Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Carl Sagan Alvajárók és rémhírterjesztõk: értelem és ostobaság a természettudomány határmezsgyéjén

2010.06.11

Carl Sagan

Alvajárók és rémhírterjesztõk: értelem és ostobaság a természettudomány határmezsgyéjén

A növények szívverése sokkolta a tudósokat az oxfordi gyûlésen.
A hindu tudós további szenzációja: bemutatta, miként folyik a virágok „vére".
A hallgatóság feszült érdeklõdése.
Feszülten figyelték, amint az elõadó haláltusára késztette a tátikát.

THE NEW YORK TIMES 1926. augusztus 7., 1. oldal

William James rendszerint „a hit akarásáról" prédikált. Ami engem illet, én
„a kételkedés akarásáról" szeretnék prédikálni. ...
Nem a hit akarását kívánjuk, hanem szeretnénk kitalálni, melyik a pontos
ellentét.

BERTRAND RUSSELL Szkeptikus esszék (1928)

Görögországban, a Kr. u. II. évszázadban, Marcus Aurelius római császár uralkodása idején élt egy Abonuticai Alexander nevû, nagystílû szélhámos. A jóképû, okos és abszolút gátlástalan fickó egyik kortársa elbeszélése szerint „arra tette fel az életét, hogy az okkult tudományokon éló's-ködjék". Leghíresebb szélhámossága elkövetésekor „szinte anyaszült meztelen, csupán egy aranysávokkal ékesített ágyékkötõt viselve kirohant a piactérre, handzsárján kívül semmit sem vitt magával, hosszú, vállára omló haját a Cibele nevében adományokat gyûjtõ fanatikusok módjára rázta, felmászott egy magaslatra és szónoklatot tartott", amelyben egy új és csalhatatlan isten eljövetelét hirdette. Alexander ezután odarohant, ahol egy templom épült, a tömeg pedig utánatódult. Ott „rátalált" egy általa elásott lúdtojásra, amelynek a belsejébe elõzõleg egy újszülött kígyót rejtett. Alexander feltörte a tojást és fennhangon bejelentette, hogy a kígyócska nem más, mint a megjövendölt istenség. Ezután néhány napra visszahúzódott a házába, ahol egy a testére fonódott hatalmas kígyóval jelent meg, és közölte az õt lélegzetvisszafojtva figyelõ tömeggel, hogy a kígyó idõközben rohamosan növekedett.

A kígyó valójában egy nagyra növõ és jól idomítható fajta egyede volt, amelyet korábban kifejezetten erre a célra Makedóniában szerzett és amelynek egy vászonból készített fejjel némileg emberi külsõt kölcsönzött. A szobában csak halovány fény derengett. A tömeg nyomása miatt senkinek nem volt lehetõsége hosszasan ott idõzni vagy alaposabban szemügyre venni a kígyót. A sokadalom határozott véleménye szerint a látnok valóban egy istent hozott el közéjük.

Alexander ezután bejelentette, hogy az isten hajlandó az írásban feltett és lezárt borítékban továbbított kérdésekre válaszolni. Amikor egyedül maradt, felnyitotta vagy lemásolta a pecsétet, elolvasta az üzenetet, visszazárta a borítékot és csatolta a választ. Az emberek az egész Birodalomból odatódultak, hogy lássák a csodát, az emberfejû, jövendõmondó kígyót. Azokban az esetekben, amikor a jóslat nem egyszerûen kétértelmû volt, hanem nyilvánvalóan hibásnak bizonyult, Alexander egyszerû megoldáshoz folyamodott: megmásította az általa adott válaszról készített feljegyzését. Ha viszont egy gazdag ember vagy asszony kérdésébõl valamilyen gyenge pontj ára vagy bûnös titkára derült fény, Alexander nem riadt vissza a zsarolástól sem. Mindennek eredményeként akkora jövedelemre tett szert, ami mai pénzben kifejezve évi sok százezer dollárnak felel meg, miközben olyan híressé vált, mint csak igen kevés kortársa.

Megmosolyoghatjuk a Jövendõmondó Alexandert. Természetesen mindannyian szeretnénk a jövõbe látni és kapcsolatot teremteni istenekkel. Manapság azonban nem dõlnénk be egy ilyen trükknek. Vagy talán mégis? M. Lamar Keene tizenhárom éven keresztül volt spiritiszta médium. Tampában a New Age gyülekezeti egyház lelkipásztora, az Egyetemes Spiritiszta Szövetség igazgatósági tagja, és sok éven keresztül az amerikai spiritiszta mozgalom egyik vezetõ személyisége volt. Mindemellett önvallomást tett csaló, aki - elsõ kézbõl származó ismeretei alapján - meggyõzõdéssel hiszi, hogy minden spiritiszta olvasmány, szeánsz és a halottaktól jövõ, médiumok által közvetített üzenet tudatos csalás, amelynek egy célja van, az elhunyt barátok és rokonok iránt érzett szomorúság és vágyódás megvámolása. Keene, akárcsak Alexander, lezárt borítékokban feltett kérdésekre válaszolt, ám õ nem magánlevélben, hanem a nyilvánosság elõtt. A levelek tartalmát egy elrejtett erõs lámpával átvilágítva olvasta el, vagy bekente a borítékot valamilyen színtelen folyadékkal és úgy tette átmenetileg átlátszóvá. Képes volt elveszett tárgyakat megtalálni, az embereket a magánéletükre vonatkozó olyan részletek kinyilatkoztatásával döbbentette meg, amelyekrõl „senki sem tudhatott", a szeánsz sötétségében pedig szellemekkel és materializálódott ökoplazmával beszélgetett. Mindezek a lehetõ legegyszerûbb trükkökön alapultak, de szükség volt hozzá megingathatatlan önbizalomra és mindenekelõtt a hívek és az ügyfelek részérõl az elképesztõ mértékû hiszé-kenységre és a kételkedés tökéletes hiányára. Keene azt vallja, akárcsak egykor Harry Houdini, hogy nemcsak az efféle csalások terjedtek el a spiritiszták körében, hanem emellett rendkívül jól szervezetten, eredményesen cserélik ki egymás között a potenciális ügyfelekre vonatkozó adatokat, hogy ezáltal fokozzák a szeánszokon elhangzó kinyilatkoztatások keltette megdöbbenést. Akárcsak Alexander kígyójának bemutatása, a szeánszok is sötét szobákban zajlanak le, mert világosban a trükkök túlságosan könnyen leleplezõdhetnének. Legsikeresebb éveiben Keene mai pénzben ugyanannyit keresett, mint annak idején Alexander.

Alexander korától napjainkig - sõt valószínûleg inkább mióta ember él a Földön - az emberek minden korban rájöttek, hogy a misztikus vagy okkult tudás látszatát keltve pénzhez juthatnak. Egy bájos és sok mindenre fényt derítõ beszámoló olvasható ezekrõl az átverésekrõl Charles Mackay Extraordinary Popular Delusions and the Madness of Crowds címû, 1852-ben Londonban megjelent, figyelemre méltó könyvében. Bernard Baruch állítása szerint ez a könyv dollármilliókat takarított meg a számára, feltehetõen azáltal, hogy rávilágított azokra az ostobaságokra, amelyekbe nem szabad pénzt fektetni. Mackay bemutatja az alkímiát, a próféciák hirdetését és a szuggesztióval végzett gyógyítást éppúgy, mint a kísértetjárta házakat, a keresztes hadjáratokat, továbbá „a politika és a vallás hajra és szakállra gyakorolt befolyását". A könyv fõ erénye, akárcsak Jövendõmondó Alexander történetéé, hogy a leírt csalások és megtévesztések a múlt ködébe vesznek. A legtöbb szélhámosságnak nincs meg a mai környezete és csak halványan emlékeztetnek mai szenvedélyeinkre: nyilvánvalóvá válik viszont, miként vezették félre az elmúlt korok emberét. Sok ilyen esetet elolvasva azonban kíváncsiakká válunk, mik lehetnek a régi esetek mai megfelelõi. Az emberi érzések éppoly erõsek, mint a múltban mindig, a kételkedés pedig legalább annyira nem divat ma sem, mint annak idején. Ennélfogva ma is bõvelkednünk kellene rászedésekben, becsapásokban, átverésekben, szélhámosságokban. És ez így is van.

Alexander korában, akárcsak Mackay évszázadában a vallás volt a szellemi éleslátás és a legszélesebb körben elfogadott világkép forrása. Azok, akik félre akarták vezetni az embereket, gyakran a vallási nyelvezet köntösébe bújtatva próbálkoztak. Ez természetesen mind a mai napig elõfordul, amint arról a bûnbánó spiritiszták vallomásai és az utólagos, leleplezõ hírek részletesen tanúskodnak. Az elmúlt száz évben azonban - akár tetszik, akár nem -, a tudomány egyre fontosabb helyet kapott az emberek tudatában, mint a Világegyetem megismerésének legfõbb eszköze. Ezért joggal számíthatunk arra, hogy napjaink átveréseinek jó részét tudományos körítéssel tálalják. És valóban, így történik.

Az elmúlt mintegy egy évszázadban sok különféle kijelentés hangzott el a természettudományok határterületein. Olyan állítások, amelyek közérdeklõdésre tartanak számot, és amelyek - ha igaznak bizonyulnának -tudományos szempontból óriási jelentõségûek lennének. Az alábbiakban ezek közül mutatunk be egy csokorravalót. Az állítások korántsem szokványosak, szakítást jelentenek az egyhangúan unalmas mindennapi világgal és néha valamilyen reményteli következménnyel járnak: például hatalmas kiaknázatlan erõforrások állnak a rendelkezésünkre, vagy láthatatlan erõk még saját magunktól is megvédenék bennünket, vagy létezik a Világegyetemben egy eddig még fel nem ismert rendezettség és összhang. Nos, idõnként a természettudomány oldaláról is elhangoznak efféle kijelentések, például az, hogy generációról generációra örökített információkat egyetlen hosszú, DNS-nek nevezett molekula rejti, de ezek közé tartozik az egyetemes tömegvonzás vagy a kontinensvándorlás felismerése, a nukleáris energia szolgálatunkba állítása, az élet eredetének vagy a Világegyetem történetének a kutatása. Ha ezek mellett felmerül egy újabb állítás - például az, hogy különleges erõfeszítés és segítség nélkül is lehet a levegõben lebegni -, akkor miben különbözik ez az elõzõektõl? Semmiben. Kivéve a bizonyítékok ügyét. Akik azt állítják, hogy a tárgyak lebegni képesek, kötelesek a jelenséget ellenõrzött körülmények között bemutatni a kételkedõknek. A bizonyítás kényszere mindenképpen õket terheli, nem pedig azokat, akik esetleg kétségbe vonják az állítás hitelét. Az efféle állítások túlságosan fontosak ahhoz, hogy könnyelmûen véleményt mondjunk róluk. A nehéz tárgyak lebégésére, az úgynevezett levitációra vonatkozó kijelentések legtöbbje az elmúlt száz évben hangzott el, ennek ellenére eddig még sohasem sikerült a csalás lehetõségét kizáró filmfelvételt készíteni egy olyan jól megvilágított személyrõl, aki képes külsõ segítség igénybevétele nélkül öt méter magasra fölemelkedni a levegõbe. Ha a levitáció lehetséges lenne, annak nemcsak tudományos, hanem sokkal általánosabb értelemben vett emberi következményei is óriásiak lennének. Akik kritikátlanul végzik a megfigyeléseket vagy csalárd kijelentéseket tesznek, félrevezetnek bennünket és elvonják figyelmünket az emberiség legfontosabb céljától, világunk mûködésének megértésétõl. Ennek okán az igazsággal folytatott kettõs játék nagyon súlyos vétség.

Asztrális projekció

Vegyük szemügyre a néha asztrális projekciónak nevezett jelenséget. Vallásos extázisban vagy hipnotikus álomban, esetleg hallucinogének hatása alatt egyesek arról számolnak be, hogy kiléptek saját testükbõl, teljesen elhagyták azt, és erõlködés nélkül a szoba egy másik helyén lebegtek (rendszerint a mennyezet közelében). Az élmény akkor ér véget, amikor ismét egyesülnek saját testükkel. Ha ilyesmi valóban megtörténhet, akkor annak igen nagy a jelentõsége, elsõsorban az emberi személyiség természetére és a „halál utáni élet" lehetõségére vonatkozóan. Sokan, akik halálközeli élményre tettek szert, vagy akiket sikerült a klinikai halálból visszahozni, hasonló tapasztalatokról számolnak be. Önmagában az a tény, hogy valaki beszámol egy tapasztalásáról, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az pontosan az elhangzottak szerint történt meg. Lehetséges például valamilyen közös tapasztalat vagy az emberi neuronok valamilyen azonos, anatómiailag hibás kapcsolódása, ami bizonyos körülmények közt az asztrális projekció mindenkiben hasonló élményét idézi elõ.

Létezik egy egyszerû módszer az asztrális projekció valóságosságának ellenõrzésére. Kérjük meg egy barátunkat, hogy távollétünkben tegyen egy könyvet címoldalával fölfelé könyvtárunk egy hozzáférhetetlen polcára. Ha ezután asztrális projekció élményében van részünk, lebegjünk oda a könyv közelébe és olvassuk el a címét. Ha újra tudatunkra ébredve pontosan tudjuk, mi a könyv címe, akkor sikerült bizonyítékot szolgáltatnunk az asztrális projekció fizikai realitása mellett. Természetesen ki kell zárni bármilyen egyéb lehetõséget arra, hogy elolvassuk a könyv címét, például leselkedünk, amikor senki sincs a közelben, vagy a könyvet elrejtõ barátunk elfecsegi valakinek a címet, aki azután visszamondja nekünk. Az utóbbi lehetõséget úgy kerülhetjük el, ha a kísérletet „kétszeresen vakon" végezzük. Ez azt jelenti, hogy egy számunkra teljességgel ismeretlen személyt - akinek még csak a létezésünkrõl sincs tudomása - kérünk meg a könyv kiválasztására és elhelyezésére. Ugyanennek a személynek kell azután megítélnie, hogy helyes választ adtunk-e. Legjobb tudomásom szerint soha senki nem számolt be még az asztrális projekció ilyen, ellenõrzött körülmények között, kételkedõk jelenlétében történt ellenõrzésérõl. Ebbõl arra a következtetésre jutottam, hogy bár az asztrális projekció létezése nem zárható ki teljesen, azonban kevés érv szól amellett, hogy hihetünk benne. Másrészt viszont Ian Stevenson, a Virginia Egyetem pszichiátere egy sor bizonyítékot gyûjtött össze arra vonatkozóan, hogy Indiában és a Közel-Keleten sok fiatal gyerek részletesen beszámolt elõzõ életükrõl, amelyet egy nem túl távoli helyen éltek le, ahol viszont mostani életükben még sohasem jártak, sõt a további vizsgálatok azt bizonyították, hogy a gyerekek leírása meglehetõsen jól ráillik egy nem sokkal korábban elhunyt személy tapasztalataira. Mindez azonban nem egy ellenõrzött körülmények közepette végzett kísérlet eredménye volt, és legalábbis elõfordulhatott, hogy a gyerekek véletlenül meghallottak vagy elmondtak nekik olyan információkat, amelyekrõl a vizsgálatot végzõ kutatónak nem volt tudomása. Stevenson munkája valószínûleg a legérdekesebb az „érzékszerveken túli érzékelés" körében végzett kortárs kutatások közül.

A kopogó szellemek

New York állam északi részén 1848-ban élt két fiatal lány, Margaret és Kate Fox, akikrõl különös történetek terjedtek el. A jelenlétükben furcsa, kopogó hangokat lehetett hallani, amit késõbb a szellemvilágból érkezõ kódolt üzenetekként értelmeztek. Kérdezz bármit a szellemtõl: egy kop-pantás azt jelenti, nem, a két koppantás az igen. A Fox nõvéreknek csodájára jártak, idõsebb nõvérük szervezésében beutazták az egész országot, és még Európában is felfigyeltek rájuk a mûvelt emberek és irodalmárok, mint például Elizabeth Barrett Browning. A Fox nõvérek „megnyilatkozása" lett a modern spiritualizmus alapja, amely szerint néhány tehetséges ember különleges akarati erõfeszítés árán képes a halottak szellemével kommunikálni. Elsõsorban Keene társasága érezte magát a Fox nõvérek lekötelezettjének.

Negyven évvel az elsõ „megnyilatkozás" után - lelkiismeret-furdalástól gyötörve - Margaret Fox aláírásával hitelesített beismerõ vallomást tett. A kopogó hangot álló testhelyzetben, a mozgás legcsekélyebb jele és erõfeszítés nélkül a nagy lábujj- és könyökízülete ropogtatásával váltotta ki, hasonlóan ahhoz, ahogyan nagyon sok ember képes a csuklóízületét megropogtatni. „így kezdõdött az egész. Elõször csak egyszerû trükknek látszott, anyánk megijesztésére. Késõbb, amikor olyan sok ember volt kíváncsi ránk, gyerekekre, akkor mi magunk is megrettentünk, de akkor már nem lehetett kiszállni. Senki sem gyanakodott trükkre, mert olyan kis gyerekek voltunk. A nõvérem tudatosan, anyánk pedig önkéntelenül vezetett erre az útra." A legidõsebb nõvér, aki az utazásokat szervezte, úgy tûnik, teljes mértékben tisztában volt a csalás tényével. Õt a pénzszerzés vágya motiválta.

A Fox-ügynek nem az a legérdekesebb tanulsága, hogy milyen sok embert lóvá lehetett tenni, hanem az, hogy a rászedettek közül sokan még a beismerõ vallomás után sem voltak hajlandók elhinni a csalás tényét, jóllehet Margaret Fox egy New York-i színházban a nyilvánosság elõtt is bemutatta „természetfölötti nagy lábujját". Úgy tettek, mintha Margaretet csak valamilyen racionalista ítélõszék kényszerítette volna a beismerõ vallomásra. Az emberek csak ritkán hálásak hiszékenységük leleplezéséért.

A Cardiffi Óriás

1869-ben egy életnagyságúnál nagyobb emberi alak kõszobrát ásta ki egy farmer a New York állam nyugati részén fekvõ Cardiffben, úgymond „kútásás közben". Papok és tudósok egybehangzóan állították, hogy egy, a régmúltból fennmaradt, megkövesedett emberi lényrõl lehet szó, amely talán alátámasztja a Biblia szavait, miszerint „Az óriások valának a földön abban az idõben..." (Móz. 1, 6, 4.) Többen megjegyezték, hogy az alak részletei sokkal aprólékosabban kidolgozottak annál, mintha azt egy mesterember kõbõl faragta volna ki. Miért voltak még az apró, kék erek rendszerei is láthatóak? Másokat azonban kevésbé nyûgözött le a lelet. Utóbbiak közé tartozott Dickson White, a Cornell Egyetem elsõ rektora, aki kegyes csalásnak minõsítette, ezenfelül förtelmesnek is találta a szobrot. Az alapos vizsgálat azután kiderítette, hogy nagyon új keletû darabról van szó, így azután bebizonyosodott, hogy a Cardiffi Óriás csupán egy szobor; beugratás, amelyet a binghamtoni George Hull készített. A roppant elfoglalt ember úgy mutatkozott be, mint „trafikos, feltaláló, alkimista és ateista". A „kék erezet" a szobor alapjául szolgáló kõtömb természetes mintázata volt. A csalás célja a turisták megkopasz-tása volt.

Ez a kínos leleplezés sem tartotta azonban vissza R T. Barnum amerikai vállalkozót, aki 60 000 dollárt ajánlott azért, hogy három hónapra kölcsönvehesse a Cardiffi Óriást. Amikor Barnumnak nem sikerült megszereznie egy utazó kiállításra (a tulajdonosok túlságosan sok pénzért lettek volna csak hajlandók lemondani róla), akkor egyszerûen csináltatott egy másolatot a szoborról és azt állította ki. Ez a közönséget félelemmel vegyes bámulattal töltötte el, Barnum pénztárcája pedig szépen hízott. Barnum tehát a hamisítvány hamisítványát állította ki. Az eredeti jelenleg a New York állambeli Cooperstown Farmermúzeumában pihen. Állítólag Barnum és H. L. Menecken egyaránt azt a kiábrándító megfigyelést tette, hogy még soha senki nem vesztette el a befektetett pénzét azért, mert alulbecsülte az amerikai átlagember intelligenciáját. A megjegyzés egyébként szerte a világon, másutt is igaz. Nem az intelligencia hiányzik azonban, mert abból bõven akad, hanem a kritikus gondolkodásra való képesség rendszeres gyakorlása a hiánycikk.

Okos Hans, a matematikus ló

A XX. század elsõ éveiben élt Németországban egy ló, amely tudott olvasni, értett a matematikához és széles körû jártassága volt a politikai kérdésekben. Legalábbis úgy tûnt. A lovat Okos Hansnak hívták. Tulajdonosa Wilhelm von Osten, egy idõsebb berlini úr volt, akinek ismerõsei egyöntetû véleménye szerint olyan makulátlan volt a jelleme, hogy a csalás lehetõségét teljesen kizártnak tekintették. Kiváló tudósokból álló küldöttségek szemlélték meg és nyilvánították zseniálisnak a csodalovat. Hans a neki feladott matematikai kérdések eredményét mellsõ lába megfelelõ számú dobbantásával közölte, az egyéb természetû kérdésekre pedig az Európában szokásos módon feje rázásával vagy bólintással adott választ. Ha például valaki így szólt hozzá: „Hans, mennyi kilenc négyzetgyökének a kétszerese mínusz egy?", akkor rövid gondolkodás után a ló felemelte a mellsõ lábát és ötöt dobbantott. Moszkva Oroszország fõvárosa? A ló rázta a fejét. És mi a helyzet Szentpétervárral? Most bólintott.

A Porosz Tudományos Akadémia Oskar Pfungst vezetésével bizottságot küldött ki az állat alaposabb tanulmányozására. Osten, aki szentül meg volt gyõzõdve Hans képességeirõl, lelkesen üdvözölte a vizsgálatot. Pfungst felfigyelt néhány érdekes szabályszerûségre. Minél nehezebb volt a kérdés, annál hosszabb ideig gondolkodott. Amikor Osten nem tudta a kérdésre a választ, akkor Hans is teljesen tanácstalan volt. Néha, amikor Osten nem volt a szobában vagy ha a ló szemét bekötötték, ugyancsak nem kaptak helyes választ. Máskor viszont a kételkedõkkel körülvett Hans a számára idegen helyeken is helyes választ adott, jóllehet Osten nem tartózkodott a szobában, sõt még a városban sem. Végül azonban nyilvánvalóvá vált a megoldás. Amikor matematikai kérdést tettek fel, Osten kissé feszültebbé vált, attól tartva, hogy a ló kevesebbet dobbant a kelleténél. Amikor azonban Hans elérkezett a megfelelõ számú dobbantásig, Osten önkéntelenül és észrevétlenül bólintott, vagy egyszerûen csak felengedett benne a feszültség. Mindez az emberi megfigyelõk számára látszólag teljesen érzékelhetetlen maradt, nem így Hans számára, aki tudta, hogy a helyes válasz jutalmaként kockacukorra számíthat. Még a kételkedõk csoportja is érdeklõdéssel figyelte a kérdés feltevését követõen Hans lábát, majd õk is valamilyen apró mozdulattal vagy testtartásuk megváltozásával reagáltak, amikor a ló eljutott a megfelelõ számú dobbantásig. Hans egyáltalán nem értett a matematikához, azonban kifinomult érzéke volt az öntudatlan, nem verbális jelzések iránt. Hasonló jelzéseket továbbítottak a jelenlévõk a ló felé - anélkül, hogy maguk észrevették volna -, amikor szóbeli kérdéseket tettek fel. Okos Hansnak találó nevet adtak, mert miután begyakorolta az egyik ember apró jelzéseinek érzékelését, rájött, hogy más emberek, akikkel azelõtt még sohasem találkozott, hasonló jelzésekkel segítik õt hozzá a helyes válaszadáshoz. Mindamellett, Pfungst egyértelmû bizonyítékai ellenére a számoló, olvasó és politikában járatos lovakról, malacokról és libákról szóló, hasonló történetek különbözõ országokban továbbra is szédítették a könnyen rászedhetõ embereket.

így például Lady Wonder, a virginiai ló úgy tudott a neki feltett kérdésekre válaszolni, hogy az orrával elrendezte a fakockákra írt betûket. Minthogy személyesen a gazdájának feltett kérdésekre is válaszolt, a parapszichológus J. B. Rhine kijelentette, hogy a ló nemcsak olvasni tud, hanem telepatikus képességei is vannak (Journal ofAbnormal and Social Psychology, 23, 449, 1929). John Scarne bûvész viszont megállapította, hogy gazdája tudatosan jelzéseket adott a ló számára az ostorával, amikor az a fejét valamelyik fakocka felé közelítette. A tulajdonos látszólag a ló látóterén kívül állt, azonban a lónak rendkívüli perifériális látása volt. Okos Hansszal ellentétben Lady Wonder tudatos csalás bûnrészese volt.

Prekognitív álmok

Az érzékszerveken túli érzékelés legmeghökkentõbb nyilvánvaló esete a prekognitív élmény, amikor valaki félreérthetetlenül megérez egy küszöbön álló katasztrófát, egy szeretett személy halálát vagy egy üzenetet fog fel egy réges-rég elvesztett barátjától, majd ezt követõen a megjósolt esemény valóban bekövetkezik. Azok közül, akiknek már volt részük ilyen élményben, sokan számolnak be a megérzés roppant érzelmi erejérõl, és arról, hogy az esemény ezt követõ beigazolódása során ellenállhatatlan erõvel keríti õket hatalmába a valóság egy másik birodalmával való kapcsolat érzése. Ilyen élményben nekem is volt részem. Sok évvel ezelõtt az éjszaka kellõs közepén arra ébredtem, hogy kivert a hideg veríték, miközben teljes bizonyossággal éreztem egy közeli hozzátartozóm halálát. Olyannyira hatalmában tartott a kísértõ érzés, hogy fel sem mertem hívni az illetõt, nehogy esetleg a telefonzsinórban (vagy valami másban) megbotolva a jóslat közbeavatkozásom nyomán önmagát beteljesítse. Nos, ez a rokonom még ma is él és jó egészségnek örvend, így bármilyen pszichológiai gyökerei is lehettek a megérzésemnek, az semmiképpen nem a való világban rövidesen bekövetkezõ esemény képének elõrevetülése volt.

Tételezzük azonban fel, mi történt volna, ha a rokonom valóban meghal azon az éjszakán. Aligha tudnának meggyõzni, hogy az egybeesés pusztán a véletlen mûve. Könnyen kiszámíthatjuk azonban, mi történik ha minden egyes amerikai élete során néhány alkalommal részese efféle megérzésnek, a statisztikák szerint azonban az Egyesült Államokban évente csupán néhány nyilvánvaló prekognitív eset történik. Azzal kell számolnunk, hogy a megérzések meglehetõsen gyakoriak, azonban nagyon ritka az olyan személy, aki olyan csapást álmodik meg, ami azután hamarosan be is következik. Az ilyen esetek hátborzongatóak és félelmetesek. Az egybeesésnek valaki esetében a statisztikát alapul véve néhány havonta egy alkalommal kell elõfordulnia. Azok a személyek, akiknek a megérzései helyeseknek bizonyulnak, nyilván nem fogadják el a véletlen egybeesést magyarázatként.

A fenti esetet követõen nem írtam levelet a parapszichológiái intézetnek és nem hívtam fel a figyelmüket arra, hogy meggyõzõ erejû jóslatot tartalmazó álmom mégsem vált valóra. Egy ilyesféle levélnek nincs is sok értelme. Ha azonban a megérzett haláleset valóban bekövetkezett volna, akkor azt a levelet a prekogníció létezése melletti bizonyítéknak kellene tekinteni. A találatokat jegyzik, a mellélövéseket elfelejtjük. Ennélfogva az emberi természet sajátosságából adódóan, nem szándékosan, de torzulnak az ilyen események gyakoriságáról készített statisztikáink.



Mindezek az esetek-Jövendõmondó Alexander, Keene, az asztrális projekció, a Fox nõvérek, a Cardiffi Óriás, Okos Hans és a prekognitív álmok -jellemzõen olyanok, amelyeket a természettudomány határán fekvõknek tartunk. Meghökkentõ állítások hangzanak el, szokatlan, csodálatos vagy félelmetes, de legalábbis nem unalmas esetekrõl. A jelenségek a laikusok felületes vizsgálódásának a próbáját mindenképp kiállják, de néha alaposabb tanulmányozásuk után híres tudósok szájából is hatásos támogatás hangzik el. Akik igaznak fogadják el a beszámolókat, azok ellenállnak bárminemû hagyományos magyarázatnak. A helyes magyarázatok leggyakrabban két csoport valamelyikébe sorolhatók. Az egyik kategóriába a tudatos csalások tartoznak, amelyek indítéka rendszerint az anyagi haszonszerzés, amint azt a Fox nõvérek vagy a Cardiffi Óriás esetében tapasztaltuk. Akik elhiszik a jelenséget, azokat jól rászedték. A másik magyarázat rendszerint akkor kerülhet elõ, ha a jelenség szokatlanul bonyolult és nehezen megfogható, amikor a természet jelenségei az általunk vártnál sokkal rafináltabbak, amikor a jelenség megértéséhez sokkal alaposabb vizsgálatra lenne szükség. Ebbe a második csoportba tartozik Okos Hans mellett számos prekognitív álom. Ezekben az esetekben nagyon gyakran mi magunk tesszük lóvá saját magunkat.

A bevezetõben bemutatott eseteket más okból válogattam össze. Mindegyikük szoros kapcsolatban áll a hétköznapi élettel, az emberi vagy állati viselkedéssel, ahol a bizonyítékok hitelessége közvetlenül, egyszerûen, saját érzékszerveinkkel ellenõrizhetõ. Egyik eset megítéléséhez sincs szükség bonyolult mûszaki berendezésekre vagy nehezen felfogható elméleti háttérre. Nem kell fizikából tudományos fokozattal rendelkeznünk mondjuk ahhoz, hogy feldühödjünk a modern spiritiszták elbizakodottsága hallatán. Mindennek ellenére még ezek az egyszerû csalások, szélhámosságok és félremagyarázások is milliókat ejtettek át. Mennyivel veszélyesebbek és nehezebben megítélhetõek a sokkal kevésbé közismert tudományterületek határmezsgyéjérõl származó állítások - mondjuk a klónozásról, a kozmikus katasztrófákról, eltûnt kontinensekrõl vagy azonosítatlan repülõ testekrõl?

Tegyünk különbséget azok között, akik elkészítik és támogatják a tudomány peremvidékére esõ hitrendszereket, és azok között, akik mindezt elhiszik. Az utóbbiakat általában az elképzelés újszerûsége, valamint a megismerés vágya és a nagyszerûség érzése ragadja meg. Ezek nem különböznek a természettudomány hozzáállásától és céljaitól. Könnyû elképzelni a Földön kívüli látogatókat, akik hajszálpontosan olyanok, mint az emberi lények, de itt röpködtek közöttünk saját ûrhajóikon, sõt repülõgépeiken, miközben mindenfélére megtanították az õsi civilizációk emberét. Ez korántsem terheli túl a képzelõerõnket, ugyanakkor nagyon hasonlítanak a nyugati vallások jól ismert történeteihez, miáltal még kényelmesebben felfoghatók. Sokkal nehezebb megérteni és ezért nem is olyan kényelmes az egzotikus biokémiájú, marsbéli mikrobák utáni kutatásról, vagy a tõlünk biológiailag nagyon különbözõ, intelligens lények csillagközi rádióüzenetei keresésérõl hallani. Az elõbbi nézetek széles körben elterjedtek és könnyen hozzáférhetõek, az utóbbiakról ez sokkal kevésbé mondható el. Mégis azt hiszem, hogy akiket felizgatott az õsi ûrhajósok lehetõsége, azok közül sokakat az õszinte tudományos (és ritkábban vallásos) kíváncsiság motivált. Hatalmas, kiaknázatlan érdeklõdés van jelen az emberekben a legmélyebb tudományos problémák iránt. Sokak számára a tudományok perifériáján felállított hitvány tételek jelentik a tudomány még felfogható része felé a legszorosabb kapcsolatot. Az ilyen áltudományok népszerûségéért az iskoláknak, a sajtónak és a kereskedelmi televízióknak egyaránt szemrehányást tehetünk, hiszen mindezen intézmények csak hellyel-közzel tesznek erõfeszítéseket a tudomány népszerûsítése érdekében, de ezek a próbálkozások sem kötik le a fantáziát és nem elég hatékonyak. Ugyanakkor mi, természettudósok is hibásak vagyunk, mert oly keveset teszünk tudományterületünk népszerûsítéséért.

Az õsi ûrhajósok ügyének szószólói - mindenekelõtt Erich von Danikén, a Chariots of the Gods? (Istenek ivadékai vagyunk?) címû könyvében - azt állítják, hogy számos olyan régészeti lelet áll rendelkezésünkre, amelyek létrejötte csakis azzal magyarázható, hogy a múltban Földön kívüli civilizációk képviselõi léptek kapcsolatba õseinkkel. Egy vasoszlop Indiában, egy plakett a mexikói Palenque-ben, az egyiptomi piramisok, a Húsvétsziget egy tömbbõl faragott (és Jacob Bronowski szerint Benito Mussolinire hasonlító) kõszobrai, a perui Nazca-fennsík geometrikus alakzatokat mutató, hatalmas vonalrendszere állítólag kivétel nélkül a Földön kívüliek felügyelete mellett készültek. A kérdéses mûalkotások keletkezésére azonban minden esetben adható kézenfekvõbb és sokkal egyszerûbb magyarázat. Õseink egyáltalán nem voltak fajankók. Technológiájuk mai szemmel nézve fejletlen volt, õk azonban éppoly leleményesek voltak, mint mi. Néha az eltökéltséget, az intelligenciát és a kemény munkát egyesítve még minket is ámulatba ejtõ dolgokat hoztak létre. Az õsi ûrhajósok elképzelése érdekes módon nagy népszerûségnek örvend a Szovjetunió funkcionáriusai és politikusai körében, talán azért, mert elfogadható, modern, tudományos környezetben õrzi meg a régi, vallásos elképzeléseket. Az Õsi ûrhajósok történetének legújabb változata szerint a Mali Köztársaságban élõ dogon nép körében olyan csillagászati hagyomány él a Szíriuszra vonatkozóan, amelyet csakis egy idegen civilizációval létrejött kapcsolat útján szerezhettek meg. A magyarázat helytállónak tûnik, azzal a megszorítással, hogy az idegen civilizációnak semmi köze sincs sem az õsi, sem a mai ûrhajósokhoz. (Lásd Carl Sagan Broca agya címû könyvének 6. fejezetében)

Nem meglepõ, hogy az õsi ûrhajósokról szóló írásokban központi szerepet játszanak az egyiptomi piramisok. Az ókori Egyiptom civilizációja már a napóleoni hódítások óta nagy hatással volt Európa szellemi fejlõdésére, a téma körül számtalan ostobaság csapódott le. Sokat írtak a piramisok méretében elrejtett, feltételezett numerológiai információkról. Fokozottan így történt ez a Gizehi (Gizai) nagy piramis esetében, egyesek szerint ennek magasságának az alapélei hosszához viszonyított aránya megfelelõ mértékegységek használata esetén megadja az Ádám és Jézus élete között eltelt évek számát. Egy alkalommal észrevették, amint egy piramidológus lereszel egy kitüremkedést, hogy a megfigyelések jobb összhangban legyenek elméletével. A „piramidológia" a piramisok iránti újabb keletû érdeklõdés, amely például azt állítja, hogy a piramisok belsejében jobban érezzük magunkat és borotvapengéink is tovább maradnak használhatóak, mintha egy kockába zárva ülnénk. Lehetséges. De a magam részérõl nyomasztónak találnám, hogy egy kockába bepréselve üljek, mint ahogy az emberi történelem legnagyobb részében sem az ilyen lakókörülmények voltak a jellemzõek. A piramidológia állításait mindenesetre sohasem ellenõrizték megfelelõ körülmények közt. A bizonyítékok súlya alatt ez az elmélet is összeroppanna.

A Bermuda-háromszög rejtélyében hajók és repülõgépek megmagyarázhatatlan eltûnéseirõl van szó az óceán egy hatalmas kiterjedésû, a Bermudák közelében fekvõ részén. Az eltûnések legegyszerûbb magyarázata (feltéve, hogy azok tényleg bekövetkeztek - elõfordult ugyanis olyan eset is, amikor kiderült, hogy az állítólagos eltûnés be sem következett) az, hogy a jármûvek elsüllyedtek. Egy alkalommal egy televíziós mûsorban felvetettem, milyen érdekes, hogy mindig csak hajók és repülõgépek tûnnek el titokzatos körülmények között, vonatok például soha. Erre a mûsorvezetõ, Dick Cavett így válaszolt: „Úgy látszik, ön még sohasem várakozott a Long Island-i vonatra." Akárcsak az õsi ûrhajósok lelkes hívei, a Bermuda-háromszög szószólói is felületes tudományos fel-készültségûek és fellengzõs kérdéseket tesznek fel. Mindeddig azonban egyetlen bizonyítékot sem szolgáltattak. Sohasem állták ki még a bizonyítékok próbáját.

A repülõ csészealjakat, vagy más néven ufókat csaknem mindenki jól ismeri. Ha azonban különös fényjelenséget veszünk észre az égbolton, az még nem feltétlenül tanúskodik idegen ûrhajósok érkezésérõl a Vénusz bolygóról vagy egy távoli, Spectra nevû galaxisból. Elõfordulhat, hogy egy autó fényszórójának a fénykévéje verõdik vissza egy magasan fekvõ felhõrõl, világító rovarok repülnek el fölöttünk, szokatlan formájú repülõgépet vagy szokatlanul kivilágított közönséges repülõgépet látunk, esetleg a meteorológiai megfigyelések során használt nagy erejû keresõ-reflektorok fényét látjuk. Számos olyan esetrõl is olvashatunk - a legkülönbözõbb nagy sorszámú találkozások -, amikor egy vagy két ember azt állítja, hogy az idegen ûrhajó fedélzetére vitték õket, ahol megtapogatták és szokatlan orvosi mûszerekkel megvizsgálták, majd szabadon engedték õket. Ezekben az esetekben azonban kizárólag egy vagy két ember, bizonyítékokkal alá nem támasztott tanúvallomása áll a rendelkezésünkre, függetlenül attól, hogy mennyire látszanak õszintének. Legjobb tudomásom szerint az 1947 óta feljegyzett sok százezer ufóbeszámoló között egyetlen olyan eset sem akad, amikor sok ember egymástól függetlenül és hitelt érdemlõen bizonyítani tudta volna egy idegen ûrhajóval történt találkozásukat.

Nem csak a szóban elmondható bizonyítékok hiányoznak, tárgyi bizonyítékok sincsenek. Laboratóriumaink felettébb bonyolultak. A Földön kívüli ipar terméke könnyen azonosítható egy korszerû laboratóriumban. Ennek ellenére soha, senki nem tudott még felmutatni egyetlen, az állítólagos idegen ûrhajóról származó anyagdarabkát, amely kiállta volna a szükséges fizikai vizsgálatok próbáját, nem is beszélve a csillagközi ûrhajó kapitányának fedélzeti naplójáról. Ennek tudható be, hogy 1977-ben a NASA felkérést kapott az Elnök Végrehajtó Irodájától, hogy vesse alá alapos vizsgálatnak az ufójelentéseket. Miután a csalásokat és a légbõl kapott kitalációkat kizárták, semmi sem maradt, amit tanulmányozni kellett volna.

Egy alkalommal megfigyeltem egy fényes, „lebegõ" ufót, és az étteremben, ahol voltunk, megmutattam néhány barátomnak. Hamarosan a vendégek, a pincérnõk, a szakácsok és a tulajdonos gyûrûjében szorongtunk a járda szélén, mindenki az ujjával vagy éppen a villájával az ég felé mutogatott és az elképedéstõl még a szavuk is elakadt. Az emberek gyönyörködtek a látványban, de meg is rémültek. Amikor azonban visszatértem egy látcsõvel, amelyen keresztül tisztán kivehetõ volt, hogy az ufó nem más, mint egy különleges formájú repülõgép (mint késõbb kiderült, a NASA idõjárás-kutató repülõgépeinek egyike), általános csalódottság lett úrrá a társaságon. Néhányan bosszankodtak, amiért a nyilvánosság elõtt kiderült a hiszékenységük. Mások egyszerûen csalódottak voltak, mert füstbe ment egy jó sztori, valami szokatlan esemény -látogató egy idegen világból.

Jó néhány hasonló esetben nem vagyunk tárgyilagos megfigyelõk. Valamilyen érzelmi viszonyban vagyunk az események végkifejletével, talán pusztán azért, mert ha a tudomány határmezsgyéjén álló valamirõl kiderül, hogy igaz, akkor sokkal izgalmasabbá válik az egész világunk, de az is lehet, hogy valamilyen, az emberi lélekbe sokkal mélyebben beépült oknál fogva. Ha az asztrális projekció valóban létrejön, akkor lehetó'vé válik, hogy valamely, érzékelésre és gondolkodásra képes részem minden különösebb erõfeszítés nélkül elutazzék távoli helyekre - ami igazán felvillanyozó lehetõségnek látszik. Ha a lélekvándorlás valóságos, akkor halálom után a lelkem túl fogja élni a testemet, ami ugyancsak kellemes lehetõségnek látszik. Ha létezik az érzékszerveken túli érzékelés, akkor sokunkban olyan rejtett tehetség bújik meg, amelynek révén sokkal hatalmasabbak lehetünk annál, mint amilyenek vagyunk. Ha az asztrológia állításai igazak, akkor személyiségünk és vágyaink ezer szállal kötõdnek a kozmosz többi részéhez. Ha valóban léteznek törpék, lidércek és tündérek (ismerek egy csodálatos, Viktória-korabeli képeskönyvet, amelynek fényképein pókháló finomságú szárnyakkal rendelkezõ, tizenöt centiméteres, ruhátlan hölgyek beszélgetnek Viktória-korabeli urakkal), akkor a világunk sokkal izgalmasabb hely, mint ahogy azt a legtöbb felnõttel elhitették. Ha mostanában, vagy valamikor a múltban meglátogattak bennünket egy nagyon fejlett és jóindulatú, Földön kívüli civilizáció képviselõi, akkor talán az emberiség mégsincs olyan súlyos helyzetben, amint az látszik, mert majd talán a Földön kívüliek megmentenek bennünket saját magunktól. Az, hogy ezek a tények egyszerûen csak bájosak vagy éppen felkavaróak, semmit sem árul el az igazságtartalmukról. Az igazság kizárólag azon múlik, hogy a bizonyítékok meggyõzõek-e. Márpedig a saját - néha csak vonakodva kimondott - megítélésem szerint ezen és sok más, hasonló elképzelés esetében egyszerûen nem léteznek meggyõzõ bizonyítékok - legalábbis egyelõre.

Sõt a legtöbb tétel, ha hamisnak bizonyul, egyúttal ártalmas is. A leegyszerûsítõ, népszerû asztrológiában például az embereket tizenkét jellemtípus valamelyikébe soroljuk be, attól függõen, melyik hónapban születtek. Ha viszont ez a jellemzés hamis, akkor igazságtalanok vagyunk a jellemzett személyekkel szemben. A szexizmus és a rasszizmus gyakorlata szerint elõre kialakított típusokba skatulyázzuk be õket, ahelyett, hogy saját értékei alapján ítélnénk meg minden egyes embert.

Az ufók és az õsi ûrhajósok iránti érdeklõdés legalább részben a vallások által teljesítetlen elvárásokban gyökereznek. A Földön kívülieket gyakran bölcs, erõs, jó szándékú, emberi megjelenésû lényeknek írják le, akik hosszú, fehér palástot viselnek. Nagyon hasonlítanak az istenekre, bár nem a mennyekbõl, hanem más bolygókról jönnek, továbbá nem szárnyaik segítségével közlekednek, hanem ûrhajóval. Ez már kissé átnyúlik az áltudományokvilágába, de a teológiai elõzmények egyértelmûek: sok esetben a feltételezett õsi ûrhajósok és ufonauták istenségek, akiket álruhába bújtattak és enyhén modernizáltak, ennek ellenére könnyen felismerhetõek. Egy, a közelmúltban végzett brit közvélemény-kutatás szerint több ember hisz a Földön kívüliek látogatásában, mint Istenben.

Az ókori görögök bõvelkedtek az olyan történetekben, ahol az istenek leszálltak a Földre és elbeszélgettek az emberi lényekkel. A középkor ugyanilyen gazdag volt a szentekkel és szüzekkel foglalkozó történetekben. Az isteneket, a szenteket és a szüzeket évszázadokon keresztül, újra meg újra a lehetõ legélethûbben ábrázolták. Mi történt azután? Hová tûntek a szüzek? Mi történt az Olümposz isteneivel? Talán ezek a lények egyszerûen itthagytak minket az újabb és kételkedõbb korunkkal együtt. Vagy talán ezek a régi korokból származó beszámolók a tanúk babonásságát, hiszékenységét és megbízhatatlanságát tükrözik? Ez egyúttal az ufókultusz elburjánzásának társadalmi veszélyességére is utal. Ha azt hisszük, hogy a jó szándékú Földön kívüliek megoldják a problémáinkat, akkor hajlamosak lehetünk arra, hogy ne tegyünk meg minden tõlünk telhetõt annak érdekében, hogy a bajokat mi magunk hárítsuk el, amint az az évezredes vallásokkal kapcsolatban oly sokszor megtörtént már az emberiség történelme során.

A valóban érdekes ufóesetek mind azon alapulnak, hogy egy vagy néhány tanút nem lehet lóvá tenni, illetve azok nem tudnak lóvá tenni másokat. Ennek ellenére a tévedések kiszûrése a szemtanúk beszámolójából bizonyos esetekben lélegzetelállítóan izgalmas munka. (1) Amikor egy imitált rablást játszanak le alsó tagozatos iskolások szeme láttára, csak néhány tanuló ad egybehangzó leírást a behatolók számáról, ruházatukról, fegyvereikrõl, az elhangzott megjegyzésekrõl, az események sorrendjérõl és a rablás idõpontjáról. (2) Tanároknak bemutatnak két diákcsoportot, akik minden korábbi vizsgájukon azonos eredményt értek el, de ezt a tanárok nem tudják. Nekik azt mondják, hogy az egyik csoportban az okosabb, a másikban a butább gyerekek vannak. Ezt követõen az osztályzatok ezt a kezdeti, hibás értékítéletet tükrözik, függetlenül a diákok tényleges teljesítményétõl. Az eleve meglévõ irányultság torzítja a következtetéseket. (3) Szemtanúknak bemutatnak egy autóbalesetrõl készített filmet. Ezután feltesznek nekik egy sor kérdést, többek között ilyeneket: „Megállt-e a kék autó a stoptáblánál?" Egy héttel késõbb ismét kikérdezik õket, amikor is a tanúk jelentõs része úgy emlékszik, látott egy kék autót, jóllehet a filmben még csak hasonló sem szerepelt. Úgy tûnik, hogy van egy pillanat, röviddel a látott eseményt követõen, amikor verbális formába öntjük azt, amirõl úgy véljük, hogy láttuk. Ez utána örökre így tárolódik a memóriánkban. Ebben a szakaszban nagyon sérülékeny a gondolkodásunk, ezért uralkodó hitünk - az Olümposz isteneiben, a keresztény szentekben vagy mondjuk a Földön kívüli ûrhajósokban - öntudatlanul is befolyásolhatja a szemtanúként átélt esemény elraktározódását.

Nem feltétlenül azok kételkednek sok, a tudomány perifériájának tekintett területben, akik tartanak az újdonságoktól. így például sok kollégámmal együtt módfelett érdekló'dünk az intelligens vagy egyéb élet lehetõsége iránt más bolygókon. Elõvigyázatosaknak kell azonban lennünk, nehogy vágyainkat és félelmeinket becsempésszük a kozmoszba. A megszokott tudományos módszer értelmében ehelyett annak kitalálása a célunk, hogy mik a valódi, elõzetes érzelmi hozzáállásunktól független válaszok. Ha egyedül vagyunk, az olyan igazság, amelyet tudomásul kell vennünk. Ám senki sem lenne nálam elégedettebb, ha valóban meglátogatnák bolygónkat intelligens, Földön kívüli lények. Ez összehasonlíthatatlanul könnyebbé tenné a munkámat. Több idõt töltöttem azzal, hogy az ufók és az õsi ûrhajósok problémáján gondolkozzam, mint amennyit szerettem volna. Azt hiszem, a közvélemény fokozott érdeklõdése ezen kérdések iránt - legalább részben - örvendetes. Ám a modern tudomány kínálta elkápráztató lehetõségek ellenére nyitottságunkat konok kétkedéssel kell fékezni. Sok izgalmas lehetõségrõl egyszerûen kiderül, hogy helytelen. Az új lehetõségek iránti nyitottságra és a kemény kérdések megfogalmazásának akarására egyaránt szükség van a tudomány elõrehaladásához. A kemény kérdések megfogalmazásának ezen túlmenõen további elõnye is van. Amerika politikai és vallási életét, különösen az elmúlt másfél évtizedben a közvélemény széles körben elterjedõ hiszé-kenysége jellemezte. Vonakodtak megfogalmazni a kényes kérdéseket, ami nemzetünk lelki egészségi állapotának kimutatható leromlásához vezetett. A fogyasztók szkepticizmusa jobb minõségû termékeket eredményez. Ez lehet az ok, amiért a kormányok, az egyházak és az iskolarendszerek nem mutatnak túlzott lelkesedést a kritikus gondolkodásra ösztönzés iránt. Tisztában vannak vele, hogy õk maguk is sérülékenyek.

A hivatásos kutatóknak általában választaniuk kell a lehetséges kutatási célok közül. Vannak olyan célok, amelyek elérése különösen fontos lenne, ám a siker reménye oly csekély, hogy senkinek sem akaródzik ezeket a területeket kutatni. (Sok éven keresztül ez jellemezte a Földön kívüli értelem kutatását. A helyzet fõként azért változott meg újabban, mert a rádiótechnika fejlõdésének köszönhetõen ma már óriási rádiótávcsöveket és érzékeny vevõberendezéseket tudunk építeni, amelyek felfoghatják az irányunkba kisugárzott jeleket. Az emberiség történelme során korábban ez még sohasem volt lehetséges.) Vannak ugyanakkor könnyen kezelhetõ tudományterületek, ahol viszont az elérhetõ eredmények tudományos szempontból jelentéktelenek. A legtöbb tudós valamilyen középutat választ. Ennek eredményeképpen nagyon kevés tudós vállalkozik arra, hogy szembeszálljon az áltudományos hipotézisek ellenõrzése jelentette kihívásokkal. Annak az esélye, hogy valami nagyon érdekesre lehet bukkanni - eltekintve az emberi természet jobb megismerésétõl -, roppant csekély, a téma mûvelése viszont meglehetõsen idõigényesnek tûnik. Azt hiszem, a tudósoknak sokkal több idõt kellene szentelniük ezeknek a problémáknak a megvitatására. Mindamellett az a tény, hogy valamely állítással kapcsolatban nem bontakozik ki élénk tudományos vita, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a tudósok ésszerûnek, elfogadhatónak tartják a szóban forgó állítást.

Vannak olyan esetek, amikor a hitrendszer oly képtelen, hogy a tudósok azonnal elvetik, még arra sem méltatják, hogy ellenérveiket nyomtatásban közzétegyék. Meggyõzõdésem szerint ez nem helyes. A tudomány léte, különösen napjainkban, a közvélemény támogatásától függ. Minthogy sajnos a legtöbb ember természettudományos és mûszaki ismeretei nem kielégítõek, ezért nehéz a tudományos kérdésekben intelligens politikai döntéseket hozni. Az áltudomány bizonyos ágai jövedelmezõ vállalkozásnak bizonyultak, akadnak ezeknek olyan szószólói, akik nem csupán a téma elkötelezettjei, hanem annak köszönhetõen komoly jövedelemre is szert tesznek. Ezek az emberek készek jelentõs pénzösszegeket fordítani állításaik megvédésére. Egyes tudósok kerülik az olyan alkalmakat, amikor a nyilvánosság elõtt kellene szembeszállni az áltudományok apostolaival. Részben sajnálják az erre fordítandó energiát, másrészt tartanak attól, hogy esetleg a nyilvánosság elõtt folyó vitában a közvélemény szemében vesztesnek tûnhetnek. Pedig ez kiváló alkalom lenne annak bemutatására, miként mûködik a tudomány, ugyanakkor felhasználhatnánk arra is, hogy átadjunk valamit a tudomány erejébõl és a mûvelése által okozott örömbõl.

A tudományos vállalkozás határai mentén mindkét oldalon jó adag nehézkességet tapasztalunk. A tudománynak az újdonsággal szembeni közömbössége és ellenállása legalább akkora problémát jelent, mint az átlagember hiszékenysége. Egy kiváló tudós egy alkalommal azzal fenyegetett meg, hogy rám uszítja Spiro T. Agnew-t, az Egyesült Államok akkori alelnökét, ha az Amerikai Tudományfejlesztési Társaságban (AAAS, American Association for the Advancement of Science) olyan összejövetelt merészelnék szervezni, ahol az ufók eredetét csillagközi ûrhajókkal magyarázó hipotézis képviselõi is szót kapnának. Azok a tudósok, akik megsértõdtek Immanuel Velikovsky Ütközõ világok címû könyvén, és akiket egyúttal irritált, hogy Velikovsky figyelmen kívül hagy egy sor jól megalapozott tudományos tényt, szégyenletes módon, de sikeresen nyomást gyakoroltak Velikovsky kiadójára, hogy álljon el a könyv megjelentetésétõl, így azután egy másik cég jelentette meg a könyvet, és természetesen a haszon is az õ zsebükbe vándorolt. Amikor az AAAS-ben Velikovsky elképzeléseinek nyilvános megvitatására szerveztem szimpóziumot, egy másik híres tudós bírált meg, aki azzal érvelt, hogy a közvélemény figyelmének ráterelése akkor is Velikovsky malmára hajtja a vizet, ha az negatív szövegösszefüggésben történik.

Ennek ellenére mindkét szimpóziumot megtartottuk, a hallgatóság érdekesnek találta õket, az elõadások szövegét pedig könyv formájában megjelentettük. Ennek köszönhetõen egy mai fiatal, éljen akár Duluthban vagy Fresnóban, megtalálhatja a helyi könyvtárban az áltudományokkal szemben állók nézeteit tartalmazó könyveket is (lásd 73. oldal). Ha már a természettudomány gyengén szerepel az iskolákban és a médiában, akkor legalább a tudomány határterületeirõl folytatott, jól elõkészített, összehasonlító vitákkal lehetne valamennyire felkelteni a nagyközönség érdeklõdését. Az asztrológia felhasználható a csillagászat elemeinek megtanítására, az alkímiához a kémia kapcsolható, Velikovsky katasztrófaelmélete és elveszett kontinensei, például Atlantisz kapcsán megtanítható a geológia, a spiritizmus és a szcientológia ürügyén pedig rengeteg pszichológiai és pszichiátriai ismeret adható át.

Még mindig sok olyan ember él az Egyesült Államokban, aki hisz abban, hogy ami nyomtatásban megjelenik, az feltétlenül igaz. Minthogy oly sok bizonyítatlan spekuláció és erõszakos képtelenség jelent már meg különféle könyvekben, furcsán eltorzult kép kezdett kialakulni arról, mi tekinthetõ igaznak. Jól szórakoztam, azt olvasva, mit volt kénytelen nyilatkozni a világ egyik legnagyobb kiadójának a fõszerkesztõje, amikor a korábbi elnöki tanácsadó és elítélt bûnözõ H. R. Haldeman könyvének tartalma idõ elõtt megjelent a sajtóban, õrjöngõ vitát váltva ki. A fõszerkesztõ kijelentette: „Úgy gondoljuk, hogy a kiadónak kötelessége ellenõrizni bizonyos ellentmondásos, nem irodalmi mûvek pontosságát. A mi gyakorlatunk az, hogy a könyvet elõzetesen elküldjük az adott terület egyik független szaktekintélyének, tárgyilagos véleményét kérve." Ezt mondja a fõszerkesztõ, jóllehet az elmúlt évtizedek legostobább áltudományos könyvei közül jó néhányat éppen az õ kiadója jelentetett meg. Az egyik bírált állítás szerint a növényeknek érzelmi életük van és bizonyos zeneszámokat különösen kedvelnek. Néhány évvel ezelõtt magasra csaptak körülötte az érdeklõdés hullámai, olyannyira, hogy Gary Trudeau „Doonesbury" címû vicclapjában heteken keresztül zöldségekkel beszélgettek. Amint fejezetünk (a tátika haláltusáját említõ) mottójából is látható, a vita korántsem új keletû. Talán az egyetlen, ami biztatást adhat, hogy a hírt ma már sokkal erõsebb kételkedéssel fogadnák, mint 1926-ban.

Néhány újabb keletû áltudományos tan és bírálataik

Mialatt sok újabb keletû áltudományos tan széles körben terjed, kritikus tárgyalásuk és a bennük található súlyos hibák kimutatása korántsem kap ekkora nyilvánosságot. Az alábbi táblázat összefoglalja a fõbb bírálatokat.

Bermuda-háromszög: The Bermuda Triangle Mystery - Solved Lau-rence Kusche, Harper & Row, 1975 (magyarul: A Bermuda-háromszög rejtélye -megfejtve, Zrínyi Katonai Kiadó, 1979)

Spiritizmus: A Magician Among the Spirits Harry Houdini, Harper, 1924 The Psychic Mafia; M. Lamar Keene, St. Martin Press, 1976

Uri Geller: The Magic of Uri Geller James Randi, Ballantine, 1975

Atlantisz és más „elveszett kontinensek" Legends of the Earth: Their Geologic Origins; Dorothy B. Vitaliano, Indiana University Press, Lost Continents L. Sprague de Camp, Ballantine, 1975

Ufók: UFOs Explained Philip Klass, Random House, 1974 UFOs: A Scientific Debate Carl Sagan és Thornton Page szerk., Norton, 1973

Õsi ûrhajósok: Space Gods Revealed: A Close Look at the Theories of Erich von Daniken Ronald Story, Harper & Row, 1976 The Ancient Engineers L. Sprague de Camp, Ballantine, 1973

Velikovsky: Scientists Confront Velikovsky

Ütközõ világok: Donald Goldsmith szerk., Cornell University Press, 1977

A növények érzelmi élete: „Plant 'Primary Perception'" K. A. Horowitz és társai, Science, 189: 478-480 (1975)

Néhány évvel ezelõtt egy többek között tudósokból és bûvészekbõl álló bizottságot szerveztek, hogy némi kétkedéssel vegyék szemügyre a természettudomány határmezsgyéit. A nonprofit szervezet elnevezése: Bizottság a paranormalis állítások tudományos vizsgálatára (The Committee for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal), székhelye pedig 923 Kensington Avenue, Buffalo, N.Y. 14215. A bizottság nemrég kezdte meg áldásos tevékenységét, beleértve a racionális és az irracionális közötti legújabb összeütközésekrõl szóló tudósítások publikálását. Ez az a vita, amelyik Jövendõmondó Alexanderig és az epikureusokig, koruk racionalista gondolkodóiig nyúlik vissza. A bizottság hivatalosan tiltakozott a tévétársaságoknál és a Szövetségi Távközlési Bizottságnál a kirívóan kritikátlan áltudományos mûsorokkal kapcsolatban. Érdekes vita alakult ki a bizottságon belül. Az egyik oldalon azok álltak, akik szerint minden tan ellen fel kell venni a harcot, amelynek áltudományos szaga van. A másik tábor szerint minden egyes ügyet a saját erényei és gyengéi alapján kell megítélni, de a bizonyítás kötelezettsége természetesen azt terheli, aki kirukkol valamely állítással. Jómagam nagyon határozottan az utóbbi táborhoz tartozónak érzem magamat. Meggyõzõdésem, hogy a rendkívüli jelenségeket alaposan meg kell vizsgálni. A rendkívüli állítások azonban rendkívüli bizonyítékokat igényelnek.

A tudósok természetesen emberi lények. Ha felülkerekedik bennük a szenvedély, átmenetileg félrelökhetik tudományuk eszméit. Holott ezen eszmék alkalmazása, az úgynevezett tudományos módszer roppant hatékonynak bizonyult. Ha meg akarjuk fejteni, miként mûködik a világ, akkor a megérzéseken, az ötleteken és a ragyogó alkotó fantázián kívül minden egyes lépés kétkedó'en aprólékos vizsgálatára is szükségünk van. Az alkotó szellem és a kételkedés egymásnak feszülése hozta létre a természettudomány meghökkentõ' és váratlan felfedezéseit. Véleményem szerint a határterületi tudományok állításai érdektelenül unalmasak a valódi tudomány kutatási területeihez és felfedezéseinek százaihoz képest. Utóbbiak közül elég ha megemlítjük az egyazon emberi koponyában egymás mellett létezõ, de egymástól félig-meddig független két agy létezését, a fekete lyukak valóságosságát, a kontinensek vándorlását és összeütközését, a csimpánzok nyelvét, a Mars és a Vénusz drámai éghajlatváltozásait, a nagy múltra visszatekintõ emberi fajt, a Földön kívüli élet keresését, az öröklõdésünket és evolúciónkat szabályozó, elegáns szerkezetû, önreprodukáló molekulákat és a Világegyetem, mint egész eredetére, természetére és sorsára vonatkozó észlelési bizonyítékokat.

A természettudomány sikerének záloga a szellemi kaland és a gyakorlati alkalmazások területén egyaránt a tudomány önmagát korrigáló jellege. Bármely elfogadott elképzelésnek ellenõrizhetõnek kell lennie. Csak a megismételhetõ kísérletek elfogadhatóak. A tudósok hite, várakozása teljességgel közömbös, csak az számít, hogy a bizonyítékok alátámasztják-e az állítását. A tekintélyelvû érvek szintén semmit sem nyomnak a latban, ugyanis túl sok tekintély túl sokszor tévedett már. Szeretném megérni, hogy a tudományos gondolkodásnak ezeket a nagyon hatékony mûködési módszereit az iskolák és a média egyaránt közvetítik. Meghökkentõ és élményszámba menõ lenne, ha ezeket még a politikában is alkalmaznák. A tudósok gyökeresen és akár a nyilvánosság elõtt is meg tudják változtatni nézeteiket, ha az új bizonyítékok vagy érvek súlya erre kényszeríti õket. Nem emlékszem arra, mikor mutatott utoljára valamelyik politikus ilyen mértékû nyitottságot és változtatásra való készséget.

A természettudomány peremvidékén felépülõ hitrendszerek közül sokat nem vetettek alá szigorú kísérleti ellenõrzésnek. Anekdotaszerû-ek, teljes mértékben olyan szemtanúk beszámolójának hitelességén alapulnak, akik notóriusan megbízhatatlanok. Múltbeli teljesítményük alapján a legtöbb ilyen határterületi rendszerrõl várhatóan ki fog derülni, hogy nem helytálló. Nem utasíthatjuk azonban el gondolkodás nélkül az összes ilyen állítást, éppúgy, ahogy látatlanban el sem fogadhatjuk õket. Az az elgondolás például, hogy terjedelmes szikladarabok hullhatnak az égbõl, teljességgel elfogadhatatlan volt a XVIII. századi tudósok számára. Thomas Jefferson az egyik ilyen esettel kapcsolatban megjegyezte, hogy elõbb hiszi el, hogy két jenki hazudni volt képes, mint azt, hogy kövek hullanak az égbõl. Mindamellett, mégiscsak hullanak kövek az égbõl. Meteoritoknak nevezzük õket, egykori elõítéleteink pedig nem befolyásolják e tény igazságtartalmát. Az igazság azonban csak egy közönséges meteorhullás egymástól független, többtucatnyi szemtanúja vallomásának tüzetes elemzését követõen bizonyosodott be. A szemtanúk vallomását számos fizikai bizonyíték is alátámasztotta, beleértve olyan meteoritok tudományos elemzését, amelyek idõközben lakóházak ereszeibõl és felszántott mezõk barázdáiból kerültek elõ.

Az elõítélet szó szerint valaminek az elõre eldöntését, elbírálását jelenti, amikor kapásból visszautasítunk egy állítást, mielõtt megvizsgálnánk a bizonyítékokat. Az elõítélet az erõteljes érzelmek szülötte, nem a szilárd alapokon nyugvó érvelésé. Ha meg akarjuk tudni egy ügyben az igazságot, akkor olyan nyitottan kell megközelítenünk a kérdést, amennyire csak tudjuk, miközben tisztában kell lennünk saját korlátainkkal és hajlamainkkal. Másrészt viszont, ha a bizonyítékok gondos és nyílt elemzését követõen vetjük el a javaslatot, akkor az már nem elõítélet. Ezt talán „utóítéletnek" nevezhetnénk. Ez természetesen a tudás elõfeltétele.

A kritikus és kétkedõ vizsgálat módszerét nemcsak a tudományban, hanem a hétköznapi élet ügyeiben is alkalmazzuk. Ha új vagy használt autót vásárolunk, akkor nem árt, ha elõvigyázatosak vagyunk és ragaszkodunk az írásos garanciákhoz, a próbaúthoz és bizonyos alkatrészek ellenõrzéséhez. Óvakodunk azoktól az autókereskedõktõl, akik kitérõ választ adnak ilyen irányú kéréseinkre. Ugyanakkor a határterületi tudományok mûvelõi megsértõdnek, ha hasonló alapossággal akarjuk vizsgálat tárgyává tenni elméleteiket. Sokan, akik azt állítják, hogy nem csak érzékszerveikkel képesek érzékelni, egyúttal azt is hozzáteszik, hogy ha erõsen figyelik õket, akkor ez irányú képességeik csökkennek. Uri Geller, a mágus például boldog, ha tudósok jelenlétében görbíthet meg kulcsokat és evõeszközöket, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a titkainak megfejtéséért folyó küzdelemben a természettel, tehát egy titkait tisztességes eszközökkel védõ ellenféllel van dolguk. Geller azonban gyakran felsül, ha kételkedõ bûvészekbõl álló közönség elõtt kell produkcióját bemutatni, õk ugyanis pontosan ismerik az ember teljesítõképességének határait, sõt õk maguk is elõ tudnak adni hasonló bûvészmutatványokat. Ahol a kételkedõ megfigyelést és a vitát elnyomják, ott az igazság is háttérbe szorul. Az áltudományos nézetek propagálói, amikor bírálat éri õket, gyakran hivatkoznak azokra a múltbéli zsenikre, akiket a maguk korában kinevettek. Abból a ténybõl, hogy néhány zsenit kinevettek, nem következik azonban az, hogy mindenki zseni, akit kinevetnek. Nevettek Kolumbuszon és Fultonon éppúgy, mint a Wright fivéreken. De nevettek Bozón, a bohócon is.

Az áltudomány legjobb ellenszereként én szilárdan hiszek a tudományban.

• Él Afrikában egy olyan édesvízi hal, amelyik vak. Állandó elektromos teret kelt, és ennek a perturbációi alapján tudja megkülönböztetni a rá vadászó ragadozókat a saját zsákmányától. Ugyanezzel a módszerrel, valamilyen elektromos nyelven kommunikál lehetséges partnereivel és fajtársaival. Ehhez olyan szervrendszert és érzékelõképességet fejlesztett ki, ami a technológia kora elõtti ember számára teljességgel ismeretlen volt.

• Létezik az aritmetikának egy olyan, tökéletesen ésszerû és ellentmondásmentes területe, ahol kétszer egy nem egyenlõ egyszer kettõvel.

• A galambokról - a Föld egyik legkevésbé rokonszenves állatfajáról -újabban megállapították, hogy a Föld dipólterénél százezerszer gyengébb mágneses teret is képesek érzékelni. A galambok ezt a figyelemre méltó képességüket nyilvánvalóan a tájékozódáshoz használják, és környezetüket is mágneses jellemzõi alapján tudják azonosítani: felismerik a fém esõvízcsatornákat, az elektromos távvezetékeket, a tûzlépcsõket és a hasonló tárgyakat. Olyasmiket érzékelhetnek tehát, amit ilyen formában ember soha meg nem pillanthat.

• Úgy tûnik, hogy a kvazárok a galaxisok szívében bekövetkezõ, csaknem elképzelhetetlen hevességû robbanások, amelyek világok millióit -közöttük talán sok lakottat - képesek elpusztítani.

• Kelet-Afrikában, a vulkáni hamu 3,5 millió éves folyamában lábnyomokat találtak - egy körülbelül 120 centiméter magas, céltudatos léptekkeljáró lény nyomait, amely talán a majmok és az emberek közös õse lehetett. A közelben egy olyan, az öklén járó emlõsállat nyomai láthatók, amely egyetlen eddig felfedezett állatéval sem azonosítható.

• Minden egyes sejtünk mitokondriumoknak nevezett parányi gyárak tucatjait tartalmazza, amelyek az elfogyasztott táplálék molekuláit oxigénmolekulákkal egyesítik, hogy a szervezet számára megfelelõ formában energiát vonjanak ki a tápanyagokból. Az újabb bizonyítékok arra utalnak, hogy évmilliárdokkal ezelõtt a mitokondriumok önálló élõlények voltak, amelyek lassan szervezõdtek a sejteken belül kölcsönös függõségi viszonyba. Ez az elrendezõdés akkor is megõrzõdött, amikor kialakultak a soksejtû szervezetek. A szó nagyon valóságos értelmében mi nem is egyetlen szervezet vagyunk, hanem mintegy tízbillió, nem is teljesen egyforma élõlény rendszere.

• A Marson van egy csaknem 26 kilométer magas tûzhányó, amely mintegy egymilliárd évvel ezelõtt jött létre. A Vénuszon még ennél is nagyobb vulkánok létezhetnek.

• Rádiótávcsövekkel sikerült kimutatni a kozmikus feketetest-háttérsugárzást, az õsrobbanásnak nevezett esemény távoli visszhangját. A teremtés lángjai máig látszanak.

Szinte a végtelenségig folytathatnám a sort. Hiszem, hogy a modern természettudomány és matematika efféle felfedezéseinek még a felületes ismerete is sokkal lenyûgözõbb és izgalmasabb, mint az áltudományok legtöbb tanítása. Az okkult tudományok mûvelõit már a Kr. e. V században így marasztalta el Hérakleitosz, ión filozófus: „alvajárók, varázslók, Bacchus papjai, a szõlõprés istennõi, rémhírterjesztõk". A tudomány azonban sokkal bonyolultabb, általa egy sokkal gazdagabb Világegyetem tárul fel elõttünk, és hathatósan kiváltja belõlünk a csodálat érzését. Mindezeken túl van egy további és nagyon fontos elõnye: az, hogy igaz.

 

Részlet Carl Sagan Broca agya címû könyvébõl.