelen magát átadni a teljes belső csendnek, nyugalmi állapotnak, ami a tudatváltás nélkülözhetetlen előfeltétele.
Hihetetlenül hangzik, amíg próbára nem kerül a sor, hogy milyen kevéssé tudjuk kontrollálni testünket, éber tudatunk gondolattartalmát. Nagyon sok ember egyszerűen képtelen akár csak pár perces teljes mozdulatlanságra vagy éppen arra, hogy egy pontra koncentrálja teljes figyelmét. A mai életvitel mellett talán nem is csodálható ez a belső nyugtalanság, amely azonban kerékkötője minden próbálkozásnak, hogy a mélytudattal kapcsolatba lépjünk.
Az első lépés minden páciensnél ugyanaz: kényelmes nyugvószéken vagy szőnyegen feküdve egy általános izomrelaxáció állapotát hozzuk létre, mindezt lehetőség szerint egy mindenféle külső zajhatástól mentes, nyugodt környezetben.
Az indukciónak valószínűleg annyi módszere lehet, ahány terapeuta irányítja. Mi a páciens figyelmét először saját légzési ritmusára irányítjuk, majd végigmegyünk a test fontosabb izomcsoportjain. Ennek a heteken keresztül ismételt folyamatnak a végső célja a koncentráció kifejlesztése és a test teljes elernyesztése, amely némi gyakorlattal teljes belső csendhez és nyugalomhoz vezet.
Egy meglehetősen durva statisztikai szabály szerint az emberek egyharmada könnyen, egyharmada közepes nehézségekkel, az utolsó harmad pedig csak hosszú, kitartó gyakorlással éri el ezt a célt. Az utolsó csoportnál a teljes csend, az önmagával való találkozás szorongást, nemritkán pánikszerű félelmet okoz.
Jó oka van ennek is. Dosztojevszkij szerint minden emberben három Én lakik: az első, amelyet másoknak mutat, a második, amelyet a külvilág elől gondosan titkol, és a harmadik, amely tudatos önmaga előtt is hétpecsétes titok! Érthető tehát a kezdeti húzódozás, esetleg félelem. A tudatos Én félelme ez a kontroll elvesztésétől és talán attól a valamitől is, amelyet a teljes belső csend életre hívhat. Mégis, ez a meditatív állapot (hívhatjuk önhipnózisnak is) első, elengedhetetlen lépése a mélytudattal való kacsolatteremtésnek. Bárki, aki elindul befelé, a tudatmezők eddig felfedezetlen rétegeibe, csak a naponta rendszeresen, lehetőleg ugyanabban az időpontban gyakorolt meditáció útján érhet el céljához.

Bizonyára sokan olvastak-hallottak már a meditáció különböző válfajairól. Az ötvenes évek derekától a nyugati világban is nagy teret hódított ez az ősrégi gyakorlat. Bár a köztudat ma is inkább keleti diszciplinának tartja a meditációt valójában a megváltozott tudatállapot vallásos elmélyülés formájában jelen volt a korai kereszténység kialakulásánál is. A szigorodó dogmák azonban lassan, de biztosan kiszorították a látnoki energiák eleven termékeit az írásba rögzített tanok felségterületéről, és nem egy művelőjük kihívta maga ellen az Egyház nemtetszését, nemritkán az eretnekség vádját is. De a hagyomány, ha föld alatt is, mindig életben maradt, és ma hatalmas, egyre növekvő táborral rendelkezik.
Mi a gyakorlatban soha nem választottuk szét a meditáció és az önhipnózis fogalmát, mindössze egy jelentős különbséget tartunk számon a két folyamat között: a meditáció rendszerint végcélnak tekinti a teljes csend és kiürítettség állapotát, nem törekszik ennek a belső űrnek a betöltésére. Az önhipnózis viszont előre elhatározott és megfogalmazott szuggesztiókat illeszt a folyamatba, amelyek különböző terápiás célokat szolgálnak.
Persze minden meditáció előbb-utóbb oda vezet, ahol a megteremtett belső űr benépesül. A nehezen létrehozott csend és nyugalom végső soron nem marad légüres tér, hanem előbb vagy utóbb mindig tovább visz a belső út következő állomására a magasabb rendűvel való találkozásra, üzenetváltásra. Magasabb énünk bölcsességében pontosan tudja, mikor vagyunk készen egy-egy üzenet átvételére, és akkor habozás nélkül kapcsolatba lép velünk. Oldalakra, tán külön kötetre való beszámolót lehet tartani ezeknek a találkozásoknak a koreográfiájáról, variánsairól. Itt elég annyi, hogy életátalakító élményt kínál a kitartással, önfegyelemmel kereső ember számára. Bizonyos idő elteltével, ahogy gazdagodnak belső élményeink, a meditáció elengedhetetlen napi szükségletté nő bennünk, egy abszolút pozitív szenvedéllyé, amely visszafordíthatatlan test-lelki változásokat hoz. A kinyílt kapuk többé nem zárulnak vissza, a mélytudat gazdag világa egyre inkább átszűrődik mindennapi, éber életünkbe.
Veszélyekről is szólni kell mert veszély leselkedik akkor, amikor túl gyorsan, felkészületlenül, szenzációéhesen törünk előre a feltérképezetlen tájon. Negatív erők élnek és működnek körülöttünk, felismerésük, semlegesítésük szigorú felkészülést és biztos spirituális tudást kíván. Jelenlétük szükséges iskola, hiszen a fény is csak ezért létezhet, mert ellenpólusa, a sötétség is jelen van.

A meditáció megtanít a tudatszintek fantasztikusan gazdag világában való navigálásra. Olyan erőtér ez, ahol valóban levetjük korlátainkat.
Kezdetben igen jól beválik egy kisebb csoport együttes meditációja. A csoportenergia hatványozott erőkifejtésre képes, ugyanakkor az energiaátadás jelensége más előnnyel is jár: egyetlen gyakorlott meditáló elég ahhoz, hogy az egész csoportot könnyedén magával vigye egy magasabb tudatszintre. Egy ilyen csoportos gyakorlat után a felgyűlt spirituális pszichoenergia szinte tapinthatóan jelen van a helyiségben. Aki részt vett már ilyesmiben, tudja, miről beszélek. Aki pedig még nem élte át, annak remélem, sikerül felkelteni az érdeklődését.
Nehéz feladatot vállal, aki a meditációs élmények konkrét leírására törekszik. A kapott képek, impressziók, szimbolikus jelek, hang- és színhatások leírása ugyanis egyszerűen nem lehetséges a lineáris nyelvhasználat eszközeivel. Dadogásba fullad csaknem minden kísérlet, és talán így is van ez jól. Ki-ki maga kell, hogy átélje ezeket a szó legteljesebb értelmében leírhatatlan élményeket. Egyet azonban biztosan állíthatok: aki egyszer meditáló emberré válik, örökre elbúcsúzik régi önmagától, igazi beavatás részese lesz.

Szerencsére a meditáció ma már nem olyan mostohagyermeke a racionális tudománynak, mint a regresszív vagy éppen a reinkarnációs hipnózis. Ebben már szabad hinnünk, sőt gyakorlása hasznosnak ítéltetett a stressz csökkentésének területén, és a fiziológiás öregedési folyamat lelassításában. Mi azonban, a transzperszonális terápia művelői, továbbgombolyítjuk a szálat, egészen a látnoki energiák lakóhelyéig, a szupertudat világáig.
A rendszeres meditáció, éppúgy mint a sorozatosan végzett regresszív hipnózis, tartós tudatváltozásokhoz vezet. Minden egyéni, belső minta szerint történik, a kibontakozás annyiféle, ahány ember. Egy bizonyos: az első kézzelfogható eredmények születése a pszchikai képességek intenzív fejlődése, a tudat mélyére lenyomott, most ismét feltörő eredendő lelki örökség döbbenetesen gazdag dimenziói döntő változást szülnek az emberi pszichében.
A meditáló ember belső változásait kivetíti környezetére is. Energiatere megerősödik, vibrációi pozitívak lesznek akaratlanul, valamiféle ősi törvénynek engedelmeskedve útmutatóvá válik mások számára. A benne zajló változások külső jegyei felismerhetők: hirtelen megnő a csendre, magányra való igénye, megváltozik viszonya közvetlen családi és baráti körével, vonzani kezdi a szabad természet, könyvespolcán újfajta olvasnivaló sorakozik: lélektannal, filozófiával, teológiával, ezoterikus tudományokkal foglalkozó művek.
Nagyon sok olyan páciensünk van, aki az első meditációs hetek-hónapok mámorában arról panaszkodik, szinte nehezére esik visszatérni éber önmagához, a napi félórás csend és harmónia világából. Gyakran már a kitűzött idő előtt aggódni kezd: mi lesz ha valaki-valami megzavarja várt elzárkózását, és ha ez megtörténik, magának is meglepően heves, irreálisan erős haraggal, becsapottsági érzéssel reagál. Nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen életében először lép olyan területekre; ahol tökéletes szabadság és soha meg nem élt harmónia várja, ehhez a perspektívához képest minden külső behatás csak irritáló lehet.
Amint azonban a kezdőből haladó lesz, a gyakorlott meditáló önmagától rádöbben: minden félelem, harag, aggodalom vagy féltékenység önemésztő negatívum csupán, iszonyú energiapocsékolás, amellyel önmagunknak ártunk a legtöbbet. A nyugodt, pozitív hozzáállás kivétel nélkül mindig megtermi a körülményeket, amelyek egy kedvező végkifejlethez vezetnek. Ez a törvény akkor is igaz, amikor a történések dinamikája számunkra egészen más képet mutat. A gondolatenergia hatalmának ez az egyetemes törvénye éppúgy érvényes egyénileg, mint egész bajbajutott emberiségünk számára.

Az igazi csend első élményeivel birkózó meditáló azt is ösztönösen fel fogja ismerni: a modern kor zajimádatának legmélyebb oka ennek az elemi, éltető, rég elvesztett belső nyugalomnak a mélyből kopogtató emlékezete. Az önmagunkkal való szembesülés, és az ezzel automatikusan együttjáró felelősségvállalás félelmét altatjuk el sikeresen az érzékszerveinket szüntelenül bombázó millió ingerrel. Mégis, a meditáló ember hamarosan önként hátat fordít zajos világának, saját felsőbbrendű dimenzióival való napi találkozója átszínezi egész napját. Készül rá, esetleg beszél róla, szerzett kincseit pedig ösztönösen átülteti napi élete, munkája területére.
Az első hetek-hónapok feszített igyekezete (amely egyébként legnagyobb kerékkötője is az első próbálkozásoknak) fellazul, utazónk a gyakorlott turista biztos lépteivel járja az ismerőssé vált ösvényt, a mélytudat egyre otthonosabb, egyre többet mutató tájait.
Benső figyelme lassan kifelé is fordul, megtanul másokra figyelni, egy oldottabb, szelídebb perspektívából szemléli élete szereplőtársait. Lassan, magának is kinyomozhatatlan módon több lesz benne a türelem, kívánatosabb a megbocsátás, elkerülhetetlen a teljes nyíltság. A felismert erő biztonságának, az eddig rejtett összefüggések fokozatos megértésének gyümölcsei ezek, hiszen minden meditáló ember tudja, micsoda szabadság vár rá a megváltozott látásmód, a valóság relativitásának felismerésével. A magasabb tudatállapotban sem idő, sem tér nem köti meg, pillanatok alatt végigélhet éveket, egyszerre több realitás szintjén pillanthat meg szavakba nem foglalható összefüggéseket. Az időtől való függetlenedés beláthatatlan távlatokat nyit, s szabadság és a mégis mindenhez való kötődés kettőssége örökre szóló pályamódosítás az emberi tudat számára.
A tudatváltozás másik jellegzetes tünete az álomanyag intenzív megnövekedése, jelentőségének ösztönös felismerése, üzeneteinek tudatos feldolgozása.
Az álomkutatás is nagyot haladt az utolsó két évtizedben, az álom mibenlétét, igazi jelentőségét azonban még nagyrészt homály fedi. Férjem rendszeresen álomnaplót vezettet pácienseivel, miután önhipnózissal megtanította őket arra, hogy ébredéskor rendszeresen és tisztán emlékezzenek álmaikra. Egy ilyen álomnapló fontos terápiás eszköz lehet, hatalmas és gazdag anyagot szolgáltathat a tudat alatti rétegekből.
Nemrég került kezünkbe egy tanulmány, amelyben egy amerikai pszichológus bizonyítani kívánta, hogy az emberek sorozatosan megálmodnak velük később megtörténő eseményeket. Éppen ilyen álomnaplók elemzése szolgáltatta az anyagot a fenti tanulmányhoz. Egy esztendő leírt álmait elemezve kiderült, hogy a kísérletben részt vevők csaknem negyven százaléka pontosan megálmodott valamit, ami aztán hónapokkal később bekövetkezett. Az álom és a bekövetkezett esemény közötti kapcsolat azonban csak a napló újraolvasása révén derült ki.
Ki tudja, hányszor történik meg velünk, hogy álmainkban jelez a jövendő, csak éppen nem ismerjük fel jelzéseit? Ez a terület is intenzív tanulmányozásra vár a jövőben.
A transzformációs terápia művelői nagyon komolyan veszik az álmokat. Az álom számukra a racionalizmus kötőfékétől megszabadult lélek szárnyalása, játékos és végzetesen komoly alkotótere a szupertudat mélyén szunnyadó erőknek. Az álom emlékeztető arra, kik voltak egykor, és kikké kell ismét válnunk.
A jövő jelzései egyébként ott vannak éber mindennapjainkban is, felismerésük viszont nehezen megoldható probléma a korlátolt felszíni tudat számára. A belső evolúcióját élő ember megtanult figyelni a jövő jelzéseire, hallatlan élvezettel győződik meg újra és újra arról a biztonságról, ahogy a körülmények köréje rendeződnek, még akkor is, ha cél először homályos, vagy az összefüggések felismerése várat magára.

Az ember tehát meditáló emberré lesz. Igényévé válik a csend, a magány, a napi rendszeres belső munkálkodás. Egy másik, már említett igény a szabad természethez való közeledés. A vidék csendje, tiszta levegője, lassúbb életritmusa vonzani kezdi, megátalkodott aszfaltlakók is odahagyják a várost egy-egy átkóborolt erdei napért. Emögött a vonzás mögött végtelenül jelentős ébredés van: a természet a maga csodálatosan precíz és mégis nyugalmas harmóniájával rendkívül sokat taníthat annak, aki elszánja magát a figyelésre. Ennek az odafigyelésnek sokféle módja van, de ezeket a városi embernek újra kell tanulnia.
Új-Mexikóban működik egy telep, amely kéthetes, bentlakásos programok keretében tanítja meg a résztvevőket arra, hogyan is kell újra ismerkedni a bennünket körülvevő, elképesztő gazdagságú élő természet millió jelzésével. Ezen a telepen rendhagyó módszerekkel ébresztik fel újra a modern ember álomba merült képességeit. Többek között például két napra kiküldik a résztvevőket a sivatagba, hálózsák és vizes tartály az egyetlen felszerelés, no meg papír és ceruza az élmények rögzítésére. A minden kényelemmel felszerelt, légkondicionált vendégbungalók után óriási kontraszt a tüskés, kígyós, skorpiós, barátságtalan vegetációt nevelő terep. A hőség napközben száraz, de igen intenzív, este viszont fagypont alá süllyed a hőmérő.
A kirándulók alapszabálya igen egyszerű: két napig nem vesznek magukhoz ételt, elszélednek a mintegy harminc holdnyi területen, mindenki egyedül kószál, ott bontja ki a hálózsákot, ahol épp az este eléri. Feladat: a két nap alatt mindenkinek közelről meg kell ismerni a környező vidék egy, számára valamiképpen vonzó darabját, megkeresni tanítómesterét a természet egy apróbb-nagyobb darabjában. Ami megfogja és megtartja figyelmét, arra kell koncentrálnia, legyen az egy fa, darab szikla, kaktusz, vagy gyík, mindegy. Aki meglelte, "tanítómesterét", az elébe telepszik, és meditálni kezd róla, beszél hozzá, kinek mit súg az ösztöne.
A darab kőben, fában vibráló energia lakik. Tanítómesterré válik, ha engedi az ember. Megérezni, felfogni azt az információt, a saját energiaszintet hozzá igazítva eggyé válni a megfigyelt élettel, ennyi a feladat - és ennek a folyamatnak írásban való rögzítése. Mielőtt bármelyik olvasó bosszankodva megjegyezné, hogy ez olcsó szélhámosság, a hiszékenység megvámolása, hadd mondjak ennyit: különös, nagyon különös dolgok történnek az emberi pszichében, ha magára marad a természettel. Olvastam az egyik ilyen konferencia írásbeli anyagát, végtelenül érdekes és izgalmas forrás. Varázslatos állapot egy ilyen üres gyomorral való magányos barangolás, a felfogóképességek kiélesednek, a testenergiák magasabb vibrációkba rendeződnek, sokan életük első igazi spirituális élményét rögzítik a magukkal vitt füzetben.
Volt olyan ember, aki saját bevallása szerint fél napig kerülgetett egy kimondottan ronda, keszeg, görbe kaktuszt, orvosdoktor létére képtelen volt elfogadni, hogy ez a semmi növény valami oknál fogva vonzza, folyton a tekintete elé tolakszik, visszahívja. Végül is megadta magát, elébe telepedett, először jól megnézte, minden apró részletét megfigyelte, aztán meditálni kezdett, megnyitva a kommunikáció lehetőségét. És a kaktusz "beszélni" kezdett hozzá! A két életenergia összekeveredett, pillanatokra még a környezetet is úgy látta a doktor mintha maga is harminc centi magasan állna a föld felett.
A legfontosabb lecke a valóság realitásának saját bőrén való megtapasztalása volt. E megváltozott tudatállapot prizmáján keresztül a lényegtelen válhat központivá, a legparányibb rész köteteket súg az egészről, az érzékszervek háttérbe vonulnak egy fizikailag behatárolhatatlan érzékelés kedvéért. A megtanult lecke, a megváltozott látásmód leckéje rendkívül fontossá válik akkor, amikor problematikus élethelyzetek megoldására kerül sor. A megváltozott szemszög - ha fölébe hajlok, a térdemig ér, ha a tövébe fekszem, óriási - ez a gondolatsor, illetve ennek kitörölhetetlen emléke a kulcs. Bármilyen probléma csak annyiban valóságos, amilyen mértékben magunkhoz engedjük. Bármi, ami ma tragédiának tűnik, holnap egy magasba lökő erővé válhat, ha át tudjuk rendezni hozzá való viszonyunkat.
Persze a természet tanításai más, szelídebb módon is eljutnak hozzánk, hálózsákos expedíció, vagy kaktusszal való dialógus nélkül is. Ott van a kert. Életemben viszonylag későn adatott meg nekem, hogy a saját földemben turkálhatok, de ma már semmiképpen nem tudnám nélkülözni ezt a teremtés szelíd, de eltökélt ritmusát követő, mindig izgalmas, és mégis olyan végtelenül békességes munkát. Maga az a tény hogy a kertben annyiszor térdre kényszerül az ember hiszen gyomlálni, ültetni igazán csak így lehet, imádságos tevékenységgé avatja a kertészkedést. Abszolút figyelem és elmélyülés nélkül nem lehet, vagy inkább nem szabad földbe illeszteni a magot, kimetszeni a felesleges ágat, az abszolút figyelem pedig imádság! A kerti munka valóságosan egy mozgó meditáció, a halhatatlanság meg-megújuló dicsérete. Milyen kár, hogy a nyugati vallások többnyire kiűzték Istent a kertből (bár a fordítottját tanítják), kívülre-felülre ültetve őt, távol a Teremtés mindennapos csodájától. De aki egy ilyen napsütötte, bontott földű, lélegző kertben munkálkodik, annak számára mindig jelen van az Abszolút, az Örök.

Egész földünk egy óriási kert volt. Valahol azt olvastam, ötezer évbe telik, amíg a Föld termőtalaja egy centiméterrel gyarapodni képes. Iszonyú idő nekünk, semmi a Teremtésben.
Baj van a kertünkben, baj van az egész földtekén. Mi, emberi lények, végtelen arroganciával birtokoljuk ezt a bolygót, bő kézzel szórjuk szét felhalmozott kincseit. Elébb halomra öljük, majd milliós költséggel önmagunktól védeni kezdjük csodálatos állatvilágát. Egy esztendő alatt annyi erdőt irtunk ki a Földön, mint Kalifornia állam területének a fele. Ahol eltűnnek az erdők, ott eltűnnek a madarak, az állatok, eltűnnek évezredes gyógynövénykultúránk alapanyagai. Az Amazonas folyó partjait szegélyező esődzsungelekben több, mint hetven olyan növény él, amely nélkülözhetetlen a rákbetegségek elleni gyógyszerek előállításához. Hány, előttünk még ismeretlen lehetőségeket rejtő gyógynövény fog kipusztulni anélkül, hogy valaha is felfedeztük, hasznosítottuk volna őket? Paleontológusok, biológusok véleménye szerint természetes módon minden kétezer évben pusztul ki egy-egy állat- vagy növényfaj a Földön. A mai statisztikák szerint minden huszonöt percben örökre eltűnik egy létforma a bolygónkról!
Miért pusztítjuk ilyen elszántan saját életterünket? Miért nem fogadjuk el a tényt, hogy a Föld élő, sajátos tudattal bíró valami, hogy a legapróbb élet kiirtása valamennyiünk jövőjét változtatja meg beláthatatlan mértékben? Hogy a sokasodó természeti katasztrófák mögött üzenet van: túl sok fájdalmat okoztunk évszázadok óta ennek az életadó, gazdag, csodálatosan türelmes és szerető Anya-Földnek!

Szent-e számunkra a tiszta ivóvíz? Bárki, aki négy napra víz nélkül marad, szentnek fogja tartani az első, életadó kortyot. Évről évre nő a megmérgezett föld alatti vízerek száma. Jelenleg semmi módot nem ismerünk ezeknek a létfontosságú vízereknek a hatékony megtisztítására. Természetes kitisztulásuk pedig becslések szerint mintegy százezer évbe telik. És ennek dacára, évről évre, csak az Egyesült Államokban sok millió tonnányi mérgező mellékterméket zúdítunk a Föld vízkészletébe. Nagyvárosaink levegője gyakran lélegezhetetlen, savas eső hullik ránk az égből, és ha még ez sem elég, gondoljunk a nukleáris balesetek mindig jelenlévő lehetőségére.
Hova vezethet mindez? Eckhart mester a XIII. századbeli, csodálatos szavú dominikánus pap, a Rajna-vidék nagy misztikusa írásaiban már akkor intette az emberiséget: a Föld szent, a Teremtő megtisztítja minden méltatlan szennytől-fájdalomtól, ha kell, akkor az ember szenvedése árán is. Nagyon valószínű prófécia. A Rajna folyót 1988-ban hivatalosan "halottnak nyilvánították", ökológiai rendszere tönkrement egy ipari baleset következtében, amikor ezer tonna vegyszer, ebből nyolc tonna tiszta higany zúdult a folyóba...

Mit tegyen, mit tehet az ember? Nincs más lehetőségünk, mint a cselekvés: mindenkinek a maga élet és munkaterén kell aktiválódnia. "Idiótának kell lenni, hogy az ember a tőle független változásban, pláne javulásban hinni tudjon, az olyan változásban, amelyben tevékeny része nincs." írta Hamvas Béla, és ismét milyen igaza van! "Mert csak egyetlen mű van, a megváltásé; aki nem ezt építi, rombol." Valóban, minden építő kézre szükség van ebben a kritikus korban. A belső világát megismerő ember megismeri, értékeli az őt körülfogó, csodálatosan gazdag fizikai világot, és azzal is tisztában van, hogy környezetének állapota szükségképpen tükrözi az emberiség lelkiállapotát. A kép pillanatnyilag kevés jóval szolgálhat. Átfestéséhez minden pár kézre szükség van!
Ha van egy darabka föld, amelyet magunkénak mondhatunk, műveljük tiszta eszközökkel, sokasítsuk fáit, gazdagítsuk talaját. Egy régi zsidó anekdota jut eszembe, amelyben egy görbe hátú, vézna kis öregember nagy igyekezettel jókora gödröt ás egy facsemetének. Egy arra haladó fiatal férfi nézi egy darabig az öreg erőlködését, aztán megkérdi: "Mondja, bácsikám, mi a csudának erőlködik ezzel az ültetéssel, hiszen mire ebből fa lesz, maga már régen a föld alatt lakik..." Az öregember így válaszolt: "Amikor én gyermek voltam, lombos, öreg fák alatt nőttem fel. Ugyanezt akarnám az unokámnak is..."

Miniatűrnek tűnik egy ilyen egyszemélyes vállalkozás, de a mögötte rejlő transzformáló energia félelmetes erőt képvisel. Aki úgy gondolja, hogy a mai, globális pusztulást ígérő korban egy facsemetét a földbe dugni, és ettől a világ jobbra fordulását remélni dőreség, annak számára van még egy történetem. Assisi Szent Ferenc egy napon a kolostor kertjében ásogatott, amikor két tanítvány megkérdezte tőle: "Mondd, atyám, mit tennél, ha most valaki a tudomásodra hozná, hogy holnap itt a világ vége?" "Tovább ásnám a kertemet" felelte Szent Ferenc.
Növények, állatok, körülöttünk élő, lélegző szelíd tanítókká válhatnak, ha megtanulunk figyelni rájuk. Dr. Matthew Fox, a vízöntői kor egyik szószólója, egy természetvédő dominikánus pap, így fakadt ki az élő természetbe gondatlanul vagy éppen meggondolt kegyetlenséggel beletaposó ember ellen: "A bálna 58 millió éve lakja földünket, az ember alig egymillió éve. Mikor tanulunk meg hallgatni az idősebbekre?'

Mikor ébredünk rá, hogy a természetet nem leigázni, kihasználni vagy manipulálni kell, hanem együttműködni vele, tanulni tőle, beilleszkedni isteni rendjébe? Ősi kultúrák életadó tanítása ez, amelyet most, a végveszélyt gyanítva mi is újra felfedezni vélünk. De mint minden spirituális tanítás, ez is csak úgy maradhat élő, ha nem csupán olvasunk, vagy meditálunk róla, hanem aktívan beépítjük mindennapi életünkbe. Vissza hát a kertbe, legyen az bármilyen tenyérnyi, vegyítsük össze energiánkat a Teremtés örök erőivel.
Sir George Trevelyan, az angol Új Kor mozgalom egyik vezéralakja hitet tesz amellett, hogy nálunk magasabb intelligenciák léteznek, egy velünk párhuzamos dimenzióból figyelik a Föld sorsát, a meditáló ember kapcsolatot teremthet, segítséget kérhet tőlük. Másképpen fogalmazva: "Mi megfeledkezhetünk Istenről, de Isten sohasem feledkezik meg rólunk."
Ez a belső felfedező út szükségképpen egyszemélyes kirándulás. Vannak mégis kísérők, és akadnak segédeszközök. Ahogy finomodik az egyéni energia, úgy rendeződnek körénk oktatók, útjelzők a következő útszakaszhoz. Régi bölcsesség, hogy amikor a tanuló felkészült a következő leckére, a tanító mindig megjelenik.

Milyen külső segítségre számíthat tehát az önismeret nehéz és veszélyes útján elinduló, rejtett énjével szembesülő ember? A lelki fejlődés elengedhetetlen kelléke az állandó, céltudatos olvasás. A nyugati világ könyvesboltjaiban roskadnak a polcok az újra fellelt, ismét igényelt régi misztikus filozófiák köteteitől. Elfeledett, ilyen vagy olyan vallási, politikai okokból félretett írások friss kötésben és tűnnek el rekordgyorsasággal a boltokból. Remélem, ez hamarosan otthon is így lesz. A nyolcvanas évek legvégén láttam az "első fecskéket" egy budapesti könyvesboltban, azóta tán több ilyen kötet is napvilágot látott.
Magam nagyon szeretnék két-három kötetet magyarra fordítani és az otthoni olvasó kezébe adni abból az anyagból, mely szerintem feltétlenül szükséges szerszám az önfelfedezést választó ember számára. Ezen túl tervezünk egy előadássorozatot ugyanerről a témáról. Férjemmel együtt számtalanszor volt alkalmunk tapasztalni egy ilyen "lelki tanműhely" transzformáló erejét. A csoportenergia imponáló erő, felismerése, együttes használata pedig múlhatatlan élmény minden résztvevő számára.

A könyvek mellett előbb-utóbb feltűnik a szellemi vezető alakja is. A tanuló megváltozott, finomuló lelki vibrációja tévedhetetlenül odavonzza a lelki rezgéseket felfogó, azokat továbbfejleszteni hivatott tanítót. Azt mondják, a jó tanító olyan, mint a tűz: ha túl közel mégy hozzá, megéget, ha túlságosan távol ülsz tőle, elvész számodra az éltető meleg. Százszorosan így van ez a lelki tanítómester esetében. Itt a tanító csak útmutató lehet, az ösvényt mindig egyedül tapossa a diák. A kapcsolat folyamán előfordulhat a szerepcsere is, a diák bukkan olyan tájra, ahol még mestere nem járt, fejlődése hirtelen lelki vezetője fölé lökheti, tanítványból mesterré avathatja a tanulót. Ez a kettősség jellemző a transzformációs terápiára is, amikor a páciens és a terapeuta egymást segíti előre a sokszor fájdalmasan nehéz, feltöretlen ösvényen.

Dél-Afrikában töltött éveim alatt összehozott a sors egy idős német orvossal, aki jószerével egy szál maga dolgozott egy kihalóban lévő, elképesztő körülmények közé kényszerült nomád törzs egészségügyi ellátásán. Gazdag magánszemélyek adományaiból tartotta fenn parányi állomását, vett gyógyszert, műszert, vitaminokat, aztán verte az írógépet újabb segítségért, mert soha semmiből nem volt tartaléka. Két hétig vakációztam a közelben, akkor - még magamnak is tisztázatlan okokból - elhatároztam hogy otthagyom városi hivatalnoki állásomat, és eljövök ide az öreg mellé titkárnőnek-nővérnek-asszisztensnek. Nyilván már ekkor jelezte magát a jövőm, de még nem tudtam olvasni a jeleket. Másfél évig dolgoztunk együtt, egészen addig, amíg öreg barátom egészségi állapota lehetetlenné tette számára az afrikai klímában való további tartózkodást. Elmesélhetetlen másfél év volt. Azért írtam itt róla, mert a későbbi életem szempontjából döntő élmény volt ez az időszak. Ekkor találkoztam életemben először a testi-lelki ereje végső határáig feszített ember hihetetlen belső tartalékaival, a lélek abszolút szuverenitásával a fizikai körülmények felett.

Ideje nagy részét a gyermekek kezelésére fordította a doktor. Számtalan esetben a gyerek már olyan állapotban került a keze közé, hogy bármiféle kezelés, terápia reménytelen volt. Ilyenkor letérdelt a beteg mellé, két tenyerét a mellkasra fektetve, szemét lecsukva jó néhány percig mozdulatlan maradt. Többnyire olyan kimerült volt maga is, hogy a lehunyt szemmel töltött pár tétlen perc számára is csak pozitív hatású lehetett. De történt ilyenkor valami más is, mert sorozatosan előfordult, hogy a beteg állapotában orvosilag teljesen megmagyarázhatatlan pozitív fordulat állt be, a gyerek életben maradt, sőt lassan felerősödött.
Évekkel később, már amerikai tanulmányaim idején találkoztam a kézrátétellel való energiaátvitel fogalmával, a pozitív emberi energia szinte korlátlan potenciájú gyógyító erejével. Rögtön megvettem a két legjobb kötetet, és elküldtem öreg barátomnak Európába. "Ki hitte volna!" válaszolt lakonikus rövidséggel. Nem volt fecsegős természet. Számomra viszont a testenergiákkal való gyógyítás örökre egy poros, koszos éhes afrikai falut jelent, És egy fáradt, erején felül aktív, sovány kis öregember két kezét, amelyben ez a titokzatos erő a szemem előtt manifesztálódott. A spirituális tanító soha nem kíván befolyást gyakorolni tanulójára. Tisztában van azzal, hogy semmi olyan tudást nem adhat diákjának, amit az eredendően, bár felismeretlenül, magában nem hordozna. Egyetlen szerep a jelenlét, a szelíd útmutatás, az értő és szerető kíséret lehet a viszontagságos és végtelenül izgalmas úton. Bárki, aki ennél többet állít nem igazi lelki tanító.
Öt esztendeje, hogy megismertem egy kanadai anglikán lelkészt, aki csaknem egy évig tanítóként kísért az én belső utamon. Szemre teljesen átlagos, kissé elhízott, rövidlátó, csendes beszédű férfi, aki azonban hipnotikus transzban hihetetlen erőknek lesz a csatornája. Keresztnevemen kívül semmit nem tudott rólam az első találkozáskor, mégis bámulatos biztonsággal tárta fel legbelsőbb gondolataimat, leírta ismétlődő álmaimat, magamnak is megfoghatatlan terveimet.
Sőt, ezen túllépve, azt is pontosan megmagyarázta, honnan, milyen múltbeli egzisztenciák távolából maradtak rám ezek a befejezetlen életfonalak, miért törekszem olyan logikátlan hevességgel jelenbeli összekötésükre. Pontosan körvonalazva elém rajzolta nemcsak a magam, de férjem és két gyermekem jövőjét is, múltbeli, messzire nyúló karmikus kapcsolatok továbbfejlődését. A tőle kapott kép, mind a múltról, mind a jövőről, nagyon mélyről ismerős volt számomra. Lelkendező hálámat és további kérdéseimet azonban elhárította. Arra intett, ne keressem többé az információknak ilyen rendhagyó forrását. Ő a maga részéről nem kíván többé ilyen útmutató szerepet játszani az életemben. A további asszisztencia csupán az én képességeim kifejlődését hátráltatná. Bogozzam csak magam tovább a szálakat, hiszen pontosan tudom, mit kell tennem.
Igaza volt. Az ő segítségének köszönhetem, hogy a meditáció csendjében meg tudtam idézni belső tanácsadómat, aki ebben az életben mellém szegődve intenzíven figyeli és segíti fejlődésemet egy másik, számomra nagyrészt még feltáratlan dimenzióból. Az energia, amely meglátogat, esetenként olyan erős hogy férjem, ha jelen van, nemcsak megérzi a jelenlétét, de pontos személyleírást is ad róla.
Jó példa ez arra, mennyire nem rendkívüli dolog két azonos hullámhosszon élő rokon léleknek az ilyen fokú összehangoltsága. Férjemmel első találkozásunkkor észleltük, hogy be tudjuk fejezni egymás mondatait, hogy a közös frekvenciának olyan skáláján mozgunk együtt, amely számos, együtt eltöltött élet folyamán alakult ki. Különös találkozásunk, összekerülésünk, mely ismerőseink, barátaink számára nemcsak veszélyes, de logikátlan őrültségnek tűnt, számunkra ki nem mondott beteljesedése volt egy nagyon régen elhatározott és elfogadott lehetőségnek. Együtt eltöltött tíz esztendőnk nemegyszer bizonyította már ezt az igazságot. Közös utunk, munkánk, gyermekeink megjelenése, mind egy régen elkezdett szőttes szálait fogja össze és feszíti rá a jövő szövőszékére.

Beszéljünk most arról, hogyan viszonyul testünk ezekhez a belső "földrengésekhez". A lelki transzformáció folyamatának milyen fizikai tünetei vannak? Magánkozmoszunk sötét vegykonyhájában ugyan milyen reakciókat szül a lelki energia hosszú szendergés utáni ébredése?

A nyugati civilizáció hagyományosan mostohán bánt és bánik bizonyos szempontból ma is az emberi lény fizikai komponensével. A görögök, rómaiak még adtak neki némi tiszteletet, szépségét márványba rögzítették, meztelenségét természetes büszkeséggel mutogatták. A középkortól azonban rájárt a rúd a corpus humanumra. A nyugati uralkodó vallások a bűn melegágyának tartották hús-vér valónkat, megalázandó, leigázandó ellenfélnek a tiszta lelkiségért folyó szakadatlan és többnyire reménytelen küzdelemben. A mai modern világ túllépett ezen a látásmódon, inkább hajlik a keleti filozófiák személete felé, amelyben a test a lélek, a lényeg rendszeresen levetett kagylóhéja, de mindenképpen az emberi szellemiség-lelkiség harmadik, egyenrangú, elválaszthatatlan komponense.

A holisztikus orvostudomány, a holisztikus világkép hídnak tekinti a testet a látható fizikai és a számunkra ezen a ponton láthatatlan, éteri világok között.
A reinkarnáció hitrendszere a lélek hús-vér alaprajzának tekinti a testet, amelyben a fizikai vonások legapróbbja is a ciklikusan ismétlődő életidők pontos és értő szemmel világosan olvasható lenyomatait őrzi.
Edgar Cayce különösen sokat foglalkozott az egyes betegségek vagy az azokra való hajlam karmikus összefüggéseivel. Szerinte a fizikai test karmája épp olyan valós, mint a csoportos vagy éppen nemzeti karma. Nem véletlen tehát, hogy milyen fiziognómiával rendelkezünk, vagy hogy hová, milyen faj, nép törzs tagjának, melyik ország polgárának születünk. A fizikai test kialakulása végtelenül precíz és céltudatos törvények szerint megy végbe. Ezekkel a törvényekkel egy bizonyos, magasabb tudatszinten valamennyien tisztában vagyunk, hiszen megalkotásukban döntően közreműködik a mi egyéni, szabad akaratunk is. Az egyes életidőket takaró és elválasztó fátyol csupán azért alakult ki az évezredek folyamán, hogy a Teremtőtől egyre távolabb szakadt emberiség folyton satnyuló, felkészületlen lelki vezetékeire rá ne szakadjon a magas feszültségű tudás: kik voltunk, mivé lettünk.

Manapság, a globális ébredés idején az emberi test is új szerephez jut. Tudományos keretek között folyik az emberi energiatér, az aura tanulmányozása, az ember és ember közötti energiaátadás orvosi, lélektani és szociológiai vonatkozásainak kutatása. Figyelünk a testünkre, mint soha eddig, mint ahogy új módon figyelünk a bennünket körülvevő világra is, és mindezt merőben más alapokon tesszük, mint eddigi történelmünkben bármikor.
Hipnózis alatt végzett kísérletek bebizonyították, hogy nem csupán egyes életfolyamatok, mint a légzés, a vérnyomás, a metabolizmus, a fehérvérsejt-aktivitás, de akár egyetlen sejt állapota is befolyásolható a mélytudati energiák mozgósításával. Ebből nemcsak az következik, hogy a testi funkciókban beállott bármilyen zavar saját belső erőinkkel korrigálható, azaz, népiesen mondva, mindenki magában hordja az orvosát, hanem egy ennél sokkal messzebbre mutató következtetés is: minden fizikai zavar, rendellenesség, amely megbontja a test egyébként bámulatosan harmonikus rendszerét, tehát minden betegség valahol a mélytudat régióiban kezdődik! A test ilyen koncepcióban nem más, mint egy készséges jelzőrendszer, amely önmaga belső harmóniáját megbontva üzen nekünk: valami nincs rendben, korrigálásra vár belső tájainkon.

Manapság, amikor a holizmusnak, vonakodva bár, de teret enged a hagyományos orvostudomány, vagyis az orvos, vonakodva, szakmai idegenkedéssel, nyomkodni kezdi a fizikai betegségtünettel jelentkező beteg lelki rugóit, rendkívül szignifikáns kapcsolatokra kénytelen felfigyelni. Egyik példa erre a közelmúltban publikált megállapítás, hogy a rákban szenvedők lelki profiljában riasztóan sok az azonos vonás. Eszerint vagy a kifelé folyton mosolygó, minden indulatot magába nyeldeső, örökösen másoknak alárendelt személyiség belső robbanása a rák, vagy pedig az élet problémáiba tehetetlenül elmerülő, igazi belső reménytelenséggel, kétségbeeséssel küzdő emberé, aki végül is megteremti magában a halálos bajt, számára egyetlen kiutat az útvesztőből. Nemrég került a kezembe egy szívspecialista könyve, amelyben leírja: ő minden szívrohamot szenvedett betegétől megkérdi, miért is határozta el magát erre a szívrohamra? Miért volt szüksége erre a betegségre? Az első meghökkenés múltával a betegek kilencven százaléka valós okokat tud felsorolni, amiért testében a szívbetegség megérlelődhetett.
A vízöntői ember tehát új szemmel nézi testét, új szerepet oszt izom-, ideg-, mirigyrendszerének. Tisztában van azzal, hogy a lélek teljes mértékben ura a fizikai testnek, ugyanakkor azt is tudja, hogy a test kondíciója döntően befolyásolja az energia-erőterek potenciáját. Egy egészséges, ruganyos, kívül-belül tisztán tartott test jobb vezetője az energiáknak, mint az elhanyagolt, számításba sose vett fizikum. A mostohán kezelt, betegségeket produkáló test viszont mindig tanúságtétel a lélek közérzetéről.
Ahogy a meditatív ember figyelni kezd gondolatvilágára, úgy lesz megfigyelője, pozitív gondozója "hordozórakétájának", amely jól szolgálhatja őt, ha képes felismerni és érzékelni fontos szerepét hármas énje keretein belül. Ilyenformán az "ép testben ép lélek" filozófiáját lassan felváltja egy mélyebb felismerés, nevezetesen az, hogy ha a belső, lelki fronton bajok vannak, ugyan hiába szedünk vitamint, gyógyszert, tornászunk napi rendszerességgel, a negatív energia újra és újra felszínre tör betegség formájában. Ugyanez a megfigyelés érvényes az úgynevezett szenvedélybetegségekre is. Az alkohol- vagy drogmánia csak úgy hagyja el végképp a pácienst, ha lelki okait feltárják, megszüntetik. Máskülönben bármiféle terápia csak részleges vagy időleges javulást adhat.

Ahogy elindulunk a belső úton, lelki életünk ápolásával testi mivoltunk is döntően átalakul. A test készséggel szolgálja belső megújulásunkat, a precíz programmal dolgozó legparányibb sejt is jótékonyan részesül a megváltozott életerő-energia pozitív, regeneratív hatásából. Ahogy a misztikusok fogalmazzák: a test "könnyebbé" válik minden sejtje megtisztul, megtelik új, villogó, napról napra érzékelhetőbb vitalitással. Változásokat észlelünk magunkon: csökken a táplálék iránti igény, mást és máshogyan eszünk, mint eddig. Több időt töltünk a szabad levegőn, napfényben, víz közelében. Valahol ösztönösen megérezzük, hogy ezeknek az elemeknek életadó kozmikus energiája éppúgy táplál, mint a napi három étkezés. Az ételeink könnyebbé válnak; van, aki teljesen lemond a húsról, zöldségen, gyümölcsön él, rendszeres böjtökkel tisztítja tovább szervezetét. A rendszeres, párnapos böjt maga is jótékony varázslat, a toxinoktól megtisztuló test szinte szárnyra kap velünk, kristálytiszták lesznek a gondolatok, még öt érzékszervünk képességei is mintha hatványozódnának. Kevesebb alvással, pihentebben ébredünk, élénk, tisztán megőrzött álomanyaggal éber tudatunkban. Megsokasodnak meditációs élményeink is - ahogy egy páciensünk egyszer megfogalmazta: "Nem is tudtam, hogy ennyire is lehet élni!"

A magunkra szabott böjt után az étel új élménnyé válik. Óvatosan, lassan, és állandó odafigyeléssel kezdünk ismét táplálkozni. Megint csak finomult ösztönünk parancsa., hogy ne nehéz, fűszeres húsokkal éljünk, hanem a napon, természetes közegben felnevelt energiadús zöldség, gyümölcs kerüljön elsősorban megtisztult keringésünkbe. Ma újra hódít a vegetarianizmus, csökken a tartósított-fagyasztott ételek vonzereje a friss étkekkel szemben.
A naponta meditáló, magasabb tudatszintjeit egyre jobban megismerő és tisztelő ember a testének is megadja a kijáró megbecsülést. Az egészséges forrásokból születő, pozitív energia az ember mindennapi életét-munkáját transzformálja.


Munka és fogyasztás

Egy angliai 18-ik századi falusi templom falán olvasható a következő felirat:

"A látomás munka nélkül álom csupán,
A munka látomás nélkül unalom,
A látomással telt munkában rejlik a világ reménye..."

Hogyan is áll a mai modern ember a munka gondolatával? A technokrácia magas fokán álló társadalmakban az emberek óriási többségének munkahelye egy gépzúgásos, személytelen csarnok, ahol napi nyolc-tíz órán át mechanikusan ismétlődő mozdulatokat végez a dolgozó. Nem csodálható hát, hogy a munka társadalmi kötelezettséggé, anyagi szükségszerűséggé silányul, élesen elválva a napi pihenés, szórakozás tevékenységétől. Ha a ma átlagemberét megkérdik, mi lenne szára a földi mennyország, a válasz majdnem mindig egyforma: véget vetni a kötelező munkának, az anyagi függőségnek, teljes tétlenségben vagy szórakozásainak élve tölteni napjait. A jóléti társadalmakban szüntelen az ösztönzés, mindenki azért dolgozik egyre többet, hogy még több tulajdonnal bírjon, hogy még több pénzt keresve végre azt tehesse, amihez igazán kedve van. Voltaképpen visszafelé él, erejét megfeszítve dolgozik, hogy egyre jobb anyagi helyzetbe jutva egyre jobban megközelítse az előtte lebegő célt: a belső megelégedettséget. Valójában először a belső harmóniának kell kialakulnia ahhoz, hogy ennek tükrében meglássuk: hol is van ránk igazán szükség, hol használhatunk a legtöbbet a társadalomnak. És itt valahol, ebben a képletben elsikkad a nagy ösztönző, a pénz jelentősége is.

Nagyon nehéz ma így gondolkodni. Nehezebb, mint a múltban bármikor. A fogyasztói társadalmak a legrafináltabb pszichológiai eszközökkel csábítanak az állandó vásárlásra, naponta új meg új ösztönzőket himbálva az orrunk előtt. Ehhez járul még az emberi önkép ügyes kiszínezése, mely szerint valamiképpen jobb, szebb, nőiesebb/férfiasabb, de mindenképpen "belevalóbb" leszel, ha a kínált árukat késedelem nélkül magadnak követeled. Amennyiben kilógsz a sorból, nem kívánod követni az áradatot a legközelebbi áruház mozgólépcsői felé, úgy számodra sem késik az üzenet. Szomszédaid, munkatársaid, barátaid furcsállva, talán rosszallóan is figyelnek, netán aggódnak is érted, nem illesz bele a képbe, nyugtalanító vagy, irritáló, és valamiképpen gyanús is.
A divat persze rohanva cseréli színeit-formáit csak győzzük követni sebes áramlását. Manapság a divatot egy sokkal elegánsabb szóval illik helyettesíteni: életstílus. Egy magasabb életstílushoz ilyen és ilyen kellékek tartoznak; aki ezeknek nincs birtokában, az vitathatatlanul alulmaradt, kudarcot vallott, akár bele se nézzen a tükörbe. Persze arról kevés szó esik, hogy az életstílus mögött valahol egyszerűen elsikkad az élet, és marad a stílus, melynek idegesítő állandótlansága borotvaélen táncoltatja izzadó híveit. Valahol lemarad az ízlés is, lényegében az ár válik a felsőbbrendűség kritériumává. Magyarán mondva: ami drágább, az nemcsak jobb, de szebb is!
Egy-két évtized ebből az erőltetett ütemű táncból aztán kiéget mindent az ember belső világából, jön a válság, az összeroppanás, többnyire akkor, amikor a csúcson van a versenyző, elért, kipróbált, megvett mindent, amit a társadalomban elfoglalt helye megkövetelt. Csak éppen nincs semmije. Üres, kiégett, a fuldokló pánikos félelmével markolászik maga körül valami konkrétum után, amit felmutathatna, mint időtálló, értelmes eredményt: csak éppen sehol nem talál ilyet. Ez a válság, amely aztán felszínre hozza a mélytudat erőtartalékait, és gyűjtögető, mániákusan fogyasztó, versengő emberünk akarva-akaratlan kiszáll a versenyből, rálökődik a hazavezető ösvényre.
Pácienseink nagy része kerül ki a nagyon jó módú, minden luxust megkóstolt, minden diadalt learatott "sikeres emberek" közül. Becsületükre legyen mondva, többnyire igen jó tanulóknak bizonyulnak, készséggel nyúlnak a feléjük dobott mentőöv után, szinte azonnal észlelik: gondosan felépített egzisztenciájuk, anyagi felsőbbrendűségük vékony olajfolt csupán a látnoki bölcsesség óceánján.

A Vízöntő embere számára a munka mozgó meditációvá válik, a szeretet kézzelfogható fizikai bizonyítékává. Bármilyen tevékenység, legyen az a legegyszerűbb fizikai munka, lélekkel végezve spirituális nevelőeszközzé válik. Annak felismerése, hogy a legjobb tudással, szeretettel, törődéssel áthatott tevékenység óriási pozitív erőteret létesít, csak most van kialakulóban.
Vannak olyan buddhista kolostorok, ahol nem engedik fazekai mellé a rosszkedvű, valamiért mérges szakácsot, nehogy negatív energiáit az általa elkészített étellel átadja társainak, nehogy mérgével "megmérgezze" őket! Nevetséges? Cseppet sem az. A kelletlenül végzett, kikényszerített munka mindig magán viseli a negatív energia jegyeit. Szerencsére ennek az ellenkezője is igaz. Ilyen megvilágításban a munka válfajainak megkülönböztetése felesleges. Egy jól megvarrt cipő, egy gonddal stoppolt szvetter éppolyan ragyogó teljesítmény, mint egy frissen felhúzott felhőkarcoló. Manapság túl sokat élünk a fejünkkel, keveset az egész testünk bevetésével. Kalkulátorok fölé görnyedő, komputerek villogó ernyőjétől kábult nemzedékünk rég elfeledte a szabadban végzett munka, a favágás-vízhordás tápláló örömét.
Gyors ütemhez szokott, minden kényelmet azonnal követelő mohóságunk persze megpróbálkozik az önkeresés belső útjának lerövidítésével is. Okos gépekhez, hadseregnyi segédeszközhöz láncolt tudatunk ott keresi a mankót, ahol legfeljebb buktatóra lelhet, rosszabb esetben mozgásképtelenné válhat. Aki pszichotropikus drogokkal kísérletezik, veszélyes játékba fog. Az LSD és hasonló hallucinogén drogok hatására valóban megnyílik a szupertudat, valóban beutazhatunk soha nem látott vagy sejtett realitásokat. De a rövid csoda eksztázisa után a visszatérés majd mindenki számára sötét, elviselhetetlenül üres valóságot mutat. Nyilvánvaló, hogy a struktúrát és belső fegyelmet nélkülöző élmény nem vezethet a tudatszint tartós megemeléséhez, hanem intellektuális zavart, sürgető, destruktív impulzusokat, fizikai, idegrendszeri rombolást eredményezhet. A modern ember ezen a téren is újonc, szemben a peyote gombát rágó indián sámánnal, aki pontosan ismeri segédeszközei hatását, és akinek a magasabb tudatállapot sosem végcél, hanem lehetőség az ezoterikus tudás közvetítéséhez, embertársai szolgálatában.

Mindennapi munkánk becsülete pontosan tükröződik lelki munkálkodásunk terén. Kölcsönhatásuk azonnal megmutatkozik, ahogy ismét örömmel fordulunk a fizikai erőfeszítések felé, a szabadban végzett munka, kezünknek élő anyaggal való intim kapcsolata kiválóan alkalmas a meditatív állapot felébresztésére. Tehát fát hasogatunk, vizet hordunk, kezünket rég elfelejtett munkamozdulatokban próbálgatjuk. Élvezettel, kényszer, vagy sürgetés nélkül, valami belső biztonsággal dolgozunk, ismét igazán dolgozunk. Terápia ez a javából, hiszen mások szolgálatára lenni annyi, mint saját életünket építeni.

Azt mondják, amikor Szókratész egyszer végigsétált az athéni piactéren, így kiáltott fel: "Mennyi minden, amire nekem semmi szükségem nincs!"
Micsoda végtelen gazdagság volt az övé! Mintha a Vízöntő embere egyszerre megértené Szókratész elragadtatását. Tétován, majd egyre biztosabb léptekkel halad a befelé vezető úton, melynek két oldalát egyre több elhajított, felesleges teher szegélyezi. A lelki élet kultivációja megköveteli anyagi egyszerűséget. Apránként hát lefoszlik rólunk a sok státusszimbólum, szerzett javainkat bő kézzel szórjuk el a megpillantott lényeg időtlen fényében. Hamvas Béla azt írja a lélek a tízezer bőrű tűz gyermeke: ahány kérget lehántunk róla, annál nagyobb a forróság, közelebb a lényeg.
Nem könnyű utat járunk, de van-e számunkra más út?

Az emberi akarat potenciális határait senki sem ismeri, csupán gyengeségei ismerősek. A tulajdon belső tájait kutató ember egyik első leckéje ennyi: önmagunkon kívül igazán senki sem árthat nekünk. Egyetlen félnivalónk maga a félelem.



Gondolatok

"Egészségünkre előbb-utóbb károsan hat, ha nap nap után az ellenkezőjét mondjuk annak, amit érzünk, ha meghajlunk azok előtt, akiket megvetünk, és örvendezünk annak, ami nekünk csak nyomorúságot hozhat. Az idegrendszer nem kitalált mese, hanem szerves része a fizikai testnek. A lélek azonban igazában a kozmosz lakója, a testben csak úgy ül, mint fog a szájban. A rajta elkövetett erőszak egy bizonyos ponton túl visszaüt."
Boris Pasternak


"Éhezem és szomjazom, ínségben vagyok. Várakozom. De már nem vagyok hajlandó befogadni mást, csak a legmagasabbat."

"Az együgyűséget választom. Ez az egy ügyem van, ez az egyetlenegy."
Hamvas Béla



Tanúságtétel

Eddig az üzenet, átadtam. Hozzátenni nincs értelme, csak felhígítaná az anyagot. Elvenni belőle, ez a kritikusok dolga.
Még egyszer megismétlem: amit itt leírtam, nem dogma, hanem egy megrendítően új gondolkodásmód, mely semmiképpen sem kívánja sérteni bárkinek egyéni meggyőződését, vallásos érzését. Gazdagítani, kiegészíteni kívánja inkább a már kialakult belső hitvilágot, ön- és világképét. Akinek ilyen igénye nincs, az leteszi ezt a könyvet, és a tartalom rövidebb-hosszabb idő múltán feledésbe merül majd. Akiben visszhangot vert, amit olvasott, az tovább lép majd az úton, megleli a következő könyveket, tanítókat.
Valóban születőben van a Homo Noeticus, az új, "lelkes" ember? Vagy valamennyien egy különös, precedens nélküli tömeghisztéria áldozatai lennénk? A választ mindenkinek egyénileg kell megtalálni. Kétféle ember él ma a Földön: aki érzi, tudja - és aki nem akarja tudni.

Tizenöt esztendeje, hogy elindultam az önmegismerés útján. Ekkor már - javíthatatlan könyvkukac lévén - több száz ezoterikus témájú könyv sorakozott a polcomon. Eljött az ideje, hogy az olvasottakat átültessem a gyakorlati, mindennapi életembe. Fogalmam sem volt, hogy mire vállalkozom, és így volt ez jól. A fátyol, amely a magasabb realitásokat takarta avatatlan szemeimtől, igazi kegyelem volt. Amit az úton kaptam, nem kiváltságos kevesek ajándéka, hanem minden földi ember öröksége. Mindössze akarni kell, és a miénk. Amit ebben a rövid bemutatkozásban leírtam, igaz. Azokhoz szól, akik lényükben valahol felismerik ezt az igazságot. Olvasás közben egy olyan hang szólal meg bennük, amely eddig ritka suttogással jelezte csak létét.
A célja, reménye ennek a könyvnek az, hogy ez a suttogás egyre hangosabbá váljék, amíg visszhangzik tőle a földkerekség...

Viszonylag fiatalon jutottam el arra a pontra, amikor a körülöttem zajló élet, minden szabadsága, változatossága, és anyagi bősége ellenére hiányérzetet szült bennem. A politikai-szellemi elnyomásból való szabadulás, a nincstelenségből való kilábalás csak rövid időre altatta el az igazi belső igényeket. Jelentkezésük törvényszerű volt, még akkor is, ha az adott pillanatban számomra egy általános belső krízist eredményeztek. A "semmi sem elég" betegségét véltem felfedezni az érthetetlen, látszólag alaptalan lelki szomjúságérzet mögött. Jó ideig minden energiámmal küzdöttem is ellene, jól bevált racionális érveimmel csaptam rá a fedőt belső fortyogásomra. Aztán egy áldott pillanatban - akkor már nagyon közel a mélyponthoz - feladtam a harcot. Testben és lélekben átadtam magam a belső impulzusoknak, melyek olyan nyilvánvalóan erősebbek voltak nálam. Így tettem meg az első lépést azon az úton, amelyen azóta is járok.

A felszabadult energiák hihetetlen erőt ruháztak rám, megváltozott erőterem pedig azonnal körém hívta és rendezte a rokon vibrációkat: megjelentek mellettem az első tanítók, érteni kezdtem újra forgatott könyveimet. Szerencsés voltam, mert számomra soha nem volt probléma egy magasabbrendű, a mi fizikai világunknál teljesebb realitás lehetősége, igazi kerékkötőm az első időkben a görcsös igyekezet volt. Amint ez feloldódott, sokáig a teljes belső csend, a várakozás időszaka következett. Később ez a csend megtelt tartalommal, szereplőkkel, ezeknek szavakba foglalása sem akkor, sem ma még nem lehetséges számomra. Okkal van ez így, többek között azért, mert ezeket az élményeket mindenkinek egyedül kell megélnie ahhoz, hogy hitelük legyen. Minden próbálkozás, leírás, képzelet árnyéka lehet csupán a valódi megjelenéseknek. Semmiféle garancia nincs arra, mikor, hogyan és miféle élményanyaggal nyílik fel a harmadik szem, a pszichikai látás szerve. Azt viszont megígérhetem, hogy aki nyílt szellemmel, az analizálás intellektuális kényszerét elvetve, bizalommal indul el, mindig megtalálja, amit keres.

Az egyik leggyakrabban megfogalmazott kérdés a belső út kapcsán így hangzik: miért nem tudunk semmit emberi létünk mélyebb titkairól, a születés és a halál határmezsgyéjén kívül?
A kérdést egyszerűen át kell fogalmazni, hogy kezünkbe adja a megoldás kulcsát: hogyan tehetünk szert erre a rejtett tudásra? Mit kell tennünk azért, hogy ez az elveszett tudás ismét birtokunkba kerüljön? A meditáció helyes és rendszeres gyakorlása mindenki számára megnyitja az utat.

A kezdő meditáló legnagyobb félelme a "realitástól" való elszakadás. Saját bőrömön tapasztaltam a valóságérzetünket végső határig feszítő, döbbenetesen éles, de számunkra mindenféle logikát megcsúfoló élményanyag okozta félelmet. Erőpróba ez, az első kihívás a továbbfejlődésre. A belső reflexiókban kiteljesedett látásmód mindennapi életünket hihetetlenül gazdaggá teheti. A megváltozott perspektíva óriási teret nyit előttünk, bekalandozásához kevés az élet. Aki önmagával ismerkedik, önértékéről megkapja az első igazi információkat, öntudatosabb lesz, optimistább. Nem is tehet mást. A felfedezés, hogy jelenlétünk a fizikai világ keretei között átmeneti, fejlődési lépcsőfok csupán, amelyet mi szabtunk ki magunkra  egy magasabb tudás állapotában, ez a felismerés megszabadít az emberi faj őstípusú félelmeitől. Szabaddá válunk!
Szabadságunk első jele a materiális dolgoktól való fokozatos oldozkodás. Úgy vetjük le magunkról a szerzési vágy, a gyűjtés-halmozás, a birtoklás kényszerét, mint kígyó a régi, kinőtt bőrét. Első hallásra paradoxnak tűnik, de ez a szabadság, az egyéni lélek szuverenitásának tudata egyben véglegesen össze is köti sorsunkat az egész emberiség földi végzetével.
Az egyre erőteljesebben jelentkező reinkarnációs élmények megértetik velünk, hogy sokkal többről van itt szó, mint az egyéni érvényesülés és közösségi érdek viszonyáról. Arról van szó, hogy amíg egyetlen ember is éhezik, addig számunkra is illúzió a jóllakottság. Így születik meg a Homo Noeticusban, minden kényszer nélkül, a legvalóságosabb társadalmi felelősségtudat. Mindannyian élő, nélkülözhetetlen részei vagyunk a nagy Egésznek, múlt, jelen és jövő karmikus szövetében egyetlen szem hiánya is felbonthatja az egész mintát. Megint, mint a könyv folyamán már annyiszor, Hamvas Béla segít ki villogóan tiszta megfogalmazásával: "A léleknek nincs, és nem is lehet teljes üdve, ha van egy, egyetlenegy, aki elkárhozott. Nincs és nem lehet békéje senkinek, amíg van egy, egyetlenegy, aki szenved."

Azt mondják, aki imádkozik, az Istennel beszélget, aki meditál, az Istenre hallgat. Mindkettő alapvető lelki tevékenység, mindkettő hatalmas erőket mozgósít. Az egyházaknak nem kis gondot okoz az Új Kor filozófiája. De csak az egyházaknak mint politikai-hatalmi szervezeteknek, és nem az egyéneknek, akik többnyire nagyobb nehézség nélkül összehasonlítják vallásuk dogmáit az ősi misztikumok valahol mélyről nagyon ismerős tanításaival.
Az Edgar Cayce Alapítvány hagyományosan húsvétkor tartja nemzetközi kongresszusát. Az 1990. évi gyülekezés címe/mottója: "Újraszületés és Feltámadás" volt. A megnyitó beszédet egy katolikus pap, a teológia professzora tartotta, előadói között szerepelt Raymond Moody és Elizabeth Kübler-Ross. Ez a két név ismerős a magyar olvasóknak, mindkét szerző könyvét megleltem az 1989-es budapesti könyvpiacon.

A mi hazánk, Magyarország ma óriási nemzeti sorsforduló küszöbén áll. Hogyan építhet jövőt a tízmilliónyi, lelkileg megtépázott, kiábrándult, cinizmusra szoktatott, évtizedekig a materializmus sovány táplálékán tartott ember a hirtelen támadt, kavargó vákuumból? A szellemi-lelki, a morális igazság és lassan a mindennapi kenyér kínzó hiánya, ugyan mennyi erőt hagyott az újrakezdéshez? Többet, mint gondolnánk. Csupán ott kell keresni rejtett tartalékunkat, ahol mindig is rejtőzött: az emberi lélek mélyén. Egy megváltozott látásmód a legnagyobb tragédiából (legyen az egyéni vagy nemzeti) kovácsolhatja a legmagasabb rendű transzformációs erőt. Ezt kívánjuk mi teljes szívünkből, ehhez kívánunk segítséget adni minden erőnkből minden hazánkfiának.

Búcsúzom most, köszönettel a türelemért, figyelemért, a sokak számára bizonyára idegen gondolatok legalábbis időleges befogadásáért. Nemsokára ismét otthon leszünk, élet- és munkaterünket áthelyezzük oda, ahol ma olyan óriási szükség van a lelki energiák felébresztésére. Örömmel veszünk részt ebben a nagy munkában, ha igény van tudásunkra, segítségünkre. Ajtónk nyitva áll mindenki számára, aki velünk kíván dolgozni.
Zárókőnek hadd írjam ide a Legnagyobb Mester kétezer éve reánk hagyott tanítását, örökké időszerű üzenetét:

"Ismerd meg az igazságot, és szabaddá válsz."


* * *

Felhasznált irodalom

dr. Helen Wambach:     Re-living Your Past Lives
dr. Helen Wambach:     Life Before Life
dr. Chet B. Snow:     Future Dreams
Marylin Ferguson:     The Aquarian "Conspiracy"
Mark L. Thurston:     Meditation And The Mind Of Man
Sir George Trevelyan:     The Vision Of The Aquarian Age
Sir George Trevelyan:     Operation Redemption
dr. Metthew Fox:     Original Sin, Original Blessing
dr. Gina Ceminara:     Many Mansions
dr. Gina Ceminara:     Many Happy Returns
Thomas E. Sugrue:     There Is A River
Jess Steran:     Edgar Cayce, The Sleeping Prophet
Jess Steran:    Intimates Through Time
Hugh Lynn Cayce:    About My Fathr's
Hugh Lynn Cayce:    The Jesus I Know
Rudolf Steiner:    Life Between Death And Re-birth
Rudolf Steiner:    Knowledge Of The Higher World's
    And How To Attain It
Elizabeth C. Prophet:    The Secret Teachings Of Jesus,
    The Christ
Edgar Cayce:    On Atlantis
    On Karma And Reincarnation
    On The Origin And Destiny Of
    Man
    On The Scars Of The Soul
Hamvas Béla:     Silentium
    Unikornis
    Titkos jegyzőkönyv