Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CARL SAGAN 3 AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI

2010.06.11


  Az állatok agyában az agytérfogat megduplázódásakor a neuronok száma nem duplázódik meg, hanem ennél lassabban növekszik. Egy kb. ezerháromszázhetvenöt köbcentiméter térfogatú emberi agy, mint mondtuk, a kisagytól eltekintve, körülbelül tízmilliárd neuront és mintegy tízbillió bitet tartalmaz. A marylandi Bethesda mellett működő Országos Mentálhigiéniai Intézetben nemrégiben a kezembe vehettem egy nyúl agyát. Körülbelül harminc köbcentiméter lehetett a térfogata, csak akkora volt, mint egy közepes retek-, de néhány százmillió neuronnak és néhány százmilliárd bitnek felelt meg - és egyebek közt a saláta rágcsálását, az orr fintorgatását és a felnőtt nyúl szexuális kalandozásait is irányította.
  Mivel az olyan állati taxonoknak, mint az emlősök, hüllők vagy kétéltűek, nagyon különböző agyméretű tagjai vannak, nem lehet megbízhatóan felbecsülni az egyes taxonok tipikus képviselőinek agyában lévő neuronok számát. Az átlagértékeket azonban megbecsülhetjük, ezt végeztem el az 1. ábrán. Az ottani durva becslés azt mutatja, hogy az embernek körülbelül százszor annyi bit információ van az agyában, mint a nyúlnak. Nem tudom, mit jelent, ha azt mondjuk, hogy egy ember százszor okosabb egy nyúlnál, de abban biztos vagyok, hagy ez nem nevetséges állítás. (És természetesen nem következik belőle, hogy száz nyúl van olyan okos, mint egy ember.)
  Ma már abban a helyzetben vagyunk, hogy módunkban áll az evolúció időtávlatában összehasonlítani mind a genetikus anyagban tartalmazott információmennyiséget, mind a különféle organizmusok agyában tartalmazott információ mennyiségét. A két görbe (l. ábra) egy néhány százmillió évvel ezelőtti korban néhány milliárd bitnek megfelelő információtartalomnál metszi egymást. Akkor, a karbonkor gőzölgő dzsungeleiben alakult ki egy olyan organizmus, amelynek, a világ történetében először, több információ volt az agyában, mint a génjeiben. Ez a lény egy korai hüllő volt, amelyet, ha a mai haladó korban találkoznánk vele, valószínűleg nem tartanánk különlegesebben intelligensnek, ám agya szimbolikus fordulópont volt az élet történetében. Az agy evolúciójának két ezt kővető robbanása, amely az emlősök kialakulását és az emberhez hasonló főemlősök felbukkanását kísérte, még fontosabb előrelépést jelentett az intelligencia evolúciójában. A karbonkorszak óta az élet történetének legnagyobb részét úgy jellemezhetjük, mint az agyaknak a gének fölötti fokozatos (de korántsem teljes) eluralkodását.
23

3. AZ AGY ÉS A SZEKÉR
Mikor találkozunk mi hárman megint...?
SHAKESPEARE / MACBETH
  A hal agya nem valami nagy. Van gerinchúrja, illetve gerincvelője, mint a még alacsonyabb rendű gerincteleneknek, s a primitív halnak ezen kívül van még egy kis kidudorodása is a gerincvelő elülső végén - ez az agya. A magasabb rendű halaknál ez a kidudorodás már jobban kifejlődött, de még mindig nem nyom többet egy-két grammnál. (Ennek a kidudorodásnak felel meg a magasabb rendű állatokban a hátsóagy vagy agytörzs és a középagy.) A modern halak agya túlnyomórészt középagy, egy kicsiny előaggyal; a modern kétéltűeknél és hüllőknél ez fordítva van (1. 6. ábra). De már az ismert legkorábbi fosszilis gerincesek agyáról készített gipszöntvények is azt mutatják, hogy a modern agy alapvető felosztása (hátsóagy, középagy és előagy) már akkor fennált. Ötszázmillió évvel ezelőtt az ősi tengerekben osztrakodermeknek és lakodermeknek nevezett halszerű lények úszkáltak, melyek agya figyelemre méltóan ugyanazt a felosztást mutatja, mint a miénk.

6 / Hal, kétéltű, hüllő, madár és emlős agyát összehasonlító sematikus ábrázolások. A cerebellum (kisagy) és a medulla oblongata (nyúltvelő) a hátsóagy részei.
Ám ezeknek az alkotórészeknek a viszonylagos mérete és jelentősége, sőt még korai funkciói is minden bizonnyal jócskán különböztek a maitól. Az agy ezt követő evolúciójának egyik legmegkapóbb vonása a gerincvelőre, a hátsóagyra és a középagyra épülő három további réteg fokozatos felszaporodása és specializációja. Az agy régebbi részei minden egyes evolúciós lépés után továbbra is fennmaradtak, és hozzá kellett idomulniuk a változáshoz, de az újabb funkciókkal mindig új réteg csatlakozott hozzájuk.
24

  Ennek a nézetnek kortársaink között legfőbb képviselője Paul MacLean, az amerikai Országos Mentálhigiéniai Intézet agyevolúciós és viselkedéskutatási laboratóriumának vezetője. MacLean munkájának egyik jellegzetessége, hogy sok különböző állatra terjed ki, a gyíkoktól a selyemmajmokig, a másik pedig az, hogy kollégáival együtt gondosan tanulmányozta ezeknek az állatoknak a társas és egyéb viselkedését, ezzel megjavítva annak kilátásait, hogy felfedezhessék, az agy mely részei miféle viselkedésmódokat irányítanak.
  Az arcukon „ijesztő” vonásokat viselő selyemmajmok valamiféle szertartást vagy színjátékot mutatnak be, amikor üdvözlik egymást. A hímek a fogukat vicsorítják, rázzák a ketrecük rácsát, és magas hangon visítoznak, ami valószínűleg ijesztő hang lehet a selyemmajmok számára, továbbá fölemelik a lábukat, hogy megmutassák meredező péniszüket. Bár korunk emberi társadalmi összejövetelein az efféle viselkedés az udvariatlansággal lenne határos, nagyon is megfontolt cselekedetről van szó, amely a selyemmajmok közösségeiben a dominanciák hierarchiáinak fenntartását szolgálja.
  MacLean felfedezte, hogy a selyemmajom agyának egyik kis részében okozott sérülés lehetetlenné teszi ezt a színjátékot, bár ugyanakkor másféle viselkedések széles skáláját épen hagyja, beleértve a szexuális és a harcos viselkedést is. Az érintett rész az előagy legősibb részében van, abban az agyrészben, amelyet illetően az ember és a többi főemlős megegyezik emlős és hüllő őseinkkel. A nem főemlős emlősöknek és a hüllőknek a selyemmajmokéval összehasonlítható ritualizált viselkedésmódjait a jelek szerint az agynak ugyanaz a része irányítja, és az agynak ebben a hüllőkomponensében előforduló sérülések a szertartásos viselkedés mellett más automatikus viselkedéstípusokat is károsíthatnak - például a járást vagy a futást.
  A főemlősöknél gyakori a kapcsolat a szexuális magafitogtatás és a dominancia hierarchiájában elfoglalt hely között. A japán makákók naponkénti meghágással tartják fönn és erősítik meg a társadalmi helyzetüket: az alacsonyabb rangú hímek fölveszik a tüzelő nőstények jellegzetes megadó testtartását, a magasabb rangú hímek pedig röviden, szertartásosan meghágják őket. Ezek a meghágások általánosak és felületesek, a jelek szerint alig van szexuális tartalmuk, inkább csak annak könnyen érthető szimbólumai, hogy ki kicsoda egy komplex társadalomban.
   A selyemmajmok viselkedésének egyik vizsgálata során Gáspárt, a majomkolónia domináns állatát, és messze a legaktívabb magamutogatót, soha nem látták párosodni, pedig az esetek kétharmad részében egyedül ő mutogatta a nemi szervét a kolóniában - legtöbbször más felnőtt hímek felé. Az a tény, hogy Gáspárt erősen motiválta a dominancia megszerzése, ugyanakkor szexuális motivációja jelentéktelen volt, arra utal, hogy bár ezek a funkciók azonos szervrendszerekhez kapcsolódhatnak, mégis teljesen különállók. A kolóniát tanulmányozó tudósok végkövetkeztetése: „A nemi szervek mutogatása tehát a csoporthierarchia szempontjából a leghatékonyabb társadalmi jelzésnek tekinthető. Ritualizált viselkedés, melynek mintha az lenne a jelentése: »én vagyok az úr«. Legvalószínűbben a szexuális tevékenységből származott, de szociális kommunikációra használják, és különválik a nemzőtevékenységtől. Más szavakkal: a szexuális magamutogatás a szexuális viselkedésből származó szertartás, de szociális, nem pedig gyakorlati célokat szolgál.”
  1976-ban egy televíziós interjú során a műsorvezető megkérdezte egy profi rögbijátékostól, nem zavarja-e a rögbijátékosokat, hogy ruhátlanul vannak együtt az öltözőben. A sportoló erre rávágta: - Peckesen feszítünk! Zavarról szó sincs. Olyan ez, mintha azt mondanánk egymásnak: „Lássuk, mid van, ember!” Kivétel csak a csapat néhány szakembere meg a vízhordó fiú.
  A szexualitás, az agresszió és a dominancia közötti viselkedési, illetve neuroanatómiai kapcsolatokra változatos vizsgálatok derítettek fényt. A nagy macskafélék és sok más állat párzási szertartásai korai szakaszukban alig különböztethetők meg a verekedéstől. Közismert, hogy a házimacska néha hangosan és buján dorombol, miközben karmaival lassan kaparássza a kárpitot vagy az ember bőrét a könnyű ruha alatt. A szexualitásnak a dominancia megalapozására és fenntartására való alkalmazása néha az emberi heteroszexuális és homoszexuális gyakorlatban is nyilvánvaló (bár természetesen nem az egyetlen eleme az efféle gyakorlatnak), nemkülönben sok „obszcén” kiszólásban. Gondolkodjunk csak el azon a sajátos körülményen, hogy a legáltalánosabb szóbeli agresszió az angolban és sok más nyelvben testi gyönyör okozására vonatkozik; az angol alak („fuck you”) valószínűleg a germán és középholland fokken igéből származik, ami azt jelenti, hogy „ütni”. Ezt az egyébként zavarba ejtő nyelvhasználatot a makákók szimbolikus nyelvének verbális megfelelőjeként értelmezhetjük, ahol az „én” kezdőszót nem mondják ki, de mind a két fél beleérti. Sok más hasonló kifejezéssel együtt ez is amolyan szertartásos emberi „há-gásnak” tűnik. Mint látni fogjuk, az efféle viselkedés valószínűleg a majmoknál sokkal távolabbra nyúlik vissza - geológiai korok száz- és százmillió éve van mögötte.
25

  A selyemmajmokon végzett és más hasonló kísérletekből MacLean kifejlesztette az agy szerkezetének és evolúciójának egy lenyűgöző modelljét, amelyet „hármas” agynak nevezett el. Mint mondja, „kénytelenek vagyunk magunkat és a világot három teljesen különböző mentalitás szemszögéből nézni”, amelyek közül kettőből hiányzik a beszéd képessége. Az emberi agy MacLean szerint „három összekapcsolt biológiai komputer”, melyek mindegyikének megvan „a maga sajátos intelligenciája, a saját szubjektivitása, a saját idő- és térérzéke és a saját emlékezete, illetve saját motoros és egyéb funkciói vannak”. A három agy mindegyike egy-egy különálló, jelentős evolúciós lépésnek felel meg. A három agy állítólag neuroana-tómiailag és funkcionálisan is különbözik, és meghökkentően különböző eloszlásban tartalmazza az olyan neurokemikáliákat, mint a dopamin és a kolineszteráze.
  Az emberi agy legősibb részében helyezkedik el a gerincvelő, a medulla oblongata (a nyúltvelő), a híd -ezek alkotják a hátsóagyat - és a középagy. A gerincvelőnek, a hátsóagynak és a középagynak ezt a kombinációját MacLean idegi „alváznak” nevezi. Ez az alváz foglalja magában a szaporodás és az önfenntartás alapvető idegi gépezetét, beleértve a szív, a vérkeringés és a légzés szabályozását is. Halnál vagy kétéltűnél szinte ez teszi ki az egész agyat. De egy előagyától megfosztott hüllő vagy magasabb rendű állat MacLean szerint „olyan mozdulatlan és céltalan, mint egy vezető nélküli, üresjáratban »túrázó« jármű”.
  Szerintem az epilepsziás grand mai-t (nagy rohamot) csakugyan olyan betegségként lehet leírni, amelyben az agy valamiféle elektromos vihara miatt a kognitív „járművezetők” mind kikapcsolódnak, és az áldozatban semmi más nem marad működőképes, csak az idegi alváza. Ez igen súlyos károsodás: az áldozatot időlegesen néhány százmillió évvel veti vissza. A régi görögök (máig az ő elnevezésüket használjuk erre a betegségre) felismerték mélyreható jellegét, és istenek okozta betegségnek nevezték.

7 / A hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a neokortex erősen sematizált ábrázolása az emberi agyban, MacLean után.
       MacLean az idegi alváznak háromféle járművezetőjét különbőzteti meg. A legősibb közülük a középagyat veszi körül, és nagyrészt abból áll, amit a neuroanatómusok olfactostriatum-nak (szaglótestnek), corpus striatum-nak (csíkolt testnek) és globus papidus-nak (sápadt gömbnek) neveznek. Ez közös bennünk és a többi emlősben, illetve a hüllőkben, és valószínűleg több száz millió évvel ezelőtt fejlődött ki. MacLean ezt hüllőkomplexumnak vagy R-komplexumnak nevezi (R= reptilia, a hüllők latin neve). Az R-komplexumot a limbikus rendszer veszi körül, amelyet azért hívnak így, mert határos az alatta lévő aggyal. (Karunkat és lábunkat az angol azért nevezi limbs-nek - végtagoknak -, mert a test többi részéhez képest periferiálisak.) A limbikus rendszer közős bennünk és a többi emlősben, de teljesen kialakult állapotában a hüllőkkel már nem közös, és valószínűleg több mint százötvenmillió évvel ezelőtt fejlődött ki. Végül az agy többi része fölött helyezkedik el a neokortex (az újagykéreg). A magasabb rendű emlősökhöz és a többi főemlőshöz hasonlóan az embernek is viszonylag nagy neokortexe van. A neokortex a magasabb rendű emlősökben fokozatosan egyre fejlettebbé válik: a legbonyolultabb és legfejlettebb a miénk, embereké (és a delfineké meg a bálnáké). Ez valószínűleg néhányszor tízmillió évvel ezelőtt alakult ki, de fejlődése néhány millió éve erősen felgyorsult, amikor az ember színre lépett. Az emberi agy sematikus ábrázolása a 7. ábrán látható, a limbikus rendszernek a neokortexszel való összehasonlítását pedig a 8. ábrán láthatjuk három ko-runkbeli emlős példáján.
26

  A hármas agy fogalma figyelemre méltó összhangban van azoknak az ettől független, az előző fejezetben ismertetett agytömeg-testtömeg arányokkal kapcsolatos kutatásoknak az eredményeivel, melyek szerint az emlősök és a főemlősök (különösen az ember) felbukkanását az agy evolúciójában jelentős, robbanásszerű ugrások kísérték.
  A fejlődés roppant nehezen valósulhat meg az élet mély szövedékének megváltoztatása révén: ebben bármiféle változás könnyen halálos lehet. Alapvető változásokat lehet azonban megvalósítani új rendszereknek a régiek tetejébe való halmozásával is. Ez kissé emlékeztet arra az elméletre, amelyet Ernst Haeckel tizenkilencedik századi német anatómus rekapitulációnak nevezett. Ez az elmélet a tudományos elfogadás és elutasítás változatos ciklusain ment keresztül. Haeckel nézete szerint az állatok embrionális fejlődésük során hajlamosak megismételni, vagy rekapitulálni (összefoglalni) azt a fejlődésmenetet, amelyet őseik evolúciójuk során követtek. A méhen belüli emberi fejlődés során csakugyan végighaladunk halhoz, hüllőkhöz és nem főemlős emlősökhöz nagyon hasonló stádiumokon, mielőtt felismerhetően emberré válnánk. A halstádiumban még kopoltyúnyílásaink is vannak, ami teljesen felesleges a köldökzsinóron át táplált embrió számára, de szükségszerű az emberi embriológia szempontjából: mivel a kopoltyúk létfontosságúak voltak őseink számára, az emberré válás során végighaladunk a kopoltyús stádiumon is. Az emberi magzat agya szintén belülről kifelé fejlődik, és durva megközelítésben a következő stádiumokon halad végig: idegi alváz, R-komplexum, limbikus rendszer és neokortex (1. az emberi agy embriológiai fejlődésének ábrázolását a 45. ábrán).

8 / Nyúl, macska és majom agyának sematikus ábrázolása felülről és oldalnézetből. A sötét, pontozott térség a limbikus rendszer, amely legjobban oldalnézetből látható. A fehér, barázdált területek a neokortexet ábrázolják, amely felülről látható legjobban.
  A fejlődés rekapitulációjának okát a következőképpen érthetjük meg: a természetes szelekció nem a fajokon, hanem csak az egyedeken fejti ki hatását, és alig hat a petékre vagy a magzatokra. Így a legfrissebb evolúciós változások csak a születés után jelennek meg. A magzatnak lehetnek olyan vonásai, mint például az emlősöknél a kopoltyúnyílások, amelyek a születés után teljesen rossz alkalmazkodásról tanúskodnának, de amíg ezek a magzat számára nem okoznak súlyos problémát, és még a születés előtt eltűnnek, fennmaradhatnak. Kopoltyúnyílásaink ugyanis nem az ősi hal, hanem az ősi halembrió maradványai. Sok új szervrendszer nem gyarapodás és megőrzés révén fejlődik ki, hanem régebbi rendszerek módosulása során. Ilyen például az uszonyok lábakká és a lábak uszonyokká vagy szárnyakká való átalakulása, vagy a láb kézzé, a kéz lábbá alakulása, a faggyúmirigyek emlőmirigyekké, a ko-poltyúívek fülcsontokká, a cápa pikkelyeinek cápafogakká való átváltozása. Így hát a toldozgatás és a meglévő struktúra megőrzése révén végbemenő evolúciónak két ok közül az egyik miatt kell bekövetkeznie: vagy éppúgy szükség van a régi funkcióra, mint az újra, vagy nincs más mód a régi rendszer megkerülésére, amely nélkülözhetetlen a fönnmaradáshoz.
27


   Erre a fajta evolúciós fejlődésre sok más példa is van a természetben. Hogy egy majdnem véletlenszerű esetet vegyünk, gondoljuk csak meg, miért is zöldek a növények. A zöld növények fotoszintézise a Nap
 9 / Egy vörös algának nevezett apró növény elektronmikroszkópos fényképe (tudományos neve: porphyridium cru-entum). Majdnem az egész sejtet betölti a kloroplaszt, ennek az organizmusnak a fotoszintetizáló üzeme. A fénykép huszonháromezerszeres nagyítású, és dr. Elisabeth Gantt készítette a Smithsonian Institute Sugárbiológiai Laboratóriumában.
színképének vörös és ibolya részében lévő fényt hasznosítja a víz felbontásához, a szénhidrátok fölépítéséhez és más növényi aktivitásokhoz. De a Nap több fényt bocsát ki magából a színkép sárga és zöld tartományaiban, mint a vörösben vagy az ibolyaszínűben. Azok a növények, amelyeknek a klorofill az egyetlen fotoszintetizáló festékanyaguk, visszautasítják a fény legbőségesebb részét. Sok növény a jelek szerint, ha megkésve is, „fölismerte” ezt, és megfelelően alkalmazkodott. Kifejlődtek más olyan növényi festékanyagok, mint a karotenoidok és a phycobilinek, amelyek visszaverik a vörös fényt, és elnyelik a sárgát meg a zöldet. Ez ugyan pompás, de vajon elvetették-e a klorofillt ezek az új fotoszintetizáló festékanyagokkal rendelkező növények? Szó sincs róla. A 9. ábra bemutatja egy vörös alga fotoszintetizáló „üzemét”. A csíkozott részek tartalmazzák a klorofillt, a csíkozott részekhez simuló kis körök pedig azokat a phycobilineket, amelyek a vörös algát vörössé teszik. Ezek a növények a zöld és sárga napsugárzásból szerzett energiát konzervatív módon átadják a klorofillfestéknek, amely, bár nem maga nyelte el a fényt, mégis kulcsfontosságú minden növényi fotoszintézisben a fény és a kémia közötti szakadék áthidalásához. A természet nem téphette ki a klorofillt, és nem tehetett a helyébe jobb festékeket: a klorofill már túlságosan mélyen beleszövődött az élet szövetébe. A kiegészítő festékekkel is rendelkező növények persze mások, hatékonyabbak, de a fotoszintetizáló folyamat középpontjában, ha kevesebb kőtelezettséggel is, még mindig a klorofill dolgozik. Az agy evolúciója nézetem szerint analóg módon haladt előre: ősi, mély részei még mindig működnek.
1 / AZ R-KOMPLEXUM
  Ha az előzőkben ismertetett nézet helytálló, akkor azt várhatnánk, hogy az emberi agyban az R-komp-lexum bizonyos értelemben még mindig dinoszauruszfunkciókat lát el, a limbikus kéreg pedig a pumák és a földi lajhárok gondolatait gondolja. Az agy evolúciójának minden új lépését kétségkívül változások kísérik az agy előzőleg már meglevő alkotórészeinek fiziológiájában. Az R-komplexum evolúciójának változásokat kellett létrehoznia a középagyban és így tovább. Mi több, azt is tudjuk, hogy számos funkció irányítása megoszlik az agy különböző összetevői között. Mindamellett meghökkentő volna, ha a neokortex
28

alatti agyi alkotóelemek nem töltenék be jelentős mértékben ugyanazokat a feladatokat, amelyeket távoli őseinkben betöltöttek.
  MacLean kimutatta, hogy az R-komplexum fontos szerepet játszik az agresszív viselkedésben, a területi függőség, a szertartások és a szociális hierarchiák kialakításában. Az időnkénti üdvös kivételek ellenére az én szememben még mindig jórészt ez jellemzi a modern ember bürokratikus és politikai viselkedését. Nem akarom azt állítani, hogy a neokortex egy amerikai politikai gyűlésen vagy a Legfelsőbb Szovjet ülésén egyáltalán nem funkcionál - utóvégre az ilyen szertartásos alkalmakkor a kommunikáció nagy része verbális, tehát a neokortexből ered. Mégis megdöbbentő, hogy tényleges viselkedésünknek -megkülönböztetve ezt attól, amit mondunk és gondolunk felőle - milyen nagy részét lehetne hüllőfogalmakban leírni. Szoktunk beszélni „hidegvérű gyilkosról”. Machiavelli pedig azt tanácsolta a Fejedelemnek: „tudatosan használd fel a vadállatot”.
  Ezeket a gondolatokat, ha részlegesen is, de érdekesen előlegezi Susanne Langer amerikai filozófus, aki ezt írta: „Az emberi életet át- meg átszövik a szertartásos eljárások, mint ahogy az állati eljárásmódok is. Az élet a józan ész és a ritmus, a tudás és a vallás, a próza és a költészet, a tények és az álmok bonyolult szövevénye... A szertartás, akárcsak a művészet, lényegében a tapasztalat szimbolikus átalakításának aktív betetőzése. Az agykéregben születik, nem a »régi agyban«, de ennek a szervnek az elemi szükségletéből születik, mihelyt ez a szerv felnő emberi mivoltára.” Kivéve azt a tényt, hogy az R-komplexum a „régi agyban” van, ez a megállapítás a jelek szerint telibe talál.
  Szeretnék minden félreértést eloszlatni ama kijelentés társadalmi következményeit illetően, miszerint a hüllőagy befolyásolja az emberi cselekvéseket. Ha a bürokratikus viselkedést lényegében az R-komplexum irányítja, ez azt jelenti-e, hogy az emberiségnek reménytelen a jövője? Az embernél az agy kb. nyolcvanöt százalékát a neokortex képviseli. Ez minden bizonnyal valamiféle mutatója annak, hogy mennyire fontos a neokortex az agytörzshöz, az R-komplexumhoz és a limbikus rendszerhez képest. A neuroanatómia, a politikatörténet és az introspekció mind azt bizonyítja, hogy az emberek igenis képesek ellenállni annak az ösztönzésnek, hogy engedjenek a hüllőagy minden impulzusának. Az amerikai alkotmánynak az emberi jogokra vonatkozó részeit az R-komplexum semmiképp sem foglalhatta volna írásba, pláne nem találhatta volna ki. Pontosan alakíthatóságunk, hosszú gyermekkorunk az, ami minden más fajnál jobban megakadályozza, hogy az ember rabszolga módra ragaszkodjék a genetikusan beléprogramozott viselkedéshez. Ám ha a hármas agy pontos modellje annak, hogy az ember hogyan funkcionál, semmi jó nem származik abból, ha figyelmen kívül hagyjuk az emberi természet hüllőöszszetevőit, különösen ritualisztikus vagy hierarchikus viselkedésünket. Éppen ellenkezőleg: ez a modell hozzásegíthet minket annak megértéséhez, hogy mit jelent embernek lenni. (Nem tudom például, vajon sok elmebaj - például a hebefrén skizofrénia - szertartásos aspektusai nem eredhetnek-e az R-komplexum valamelyik központjának hiperaktiv tevékenységéből vagy abból, hogy csődöt mond a neokortex valamelyik pontja, melynek az lenne a funkciója, hogy elnyomja vagy felülbírálja az R-komplexumot? Azon is sokat tűnődöm, vajon a kisgyermekek gyakori ritualisztikus viselkedése nem neokortexük még tökéletlen kifejlődésének a következménye-e.)
  G. K. Chesterton egyik különösen találó bekezdésében ezt írta: „Megszabadíthatjuk a dolgokat az idegen vagy véletlenszerű törvények alól, de nem szabadíthatjuk fel őket saját természetük törvényei alól... Ne kezdjük el... a háromszögeket arra biztatni, hogy törjenek ki három oldaluk börtönéből. Ha egy háromszög kitör a három oldalából, élete siralmas véget ér.” Ám nem minden háromszög egyenlő oldalú. Teljesen a hatalmunkban áll, hogy a hármas agy egyes komponenseinek viszonylagos szerepét lényegesen átigazítsuk.
2 / A LIMBIKUS RENDSZER
  A limbikus rendszer a jelek szerint erős vagy különösen élénk érzelmeket gerjeszt. Ez máris rávilágít a hüllőagy egy további tulajdonságára: hiszen a hüllőagyat nem erőteljes szenvedélyek és fájdalmas ellentmondások jellemzik, hanem inkább a kötelességtudó és lélektelen belenyugvás abba a viselkedésbe, amelyet génjei és agya diktálnak, bármilyen légyen is az.
 A limbikus rendszerben végbemenő elektromos kisülések néha hasonló szimptómákat váltanak ki, mint a pszichózisok vagy a pszichedelikus és hallucinogén szerek. Számos pszichotróp szer támadás-pontja tényleg a limbikus rendszerben van. Talán az irányítja a vidámságot, a félelmet, és azokat a különféle más finom érzelmeket is, amelyeket néha egyedülállóan emberinek vélünk.
29

  A hipofízis, az a „vezérmirigy”, amely az összes többi mirigyet befolyásolja, és uralkodik az ember endokrin rendszere felett, fontos része a limbikus régiónak. Az endokrin egyensúlyzavarok hangulatváltoztató tulajdonságai fontos utalást jelentenek számunkra a limbikus rendszernek az elmeállapotokkal való kapcsolatára vonatkozólag. A limbikus rendszerben van egy kicsiny, mandula alakú terület, az amygdala, amely nagy szerepet játszik mind az agresszióban, mind a félelemben. Az amygdala elektromos ingerlése békés háziállatokban a félelem vagy a dühöngés szinte hihetetlen fokát tudja kiváltani. Egy ilyen esetben egy házimacska rémülten meglapult, amikor megmutattak neki egy kis fehér egeret. Vad természetű állatok viszont, mint például a hiúz, kezesek lesznek, és eltűrik, hogy simogassák és kézbe vegyék őket, miután kiirtották az amygdalájukat. A limbikus rendszer funkciózavarai minden nyilvánvaló ok nélkül dühöt, félelmet vagy érzelgősséget képesek kiváltani. Hasonló eredményekre vezethet a természetes túlingerlés is: akik ebben a betegségben szenvednek, megmagyarázhatatlannak és nem helyénvalónak találják az érzelmeiket, és őrülteknek tekinthetjük őket.

10-11 / Az agy harmadik kamrájában készített két elektronmikroszkópos fényképfelvétel (készítette Richard Steger, Wayne State University). Láthatjuk, amint az apró, hullámzó szálak avagy ciliák a gömb alakú agyfehérjéket továbbítják - olyasféleképpen, ahogy a strandon a tömegben az emberek továbblökik a fejük felett a nagy labdákat.
30

  Az olyan limbikus endokrin rendszereknek az érzelmeket meghatározó szerepét, mint a hipofízis, az amygdala és a hipotalamusz (az agyalapi mirigy feletti agyrészlet), legalábbis részben olyan kis hormonfehérjék biztosítják, amelyeket ezek a mirigyek választanak ki, és amelyek az agy más területeire hatnak. Talán a legjobban ismert közülük a hipofízis fehérjéje, az ACTH (az adrenokortikotrop hormon), amely olyan különféle agyi funkciókat képes befolyásolni, mint a vizuális emlékezés, a szorongás és a figyelemösszpontosítás foka. A hipotalamusz egyes kis fehérjéit, ha nem is bizonyosan, de azonosították az agy harmadik kamrájában, amely a hipotalamuszt összeköti a talamusszal, amely szintén a limbikus rendszeren belüli régió. A 10-11. ábrán látható meghökkentő elektronmikroszkópos felvételek közelről mutatnak be egy, a harmadik agykamrában végbemenő folyamatot. A 13. ábra pedig némileg segíthet megvilágítani az agy anatómiájáról most elmondottakat.
  Okunk van úgy vélni, hogy az altruista viselkedés kezdetei a limbikus rendszerben rejlenek. Ritka kivételekkel ugyanis (ezek főleg társas rovarok) az emlősök és a madarak az egyedüli olyan organizmusok, amelyek nagy figyelmet fordítanak kicsinyeik gondozására. Ez az evolúciós fejlemény az alakíthatóság hosszú időszakát teszi lehetővé, s ennek révén kihasználja az emlősök és főemlősök agyának nagy információfeldolgozó képességét. A szeretet a jelek szerint az emlősök találmánya.*
   * Az emlősöknek és a hüllőknek ez alól a viszonylagos szülői törődése alól azonban bőven akadnak kivételek. A nílusi krokodil nőstényei óvatosan szájukba veszik frissen kikelt ivadékaikat, és beviszik őket az aránylag biztonságos folyóvízbe; a Serengeti hím oroszlánjai viszont, amikor átveszik az uralmat az oroszláncsalád felett, megölik az összes többi kölyköt. Egészében véve azonban az emlősök meglepően nagyobb mértékű szülői gondoskodást tanúsítanak, mint a hüllők. A különbség százmillió évvel ezelőtt még elképesztőbb lehetett.

 12 / John Germann elképzelése a lycaenops nevű mezozoikumbeli hüllő lehetséges alakjáról. Talán ezek az emlősszerű lények voltak az elsők, amelyekben a limbikus rendszer nagyarányú evolúciója végbement. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével
 Az állati viselkedésben sok minden alátámasztja azt az elképzelést, amely szerint az erős érzelmek főleg az emlősökben és kisebb mértékben a madarakban fejlődtek ki. A háziállatoknak az emberekhez való ragaszkodása, azt hiszem, nem kétséges. Közismert dolog az is, hogy sok emlős anyaállat szemmel láthatólag szomorú, amikor elveszik tőle a kicsinyeit. Az ember kíváncsi lenne, meddig mennek el ezek az érzelmek. Alkalmilag a lovakban is felizzik a hazafias lelkesedés? A kutyáknak az emberek iránti érzelmei vajon rokonai-e egy kicsit a vallásos eksztázisnak? Miféle más erős vagy finom érzései vannak még az állatoknak, amelyeket nem közölnek velünk?
31

  A limbikus rendszer legősibb része a szaglókéreg; összefügg a szaglással, annak erős érzelmi töltését pedig a legtöbb ember jól ismeri. Emlékező- és felidézőképességünknek egyik fontos alkotórésze a limbi-kus rendszer egyik struktúrájában, a hippokampuszban (henger alakú görbült test az agy oldalsó kamrájában) helyezkedik el. Ezt a kapcsolatot világosan mutatja, hogy a hippokampusz sérülései súlyos emlékezetromlást eredményeznek. Volt ennek egy híres esete: H. M.-nek, egy régóta súlyos rohamokban és görcsökben szenvedő betegnek mindkét oldalon kiirtották a hippokampusz körüli teljes agyi régióját. Rohamainak gyakoriságát és erősségét ezzel sikerült is csökkenteni, ám azonnal amnéziás lett. Jó felfogóképessége megmaradt, új motorikus készségeket is képes volt elsajátítani, némi fogalmi tanulásra is képes volt, de lényegében minden néhány óránál régibb dolgot elfelejtett. Ő maga ezt így kommentálta: -Minden nap önmagában áll... minden, aminek örültem, minden, amin szomorkodtam. - Úgy jellemezte egész életét, mint annak a dezorientált érzésnek az állandósulását, amely sokunkat elfog, amikor álmunkból felébredve csak nagy nehezen tudunk rá visszaemlékezni, hogy előzőleg éppen mi történt. Figyelemre méltó viszont, hogy súlyos emlékezetvesztése ellenére a hippokampusz eltávolítása után növekedett az IQ-ja. Szagokat érzett ugyan, de nehezen tudta néven nevezni a szag forrását. Ezenkívül teljesen érdektelenné vált a szexuális tevékenységek iránt.
  Egy másik esetben egy fiatal amerikai repülő megsebesült egy másik katonával vívott játékos párbajban: egy picinyke tőrpengét szúrtak a jobb orrlyukába, amely átdöfte a közvetlenül fölötte lévő limbikus rendszernek egy kis részét is. Ennek is súlyos memóriakiesés lett az eredménye, hasonló, de nem olyan súlyos, mint H. M.-é; érzékelési és intellektuális képességeinek széles skálája érintetlen maradt. Memóriaromlása különösen a szóbeli dolgok terén volt észrevehető. Ezen felül a baleset a jelek szerint impotenssé tette, és érzéketlenné vált a fájdalmakra. Egyszer mezítláb végigsétált egy kirándulóhajó naptól feltüzesített fémfedélzetén, és csak akkor jött rá, hogy csúnyán összeégett a lába, amikor utastársai panaszkodni kezdtek a megperzselt hús bűzére. Ő maga se a fájdalmat, se a bűzt nem vette észre.
  Az ilyen esetekből nyilvánvalónak látszik, hogy az olyan komplex emlőstevékenységet, mint a szexualitás, a hármas agynak mindhárom összetevője - az R-komplexum, a limbikus rendszer és a neokortex -együtt és egyszerre irányítja. (Mint már említettük, az R-komplexum és a limbikus rendszer részt vesznek a szexuális tevékenységekben. A neokortex részvételére vonatkozó bizonyítékokat introspekció révén könnyen megszerezhetjük.)
  Az ősi limbikus rendszer egyik része az orális és ízlelési funkcióhoz kapcsolódik, egy másik a szexuális funkciókhoz. A szexualitás és a szaglás kapcsolata ősrégi és rendkívül fejlett a rovaroknál - ez a körülmény megvilágítja, mennyire fontos és ugyanakkor mennyire hátrányos volt távoli őseinknél, hogy a szaglásra kellett támaszkodniuk.
  Egyszer tanúja voltam egy kísérletnek, melynek során egy zöld bormuslincának a fejét rendkívül vékony dróttal hozzákapcsolták egy oszcilloszkóphoz, amely egyfajta grafikonként mutatta be a muslinca szaglórendszere által gerjesztett összes elektromos impulzusokat. (A muslinca fejét közvetlenül előtte választották le a testéről - hogy hozzá lehessen férni szaglóapparátusához -, és még sok tekintetben működőképes volt.*) A kísérlet során igen sokféle szagot vonultattak fel előtte, köztük kellemetlen és ingerlő gázokat, például ammóniát is, minden felfedezhető hatás nélkül. Az oszcilloszkóp ernyőjén csak lapos, vízszintes vonalat lehetett látni. Aztán a faj nősténye által kibocsátott parányi mennyiségű nemi vonzóillatot (feromont) lengettek meg a levágott fej előtt, és az oszcilloszkóp ernyőjén tüstént megjelent egy óriási függőleges hullám. A bormuslinca szinte semmilyen más szagot nem érzett meg, csak a nőstény szexuálisan vonzó illatát, de ezt a molekulát hallatlanul jól kiszagolta.
  Rovaroknál egészen általános az efféle szaglási specializáció. A selyemhernyó hím lepkéje akkor is képes felismerni a nőstény szexuálisan vonzó illatát, ha másodpercenként csak negyven molekulája ér el belőle finom csápjaihoz. A selyemhernyó nőstény lepkéjének csak másodpercenként egyszázad mik-rogramm feromont kell kibocsátania ahhoz, hogy körülbelül egy köbmérföldnyi térfogatból minden hímet magához vonzzon. Ezért élnek a selyemhernyók.
    * Az ízeltlábúak (arthropoda) feje és teste rövid ideig egymás nélkül is jól funkcionál. A nőstény imádkozó sáska gyakran azzal válaszol a komoly udvarlásra, hogy megeszi udvarlójának a fejét. Ezt az emberek közt barátságtalan gesztusnak tekintenék, a rovaroknál azonban más a helyzet: az agy kiirtása megszünteti a szexuális gátlásokat, és a hím megmaradt részét párosodásra ösztönzi. Utána a nőstény befejezi szertartásos étkezését; no persze egyedül ebédel. Ezt talán felfoghatjuk úgy is, mint a túlzott szexuális elfojtás veszélyeire intő példázatot.
 A szaglásnak a párkeresés és a fajfenntartás érdekében való kihasználására talán a legfurcsább példát egy dél-afrikai bogárnál találjuk, amelyik télen beássa magát a földbe. Tavasszal, amikor a föld kiolvad, a bogarak előbújnak. A hímek már néhány héttel a nőstények előtt kiássák magukat, de teljesen el vannak
32

kábulva. Dél-Afrikának ugyanezen a vidékén kifejlődött egy orchideafajta, amelyik a nőstény bogár feromonjával azonos illatot bocsát ki. Az orchidea és a bogár evolúciója ténylegesen ugyanazt a molekulát hozta létre. A hím bogarak történetesen rendkívül rövidlátók, az orchidea pedig egy olyan sziromalakzatot fejlesztett ki, amely a rövidlátó bogár szemében a nőstény elfogadó szexuális pozíciójára emlékeztet. A hím bogarak néhány hétig orgiasztikus kéjekben tombolnak az orchideák közt - képzelhetjük, mennyi sértett büszkeséget és jogos felháborodást éreznek a nőstények, amikor végül előbújnak a földből. A szerelmes kedvű hímek eközben sikeresen beporozták az orchideákat, s bár a bogarak kellőképpen szégyellik magukat, tőlük telhetőleg fenntartják a bogárfajt is, így mindkét fajta életben marad. (Mellesleg az orchideáknak is érdekűkben áll, hogy ne legyenek túlságosan vonzók; ha a bogarak kudarcot vallanának a saját szaporodásukban, akkor az orchideák is bajba kerülnének.) Fölfedeztük hát a tisztán szaglásra alapozott szexuális ösztönzések egyik korlátját. Egy másik korlát az, hogy mivel minden nőstény bogár ugyanazt a feromont állítja elő, a hím bogárnak nem könnyű szíve választott hölgyével szerelembe esnie. Bár a hím rovarok esetleg parádéznak azért, hogy magukhoz vonzzanak egy nőstényt - vagy mint a szarvasbogarak, állkapocs állkapocs elleni párbajba bocsátkozhatnak, melynek a nőstény a díja -, a párzásnál a nőstény feromonjának központi szerepe van, ami a jelek szerint csökkenti a rovarok közt a szexuális szelekció szerepét.
  A párkeresésnek más módszerei alakultak ki a csúszómászóknál, a madaraknál és az emlősöknél. De a szex összefüggése a szaglással a magasabb rendű állatok neuroanatómiájából és az emberi tapasztalás anekdotakincséből egyaránt nyilvánvaló. Sokszor eltűnődöm rajta, hogy a dezodor, különösen a „női” dezodor nem azt az igyekezetet szolgálja-e, hogy elpalástolják a szexuális ingereket, és gondolatainkat másfelé tereljék.
3 / A NEOKORTEX

13 / Az emberi agy oldalnézetének sematikus diagramja. Ezen a neokortex uralkodik, mellette a kisebb limbikus rendszer és az agytörzs vagy hátsóagy. Az R-komplexumot az ábra nem mutatja be.
  Az előagy sérülései még a halaknál is csökkentik a kezdeményezőkészséget és az óvatosságot. A magasabb rendű állatoknál ezek a sokkal jobban kialakult tulajdonságok a jelek szerint a neokortexben lokalizálódnak, amely számos jellegzetesen emberi kognitív funkció székhelye is. A neokortexet gyakran lebenyeinek négy fő régiója szerint tárgyalják: ezek a homloklebeny, a falcsonti lebeny, a halántéklebeny és a nyakszirti lebeny. A korai neurofiziológusok nézete szerint a neokortex elsődlegesen csak a neokortex más területeivel állt kapcsolatban, de ma már tudjuk, hogy sok idegkapcsolata van a kéreg alatti aggyal is. Korántsem világos azonban, hogy a neokortex részei csakugyan funkcionális egységek-e. Kétségkívül mindegyiknek számos egészen különböző funkciója van, de egyes funkciókon két vagy több lebeny is osztozhat. Egyéb funkcióik mellett a jelek szerint a homloklebenyek a fontolgatással és a cselekvés szabályozásával, a falcsonti lebenyek a térbeli érzékeléssel és az agy és a test többi része közötti információcserével, a halántéklebenyek különféle komplex percepciós feladatokkal, a nyakszirti lebenyek pedig a látással, az ember és a többi főemlős uralkodó érzékszervével állnak kapcsolatban.
33

  A neurofiziológusok közt évtizedeken át az volt a legelterjedtebb nézet, hogy a homlok mögötti homloklebenyek az előrelátás és a jövőre való tervezés helyei, melyek egyaránt jellegzetesen emberi funkciók. Ám az újabb kutatások kimutatták, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Hans-Lukas Teuber amerikai neurofiziológus, a Massachusetts Institute of Technology munkatársa nagyszámú olyan esetet vizsgált meg - főleg háborús és más lövéses sérüléseket -, ahol a homloklebeny sérült meg. Úgy találta, hogy a homloklebeny sérülésének sok esetben szinte semmi nyilvánvaló hatása nincs a viselkedésre, mindamellett a homloklebeny súlyos, patológiás elváltozásai esetén „a páciensből nem hiányzik ugyan teljesen a képesség az események menetének előrelátására, de nem tudja önmagát ezekkel az eseményekkel kapcsolatban potenciális cselekvőként elképzelni”. Teuber hangsúlyozta azt a tényt, hogy a homloklebeny éppúgy részt vehet a motoros, mint a kognitív előrelátásban, különösen ami az akaratlagos motoros mozgások hatásának felbecslését illeti. A jelek szerint a homloklebenyeknek szerepük van a látás és az egyenes, két lábon álló testtartás közötti kapcsolatban is.
   Így a homloklebenyek két különböző módon is részt vehetnek sajátosan emberi funkciókban. Ha az ő feladatuk a jövő előrelátása, akkor bennük kell rejleniük az aggodalom, a szorongás székhelyeinek is. Ezért csökkenti a szorongást a homloklebenyek átmetszése. Ám a prefrontális lobotómiának nagymértékben csökkentenie kell a páciensnek azt a képességét is, hogy ember legyen. A jövő előrelátásának a jövő miatti szorongás az ára. Katasztrófát megjósolni nem valami nagy mulatság, a naiv optimista sokkal boldogabb, mint Kasszandra volt. Ám természetünk kasszandrai összetevőire szükségünk van a fönnmaradásunkhoz. Ezek hozták létre azokat a jövő szabályozására vonatkozó tantételeket, amelyekből az etika, a mágia, a tudomány és a törvénykönyvek születtek. A katasztrófa előrelátásának az a haszna, hogy képesek vagyunk lépéseket tenni az elkerülésére, feláldozva a rövid távú előnyöket a hosszú távúakért. Az a társadalom, amely az ilyen előrelátás következtében materiálisan biztos alapokon áll, létrehozza a társadalmi és technikai újításokhoz szükséges szabadidőt is.
  A homloklebenyek másik gyanított funkciója, hogy ők teszik lehetővé az emberiség kétlábú testtartását. Egyenes testtartásunkra a homloklebenyek kifejlődése előtt valószínűleg nem volt lehetőség. Mint később részletesebben is látni fogjuk, az, hogy két lábon állunk, fölszabadította a kezünket mindazokra a tevékenységekre, amelyek aztán az ember kulturális és fiziológiai sajátosságainak nagyarányú gyarapodására vezettek. A civilizáció - egy nagyon is reális értelemben - alighanem a homloklebenyek terméke.

14 / Arc, amelyet a beteg almaként jellemzett. (Másképpen: alma, amelyet az orvos arcként írt le.) Teuber után.
 A szemekből származó vizuális információk az emberi agyban főleg a nyakszirti lebenyekbe, a fej hátsó részébe érkeznek; a hallási benyomások pedig a halánték alatt fekvő halántéklebeny felső részébe. Vannak hézagos bizonyítékaink arra vonatkozólag, hogy a neokortexnek ezek a részei süketnéma vakoknál lényegesen kevésbé fejlettek. A nyakszirti lebeny sérülései - például a puskalövéstől származó sérülések -gyakran a látótér megromlását okozzák. A sérült esetleg minden más tekintetben normális marad, de csak periferiális látással képes látni, normális látótere közepén csak egy sötét folt meredezik előtte. Más esetekben még bizarrabb percepciókra kerülhet sor, egyebek közt geometriailag szabályos, folyamatos, lebegő kiesésekre a látómezőből, és olyan „vizuális rohamokra”, melyek közben (például) a páciens a tőle jobbra, lent a földön lévő tárgyakat pillanatnyilag balra, fenn és térben száznyolcvan fokkal elfordulva érzékeli. Talán még azt is fel lehetne térképezni, hogy a nyakszirti lebenyek mely részei milyen vizuális funkciókért felelősek, ha rendszeresen felmérnénk a különféle nyakszirti sérülésekből eredő látászavarokat. Nagyon fiatal egyedeknél sokkal kevésbé valószínű a tartós látáskárosodás, mert az agyuk még képes nagyon jól „megreparálni” önmagát, vagy átvinni funkciókat a szomszédos területekre.
34

   A hallási és látási ingerek összekapcsolásának képessége szintén a halántéklebenyben lokalizálódik. A halántéklebeny sérülései egyfajta afáziát, a beszédmegértés képességének elvesztését eredményezhetik. Figyelemre méltó és jelentőségteljes tény, hogy agykárosult páciensek esetleg teljesen képesek a beszélt nyelv használatára, de teljesen képtelenek az írott nyelvére, és vice versa. Előfordulhat, hogy írni tudnak, de olvasni nem; a számokat el tudják olvasni, de a betűket nem, meg tudják nevezni a tárgyakat, de a színeket nem. A neokortexben a funkciók meglepő módon elkülönülnek, ami ellentétben áll a hétköznapi ész olyan elképzeléseivel, miszerint az írás és az olvasás vagy a szavak és a számok felismerése nagyon hasonló tevékenységek. Egyes még meg nem erősített jelentések szerint bizonyos agykárosodások esetében a beteg csak a szenvedő vagy a prepozíciós szerkezetek vagy a birtokos kapcsolatok megértésének képességét veszíti el. (Egy szép napon talán felfedezik majd a coniunctivus agyi központját. Lehet, hogy az derül majd ki, hogy a latin népek rendkívül gazdagon, az angolul beszélő népek pedig igen fukar kézzel vannak ellátva az agy anatómiájának e csöppnyi területén?) A jelek szerint a különféle absztrakciók, köztük a nyelvtani „beszédrészek”, meghökkentő módon az agy specifikus részeibe vannak „behuzalozva”.
 Az egyik esetben egy halántéklebeny-sérülés meglepő kiesést okozott a páciens arcérzékelésében, még a közvetlen családtagjai arcát illetően is. Amikor megmutatták neki a 14. ábrán látható rajzot, azt mondta rá, hogy „alighanem” alma. Mikor felkérték, hogy indokolja meg az értelmezését, a szájat egy vágásnak tartotta az almán, az orrot az alma visszahajtott szárának, a két szemet pedig két kukac rágta lyuknak. Ugyanez a páciens viszont képes volt házakról és más élettelen tárgyakról készült vázlatokat tökéletesen felismerni. A széles skálájú kísérletek azt mutatják, hogy a jobb oldali halántéklebeny sérülései bizonyos típusú nem verbális dolgokra nézve okoznak amnéziát, míg a bal oldali halántéklebeny sérüléseinél jellegzetes tünet a beszédmemória elvesztése.
  Olvasó- és térképkészítő képességünket, háromdimenziós térbeli tájékozódási képességünket és a megfelelő szimbólumok használatának képességét, melyek mindegyikének valószínűleg része van a nyelv kifejlődésében, ha a használatában nem is - súlyosan károsítják a fejtető közelében lévő falcsonti lebenyek sérülései. Egy katona, aki a háborúban mély sérülést szenvedett a falcsonti lebenyében, még egy teljes év múlva sem volt képes megtalálni a lábával a papucsát, még kevésbé a kórházi kórteremben az ágyát. Ennek ellenére végül majdnem tökéletesen meggyógyult.
  A gyrus angularis (a neokortex falcsonti lebenyének alsó hátsó részén levő agytekervény) sérülésének alexia a következménye- a beteg képtelen a nyomtatott szavakat felismerni. Úgy tetszik, a falcsonti lebenynek minden emberi szimbolikus nyelvben szerepe van, és az összes agysérülés közül a falcsonti lebeny sérülései okozzák a mindennapi élet cselekvéseivel mért intelligencia legnagyobb fokú csökkenését.
  A neokortexes absztrakciók közül a legfontosabbak az emberi szimbolikus nyelvek, különösen az olvasás, az írás és a matematika. Ezekhez a jelek szerint a halánték-, a falcsonti és a homloklebenyek összeműködő tevékenységére van szükség, és talán még a nyakszirti lebenyére is. Nem minden szimbolikus nyelv kapcsolódik azonban a neokortexhez. A méheknek - melyeknél nyoma sincs neokortexnek -bonyolult táncnyelvük van, melynek révén információkat közölnek egymással a feltalálható élelem távolságáról és irányáról, amint azt Karl von Frisch osztrák entomológus megvilágította. Ez a nyelv egy eltúlzott gesztusnyelv, és azokat a mozdulatokat utánozza, amelyeket a méhek ténylegesen végrehajtanak, amikor élelmet találnak - mintha mi néhány lépést tennénk a frizsider felé, rámutatnánk, dörzsölgetnénk a hasunkat, és közben egész idő alatt kidugnánk egy kicsit a nyelvünket. De az ilyen nyelvek szókincse rendkívül korlátozott, talán mindössze néhány tucat szóból áll. Az a fajta tanulás, amelyet a fiatal emberi egyedek hosszú gyermekkoruk során átélnek, a jelek szerint szinte kizárólagosan a neokortex funkciója.
  A szaglási percepciók feldolgozása nagyrészt a limbikus rendszerben folyik, de jut belőle a neokortexbe is. A funkcióknak ugyanez a megoszlása áll az emlékezetre is. A limbikus rendszernek a szaglóközponton kívül, mint már említettük, egy másik fontos része a hippokampusz kérge. Az állatok, ha a szaglókérgűket kimetszik, még mindig képesek a szaglásra, bár sokkal kisebb hatásfokkal. Ez is újabb bizonyítéka az agyfunkciók redundanciájának. Amellett is szólnak bizonyítékok, hogy korunk emberénél a rövid távú szagmemória székhelye a hippokampusz. A hippokampusz eredeti funkciója talán kizárólag a szagmemória lehetett, ami igen hasznos például a zsákmányállat nyomon kővetésekor vagy az ellenkező nemű fajtárs megtalálásánál. Embereknél azonban a hippokampusz kétoldali sérülése, mint H. M. esetében is, a rövid távú memória összes válfajainak súlyos romlását eredményezi. Az ily módon sérült páciensek a szó szoros értelmében képtelenek egyik pillanatról a másikra visszaemlékezni. Az ember rövid távú memóriájában kétségkívül, mind a hippokampusznak, mind a homloklebenyeknek szerepük van.
  Ennek a sok közül egyik érdekes vonatkozása az, hogy a rövid távú és a hosszú távú memória nagyrészt az agy különböző részeiben székel. A klasszikus kondicionálás - Pavlov kutyájának az a képessége, hogy nyálzani kezd, amikor megcsendül a csengő - a jelek szerint a limbikus rendszerben lokalizálódik. Ez
35

ugyan hosszú távú, de rendkívül korlátozott memória. Az emberi hosszú távú memória kifinomult fajtája a neokortexben helyezkedik el, ami jól összeegyeztethető az ember előre gondolkodási képességével. Mikor megöregszünk, néha elfelejtjük, amit épp az előbb mondtak nekünk, viszont élénk és pontos emlékek maradnak meg bennünk gyermekkorunk eseményeiről. Az ilyen esetekben a jelek szerint se rövid távú, se hosszú távú emlékezetünkkel nincs sok baj, a probléma a kettő közötti kapcsolatban van csak nagyon nehezen tudunk új anyagot átvezetni a hosszú távú memóriánkba. Penfield nézete szerint ezt az okozza, hogy a hippokampusznak öregkorban érelmeszesedés vagy más fizikai megrokkanás miatt nem megfelelő a vérellátása. Így az idősebb embernek - sőt, a nem olyan nagyon idősnek is - súlyosan károsodhat az a képessége, hogy a rövid távú memória anyagát átvigye a hosszú távú memóriába, holott különben tökéletesen világos fejű, és éles az intellektusa.* Ez a jelenség egyben azt is mutatja, hogy nyilvánvaló különbség van a rövid távú és a hosszú távú memória között, összhangban azzal, hogy az agy más-más részeiben helyezkednek el. A gyorséttermek pincérnői imponáló mennyiségű információt képesek megjegyezni, melyet pontosan továbbítanak a konyhának. Ám egy óra múlva ez az információ már tökéletesen eltűnik: csak a rövid távú memóriájukba került be, és meg sem próbálták betáplálni a hosszú távú memóriájukba.
  A visszaidézés mechanizmusa komplex valami. Általános tapasztalat, hogy tudjuk valamiről, hogy benne van a hosszú távú memóriánkban - egy szó, egy név, egy arc, egy élmény -, de képtelenek vagyunk előhívni. Akármilyen keményen próbáljuk is,
   * Csakugyan egész sor bizonyíték utal a vérellátás és az intellektuális képességek közötti kapcsolatra. Régóta tudjuk, hogy az oxigéntől néhány percig megfosztott betegek tartós és súlyos szellemi károsodást szenvedhetnek. A hűdések megelőzésére végzett műtétek, melyek során a nyaki ütőérből eltávolítják az elzáró véralvadékot, váratlan haszonnal járnak: egy idevágó tanulmány szerint hat héttel az ilyen műtétek után a páciensek intelligenciahányadosa (IQ) átlagosan tizennyolc ponttal növekedett, ami igen jelentős javulás. És spekuláltak már azon is, hogy nem növelné-e a csecsemők intelligenciáját, ha túlnyomásos oxigénbe merítenék őket.
a memória ellenáll az információ visszakeresésének. De ha „oldalvást” gondolunk rá, ha a keresetthez lazán kapcsolódó vagy periferiális dolgot idézünk fel, akkor gyakran magától felbukkan, (Egy kissé az emberi látás is ilyen. Amikor egyenesen ránézünk egy halvány tárgyra - mondjuk egy csillagra -, akkor a foveát használjuk, a retinának azt a részét, amelyben a legélesebb a látás, ahol a legsűrűbben helyezkednek el a csapoknak nevezett sejtek. De amikor kissé elfordítjuk a tekintetünket, és mintegy oldalvást nézünk a tárgyra, akkor pálcikáknak nevezett sejtekkel nézünk, amelyek a gyenge megvilágításra érzékenyek, s így érzékelni tudjuk a halvány csillagot). Érdekes lenne tudni, miért javítja az „oldalvást” gondolkodás az emlékek visszakeresését; lehet, hogy pusztán csak egy másik idegi útvonalat társít az emléknyomhoz. Ez viszont arra vallana, hogy az agy gépezete nem működik valami precízen.
  Mindnyájunk közös élménye, hogy felriadunk, és tisztán az eszünkben van egy különösen élénk, ijesztő, felismeréseket ébresztő vagy más okból emlékezetes álmunk. Ilyenkor azt mondjuk magunknak: - No, erre az álomra reggel biztosan emlékezni fogok - aztán másnap halvány fogalmunk sincs az álom tartalmáról, vagy legjobb esetben is csak a hozzá kapcsolódó érzelmek ködös nyomára emlékezünk vissza, Ha viszont eléggé felizgat az álom ahhoz, hagy éjnek évadján felébresszem a feleségemet, és elmeséljem neki, akkor másnap reggel segítség nélkül, könnyen vissza tudok emlékezni a tartalmára. Hasonlóképpen, ha mikor felébredek, veszem magamnak a fáradságot, és leírom az álmomat, akkor reggel tökéletesen emlékszem rá, anélkül hogy a jegyzeteimet használnám. Ugyanez áll például egy telefonszám megjegyzésére is. Ha mondanak nekem egy telefonszámot, és csak gondolok rá, akkor valószínűleg el fogom felejteni, vagy összecserélem egyes számjegyeit. Ha hangosan megismétlem a számokat, vagy leírom őket, akkor egész jól emlékszem rájuk. Ez bizonyára azt jelenti, hogy az agyunknak van egy olyan része, amelyik emlékszik a hangokra és a képekre, de a gondolatokra nem. Nem tudora, vajon ez a fajta memória nem akkor alakult-e ki, amikor még nem sok gondolatunk volt, amikor csak az volt a fontos, hogy emlékezzünk egy támadó hüllő sziszegésére vagy egy lecsapó sólyom árnyékára, az nem, hogy saját alkalmi filozófiai töprengéseinkre is visszaemlékezzünk.
36

AZ EMBERI TERMÉSZETRŐL
  Bármilyen érdekesen lokalizálódnak is a funkciók a hármas agymodellben, újra hangsúlyozom, hogy túlzott egyszerűsítés lenne a funkciók tökéletes különválása mellett kardoskodni. Az emberi szertartásokat és emocionális viselkedést minden bizonnyal erősen befolyásolja a neokortex absztrakt okoskodása: már tisztán vallásos hiedelmek érvényességének analitikus bizonyításával is megpróbálkoztak, és a hierarchikus viselkedés filozófiai igazolására is történtek olyan kísérletek, mint amivel Thomas Hobbes a királyok isteni jogait „bizonyította”. Amellett vannak állatok - tehát nem emberek, sőt némelyik még csak nem is főemlős -, amelyek a jelek szerint analitikus képességeket csillantanak föl. Nekem kétségkívül ez volt a benyomásom a delfinekről, amint A kozmikus kapcsolat című könyvemben meg is írtam.
  Mindamellett - szem előtt tartva ezeket a figyelmeztetéseket - hasznos első közelítésnek látszik, ha úgy ítéljük meg, hogy életünk ritualisztikus és hierarchikus oldalait erősen befolyásolja az R-komplexum, amiben osztozunk hüllő őseinkkel; hogy életünk altruisztikus, emocionális és vallásos oldalai jelentős mértékben a limbikus rendszerben lokalizálódnak, amiben nem főemlős emlős őseinkkel (és talán a madarakkal) osztozunk; az ész pedig a neokortex funkciója, amiben bizonyos mértékig osztozunk a magasabb rendű főemlősökkel, és az olyan cetfélékkel, mint a delfinek és a bálnák. Bár a rítus, az emóció és az ész mind jelentős oldalai az emberi természetnek, az absztrakt képzettársítás és az okfejtés képessége majdnem teljesen egyedülálló emberi jellemvonások. Fajunk emocionális mérföldkövei a kíváncsiság és a problémák megoldásának vágya; a legjellegzetesebb emberi tevékenységek pedig a matematika, a tudomány, a technika, a zene és a művészetek - a témáknak valamivel szélesebb skálája, mint amelyeket rendszerint a „humaniórák” közé szoktak sorolni. Tulajdonképpen mintha éppen ennek a szónak a közhasználatú volta tükrözné azt, mennyire sajátosan korlátozott_ látomásunk van arról, hogy mi is az „emberi”. A matematika éppúgy „humanióra”, mint a költészet. A bálnák és az elefántok talán éppolyan „humánusak”, mint az emberek.

15 / M. C. Escher: Mozaik 11.
  A hármas agymodell az összehasonlító neuroanatómia és a viselkedés tanulmányozásából származik. De az emberi fajnál nem ismeretlen az őszinte introspekció sem, és ha a hármas agymodell helytálló, akkor azt várnánk, hagy valami utalást találjunk erre az emberi önismeret történetében. A legszélesebb körben ismert hipotézis, amely legalábbis emlékeztet a hármas agy modelljére, Sigmund Freud elmélete, amely az emberi pszichét id-re (ösztönénre), egó-ra (énre) és felettes énre osztja fel.
37

Az R-komplexum agresszív és szexuális oldalai kielégítően megfelelnek az id freudi leírásának (az id latinul „az” -azaz természetünk állatias oldala); de amennyire tudom, Freud az id leírásában nem vetett nagy súlyt az R-komplexum rituális vagy szociális-hierarchikus oldalaira. Az érzelmeket az ego funkciójaként írta le - különösen azt az „óceánélményt”, amely a vallásos megnyilatkozás freudi megfelelője. A felettes ént azonban nem elsősorban az absztrakt gondolkodás székhelyének festi, hanem inkább a társadalmi és szülői bírálatok interiorizálójának, melyet pedig a hármas agymodellben inkább az R-komplexum funkciójának vélnénk. Így hát a pszichoanalitikus hármas lélek szerintem csak gyengén egyezik meg a hármas agymodellel.
  Ennél talán jobb metafora Freud másik hármas felosztása, tudatosra, tudatelőttire, amely latens, de hozzáférhető, és tudattalanra, amely el van fojtva, vagy más szempontból hozzáférhetetlen. Freud a psziché alkotóelemei közti feszültséget tartva szem előtt mondta azt az emberről, hogy „neurózisra való képessége csak kulturális fejlődésre való képességének másik oldala”. A tudattalan funkciókat „elsődleges folyamatoknak” nevezte.
  Ennél magasabb rendű megegyezést találunk az emberi pszichéről szóló metaforában, Platón dialógusában, a Phaidrosz-ban. Szókratész olyan szekérhez hasonlította az emberi lelket, amelyet két ló húz, egy fehér és egy fekete, mégpedig más-más irányba, miközben a kocsisnak gyenge az uralma felettük. Magának a szekérnek a metaforája figyelemre méltóan hasonlít MacLean idegi alvázához: a két ló az R-komplexumhoz és a limbikus agykéreghez, a szekér és a két ló felett csak gyengén uralkodó kocsisé pedig a neokortexhez. Freud egy másik metaforájában az egó-t egy makrancos ló lovasaként jellemezte. Mind a freudi, mind a platóni metafora hangsúlyozza a psziché alkotórészeinek jelentős függetlenségét és a közöttük lévő feszültségeket. Ez a szempont jellemző az emberi állapotra, és még vissza fogunk rá térni. A három alkotórész közötti neuroanatómiai kapcsolatok miatt a hármas agy, akárcsak Platón szekere, maga is nyilván metafora, ám bebizonyosodhat róla, hogy rendkívül hasznos és nagyon mély metafora.
38

4. AZ ÉDEN
MINT METAFORA
AZ EMBER EVOLÚCIÓJA
     Ez Édent itt hagynod nem lesz gyűlölt: sokkal derűsebb Édent lelsz magadban... Kéz kézbe, lassu vándorlépteik magányban az Édenen át vezetnek.
JOHN MILTON / ELVESZETT PARADICSOM Jánosy István fordítása/
...mért untatott az ember járt nyoma,
és gyönge kézzel mért vitt nagy szíved vérszomjas sárkányok oduiba? Te védtelen, hová
lett, ó hova bölcsesség pajzsa és a lándzsa gőg?...
PERCY BYSSHE SHELLEY / ADONAIS /Somlyó György fordítása,/
Testfelületükhöz képest a rovaroknak nagyon kicsiny a súlyuk. Egy nagy magasságból leeső bogár gyorsan eléri a végsebességét, aztán a levegő ellenállása már nem engedi nagyon gyorsan esni, és amikor földet ér, egyszerűen elsétál, láthatólag semmi baja nem származik az esésből. Ugyanez áll az apró emlősökre is -mondjuk a mókusokra. Ha egy egeret leejtenek egy háromszáz méter mély bányaaknába, és az akna alján puha a talaj, akkor bár kábultan, de lényegében sértetlenül fog földet érni. Ezzel szemben az ember általában megbénul vagy meghal, ha öt-tíz méter magasságból lezuhan: testnagyságunk miatt testfelületünkhöz képest túl nagy a súlyunk. Fán élő őseinknek ezért nagyon oda kellett figyelniük. Minden hiba, amit ágról ágra lendülve elkövettek, végzetessé válhatott. Minden egyes ugrás alkalmat adott az evolúcióra. Hatalmas szelektív erők működtek itt közre olyan organizmusok kifejlesztésében, amelyek kecsesek és mozgékonyak, pontos, kétszemes látásuk van, kezük sok mindenre alkalmas, szemük és kezük között pompás a koordináció, és ösztönösen felfogják a newtoni gravitációt. Ám e készségek mindegyikéhez őseink agyának és különösen neokortexének jelentős evolúciójára volt szükség. Az emberi intelligencia alapvetően azoknak az évmillióknak köszönhető, melyeket őseink a fák tetején töltöttek.
  És miután otthagytuk a fákat, és visszatértünk a szavannákra, vajon vágyakoztunk-e még az erdők tetejének napfényes sugaraira, a nagy, kecses ugrásokra, a súlytalanság önfeledt pillanataira? Vajon a mai csecsemőnek azért van-e fogóreflexe, nehogy leessen a fa tetejéről? És vajon éjszakai repülési álmaink és repülés iránti nappali szenvedélyünk, ahogyan Leonardo da Vinci és Konsztantyin Ciolkovszkij élete példázza, nem szintén azoknak a magas fák ágai közt töltött, elmúlt időknek a nosztalgikus emlékei-e?*
  Más emlősöknek, még a nem főemlősöknek és a nem cetféle emlősöknek is van neokortexük. De az emberhez vezető evolúciós vonalon vajon mikor kővetkezett be a neokortex első nagyarányú fejlődése? Bár majomszerű őseink közül ma már egy sem él, ezt a kérdést mégis meg lehet válaszolni, vagy legalább meg lehet közelíteni: megvizsgálhatjuk a fosszilis koponyákat. Az embernél, a majmoknál és más emlősöknél az agytérfogat majdnem teljesen kitölti a
   * A modern rakétatechnológia és űrkutatás mérhetetlen sokat köszönhet dr. Robert Goddardnak, aki évtizedek lelkes és magányos kutatásai során szinte egy szál egyedül fejlesztette ki a modern rakéta lényegében valamennyi fontos oldalát. Goddardnak a téma iránti érdeklődése egy mágikus pillanatból fakadt. 1899 őszén, amikor Goddard utolsó éves New England-i középiskolás volt, felmászott egy cseresznyefára, és miközben tétlenül bámulta a földet maga alatt, üdvözítő látomása támadt egy olyan járműről, amely embereket vinne a Mars bolygóra. Elhatározta, hogy ennek a feladatnak fogja szentelni magát. Pontosan egy év múlva újra felmászott ugyanarra a fára, és attól fogva élete hátralévő részében minden év október 19-én különleges figyelmet szentelt arra, hogy visszaemlékezzen arra a pillanatra. Lehet az véletlen, hogy a bolygóközi utazásnak ez a látomása, amely közvetlenül a történelmi beteljesüléséhez vezetett, egy fa ágai között csillant föl?
39


16 / Az állatok keze életmódjukhoz alkalmazkodott, és vice versa. A: oposszum; B: fán élő cickány; C: portó; D: pápaszemes maki; E: pávián (amely ezt a végtagot részben kézként, részben lábként használja); F: orangután, ami a kézzel való helyváltoztatásra specializálódott; G: ember, viszonylag hosszú és szembeállítható hüvelykujjal.
Forrás: William Howells: Mankind ind the Making; rajzok: Janis Cirulis (Doubleday)
koponyát (ami nem áll például a halra). Így ha öntvényt készítünk a koponya belsejéről, meghatározhatjuk, mekkora volt közvetlen őseink és oldalági rokonaink belső (endokraniális) koponyatérfogata, így durván megbecsülhetjük agytérfogatukat is.
  Azt a kérdést, hogy ki szerepelt az ember ősei közt, és ki nem, még ma is szenvedélyesen vitatják a paleontológusok, és alig telik el év anélkül, hogy ne fedeznének fel valamiféle figyelemre méltóan emberhez hasonló fosszíliát, amelyik sokkal régibb, mint előzőleg bárki is gondolta volna. Az bizonyosnak látszik, hogy körülbelül ötmillió évvel ezelőtt nagy számban éltek majomszerű állatok, az ún. „kecses” australopitecusok, amelyek két lábon jártak, és körülbelül ötszáz köbcentiméter volt az agytérfogatuk, azaz kb. száz köbcentiméterrel nagyobb, mint a mai csimpánzé. Ennek a bizonyítéknak a birtokában a paleontológusok azt a tételt vezették le, miszerint „a két lábon járás megelőzte az encefalizációt”, amin azt értik, hogy őseink már két lábon jártak, mielőtt nagy agyat fejlesztettek volna ki.
  Hárommillió évvel ezelőtt már különféle két lábon járó lények éltek, igen változatos koponyatérfogattal, melyek némelyike jóval nagyobb volt, mint a néhány millió évvel korábbi kelet-afrikai australopitecusoké. Egyiküknek, melyet L. S. B. Leakey angol-kenyai ősemberkutató Homo habilis-nak nevezett el, hétszáz köbcentiméter körüli agytérfogata volt. Régészeti bizonyítékaink vannak arra is, hogy a Homo habilis szerszámokat készített. Azt a gondolatot, hogy a szerszám egyszerre oka és következménye a két lábon járásnak, ami felszabadítja a kezet, először Charles Darwin vetette fel. Az a tény, hogy a viselkedésnek ezeket a jelentős változásait az agytérfogat ugyanolyan jelentős változásai kísérték, még, nem bizonyítja, hogy az egyiket a másik okozta, de előző okfejtésünk nagyon valószínűvé tesz egy efféle oksági kapcsolatot.
40


17 / Australopithecus gracilis család ötmillió évvel ezelőtt Copyright 1965, 1973 Time, Inc.
  A 4. táblázat 1976-ig terjedően összegezi a legközelebbi őseinkre és oldalági rokonainkra vonatkozó fosszilis bizonyítékokat. A két, egymástól meglehetősen különböző australopitecus nem tartozott a Homo nembe, nem volt ember: még nem járt teljesen két lábon, és agytömege csak körülbelül egyharmada volt a mai átlagos emberi agyénak. Ha ma összetalálkoznánk egy australopitecusszal, mondjuk a földalattin, akkor talán azon döbbennénk meg a legjobban, hogy szinte egyáltalán nincs homloka: ő az alacsony homlokúak közt a legalacsonyabb homlokú. A kétféle australopitecus között jelentős különbségek vannak. A „robusztus” fajta magasabb és súlyosabb volt, és imponáló „diótörő” fogazattal és figyelemre méltó evolúciós stabilitással rendelkezett. Az Australopithecus robustus belső koponyatérfogata évmilliókon át alig változik egyik példányról a másikra. Az Australopithecus gracilis, megint csak a fogazatáról ítélve, valószínűleg egyaránt evett húst és növényeket. Mint a neve is mutatja, kisebb volt és karcsúbb. Ennek ellenére jóval ősibb, és belső koponyatérfogata sokkal nagyobb változatosságot mutat, mint erőteljes unokatestvéréé. De ami a legfontosabb, a „kecses” australopitecus lelőhelyeihez nyilvánvalóan ipar kapcsolódik: kőből és állatcsontokból, szarvakból és fogakból készült szerszámokat állítottak elő -fáradságos munkával faragták, törték, dörzsölgették és csiszolták ezeket az anyagokat, hogy pattintó-, hámozó-, ütő- és vágószerszámokat készítsenek belőlük. Az Australopithecus robustus-hoz semmiféle szerszám nem kapcsolódik. Az agysúlynak a testsúlyhoz viszonyított aránya majdnem kétszer akkora a gracilis, mint a robustus fajtánál, úgyhogy elég kézenfekvő eltűnődni rajta: vajon nem ez a kétszeresség jelenti-e a különbséget aközött, hogy az egyiknek voltak szerszámai, a másiknak nem.
41


  A jelek szerint az Australopithecus robustus felbukkanásával azonos korszakban alakult ki egy új élő-lény: a Homo habilis, az első igazi ember. Mind a testének, mind az agyának nagyobb volt a súlya, mint az Australopithecus gracilis-énak. Olyan korszakban bukkant föl, amikor klimatikus okokból visszavonulóban voltak az erdők, így a Homo habilis a hatalmas afrikai szavannákon élt, kihívásokban rendkívüli módon bővelkedő környezetben, amely teli volt ragadozók és zsákmányállatok változatos tömegével. Ezeken az alacsony fűvel borított síkságokon jelent meg mind az első modern ember, mind az első modern ló: szinte hajszálpontosan kortársak voltak.
   Az utolsó hatvanmillió év során folyamatos volt a patások evolúciója, ami a fosszilis leletekben jól tükröződik, és végül a modern ló kialakulásában érte el csúcspontját. Az Eohippus, a körülbelül ötvenmillió évvel ezelőtti „hajnal lova” körülbelül akkora volt, mint egy angol collié-pásztorkutya, nagyjából huszonöt köbcentiméteres volt az agytérfogata, agy- és testsúlyának aránya pedig mintegy fele a vele összehasonlítható egykorú emlősökének. Azóta a lovak mind az abszolút, mind a viszonylagos agytömeget illetően drámai evolúción mentek keresztül, jelentősen fejlődött a neokortexük, és különösen a homloklebenyük. Ezt az evolúciót minden bizonnyal a lovak intelligenciájának jelentős emelkedése kísérte. Nem tudom, vajon az ember és a ló intelligenciája párhuzamos fejlődésének nem volt-e esetleg közös oka. Nem kellett-e a lovaknak például gyors lábakkal, éles érzékekkel és magas intelligenciával rendelkezniük ahhoz, hogy kijátsszák a ragadozókat, amelyek lóra éppúgy vadásztak, mint a főemlősökre?
  A Homo habilis-nak magas homloka volt, ami a neokortex területének jelentős fejlődésére mutat, különösen a homloki és a halántékcsonti lebenyekben, valamint az agynak azon a később ismertetendő területén, amely a jelek szerint kapcsolatban áll a beszélőképességgel.
42


18 / A kelet-afrikai szavanna az Olduvai-hasadék közelében néhány millió évvel ezelőtt. Jobbra az előtérben három hominida, talán Australopithecus, talán Homo habilis. A háttérben a működő tűzhányó a mai Ngorongoro.
Ha találkoznánk a Homo habilis-szal - mondjuk a legújabb divat szerint öltözve, valamelyik modern nagyváros utcáin -, valószínűleg csak egy futó pillantást vetnénk rá, azt is csak viszonylag alacsony termete miatt. A Homo habilis-hoz különféle meglehetősen kifinomult szerszámok kapcsolódnak, emellett különféle körkörösen elrendezett kövek arra is bizonyítékot szolgáltatnak, hogy a Homo habilis már lakóhelyet is épített magának, mégpedig jóval a pleisztocén jégkorszakok előtt, tehát jóval azelőtt, hogy az emberek rendszeres barlanglakók lettek. A Homo habilis szabadtéri otthont épített - valószínűleg fából, vesszőkből, fűből és kövekből.
  Mivel a Homo habilis és az Australopithecus robustus nagyjából ugyanabban az időben bukkant fel, nagyon valószínűtlen, hogy az egyik a másik őse lehetett volna. Az Australopithecus gracilis szintén kortársa volt a Homo habilis-nak, de sokkal ősibb nála. Ezért hát lehetséges - bár korántsem bizonyos-, hogy mind az ígéretes evolúciós jövőjű Homo habilis, mind az evolúciós zsákutcának bizonyuló Australopithecus robustus a gracilis Australopithecus africanus-ból alakult ki, amely elég sokáig fennmaradt ahhoz, hogy kortársuk lehessen.
  Az első ember, akinek a belső koponyatérfogata megegyezik a modern emberével, a Homo erectus. A Homo erectus legfontosabb példányai sok-sok évig csak Kínából voltak ismeretesek, és akkor körülbelül félmillió évesnek tartották őket. De 1976-ban Richard Leakey, a kenyai Nemzeti Múzeum kutatója a Homo erectus egy majdnem teljes koponyájáról adott hírt, amelyet másfél millió éves geológiai rétegekben talált. Mivel a Homo erectus kínai példányaihoz tábortüzek világos maradványai kapcsolódnak, lehetséges, hogy őseink félmillió évnél már sokkal régebben megszelídítették a tüzet - akkor pedig Prométheusz sokkal ősibb, mint sokan gondolták.
  A szerszámokra vonatkozó régészeti adatoknak talán az a legmeghökkentőbb vonásuk, hogy mihelyt egyáltalán megjelennek, egyszerre hatalmas bőségben jelennek meg. Nagyon úgy fest a dolog, hogy miután egy ihletett Australopithecus gracilis először fölfedezte a szerszámok hasznát, tüstént meg is tanította rokonait és barátait a szerszámkészítés fogásaira. Semmi más módon nem magyarázhatjuk meg a kőszerszámok folyamatos megjelenését, csak azzal, hogy az australopltecusoknak oktatási intézményeik voltak. Léteznie kellett köztük valamiféle kőmegmunkáló céhnek, amely nemzedékről nemzedékre továbbadta a szerszámok készítésének és használatának becses ismeretét - azt az ismeretet, amely ezeket a gyönge és szinte védtelen főemlősöket végül a Föld nevű bolygó urává tette. Hogy a Homo genus tőlük függetlenül találta-e fel a szerszámokat, vagy az Australopithecus genustól kölcsönözte a felfedezést, azt nem tudjuk.
43

  A 4. táblázatból látjuk, hogy a testsúly és az agysúly aránya a méréshiba határain belül nagyjából azonos az Australopithecus gracilis-nál, a Homo habilis-nál, a Homo erectus-nál és a modern embernél. Az utóbbi néhány millió év során tett előrehaladásunkat tehát nem lehet az agy- és testtömeg arányával megmagyarázni, hanem csak a teljes agytömeg növekedésével, az új funkciók tökéletesebb speciali-zációjával és - különösen - az extraszomatikus tanulással.
 L. S. B. Leakey hangsúlyozta, hogy a néhány millió évvel ezelőtti fosszilis maradványok közt bőségesen akadnak különféle emberhez hasonló formák, és érdekes módon sokuknak lyukak vagy törések vannak a koponyáján. Némelyik ilyen sérülést okozhatta ugyan leopárd vagy hiéna, de Leakey és Raymond Dart délafrikai anatómus szerint sok közülük őseink műve. A pliocén/pleisztocén korban majdnem bizonyosan heves versengés dúlt a sokféle emberszerű forma kőzött, melyek közül csak egyetlen vonal maradt fönn, a szerszámszakértőké - az a vonal, amely hozzánk vezetett. Nyílt kérdés, hogy az emberölés milyen szerepet játszott ebben a versengésben. Az Australopithecus gracilis egyenes tartású, két lábon járó, fürge lény volt, alig magasabb egy méternél: „kicsi nép”. Néha eltűnődőm rajta, vajon a gnómokról, manókról, óriásokról és törpékről Szóló mítoszaink nem lehetnek-e esetleg azoknak az időknek a genetikus vagy kulturális emlékei.
  Ugyanabban az időben, amikor a hominidák koponyatérfogata látványosan megnövekedett, egy másik meglepő változás is bekövetkezett az ember anatómiájában. Mint Sir Wilfred de Gros Clark angol anatómus, az oxfordi egyetem kutatója kimutatta, teljesen átalakult az emberi medence. Ez minden bizonnyal olyan alkalmazkodás volt, amely lehetővé tette a legújabb típusú, nagy agyú magzatok elevenen való megszületését. Ma már a szülőcsatorna térségében a medence aligha nagyobbodhatna tovább lényegesen anélkül, hogy ne gátolná súlyosan a nőket a járásban. (A lányoknak már születéskor jóval szélesebb a csípőjűk, és nagyobb a medenceűrjük, mint a fiúknak; további jelentős medencenövekedés áll be a nőknél a serdülőkorban.) Ennek a két evolúciós eseménynek a párhuzamos bekövetkezése szépen illusztrálja, hogyan is működik a természetes szelekció. Az örökletesen nagyobb medencéjű anyák képesek voltak nagy agyú csecsemőket szülni, akik viszont magasabb intelligenciájuk révén felnőttkorukban sikeresen versengtek a keskenyebb csípőjű anyák kisebb agyú ivadékaival. A pleisztocén korban egy-egy heves nézeteltérés során valószínűleg az győzött, akinek kőbaltája volt. Ami még fontosabb: ő volt a sikeresebb vadász is. A kőbalta feltalálásához és folyamatos készítéséhez viszont nagyobb agytérfogatra volt szükség.
  Amennyire tudom, a Földön élő fajok milliói között csak egyetlenegynél fájdalmas a szülés: az embernél. Ez biztosan a koponyatérfogat új keletű és folyamatos növekedésének a következménye. A modern férfi és nő koponyája kétszer akkora, mint a Homo habilis-é volt. A gyermekszülés azért fájdalmas, mert az emberi koponya evolúciója látványosan gyors volt, és egészen új keletű. C. Judson Herrick amerikai anatómus a következőképpen jellemzi a neokortex fejlődését: „Robbanásszerű növekedése a filogenézis kései szakaszában egyike a legdrámaibb evolúciós átalakulásoknak, amelyeket csak az összehasonlító anatómia ismer.” A kutacs, a koponya születéskori nem teljes lezáródottsága valószínűleg tökéletlen alkalmazkodás ehhez az új keletű agyi evolúcióhoz.
  Az intelligencia evolúciója és a fájdalmas gyermekszülés mintha váratlanul bukkanna fel Mózes I. könyvében, a Genézisben. Mivel evett a jó és gonosz tudásának fájáról, Isten büntetésül azt mondja Évának:* „fájdalommal szülöd magzatidat” (3:16). Érdekes, hogy Isten nem akármilyen tudás megszerzését tiltotta meg, hanem kifejezetten a jó és a gonosz közötti különbség megismerését - vagyis azokét az absztrakt és erkölcsi ítéletekét, amelyek, ha egyáltalán elhelyezkednek valahol, akkor a neokor-texben lakoznak. A kognitív készségek kifejlődését már az Édenről szóló történet írásának idején is úgy tekintették, mint ami az embert Istenhez hasonlatos képességekkel és félelmetes felelősséggel ruházza fel. Isten azt mondja: „Imé az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Mostan annakokáért reá kell gondolnunk, hogy az ő kezeit kinyújtván, ne vegyen az élet fájának gyümölcsében, és abban ne egyék, hogy mind örökké éljen” (Mózes I. 3:22), ki kell hát őt kergetni a Kertből, Kérubimokat állított hát tüzes karddal az Édentől keletre, hogy megőrizzék az élet fáját az emberi becsvágytól.*
   * Istennek a kígyóra mondott ítélete az, hogy mostantól fogva „a te hasadon járj” - ami arra utal, hogy előzőleg a hüllőknek másféle mozgásformáik voltak a helyváltoztatásra. Ez természetesen hajszálpontosan igaz; a kígyók sárkányra emlékeztető négylábú ősökből fejlődtek ki. Sok kígyó máig megőrizte ősei lábainak anatómiai maradványait.
44

   Az Édenkert talán nem is különbözött nagyon a Földtől, ahogyan őseink látták vagy három-négymillió évvel ezelőtt, abban a legendás aranykorban, amikor a Homo nem (genus) még tökéletesen összefonódott a többi állattal és a növényekkel. A bibliai beszámoló szerint az Édenből való kiűzetése után az emberiség halálra lett kárhoztatva, dolgoznia kellett, ruházkodnia, hogy szemérmességével megakadályozza a szexuális ösztönzéseket, a férfiak uralkodók lettek a nők felett, háziasították a növényeket (Ábel), domesztikálták az állatokat (Káin), és megismerték a gyilkosságot (Káin és Ábel). Mindezek elég jól megfelelnek a történelmi és régészeti bizonyítékoknak. Az Éden metaforájában a bűnbeesés előtt nincs nyoma gyilkosságnak. Ám az ember evolúciójának vonalán kívül álló kétlábúak bezúzott koponyái alighanem arról tanúskodnak, hogy őseink már az Édenben is sok emberszerű állatot öltek meg.
  A civilizáció nem Ábelből, hanem Káinból, a gyilkosból fejlődik ki. Maga a „civilizáció” szó a várost jelentő latin szóból származik. Az első városokban jött létre az a szabadidő, közösségi szervezet és munkamegosztás, ami lehetővé tette azoknak a művészeteknek és technikáknak a megszületését, melyeket ma a civilizáció ismertetőjegyeinek tartunk. A Genézis szerint az első várost Káin építette, a földművelés feltalálója - a földművelés technikája ugyanis állandó lakóhelyet igényel. És az ő leszármazottai, Lámekh fiai találták fel mind „az érczből és vasból való mívnek mesterségét”, mind a hangszereket. Kohászat és zene - technika és művészet - Káin utódaitól erednek. Azok a szenvedélyek pedig, amelyek gyilkosságra vezetnek, nem csitultak. Lámekh azt mondja: „Ha valamely erős férjfiutól sebet vennék is, vagy valamely vastag ifjutól kéket, megölném azt mégis. Ha Káinért hétképen áll az Isten bosszut, Lámekhért hetvenhétszerte inkább.” A gyilkosság és a feltalálás közötti kapcsolat azóta is köztünk él. Mindkettő a földművelésből és a civilizációból fakad.
19 / Ádám teremtése: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján.
Foto: ALINARI
   * A kérubim többes szám, a Genézis 3:24 pedig egyetlen tüzes kardról beszél. Tüzes kardokból valószínűleg kicsi volt a készlet.



20 / Évát és Ádámot figyelemre méltóan emberi fejű hüllő kísérti meg: Jacopo della Quercia reliefje a bolognai
Szent Péter-templom kapuján.
Foto: ALINARI
  A homloklebenyek evolúcióját kísérő, jövőt előlegező készség egyik legkorábbi következményének a halál tudatának kellett lennie. Valószínűleg az ember az egyetlen organizmus a Földön, aki viszonylag tisztán látja saját végének elkerülhetetlenségét. Azok a temetési szertartások, melyek során az elhunyttal élelmiszert és tárgyakat is eltemetnek, legalábbis Neander-völgyi unokatestvéreinkig nyúlnak vissza, és nemcsak arra utalnak, hogy már ők széles körben tudatában voltak a halálnak, hanem arra is, hogy már akkor fejlett rituális szertartásokkal igyekeztek az elhunytat utóéletében fenntartani. Nem arról van szó, mintha halál nem létezett volna a neokortex látványos megnövekedése, az Édenből való kiűzetés előtt, csak arról, hogy mindaddig sóba senki nem vette észre, hogy halál lesz a sorsa.
  A bukás, az Édenből való kiűzetés, úgy tetszik, igen alkalmas metaforája az újabb emberi evolúció egyes fontos biológiai eseményeinek. Lehet, hogy ez magyarázza a népszerűségét.* Nem annyira meggyőző, hogy kénytelenek lennénk hinni valamiféle, őstörténeti eseményekre visszanyúló biológiai emlékezetben, de az én szememben eléggé közel jár a tényekhez, ahhoz, hogy legalábbis fölvethessük a kérdést. Az efféle biológiai emlékezetnek az egyetlen tárháza persze csak a genetikus kód lehet.
  Ötvenötmillió évvel ezelőtt, az eocén korszakban, erősen elszaporodtak mind a fán, mind a földön élő főemlősök, és felerősödött egy olyan leszármazási vonal evolúciója, amely végül elvezetett az emberhez. Ennek a kornak egyes főemlőseinél - például egy Tetonius nevű előmajomnál - a koponyájuk belsejéből készült gipszöntvényeken apró dudorok láthatók ott, ahol később majd a homloklebenyek kifejlődnek. Az első olyan agynak, amely már, ha csak ködösen is, emberi vonásokat mutat, tizennyolcmillió évesek a fosszilis maradványai, amikor az általunk Proconsul-nak vagy Dryopithecus-nak nevezett emberszabású majom megjelent. A Proconsul még négy lábon járt, és fán lakott, és valószínűleg ő volt az őse a jelenlegi nagy majmoknak, és esetleg a Homo sapiens-nek is. Nagyjából olyan lehetett, amilyet a majmok és az ember közős ősétől várhatunk. (Egyes antropológusok a nagyjából vele egykorú Ramapithecus-t tartják az ember ősének.)
   * Mármint Nyugaton. Természetesen más emberi kultúráknak is vannak mély felismerésekről tanúskodó mítoszaik az emberiség eredetéről.