Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CARL SAGAN AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI

2010.06.11

CARL SAGAN
  AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI
TŰNŐDÉSEK
AZ EMBERI INTELLIGENCIA
EVOLÚCIÓJÁRÓL
FORDÍTOTTA
SZILÁGYI TIBOR
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

Feleségemnek, Lindának, szeretettel

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Carl Sagan / The Dragons of Eden
  Random House, New York Copyright © 1977 by Carl Sagan
Hungarian translation Szilágyi Tibor, 1990
Harmadik kiadás

2

BEVEZETÉS
Az emberiség középúton lebeg az istenek és az állatok közt.
PLÓTINOSZ
 Sajnálattal gondolok rá, hogy az ebben a műben levont legfőbb következtetés, ti., hogy az ember valamely alacsonyrendű szervezetű alaktól származik, sokak számára nagyon visszataszító lesz. Azt azonban alig lehet kétségbe vonni, hogy barbároktól származunk. Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először láttam meg egy csapat tűzföldit egy vad és sziklás parton, mert egyszeriben az a gondolat villant fel bennem: íme, ilyenek voltak őseink. Ezek az emberek teljesen csupaszok voltak, és festékkel voltak bemaszatolva, hosszú hajuk összegubancolódott, szájuk habzott az izgalomtól, és arckifejezésük vad, zavart és gyanakvó volt. Mesterséget alig ismertek, és mint a vadállatok, abból éltek, amit sikerült elejteniök. Nem volt kormányzatuk, és saját kis törzsük kivételével mindenkivel kegyetlenek voltak. Aki valaha is látott vadembert szülőföldjén, nem nagyon fog szégyenkezni, ha el kell ismernie, hogy ereiben valamely alsóbbrendű lény vére kering. Ami engem illet, én szívesebben származom attól a hősies kis majomtól, amely szembeszállt legfélelmetesebb ellenségével, hogy megmentse etetőjét, vagy attól a vén páviántól, amely lejött a hegyekből, és diadalmasan kiszabadította fiatalabb társát a meglepett kutyák közül - mint olyan vadembertől, aki örömet lel ellenségei kínzásában, véres áldozatokat mutat be, lelkiismeretfurdalás nélkül öli meg gyermekeit, rabszolgasorban tartja feleségeit, nem ismer szemérmet, és a legvadabb babonák uralma alatt áll.
Megbocsátható, ha az embert némi büszkeség tölti el, hogy - noha nem a saját erejéből - a szerves világ lépcsőzetének legmagasabb
pontjára emelkedett; és az a tény, hogy emelkedett, ahelyett, hogy eredetileg ilyen magasra helyeztetett volna, reményt nyújt arra,
hogy a távoli jövőben még magasabbra fog emelkedni. Véleményem szerint azonban el kell ismernünk, hogy az ember - minden
nemes tulajdonságával, együttérzésével a legalacsonyabbak iránt is, jóindulatával, amely nemcsak a többi emberre, de a legszerényebb
élőlényre is kiterjed, isteni értelmével, amely behatolt a naprendszer mozgásának és szerkezetének mélyébe - testalkatában még
mindig magán viseli alacsony származása kitörülhetetlen bélyegét.
CHARLES DARWIN / AZ EMBER SZÁRMAZÁSA /Katona Katalin fordítása/
Az sárkányoknak attyokfiává tevék, és az struczmadárnak újainak társokká.
JÓB KÖNYVE / 30:29. /Károli Gáspár fordítása/
Az-e az alapvető feltétele minden jó és helyes beszédnek, hogy a szónok elméje világosan lássa az igazságot abban a kérdésben,
amiről szólni akar?
PLATÓN / PHAIDROSZ /Kövendi Dénes fordítása/
Nem tudom, hol lehetne találni bármiféle irodalomban, régiben vagy modernben, bármiféle helytálló beszámolót arról a természetről, amelyet én ismerek. Talán mind közt még a mitológia áll legközelebb hozzá.
HENRY DAVID THOREAU / A NAPLÓ
3

  Jacob Bronowski az embereknek ahhoz a kis csoportjához tartozott - minden korszakban akadnak ilyen férfiak és nők -, akik minden emberi tudást, művészeteket és tudományokat, filozófiát és pszichológiát érdekesnek és elsajátíthatónak tartanak. Bronowski nem szorítkozott egyetlen tudományágra, hanem az emberi tudás teljes panorámáját végigpásztázta. Könyve és televíziós sorozata, Az ember fölemelkedése, nemcsak pompás tanítási eszköz, hanem maradandó emlékmű is: bizonyos értelemben arról ad számot, hogyan nőttek fel, együtt, az ember és az emberi agy. Utolsó fejezete, illetve epizódja, „A hosszú gyermekkor”, azt a kiterjedt időszakot írja le, amely élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármely más fajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot - azaz képesek tanulni környezetüktől és kultúrájuktól. Földünkön a legtöbb organizmus elsősorban azokra a genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre „be vannak huzalozva” az idegrendszerébe, sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek élete során összegyűlnek. Az embernél, sőt, az összes emlősöknél ez pont fordítva van. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. Egyfajta alkut kötöttünk a természettel: gyermekeinket nehéz ugyan fölnevelnünk, de az új tudás megszerzésének képessége hatalmasan fokozza az emberi faj fönnmaradásának esélyeit. Ezenfelül mi, emberek, létünk legutóbbi néhány tized százaléknyi időtartama során, nemcsak az extragenetikus, hanem az extraszomatikus tudást is felfedeztük: azt a testünkön kívül tárolt információt, amelynek legnevezetesebb példája az írás.
  Az evolúciós vagy genetikus változások időegységei roppant hosszúak. Egy új, fejlett faj valamely másik fajból való kialakulásának jellegzetes időtartama körülbelül százezer év; és az egymással közeli rokonságban álló fajok - mondjuk az oroszlánok és a tigrisek - viselkedése között gyakran alig találunk különbséget. Az emberi szervrendszerek friss evolúciójának egyik jó példáját a lábujjainkon láthatjuk. A nagy lábujj fontos funkciót tölt be járás közben az egyensúlyozásban; igaz, a többi lábujj hasznossága már kevésbé nyilvánvaló. Ezek láthatólag olyan, kapaszkodásra és himbálódzásra való, kézujjszerű toldalékokból fejlődtek ki, mint a fán élő majmok ujjai. Ez az evolúció újraspecializálódást jelent - egy eredetileg egy bizonyos funkció ellátására kifejlődött szervrendszer alkalmazkodását egy másik, teljesen különböző funkcióhoz -, és kifejlődése körülbelül tízmillió évet igényelt. (A hegyi gorilla hiába hasonló -bár ettől teljesen független - evolúción ment át.)
  Ma azonban már nincs tízmillió évünk rá, hogy kivárjuk a következő előrelépést. A korban, amelyben élünk, világunk eddig példátlan ütemben változik, és bár e változásokat túlnyomórészt mi magunk hozzuk létre, nem tekinthetünk el tőlük. Igazodnunk és alkalmazkodnunk kell hozzájuk, és irányítanunk kell őket, különben elpusztulunk.
  Azokkal a gyorsan változó körülményekkel, amelyekkel fajunknak szembe kell néznie, csak egy extragenetikus tanulási rendszer lehet képes megbirkózni. Így hát az emberi intelligencia új keletű gyors evolúciója nemcsak oka, hanem egyben az egyetlen elképzelhető megoldása is a bennünket szorongató sok súlyos problémának. Az emberi intelligencia természetének és evolúciójának jobb megértése talán hozzásegíthet minket ahhoz, hogy intelligensen tudjunk foglalkozni ismeretlen és veszedelmes jövőnkkel.
  Engem emellett még egy másik okból is érdekel az intelligencia evolúciója. Ugyanis az emberi történelemben most először áll rendelkezésünkre egy olyan nagy hatású eszköz - a rádióteleszkóp -, amely mérhetetlen csillagközi távolságokon át képes a kommunikációra. Még csak most kezdjük - tartózkodó és óvatos módon, ám észrevehetően egyre gyorsabb ütemben - alkalmazni annak meghatározására, hogy vajon elképzelhetetlenül távoli és egzotikus világokban élő más civilizációk nem küldenek-e rádióüzeneteket nekünk. Mind ezeknek a más civilizációknak a léte, mind azoknak az üzeneteknek a természete, amelyeket esetleg küldenek, azon múlik, hogy vajon egyetemes-e az intelligenciának az az evolúciója, amely a Földön lezajlott. Az is elképzelhető, hogy a földi intelligencia evolúciójának vizsgálata során hasznos utalásokat és felismeréseket szerezhetünk a Földön kívüli intelligencia kutatásához is.
  Nagyon örültem, és nagy megtiszteltetésnek tekintettem, amikor én tarthattam az első Jacob Bronowski természetbölcseleti emlékelőadást a torontói egyetemen, 1975 novemberében. E könyvem írása során ennek az előadásnak a kereteit tágítottam ki jelentősen, miközben izgalmas alkalmam nyílt megtanulni egyet-mást azokról a témákról, amelyeknek nem vagyok szakértője. Ellenállhatatlan kísértés fogott el, hogy összefüggő képpé egyesítsem annak egy részét, amit így megtudtam, s hogy néhány olyan hipotézist vessek föl az emberi intelligencia természetéről és evolúciójáról, amelyek talán újszerűek, vagy legalábbis szélesebb körben még nem tárgyalták őket.
4

  Tudom, hogy nagy fába vágtam a fejszémet. Bár van biológiai végzettségem, és jó néhány éven át dolgoztam az élet keletkezésének és korai evolúciójának témáján, szervezett formában nem sokat tanulmányoztam például az agy anatómiájának és fiziológiájának területét. Ennélfogva nem kis izgalommal teszem közzé itt következő elképzeléseimet. Jól tudom, hogy sok közülük spekulatív jellegű, és csak kísérletek során lehetne őket bizonyítani vagy cáfolni. Ám ez a vizsgálódás legalább alkalmat adott rá, hogy belekukkanthassak ebbe a lenyűgöző témába, s megjegyzéseim talán majd arra ösztönöznek másokat, hogy jobban a mélyére nézzenek.
  A biológia nagy alapelve - az az elv, amely, amennyire tudjuk, megkülönbözteti a biológiai tudományokat a fizikai tudományoktól - a természetes szelekció révén végbemenő evolúció, Charles Darwin és Alfred Russel Wallace zseniális felfedezése a tizenkilencedik század derekán. * Az élet mai formáinak létrejöttét, eleganciájukat és szépségüket a természetes szelekció, az előnyösebb forma fennmaradása és azoknak az organizmusoknak az elszaporodása tette lehetővé, amelyek valamely véletlen folytán a többieknél jobban alkalmazkodtak környezetükhöz. Egy olyan komplex szervrendszer kifejlődésének, mint az agy, elválaszthatatlanul hozzá kellett kapcsolódnia az élet korábbi történetéhez, mindazokhoz a nekifutásokhoz, újrakezdésekhez és zsákutcákhoz, az organizmusok tekervényes alkalmazkodásához, azokhoz az újra meg újra változó körülményekhez, amelyek az élet egy-egy valamikor pompásan alkalmazkodó formáját újra meg újra a kihalás veszélyébe sodorták. Az evolúció véletlenszerű és nem előrelátó. Csak mérhetetlen számú, némiképp hiányosan alkalmazkodó organizmus halála révén lehetünk mi ma itt, agyunkkal és mindenünkkel együtt.
* Wilberforce püspök és T. H. Huxley híres viktoriánus kori vitája óta szakadatlan és figyelemre méltóan eredménytelen zárótűz zúdul a darwini-wallace-i eszmékre, gyakorta a vallásos dogmatikusok részéről. Az evolúció tény, melyet a kövületek tanúsága és a modern molekuláris biológia egyaránt bőségesen igazol. A természetes szelekció pedig az evolúció tényének magyarázatára alkotott sikeres elmélet. A természetes szelekció újabb bírálataira, köztük arra a fura nézetre, miszerint az csak tautológia („Azok maradnak fenn, akik fennmaradnak”), roppant udvarias választ ad Gould cikke (1976). Darwin természetesen kora embere volt, és időnként -mint például a Tűzföld lakosaira tett, már idézett megjegyzéseiben - hajlamos volt az európaiakat önelégülten összehasonlítani más népekkel. Valójában a technológia előtti időkben az emberi társadalom sokkal inkább a Kalahári sivatag együttértő, közösségi és kulturált busman vadászó-gyűjtögetőihez hasonlított, mint azokhoz a tűzföldiekhez, akiket Darwin nem teljesen alaptalanul gúnyolt ki. Ám Darwin felismerései - az evolúció létezése, a természetes szelekció mint ennek elsődleges oka, és ezeknek a fogalmaknak a jelentősége az ember természetét illetően - mérföldkövek az emberi vizsgálódások történetében, annál is inkább, mert ezek az eszmék a viktoriánus Angliában makacs ellenállást váltottak ki, mint ahogy, kisebb mértékben, még ma is ellenállást váltanak ki.
  A biológia inkább hasonlít a történelemre, mint a fizikára: a múlt véletlenei, tévedései és szerencsés fordulatai erőteljesen előrevetítik a jelent. Amikor tehát olyan nehéz biológiai problémához nyúlunk, mint az emberi intelligencia természete és evolúciója, úgy érzem, már csak óvatosságból is megfelelő súlyt kell kapniuk az agy evolúciójából származtatott érveknek.
  Az aggyal kapcsolatban az az alapvető premisszám, hogy működése - amit néha „elmének” nevezünk -csakis anatómiájának és fiziológiájának a következménye, és semmi másé. Az „elme” alighanem az agyi alkotórészek elkülönült vagy kollektív működésének az eredménye. Egyes folyamatok talán az agynak mint egésznek a funkciói. A téma néhány kutatója a jelek szerint arra a következtetésre jutott, hogy mivel ők képtelenek voltak izolálni és lokalizálni az összes magasabb agyi funkciót, a neuroanatómusok jövendő nemzedékei sem fogják tudni ezt a célt elérni. De a bizonyítékok hiánya még nem a hiány bizonyítéka: a biológia egész újabb története azt mutatja, hogy igen nagy mértékben a molekulák rendkívül komplex elrendeződésének az eredményei vagyunk; a genetikus anyag természetét pedig, azaz a biológiának azt a részét, amelyet valamikor a szentek szentjének tekintettek, ma alapvetően az azt alkotó nukleinsavak, a DNS és RNS, valamint a működésüket kifejtő fehérjék kémiájának fogalmaival értelmezzük. A természettudományban, különösen a biológiában számos példa van rá, hogy azokban, akik a legközelebbről ismerik a tárgy bonyodalmait, jobban kifejlődik a téma megközelíthetetlenségének (végső soron téves) érzése, mint azokban, akik egy kissé távolabb állnak tőle. Másrészről viszont azok, akik túlságosan távol állnak tőle, esetleg - ezzel tökéletesen tisztában vagyok - összetéveszthetik a tudatlanságot az áttekintéssel. A test és a lélek úgynevezett dualizmusáról, arról az elképzelésről, miszerint a test anyagában valami egészen más anyagból készült, elmének nevezett valami lakozik, nem fogok semmilyen hipotézist előadni ezeken a lapokon, egyrészt a biológia legutóbbi történetének világosan kirajzolódó irányzatai miatt, másrészt mert az égvilágon semmiféle bizonyíték nem támasztja alá.
  A téma élvezetességéhez és öröméhez az is hozzátartozik, hogy összekapcsolódik az emberi törekvések összes területeivel, különösen azzal a kölcsönhatással, amely alkalmasint fennáll az agyfiziológia és az emberi introspekció révén szerzett felismerések közt. Az utóbbiaknak szerencsére hosszú történetük van, s közülük a leggazdagabbakat, legbonyolultabbakat és legmélyebbeket a régi időkben mítoszoknak nevezték.
5

„A mítoszok - jelentette ki Sallustius a negyedik században - olyan dolgok, melyek soha nem történtek meg, de mindig jelen vannak.” Valahányszor a platóni dialógusokban és Az állam-ban Szókratész rákapcsol egy mítoszra - mondjuk a barlang példázatára, hogy csak a leghíresebb esetet vegyük -, tudjuk, hogy most valami lényegbevágó következik.
  A „mítosz” szót itt nem a mostanság közkeletű jelentésében használom, mint olyasvalamit, amiben sokan hisznek, de ellentétben áll a tényekkel, hanem inkább korábbi értelmében, mint egy más módon nehezen leírható téma finom és elmés metaforáját. Ennek megfelelően a következő oldalak gondolatmenetét időnként átszövik az ősi és modern mítoszokba tett kitérők. Még a könyv címe is abból származik hogy különféle hagyományos és korunkbeli mítoszok váratlanul találónak bizonyultak.
  Bár remélem, hogy egyes következtetéseim azok számára is érdekesek lehetnek, akik hivatásszerűen foglalkoznak az emberi intelligencia tanulmányozásával, ezt a könyvet az érdeklődő laikusoknak írtam.
  A 2. fejezetben valamivel nehezebben követhető gondolatmenetek is előfordulnak, mint a tanulmány többi részében, de bízom benne, hogy egy kis erőfeszítéssel ezek is érthetők lesznek. A továbbiakban aztán a könyv már simán olvasható. A szakkifejezéseket rendszerint akkor definiálom, amikor először fordulnak elő. Az ábrák azoknak kínálnak segédeszközt, akiknek nincs rendszeres természettudományos képzettségük. Gyanítom persze, hogy gondolatmenetemet megérteni nem ugyanaz, mint egyetérteni vele.
   1754-ben Jean-Jacques Rousseau ezt írta Az emberi egyenlőtlenségek eredetéről és alapjairól szóló disszertációjában:
Bármilyen fontos légyen is az ember természetes állapotának helyes megítélése érdekében, hogy kezdeteitől vegyük szemügyre... nem fogom nyomon követni szerveződését egymást követő fejlődési fokozatain át... Erről a témáról homályos és már-már képzeletbeli találgatásokon kívül semmit nem tudok. Az összehasonlító anatómia eredményei eleddig csekélyebbek, a természettudósok megfigyelései pedig bizonytalanabbak annál, semhogy megfelelő alapot nyújtsanak a megbízható érveléshez.
  Rousseau több mint két évszázaddal ezelőtti figyelmeztetése ma is érvényes. Ám azóta jelentős előreha-ladás történt mind az összehasonlító agyanatómia, mind az emberi és állati viselkedés vizsgálatának terén, melyeket Rousseau helyesen jellemzett kritikus jelentőségűnek a probléma szempontjából. Ma már talán mégsem korai egy előzetes szintézis kísérlete.
6

1. A KOZMIKUS NAPTÁR
Látsz-e mást még Az elhagyott időnek messze mélyén?
SHAKESPEARE / A VIHAR /Babits Mihály fordítása/
A világ nagyon öreg, az emberiség nagyon fiatal. Személyes életünkben a jelentős eseményeket években vagy még rövidebb időközökben, élettartamunkat évtizedekben, családi genealógiánkat évszázadokban, az írott történelem egészét pedig évezredekben mérjük. Ám minket, embereket az idő félelmetes távlata előzött meg, a múlt óriás időszakaival, amelyekről keveset tudunk - részben mert nincsenek róla írásos feljegyzéseink, részben mert komoly nehézségekbe ütközünk, amikor megpróbáljuk felfogni a szóban forgó időszakok hallatlan nagyságát.
  Ám a távoli múltban lezajlott eseményeket mégis datálni tudjuk. A geológiai rétegeződések és a radioaktív kormeghatározás információt adnak az ősrégészeti, paleontológiai és geológiai eseményekről, az asztrofizikai elméletek pedig adatokat szolgáltatnak a bolygófelszínek, a csillagok és a Tejút-galaxis koráról, valamint lehetővé teszik a Nagy Bummnak nevezett rendkívüli esemény - a jelenlegi világegyetem összes anyagára és energiájára kiterjedő robbanás - óta eltelt idő felbecsülését. Lehet, hogy a Nagy Bumm volt a világegyetem kezdete, de az is lehet, hogy csak egy olyan szakadás volt, melynek során a világegyetem korábbi történetére vonatkozó információk elpusztultak. Ám minden bizonnyal ez volt a legkorábbi esemény, amelyről tudomásunk van.
1. táblázat

DÁTUMOK DECEMBER ELŐTT

A Nagy Bumm
január 1.
A Tejút-galaxis keletkezése
május 1.
A naprendszer keletkezése
szeptember 9.
A Föld kialakulása
szeptember 14.
Az élet kezdetei a Földön
~   szeptember 25.
A legrégebbi ismert kőzetek kialakulása a Földön
október 2.
A legrégibb fosszíliák (baktériumok, kék és zöld algák)
október 9.
A szexualitás felfedezése (mikroorganizmusok által)
~   november 1.
A legrégibb fosszilis fotoszintetizáló növények
november 12.
Eukarioták (az első sejtmaggal rendelkező sejtek) felvirágzása
november 15.
~ = megközelítőleg

7

  A kozmikus kronológiát a legtanulságosabban tudtommal úgy lehet kifejezni, ha a világegyetemnek (vagy legalábbis a Nagy Bumm óta fönnálló, jelenlegi megtestesülésének) tizenötmilliárd éves élettartamát egyetlen év időtartamába sűrítve képzeljük el. Ekkor a Föld történetének minden egymilliárd éves szakasza kozmikus évünk mintegy huszonnégy napjának, ennek az évnek egy másodperce pedig a Föld négyszázhetvenöt valódi Nap körüli fordulatának felel meg. Az 1-3. táblázatban három különböző formában mutatom be ezt a kozmikus kronológiát: jegyzéket adok egyes reprezentatív, decembert meg-előző dátumokról, bemutatom a december hónap naptárát, és közelebbről megvizsgálom szilveszter napjának késő estéjét. Ezen az időskálán történelemkönyveink eseményei - még ama történelemkönyvekéi is, amelyek jelentős erőfeszítésekkel megkísérlik lehámozni jelenünkről a provincialitást – annyira összezsugorodnak, hogy a kozmikus év utolsó másodperceit tizedmásodpercekre kell bontanunk. Még ekkor is olyan, látszólag egy időben lezajlott eseményekbe fogunk ütközni, amelyekről azt tanították nekünk, hogy időben távolinak kell tekintenünk őket. Az élet történetének más szakaszaiban is bizonyára ugyanilyen dús gobelin szövődött - mondjuk például április 6-án vagy szeptember 16-án reggel 10.02 és 10.03 között. De részletes adataink csak a kozmikus év legvégéről vannak.
  Ez a kronológia a jelenleg rendelkezésre álló legjobb bizonyítékokon alapszik, némelyikük azonban meglehetősen ingatag. Senki sem lenne megdöbbenve például, ha kiderülne, hogy a növények nem a szilurkorszakban, hanem az ordovíciumban hódították meg a szárazföldet, vagy hogy a gyűrűsférgek korábban jelentek meg a prekambriumban, mint ahogy itt jelezzük. Emellett a kozmikus év utolsó tíz másodpercének kronológiájában is nyilvánvalóan megoldhatatlan volt számomra minden jelentős esemény felvétele; remélem, megbocsátható, hogy nem említettem külön a képzőművészet, a zene és az irodalom felvirágzásait, vagy a történelmileg jelentős amerikai, francia, orosz és kínai forradalmakat.
  Az efféle táblázatok és naptárak összeállítása óhatatlanul alázatra tanít. Nyugtalanító érzés rájönni, hogy az ilyen kozmikus év során Földünk csak szeptember elején állt össze a csillagkőzi anyagból; hogy a dinoszauruszok csak karácsonyeste bukkantak fel; a virágok december 28-án bújtak elő; az emberi nem férfiai és asszonyai pedig csak szilvesztereste 10.30-kor keltek életre. Az egész írott történelem december 31-ének utolsó tíz másodperce; a középkor alkonyától a jelenig eltelt idő pedig alig több egyetlen másodpercnél. Mivel azonban így rendeztem el, az első kozmikus év éppen csak véget ért. És bár a pillanat, amit a kozmikus időben eddig elfoglaltunk, ennyire jelentéktelen, nyilvánvaló, hogy mindaz, ami a második kozmikus év kezdetén a Földön és közvetlen közelében történik, igen nagy mértékben az emberiség tudományos bölcsességén és sajátosan emberi érzékenységén fog múlni.
8


9

3. táblázat
DECEMBER 31.
A Proconsul és a Ramapithecus, a majmok és az ember valószínű őseinek felbukkanása    13.30
Az első emberek    22.30
A kőeszközök széles körű elterjedése    23.00
A pekingi ember meghódítja a tüzet    23.46
A legutóbbi jégkorszak kezdete    23.56
Tengerjárók betelepítik Ausztráliát    23.58
Nagyarányú barlangfestészet Európában    23.59
A földművelés felfedezése    23.59.20
Neolit civilizáció, az első városok    23.59.35
Sumer, Ebla és Egyiptom, az első dinasztiák; a csillagászat kifejlődése    23.59.50
Az ábécé feltalálása; Akkád birodalom    23.59.51
Hammurabi törvénykönyve babilonban; a Középbirodalom Egyiptomban    23.59.52
Bronzkohászat; a mükénéi kultúra; a trójai háború; olmék kultúra; az iránytű feltalálása    23.59.53
Vaskohászat; az első asszír birodalom; az izraeli királyság; a főníciaiak megalapítják
Karthágót    23.59.54
Asóka Indiában; a Csin-dinasztia Kínában; Periklész Athénja; Buddha születése    23.59.55
Euklideszi geometria; Arkhimédész fizikája; ptolemaioszi asztronómia; Római Birodalom;
Krisztus születése    23.59.56
Az indiai aritmetikában feltalálják a zérust és a tizedes számokat; Róma bukása;
mozlim hódítások    23.59.57
Maja civilizáció; a Szung-dinasztia Kínában; Bizánci Birodalom; mongol invázió;
keresztes hadjáratok    23.59.58
Európai reneszánsz; felfedező utak Európából és a Ming-dinasztia korának Kínájából;
a természettudományokban felbukkan a kísérletes módszer    23.59.59
A tudomány és technika széles körű elterjedése; világméretű kultúra kialakulása;
az emberi faj megszerzi az önmaga elpusztítására alkalmas eszközöket;
az első lépések a bolygók űrhajókkal való felderítésére
és a Földön kívüli intelligencia kutatása terén    Most:
Újév napjának első másodperce

10

2. GÉNEK ÉS AGYAK
Milyen pöröly? Mily vasak? Mily kohóban forrt agyad? Mily üllőre mily marok Törte gyilkos terrorod?
W. BLAKE / A TIGRIS
/Szabó Lőrinc fordítása/
Minden állat közül méretéhez képest az embernek van a legnagyobb agya.
ARISZTOTELÉSZ / AZ ÁLLATOK RÉSZEI
 A biológiai evolúciót egyre fokozódó komplexitás kísérte és kíséri. A Földön ma élő legbonyolultabb organizmusok jóval több (genetikusan és extragenetikusan) tárolt információt tartalmaznak, mint a legkomplexebb organizmusok, mondjuk kétszázmillió évvel ezelőtt - holott ez az időszak mindössze öt százaléka volt az élet történetének bolygónkon, csak öt nappal ezelőtt zajlott ez a kozmikus naptár szerint. A Földünkön ma élő legegyszerűbb organizmusoknak ugyanolyan hosszú evolúciós történelem áll a hátuk mögött, mint a legkomplexebbeknek, és könnyen lehetséges, hogy a korunkbeli baktériumok belső biokémiája hatékonyabb, mint a hárommilliárd évvel ezelőtti baktériumoké volt. Ám a mai baktériumokban lévő genetikai információ valószínűleg nem sokkal több annál, mint amennyi ősrégi baktériumőseikben volt, meg kell azonban különböztetnünk ennek az információnak a mennyiségét és minőségét.
 A különféle biológiai formákat taxonoknak nevezzük. A legátfogóbb taxonómiai osztályozások megkülönböztetik a növényeket és az állatokat, illetve különbséget tesznek azok között a szervezetek között, melyeknek sejtjeiben gyengén fejlett a sejtmag (ilyenek a baktériumok és a kék-zöld algák), és azok között, melyeknek világosan körülhatárolt és bonyolult felépítésű sejtmagjuk van (ilyenek például az egysejtűek vagy az emberek). Bolygónkon, a Földön azonban minden organizmusnak, akár van jól körülhatárolt sejtmagja, akár nincs, vannak kromoszómái, amelyek a nemzedékről nemzedékre továbbadott genetikus anyagot tartalmazzák. Az öröklés molekulái minden organizmusban nukleinsavak. Néhány lényegtelen kivétellel az átörökítő nukleinsav mindig a DNS (dezoxiribonukleinsav) nevű molekula. A különféle növények és állatok közötti jóval finomabb különbségeket, le egészen a fajokig, alfajokig és fajtákig, szintén különálló taxonokként írhatjuk le.
  A faj olyan csoport, amely önmagán belül kereszteződéssel termékeny utódokat képes létrehozni, de önmagán kívül nem. Különböző kutyafajták párosodásából olyan kölykök születnek, amelyek felnőve, szaporodási szempontból teljes értékű kutyákká válnak. Ám a fajok közötti kereszteződés - még olyan hasonló fajok közt is, mint a szamár és a ló - terméketlen ivadékokat hoz létre (ebben az esetben öszvért): a szamarat és a lovat ezért különálló fajként kategorizáljuk. Néha előfordul egymástól messzebb álló fajok -például oroszlán és tigris - között is párzás, s ha ivadékaik nagy ritkán termékenynek bizonyulnak, az csak azt mutatja, hogy fajdefiníciónk kissé zűrös. Minden emberi lény ugyanannak a fajnak a tagja: Homo sapiens, ami optimista latinsággal „bölcs ember”-t jelent. Valószínű őseink, a Homo erectus és a Homo habilis, akik már kihaltak, a rendszertani osztályozásban ugyanabba a nembe (genus homo) tartoznak, de másik fajba. Igaz, hogy (legalábbis az utóbbi időben) senki nem próbálta kísérletileg ellenőrizni, hogy velünk keresztezve, termékeny ivadékokat hoznának-e létre.
 A régebbi időkben általános nézet volt, hogy egészen különböző organizmusok keresztezésével is lehet ivadékokat létrehozni. A Minótauroszról, akit Thészeusz megölt, azt mondták, bika és asszony nászából született, Plinius, a római történész pedig az akkoriban felfedezett struccról azt állította, hogy alighanem a zsiráf és a szúnyog keresztezésének az eredménye. (Gondolom, nőstény zsiráfról és hím szúnyogról lehetett szó.) A gyakorlatban sok efféle keresztezésnek kellett volna létrejönnie, csak a motiváció érthető hiánya miatt soha nem próbálták ki a lehetőséget.
11

  Az 1. ábrára ebben a fejezetben ismételten hivatkozni fogunk. A folyamatos görbe a különféle jelentősebb taxonok legkorábbi felbukkanásának idejét ábrázolja. Természetesen sok más taxon is létezik azokon kívül, amelyeket az ábra néhány pontja bemutat. De a görbe reprezentatív a pontoknak arra a sokkal sűrűbb elhelyezkedésére nézve is, amelyre szükség lenne, ha jellemezni próbálnánk a különálló taxonok tízmillióit, amelyek az élet története során bolygónkon felbukkantak. Nagyjában és egészében azok a fontosabb taxonok a legbonyolultabbak, amelyek a legkésőbben fejlődtek ki.
  Valamely organizmus komplexitásáról már pusztán abból is fogalmat kaphatunk, ha megvizsgáljuk a viselkedését - vagyis azoknak a különböző funkcióknak a számát amelyeket élete során el kell látnia. De megítélhetjük komplexitását az organizmus genetikai anyagának minimális információtartalmából is. A tipikus emberi kromoszómában egyetlen nagyon hosszú DNS-molekula tekeredik össze, s így jóval kevesebb helyet foglal el, mintha letekernék. Ez a DNS-molekula kisebb építőelemekből áll, melyek némileg egy kötéllétra fokaira és köteleire emlékeztetnek. Ezeket az építőelemeket nukleotidoknak nevezzük, és négy változatban fordulnak elő. Az élet nyelvét, örökletes információnkat négy különféle nukleotid egymásutánisága határozza meg. Azt is mondhatjuk, hogy az öröklődés nyelve egy mindössze négy betűből álló ábécében íródik.
  Ám az élet könyve roppant gazdag: az ember kromoszómájában egy tipikus DNS-molekula körülbelül ötmilliárd nukleotidpárból áll. Ugyanezen a nyelven, ugyanannak a kódkönyvnek az alapján íródik az összes többi földi taxon genetikai utasítása. Sőt, ez a közös genetikai nyelv az egyik bizonyítási vonala annak, hogy a Földön az összes organizmusok mind egyetlen őstől, az élet keletkezésének egyetlen pillanatából származnak, valamikor négymilliárd évvel ezelőttről.
  Valamely üzenet információtartalmát rendszerint „bit”-nek nevezett egységekben írjuk le, ami az angol binary digit (kettes számrendszerbeli szám) rövidítése. A legegyszerűbb aritmetikai módszer ugyanis nem tíz számjegy használatát jelenti (ahogy mi számolunk annak az evolúciós véletlennek a következtében, hogy tíz ujjunk van), hanem csak kettőét: ez a kettő a 0 és az 1. Így bármely megfelelően kihegyezett kérdésre egyetlen kettes számrendszerbeli számmal válaszolhatunk - 0-val vagy 1-gyel, igennel vagy nemmel. Ha a genetikus kód kétbetűs nyelven íródott volna négybetűs helyett, akkor a DNS-molekulában a bitek száma kétszer annyi lenne, mint a nukleotidpárok száma. Mivel azonban négy különböző nukleotid létezik, a DNS-ben lévő információ bitjeinek száma négyszerese a nukleotidpárok számának. Így ha egyetlen kromoszómában ötmilliárd (5 ? 109) nukleotid van, akkor húszmilliárd (2 ? 1010) bit információt tartalmaz. (Az olyan jelölés, mint 109 pusztán azt jelzi, hogy az egyest bizonyos számú zérus követi - ebben az esetben kilenc.)
   Mennyi információ húszmilliárd bit? Mivel lenne egyenértékű, ha valamely modern emberi nyelven, közönséges nyomtatott könyvbe lenne írva? Az emberi nyelvek ábécéiben általában húsz-negyven betű van, továbbá egy-két tucat számjegy és írásjel, így a legtöbb nyelvhez elég hatvannégy különféle jel. Mivel hatvannégy annyi mint 26 (2 ? 2 ? 2 ? 2 ? 2 ? 2), bármely adott betű meghatározásához nem kellene több hat bitnél. Felfoghatjuk ezt kitalálós játéknak, amelyben minden válasz egy igen/nem kérdés egyetlen bitjének felhasználását jelenti. Tegyük fel, hogy a kérdéses betű a J. Ezt a következő eljárással határozhatjuk meg:
ELSŐ KÉRDÉS: Betű (0) vagy valami más jel (1)?
VÁLASZ: Betű (0).
MÁSODIK KÉRDÉS : Az ábécé első (0) vagy második (1) felében van?
VÁLASZ : Az elsőben (0).
HARMADIK KÉRDÉS: Az ábécé első felének tizenhárom betűje közül az első hétben (0) vagy a második
hatban (1) van?
VÁLASZ: A második hatban (1).
NEGYEDIK KÉRDÉS: A második hatnak (H, I, J, K, L, M) az első felében (0) van vagy a másodikban(1) ?
VÁLASZ : Az első felében (0).
ÖTÖDIK KÉRDÉS : A H, I, J betűk közül a H (0) vagy az I és J közül az egyik (1)?
VÁLASZ: Az I és J közül az egyik (1).
HATODIK KÉRDÉS: Az I (0) vagy a J (1)?
VÁLASZ: A J (1).
A J betű meghatározása így egyenértékű ezzel a kettes számrendszerben megadott üzenettel : 001011.
12

Ám csak hat kérdésre volt hozzá szükség, nem húszra, és így kell értelmeznünk azt is, hogy csak hat bitre van szükség egy adott betű meghatározásához. Húszmilliárd bit ezért egyenértékű körülbelül hárommilliárd betűvel (2-1010/6 ? 3-109). Ha egy átlagos szóban megközelítőleg hat betű van, akkor egy emberi kromoszóma információtartalma körülbelül ötszázmillió szónak felel meg (3-109 / 6 = 5-108). Ha egy normális nyomtatott oldalon körülbelül háromszáz szó van, ez körülbelül kétmillió oldalnak felel meg (5 • 108/3.102 ? 2-106). Ha tehát egy tipikus könyv ötszáz ilyen oldalt tartalmaz, akkor egyetlen emberi kromoszóma információtartalma mintegy négyezer kötetnek felel meg (2-106 / 5-102 ? 4-103). Világos tehát, hogy DNS-létráink fokainak sorozata mérhetetlen információmennyiséget magában foglaló könyvtárat képvisel. Világos továbbá, hogy egy olyan finoman megszerkesztett, bonyolult működésű dolognak a meghatározásához, amilyen az ember, szükség is van egy ilyen gazdag könyvtárra. Az egyszerűbb organizmusok kevésbé komplexek, és kevesebb a tennivalójuk, ezért kevesebb genetikus információra van szükségük. A Viking leszállóegységek komputerjeiben, amelyek 1976-ban leereszkedtek a Marsra, néhány millió bitet kitevő előre programozott utasítás volt. A Vikingnek így alig volt több „genetikus információja”, mint egy baktériumnak, és jóval kevesebb, mint egy algának.
  Az 1. ábrán bemutatjuk a különféle taxonok DNS-ében lévő genetikus információk minimális mennyiségét. Az emlősöknél látható mennyiség jóval kisebb az emberekénél, mert a legtöbb emlős kevesebb genetikus információval rendelkezik, mint az ember.

1 / A gének és agyak információtartalmának evolúciója az élet földi története során. A vastag görbe, amely mellett fekete pontok vannak, az információ bitjeinek számát képviseli a különféle taxonok génjeiben, egyúttal bemutatja keletkezésük hozzávetőleges időpontját is a geológiai bizonyítékok alapján. Mivel bizonyos taxonoknál a DNS mennyisége sejtenként változó, egy-egy adott taxonnál csak a minimális információtartalmat tüntetjük fel (Britten és Davidson alapján, 1969). A szaggatott görbe, amely mellett a fehér karikák állnak, az evolúció közelítő becslése az ezeknek az organizmusoknak az agyában és idegrendszerében lévő információ mennyisége alapján. A kétéltűek és még alacsonyabb rendű állatok agyának információmennyisége az ábra bal szélén túl helyezkedik el. A vírusok genetikus anyagában lévő információ bitjeinek számát is bemutatjuk, bár nincs tisztázva, hogy ezek a vírusok néhány milliárd évvel ezelőtt keletkeztek-e, mert lehetséges, hogy a vírusok funkcióvesztés révén jóval később fejlődtek ki baktériumokból vagy más bonyolult szervezetekből. Ha az ember extraszomatikus információit is fölvennénk, ez messzi túlnyúlna az ábra jobb oldalának alján.
13

  Bizonyos taxonokon, így például a kétéltűeken belül a genetikus információ mennyisége fajról fajra igen nagy mértékben változik, és úgy vélik, ennek a DNS-nek is nagy része redundáns (fölösleges) vagy funkciótlan. Ezért ábrázolja az ábra egy-egy adott taxonra a DNS minimális mennyiségét.
  Mint az ábrán láthatjuk, Földünkön mintegy hárommilliárd évvel ezelőtt meglepően felfokozódott az organizmusok információtartalma, utána pedig csak lassan növekedett tovább a genetikus információk mennyisége. Azt is láthatjuk, hogy ha az ember fennmaradásához néhányszor tízmilliárd (néhányszor 1010) bit információnál többre van szűkség, akkor azt extragenetikus rendszereknek kell szolgáltatniuk: a genetikus rendszerek fejlődési üteme annyira lassú, hogy a DNS-ben hiába keresnénk további biológiai információforrást.
   Az evolúció nyersanyagát a mutációk szolgáltatják, azoknak a sajátos nukleotidszekvenciáknak az öröklődő változásai, amelyek az öröklődési utasításokat tartalmazzák a DNS-molekulában. Mutációkat okozhat a környezet radioaktivitása, az űrből érkező kozmikus sugárzás, de gyakran előfordulnak véletlenszerű mutációk is, a nukleotidok spontán átrendeződései, amelyekre statisztikusara időnként sor kerül, amikor a kémiai kötések spontán felbomlanak. Ám a mutációkat bizonyos mértékig maga az organizmus is irányítja. Az organizmusoknak megvan az a képességűk, hogy a DNS-ük strukturális károsodásainak bizonyos osztályait helyreállítsák. Vannak például olyan molekulák, amelyek őrjárat-szerűen vizsgálják a DNS esetleges károsodásait, és ha fölfedeznek valami különösen feltűnő változást a DNS-ben, akkor afféle molekuláris ollóval kivágják azt, és helyreigazítják a DNS-t. Ám az efféle javítgatás nem lehet teljesen hatékony, és nem is szabad annak lennie: az evolúcióhoz szükség van mutációkra. Ha a mutatóujjam egyik bőrsejtkromoszómájában mutáció áll elő egy DNS-molekulában, annak nincs befolyása az öröklődésre. Az ujjaknak nincs közvetlen szerepük a faj szaporodásában. Csak a gamétákban, a pete- és ondósejtekben, a szexuális reprodukció közvetítőiben fellépő mutációk számítanak.
  A biológiai evolúció alapanyagát a véletlenül hasznossá váló mutációk szolgáltatják - mint például a melanin mutációja bizonyos molylepkéknél, ami színüket fehérről feketére változtatta. Ezek a lepkék általában az angol nyírfákon pihentek meg, ahol fehér színük védte és álcázta őket. Ilyen körülmények közt a melaninmutáció nem volt előny - a sötét színű lepkéket jól lehetett látni, és megették őket a madarak -, a szelekció a mutáció ellen hatott. De amikor az ipari forradalom elkezdte bekormozni a nyírfákat, a helyzet megfordult: csak a melaninmutáción keresztülesett lepkék maradtak életben. A szelekció a mutáció irányába fordult, és idővel majdnem az összes lepke sötét színű lett, átadva ezt az örökölhető változást a jövendő nemzedékeknek. Még mindig előfordulnak fordított mutációk, amelyek megszüntetik a melaninos alkalmazkodást - ami csak akkor lenne hasznos a lepkéknek, ha Angliában korlátoznák az ipari környezetszennyezést. Jól jegyezzük meg, hogy ebben a mutáció és természetes szelekció közötti kölcsönhatásban egyetlen lepke sem törekszik rá tudatosan, hogy alkalmazkodjék a megváltozott környezethez. A folyamat véletlenszerű és statisztikus.
  Olyan nagy organizmusokban, mint az ember, átlagosan tíz gamétánként fordul elő egy mutáció - azaz tízszázalékos esély van rá, hogy bármely adott ondó- vagy petesejtben öröklékeny változás forduljon elő azokban a genetikus utasításokban, amelyek az új generáció felépítését meghatározzák. Ezek a mutációk véletlenszerűek, és majdnem egységesen károsak - ritka eset, ha egy precíziós gépezet jobb lesz attól, hogy a gyártási utasítását véletlenszerűen megváltoztatják.
   Ezeknek a mutációknak a legnagyobb része ugyanakkor recesszív - nem manifesztálódik azonnal. Ennek ellenére máris olyan magas mutációink aránya, hogy - mint több biológus is fölvetette - ha a mainál nagyobb volna genetikai DNS-készletünk, az elfogadhatatlanul magas mutációs rátákra vezetne: ha több génünk volna, túl gyakran, túl sok romlana el közülük.* Ha ez igaz, akkor léteznie kell a genetikai információmennyiség egy olyan gyakorlati felső határának, amelyet a komplex organizmusok DNS-e még be tud fogadni. Így a nagy és komplex organizmusok pusztán létezésük ténye révén kénytelenek jelentős extragenetikus információforrásokat felhasználni. Ezt az információt az ember kivételével minden magasabb rendű állatban szinte kizárólag az agy tartalmazza.
     *A természetes szelekció bizonyos mértékig magát a mutációs rátát is ellenőrzése alatt tartja, mint a „molekuláris olló” példájában. De a mutációs rátának valószínűleg van egy csökkenthetetlen minimuma 1) elegendő genetikai kísérleti anyag létrehozására, amin a természetes szelekció kifejtheti működését; 2) az egyensúly fenntartására - mondjuk - a kozmikus sugarak okozta mutációk és a lehető leghatékonyabb sejtjavító mechanizmusok kőzött.
14

  Mi az agy információtartalma? Lássuk először a két ellentétes, szélsőséges véleményt az agy funkciójáról. Az egyik nézet szerint az agy, vagy legalábbis annak külső rétege, az agykéreg, ekvipotens, azaz bármely része helyettesítheti bármely másik részét, az agyfunkciók nincsenek lokalizálva. A másik nézet szerint az agy keményen és teljesen be van „huzalozva”: a specifikus kognitív funkciók az agy meghatározott helyein lokalizálódnak. A komputerek kialakítása arra mutat, hogy az igazság valahol e két szélsőség között van. Az agy funkciójáról alkotott bármiféle nem misztikus nézetnek egyfelől össze kell kapcsolnia a fiziológiát az anatómiával: a meghatározott agyi funkciókat meghatározott idegi mintákhoz vagy más agyi struktúrákhoz kell kötnie. Másfelől a természetes szelekciótól azt kell várnunk, hogy a pontosság biztosítása és a balesetek elleni védelem érdekében lényeges redundanciát fejlesszen ki az agy funkciójában. Ezt várhatjuk attól az evolúciós úttól is, amelyet az agy fejlődése a legvalószínűbben követett.
  Az emlékek tárolásának redundanciáját világosan bebizonyította Karl Lashley, a Harvard Egyetem pszichoneurológusa. Műtétileg jelentős darabokat távolított el (irtott ki) patkányok agykérgéből, de ez nem befolyásolta észrevehetően sem előzőleg megtanult viselkedési formáikat, sem labirintusokban való eligazodásukat. Az efféle kísérletekből világosan kitűnik, hogy ugyanannak az emléknek számos külön-böző helyen kell elhelyezkednie az agyban, és most már tudjuk, hogy az egyes emlékek egy corpus callosum-nak (kérgestestnek) nevezett vezetéken át áramlanak a jobb és a bal agyfélteke között.
  Lashley arról is beszámolt, hogy a patkány általános viselkedésében semmi szembetűnő változást nem lehetett felfedezni, miután agyának jelentős hányadát - mondjuk tíz százalékát - eltávolították. Ám a patkánynak senki nem kérdezte meg a véleményét. Ennek a kérdésnek a megfelelő vizsgálatához részletesen tanulmányoznunk kellene a patkány szociális, élelemkereső, illetve a ragadozók elől kitérő viselkedését. Elképzelhető, hogy az ilyen agykimetszések számos olyan viselkedési változást okoznak, amelyek talán nem azonnal nyilvánvalók a dologban nem érdekelt tudós szemében, de igen jelentősek lehetnek a patkány számára - például hogy mennyi érdeklődést vált ki belőle egy vonzó, másnemű patkány a kimetszés után, vagy mennyire érdekli egy kóbor macska megjelenése.*
   Néha azzal érvelnek, hogy még az ember agykérgének fontos részeiből (például kétoldali homloki lobotómia vagy baleset következtében) való kimetszéseknek vagy sérüléseknek is csak csekély hatásuk van a viselkedésre. Csakhogy az emberi viselkedés bizonyos fajtái kívülről nézve nem túlságosan nyilvánvalók (még belülről nézve sem). Vannak olyan emberi percepciók és tevékenységek, amelyek csak ritkán fordulnak elő, például a kreativitás. A kreatív zseninek még a csekély jelentőségű cselekvéseiben is olyan eszmetársítások jelennek meg, amelyek az agy erőforrásainak lényeges használatára látszanak utalni. Éppen ezek a kreatív cselekvések azok, amelyek egész civilizációnkat és az emberiséget mint fajt jellemzik, ám sok emberben csak ritkán bukkannak föl, és hiányuk sem az agykárosult alanynak, sem a vizsgáló orvosnak nem tűnik fel.
   * Mellesleg, annak bizonyítékául, hogy milyen nagy befolyásuk van a rajzfilmeknek az amerikai életben, csak próbáljuk meg újraolvasni ezt a bekezdést, de a „patkány” szó helyébe mindenütt az „egér” szót helyettesítve, aztán meglátjuk, milyen hirtelen meg-nő együttérzésünk a sebészkés alá került és meg nem értett állatka iránt.
  Bár az agyfunkciók jelentős redundanciája elkerülhetetlen, a nagyfokú ekvipotencia hipotézise majdnem biztosan téves, korunk legtöbb neurofiziológusa el is vetette. Ugyanakkor egy gyöngébb ekvipotenciát feltételező hipotézis - amely például azt tartja, hogy a memória az agykéreg egészének a funkciója - nem vethető el ilyen könnyen, holott, mint látni fogjuk, kísérletileg ki is próbálható.
  Egy elterjedt vélekedés szerint az agynak a fele vagy még nagyobb része kihasználatlan. Evolúciós szempontból nézve ez egészen rendkívüli dolog lenne: miért fejlődött volna ki, ha nincs funkciója? De ez az állítás tulajdonképpen nagyon kevés bizonyítékon alapszik : szintén abból a megfigyelésből vezették le, hogy sok agysérülésnek, általában az agykéreg sérüléseinek nincs észrevehető hatásuk a viselkedésre. Ez a nézet nem veszi figyelembe 1. a redundáns működés lehetőségét; 2. azt a tényt, hogy némely emberi viselkedés nagyon bonyolult. A jobb agyfélteke kérgének a sérülései például károsíthatják a gondolkodás és a cselekvés képességét, csak éppen azon a nem verbális területen, amelyet éppen definíciójából kővetkezően sem a beteg, sem az orvos nem tud egykönnyen leírni. Jelentős bizonyítékok szólnak viszont az agyfunkciók lokalizációja mellett. Kiderült, hogy az agy bizonyos szubkortikális, kéreg alatti területeinek a funkciója az étvágy, az egyensúly, a hőháztartás, a vérkeringés, a légzés, a precíziós mozgások szabályozása. A magasabb agyműködésről szól Wilder Penfield kanadai idegsebész klasszikus munkája az agykéreg különböző pontjainak elektromos stimulációjáról, általában az olyan betegségek tüneteinek az enyhítésére, mint a pszichomotoros epilepszia. A betegek emlékek felvillanásáról: egy
15

illatról, hangról vagy egy színfoszlányról számoltak be a múltból, amit gyenge elektromos áram váltott ki az agy egy meghatározott helyén.
  Például egy esetben a páciens teljes részletességgel hallott egy zenekari művet, ha a koponya megnyitása után Penfield elektródáján át áram folyt az agykérgébe. Ha Penfield azt jelezte a betegnek - aki az ilyen műtétek alatt rendszerint teljes öntudatánál van -, hogy ingerli az agykérget, amikor nem tette, a páciens ezzel egyidejűleg soha nem számolt be semmiféle emlékrészletről. De amikor az elektródán át figyelmeztetés nélkül áramot bocsátott az agykérgébe, akkor megindultak vagy folytatódtak az emléknyomok. A páciens hol egy átérzett hangulatról vagy a meghittség érzéséről számolt be, hol meg egy teljes részletességgel felidéződő sokéves élménye játszódott vissza az agyában. Mindeközben pedig zavartalanul tisztában volt vele, hogy a műtőben beszélget az orvosával. Bár némelyik páciens „kis álmokként” írta le ezeket a visszapillantásokat, semmi nem volt bennük az álmok anyagának jellegzetes szimbolizmusából. Ilyen élményekről szinte kizárólag epileptikusok számoltak be, így lehetséges, bár nincs rá semmi bizonyíték, hogy hasonló körülmények közt a nem epileptikusok is ezekhez fogható érzékletes emlékélményeket élnek át.
  A nyakszirtlebeny elektromos ingerlése során, amely a látás funkcióihoz kapcsolódik, egy ízben a páciens elmondta, hogy egy libegő pillangót látott, mégpedig olyan ellenállhatatlan valószerűséggel, hogy kinyújtotta a karját a műtőasztalról, hogy megfogja. Amikor egy majmon hajtottak végre ugyanilyen kísérletet, a majom feszülten bámult, mintha valamilyen tárgy volna előtte, jobb kezével gyors „elkapó” mozdulatot tett, aztán láthatólag értetlenül vizsgálgatta üres markát.
 A fájdalommentes elektromos ingerlés - legalábbis egyes emberek agykérge esetében - meghatározott eseményekről szóló emlékek egész zuhatagát képes felidézni. Ugyanakkor az elektródával kapcsolatba került agyszövet eltávolítása nem törli ki az emléket. Igen csábító tehát az a következtetés, miszerint, legalábbis az embernél, az emlékek valahol az agykéregben raktározódnak, amíg csak elektromos impulzusok elő nem hívják őket - melyeket normális körülmények között persze maga az agy gerjeszt.
 Ha az emlékezet az agykéreg egészének funkciója volna - alkotórészeinek valamiféle dinamikus össze-működése vagy elektromos állóhullámmintája, nem pedig az egyes agyrészekben statikusan tárolt valami -, az megmagyarázná, miért marad fönn az emlékezőképesség még jelentős agykárosodás után is. A bizonyítékok azonban az ellenkező irányba mutatnak. Az amerikai Ralph Gerard, a michigani egyetem neurofiziológusa kísérletei során hörcsögöket tanított meg egy egyszerű labirintus bejárására, aztán majdnem fagypontig lehűtötte, mintegy mesterségesen hibernálta őket a hűtőszekrényben. A hőmérséklet olyan alacsony volt, hogy az állatok agyában minden mérhető elektromos tevékenység megszűnt. Ha az emlékezés dinamikus felfogása igaz volna, akkor a kísérlet a labirintus sikeres bejárásának minden emlékét eltörölte volna. Ám a hörcsögök, felmelegedésük után, emlékeztek. Így hát a jelek szerint a memória az agy specifikus helyein lokalizálódik, és súlyos agysérülés után az emlékek fennmaradása alighanem a különféle helyeken redundánsan tárolt statikus emléknyomoknak köszönhető.
A korábbi kutatók eredményeit kiterjesztve, Penfield a motoros kéregben is a funkciók figyelemre méltó lokalizálását derítette fel. Agyunk külső rétegeinek bizonyos részei jeleket küldenek a test meghatározott részeibe, illetve fogják az onnan érkező jeleket. A szenzoros és motoros kéreghelyek Penfield-féle térképének egyik változata látható a 2-3. ábrán, amely elbűvölő módon ad képet testünk különféle részeinek viszonylagos fontosságáról. Az az óriási agyterület, amelyik a kéz ujjaihoz - különösen a hüvelykujjhoz -, a szájhoz és a beszédszervekhez kapcsolódik, pontosan azt képviseli, ami az emberi fiziológiában, az emberi viselkedés révén, az állatok legnagyobb részétől elválaszt minket. Tudásunk és kultúránk soha nem fejlődhetett volna ki beszéd nélkül; technikánk és nagy műalkotásaink soha nem jöttek volna létre a kezünk nélkül. A motoros kéreg térképe bizonyos értelemben emberi mivoltunk pontos portréja.
16


2-3 / Szenzoros (érzékelő) és motoros (mozgató) homunkuluszok (Penfield után): a funkciók specializációjának két térképe az agykéregben. A torzított testtájak azt illusztrálják, hogy az agykéreg mennyi figyelmet fordít a test különféle részeire: minél nagyobb az ábrázolt testrész, annál fontosabb. Balra a szomatikus szenzoros terület térképe látható, amely idegi információkat kap az ábrázolt testrészekről; jobbra az agyból a test felé irányuló impulzusok megfelelő térképe.
Copyright C 1948 by Scientific American, Inc.
   De a funkciók lokalizálódásának bizonyítékai ma már ennél is sokkal erősebbek. David Hubel, a Harvard orvosi karának kutatója egy elegáns kísérletsorozat révén olyan meghatározott agysejtek hálózatának létezését fedezte fel, amelyek szelektíven reagálnak a szem által különféle irányokból érzékelt vonalakra. A vízszintes, a függőleges és az átlós vonalaknak külön-külön sejtjeik vannak, amelyek csak akkor ingerlődnek, ha a szem a megfelelő irányt érzékeli. Az elvont gondolkodásnak legalábbis a legelső kezdetei ezzel visszavezethetők az agysejtekre.
   Ha léteznek meghatározott agyterületek, amelyek az egyes kognitív, szenzoros vagy motoros funkciókkal állnak kapcsolatban, ebből az következik, hogy nem kell szükségképpen tökéletes korrelációnak fennállnia az agy tömege és az intelligencia között: az agy egyes részei nyilvánvalóan fontosabbak más részeknél. A legnagyobb emberi agyak közt, amelyekről adataink vannak, ott szerepel Oliver Cromwell, Ivan Turgenyev és Lord Byron agya, akik mind okos emberek voltak ugyan, de nem voltak Einsteinek. Einstein agya viszont nem volt különösebben nagy. Anatole France-nak, aki rendkívül okos volt, csak feleakkora volt az agya, mint Byronnak. Az emberi csecsemőnél születésekor kivételesen magas az agytömeg aránya a testtömeghez képest (kb. tizenkét százalék), és az agya, különösen az agykérge, élete első három évében - a leggyorsabb tanulás időszakában - továbbra is sebesen nő. Hatéves korra a gyermek agytömege eléri a felnőttérték kilencven százalékát. A jelenkori férfiak átlagos agytömege körülbelül ezerháromszázhetvenöt gramm. Mivel az agy fajsúlya a többi testszövetéhez hasonlóan körülbelül a vízével azonos (köbcentiméterenként egy gramm), egy ilyen agy térfogata ezerháromszázhetvenöt köbcentiméter, valamivel kevesebb, mint másfél liter. (Egy köbcentiméter az emberi köldök hozzávetőleges térfogata.)
 Korunk nőinek agya ennél körülbelül százötven köbcentiméterrel kisebb. De a kulturális és gyermeknevelési hajlamokat tekintetbe véve sincs világos bizonyíték rá, hogy különbség volna a két nem intelligenciája között. Az embernél tehát százötven grammnyi agytömegkülönbség minden bizonnyal lényegtelen. A különböző emberi rasszok felnőtt egyedeinek agytömege között is vannak ehhez hasonló különbségek (a keletieknek átlagosan valamivel nagyobb az agyuk, mint a fehéreknek); de mivel azonosan ellenőrzött körülmények között nem mutatkozott intelligenciakülönbség, a végkövetkeztetés itt is ugyanaz. A Lord Byron (kétezer-kétszáz gramm) és Anatole France (ezeregyszáz gramm) agymérete közötti különbség pedig arra utal, hogy ebben a tartományban funkcionálisan sok száz grammnyi különbség is lényegtelen lehet.
17

 Másfelől viszont a nagyon kis aggyal született mikrokefál felnőtteknek a kognitív képességei súlyosan csökevényesek: agytömegük tipikusan négyszázötven és kilencszáz gramm között van. A normális újszülött tipikus agytömege háromszázötven gramm, az egyéves gyermeké ötszáz gramm. Világos tehát, hogy amint egyre kisebb és kisebb agytömegeket vizsgálunk, elérünk egy pontig, ahol az agytömeg már olyan kicsiny, hogy funkciója a normális emberi agyfunkciókhoz viszonyítva jelentősen csökkent.
   Ezenfelül az embernél statisztikus korreláció áll fenn az agytömeg, azaz az agy mérete és az intelligencia között. Ez a viszony azonban nem egy az egyben érvényesül, mint a Byron-France-összehasonlítás világosan mutatja. Nem állapíthatjuk meg valakinek az intelligenciáját azzal, hogy megmérjük az agya nagyságát. Mint azonban Leigh van Valen amerikai biológus, a chicagói egyetem evolúciókutatója kimutatta, a rendelkezésünkre álló adatok arra utalnak, hogy átlagosan elég jó korreláció áll fenn az agy mérete és az intelligencia között. Azt jelentené ez, hogy bizonyos értelemben az agy mérete okozza az intelligenciát? Nem lehetséges-e például, hogy a rossz táplálkozás, különösen az anyaméhben és csecsemőkorban, egyszerre vezethet kicsiny agyméretre és alacsony intelligenciára, anélkül hogy az egyik okozná a másikat? Van Valen kimutatta, hogy az agy mérete és az intelligencia között sokkal nagyobb a korreláció, mint az intelligencia és a testalkat vagy a felnőttkori testsúly közötti korreláció, amelyekről tudjuk, hogy a rosszul tápláltság befolyásolja őket, a rosszul tápláltság pedig kétségkívül csökkentheti az intelligenciát. Így hát - az efféle hatásokon túl - úgy tűnik, hogy a nagyobb abszolút agyméret egy bizonyos mértékig hajlamos növelni az intelligenciát.
  A fizikusok új intellektuális tartományok felderítése során hasznos eszköznek találták nagyságrendi becslések készítését. Ezek a durva számítások nagy vonalakban vázolják a problémát, és iránymutatásul szolgálnak a további vizsgálatokhoz, de meg sem próbálnak nagyfokú pontosságra törekedni. Az agy mérete és az intelligencia közötti kapcsolat kérdésében a jelenlegi tudományos lehetőségeket nyilvánvalóan meghaladná, hogy felmérjük az agy minden egyes köbcentiméterének funkcióját. De vajon nincs-e valamiféle durva, megközelítő módszer, amellyel összekapcsolhatnánk az, agy méretét és az intelligenciát?

4 / Az agytömeg és a testtömeg viszonyának szórásdiagramja főemlősöknél, emlősöknél, madaraknál, halaknál, hüllőknél és dinoszauruszoknál. A diagramot Jerison (1973) művéből vettük át, kiegészítve néhány további ponttal (a dinoszauruszokkal és az ember családjának kihalt tagjaival.).
18

  A nemek közötti agytömegkülönbség pontosan ebben az összefüggésben válik érdekessé, hiszen a nőknek alkatilag kisebb a testmérete és a testsúlya, mint a férfiaknak. Ha kisebb testet kell irányítania, nem felelhet-e meg a célnak kisebb agytömeg? Ez arra mutat, hogy az intelligenciának az agytömeg abszolút értékénél talán jobb mércéje az agytömegnek az organizmus teljes testtömegéhez viszonyított aránya.
  A 4. ábra különféle állatok agytömegét és testtömegét mutatja be. Itt a halak és a hüllők figyelemre méltóan különböznek a madaraktól és az emlősöktől: adott testtömegre vagy testsúlyra vonatkoztatva az emlősöknek következetesen nagyobb az agytömegük. Az emlősök agya tízszer-százszor nagyobb, mint a ma élő, velük összehasonlítható testméretű hüllők agya. Az emlősök és a dinoszauruszok közötti különbség még meghökkentőbb. Ezek a különbségek ugyanis elképesztően nagyok, és teljesen rendszerjellegűek. Mivel mi is emlősök vagyunk, valószínűleg vannak némi előítéleteink az emlősök és a hüllők viszonylagos intelligenciájával kapcsolatban, de azt hiszem, a bizonyítékok teljesen meggyőzőek: az emlősök csakugyan szisztematikusan sokkal intelligensebbek, mint a hüllők. (Bemutatunk egy meglepő kivételt is: a késő krétakori dinoszauruszok egy kis, struccszerű osztályát, amelyet az agynak a testtömeghez való aránya az 5. ábra diagramján az egyébként a nagy madaraknak és kevésbé intelligens emlősöknek fenntartott területre helyez. Érdekes lenne jóval többet tudni ezekről a lényekről, amelyeket Dale Russell, a Kanadai Nemzeti Múzeum paleontológiai osztályának vezetője tanulmányozott.) A 4. ábrán azt is láthatjuk, hogy a főemlősök, azaz az embert is magában foglaló taxon, ha nem is ennyire rendszeresen, elválnak a többi emlőstől: a főemlősök agya átlagosan kétszer-hússzor nagyobb a velük azonos testtömegű (nem főemlős) emlősök agyánál.

5 / Az előző ábra egyes pontjai közelebbről. A Saurornithoid a szövegben is említett struccszerű dinoszaurusz.
  Nézzük a 4. ábrát most közelebbről, és emeljünk ki belőle néhány meghatározott állatot. Az eredményt az 5. ábrán láthatjuk: az összes bemutatott organizmus közül a testsúlyához képest legnagyobb agyú állat a Homo sapiens-nek nevezett lény. Ebben a rangsorolásban a delfinek állnak hozzá a legközelebb.* Megint
19

csak nem hinném, hogy a viselkedésük bizonyítékaiból levont soviniszta következtetés lenne azt állítani, hogy az emberek és a delfinek legalábbis a legintelligensebb organizmusok kőzött vannak a Földön. Az agy- és a testtömeg arányának fontosságát már Arisztotelész felismerte. E nézet legfőbb modern képviselője Harry Jerison, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem neuropszichiátere. Jerison arra is rámutat, hogy e korreláció alól kivételek is vannak - például az európai törpecickány, melynek agytömege száz milligramm a 4,7 grammos testben, s ezzel tömegaránya az emberi tömegarány nagyságrendjében helyezkedik el. Ám a legkisebb állatoknál nem várhatjuk el, hogy a tömegarány korreláljon az intelligenciával, hiszen az agy legegyszerűbb ,,háztartási” funkcióinak ellátása is megkövetel egy bizonyos minimális agytömeget.
   * A testtömeghez viszonyított agytömeg kritériuma alapján a halak közül a cápák a legokosabbak, ami meg is felel ökológiai „fülkéjüknek” - a ragadozóknak okosabbaknak kell lenniük, mint a planktonmajszolóknak. A cápák furcsa módon párhuzamosan fejlődtek a magasabb rendű szárazföldi gerincesek evolúciójával, mind az agy- és a testtömeg növekvő arányában, mind abban, ahogy koordinációs központjaikat agyuk három fő részében kifejlesztették.
A felnőtt ámbrás cetnek, a delfin közeli rokonának az agytömege majdnem kilencezer gramm, hat és félszerese az átlagos emberének. Ez szokatlanul nagy teljes agytömeg, de nem szokatlanul magas agytesttömeg arány (1. az 5. ábrát), ám a legnagyobb dinoszauruszok agyának súlya is csak egy százaléka volt az ámbrás cetének. Mit csinál a cet ekkora aggyal? Vannak az ámbrás cetnek gondolatai, felismerései, művészete, tudománya, legendái?
  Az agytömeg és a testtömeg arányának a viselkedést tekintetbe nem vevő kritériuma hasznos mutatónak látszik nagyon különböző állatok viszonylagos intelligenciájának megállapításához. A fizikus ezt a módszert elfogadható első közelítésként jellemezné. (Jegyezzük meg a későbbiekre nézve, hogy az australopitecusoknak, akik vagy ősei, vagy legalábbis közeli oldalági rokonai voltak az embernek, testsúlyukhoz képest szintén nagy agyuk volt, mint ezt a fosszilis koponyákról készített gipszöntvényekkel megállapították.) Nem tudom, vajon az ugyanannak a fajnak felnőtt egyedeihez képest viszonylag nagy fejű csecsemők és más kölyökemlősök megmagyarázhatatlan általános vonzóereje nem abból ered-e, hogy öntudatlanul is tudatában vagyunk az agy-testtömeg arány fontosságának?
  Az eddigiek során felhozott adatok mind arra vallanak, hogy az emlősöknek a hüllőkből való, több mint kétszázmillió évvel ezelőtti evolúcióját a viszonylagos agyméret és az intelligencia jelentős fejlődése kísérte; illetve hogy az embernek a nem emberi főemlősökből való evolúciója az agy még meghökkentőbb fejlődésével járt együtt.
 Az emberi agy (nem számítva a cerebellum-ot, a kisagyat, amely a jelek szerint nem vesz részt a kognitív funkciókban) körülbelül tízmilliárd neuronnak nevezett kapcsolóelemet tartalmaz. (Az agykéreg alatt, a tarkó táján fekvő cerebellumban hozzávetőleg további tízmilliárd neuron van.) Luigi Galvani olasz anatómus a neuronok vagy idegsejtek által gerjesztett és a rajtuk keresztülfolyó elektromos áramok révén fedezte föl az elektromosságot. Galvani ugyanis rájött, hogy ha a békák lábába elektromosságot vezetünk, ettől kötelességtudóan összerándulnak, s így népszerű elképzeléssé vált, hogy az állati mozgást („animációt”) alapjában véve az elektromosság okozza. Ez azonban legfeljebb részleges igazság. Az olyan mozgásokat, mint a végtagok hajlítása, tényleg az idegrostokon végigfutó elektromos impulzusok indítják meg neurokémiai közvetítéssel, de ezeket az impulzusokat az agy gerjeszti. Ennek ellenére mind a modern villamosságtan, mind a villamos és elektronikus ipar eredete egyaránt az elektromos ingerlésre összeránduló békalábakon végzett tizennyolcadik századi kísérletekre nyúlik vissza.
 Alig néhány évtizeddel Galvani után történt, hogy angol irodalmárok egy kis csoportját az Alpokban elvágta a világtól a rossz időjárás, mire versenyre keltek egymással, ki tudja közülük a legrémisztőbb irodalmi művet írni. Egyikük, Mary Wollstonecraft Shelley, megírta híressé vált meséjét dr. Frankenstein szörnyetegéről, akit erős elektromos áram alkalmazásával keltenek életre. Az elektromos eszközök azóta is a rémregények és a horrorfilmek fő kellékei. Hiába téves Galvani alapeszméje, a fogalom számos nyugati nyelvben gyökeret eresztett (például én is galvanizálódtam ennek a könyvnek a megírására).
   A legtöbb neurobiológus véleménye szerint az agyfunkciókban a neuronok az aktív elemek, bár van bizonyíték arra is, hogy az egyes specifikus memóriákat és más kognitív funkciókat esetleg az agy olyan sajátos molekulái tartalmazzák, mint az RNS vagy a kis molekulájú fehérjék. Az agy minden egyes neuronjára nagyjából tíz gliasejt esik (a glia a ragasztó jelentésű görög szóból származik), ezek alkotják a
20

neuronépítmény állványzatát. Az emberi agyban minden átlagos neuronnak ezer-tízezer szinapszisa (azaz a szomszédos neuronokkal való kapcsolata) van. (A gerincvelő számos neuronjának a jelek szerint kb. tízezer szinapszisa van, a kisagy úgynevezett Purkinje-sejtjeinek pedig még ennél is több. Az agykéregben a neuronkapcsolások száma valószínűleg kisebb tízezernél.) Ha minden egyes szinapszis egy-egy elemi kérdésre adott igen-nem válasznak felel meg, mint az elektronikus számítógépek kapcsolóelemeiben, akkor azoknak az igen-nem válaszoknak, azaz információs biteknek a száma, amelyeket az agy tartalmazni képes, körülbelül 1010•103 =1013, azaz tízbillió bit (vagy százbillió, ha neurononként 104 szinapszissal számolunk). Egyes szinapszisoknak ugyanazt az információt kell tartalmazniuk, ami más szinapszisokban is megtalálható; egyeseknek a motoros és más nem kognitív funkciókkal kell foglalkozniuk; mások üresek is lehetnek, tartalékul szolgálva a befutó új információk számára.
   Ha az emberi agyban csak egyetlen szinapszis volna - ami mérhetetlen butaságnak felelne meg -, akkor összesen csak két szellemi állapotra lenne lehetőségünk. Ha két szinapszisunk volna, akkor 22 = 4 állapotra, ha három szinapszisunk, akkor 23 = 8 állapotra, általában pedig N szinapszis esetén 2N állapotra. Igen ám, de az emberi agyban mintegy 1013 szinapszis van. Így az emberi agy lehetséges különböző állapotainak száma a kettőnek ez a hatványa, azaz a kettő önmagával tízbilliószor megszorozva. Ez elképzelhetetlenül nagy szám, jóval nagyobb szám például, mint az elemi részecskék (elektronok és protonok) száma az egész világegyetemben (ez jóval kisebb, mint 2 a 1013 hatványon). Az emberi agy funkcionálisan különböző alakváltozatainak (konfigurációinak) e miatt a mérhetetlenül nagy száma miatt tehát még az együtt nevelkedett egypetéjű ikrek között sincs két teljesen azonos ember. Ezek a hatalmas számok talán némileg megmagyarázhatják az emberi viselkedés kiszámíthatatlanságát, és azokat a pillanatainkat, amikor magunk is meglepődünk azon, amit csinálunk. Ezeket a számokat figyelembe véve tulajdonképpen az a csoda, hogy az emberi viselkedésben egyáltalán van valamiféle szabályszerűség. Ennek csak az lehet az oka, hogy az összes lehetséges agyállapotok távolról sem állnak mind be, mérhetetlen számú olyan szellemi konfigurációnak kell léteznie, amelyekbe emberi lény az emberiség története során soha nem került, sőt amelyekről még csak sejtelme sem lehet. Ebből a perspektívából nézve minden egyes ember valóban ritka és különleges lény, aminek kézenfekvő etikai következménye az egyéni emberi élet szentsége.
   Az utóbbi években világossá vált, hogy az agyban elektromos mikroáramkörök vannak. Ezekben a mikroáramkörökben az őket alkotó neuronok a reakciók sokkal szélesebb skálájára képesek, mint az elektronikus számítógépek kapcsolóelemeinek egyszerű „igenje” vagy „nemje”. Ezek a mikroáramkörök igen kicsinyek (jellegzetes dimenzióik 1/10 000 centiméter nagyságrendűek), így rendkívüli gyorsasággal képesek feldolgozni az adatokat. A normális neuronok stimulálásához szükséges feszültségnek már kb. egy századrészére reagálnak, ezért sokkal kifinomultabb reakciókra képesek. Az ilyen mikroáramkörök száma a jelek szerint az állatok komplexitásáról alkotott szokásos fogalmainknak megfelelően növekszik, azaz mind abszolút, mind relatív mértékben az embernél éri el a maximumot. Az ember embrionális fejlődése során is csak későn fejlődnek ki. Ezeknek a mikroáramköröknek a létezése arra vall, hogy az intelligencia talán nemcsak a magas agy-testtömeg arány eredménye, hanem az agyban lévő speciális kapcsolóelemek bőségéből is következik. A mikroáramkörök még jobban megnövelik a lehetséges agyállapotok számát, mint ahogy azt az előző bekezdésben számítottuk, s ezzel tovább fokozzák az individuális emberi agy elképesztő egyediségét.
  Az emberi agy információtartalmának kérdését egészen más úton is megközelíthetjük - introspekcióval. Próbáljunk csak meg elképzelni valamilyen vizuális emléket, mondjuk gyermekkorunkból. Nézzük meg lelki szemeinkkel, egészen közelről, s képzeljük úgy el, hogy egy halom finom pontból áll, mint egy képtávírón érkezett kép az újságban. Minden egyes pontnak meghatározott színe és fényessége van. Most fel kell tennünk a kérdést: hány bit információra van szükségünk az egyes pontok színének és fényességének meghatározásához; hány pont adja ki a visszaidézett képet, és mennyi időbe telik, amíg a kép összes részlete felidéződik lelki szemeink előtt? Ebben a visszaidézésben az ember bármely adott időpontban csak a képnek egy igen kis részére összpontosít, látóköre tehát meglehetősen korlátozott. Ha ezeket a számokat, másodpercenként, bitekben összeadjuk, megkapjuk az agy információfeldolgozó munkájának ütemét. Ha elvégzem ezt a számítást, körülbelül ötezer bitmásodperc csúcsteljesítményhez jutok.*
   * Sík területen a horizont egyik szélétől a másikig száznyolcvan fokos szöget zár be. A Hold átmérője 0,5 fok. Tudom, hogy láthatok rajta részleteket, mindösszesen talán tizenkét képelemet. Így a szemem feloldóképessége mintegy 0,5/12=0,04 fok. Minden, ami ennél kisebb, túl kicsi ahhoz, hogy lássam. Lelki szemem, akárcsak igazi szemem pillanatnyi látómezeje a jelek szerint mindkét oldalon nagyjából kétfoknyi. Így az a kis szögletes kép, amelyet bármely adott pillanatban láthatok, körülbelül (2/ 0,04)2=2500 képelemet tartalmaz, ami megfelel a képtávíró pontjainak. Az ilyen pontok összes lehetséges szürke és színes árnyalatának jellemzéséhez képelemenként kb. húsz bitre van szükség. Kis képem leírásához tehát 2500 × 20, azaz kb. 50 000
21

bit szükséges. De a kép átfutásához körülbelül tíz másodpercre van szükségem, így érzékleti adataim feldolgozásának üteme valószínűleg nem sokkal gyorsabb másodpercenként 50000/10=5000 bitnél. Összehasonlításként: a Viking űrszonda leszállóegysége kameráinak, amelyeknek szintén 0,04 fok a feloldóképességük, képelemenként csak hat bit áll rendelkezésükre a fényesség jellemzésére, és adataikat csak ötszáz bit/mp sebességgel képesek rádión továbbítani közvetlenül a Földre. Az agy neuronjai mintegy huszonöt watt energiát gerjesztenék, ami éppen csak egy kis izzólámpa bekapcsolásához volna elegendő, míg a Viking leszállóegysége körülbelül ötven watt összenergiával továbbítja a rádióüzeneteket, és látja el összes más funkcióit.
 Az efféle vizuális visszaemlékezések általában a formák széleire és a világosról sötétre való éles váltásokra összpontosítanak, nem pedig a nagyrészt semleges fényességű területek konfigurációira. A béka látása például igen elfogult a fényességi fokozatok javára. Jelentős mennyiségű bizonyíték támasztja alá azonban azt is, hogy nemcsak a formák széleinek felidézése, hanem a belső részletekre való aprólékos emlékezés is elég általános. Ennek talán legmeghökkentőbb esete az az emberkísérlet volt, melynek során háromdimenziós képek térbeli rekonstrukciójához a két szem számára két különböző visszaidézendő mintát alkalmaztak. Ebben az anaglifban (térhatású képpárban) a képek összeolvasztásához tízezer képelemre kell visszaemlékezni.
  Én azonban soha nem idézem vissza összes éber órám vizuális képeit, sem nem vetem beható, gondos vizsgálat alá a körülöttem lévő embereket és tárgyakat, legfeljebb időmnek csak egy kis százalékában, és egyéb információs csatornáim - a hallási, tapintási, szaglási és ízlelési csatornák - ebben csak jóval alacsonyabb szinten vesznek részt. Végkövetkeztetésem az, hogy agyam átlagos adatfeldolgozási üteme mintegy (5000/50) =100 bit másodpercenként. Hatvan év alatt ez 2 • 1011= 200 milliárd vizuális és egyéb emlékeknek szentelt bitnek felelne meg, ha tökéletesen vissza tudnám idézni őket, ami tehát kevesebb, ha nem is ésszerűtlenül kevesebb a szinapszisok vagy idegkapcsolatok számánál (hiszen az agynak az emlékezésen kívül más dolga is van), és arra enged következtetni, hogy az agyfunkciókban tényleg a neuronok a fő kapcsolóelemek.
  Az agyban a tanulás során végbemenő változásokkal kapcsolatban figyelemre méltó kísérletsorozatot hajtott végre kollégáival Mark Rosenzweig amerikai pszichológus Berkeleyben, a Kaliforniai Egyetemen. Két különböző laboratóriumi patkánypopulációt neveltek fel - az egyiket unalmas, egyhangú, ingerszegény környezetben, a másikat változatos, eleven, gazdag környezetben. A második csoportnál meghökkentő mértékben megnövekedett az agykéreg tömege és vastagsága, amit különféle változások kísértek az agy kémiájában, és a növekedés felnőtt és fiatal állatokban egyaránt megmutatkozott. Ezek a kísérletek azt bizonyítják, hogy az intellektuális tapasztalatokat fiziológiai változások kísérik, és egyúttal azt is bemutatják, hogyan lehet az alakíthatóságot anatómiailag ellenőrizni. Mivel a nagyobb agykéreg megkönnyítheti a jövőbeni tanulást, nyilvánvaló, mennyire fontos a gyermekkori környezet gazdagsága.
  Mindez azt jelentené, hogy az új tudás új szinapszisok kialakításával vagy halódó régi szinapszisok aktivizálásával jár együtt. William Goldberg, az illinois-i egyetem neuroanatómusa és munkatársai olyan előzetes bizonyítékokat szereztek, amelyek jól összeegyeztethetők ezzel a felfogással. Rájöttek ugyanis, hogy a patkányok, miután néhány hétig laboratóriumi körülmények között új feladatokat tanultak meg, olyasféle új neuronelágazásokat fejlesztettek ki az agyukban, amelyek szinapszisokat alkotnak. A többi patkány, amellyel hasonlóképpen bántak, de nem részesült hasonló oktatásban, nem produkált ilyen neuroanatómiai újdonságokat. Új szinapszisok létrehozásához fehérjék és RNS-molekulák szintézisére van szükség. Sok bizonyíték támasztja alá, hogy ezek a molekulák a tanulás során képződnek az agyban, egyes tudósok pedig azt is fölvetették, hogy ezt a tudást az agyfehérjék vagy az RNS tartalmazzák. Mégis valószínűbbnek látszik, hogy az új információk a neuronokban tárolódnak, amelyek viszont fehérjékből és RNS-ből épülnek fel.
  Milyen sűrű az agyban tárolt információ? Egy modern számítógép jellegzetes információsűrűsége körülbelül köbcentiméterenként egymillió bit. Ez a számítógépnek a térfogatával elosztott teljes információtartalma. Az emberi agy, mint mondtuk, körülbelül 1013 bitet tartalmaz, valamivel több, mint 103 köbcentiméterben, így információtartalma 1013/103 =1010 bit, azaz köbcentiméterenként kb. tízmilliárd bit. Az agyat tehát tízezerszer sűrűbben töltik meg az információk, mint egy számítógépet, pedig a számítógép sokkal nagyobb. Másként fogalmazva: ahhoz, hogy egy modern számítógép képes legyen az emberi agyban lévő információt feldolgozni, körülbelül tízezerszer nagyobb térfogatúnak kellene lennie az emberi agynál. Ugyanakkor viszont a modern elektronikus számítógépek másodpercenként 1016-1017 bites ütemben képesek feldolgozni az információt, szemben az emberi agy ennél tízmilliárdszor lassabb csúcsteljesítményével. Ekkora teljes információtartalom és ilyen lassú feldolgozási ütem mellett az emberi agynak rendkívül ügyes tömörítéssel és „huzalozással” kell rendelkeznie ahhoz, hogy annyi jelentős feladatot sokkal jobban legyen képes elvégezni a legjobb számítógépeknél.
22