Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Carl Sagan Az árnyak völgyében

2010.06.11

Carl Sagan

Az árnyak völgyében

Igaz ez hát, vagy csak merõ képzelet?

Euripidész: Ion (kb. Kr. e. 410)

Már hatszor néztem a Halállal farkasszemet. A Halál azonban mind a hatszor félrefordította merev tekintetét és futni hagyott. Végül, természetesen a Halál megszerez magának- engem ugyanúgy, mint mindannyiunkat. A kérdés csak az, hogy mikor. És hogyan.

Sok mindent megtanultam ezekbõl a szembesülésekbõl - elsõsorban az élet szépségérõl és kellemes, elsöprõ erejérõl, a barátok és a család értékérõl, a szerelem átalakító varázsáról. Valójában a halál közelsége olyan pozitív és jellemformáló élmény, amelyet nyugodtan ajánlhatok mindenkinek - eltekintve természetesen a helyzet számottevõ és nem csökkenthetõ kockázatától.

Szeretném hinni, hogy ha meghalok, valamiképpen mégis tovább élek, lényem gondolkodó, érzõ és emlékezõ része tovább létezik. Bármennyire is szeretném azonban ezt hinni, a halál utáni életet kinyilatkoztató kultúrák õsi és világszerte elterjedt tanítása ellenére semmi olyasmit nem tudok, ami arra utalna, hogy ez több lenne hõn óhajtott vágyakozásnál.

Szeretnék igazán megöregedni feleségem, Annie oldalán, akit odaadóan szeretek. Szeretném látni, amint kisebb gyermekeim is felnõnek, és szeretnék valamilyen szerepet játszani jellemük és szellemük fejlesztésében. Találkozni akarok még meg sem fogant unokáimmal. Akad néhány tudományos kérdés, amelynek végkimenetelének szívesen lennék tanúja - bárcsak megérhetném a Naprendszer számos égitestjének meghódítását és az élet kutatását más világokban. Tudni akarom, miként alakulnak az emberi történelem legfõbb eseményei, a reménykeltõek és az aggasztóak egyaránt: mondjuk technológiai fejlõdésünk veszélyei és ígéretei, a nõk emancipációja, Kína egyre rohamosabb politikai, gazdasági és technológiai felemelkedése vagy a csillagközi ûrrepülés.

Ha lenne élet a halál után, nem számít, mikor halok meg, elégedett lehetnék ezekkel az érdekességekkel és vágyakozásokkal. De ha a halál nem egyéb, mint végtelen, álom nélküli alvás, akkor mindez reménytelen. Lehet, hogy ezek a kilátások némi többleterõt kölcsönöztek ahhoz, hogy életben maradjak.

A világ oly elragadó, és oly sok szeretetet és erkölcsi mélységet rejt, hogy semmi okunk sincs kedves, de alig bizonyítható történetekkel áltatni magunkat. Sebezhetõek vagyunk, ezért számomra úgy tûnik, sokkal jobb, ha szembenézünk a Halállal és nap mint nap hálásak leszünk az élet nyújtotta rövid, de csodás lehetõségért.

Éveken keresztül egy bekeretezett képeslapot õriztem a borotválkozótükröm mellett - így mindennap láthattam. A hátoldalán a walesi Swansea Valleyben élõ bizonyos Mr. James Day-nek szóló, ceruzával írt üzenet volt olvasható, amely így szólt:

Kedves Barátom!

Csak egy sorban jelzem, hogy élek és kutya bajom, a dolgok nagyszerûen mennek. Nem mindennapi élvezet.

Üdvözöl: WJR

A csaknem kibetûzhetetlen aláírás William John Rogerstõl származik. A túloldalon csillogó, négykéményes gõzhajó látható: „A White Star társaság menetrendi gõzöse, a Titanic". A bélyeget a hajó katasztrófáját megelõzõ napon pecsételték le. Több mint 1500 ember veszett oda, köztük Mr. Rogers is. Annie és én nem véletlenül akasztottuk ki a képeslapot. Mi már tudjuk, hogy a „dolgok nagyszerûen mennek" a legmúlandóbb és legcsalókább állapot lehet. Ez történt velünk is.

Meglehetõsen jó egészségnek örvendtünk, gyermekeink szépen növekedtek. Könyveket írtunk, nagyszabású tévé- és filmsorozatokra készültünk, elõadásokat tartottam, és továbbra is részt vettem a legizgalmasabb tudományos kutatásban.

Valamikor 1994 végén az egyik reggel éppen a bekeretezett képeslap elõtt álltam, amikor Annie észrevett egy csúnya, kékesfekete foltot a karomon, amely már hetek óta ott éktelenkedett. „Hát ez még mindig nem múlt el?", kérdezte. Ezért aztán az unszolására kissé kelletlenül bár (a kékesfekete foltok nem lehetnek súlyosak, vagy talán mégis?), de elmentem az orvoshoz egy rutinvérvizsgálatra.

A doktor néhány nap múlva jelentkezett, amikor éppen a texasi Austinban voltunk. Bajban volt. Biztosan elkeveredett valami a laborban. Az elemzés ugyanis egy roppant gyönge ember vérképét mutatta. „Kérem", sürgetett, „ismételjük meg a tesztet, amilyen hamar csak lehet." Megtettem. Nem volt tévedés már az elsõ alkalommal sem.

A testem minden részébe oxigént szállító vörösvértestjeim és a betegségek ellen küzdõ fehérvérsejtjeim száma egyaránt vészesen lecsökkent. A legvalószínûbb magyarázat szerint valamilyen probléma lehetett a csontvelõmmel, ahol a vörös- és a fehérvérsejtek képzõdnek. A diagnózist a szakterület más specialistái is megerõsítették. Olyan betegségem volt, aminek azelõtt még csak a nevét sem hallottam: myelodysplasia. Eredetét az orvostudomány szinte egyáltalán nem ismeri. Megdöbbenve hallottam, hogy ha semmit sem teszek, akkor nincs esélyem a túlélésre. Hat hónapon belül halott leszek. Ettõl eltekintve továbbra is jól éreztem magamat - bár talán idõnként enyhe szédülés lett úrrá rajtam. Aktív és produktív voltam. Abszurd viccnek tûnt, hogy a halál kapujában állok.

Egyetlen gyógymód eredményezhetett csak javulást: a csontvelõ-átültetés. Ez azonban csak akkor hatásos, ha sikerül megfelelõ donort találni. Még így is az immunrendszeremet teljesen hatástalanítani kellett volna, hogy szervezetem ne lökje ki a donortól kapott csontvelõt. A hatástalanított immunrendszer azonban sok más módon okozhatja a halálomat, például annyira legyengíti a szervezetem betegségekkel szembeni ellenálló képességét, hogy bármely arra vetõdõ bacilusnak áldozatául eshetek. Elõször arra gondoltam, hogy nem csinálok semmit, hanem megvárom, amíg az orvostudomány fejlõdésének köszönhetõen betegségem gyógyíthatóvá válik. Erre volt azonban leghalványabb a remény.

Amikor keresni kezdtük, hová menjek, minden út a seattle-i Fred Hutchinson Rákkutató Központba vezetett, amely a világ egyik legjobb intézménye a csontvelõ-átültetések területén. A szakma sok kiválósága megfordult az intézetben, többek között E. Donnall Thomas, aki 1990-ben éppen a csontvelõ-átültetés jelenlegi módszereinek tökéletesítéséért kapta meg az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat. Az orvosok és az ápolók kiemelkedõ szakértelme, az ápolás gondossága mind igazolták azoknak a tanácsát, akik szerint a „Hutch"-ban kellene kezeltetnem magamat.

Elsõ lépésként tisztázni kellett, lehet-e megfelelõ donort találni. Vannak, akiknek ez egyáltalán nem sikerül. Annie-vel együtt felhívtuk egyetlen testvéremet - Cari húgomat. Csak közvetetten utaltam a lényegre. Cari még azt sem tudta, hogy beteg vagyok. Mire mondandóm lényegéhez értem volna, már közbe is vágott: „Megkapod. Bármi legyen is az... a májam... a tüdõm... a tiéd." Késõbb mindig szorítást éreztem a torkomban, amikor Cari nagylelkûségére gondoltam. Semmilyen biztosíték sem volt azonban arra, hogy az õ csontvelõje összeegyeztethetõ az enyémmel. Egy sor vizsgálaton kellett átesnie. Kiderült, hogy mind a hat össze-férhetõségi tényezõje megegyezik az enyémmel. Tökéletes volt az egyezés. Hihetetlenül szerencsésnek mondhattam magamat.

A „szerencsés" persze ebben az esetben meglehetõsen viszonylagos fogalom. A tökéletes egyezés ellenére is csak mintegy harminc százalék volt az esélyem arra, hogy sikerül az átültetés. Olyan ez, mintha egy helyett négy lappal játszanánk az orosz rulettet. Mindamellett ez volt messze a legjobb esélyem, nem is beszélve arról, hogy a múltban néha sokkal rosszabb esélyekkel is szembe kellett néznem.

Egész családunk Seattle-be költözött, még Annie szülei is. Folyamatosan jöttek a látogatók - felnõtt gyerekeim, az unokám, a rokonok és a barátok - akkor is, amikor a kórházban voltam, és akkor is, amikor csak a kezelésekre kellett bejárnom. Bizonyos vagyok benne, hogy az ilyen formában - mindenekelõtt Annie-tõl - kapott támogatás és szeretet billentette a javamra a mérleg nyelvét.

Amint gondolhatják, borzalmas élményeim is voltak. Emlékszem az egyik éjszakára, amikor az orvos elõírása szerint hajnali kettõkor kellett fölkelnem, hogy kinyissam azt a tizenkét mûanyag dobozt, amelyekben az erõs hatású kemoterápiás szer, a buszulfán tabletták voltak. A csomag felirata ez volt:

KEMOTERÁPIÁS GYÓGYSZER

BIOLÓGIAI KOCKÁZAT - BIOLÓGIAI KOCKÁZAT
MÉRGEZÕ

Biológiailag veszélyes hulladékként kezelendõ

Egyiket a másik után, hetvenkét darabot kellett lenyelnem ezekbõl a tablettákból. Halálos adag. Ha rövidesen nem kaptam volna meg az új csontvelõt, akkor az immunrendszerem gyógyszeres kikapcsolása önmagában elpusztított volna. Olyan volt ez, mintha halálos mennyiségû arzént vagy ciánt vettem volna be, abban bízva, hogy idõben beadják a megfelelõ ellenszert.

Az immunrendszeremet elnyomó gyógyszereknek néhány közvetlen hatása volt. Folyamatosan enyhe hányingerem volt, ezt azonban más gyógyszerekkel kordában lehetett tartani, így nem éreztem annyira rosszul magamat, hogy ne tudtam volna valamicskét még dolgozni is. Csaknem az összes hajam kihullott, emellett jócskán le is fogytam, ami valamiféle csontvázszerû megjelenést kölcsönzött nekem. Nagyon feldobott azonban, amikor négyéves kisfiúnk, Sam rám nézett és így szólt: „Jól megnyírtak, papa!" Majd hozzátette: „Nem is tudtam, hogy beteg vagy. Csak azt tudom, hogy meg fogsz gyógyulni."

Arra számítottam, hogy maga az átültetés rendkívül fájdalmas lesz. Egyáltalán nem volt az. Olyan volt, mint egy vérátömlesztés, amikor húgom, Cari csontvelõsejtjei megtalálták az útjukat az enyémekhez. A kezelés bizonyos momentumai valóban roppant fájdalmasak voltak, de a traumától valamiféle emlékezetvesztés következett be, így amikor túl voltam az egészen, csaknem teljesen elfelejtettem a fájdalmakat. A Hutchban könnyített rendszabályok vonatkoztak a fájdalomcsillapítók adagolására, köztük a morfinszármazékokra is, ennek köszönhetõen az erõs fájdalmat is azonnal le tudtam küzdeni. Ez sokkal elviselhetõbbé tette az egész eljárást.

A kezelés végére vörös- és fehérvérsejtjeim már döntõen Cariéi voltak. Az ezekben található nemi kromoszómák XX képletûek voltak, szemben az én testemben található XY-nal. Nõi vérsejtek és vérlemezkék keringtek tehát a szervezetemben. Arra számítottam, hogy esetleg rajtam is úrrá lesznek Cari szokásai - például az, hogy nagyon szeretett lovagolni, vagy hogy egyvégtében fél tucat színdarabot is végig tudott nézni a Broadwayn - ez azonban nem következett be.

Annie és Cari megmentették az életemet. Örökké hálás leszek nekik szeretetükért és szánakozásukért. Miután kiengedtek a kórházból, a legkülönfélébb orvosi kezelésekre volt szükségem, többek között arra, hogy az egyik visszerembe rögzített csatlakozón keresztül gyógyszereket adagoljak magamnak. Annie volt a „kinevezett ápolóm" - aki éjjel-nappal beadta a gyógyszereket, átöltöztetett, ellenõrizte az életfunkcióimat és megadott minden egyéb létfontosságú segítséget. Azt mondják, teljesen érthetõen, hogy azoknak az embereknek, akik egyedül érkeznek a kórházba, sokkal rosszabbak az esélyeik.

Megmenekültem tehát, pillanatnyilag legalábbis, részben az orvosi kutatásoknak köszönhetõen. Ezek egy része alkalmazott kutatás volt, amelyeket kifejezetten azzal a céllal végeztek, hogy elõsegítsék a halálos betegségek gyógyítását vagy megelõzését. Más része viszont alapkutatás volt, amelyet azért végeztek, hogy alaposabban megértsék az emberi szervezet mûködését, jóllehet a végsõ gyakorlati hasznosítást nem lehet elõre megjósolni, az eredmények váratlanok.

Másrészt az az egészségbiztosítás mentett meg, amelyben a Cornell Egyetem és (feleségem, Annie révén) az Amerikai írószövetség, az írók, filmesek, tévések szakmai szervezete részesített. Több tízmillió amerikai él ilyen egészségbiztosítás nélkül. Mit tehettünk volna vajon az õ helyükben?

Az írásaimban megpróbáltam megmutatni, milyen közeli rokonai vagyunk a Földön élõ állatoknak, mennyire helytelen nekik fájdalmat okozni, és erkölcsileg milyen alávaló tett csak azért lemészárolni õket, hogy a testükbõl mondjuk ajakrúzst készítsünk. Ennek ellenére, amint azt dr. Thomas a Nobel-díj átvételekor tartott elõadásában hangsúlyozta, „A csontvelõ-átültetés nem juthatott volna el a klinikai alkalmazásig állatkísérletek nélkül. Elõször tenyésztett rágcsálókkal, azután pedig maguktól szaporodó állatokkal, elsõsorban kutyákkal dolgoztunk." Továbbra is nagyon vegyesek az érzelmeim ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ma már nem élnék, ha nem végezték volna el azokat az állatkísérleteket. Az élet visszatért a normális kerékvágásba. Annie és én a családunkkal együtt visszatértünk a New York állambeli Ithacába, ahol egyébként élünk. Befejeztem több kutatási programomat és befejeztem A démonok háborgatta világ: a tudomány, mint mécses a sötétségben címû könyvem utolsó korrektúráját. Találkoztunk Bob Zemeckisszel, a Warner and Brosnál a regényem alapján készült Kapcsolat címû film rendezõjével. A filmhez Annie-vel együtt írtuk a forgatókönyvet, ezért részt vettünk a film elkészítésében is. Tárgyalásokat kezdtünk néhány új televíziós programról és mozifilmrõl. Részt vettem a Galileo ûrszonda Jupiterrel való találkozása elsõ szakaszában folyó kutatásokban.

Ha volt valami, amit alaposan megtanultam, az a jövõ kiszámíthatatlansága. Amint arra William John Rogers sajnálatos módon rádöbbent, miután boldogan megírta képeslapját az élénk észak-atlanti szélben, még azt sem lehet elõre megmondani, hogy a közvetlen jövõ mit hoz. Miután néhány hónapot otthon töltöttem - és a hajam újra kinõtt, visszaállt a megszokott testsúlyom, megfelelõ volt a vörös- és fehérvérsejtjeim száma és egyébként is ragyogóan éreztem magamat - egy újabb rutinszerû vérvizsgálat ismét kifogta a szelet a vitorlámból.

„Attól tartok, rossz hírem van az Ön számára", mondta az orvos. Csontvelõmben a gyorsan szaporodó, veszélyes sejtek új populációja jelent meg. Két napon belül az egész családom ismét Seattle-ben volt. Ezt a fejezetet a Hutch-beli kórházi ágyamon írom. Egy új kísérleti eljárással megállapították, hogy ezekbõl a rendellenes sejtekbõl hiányzik az az enzim, amely megvédene õket a két szokásos kemoterápiás szernek a hatásától, amelyeket én eddig még sohasem szedtem. Egy gyors kúrát követõen ezekkel a gyógyszerekkel, egyetlen rendellenes sejtet sem lehetett találni a csontvelõmben. Hogy biztosan elpusztítsunk minden betolakodót (amelyek lehet, hogy kevesen vannak, de nagyon gyorsan szaporodnak), még két menet kemoterápiás kezelést kaptam, amit megtoldottak egy adag, a húgomtól levett sejttel. Megint úgy látszott, hogy a teljes kúra valóban helyrehozott.

Mindannyian hajlamosak vagyunk kétségbeesni az emberi faj pusztító tevékenysége és szûklátókörûsége miatt. Ebbõl természetesen én magam is kivettem a részemet (meggyõzõdésem szerint nem is alaptalanul). De a betegségemmel kapcsolatban tett egyik felismerésem pontosan a közösségnek az a rendkívüli jósága, aminek a hozzám hasonló helyzetben lévõ emberek az életüket köszönhetik.

Több mint 2 millió amerikai regisztráltatta magát önkéntesen a Nemzeti Csontvelõdonor Programba, vállalva, hogy alávetik magukat a meglehetõsen kellemetlen csontvelõleszívásnak, hogy egy számukra teljesen idegen emberen segíthessenek. További milliók adnak rendszeresen vért az Amerikai Vöröskereszt és más vérellátó szervezetek részére, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül úgy, hogy még egy 5 dolláros csekket sem fogadnak el, amiért megmentik mások életét.

A kutatók és a technikusok éveken keresztül dolgoznak, minden valószínûség szerint alacsony fizetésért és úgy, hogy nincs garanciájuk a sikerre. Sok minden motiválhatja õket, de ezek egyike minden bizonnyal az, hogy másokon segíthessenek, meggyógyítsák a betegeket és szembeszálljanak a halállal. Amikor túlságosan sok cinizmus vesz körül bennünket, akkor lelkesítõ visszaemlékezni a mindenütt és mindig jelen lévõ jóságra.

Ötezer ember imádkozott értem egy húsvéti szertartás keretében a kereszténység legnagyobb templomában, a New York-i Szent János evangelista katedrálisban. Egy hindu püspök megírta, hogy imádságos virrasztást tartott értem a Gangesz partján. Észak-Amerika imámja is beszámolt a felépülésemért mondott imáiról. Sok keresztény és zsidó ember is hasonlóképpen tett. Bár nem hiszem, hogy ha van is Isten, akkor az imádság hatására megváltoztatná rám vonatkozó terveit, mégis kimondhatatlanul hálás vagyok mindenkinek - köztük sok olyan embernek, akikkel soha életemben nem is találkoztam -, hogy szurkoltak értem a betegségem alatt.

Sokan megkérdezték, hogyan lehet szembenézni a halállal, ha nem vagyok biztos a túlvilági életben. Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy ez nekem egyáltalán nem okozott problémát. Fenntartásaim vannak ugyan a „gyönge lelkeket" illetõen, mégis osztom az általam istenként tisztelt Albert Einstein véleményét:

Nem tudok elképzelni egy olyan Istent, aki megjutalmazza és megbünteti teremtményeit vagy olyan akarata lenne, mint amilyen a mi magunké. Nem tudom, és nem is akarok elképzelni egy olyan egyént, aki túléli a saját fizikai halálát; de hagyjuk meg a gyönge lelkeknek, hogy félelembõl vagy képtelen egoizmusból ilyen ábrándokat kergessenek. Elégedett vagyok az élet örökkévalóságának a titkával, és a létezõ világ csodálatos szerkezetére vetett pillantással és azzal az odaadó törekvéssel, hogy felfogjam a természetben megnyilvánuló oknak legalább egy részét, ha még oly kicsiny is az a rész.

Utóirat

Mióta egy évvel ezelõtt megírtam ezt a fejezetet, sok minden történt. Kiengedtek a Hutchból, visszaköltöztünk Ithacába, de néhány hónap múlva a betegség visszatért. Ezúttal sokkal megerõltetõbb volt, talán azért, mert a korábbi kezelések az egész szervezetemet legyengítették, de azért is, mert az átültetésre való elõkészítés során az egész testemet röntgenbesugárzásnak tették ki. A családom ismét velem jött Seattle-be. A Hutchban ismét a korábban megszokott szakértelmet és gondoskodást tapasztaltam. Annie ismét csodálatos volt, biztatott és tartotta bennem a lelket. Húgom, Cari ismét nagylelkûen átengedte csontvelõje egy részét. Ismét csupa jóság vett körül. Most, amikor ezeket a sorokat írom - talán egyszer majd bizonyossággá válik - a kilátásaim a lehetõ legjobbak: a kimutatható csontvelõsejtjeim mindegyike donorsejt, vagyis a húgomtól származó, XX kromoszómájú, nõi sejt. Egyetlenegy XY kromoszómájú férfi sejt sem található közöttük, amelyek az eredeti betegségemet okozták. Vannak, akik évekig is élnek eredeti sejtjeik néhány százalékával. De ebben csak akkor lehetek egészen bizonyos, ha az a néhány év már eltelt. Addig csak reménykedhetek.

Seattle, Washington Ithaca, New York 1996. október

Epilógus

A gyötrõ kétkedés dacára jellegzetes optimizmusával írta Carl az utolsó bekezdéseket egy bámulatos, szenvedélyes, merészen interdiszciplináris és meghökkentõen eredeti írásmû végére.

Néhány héttel késõbb, december elején az ebédlõasztalnál ült és tanácstalan tekintettel bámulta kedvenc ételét. Nem kért belõle. A jobb idõkben a családunk mindig büszke volt arra a különös érzékére, amellyel körbepillantva azonnal észrevettük a fenyegetõ veszélyt. Az árnyak völgyében töltött két évünk alatt ez a képességünk mindvégig fokozott készültségben volt. A lehervadó, majd feléledõ és ismét kihunyó remények hullámvasútján a Carl fizikai állapotában bekövetkezõ legcsekélyebb változás is azonnal megszólaltatta bennem a vészcsengõt.

Összevillant a tekintetünk. Azon nyomban elkezdtem összetákolni valamilyen elfogadható hipotézist, mitõl mehetett el az étvágya. Mint mindig, ezúttal is azzal érveltem, hogy ennek semmi köze sem lehet a betegségéhez. Bizonyára csupán múló kedvtelenség miatt nem kívánta az ételt, amit egy egészséges ember még csak észre sem vesz. Carl mosolyt erõltetett az arcára, és azt felelte: „Talán." Ám attól a pillanattól kezdve kényszerítenie kellett magát arra, hogy egyen, ereje mégis egyre csak fogyott. Ennek ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy régen megígért kötelezettségeit teljesítse, és a hét végén két ismeretterjesztõ elõadást tartson San Francisco környékén. Amikor a második elõadás után visszajött a szállodába, kimerült volt. Telefonáltunk Seattle-be.

Az orvosok azt javasolták, hogy azonnal menjünk vissza a Hutch-ba. Féltem, meg kell mondanom Sashának és Samnek, hogy nem tudunk másnap hazamenni hozzájuk, ahogy megígértük, hanem ehelyett negyedszer is Seattle-be kell utaznunk, abba a városba, amelynek a neve számunkra a rettegéssel volt azonos. A gyerekek kétségbeestek. Hogyan is tudnánk meggyõzõen lecsillapítani a félelmüket, hiszen kiderülhet, mint eddig már háromszor megtörtént, hogy ismét fél évet az otthonunktól távol kell tölteni, sõt amint az Sashában rögtön felötlött, valami sokkal rosszabbtól is tartani kellett. Ismét elõ kellett vennem a lelkesítõ szövegemet: Papa élni akar. Õ a legbátrabb és legkeményebb ember, akivel csak találkoztam. A doktorok a legjobbak a világon... Igen, a hanukát most el kell halasztanunk. Majd ha a papa jobban lesz...

Másnap Seattle-ben a röntgenvizsgálat kimutatta, hogy Carlnak ismeretlen eredetû tüdõgyulladása van. Az ismételt vizsgálatokkal sem sikerült kimutatni semmiféle kórokozót, sem baktériumot, sem vírust, sem gombát. A gyulladás talán a szervezet késleltetett reakciója volt arra a halálos adag röntgensugárzásra, amit fél évvel korábban, az utolsó csontvelõ-átültetés elõtt kapott. A hatalmas dózis szteroidok csak enyhítették a szenvedését, de nem tudták meggyógyítani a tüdejét. Az orvosok elkezdtek felkészíteni a legrosszabbra. Most, amikor kimerészkedtem a kórház elõcsarnokába, addig sohasem látott arckifejezést láttam az ott dolgozók túlságosan jól ismert arcán. Vagy együttérzõen összerezzentek, vagy félrefordították a tekintetüket. Itt volt az ideje, hogy a gyerekek is nyugatra jöjjenek.

Úgy tûnt, hogy amikor Carl meglátta Sashát, csodálatos javulás állt be az állapotában. „Gyönyörû, gyönyörû, Sasha", szólította meg a kislányt. „Te nemcsak szép vagy, hanem rendkívüli, elkápráztató." Azt mondta a kislánynak, hogy ha sikerül túlélnie a betegséget, akkor az nagyrészt annak az erõnek lesz köszönhetõ, amit a jelenléte adott neki. Az ezt követõ néhány órában a kórházi mûszerek kimutatták állapota javulását. Reményeim magasba szálltak, de a tudatom legmélyén észrevettem, hogy az orvosok nem osztják a lelkesedésemet. Õk annak tekintették ezt az átmenetet ami valójában volt, amikor a szervezet az utolsó csata elõtt összeszedi minden erejét.

„Ez már a halott melletti virrasztás", szólt Carl nyugodtan. „Meg fogok halni." „Dehogy!", tiltakoztam. „Legyõzöd ezt is, mint az elõzõeket, amikor reménytelenebb volt a helyzet." Azzal a jól ismert tekintettel fordult felém, amit az együtt töltött húsz évünk alatt számtalanszor láttam, akár együtt dolgoztunk, akár éppen fülig szerelmesek voltunk egymásba. Az okos humort kételkedéssel vegyítve, de mint mindig, az önsajnálat nyomát sem mutatva, kényszeredetten csak ennyit mondott: „Jól van, majd meglátjuk, ezúttal melyikünknek lesz igaza."

Sam, aki most ötéves, eljött, hogy utoljára lássa az édesapját. Bár Carlnak akkorra már minden lélegzetvételért meg kellett küzdenie, és nehezére esett beszélnie, igyekezett összeszedni magát, nehogy megrémítse a kisfiát. Csak ennyit tudott mondani: „Szeretlek, Sam." „Én is szeretlek téged, papa", válaszolta Sam ünnepélyesen.

A vakbuzgó hívõk elképzelései ellenére a halálos ágyán sem tért meg, az utolsó pillanatban sem menekült a halál utáni élet megnyugtató képéhez. Carl számára csak az volt a fontos, ami igaz volt, nem pedig az, amitõl jobban érezhettük volna magunkat. Carl még ebben a pillanatban is megingathatatlan maradt, amikor bárkinek megbocsáthatnánk, ha elfordul a helyzet realitásától. Amint mélyen egymás szemébe néztünk, meggyõzõdéssel éreztük, hogy csodálatos közös életünk örökre véget ért.

New Yorkban kezdõdött, 1974-ben, egy esti partin, ahol mindketten Nora Ephron vendégei voltunk. Emlékszem, milyen jóképû volt Carl a felgyûrt ingujjával és elkápráztató mosolyával. A baseballról és a kapitalizmusról beszélgettünk, és egészen izgalomba hozott, amikor néha gyámoltalanul felnevetett. Carl azonban nõs ember volt, és én is elköteleztem már magamat egy másik férfinak. Páronként szocializálódtunk. Mégis, mi négyen fokozatosan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, végül együtt kezdtünk dolgozni. Voltak olyan alkalmak, amikor Carl és én kettesben maradtunk. A hangulat euforikus és túlfûtött volt, de egyikünk sem adta a legcsekélyebb tanújelét sem igazi érzelmeinek. Ez elképzelhetetlen lett volna.

1977 kora tavaszán Carlt felkérte a NASA, hogy alakítson meg egy bizottságot, amely összeállítja azoknak a hanglemezeknek a tartalmát, amelyeket a Voyager-1 és -2 ûrszondákra kívántak felszerelni. Miután a két ûrszonda befejezte a legkülsõbb bolygók és holdjaik nagyszabású vizsgálatát, a gravitációs lendítõerõ kirepíti õket a Naprendszerbõl. Ezért lehetõség kínálkozott, hogy üzenetet küldjünk más világok és más korok esetleges lakóinak. Ez az üzenet sokkal bonyolultabb volt, mint az az egyszerû tábla, amelyet Carl csillagász kollégája, Frank Drake és Carl felesége, Linda Salzman felszereltetett a Pioneer-10 ûrszondára. Az az üzenet áttörést jelentett, bár lényegében csak egy közönséges rendszámtábla volt. Ezzel szemben a Voyagerek üzenete üdvözleteket tartalmazott 60 emberi nyelven és a bálnák nyelvén, emellett különbözõ, a Földre jellemzõ hangokat, 116 képet a földi életrõl és kilencvenpercnyi zenét a világ legkülönbözõbb kultúrköreibõl. A mérnökök egymilliárd év élettartamúra tervezték az arany hanglemezeket. (A lemezek részletes tartalmáról és megszületésük körülményeirõl szól Carl Sagan és a munkában részt vevõ szerzõtársai könyve, A Föld üzenete - a fordító megjegyzése.)

Milyen hosszú idõ egymilliárd év? Egymilliárd év alatt bolygónk felszínén a szárazföldek oly mértékben átrendezõdnek, hogy rá sem ismernénk a Földre. Ezermillió évvel ezelõtt a legbonyolultabb földi élõlények a baktériumok voltak. A nukleáris fegyverkezési verseny kellõs közepén rövid távú jövõnk kilátásai meglehetõsen kétesek voltak. Mi, akiknek az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy részesei lehettünk a Voyager Üzenet összeállításának, éreztük, hogy egy szent cél érdekében dolgozunk. Tisztában voltunk vele, hogy az emberi kultúra Noé bárkáját indítjuk útnak, az egyetlen olyan emberkéz alkotta tárgyat, amely az elképzelhetetlenül távoli jövõig fennmaradhat.

Miközben csüggedten kutattam egyetlen, a legértékesebb kínai zeneszám után, felhívtam Carlt és üzenetet hagytam neki a szállodájában, Tucsonban, ahol egy elõadást tartott. Egy óra múlva megcsörrent a telefon a manhattani lakásomon. Felvettem, és az ismerõs hang így szólt: „Visszaértem a szobámba, és találtam egy üzenetet, hogy 'Annie hívott'. Azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem hagytad meg ezt az üzenetet már tíz évvel ezelõtt?"

Tréfálkoztunk, nevetgéltünk, vidáman válaszoltam. „Nos már én is akartam errõl beszélni veled, Carl." Aztán komolyabban hozzátettem: „Úgy érted, hogy örökre?"

„Igen, örökre", válaszolta higgadtan. „Légy a feleségem!"

„Jó", válaszoltam, és abban a pillanatban éreztük, tudjuk, milyen lehet felfedezni egy új természeti törvényt. Ránk tört egy „Heuréka!", az a pillanat, amikor felismerünk valamilyen mély igazságot, amelyet azután az elkövetkezõ húsz év során számtalan, egymástól független bizonyítékkal kell alátámasztani. Egyúttal azonban valamilyen végtelen bizonytalanság is úrrá lett rajtunk. Ha egyszer már lehetõvé vált, hogy belépjünk ebbe a csodavilágba, akkor hogyan lehetünk elégedettek, amikor azon kívül vagyunk? Június elseje volt, szerelmünk szent napja. Ha késõbb bármikor valamelyikünk oktalanul viselkedett a másikkal, akkor június elsejének említése rendszerint jobb belátásra térítette a vétkest.

Korábban, amikor még csak terveztük a Voyager-üzenetet, megkérdeztem Carltól, hogy vajon azok az állítólagos földönkívüliek egymilliárd év múlva képesek lennének-e értelmezni egy ember agyhullámait. „Ki tudja? Egymilliárd év nagyon hosszú idõ", válaszolta. „Ha van rá esély, hogy ez lehetséges, miért ne próbáljuk meg?"

Két nappal a sorsfordító telefonbeszélgetésünk után elmentem a New York-i Bellevue Kórház laboratóriumába, ahol hozzákapcsoltak egy számítógéphez, amelyik az agyamból és a szívembõl érkezõ összes adatot hangokká alakította. Egy óra alatt szellemi leltárt készítettem azokról a dolgokról, amiket közölni szerettem volna. Elõször a Föld történetérõl és a földi életrõl gondolkodtam. Minden tõlem telhetõt megtettem, hogy valami eszembe jusson az emberi társadalom szervezõdésével kapcsolatos eszmék közül. Ezután arra a kijelentésre gondoltam, mely szerint civilizációnkra az erõszak és a szegénység jellemzõ, ami pokollá teszi bolygónk oly sok lakójának az életét. A felvétel végéhez közeledve megengedtem magamnak egy személyes jellegû megjegyzést arról, hogy milyen érzés szerelmesnek lenni.

Carlnak magas láza volt. Megcsókoltam és arcomat hozzádörzsöltem égõ, borostás orcájához. Bõre melege furcsán megnyugtató volt. Elég sokáig így akartam maradni, hogy vibráló fizikai énje kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésõdjék. Egyrészt arra szerettem volna buzdítani, hogy minden erejével harcoljon, másrészt azt akartam, hogy végre megszabaduljon az életfenntartó berendezések okozta szenvedéstõl és attól a démontól, amely immár két éve kínozta õt.

Felhívtam a húgát, Carit, aki oly sokat adott saját magából, hogy elkerülhessük ezt a végkimenetelt, valamint felnõtt fiait, Doriont, Jeremyt és Nicholast és unokáját, Toniót. Alig néhány héttel korábban még az egész családunk együtt ünnepelte a hálaadás napját ihtacai házunkban. Közfelkiáltással megszavaztuk, hogy ez volt minden idõk legjobb hálaadás napja. Mindannyian boldogságtól sugározva távoztunk. Volt ennek az összejövetelnek valami hitelessége és bensõségessége, ami megerõsítette bennünk az összetartozás érzését. Most Carl füléhez illesztettem a telefonkagylót, hogy hallja a búcsúszavaikat.

Barátunk, Lynda Obst író és producer Los Angelesbõl rohant át, hogy velünk lehessen. Linda ott volt azon az emlékezetes elsõ estén Noránál, amikor elõször találkoztam Carllal. Közvetlen közelrõl, bárki másnál közelebbrõl volt tanúja személyes és szakmai együttmûködésünknek. Mint a Kapcsolat címû film eredeti producere, szorosan együtt dolgozott velünk az alatt a tizenhat év alatt, amíg a film terve valóra vált.

Lynda megfigyelte, hogy szerelmünk tartós lángolása zsarnoki erõvel nyomta agyon azokat, akik kevésbé bizonyultak szerencséseknek lelki társuk megtalálásában. Õ azonban nem neheztelt ránk a kapcsolatunk miatt, hanem úgy tekintett rá, mint egy matematikus egy létezéselméleti problémára, bizonyítandó hogy ilyen is létezik. Gyakran szólított Miss Blissnek, azaz Boldogság kisasszonynak. Carllal együtt mindketten roppant értékesnek tartottunk a vele töltött idõt, mert sokat nevettünk és éjszakákba nyúlóan beszélgettünk tudományról, filozófiáról, pletykákról, populáris kultúráról és mindenfélérõl. Most ez a nõ, aki együtt szárnyalt velünk és aki ott volt velem azon a szédítõ napon, amikor kiválasztottam az esküvõi ruhámat, most itt állt mellettünk, hogy örökre elbúcsúzzon.

Éjszakákon és nappalokon keresztül Sasha és én felváltva suttogtunk Carl fülébe. Sasha elmondta neki, hogy mennyire szereti, és megígérte, hogy egész életében mindig meg fogja keresni a módját, hogy kifejezze tiszteletét. „Bátor ember vagy és csodálatos életed volt", ismételgettem újra meg újra. „Jól csináltuk. Büszkeséget éreztem és örömöt találtam a szerelmünkben. Most elengedlek. Félelem nélkül. Június elseje. Június elseje. Örökre..."

Amikor azokat az utolsó simításokat végzem a korrektúrán, amelyekrõl Carl sejtette, hogy majd meg kell tenni, fia, Jeremy jön fölfelé a lépcsõn, hogy Samet, mint általában esténként, a számítógép kezelésére tanítgassa. Sasha a szobájában írja a leckéjét. A két Voyager ûrszonda egy kicsiny világ zenével és szeretettel összeállított üzenetével már túl jár a Naprendszer legkülsobb bolygóin és a csillagközi tér végtelen óceánja felé tart. Hatvanezer kilométeres óránkénti sebességgel zötyög a csillagok és egy olyan úti cél felé, amelyrõl legfeljebb csak álmodhatunk. Levélkötegek között ülök, amelyeket a világ minden részérõl azok az emberek küldtek, akik gyászolják Carl elvesztését. Sokan közülük neki köszönik, hogy felnyitotta a szemüket. Néhányan leírták, hogy Carl példája ösztönözte õket arra, hogy természettudománnyal foglalkozzanak és fellépjenek a babona és az elõítéletek ellen. Ezek a gondolatok vigasztalást nyújtanak és enyhítik szívfájdalmamat. Nekik köszönhetõen úgy érzem, hogy - a természetfölötti erõk segítsége nélkül is - Carl él.

Ann Druyan 1997. február 14. Ithaca, New York
(Részlet Carl Sagan Milliárdok és millárdok címû könyvébõl.)