Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CARL SAGAN 4 AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI

2010.06.11

46


21 / Kiűzetés a paradicsomból : Jacopo della Quercia reliefje a bolognai Szent Péter-templom kapuján.
Foto: ALINARI
  A Proconsul koponyájának belsejéről készített öntvény már felismerhető homloklebenyeket mutat, de a neokortex agytekervényei sokkal kevésbé fejlettek, mint a mai majmoknál vagy embernél, és koponyatérfogata még mindig nagyon kicsiny volt. A koponyatérfogat terén az evolúció legnagyobb kitörése az utolsó néhány millió év során következett be.
  Azokat a pácienseket, akiken homloklebenyi lobotómiát hajtottak végre, úgy jellemzik, mint akik elveszítették „folyamatos énérzékelésüket” - azt az érzést, hogy sajátos egyedek, akiknek bizonyos mértékig ellenőrzésük van életük és a körülményeik felett -, önmaguk „én voltát”, egyedi egyedülvalóságát. Lehetséges, hogy az alsóbbrendű emlősökből és hüllőkből, amelyeknek nincs kiterjedt homloklebenyűk, szintén hiányzik az individualitásnak és a szabad akaratnak ez a jogos vagy illuzórikus érzése, ami annyira jellegzetesen emberi, és amit először halványan talán a Proconsul érezhetett.
  Az emberi kultúra fejlődése és azoknak a fiziológiai vonásoknak az evolúciója, amelyeket jellegzetesen emberinek tekintünk, nagyon valószínűen - szinte a szó szoros értelmében - kéz a kézben haladt: minél jobbak lettek genetikusan eleve adott tulajdonságaink a futásra, a kommunikációra és a kéz használatára, annál valószínűbben fejleszthettünk ki hatékony szerszámokat és vadászstratégiákat; minél alkalmazkodóképesebbé váltak szerszámaink és vadászstratégiáink, annál valószínűbb lett, hogy genetikai örökségünk fenn fog maradni. Sherwood Washburn amerikai antropológus, a Kaliforniai Egyetem kutatója, ennek a nézetnek a vezető képviselője, azt mondta: „Abból, amit mi emberinek tartunk, sok minden jóval a szerszámok használata után fejlődött ki. Valószínűleg helyesebb, ha struktúránk nagy részét a kultúra eredményének tartjuk, mint ha úgy véljük, hogy a kultúrát hozzánk anatómiailag hasonló emberek fejlesztették ki lassanként.”
  Az emberi evolúció egyes kutatói szerint az agyi evolúció e hallatlan kirobbanása mögött megbúvó szelekciós nyomás egy része a motoros kéregből indult ki, nem pedig a neokortexnek a kognitív folyamatokért felelős régióiból. Hangsúlyozzák, hogy az embernek milyen figyelemre méltó képessége van a pontos hajításra, arra, hogy kecsesen és - mint Louis Leakey élvezettel, közvetlenül is demonstrálta – meztelenül mozogjon, hogy lerohanja és mozdulatlanná tegye zsákmányállatait. Az afféle sportok, mint a baseball, a rögbi, a birkózás, a futás és az atlétika, a sakk és a háborúskodás, vonzóerejüket - valamint népes, főleg férfiakból álló táborukat - talán azoknak az „előre huzalozott” vadászkészségeknek köszönhetik, amelyek az emberi történelem évmilliói során mindig olyan jól szolgáltak minket, de gyakorlati alkalmazhatóságuk napjainkra erősen megcsappant.
47

  A ragadozók elleni hatékony védekezés és a vadászat egyaránt szűkségképpen kooperatív vállalkozások voltak. Azt a környezetet, amelyben az ember kifejlődött - a pleisztocén és a pliocén kor Afrikáját -, különféle rémítő húsevő emlősök lakták, melyek közül talán a nagy hiénafalkák voltak a legfélelmetesebbek. Igen nehéz volt egyedül védekezni egy ilyen falka ellen. Nagy állatokat, akár magányosak, akár csordában élnek, veszélyes becserkészni, és a vadászok kőzött szükség van valamiféle gesztusos kommunikációra. Tudjuk például, hogy miután az ember a pleisztocén korszakban a Behring-szoroson átkelt Észak-Amerikába, nagyarányú és látványos öldökléseket vitt végbe nagy testű vadállatok közt, gyakran szakadékokba hajszolta őket. Egy magányos gnú becserkészéséhez vagy egy antilopcsapat halálba hajszolásához a vadászoknak legalább valamiféle minimális közös szimbolikus nyelvre volt szükségűk. Ádám első cselekedete nyelvészkedés volt, jóval a bűnbeesés, sőt még Éva teremtése előtt: nevet adott az Éden állatainak.
  A szimbolikus gesztusnyelv egyes formái természetesen sokkal régebbi eredetűek, mint a főemlősök. A kutyafélék és sok, más dominanciahierarchiákat kialakító emlős a szemét elfordítva vagy a nyakát odatartva nyilvánítja ki meghunyászkodását. Említettünk már más meghunyászkodási szertartásokat olyan főemlősöknél, mint a makákók, s talán hasonló az eredetük az olyan emberi üdvözlésformáknak is, mint a meghajlás, a fejbólintás és a pukedlizés. Sok állat jelzi a barátságot azzal, hogy harap, de nem annyira, hogy fájjon, mintha csak azt mondaná: „Meg tudnálak harapni, de nem haraplak meg.” Az emberek közt a jobb kéz felemelésének mint szimbolikus üdvözlésnek pontosan ugyanez a jelentése: „Meg tudnálak fegyverrel támadni, de nem használok fegyvert.”*
   * A fölemelt, nyitott jobb kezet néha a jóakarat „egyetemes” szimbólumának tartják. Mindenesetre széles skálán megtalálható, a pretoriánus gárdától a sziú harcosokig. Mivel az emberi történelemben azok, akik fegyvert használtak, jellegzetesen férfiak voltak, ennek jellegzetesen férfiüdvözlésnek kell lennie, és az is. Egyebek közt a Pioneer 10 űrhajó fedélzetén - az első emberi alkotáson, amely elhagyta a naprendszert - ezért helyeztek el egy plakettet, amely többek közt egy meztelen férfit és nőt is ábrázolt, a férfit üdvözlésre emelt, nyitott tenyérrel (1. 52. ábra). A kozmikus kapcsolat című könyvemben az üzenet leghomályosabb részeként jellemeztem a plaketten ábrázolt embereket. Mindazonáltal kíváncsi lennék, ki tudnák-e következtetni a férfi gesztusának jelentőségét tőlünk nagyon különböző biológiájú lények.
  Számos emberi vadászközösség alkalmazott kiterjedt gesztusnyelveket - egyebek közt például azok a síkföldi indiánok, akik füstjeleket is használtak. Homérosz szerint a görögök Trójánál aratott győzelmének hírét tűzjelek sora továbbította Ilionból Görögországba, jó néhány száz kilométer távolságba. Ez i.e. 1100 körül történt. A gesztus- vagy jelnyelveken közölhető gondolatok repertoárja és a közlés sebessége azonban korlátozott. Darwin mutatott rá, hogy gesztusnyelveket nem lehet hatékonyan alkalmazni, amikor a kezünk mással van elfoglalva, továbbá éjszaka, vagy amikor más okból nem látjuk a mutogató kezet. Elképzelhető, hogy a gesztusnyelveket először kiegészítették, majd felváltották a beszélt nyelvek. Ezek eredetileg talán onomatopoetikusak lehettek, azaz hanggal utánozták a leírandó tárgyat vagy cselekvést. A gyerekek vauvaunak nevezik a kutyát, és a kisgyerekek „mama” szava szinte minden nyelven mintha az anyamellen a szopáskor véletlenül keltett hangot utánozná. Ám mindez nem következhetett volna be az agy átstrukturálódása nélkül.
  A korai emberhez kapcsolódó állati csontmaradványokból tudjuk, hogy őseink vadászok voltak. Eleget tudunk a nagyobb állatok vadászatáról ahhoz, hogy rájöjjünk: kooperatív becserkészésükhöz valamiféle nyelvre volt szükség. A nyelv ősi voltával kapcsolatos elképzelések azonban bizonyos mértékben váratlan alátámasztást kaptak a fosszilis koponyatérfogat-öntvények részletes vizsgálatából, melyet Ralph L. Holloway amerikai antropológus, a Columbia Egyetem kutatója végzett. Holloway gumitejjel készítette öntvényeit a fosszilis koponyák belsejéről, és megpróbált a koponya formájából következtetni az agy részletes morfológiájára. Ez a fajta tevékenység a frenológia egy fajtája, de belülről és nem kívülről alkalmazva, így tehát sokkal inkább megalapozott. Holloway szerint az agy Broca-központként ismert régiója, a beszédhez szükséges több beszédközpont egyike, a fosszilis koponyabelsőkről készült öntvényeken már felismerhető; és úgy vélte, bizonyítékokat talált egy több mint kétmillió éves Homo habilis-fosszíliában a Broca-központ létezésére. Lehetséges tehát, hogy a nyelv, a szerszámok és a kultúra kifejlődése nagyjából egy időben ment végbe.
48


22 / Az emberi nyelv kifejlődése az emberi evolúció kulcsfontosságú fordulópontja volt. Az írás feltalálása előtt legmagasabb csúcsait, mint itt is, a mesemondó kultúrák képviselték.
Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével, © Time, Inc.
  Alig néhány tízezer évvel ezelőtt mellesleg éltek olyan emberhez hasonló lények - a Neander-völgyiek és a cromagnoniak -, akiknek kb. ezerötszáz köbcentiméter volt az átlagos agytérfogatuk, azaz több mint száz köbcentiméterrel nagyobb, mint a miénk. A legtöbb antropológus úgy sejti, hogy mi nem a Neander-völgyiektől származunk, és alighanem a cromagnoniaktól sem. Ám létezésük felveti a kérdést: kik voltak ezek a fickók? És mit értek el? A cromagnoniak egyébként jó nagyra nőttek: egyes példányaik magassága meghaladta a száznyolcvan centimétert. Mint azonban már láttuk, száz köbcentiméternyi agytömegkülönbségnek nincs sok jelentősége, s talán nem is voltak okosabbak nálunk vagy közvetlen őseinknél; vagy talán volt valami más, általunk még ismeretlen testi fogyatékosságuk. A Neander-völgyi embernek alacsony volt a homloka, de hosszú volt a feje elölről hátrafelé; vele összehasonlítva a mi fejünk nem olyan mély, de magasabb - minket kétségkívül „magas homlokú észlényekként” lehet jellemezni. Lehetséges, hogy az agy növekedése a Neander-völgyi embernél a falcsonti és a nyakszirti lebenyben ment végbe, míg őseink agynövekedése főleg a homlok- és halántéki lebenyekben zajlott le? Lehetséges, hogy a Neander-völgyiekben a miénktől egészen különböző mentalitás fejlődött ki, és hogy minket magasabb rendű nyelvi és előrelátási készségeink tettek képessé rá, hogy teljesen kipusztítsuk megtermett és intelligens unokatestvéreinket?
  Amennyire tudjuk, a Földön az emberi intelligenciához hasonló jelenség soha nem jelent meg, egészen néhány millió vagy legalább néhány tízmillió évvel ezelőttig. De ez a Föld korának csak néhány ezreléke, valamikor nagyon későn, a kozmikus naptár legvégén. Miért jelent meg ennyire későn? Erre nyilvánvalóan az a válasz, hogy a magasabb rendű főemlősök és cetfélék agyának valamely sajátos tulajdonsága egészen a legutóbbi időkig nem fejlődött ki. De mi ez a tulajdonság?
49


23 / Pleisztocén csúcstalálkozó. Balról jobbra: Homo habilis (nem teljesen restaurált állapotban), Homo erectus, Neander-völgyi
ember, cromagnoni ember és Homo sapiens. Foto: Chris Barker. Copyright © Marshall Cavendish Ltd.
Legalább négyféle lehetőséget tudnék fölvetni, melyeket akár kifejtve, akár utalásszerűen már említettem: 1. Soha azelőtt nem létezett ilyen nagy agy; 2. soha azelőtt nem létezett olyan agy, amelynek ilyen magas lett volna az agytömeg-testtömeg aránya; 3. soha azelőtt nem létezett ilyen, funkcionális egységekkel (például nagy homlok- és halántéklebenyekkel) rendelkező agy; 4. soha azelőtt nem létezett ilyen sok idegkapcsolattal vagy szinapszissal rendelkező agy. (A jelek szerint van némi bizonyíték rá, hogy az emberi agy evolúciójával párhuzamosan alighanem növekedett minden egyes neuron szomszédaival való kapcsolatainak a száma és így a mikroáramkörök száma.) Az 1., 2. és 4. magyarázatok érvelése szerint a mennyiségi változások minőségi változást hoztak létre. Én úgy érzem, jelenleg nem lehet határozottan választani e négy lehetőség között, és az a gyanúm, hogy az igazság mindezeket vagy a legnagyobb részüket magában rejti.
  Sir Arthur Keith, az emberi evolúció angol kutatója felvetett valamit, amit elnevezett az emberi evolúció „Rubiconjának”. Szerinte a Homo erectus agytérfogatánál - körülbelül hétszázötven köbcentiméternél, ami nagyjából megfelel egy nagy motorkerékpár hengerűrtartalmának - kezdenek felbukkanni az egyedülállóan emberi tulajdonságok. Persze lehetséges, hogy ez a „Rubicon” inkább minőségi, mint mennyiségi volt. A különbséget talán nem is annyira a további kétszáz köbcentiméternyi növekedés jelentette, mint inkább a homlok-, a halántéki és a falcsonti lebenyeknek az a specifikus fejlődése, amelynek az analitikus képességet, az előrelátást és a szorongást köszönhetjük.
  Ha vitatható is, hogy minek felel meg ez a „Rubicon”, valamiféle Rubicon gondolata nem értéktelen. De ha létezik valahol hétszázötven köbcentiméter körül egy ilyen Rubicon, bár a száz-kétszáz köbcentiméter nagyságrendű különbségek - legalábbis számunkra - a jelek szerint nem kényszerítő meghatározói az intelligenciának, nem lehetnek-e a majmok is valamiféle felismerhetően emberi értelemben intelligensek? A tipikus csimpánzagy térfogata négyszáz köbcentiméter, a síkföldi gorilláé ötszáz. Ez volt a szerszámkészítő Australopithecus gracilis agytérfogatának a nagyságrendje is.
  Josephus Flavius, a zsidó történész, az emberiségnek az Édenből való kiűzetését kísérő büntetések és megpróbáltatások jegyzékét megtoldotta azzal, hogy az ember akkor veszítette el az állatokkal való kommunikáció képességét. A csimpánzoknak nagy agyuk és jól fejlett neokortexük van; nekik is hosszú a gyermekkoruk, így hosszú időn át alakíthatók. Képesek-e vajon az absztrakt gondolkodásra? Ha okosak, miért nem beszélnek?
50

5. AZ ÁLLATOK ABSZTRAKCIÓI
Követelem tőled és az egész világtól, hogy mutassatok nekem egyetlen olyan generikus jegyet... melynek révén különbséget
lehet tenni az ember és a majom között. Én magam minden bizonnyal nem ismerek ilyet. Bárcsak mutatna nekem valaki egyet.
De ha az embert majomnak neveztem volna, vagy fordítva, akkor az összes egyházférfiak kiközösítettek volna. Lehet, hogy
mint természetvizsgálónak mégis ezt kellett volna tennem.
CARL LINNAEUS AZ ÁLLATRENDSZERTAN MEGALAPÍTÓJA, 1788
 Az állatok nem absztrahálnak”, jelentette ki John Locke, az emberiség egész írott történelmén végigvonuló uralkodó véleményt hangoztatva. Berkeley püspök azonban gúnyos választ adott erre: „Ha azt a tényt, hogy a vadállatok nem absztrahálnak, ezen állatfajta meghatározó tulajdonságává tesszük, akkor félek, hogy közéjük kell sorolni igen sokakat azok közül, akik embernek számítanak.” Az absztrakt gondolkodás, legalábbis annak finomabb változatai az átlagember számára nem tartoznak hozzá a mindennapi élethez. Lehetséges, hogy az absztrakt gondolkodás nem minőség, hanem fokozat kérdése? Lehet, hogy más állatok is képesek absztrakt gondolkodásra, de ritkábban vagy kevésbé mélyen, mint az ember?
 Általában az a benyomásunk, hogy a többi állatok nem túl intelligensek. De vajon elég gondosan megvizsgáltuk-e az állati intelligencia lehetőségét? Vagy pedig, mint Francois Truffaut kitűnő filmjében, A vad kölyök-ben mi is egyszerűen egyenlőségjelet teszünk az intelligencia saját stílusunkban való kifejezésének hiánya és az intelligencia hiánya közé? Mint Montaigne, a francia filozófus az állatokkal való kommunikációról szólva megjegyezte: „A hiba, amely megakadályozza a kommunikációt köztük és köztűnk, miért ne lehetne éppúgy a mi hibánk, mint az övék?”*
  Természetesen rengeteg anekdotikus jellegű információnk van, ami a csimpánzok intelligenciájára utal. A majomfélék viselkedésének első komoly vizsgálatát - beleértve vadonbeli viselkedésüket is - Alfred Russel Wallace, a természetes szelekció révén végbemenő evolúció társfelfedezője végezte Indonéziában. Wallace arra a következtetésre jutott, hogy az általa tanulmányozott orangutáncsecsemő viselkedése „pontosan olyan, mint az emberi csecsemőé hasonló körülmények között”. Igaz, az „orangután” maláj szó, és nem majmot, hanem „erdei embert” jelent. Teuber sok történetet idézett fel, melyeket a szülei meséltek neki, akik úttörő német etológusok voltak, ők alapították a csimpánzok viselkedésével foglalkozó első kutatóállomást Teneriffában, a Kanári-szigeteken, az 1910-es évek elején. Itt végezte Wolfgang Kohler híres vizsgálatait Szultánon, a „zseniális” csimpánzon, aki képes volt összekötni két rudat, hogy elérjen egy máskülönben elérhetetlen banánt. Teneriffán figyelték meg azt is, hogyan kínzott két csimpánz egy csirkét: az egyik valami ennivalót nyújtott feléje, biztatva, hogy jöjjön oda, aztán a másik odasózott neki egy darab dróttal, amit addig
* A más állatokkal való kommunikáció megértésével vagy megvalósításával kapcsolatos nehézségeink talán abból fakadnak,
hogy vonakodunk a világ felfogásának számunkra ismeretlen módjait megérteni. A delfinek és a bálnák például, akik
környezetüket egy bonyolult szonáros visszhanglokációs technikával érzékelik, egymással is csettintések gazdag és bonyolult
készlete révén kommunikálnak, amelyet eddig az emberek hiába próbáltak megérteni. Egy ötletes elképzelés szerint, melynek
vizsgálata még folyamatban van, a delfin és delfin közötti kommunikáció azoknak a szonáros visszhangoknak a felidézésével
jár, amelyek a leírandó tárgyakat jellemzik. E szerint a nézet szerint a delfin nem „mond” egy árva szót sem a „cápáról”,
hanem egy sor csettintést bocsát ki magából, amelyek annak a visszaverődéses hangspektrumnak felelnek meg, amelyet a
másik delfin akkor kapna, ha a maga delfin-szonáros üzemmódjában hanghullámokat sugározna egy cápára. A delfin és
delfin közötti kommunikáció e szerint a nézet szerint alapvetően egyfajta hallási ononiatopoeia, egy hangfrekvenciás képeket
bemutató ábra - ebben az esetben egy cápa karikatúrája. Könnyen el lehet képzelni egy ilyen nyelvnek a konkrét fogalmakról
az absztrakt gondolatokra való kiterjesztését valamiféle auditív rébuszok alkalmazása révén - mind a kettő analóg lenne az
írott emberi nyelvek mezopotámiai és egyiptomi fejlődésével. Akkor pedig az is lehetséges lenne, hogy a delfinek
tapasztalataik helyett a képzeletükből alkossanak rendkívüli hallási képeket.
a háta mögött rejtegetett. A csirke visszakozott, de hamarosan megint engedte magát odacsalogatni - és újra
megverni. Íme olyan viselkedéseknek egy finom kombinációja, melyeket néha egyedülállóan emberinek
szoktunk vélni: kooperáció, a cselekvés jövőbeli menetének megtervezése, becsapás és kegyetlenség. Az is
kiderül belőle, hogy a csirkéknek nagyon csekély tehetségük van hozzá, hogy megtanulják a veszélyt
elkerülni.
51

  Néhány évvel ezelőttig a csimpánzokkal való kommunikáció legátfogóbb kísérlete körülbelül ilyesféleképpen folyt: egy újszülött csimpánzot befogadtak a házba az újszülött csecsemő mellé, és úgy nevelték együtt őket, mintha ikrek volnának: egyforma volt a bölcsőjük, a mózeskosaruk, a magas babaszékük, a bilijük, a pelenkatartójuk, a bébipúderes dobozuk. Három év után a fiatal csimpánz természetesen messze felülmúlta a kisgyereket kézügyességben, futásban, ugrásban, mászásban és más motoros készségekben. De amíg a kisgyerek boldogan locsogott-fecsegett, a kis csimpánz csak annyit tudott mondani, azt is csak nagy nehezen, hogy „mama”, „papa” és „csésze”. Ebből széles körben azt a következtetést vonták le, hogy a beszédben, a gondolkodásban és más magasabb szellemi funkciókban a csimpánzok csak a minimumra képesek: „Az állatok nem absztrahálnak.”

24 / Washoe Ameslan nyelven egy „kalap” jelét mutatja egy gyapjúsapkára.
  De amikor a nevadai egyetem két pszichológusa, Beatrice és Robert Gardner elgondolkodtak ezeken a kísérleteken, rájöttek, hogy a csimpánznak a garatja és a gégéje nem alkalmas az emberi beszédre. Az emberek furcsa módon többféleképpen használják a szájukat: evésre, lélegzésre és kommunikációra. Az olyan rovaroknál, mint például a tűcsők, amelyek lábaik összedörgölésével hívják egymást, ezt a három funkciót három teljesen különálló szervrendszer látja el. A beszélt emberi nyelv véletlenszerű fejleménynek látszik. Más funkciójú szervrendszereknek az emberi kommunikációra való felhasználása szintén nyelvi képességeink viszonylag friss evolúciójára utal. Lehetséges, okoskodott a Gardner házaspár, hogy a csimpánzoknak jelentős nyelvi képességeik vannak, csak anatómiai korlátajk miatt nem tudják őket kifejezésre juttatni. Föl is tették a kérdést: nem létezik-e olyan szimbolikus nyelv, amely a csimpánz anatómiájának inkább az erős, mint a gyenge oldalát hasznosítaná?
  A házaspárnak ragyogó ötlete támadt: tanítsunk meg egy csimpánzot az amerikai jelbeszédre, amelyet betűszóval Ameslannak, néha pedig „amerikai süketnémanyelvnek” neveznek. Ez a nyelv ideálisan illeszkedik a csimpánzok hallatlan kézügyességéhez, s talán a verbális nyelvek összes alapvető felépítési vonásával is rendelkezik.
52


25 / Washoe az „édes” Ameslan jelét mutatja a nyalókára.
  Ma már könyvtárat töltenek meg (filmen és verbális átiratban) azok az Ameslant és más gesztusnyelveket használó beszélgetések, amelyeket Gardnerék és mások Washoe-val, Lucyval, Lanával és más csimpánzokkal folytattak. Nemcsak hogy vannak olyan csimpánzok, „akiknek” száz-kétszáz szavas működő szókészletük van, hanem a csimpánzok képesek megkülönböztetni a nem triviálisan különböző nyelvtani mintákat és mondatszerkezeteket, sőt, mi több, figyelemre méltóan találékonyak új szavak és kifejezések alkotásában is.
  Amikor Washoe életében először pillantott meg egy kacsát, amint hápogva leszállt egy tó vizére, azt mutatta, hogy „vízimadár”, ami az angolban és más nyelvekben használatos kifejezés ugyan, de Washoe ebből az alkalomból találta fel. Lana almán kívül más gömb alakú gyümölcsöt sose látott, de az alapszínek jeleit ismerte. Amikor meglesett egy narancsot evő technikust, azt mutatta, hogy „narancsszínű alma”. Lucy megkóstolt egy görögdinnyét, és úgy nevezte el, hogy „édes ital” vagy „italgyümölcs”, ami lényegében azonos az angol „watermelon” szóalakkal. Miután Lucynak életében először megcsípte a száját a torma, attól fogva mindig csak úgy nevezte, hogy „sír fáj étel”. Amikor Washoe csészéjébe váratlanul beletettek egy apró babát, így reagált rá: „baba az italomban”. Amikor Washoe bepiszkolt valamit, különösen ha ruhát vagy- bútort, megtanították a „piszkos” jelre, amelyet aztán a szidalom általános kifejezéseként extrapolált. Egy rhesusmajomnak. amely nemtetszését váltotta ki, ismételten odamutogatta: „piszkos majom, piszkos majom, piszkos majom”. Időnként olyanokat is „mondott”, hogy „Piszkos Jack, adj inni”. Lana egy bosszús, ám kreatív pillanatában „te zöld szarnak” nevezte az idomítóját. A csimpánzok tehát becsmérlő szavakat találtak ki. Washoe-nak a jelek szerint még valamiféle humorérzéke is volt: egyszer, amikor idomítója vállán lovagolva, talán szándéktalanul, lepisilte, ezt jelezte: „vicces, vicces”.
   Lucy végül képes volt világosan különbséget tenni a „Roger csiklandozza Lucyt” és a „Lucy csiklandozza Rogert” kifejezések között, mely tevékenységeket egyébként mindkét esetben nagyon élvezte. Hasonlóképpen extrapolálta Lana a „Tim bolhássza Lanát” kifejezést „Lana bolhássza Timet”-re. Washoe-t megfigyelték, amint egy képeslapot „olvasott” - lassan forgatta a lapokat, elmélyülten bámulta a képeket, és bár kifejezetten nem fordult senkihez, a megfelelő jeleket adta, olyasmiket, hogy „macska”, amikor egy tigris fényképét nézte, és „ital”, amikor egy vermuthirdetést látott. Amikor Washoe egy ajtón megtanulta a „nyitni” jelét, kiterjesztette a fogalmat egy aktatáskára is. Megpróbált továbbá Ameslan nyelven társalgásba bocsátkozni a laboratórium macskájával, „akiről” azonban kiderült, hogy analfabéta. Miután ő maga megtanulta ezt a nagyszerű kommunikációs módszert, Washoe alighanem igencsak meglepődött, hogy a macska nem járatos az Ameslanban. És amikor egy szép napon Jane, Lucy mostohaanyja elhagyta a laboratóriumot, Lucy utánanézett, és ezt jelezte: „Sír én. Én sír.”
53

  Boyce Rensbergernek, a The New York Times érzékeny és tehetséges riporterének szülei süketnémák voltak bár ő maga mindkét tekintetben ép. Az első nyelv, amit megtanult azonban, az Ameslan volt. Néhány évre a Times Európába küldte, majd az Egyesült Államokba visszatérve egyik első hazai feladatául azt kapta, hogy nézze meg a Gardner házaspár kísérleteit Washoe-val. Miután már némi időt eltöltött a csimpánzzal, Rensberger így számolt be élményéről: „Hirtelen rájöttem, hogy az anyanyelvemen beszélgetek egy másik faj egyik tagjával.” A „nyelv” szó itt persze átvitt értelmű: mélyen beépült a nyelv szerkezetébe [magyarul mind a language”, a szellemi és irodalmi értelemben vett „nyelv”, mind a szájunkban lévő beszédszerv, a nyelv ugyanaz a szó. A ford.]. Valójában Rensberger egy másik faj egyik tagjával „anyakezén” beszélt. És pontosan ez a nyelvről a kézre való átállás tette lehetővé, hogy az emberek visszanyerjék az állatokkal való kommunikáció képességét, amelyet Josephus Flavius szerint az Édenből való kiűzetésük óta elveszítettek.
  Az Ameslan mellett számos más gesztusnyelvre is megtanítottak csimpánzokat és más főemlősöket. A georgiai Atlantában, a Yerkes Regionális Emlős-kutatási Központban egy speciális számítógépes nyelvet tanítanak nekik, amelyet (az emberek, nem a csimpánzok) „Yerkish”-nek neveznek. A számítógép följegyzi alanyának összes beszélgetéseit, még éjjel is, amikor emberek nincsenek jelen, és e számítógép segítségével megtudtuk, hogy a csimpánzok jobban szeretik a dzsesszt a rocknál, és a csimpánzokról szóló filmeket az emberekről szóló filmeknél. Lana 1976 januárjára kétszáznegyvenötször nézte meg A csimpánz fejlődésének anatómiája című filmet. Kétségkívül örülne egy nagyobb választékot nyújtó filmotékának.

26 / Lana a számítógépnél. A feje fölött lévő (a képen fölül már nem látható) fogantyút kell meghúznia ahhoz, hogy a billentyűzetet működésbe hozhassa. A narancslé, víz, banán és csokoládé elosztórekeszei a billentyűzet alján
vannak.
 A 26. ábrán Lanát láthatjuk, amint illedelmes Yerkish nyelven banánt kér a számítógéptől. A 27. ábra bemutatja a nyelvtant is, amellyel a számítógéptől vizet, gyümölcslevet, csokoládés édességet, zenét, filmeket, az ablak kinyitását vagy társaságot kell kérni. (A gép Lana sok szükségletéről gondoskodik, de nem mindről. Néha az éjszaka kellős közepén Lana magányában bekopogtatja a gépbe: „Kérlek, gép, csiklandozd Lanát.”) A továbbiakban aztán bonyolultabb kéréseket és megjegyzéseket is kifejlesztettek, amelyek egy sor nyelvtani alakzat kreatív alkalmazását követelik meg.
 Lana a számítógép képernyőjén ellenőrzi a mondatait, és törli azokat, amelyekben nyelvtani hiba van. Egyszer, amikor Lana éppen egy bonyolult mondat megszerkesztésének kellős közepén járt, idomítója heccből ismételten beleiktatott a mondatba a maga külön számítógépes billentyűzetéről egy szót, ami Lana egész mondatát értelmetlenné tette. Lana meredten nézte a saját képernyőjét, aztán meglátta az idomítóját a maga billentyűzeténél, s ekkor egy vadonatúj mondatot állított össze: „Kérlek, Tim, menj ki a szobából.” Ahogy Washoe-ról és Lucyról azt lehet mondani, hogy beszélnek, Lanáról kimondható, hogy ír.
54

  Washoe szóbeli képességei kifejlődésének egy korai szakaszában Jacob Bronowski és egyik kollégája egy tudományos cikkben tagadták Washoe gesztusnyelvhasználatának jelentőségét, mert a Bronowski számára hozzáférhető korlátozott adatok alapján Washoe se nem kérdezett, se nem tagadott. De a későbbi megfigyelések tökéletesen tisztázták, hogy Washoe és a többi csimpánz teljes mértékben képes rá, hogy kérdéseket tegyen föl, és állításokat cáfoljon meg. És nagyon nehéz bármiféle jelentős minőségi különbséget felfedezni aközött, ahogyan a csimpánzok a gesztusnyelvet használják, és ahogyan a gyerekek a mindennapi beszédet oly módon alkalmazzák, amelyet mi habozás nélkül az intelligenciának tulajdonítunk. Bronowski cikkét olvasva óhatatlanul az volt az érzésem, hogy belészivárgott egy kis emberi sovinizmus, Locke „az állatok nem absztrahálnak”-jának visszhangjaként. 1949-ben Leslie White amerikai antropológus egyértelműen kijelentette: „Az emberi viselkedés szimbolikus viselkedés, a szimbolikus viselkedés emberi viselkedés.” Mit kezdett volna White Washoe-val, Lucyval és Lanával?

27 / A diagram azt a logikai fát mutatja, amely néhány kérés kommunikációjához szükséges. A rendszer udvarias és egyben grammatikus: minden kérést „kérlek”-kel kell kezdeni, és ponttal befejezni.
     A csimpánznyelvvel és -intelligenciával kapcsolatos efféle megfigyeléseknek zavarba ejtő kihatásuk van a „Rubicon”-érvelésre - arra az állításra, miszerint a teljes agytömeg vagy legalábbis az agytömegnek a testtömeghez viszonyított aránya, hasznos mutatója az intelligenciának. Ezzel a nézettel szemben valamikor azzal érveltek, hogy a mikrokefál (törpefejű) felnőttek agytömege nagyjából megegyezik a felnőtt csimpánz és gorilla agytömegével, ám a mikrokefálok mégis képesek, bár súlyosan csökkent mértékben, nyelvet használni, a majmok viszont nem. Csakhogy a mikrokefálok csak viszonylag ritka esetekben képesek az emberi beszédre. A mikrokefálok viselkedéséről az egyik legjobb leírást egy orosz orvos, Sz. Korszakov adta, aki 1893-ban megfigyelt egy Mása nevű mikrokefál nőt. Mása nagyon kevés kérdést és utasítást tudott megérteni, de időnként elmondta gyerekkori emlékeit. Néha beszélt-beszélt, de amit mondott, az jórészt összefüggéstelen volt. Korszakov úgy jellemezte a beszédét, hogy benne „rendkívül szegényesek a logikai összefüggések”. Gyengén alkalmazkodó, és automataszerű intelligenciájának példájaként Korszakov leírta Mása étkezési szokásait. Amikor étel volt az asztalon, Mása evett. De ha az ételt hirtelen elvitték, az étkezés kellős közepén, akkor úgy viselkedett, mintha az étkezés befejeződött volna: megköszönte az asztalfőn ülőknek, és jámborul áldást mondott. Ha visszahozták az ételt, újra enni kezdett. Ezt a viselkedési mintát a jelek szerint a végtelenségig ismételgette. Szerintem Lucy vagy Washoe sokkal érdekesebb vacsoravendég lett volna Másánál, és a mikrokefál emberek és a normális majmok összehasonlítása nem összeegyeztethetetlen az intelligencia valamiféle „Rubiconjával”. Természetesen az idegi kapcsolatoknak mind a minősége, mind a mennyisége valószínűleg létfontosságú azoknak az intelligenciafajtáknak a szempontjából, amelyeket könnyen fel tudunk ismerni.
55

  Azok az újabb kísérletek, amelyeket James Dewson, a Stanford Egyetem orvosi karának kutatója és munkatársai végeztek, némileg alátámasztják a majmok neokortexében lévő beszédközpontokra vonatkozó elképzelést - különösen, az emberhez hasonlóan, a bal agyféltekében. Betanítottak majmokat arra, hogy amikor sziszegést hallanak, nyomjanak meg egy zöld fényt adó gombot, amikor pedig zenei hangot hallanak, akkor egy vörös fényt kiváltó gombot. A vörös vagy zöld fény a hang meghallása után néhány másodperccel jelent meg, előre ki nem számítható helyzetben, minden alkalommal másutt, az ellenőrző képernyőn. Ha a majom a megfelelő gombot nyomta meg, és jól találta el, akkor jutalmul egy kis ételt kapott. Aztán a hang elhangzása és a fény megjelenése közötti időtartamot húsz másodpercre növelték. Ahhoz, hogy a jutalmát megkapja, a majomnak most húsz másodpercig emlékeznie kellett rá, melyik zajt hallotta. Dewson kutatócsoportja ezután sebészileg eltávolította a neokortex bal féltekéjének halántéki lebenyéből az úgynevezett hallási asszociációs kérget. Amikor újra beállították őket a kísérletbe, a majmok nagyon gyatrán emlékeztek csak rá, hogy előzőleg melyik hangot hallották. Ám amikor a jobb oldali agyfélteke halántéklebenyéből távolították el az ennek megfelelő darabot, annak semmi hatása nem volt ennek a feladatnak az elvégzésére. „Úgy néz ki - mondta állítólag Dewson -, mintha azt a struktúrát távolítottuk volna el a majmok agyából, amelyik az emberi beszédközpontoknak felel meg.” A rhesusmajmokon végzett hasonló kísérletek, amelyekben azonban inkább vizuális, mintsem auditív ingerléseket alkalmaztak, a jelek szerint semmiféle bizonyítékot nem szolgáltattak a neokortex féltekéi közötti különbségekre.
  Mivel a felnőtt csimpánzokról úgy vélik (legalábbis az állatkerti szakemberek), hogy veszedelmesebbek annál, hogysem otthon vagy házi környezetben lehetne tartani őket, Washoe-t és a többi nyelvi jártasságot szerzett csimpánzot serdülőkoruk elérése után hamarosan „kényszernyugdíjazták”. Így hát a felnőtt majmok nyelvi képességeiről nincsenek még tapasztalataink. Ezzel kapcsolatban az egyik legizgalmasabb kérdés az volna, hogy vajon egy nyelvhasználatban járatos csimpánzanya át tudná-e adni a nyelvet az ivadékainak. Nagyon valószínűnek látszik, hogy ez lehetséges, és hogy egy gesztusnyelvben járatos csimpánzközösség át tudná adni ezt a nyelvet a következő nemzedékeknek.
  Ahogy az effajta kommunikáció létfontosságú az életben maradáshoz, ott máris van némi bizonyíték rá, hogy a majmok továbbadják az extragenetikus vagy kulturális információkat. Jane Goodall megfigyelése szerint a vadonban a csimpánzbébik anyjuk viselkedését utánozva tanulják meg azt a viszonylag nehéz feladatot, hogy hogyan keressenek megfelelő gallyat, amivel aztán belepiszkálhatnak a termeszek fészkébe, és hozzáférhetnek ezekhez a finom falatokhoz.
  Csimpánzok, páviánok, makákók és sok más főemlős körében megfigyelték már, hogy csoportos viselkedésük különbözik. Ezt csábító volna kulturális különbségnek nevezni. A majmok egyik csoportja például esetleg tudja, hogyan kell madártojásokat enni, míg ugyanannak a fajnak egy szomszédos csoportja esetleg nem. Az ilyen főemlősöknek van néhány tucat hangjuk vagy felkiáltásuk, amelyet a csoporton belüli kommunikációra használnak, ilyesféle értelemmel: „Menekülj, ragadozó!” De ezeknek a felkiáltásoknak a hangja csoportról csoportra kissé különböző: regionális tájszólásai vannak.
  Még meghökkentőbb kísérletet hajtottak végre véletlenségből japán főemlőskutatók, akik megpróbálták Dél-Japán egyik szigetén egy makákóközösség túlnépesedési és éhezési problémáit enyhíteni. Az antropológusok búzaszemeket szórtak ki a homokos tengerpartra. Mármost a búzaszemeket nagyon nehéz a homokszemektől egyenként elválasztani, az ezzel járó munka esetleg több energiát fogyaszt, mint amennyit az összeszedett búza ad. Ám egy Imo nevű zseniális makákó, talán véletlenül, talán dacból, elkezdte marokszámra belehajigálni a vízbe a búza és a homok keverékét. A búza a felszínen maradt, a homok elsüllyedt, és ezt a tényt Imo nyilvánvalóan felismerte. Ezzel a szitálási módszerrel jól be tudott lakni (persze a búza vizes volt), s míg az idősebb makákók begyöpösödött módon fütyültek rá, a fiatalabb majmok, úgy látszik, megértették a felfedezés fontosságát, és utánozták Imót. A következő generációban a módszer még jobban elterjedt, s ma már a sziget minden makákója szakértője a vízzel való rostálásnak. Íme, egy példa a majmok kulturális hagyományaira.
56


28 / Csimpánz hosszú fűszállal, amelyet szerszámként használ, hogy kiszedje vele a termeszeket a fészkükből. Foto: Hugo van Lawick báró. Copyright National Geographic Society
  Takaszakijamán, egy Kiusu északkeleti részén fekvő, makákók lakta hegyen végzett korábbi vizsgálatokból a kulturális evolúciónak egy hasonló mintájára derült fény. A hegyre látogató turisták papírba csomagolt karamellát hajigáltak a majmoknak - ez a japán állatkertekben általános gyakorlat, de Taka-szakijama makákói még soha nem találkoztak vele. Játszadozás közben egyes fiatal majmok felfedezték, hogyan lehet kicsomagolni a karamellát, és megették az édességet. A szokást sikeresen átadták játszótársaiknak, anyjuknak, a domináns hímeknek (akik a makákóknál a bébiszitter szerepét töltik be a nagyon kicsik mellett), végül pedig a felnőttkort még el nem ért hímeknek, akik társadalmilag a legmesszebb állnak a majomgyerekektől. Ez a kultúraátvétele (akkulturálódási) folyamat több mint három évig tartott. A természetes főemlősközösségekben olyan gazdag a már meglévő, nem verbális kommunikáció, hogy nemigen sürgeti semmi egy bonyolultabb gesztusnyelv kifejlesztését. Ám ha a csimpánzoknak gesztusnyelvre lenne szükségük a fennmaradásukhoz, alig kétséges, hogy azt nemzedékeken keresztül kulturálisan át is adnák egymásnak.
  Ha az összes olyan csimpánz kihalna, és nem tudna tovább szaporodni, amely képtelen a kommunikációra, akkor szerintem alig néhány nemzedék során jelentősen kifejlődne és kidolgozódna egy efféle nyelv. Az ún. basic English kb. ezer szónak felel meg. A csimpánzok máris elérték ennek a mennyiségnek több mint tíz százalékát. És bár néhány évvel ezelőtt még a legképtelenebb science fiction-számba ment volna, szerintem ma már nem is kérdéses, hogy egy ilyen verbális csimpánzközösségben néhány nemzedék után fel-felbukkannának angol vagy japán kiadásban (esetleg „lejegyzőjük” szerzőtársi közreműködésével) csimpánzok természetrajzáról és szellemi életéről szóló emlékiratok.
  Ha a csimpánzoknak öntudatuk van, ha képesek az absztrakcióra, nem rendelkeznek-e valami olyasmivel is, amit mostanáig „emberi jogok”-nak neveztünk? Mennyire kell okosnak lennie egy csimpánznak ahhoz,
57

hogy megölése gyilkosságnak számítson? Milyen további tulajdonságokat kell majd felmutatnia, hogy a vallások misszionáriusai méltó feladatnak tekintsék a megtérítését?
  Nemrégiben egy nagy főemlőskutató laboratóriumban körülvezetett az igazgató. Egyszer csak egy hosszú folyosóra értünk, amelyet, mint egy perspektivikus rajzon, egészen a távoli, összemosódó végéig mindkét oldalon csimpánzketrecek szegélyeztek. Egy-két-három majom volt egy-egy ketrecben, biztos vagyok benne, hogy a csimpánzok elhelyezése az ilyen intézményekben (vagy ami azt illeti, a hagyományos állatkertekben) szokásoshoz képest példás volt. Amint odaléptünk a legközelebbi ketrechez, két lakója ránk vicsorította a fogát, és széles ívben, hihetetlen pontossággal köpködni kezdtek, valósággal eláztatva az igazgató könnyű öltönyét. Utána rövid, szaggatott kiáltásokat hallattak, melyektől aztán egyre erősebben visszhangozni kezdett az egész folyosó, ahogy a ketrecekbe zárt többi csimpánz is ismételgetni kezdte őket, pedig azok biztosan nem láthattak minket. Végül már az egész folyosó valósággal rengett a kiáltozástól, a dörömböléstől, a rácsok rázásától. Az igazgató közölte velem, hogy ilyen helyzetben nemcsak köpések szoktak záporozni, így aztán sietve visszavonultunk.
  Az eset engem élénken emlékeztetett azokra az 1930-as és 1940-es évekből való amerikai filmekre, amelyek egy-egy hatalmas, embertelen állami vagy szövetségi fegyintézetben játszódtak, ahol a rabok a zsarnokoskodó börtönőr megjelenésére dörömbölni kezdtek az evőeszközökkel a celláik rácsán. Ezek a csimpánzok egészségesek és jól tápláltak voltak. Ha „csak” állatok, ha olyan állatok lettek volna, amelyek nem absztrahálnak, akkor az én összehasonlításom csak szentimentális ostobaság lenne. De a csimpánzok igenis tudnak absztrahálni. Más emlősökhöz hasonlóan erős érzelmekre is képesek. Minden bizonnyal semmiféle büntettet nem követtek el. Nem állítom, hogy válaszolni is tudnék rá, de biztos vagyok benne, hogy érdemes föltenni a kérdést: miért tartják az egész civilizált világban, gyakorlatilag minden nagyobb városban, éppen a majmokat börtönben? Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy alkalmilag lehetséges az ember és a csimpánz életképes keresztezése.* Ezt a természeti kísérletet nyilván nagyon ritkán próbálták ki, legalábbis az utóbbi időkben. De ha valaha létrejönne egy ilyen ivadék, annak mi lenne a jogi státusa? A csimpánzok kognitív képességei, azt hiszem, rákényszerítenek minket, hogy vizsgálódó kérdéseket tegyünk fel: meddig terjed azoknak a lényeknek a közössége, amelyeknek különleges etikai meggondolások járnak ki? Remélem, etikai perspektívánkat ki fogjuk terjeszteni mind lefelé, a Fölön élő taxonokra, mind fölfelé, a Földón kívüli szervezetekre, ha léteznek ilyenek.
  Nehéz elképzelni, mekkora érzelmi jelentősége lehet a csimpánzok számára a nyelv megtanulásának. Talán a legjobb analógia az lehet erre, amikor olyan intelligens emberek fedezik fel a nyelvet, akiknek súlyos érzékszervi fogyatékosságaik vannak. Bár a süketnéma és vak Helen Keller értelme, intelligenciája és érzékenysége messze meghaladta a csimpánzokét, a nyelv felfedezéséről szóló beszámolója átadhat valamit abból az érzelmi hangulatból, amelyet a főemlősnyelveknek ez a figyelemre méltó fejleménye a csimpánzok számára jelenthet, különösen akkor, amikor a nyelv előmozdítja a fennmaradást, vagy a nyelvhasználat komoly megerősítést kap.
   * Egészen a legutóbbi időkig azt hitték, hogy az embernek a közönséges szomatikus sejtjeiben negyvennyolc kromoszómája van. Ma már tudjuk, hogy a helyes szám negyvenhat. A csimpánznak azonban minden jel szerint csakugyan negyvennyolc kromoszómája van, ebben az esetben pedig a csimpánz és az ember életképes kereszteződése mindenképpen csak igen ritkán jöhet létre.
Egy szép napon Helen Kellert a tanítónője előkészítette egy sétára
   Odahozta nekem a kalapomat, és tudtam, hogy ki fogok menni a meleg napfényre. Erre a gondolatra, ha egy szavak nélküli érzést gondolatnak lehet nevezni, ugrálni és szökdécselni kezdtem örömömben.
  Lesétáltunk az ösvényen a kúthoz, oda vonzott a kútházat borító lonc illata. Valaki vizet húzott, tanítónőm pedig a bugyogó csap alá dugta a kezemet. Miközben a hűvös víz végigfolyt a kezemen, másik kezembe a »víz« szót betűzte, először lassan, aztán gyorsan. Moccanás nélkül álltam, teljes figyelmemet ujjainak mozgására összpontosítottam. Hirtelen homályosan tudatára ébredtem valaminek, valami mintegy elfelejtettnek - egy visszatérő gondolat izgalmát éreztem, és valahogyan feltárult előttem a nyelv misztériuma. Már tudtam, hogy a V-Í-Z jelenti azt a csodálatos, hűvös valamit, ami a kezemre csordogált. Ez az eleven szó felébresztette a lelkemet, fényt, reményt adott neki, felszabadította! Voltak még korlátok, az igaz, de ezeket a korlátokat idővel már el lehetett söpörni.
  Tanulásra szomjazva hagytam ott a kutat. Mindennek van neve, és minden név új gondolatot szül. Amikor visszatértünk a házba, mintha minden tárgy, amit megérintettem, remegett volna az élettől. Ez azért volt, mert most már mindent ezzel a furcsa, új látással láttam, amely reám szállott.
58

  Ennek a három finom bekezdésnek talán az a legmeghökkentőbb vonása, ahogyan Helen Keller megérzi, hogy agyának rejtett képessége van a nyelvre, csak arra van szüksége, hogy megismertessék vele. Ez a lényegében platóni idea, mint már láttuk, összhangban áll azzal is, amit az agysérülések révén a neokortex fiziológiájáról tudunk, valamint azokkal az elméleti következtetésekkel is, melyeket a Massachusetts Institute of Technology-ban Noam Chomsky az összehasonlító nyelvészetből és a tanulással kapcsolatos laboratóriumi kísérletekből levont. Az utóbbi évek során világossá vált, hogy az emberen kívül a többi főemlős agya is hasonlóképpen fel van készülve, ha valószínűleg nem is az emberével azonos mértékben, a nyelv bevezetésére.
  Nehéz volna túlbecsülni a többi főemlősök nyelvre tanításának hosszú távú jelentőségét. Erről szól Darwin Az ember származása című könyvének egy lenyűgöző bekezdése: „Az ember és a magasabb rendű állatok elméje közötti különbség, bármilyen nagy is, minden bizonnyal fokozati és nem minőségi különbség... Ha be lehetne is bizonyítani, hogy bizonyos magasabb rendű szellemi képességek, az olyasfélék, mint az általános fogalomalkotás, az öntudat s a többi, csakis az ember sajátos jellemzői, ami rendkívül kétségesnek látszik, akkor sem lehetetlen, hogy ezek a minőségek csak véletlenszerűen adódtak más, magasan fejlett intellektuális képességekből, amelyek viszont maguk is elsősorban egy tökéletes nyelv folyamatos használatának az eredményei.”
  A nyelv és az emberi interkommunikáció rendkívüli hatalmáról ugyanezzel a véleménnyel találkozunk egy merőben más helyen, a Genézisnek a Bábel tornyáról szóló beszámolójában. Isten, mindenható lényhez képest meglehetősen furcsa, védekező magatartással, amiatt aggódik, hogy az emberek égig érő tornyot akarnak építeni. (Hasonló aggodalomnak adott hangot az után, hogy Ádám evett az almából.) Megakadályozandó, hogy az ember - legalábbis metaforikusan - elérjen az égbe, Isten nem pusztítja el a tornyot, ahogyan például Szodomát elpusztította, hanem azt mondja: ,Ímé e nép egy, és mindnyájan nékiek egy nyelvek vagyon; és mivelhogy ezt kezdették mostan mívelni, ezután semmi meg nem tarthatja őket, hogy szinte ezenképen ne cselekedjenek mindeneket, a melyeket vakmerően elvégeztek cselekedni. No azért szálljunk alá, és veszítsük eszét ott az ő nyelveknek : hogy egymásnak beszédét meg ne értsék” (Mózes 1, 11:6-7).
  Egy „tökéletes” nyelv folyamatos használata... Vajon miféle kultúrát, miféle orális tradíciót hoznának létre a csimpánzok egy komplex gesztusnyelv néhány száz vagy néhány ezer évi közösségi használata után? És ha létezne egy efféle elszigetelt, folyamatosan fennmaradó csimpánzközösség, hogyan kezdene visszatekinteni nyelvének eredetére? Úgy emlékeznének-e a Gardner házaspárra és a Yerkes Főemlős Központ munkatársaira, mint legendás népi hősökre, vagy egy másik faj isteneire? Lennének-e mítoszaik, olyasfélék, mint a Prométheuszról, Thotról vagy Oanneszről szóló mítoszok, azokról az istenekről, akik a nyelv adományát adták a majmoknak? A csimpánzok gesztusnyelvre való tanításában csakugyan határozottan van valami ugyanabból az érzelmi tónusból és vallásos értelemből, amit a 2001: Űrodüsszeia című film és regény egyik (valóban kitalált) epizódjában érzünk, ahol egy haladott, Földön kívüli civilizáció képviselője tanítja valahogyan hominida őseinket.
  Az egész kérdésnek talán az a legmeghökkentőbb aspektusa, hogy vannak az emberen kívül főemlősök, akik ott állnak szinte a nyelv küszöbén, és mihelyt nyelvre tanítják őket, olyan készségesen tanulnak, annyira hozzáértően használják, és olyan találékonyak az alkalmazásában. Ám ez fölvet egy furcsa kérdést: miért vannak mind csak a küszöbén? Miért nincsenek az emberen kívül is főemlősök, akiknek már megvan a maguk komplex gesztusnyelve? Úgy érzem, erre az az egyik lehetséges válasz, hogy az ember szisztematikusan kiirtotta mindazokat a másféle főemlősöket, akik az intelligencia jeleit mutatták. (Különösen igaz lehet ez azokra a főemlősökre, akik a szavannákon éltek; az erdők nyilván némi védelmet nyújtottak a csimpánzoknak és a gorilláknak az ember pusztítása ellen.) Talán a természetes szelekció eszközei voltunk, amikor elnyomtuk intellektuális versenytársainkat. Alighanem addig szorítottuk vissza az intelligencia és a nyelvi készség határait az emberen kívüli főemlősök között, amíg intelligenciájuk éppen hogy észrevehetetlenné vált. Amikor elkezdjük a csimpánzokat gesztusnyelvre tanítani, egyben megkésett kárpótlást is próbálunk nyújtani nekik.
59

6. MESÉK EGY HOMÁLYOS ÉDENBŐL
Vének vagyunk, mi emberek: Álmaink mesék Egy homályos Édenből...
WALTER DE LA MARE MIND, AMI MÚLT
- No, ez máris megkönnyebbülés - mondta magában, miközben a fák közé lépett -, a nagy
melegről beérni ebbe a jó hűvös... ebbe a... micsodába is? - hökkent meg, mert nem jutott
eszébe a szó. - Szóval kellemes itt ezek alatt a szép... szóval ezek alatt, ni! - kezét egy fa
törzsére tette. - Hogy is hívják ezt? Azt hiszem, nincs neve... hát persze, biztos, hogy
              nincs! Egy percig némán állt és gondolkodott, aztán hirtelen ismét rákezdte: - Tehát mégiscsak megtörtént! No és vajon én ki vagyok? Biztos, hogy eszembe jut, ha igyekszem! És én nagyon igyekszem! De az igyekezet nemigen segített; hosszúhosszú fejtörés után is csak annyi jutott eszébe: - L, az biztos, hogy L-lel kezdődik.
LEWIS CARROLL / ALICE TÜKÖRORSZÁGBAN /Révbíró Tamás fordítása/
... Ne jöjj A sárkány és haragja közé...
SHAKESPEARE / LEAR KIRÁLY /Vörösmarty Mihály fordítása/
... a balga emberek
mily sok csapást megértek, míg értelmet én adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak...
Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők, s amit hallottak, azt sem értették, akár az álomképek
élték végig életük...
AISZKHÜLOSZ / LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ /Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása/
  Prométheusz dührohamot kap a jogos felháborodástól. Megismertette a gőzös agyú és babonás emberiséget a civilizációval, Zeusz pedig fáradozásaiért egy sziklához láncolta, és odaplántált egy keselyűt is, hogy marcangolja a máját. A fönti idézetet követő részletben Prométheusz felsorolja a tűzön kívül a többi ajándékot, amellyel elhalmozta az emberiséget. Ezek rendre: a csillagászat, a matematika, az írás, az állatok háziasítása, a szekér, a vitorlás hajó és az orvoslás feltalálása, az álmokból és egyéb módszerekkel történő jövendölés felfedezése. Az utolsó ajándékot mi, modern emberek furcsának találjuk. A Genézisnek az Édenből való kiűzetésről szóló beszámolója mellett, úgy tetszik, a Leláncolt Prométheusz a nyugati irodalomnak az a másik fontos munkája, amely életképes allegóriával szolgál az ember evolúciójáról, bár ez sokkal inkább a „fejlesztőre” koncentrál, mint a „fejlesztettre”. A görög ,Prométheusz” szó „előrelátást” jelent, azt a tulajdonságot, amely állítólag a neokortex homloklebenyeiben lakozik. Aiszkhülosz jellemábrázolásában mind az előrelátás, mind a szorongás szerepet kap.
  Mi a kapcsolat az álmok és az ember evolúciója kőzött? Aiszkhülosz talán azt mondja, hogy ember előtti őseink éber életükben is a mi áloméletünkkel rokon állapotban éltek, és az emberi intelligencia kifejlődésének egyik fő jótéteménye az a képességünk, amelynek révén megértjük az állatok igazi természetét és értelmét.
60

  Az emberi elmének a jelek szerint három alapvető állapota van: az ébrenlét, az alvás és az álom. Az agy elektromos hullámait kimutató elektroencefalográf (EEG) az agy elektromos tevékenységének egymástól teljesen különböző mintáit jegyzi fel ebben a három állapotban.* Az agyhullámok nagyon kicsiny áramokat és feszültségeket mutatnak, melyeket az agy elektromos hálózata hoz létre. Az agyhullámjelek áramerősségét mikrovoltban mérik, jellegzetes frekvenciáik 1 és kb. 20 Herz (azaz másodpercenkénti rezgés) között vannak, ami jóval kevesebb az észak-amerikai konnektorokban található másodpercenként 60 rezgéses váltóáramú frekvenciánál.
   * Az elektroencefalográfiát (EEG) Hans Berger német pszichológus találta fel, akit a dologban a jelek szerint főleg a telepátia érdekelt. Csakugyan fel is lehet használni egyfajta radiótelepátiára: az emberek képesek akaratlagosan ki- és bekapcsolni bizonyos agyhullámaikat - például az alfa-ritmust -, bár ehhez némi gyakorlás szükséges. Ha efféle gyakorlattal és némi képzettséggel rendelkező személyt elektroencefalográfhoz és rádióadóhoz kapcsolnak, elvben meglehetősen komplex üzeneteket képes egyfajta alfa-hullámos morzéval továbbítani, pusztán azzal, hogy a megfelelő módon gondol rájuk. Lehetséges, hogy ennek a módszernek némi gyakorlati haszna is lehetne, lehetővé tehetné például súlyos agyvérzés miatt megbénult betegek számára a kommunikációt. Történeti okokból az álom nélküli alvást „lassú hullámú alvásnak”, az álomállapotot pedig „paradox alvásnak” hívják.
  De mire jó az alvás? Az nem kétséges, hogy ha túlságosan sokáig ébren maradunk, testünk olyan neurokemikáliákat képez, amelyek a szó szoros értelmében rákényszerítenek minket az alvásra. Ha állatokat nem engednek aludni, ilyen molekulák képződnek a gerincagyi folyadékukban (likvor), és ha ezt a cerebrospinális folyadékot teljesen éber állatokba fecskendezzük, elalszanak tőle. Tehát az alvásnak valami nagyon nyomós oka kell legyen.
  A fiziológia és a népi gyógyászat hagyományos válasza erre egybehangzóan az, hogy az alvásnak erősítő hatása van: alkalmat ad rá a testnek, hogy a napi élet szükségleteiből kiszakadva testi-lelki nagytakarítást végezzen. De attól eltekintve, hogy a józan ész szerint kézenfekvő, ezt a nézetet a jelek szerint csak igen szegényes bizonyítékok támasztják alá, ezenfelül vannak aggasztó oldalai is. Az állatok például rendkívül sebezhetők, amikor alszanak. Bár a legtöbb állat fészekben, barlangban, faodúkban vagy más védett vagy álcázott helyen alszik, álmában mégis nagyon tehetetlen. A mi éjszakai sebezhetőségünk is nagyon nyilvánvaló: a görögők testvéreknek tartották Morpheuszt és Thanatoszt, az álom és a halál isteneit.
29 / Normális ember jellegzetes EEG-görbéi ébrenlét, alvás és álom közben.
  Ha az alvásra nem volna valami okból biológiailag rendkívül erős szükség, akkor a természetes szelekció kifejlesztett volna olyan állatokat, amelyek nem alszanak. Vannak olyan állatok - a kétujjú lajhár, a tatu, az oposszum és a denevér -, amelyek, legalábbis az évszakos kábulatuk állapotában, napi tizenkilenchúsz órát is alszanak, más állatok viszont - a közönséges cickány és a Dall-féle delfin - állítólag nagyon kevés alvással beérik. Akadnak emberek is, akiknek nincs szükségük több alvásra éjszakánként egy-három óránál. Ezek másod- és harmadállást vállalnak, fenn piszmognak éjszaka, miközben a házastársuk teljesen kimerül, és a jelek szerint mégis teljes, éber és konstruktív életet élnek. A családtörténetek arra vallanak, hogy ezek a hajlamok örökletesek. Előfordult egy eset, amikor a feleség kábult megrökönyödésére mind a férjét, mind a kislányát ez az áldás vagy átok szállta meg. Az asszony azóta el is vált, ebből az újfajta összeférhetetlenségi okból, és a kislányt az apának ítélték. Az efféle példák azt sejtetik, hogy az alvás erősítő funkciójának hipotézise a legjobb esetben sem teljes magyarázat.

61

  Pedig az alvás roppant ősi valami. Elektroencefalográfiás értelemben közös bennünk az összes főem-lőssel, majdnem az összes emlőssel, és talán egészen a hüllőkig visszanyúlik. Egyes emberekben halánték-lebenyi epilepsziát és a vele járó öntudatlan, automatikus viselkedési állapotot válthat ki a mélyen a halántéklebeny alatt fekvő amygdala spontán elektromos ingerlése másodpercenként néhány rezgés (néhány Herz) frekvencián. Az alvástól nem sokban különböző rohamokról számoltak be olyan esetekben, amikor az epileptikus beteg naplemente vagy napfelkelte körül a kocsiját vezette, és egy léckerítés került közé és a Nap közé; bizonyos sebességnél a kerítéslécek pontosan a kritikus ütemben takarták el a Napot, és a rezonáns frekvencián olyan rezgést hoztak létre, amely rohamokat váltott ki. A napi életritmusról, a fiziológiai funkciók napi ciklusáról tudjuk, hogy legalább az olyan alacsonyrendű állatokig visszanyúlik, mint a puhatestűek. Mivel a halántéklebeny alatti egyéb limbikus régiók elektromos ingerlésével, mint előbb leírtuk, bizonyos tekintetben az alvásra emlékeztető állapotot lehet előidézni, azok a központok, amelyek az alvást és az álmokat kezdeményezik, nem fekhetnek túlságosan távol egymástól az agy zugai közt.
  Újabban némi bizonyíték merült fel arra, hogy az alvás kétféle típusa, az álmodó és az álomtalan alvás, az állat életstílusától függ. Truett Allison és Domenic Cicchetti, a Yale Egyetem kutatói úgy találták, hogy a ragadozók nagy statisztikai valószínűséggel többet álmodnak, mint a zsákmányállatok, ezeknél viszont az álomtalan alvásnak sokkal nagyobb a valószínűsége. Ezeket a vizsgálatokat mind emlősökön végezték, és csak különböző fajok között érvényesek, a fajon belül nem. Az álmodó alvás során az állat erősen korlátozva van a mozgásában, és figyelemre méltóan érzéketlen a külső ingerekre. Az álomtalan alvás sokkal felszínesebb, mindnyájan tanúi voltunk már annak, amikor a látszólag mélyen alvó kutya vagy macska valami hangra a fülét hegyezi. Az is általános nézet, hogy amikor az alvó kutya a lábait mozgatja, mintha futna, akkor vadászatról álmodik. Azt a tényt, hogy napjainkban a zsákmányállatok közt ritka a mély, álmodó alvás, magától értetődően a természetes szelekció eredményének tudjuk be. Ám az olyan organizmusoknak, melyek ma túlnyomórészt prédaállatok, esetleg ragadozó őseik voltak, és vice versa. Ezenfelül a ragadozóknak általában nagyobb az abszolút agytömegük, és az agytömeg aránya is magasabb a testtömeghez viszonyítva, mint zsákmányállataiknál. Ma, amikor az alvás erősen kifejlődött, érthető, hogy a buta állatokat kevésbé gyakran bénítja meg a mély alvás, mint az okosakat. De miért kell nekik egyáltalán mélyen aludniuk? Miért kellett az ilyen mélységes bénultság állapotának egyáltalán kifejlődnie?
  Az alvás eredeti funkciójára vonatkozólag talán hasznos lesz utalni arra a tényre, hogy a delfinek, a bálnák és általában a víziemlősök a jelek szerint nagyon keveset alszanak. Az óceánban nincs hol elrejtőzni. Lehetséges, hogy az alvás nem növeli az állat sebezhetőségét, hanem éppen az a funkciója, hogy csökkentse azt? Wilse Webb, a floridai egyetem és Ray Meddis, a londoni egyetem kutatója szerint pontosan ez a helyzet. Minden organizmus alvási stílusa finoman alkalmazkodott az állat környezetéhez. Elképzelhető, hogy azokat az állatokat, amelyek túlságosan buták hozzá, hogy saját jóvoltukból erősen kockázatos időszakokban nyugton maradjanak, az álom engesztelhetetlen karja teszi mozdulatlanná. Különösen találónak látszik ez a nézet a ragadozó állatok kölykeire nézve: a tigriskölyköket nemcsak rendkívül hatékony, pompás védőszínezet borítja, hanem nagyon sokat is alszanak. Érdekes ez az elképzelés, és valószínűleg legalább részben igaz is. Nem magyaráz meg azonban mindent. Miért alszanak az oroszlánok, melyeknek alig van természetes ellenségük? Ez a kérdés azonban még nem jelenti az elképzelés megsemmisítő cáfolatát, mert az oroszlán alighanem olyan állatokból fejlődött ki, amelyek korántsem voltak az állatok királyai. Hasonlóképpen a serdülő gorillák is, noha nemigen van félnivalójuk, minden éjjel fészket építenek maguknak - talán azért, mert sebezhetőbb ősökből fejlődtek ki. Vagy valamikor talán az oroszlánok és a gorillák ősei náluk is félelmetesebb ragadozóktól féltek.
  Az immobilizálás (mozdulatlanná tétel) hipotézise különösen találónak látszik az emlősök esetében, amelyek egy olyan korszakban fejlődtek ki, amelyben sziszegő, mennydörgő, félelmetes hüllők uralkodtak. A hüllők azonban majdnem mind hideg vérűek,* és ezért a trópusokat kivéve éjszaka mozdulatlanságra kényszerülnek. Az emlősök meleg vérűek, és éjszaka is működőképesek. A triász korszakban, mintegy kétszázmillió évvel ezelőtt, az éjszakai rejtekhelyek a trópusokon kívül alighanem szinte teljesen lakatlanok voltak. Sőt, Harry Jerison azt is fölvetette, hogy az emlősök evolúcióját az akkor rendkívül kifinomultnak számító (ma már közkeletű) hallás és szaglás, tehát az éjszakai távolságérzékelés és tárgyérzékelés érzékszerveinek kifejlődése kísérte, és a limbikus rendszer az ezekkel az újonnan kialakult érzékszervekkel szerzett gazdag adattömeg
   * Robert Bakker, a Harvard Egyetem paleontológusa fölvetette, hogy legalábbis egyes dinoszauruszok jelentős mértékben meleg vérűek voltak, ám még akkor is valószínűnek látszik, hogy nem voltak olyan érzéketlenek az éjjelinappali hőmérsékletváltozásra, mint az emlősök, és éjszaka lényegesen lelassultak.
62


30 / Krétakori Protoceratops tojásai a fészkükben. A Mongol Népköztársaságból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével
feldolgozásának szükségessége miatt fejlődött ki. (A hüllőknél a vizuális információk feldolgozásának jó részét nem az agy, hanem a retina végzi; a neokortexben lévő optikai adatfeldolgozó apparátus nagyrészt későbbi evolúciós fejlemény.)
    31 / Tojásból kikelő Protoceratops rekonstrukciója. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével
  A korai emlősök számára talán létfontosságú volt, hogy mozdulatlanok legyenek, és elrejtőzzenek a napfényes órákban, amelyekben a ragadozó hüllők uralkodtak. Olyan tájat képzelek magam elé a késői mezozoikumból, amelyben nappal az emlősök, éjjel pedig a hüllők ájultan alszanak. Ám éjjel még a

63

szerény húsevő emlősök is súlyos fenyegetést jelenthettek a hidegtől mozdulatlanná vált hüllőkre, különösen a tojásaikra.
  Belső koponyatérfogatukból ítélve (1. a 4. ábrát) a dinoszauruszok az emlősökhöz képest hallatlanul ostobák voltak. Hogy néhány „jól ismert” esetet vegyünk : a Tyrannosaurus rex agytérfogata kb. kétszáz köbcentiméter volt, a Brachiosaurus-é százötven, a Triceratops-é hetven, a Diplodocus-é ötven, a Stegosaurus-é harminc köbcentiméter. Egyetlenegynek az abszolút agytömege sem közelítette meg a

32 / A Saurornithoides nevű kis intelligens dinoszaurusz, amint éppen emlősállatokat fog. Krétakori példányai Kanadából és a
Mongol Népköztársaságból kerültek elő.
csimpánz agyáét, és a kéttonnás Stegosaurus valószínűleg sokkal butább volt a nyúlnál. Ha a dinoszauruszok hatalmas testsúlyát is számításba vesszük, agyuk kicsisége még megdöbbentőbb: a Tyrannosaurus nyolc, a Diplodocus tizenkettő, a Brachiosaurus nyolcvanhét tonnát nyomott. Az agy súlyának a testsúlyhoz viszonyított aránya a Brachiosaurus-nál tízezerszer kisebb volt, mint az embernél. Ugyanúgy, ahogy a testsúlyukhoz képest a legnagyobb agyú halak a cápák, az olyan húsevő dinoszauruszoknak is, mint a Tyrannosaurus, viszonylag nagyobb agyuk volt az olyan növényevőknél, mint a Diplodocus és a Brachiosaurus. Biztos vagyok benne, hogy a Tyrannosaurus hatékony, rémítő, öldöklő masina volt. De félelmetes külsejük ellenére a dinoszauruszok mégis sebezhetőnek látszanak olyan elszánt és intelligens ellenfelekkel szemben, amilyenek a korai emlősök voltak.
  Mezozoikus jelenetünknek van valami furcsa, vámpírszerű jellege: nappal húsevő hüllők vadásznak az okos, alvó emlősökre, éjjel pedig a húsevő emlősök vadásznak az ostoba, mozdulatlan hüllőkre. Bár a hüllők betemették a tojásaikat, valószínűtlen, hogy aktívan védelmezték volna akár őket, akár fiatal ivadékaikat. Efféle viselkedésre még a mai hüllőknél is nagyon kevés példa akad, és nehéz elképzelni a Tyrannosaurus rex-et, amint ül a tojásain. Ezért győztek talán a vámpírok őskori háborújában az emlősök: legalábbis egyes paleontológusok szerint a dinoszauruszok kihalását meggyorsította, hogy a korai emlősök éjszaka elragadták a hüllők tojásait. Az emlősöknek ebből az ősi étrendjéből - legalábbis a felszínen - talán csak a reggeli két tyúktojás* maradt meg.
  Az agytömeg-testtömeg arány kritériuma szerint a dinoszauruszok közül a Saurornithoides család volt a legintelligensebb, agytömegük átlagosan ötven gramm volt kb. ötven kilogrammos testsúlyukhoz viszonyítva, ami az 5. ábrán a strucc közelébe helyezi őket. Csakugyan hasonlítottak is a struccokhoz. Tanulságos lenne a fosszilis koponyáik belső térfogatáról készült öntvények tanulmányozása. Élelemként valószínűleg kisebb állatokra vadásztak, és kézszerű végtagjaik négy ujját sok különféle feladatra alkalmazták (1. 32. ábra).
* Mellesleg a madarak a dinoszauruszok legfontosabb élő leszármazottai.
64

   Érdekes állatok voltak, el lehet gondolkodni rajtuk. Ha a dinoszauruszok nem haltak volna ki rejtélyes módon kb. hatvanötmillió évvel ezelőtt, vajon nem fejlődött volna-e tovább a Saurornithoides család egyre intelligensebb formákká? Vajon megtanultak volna-e közösen nagyobb emlősökre vadászni, amivel talán megakadályozhatták volna az emlősöknek a mezozoikum végét kővető nagyarányú elszaporodását? Ha a dinoszauruszok nem halnak ki, vajon nem a Saurornithoides leszármazottai volnának-e ma az élet uralkodó formái a Földön, akik könyveket írnak és olvasnak, és azon törik a fejüket, mi történt volna, ha az emlősök válnak uralkodóvá? Vajon az uralkodó létformák nem úgy vélnék-e, hogy a nyolcas számrendszer a természetes, a tízes pedig afféle szeszély, amelyet csak az „új matematika” tanít?
  Sok minden, amit a földtörténet utolsó néhány tízmillió évében fontosnak tartunk, a jelek szerint a dinoszauruszok kihalásán múlt. Tudományos hipotézisek tucatjai próbálják megmagyarázni ezt az eseményt, amely a jelek szerint figyelemre méltóan gyorsan zajlott le, és mind földi, mind vízi formáikat általánosan sújtotta. Ám mindezek a magyarázatok csak részben látszanak kielégítőnek, pedig skálájuk a nagyarányú klimatikus változásoktól az emlősök ragadozóvá válásán keresztül egy olyan növény kihalásáig terjed, amelynek, úgy látszik, hashajtó tulajdonságai voltak. (Ebben az esetben a dinoszauruszok a székrekedéstől haltak volna ki.)
  A hipotézisek közül az egyik legérdekesebb és legígéretesebb az az elképzelés, amelyet először I. Sz. Sklovszkij, a Szovjet Tudományos Akadémia Kozmikus Kutatási Intézetének munkatársa vetett fel. Eszerint a dinoszauruszok egy közeli szupernóva kitörése miatt haltak volna ki: felrobbant egy tőlünk néhányszor tíz fényévre lévő csillag, ennek következtében légkörünkben nagy energiájú töltött részecskék hatalmas áradata jelent meg, ezek megváltoztatták a légkör tulajdonságait, és talán elpusztították ózonpajzsát, ami halálos mennyiségű ibolyántúli sugárzást tett lehetővé. Az éjszakai életmódú állatok, például a korabeli emlősök, és az olyan mélytengeri állatok, mint a halak, túlélhették ezt a magasabb intenzitású ibolyántúli sugárzást, de a nappali állatok, amelyek a föld vagy a vizek felszínén éltek, a pusztítás elsőrendű célpontjai lettek. Az efféle katasztrófának nagyon találó a neve: maga az angol „disaster” szó is „rossz csillagzatot” jelent.
33 / Krétakori táj rekonstrukciója Nyugat-Kanada egyik mocsaras vidékén. Az itt bemutatott dinoszauruszok nagyrészt kétlábúak és növényevők. Amennyire tudjuk, mindezek a formák röviddel később kihaltak.
  Ha az események sorozatának ez az értelmezése helytálló, akkor a Földön az utolsó hatvanötmillió évben végbement biológiai evolúciónak és az emberiség létezésének folyamatát lényegében egy távoli nap halálára lehet visszavezetni. Talán más bolygók is keringtek e körül a csillag körül, talán ezeknek a bolygóknak valamelyikén is virágzott egy évmilliárdok során át kifejlődött élővilág. A szupernóva kitörése minden bizonnyal minden életet kioltott azon a bolygón, és valószínűleg a légkörét is szétszórta a világűrbe. Lehetséges, hogy létünket egy hatalmas csillagkatasztrófának köszönhetjük, amely másutt bioszférákat és világokat pusztított el?

65

  A dinoszauruszok kihalása után az emlősök beköltőztek a nappali ökológiai „fülkékbe”. Biztos, hogy a főemlősöknek a sötétségtől való félelme viszonylag friss fejlemény. Washburn elmondja, hogy a páviáncsecsemők és más fiatal főemlősök a jelek szerint csak három velük született félelemmel jönnek a világra - félnek a lezuhanástól, a kígyóktól és a sötétségtől. Ezek pedig rendre megfelelnek azoknak a veszélyeknek, amelyeket a fán lakó organizmusok számára a newtoni gravitáció, ősi ellenségeink, a hüllők, és azok az éjszakai emlős ragadozók jelentettek, amelyek különösen rémítőtik lehettek a vizuális orientációjú főemlősök szemében.
  Ha a vámpírhipotézis helytálló - márpedig ez a legvalószínűbb hipotézis -, akkor az alvás funkciója mélyen beépült az emlősök agyába: az alvás legősibb korszakuk óta alapvető szerepet játszott az emlősök fennmaradásában. Mivel a primitív emlősök számára a faj fennmaradása szempontjából az alvás nélküli éjszakák veszélyesebbek lettek volna, mint a szex nélküli éjszakák, az alvásnak erőteljesebb hajtóerőnek kellett lennie a szexnél - holott legtöbbünk szemében az látszik erősebbnek. Végül azonban az emlősök fejlődése eljutott egy olyan pontig, ahol az alvást a megváltozott körülmények már módosíthatták. A dinoszauruszok kihalásával a nappal hirtelen jótékony környezetté vált az emlősök számára. Nem volt többé kötelező a nappali mozdulatlanság, ezért lassan az alvási minták széles változatossága fejlődött ki, egyebek közt a mai korreláció a ragadozók erős álomhajlama és emlős zsákmányállataik éberebb, álomtalan alvása között. Azok az emberek, akik éjjelente alig néhány órás alvással beérik, talán egy újfajta emberi alkalmazkodás előhírnökei, amely teljesen ki fogja majd használni a napnak mind a huszonnégy óráját. Én a magam részéről őszintén szólva nagyon irigylem az ilyen adaptációt.
  Az emlősök eredetével kapcsolatos találgatásokból valamiféle tudományos mítosz kerekedik ki: lehet, hogy van némi igazságmagvuk, de nem valószínű, hogy a teljes történetet megmagyarázzák. Talán véletlen, talán nem, hogy ezek a tudományos mítoszok érintkeznek náluk sokkal ősibb, másfajta mítoszokkal. Könnyen lehetséges, hogy csak azért vagyunk képesek tudományos mítoszokat kitalálni, mert előzőleg ki voltunk téve a másfajta mítoszok hatásainak. Ennek ellenére nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az emlősök eredetéről szóló beszámolót össze ne kapcsoljam az Édenből való kiűzetés bibliai mítoszának egy másik furcsa aspektusával: hiszen a Bibliában természetesen éppen egy hüllő kínálja fel Ádámnak és Évának a jó és rossz tudásának gyümölcsét - az absztrakt és morális neokortex-funkciókat.
  Néhány nagy hüllő napjainkra is fennmaradt Földünkön. Közülük a legmegdöbbentőbb az indonéziai Komodo-sziget sárkánya: hideg vérű, nem túl okos állat, de vérfagyasztóan céltudatos ragadozó. Hallatlan türelemmel cserkészi be az alvó őzet vagy vaddisznót, aztán hirtelen elkapja az egyik hátsó lábát, és addig nem ereszti el, amíg áldozata el nem vérzik. Zsákmányát szaglása segítségével találja meg: a vadászó sárkány csetlik-botlik, esetlenkedik, lehajtott fejjel jártatja villás nyelvét a talaj felett, kémiai nyomokat keresve. Legnagyobb felnőtt példányai kb. százharmincöt kilogrammot nyomnak, három méter hosszúak, és talán egy évszázadig is elélnek. A sárkány a tojásai védelmére két métertől egészen kilenc méterig terjedő mélységű árkokat ás - valószínűleg védekezésül a tojásevő emlősök és saját fajtársai ellen: a felnőtt példányokról ismeretes, hogy néha becserkésznek egy-egy fészket, megvárják, amíg a frissen kikelt fiatalok kibújnak, aztán különleges csemegeként felfalják őket. A ragadozók elleni alkalmazkodás újabb nyilvánvaló példájaként ezek a sárkánycsemeték fákon élnek.
  Ezeknek az alkalmazkodásoknak a figyelemre méltó alapossága világosan arra vall, hogy a sárkányok bajban vannak Földünkön. A Komodosárkány vadon már csak a Kis-Szunda-szigeteken él.* Mindössze körülbelül kétezer példánya maradt fenn. Már eldugott lelőhelyük is arra utal, hogy a sárkányok az emlősök, főleg az ember ragadozó pusztítása miatt közel állnak a kihaláshoz. Az utolsó kétszáz év története is ezt a végkövetkeztetést tá-
   * A Nagy- Szunda-szigeteken - közelebbről Jáván- találta meg E. Dubois 1891-ben a majdnem ezer köbcentiméteres belső koponyatérfogatú Homo erectus első példányát.
66


34 / Varanus komodoensis, a komodói sárkány, az indonéziai Komodóból. Az American Museum of Natural History szíves engedélyével.
masztja alá. Földünkön minden kevésbé szélsőségesen alkalmazkodott vagy kevésbé félreeső élőhelyű sárkány kihalt. Még azon is eltűnődöm, vajon az a tény, hogy az adott testtömegre eső agytömeg az emlősöknél, illetve a hüllőknél szisztematikusan szétvált (1. 4. ábra), nem annak következménye-e, hogy az emlős ragadozók módszeresen kiirtották az okos sárkányokat. Mindenesetre nagyon valószínű, hogy a nagy hüllők populációja a mezozoikum vége óta állandóan csökken, bár még egy-kétezer évvel ezelőtt is sokkal több volt belőlük, mint napjainkban.

35 / Szent György megöli a sárkányt. Donatello reliefje a firenzei San Michele-templom Chiesa d'Or nevű kapujárói.
Foto: ALINARI
67

  Valószínűleg nem véletlen, hogy számos kultúra népi legendáit át- meg átjárják a sárkánymítoszok. Az ember és a sárkány közötti engesztelhetetlen kölcsönös ellenségesség mítosza, ahogyan Szent György legendája példázza, a Nyugaton a legerősebb. (A Genézis 3. fejezetében Isten örök ellenségességet rendel el a hüllők és az emberek közt.) Ám ez nem pusztán nyugati rendellenesség - világméretű jelenség. Puszta véletlen volna, hogy a csendet parancsoló vagy figyelmet felhívó általánosan használt emberi
     Furcsa módon a pekingi ember - a Homo erectus, melynek maradványai világos kapcsolatban állnak a tűz használatával - első reprezentatív koponyáját Kína Hszincsiang tartományában éppen egy Sárkányok hegyének nevezett helyen találta meg 1929 végén Pej Ven-csung.
hangok mintha a hüllők sziszegését utánoznák? Lehetséges, hogy a sárkányok néhány millió évvel ezelőtt problémák elé állították előemberi őseinket, és hogy a rémület, amit ébresztettek, és a sok halál, amit okoztak, hozzájárult az emberi intelligencia evolúciójához? Vagy a kígyó metaforája talán agyunk agresszív, ritualisztikus hüllőösszetevőjének hasznára utal a neokortex további evolúciójában? A Bibliában egyetlen példát találunk arra, hogy az emberek megértik az állatok nyelvét: a Genézis beszámol róla, hogyan kísértette meg az Édenben egy hüllő az embert. Amikor féltünk a sárkányoktól, nem önmagunk egy részétől féltünk-e? Akár így, akár úgy, az Édenben voltak sárkányok.

36 / Az emberkígyó kísértése, és kiűzetés a paradicsomból. A sixtusi kápolna mennyezetfreskójáról. SCALA NEW YORK / FLORENCE
  A legfiatalabb fosszilis dinoszaurusz korát körülbelül hatvanmillió évre teszik. Az ember családja (de nem a Homo nem) néhányszor tízmillió éves. Létezhettek emberszerű lények, akik ténylegesen találkoztak a Tyrannosaurus rex-szel? Létezhettek dinoszauruszok, amelyek megúszták nemzetségük krétakori kihalását? Lehetséges, hogy a „szörnyetegekről” szóló kínzó álmok és a velük kapcsolatos általános félelmek, amelyek a gyerekekben röviddel azután alakulnak ki, hogy megtanulnak beszélni, a sárkányokra és baglyokra való kifejezetten adaptív reakciók - páviánszerű - evolúciós maradványai?*
  Milyen funkciót szolgálnak ma az álmok? Az egyik, tekintélyes tudományos folyóiratban megjelent nézet szerint az álmoknak az a funkciójuk, hogy időnként egy kissé felébresszenek, hogy lássuk, nem akar-e valaki éppen megenni minket. Ám az álmok a normális alvásnak viszonylag olyan kis részét töltik ki, hogy ez a magyarázat nem túlságosan meggyőző. Ráadásul, mint már láttuk, a bizonyítékok éppen az ellenkező irányba mutatnak: napjainkban nem az emlős zsákmányállatokra, hanem éppen az emlős ragadozókra jellemző az álmokkal telített alvás. Sokkal kézenfekvőbb az a számítógépes hasonlatra alapozott magyarázat, miszerint az álmok a napi élmények öntudatlan feldolgozásának és az agy azon döntésének „kihabzásai”, hogy mennyit tároljon a napi eseményekből egyfajta átmeneti tárolóban, és mennyi kerüljön belőlük a hosszú távú memóriába.
   * E bekezdés megírása óta rájöttem, hogy már Darwin felvetett egy hasonló gondolatot: „Nem gyaníthatjuk-e, hogy a gyermekek homályos, de nagyon is valóságos félelmei, amelyek teljesen függetlenek a tapasztalattól, ősi, vad korok valódi veszélyeinek és sötét babonáinak öröklött hatásai? Ez teljesen összeegyeztethető volna azzal, amit azoknak az előzőleg jól kialakult jegyeknek az útadásáról tudunk, amelyek az élet korai szakaszában megjelennek, majd utána eltűnnek” - mint például a kopoltyúnyílások az emberi embrión.
68

Az előző nap eseményei gyakran jelennek meg álmaimban, a két nappal korábbiak már sokkal ritkábban. Az átmeneti tárolásnak és kivetésnek ez a modellje azonban aligha foglal magában mindent, mert nem magyarázza meg az álmok szimbolikus jellegére annyira jellemző, Freud által kimutatott „álruhákat”. Nem magyarázza meg továbbá az álmok kiváltotta erős érzéseket és indulatokat sem. Szerintem sok ember sokkal jobban megrémül az álmaitól, mint bármi mástól, amit éber állapotban tapasztal.
  Az álmok átmeneti tároló-kivető, illetve a memóriában elraktározó funkcióinak vannak érdekes társadalmi vonatkozásai is. Az amerikai Ernest Hartmann, a Tufts Egyetem pszichiátere anekdotikus, de elég meggyőző bizonyítékokat hozott fel arra, hogy azoknak az embereknek, akik napközben intellektuális, különösen számukra szokatlan intellektuális tevékenységet folytatnak, több alvásra van éjjel szükségük, míg azok, akik főleg ismétlődő, intellektuálisan igénytelen feladatokat látnak el, nagyjában-egészében kevesebb alvással is beérik. Igen ám, de a modern társadalmak, főleg a szervezés kényelmes egyszerűsítése miatt, úgy vannak berendezve, mintha minden embernek azonos lenne az alvásszükséglete; továbbá a világ számos részén a korán kelés erkölcsi erénynek számít. Az átmeneti tároláshoz és kivetéshez szükséges alvás mennyisége tehát attól függene, hogy mennyit gondolkodtunk és tapasztaltunk az utolsó alvás óta. (Arra nincs bizonyíték, hogy ez az oksági kapcsolat visszafelé is érvényes volna: a barbiturátokkal altatott emberek a köztes éber állapotokban tudomásunk szerint nem visznek végbe szokatlan intellektuális hőstetteket.) Ebből a szempontból érdekes lenne igen csekély alvásigényű egyedeket megvizsgálni, hogy vajon alvásidejük álommal töltött része nagyobb-e, mint a normális alvásigényű embereké, továbbá megállapítani, hogy éber állapotban szerzett tanulási tapasztalataik mennyiségével és minőségével párhuzamosan növekszik-e alvás- és álomidejük.
  Michel Jouvet francia neurológus, a lyoni egyetem tanára úgy találta, hogy az álmodó alvást a pons (híd) váltja ki, amely bár a hátsóagyban helyezkedik el, kései és lényegében az emlősökre jellemző evolúciós fejlemény. Másfelől viszont Penfield megfigyelései szerint a neokortex és a limbikus rendszer halánték-lebenyi mély elektromos ingerlése epileptikusoknál a szimbolikus és fantasztikus vonásaiktól megfosztott álmokhoz nagyon hasonló féléber állapotot hoz létre, továbbá déjá vu élményeket is előidézhet. Ilyen elektromos ingerléssel sokféle álomérzést, köztük félelmet is fel lehet kelteni.
  Volt egyszer egy álmom, amely örökké gyötörni fog. Azt álmodtam, hogy szórakozottan lapozgatok egy vastag történelemkönyvet. Az illusztrációkból tudtam, hogy a mű az efféle tankönyvek szokásos módján lassan végighalad az évszázadokon: klasszikus ókor, középkor, reneszánsz és így tovább, fokozatosan közeledve a modern korszakhoz. De aztán egyszer csak odaértem a második világháborúhoz, és még hátravolt vagy kétszáz oldal. Egyre növekvő izgalommal mélyedtem most már bele a könyvbe, míg csak bizonyos nem lettem benne, hogy túlhaladtam a saját korunkon. Ez a történelemkönyv a jövőt is magában foglalta - mintha a kozmikus naptár december 31-es lapját átfordítva mögötte megtaláltam volna a teljesen részletes január 1-jét. Lélegzetvisszafojtva próbáltam a szó szoros értelmében olvasni a jövőben. De ez lehetetlennek bizonyult. Egyes szavakat ki tudtam venni, még a nyomtatott betűk talpát is láttam, de nem tudtam a betűket szavakká, a szavakat mondatokká összerakni. Alexiás lettem.
  Lehet, hogy ez mindössze a jövő megjósolhatatlanságának a metaforája. Csakhogy nekem állandó álomélményem, hogy nem tudok olvasni. Fel tudok ismerni például egy stoptáblát a színéről meg a nyolcszögletes alakjáról, de nem tudom elolvasni az ÁLLJ szót, bár tudom, hogy ott van. Az a benyomásom, hogy megértem egy nyomtatott oldal jelentését, de nem úgy, hogy szóról szóra, mondatról mondatra elolvasom. Az álom állapotában még egyszerű számtani műveleteket sem tudok végrehajtani. Változatos szótévesztéseket követek el, amelyeknek látszólag nincs semmiféle szimbolikus jelentőségük, például összekeverem Schumannt és Schubertet. Kissé afáziás vagyok, és teljesen alexiás. Ismerőseim közül nem mindenkinek van meg álomállapotban ez a fajta kognitív fogyatékossága, de valamiféle fogyatékosságuk gyakran van. (Mellesleg a vakon születetteknek nem vizuális, hanem hallási álmaik vannak.) A neokortex távolról sincs teljesen kikapcsolva az álom állapotában, de a jelek szerint kétségkívül súlyos működészavarokat mutat. Okvetlenül figyelemre méltó az a látszólagos tény, hogy mind az emlősök, mind a madarak álmodnak, de közös őseik, a hüllők nem. A hüllőkön túli jelentős evolúciót álmok kísérték, és ez az evolúció talán meg is követelte az álmokat. A madarak alvásának elektromos jellemzői epizodikusak és kurták. Ha álmodnak, egyszerre mindig csak körülbelül egy másodpercig álmodnak. Ám a madarak evolúciós értelemben sokkal közelebb állnak a hüllőkhöz, mint az emlősök. Ha csak az emlősöket ismernénk, az érvelés ingatagabb lenne, de minthogy a hüllőkből kifejlődött mindkét nagy rendszertani csoport kénytelen álmodni, komolyan kell vennünk ezt az egybeesést. Miért kellene egy hüllőkből kifejlődött állatnak álmodnia, amikor más állatok nem álmodnak? Nem lehetséges, hogy azért, mert a hüllőagy még mindig jelen van és működik?
Álomállapotban rendkívül ritkán fordul elő, hogy gyorsan észre térítjük magunkat, és azt mondjuk: „Ez
69

csak álom.” Ehelyett nagyjában-egészében valósággal ruházzuk fel az álomtartalmat. Nincsenek olyan első következetességi szabályok, amelyeket az álomnak követnie kellene. Az álom a varázslat és a ritmus, a szenvedély és a harag világa, és csak nagyon ritkán a kétkedésé és az okoskodásé. A hármas agy metaforájában az álom részben a hüllőkomplexum és a limbikus kéreg funkciója, de nem funkciója a neokortex racionális részének.
   A kísérletek arra utalnak, hogy az éjszaka előrehaladtával álmaink egyre korábbi anyagot hoznak elő a múltunkból, visszanyúlva egészen a gyermek- és csecsemőkorig. Ugyanakkor növekszik az elsődleges álomfolyamat és annak érzelemtartalma is. Sokkal valószínűbben álmodunk közvetlenül ébredés előtt bölcsődéskori szenvedélyeinkről, mint elalvás után. Nagyon úgy néz ki, hogy a napi tapasztalatok memóriánkba való integrálása, az új neuronkapcsolatok kiépítése vagy könnyebb, vagy sürgetőbb feladat. Az éjszaka előrehaladtával, amikor ez a funkció már beteljesült, előbukkannak az erősebben ható álmok, a bizarrabb anyag, a félelmek és a vágyak és az álomtartalmak más erőteljes érzelmei. Késő éjjel, amikor nagy a csönd, és a kötelező napi álmokat már átálmodtuk, mocorogni kezdenek a gazellák és a sárkányok.
 Az álom tanulmányozásának egyik legjelentősebb eszközét William Dement, a Stanford Egyetem pszichiátere fejlesztette ki, aki olyan épeszű, amilyen csak ember lehet, ha foglalkozását nézve igencsak fura nevet visel is [dement angolul: eszement, őrült]. Az álom állapotát sebes szemmozgások (REM = rapid eye movement) kísérik, melyeket alvás közben könnyedén a szemhéjakra ragasztott elektródákkal és az EEG egy sajátos agyhullámmintájával ki lehet mutatni. Dement rájött, hogy mindenki minden éjjel számos ízben álmodik. Ha a REM-alvás közepén felébresztenek valakit, rendszerint emlékszik az álmára. A REM és az EEG kritériumai alapján kiderült, hogy azok az emberek is álmodnak, akik azt állítják, hogy ők soha nem szoktak álmodni, mert amikor a megfelelő időpontban felébresztették őket, némileg meglepetten el kellett ismerniük, hogy álmodtak. Az emberi agy álom közben egy meghatározott fiziológiai állapotba kerül, és meglehetősen gyakran álmodunk. Bár a REM-alvás közben felébresztett kísérleti alanyoknak mintegy húsz százaléka nem emlékszik az álmaira, a nem REM-alvás közben felébresztett kísérleti alanyoknak pedig körülbelül tíz százaléka álmokról számol be, az egyszerűség kedvéért a REM- és az azt kísérő EEG-mintákat az álomállapottal fogjuk azonosítani.
  Arra is van némi bizonyíték, hogy az álomra szükség van. Amikor embereket vagy más emlősöket megfosztanak a REM-alvástól (tüstént felébresztik őket, amint megjelennek a jellegzetes REM- és EEG álomminták), megnövekszik az éjszakánként elkezdődő álomállapotok száma, és súlyos esetekben nappali hallucinációk - azaz éber álmok - lépnek föl.
  Említettem már, hogy az álom REM- és EEG-mintái kurták a madaraknál, és egyáltalán nem jelentkeznek a hüllőknél. Az álmodás a jelek szerint tehát elsődlegesen emlősfunkció. Sőt mi tőbe, az álmodó alvás igen erőteljesen jelentkezik az embernél a születés utáni korai időszakban. Arisztotelész határozottan leszögezte, hogy a csecsemők egyáltalán nem álmodnak. Mi viszont, épp ellenkezőleg, úgy találjuk, hogy alighanem idejük legnagyobb részében álmodnak. Az időre született újszülöttek alvásidejük több mint felét a REM-álomállapotban töltik, a koraszülött csecsemőknél pedig az álomállapot a teljes alvásidő háromnegyede, vagy még annál is több. Lehet, hogy korábban, az anyaméhen belüli élete során a magzat egész idő alatt álmodik. (Újszülött kismacskákon csakugyan megfigyelték, hogy teljes alvásidejüket REM-állapotban töltik.) Összefoglalva, mindez arra mutat tehát, hogy az álom evolúciós szempontból korai és alapvetően emlősfunkció.
  A csecsemőlét és az álom között van még egy kapcsolat: mind a kettőt amnézia követi. E két állapot bármelyikén túlhaladva csak nagyon nehezen tudunk visszaemlékezni arra, amit közben tapasztaltunk. Szerintem mindkét esetben arról van szó, hogy a neokortexnek az analitikus emlékezés funkcióját ellátó bal oldali féltekéje nem működik elég hatékonyan. Lehetséges még az a magyarázat is, hogy mind álmainkban, mind a korai gyermekkorban valamiféle traumatikul amnéziát élünk át: élményeink fájdalmasabbak annál, hogysem emlékezzünk rájuk. Ám sok álmunk, amit elfelejtünk, igen kellemes, és nehéz elhinni, hogy a csecsemőkor ennyire kellemetlen volna. Vannak továbbá olyan gyermekek, akik képesek rendkívül korai élményeikre is visszaemlékezni. Az első életév végéről származó élmények nem mennek különös ritkaságszámba, és még korábbi emlékekre is akadnak lehetséges példák. Hároméves korában Nicholas fiamtól megkérdezték, mi az a legkorábbi esemény, amire vissza tud emlékezni, ő pedig suttogó hangon, a távolba bámulva azt válaszolta: - Vörös volt, és nagyon fáztam. - Császármetszéssel született. Bármilyen valószínűtlen, vajon nem lehetséges-e mégis, hogy csakugyan emlékszik a születésére? Mindenesetre sokkal valószínűbbnek tartom, hogy a gyermekkori és az álomamnézia abból ered, hogy ezekben az állapotokban szellemi életünket majdnem teljes egészében a hüllőkomplexum, a limbikus rendszer és a jobb agyfélteke határozza meg. Gyermekkorunk legelején a neokortex még fejletlen, amnéziában pedig tökéletlen a működése.
70

 Meglepő korreláció áll fenn a péniszes vagy klitorális erekció és a REM-alvás között, még akkor is, amikor a manifesztált álomtartalomnak nincsen semmiféle nyílt szexuális aspektusa. A főemlősöknél ezek az erekciók a szexualitáshoz (no persze!), az agresszióhoz és a társadalmi hierarchiák fenntartásához kapcsolódnak. Én azt hiszem, amikor álmodunk, egy részünk olyan tevékenységgel foglalatoskodik, amelyek erősen hasonlítanak a Paul MacLean laboratóriumában látott selyemmajmokéihoz. Az ember álmaiban az R-komplexum működik: hallhatjuk a sárkányok sziszegését és recsegő hangjait, és még mennydörögnek a dinoszauruszok. A tudományos elképzelések értékének kitűnő próbája későbbi megerősítésük. Valaki töredékes bizonyítékok alapján fölállít egy elméletet, aztán végrehajtanak egy kísérletet, amelynek kimeneteléről az elmélet felállítója nem tudhatott. Ha a kísérlet megerősíti az eredeti elképzelést, azt rendszerint az elmélet erős alátámasztásának tartják. Freud úgy vélte, hogy elsődleges érzelmeink és álomanyagunk „pszichikus energiája” túlnyomó részben, sőt talán teljes egészében szexuális eredetű. Mivel a szexuális érdeklődésnek abszolút fontos, alapvető szerepe van a fajfenntartás biztosításában, ez a 'gondolat sem nem olyan csacska, sem nem olyan elvetemült, mint amilyennek Freud számos viktoriánus kortársa szemében látszott. Carl Gustav Jung szerint például Freud erősen túlhangsúlyozta a tudattalan dolgaiban a szexualitás elsődlegességét. Most azonban, háromnegyed évszázad elteltével, a Dement és más pszichológusok laboratóriumaiban végzett kísérletek Freudot látszanak alátámasztani. Azt hiszem, roppant elszánt puritánnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lásson összefüggést a szexualitás és a péniszes, illetve klitorális erekció kőzött. Kővetkezésképpen a szexualitás és az álmok közt nem felszíni vagy véletlen kapcsolat áll fenn, hanem mély és alapvető kötelékek fűzik össze őket - bár az álmokban kétségkívül részük van rituális, agresszív és hierarchikus anyagoknak is. Freud számos felismerése - különösen ha tekintetbe vesszük a szexualitás elfojtását a tizenkilencedik század végi bécsi társadalomban - bátor, nehezen kivívott, érvényes gondolatnak tetszik.
  Az álmok legáltalánosabb kategóriáiról statisztikai vizsgálatok készültek, amelyeknek legalábbis bizonyos mértékig meg kellene világítaniuk az álmok természetét. Egy főiskolai diákok álmairól készült felmérésben rendre a következők voltak a leggyakoribb álomtípusok: l. zuhanás; 2. üldöztetés vagy megtámadtatás; 3. egy feladat elvégzésének ismételt és sikertelen kísérlete; 4. különféle főiskolai tanulási élmények; és 5. különféle szexuális élmények. A 4. típus a jelek szerint annak a csoportnak a sajátos, különleges érdeklődését tükrözi, amelyről a felmérés készült, míg a többi típus, bár néha a diákéletben is ténylegesen előfordulhat, valószínűleg általános, nem csak diákokra alkalmazható.
  A lezuhanástól való félelem nyilvánvalóan fán élő őseinkhez kapcsolódik, és ebben a félelemben, úgy látszik, osztozunk a többi főemlőssel. Fán élve az a legkönnyebb módja a halálnak, ha egyszerűen megfeledkezünk a veszélyről, és lezuhanunk. A legáltalánosabb álomtípusok másik három kategóriája különösen azért érdekes, mert egybeesik az agresszív, hierarchikus, ritualisztikus és szexuális funkciókkal - az R-komplexum birodalmával. Egy másik gondolatébresztő statisztika szerint a megkérdezettek majdnem fele számolt be kígyókkal kapcsolatos álmokról - a kígyó az egyetlen állat, amely a húsz legáltalánosabb álomfajta között önálló kategóriát alkot. Persze lehetséges, hogy jó néhány kígyós álomnak közvetlen freudi értelmezése van. Igen ám, de a megkérdezettek kétharmada nyílt szexuális álmokról számolt be, így aztán, mivel Washburn szerint a fiatal főemlősök velük született félelmet mutatnak a kígyók iránt, könnyen fölmerül a kérdés: vajon az álomvilág nem utal-e mind közvetlenül, mind közvetve a hüllők és az emlősök közötti ősi ellenségességre?
  Egyetlen olyan hipotézis van, amelyik szerintem jól összeegyeztethető az előzőleg felhozott tényekkel. Eszerint a limbikus rendszer evolúciója a világ szemléletének egy radikálisan új módját vonta maga után. A korai emlősök fennmaradása részben intelligenciájukon múlt, részben azon, hogy nappal nem voltak szembeötlők, és ragaszkodtak az ivadékaikhoz.
  Az R-komplexumon át érzékelt világ teljesen különböző világ volt. Az agy evolúciójának akkumulatív jellege miatt az R-komplexum funkcióit lehetett hasznosítani vagy részlegesen megkerülni, de nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezért az alatt, ami az embernél majd a halántéklebeny lett, kifejlődött egy gátlóközpont, amely kikapcsolta a hüllőagy működésének nagy részét, a hídban (pons) pedig kialakult egy aktivációs központ, amely alvás közben, tehát ártalmatlanul, bekapcsolta az R-komplexumot. Ez az elképzelés számos ponton arra hasonlít, ahogyan Freud szerint a felettes én elnyomja az id-et (vagy a tudat a tudattalant), miközben az id világosan manifesztálódik és kifejezést talál az elszólásokban, a szabad asszociációkban, az álnokban és hasonlókban - azaz a felettes én elnyomásának hézagaiban.
   Ahogyan a magasabb rendű emlősökben és a főemlősökben nagymértékben kifejlődött a neokortex, az álomállapotban is kialakult a neokortex beavatkozása - utóvégre a szimbolikus nyelv is nyelv. (Ez összefüggésben áll a két agyfélteke egymástól különböző funkcióival, melyekről a kővetkező fejezetben lesz majd szó.) De az álom képvilága továbbra is jelentős mennyiségű szexuális, hierarchikus és ritua-
71

lisztikus elemet tartalmazott. Az álomvilág fantasztikus anyaga talán ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy alvás közben majdnem teljesen megszűnnek a közvetlen érzékszervi ingerek. Álomállapotban nagyon csekély mértékben vizsgáljuk a valóságot. E szerint a nézet szerint a csecsemőkorban azért uralkodik az álomállapot, mert a csecsemőknél a neokortex analitikus része még alig működik, a hüllők pedig azért nem álmodnak, mert a hüllőknél az álomállapotnak nincs elfojtása, ők, ahogyan Aiszkhülosz őseinket jellemezte, éber állapotban is „álmodnak”. Azt hiszem, ez az elgondolás meg tudja magyarázni mind az álomállapot furcsa idegenségét - azaz éber, verbális tudatunktól való különbözőségeit -, mind azt, ahogyan emlősöknél és emberi csecsemőknél közvetlenül a születés után jelentkezik, továbbá fiziológiáját és az emberben mindent átjáró mivoltát is.
  Emlősöktől származunk, de egyszersmind hüllőktől is. Az R-komplexum nappali elnyomásában és az álombeli sárkányok éjjeli mocorgásában talán valamennyien a hüllők és az emlősök százmillió évvel ezelőtti háborúságát éljük újra át - csak éppen a vámpírvadászat napszakai fordultak visszájukra.
  Az emberek így is éppen elég hüllőszerű viselkedésről tesznek tanúságot. Ha odadobnánk a gyeplőt természetünk hüllőoldalainak, fennmaradásunk esélyei minden bizonnyal erősen megcsappannának. Mivel az R-komplexum annyira bensőségesen beleszövődik az agy szerkezetébe, funkcióit nem lehet hosszú ideig teljesen kikerülni. Talán az álomállapot teszi lehetővé, hogy az R-komplexum rendszeresen úgy működhessen a mi fantáziánkban és a saját valóságában, mintha még mindig ő gyakorolná az ellenőrzést.
  Ha ez igaz, akkor Aiszkhülosz nyomán bennem is felmerül a kérdés, vajon a többi emlős éber állapota nem hasonlít-e nagyon az ember álomállapotára - amelyben képesek vagyunk felismerni olyan jelek-et, mint például a csurgó víz érzése vagy a lonc illata, de rendkívül korlátozott a repertoárunk az olyan szimbólumok-ból, mint a szavak; amelyben rendkívül élénk érzéki és érzelmi képekkel és aktív intuitív megértéssel, de nagyon kevés racionális elemzéssel találkozunk; amelyben képtelenek vagyunk kiterjedt koncentrációt követelő feladatokat elvégezni; amelyben rövid figyelmi szakaszokat és gyakori elka-landozásokat élünk meg; és, mindenekfelett, nagyon gyöngén érezzük csak át önmagunk egyediségét, de átjár bennünket a fatalizmus, az az érzés, hogy ki vagyunk téve ellenőrizhetetlen események megjósolhatatlan csapásainak. Ha ez volna az, ahonnan jöttünk, akkor nagyon messzire jutottunk.
72

7. BOLONDOK ÉS SZERELMESEK
Bolond s szerelmes oly fövő agyú S ábrázó képzetű, hogy olyat is lát, Mit józan ész felfogni képtelen. Az örült, a szerelmes, a poéta
Mind csupa képzelet...
SHAKESPEARE / SZENTIVÁNÉJI ÁLOM Arany János fordításai
A csak költők ugyanolyan kábák, mint az iszákosok, akik állandó kődben élnek, és semmit sem látnak vagy ítélnek meg tisztán. Az embernek több tudományban képzettnek kell lennie, és értelmes, filozofikus és bizonyos mértékig matematikusfejre van szüksége
ahhoz, hogy tökéletes és kiváló költő legyen...
JOHN DRYDEN 1 FELJEGYZÉSEK ÉS MEGFIGYELÉSEK MAROKKÓ CSÁSZÁRNŐJÉRŐL: 1674
  A vérebek híresek arról a képességükről, hogy szag után nyomokat tudnak követni. Megszimatoltatnak velük valamit - a keresett személy, az elveszett gyermek vagy a szökött bűnöző egy ruhafoszlányát -, és máris vidáman, ugatva, hajszálpontosan nekierednek a nyomkövetésnek. A kutyafélékben és más vadászó állatokban rendkívül jól kifejlett formában jelentkezik ez a képesség. Az eredeti nyom egy szagot ad kulcsul a szaglóérzéknek. A szaglás pusztán egy meghatározott molekulafajta érzékelése - ebben az esetben egy szerves molekuláé. Ahhoz, hogy a véreb nyomot tudjon követni, képesnek kell lennie megérezni a különbséget - jellegzetes testmolekuláknál - a keresett személy szaga és másfajta molekulák zavarba ejtő, zajos szagháttere között (ugyanarra járó más emberek, köztük a nyomkeresés szervezői, valamint más állatok, illetve a saját szaga között). Járás közben az ember viszonylag kevés molekulát „hullajt el”. Ám a vérebek még meglehetősen „kihűlt”, néhány órás nyomokat is sikeresen tudnak követni.
  Ez a figyelemre méltó képesség rendkívül érzékeny szaglóérzéket tételez föl. A szaglási funkciót, mint korábban már láttuk, rovarok is jól be tudják tölteni. Ami azonban a vérebnél a legmeghökkentőbb, és ami teljesen különbözik a rovarokétól, az a megkülönböztetőképessége, az, ahogyan sok különféle szag között különbséget tud tenni, mégpedig úgy, hogy e szagok mindegyike más szagok hatalmas hátterében jelenik meg. A véreb kifinomult módon katalogizálja a molekuláris struktúrát, és megkülönbözteti az új molekulát a többi előzőleg szagolt molekula hatalmas könyvtárától Mi több, a vérebnek csak egyetlen percre vagy még rövidebb időre van szüksége ahhoz, hogy megismerkedjen ezzel az új szaggal, amelyre aztán hosszú időn át vissza tud emlékezni.
  Egyedi molekulák szaglással való felismerését nyilvánvalóan az orrnak azok az egyedi receptorai hajtják végre, amelyek a szerves molekulák meghatározott funkcionális csoportjaira vagy részeire érzékenyek. Az egyik receptor például esetleg a COOH-ra érzékeny, egy másik a NH2-re és így tovább. (A C szenet, a H hidrogént, az O oxigént, az N nitrogént jelent.) A komplex molekulák különféle függelékei és kitüremlései a jelek szerint különböző molekuláris receptorokhoz tapadnak az orr nyálkahártyájában, és az összes funkcionális csoport receptorai együttesen adnak egyfajta kollektív szaglási képet a molekuláról. Ez egy rendkívül kifinomult érzékelési rendszer. A legbonyolultabb ilyenfajta, ember készítette eszköz, a gázkromatográfiás tömegspektrométer általában se nem olyan érzékeny, mint a véreb, se akkora megkülönböztetőképessége nincsen, pedig ez a technológia már jelentősen előrehaladott. Az állatok szaglórendszere az erős szelekciós nyomás miatt fejlődött jelenlegi kifinomult fokára. Párjának, ragadozóinak és zsákmányának gyors felderítése élet-halál kérdése a faj számára. A szaglóérzék nagyon ősi, és könnyen lehetséges, hogy az idegi alváz szintje fölötti korai evolúció nagy részét az efféle molekuláris felderítés felé ható szelekciós nyomás is serkentette: az agyban lévő jellegzetes szaglóbimbók a neokortex első alkotórészei közé tartoznak, amelyek az élet története során kifejlődtek (1. 6. ábra). Herrick egyenesen „rhinencephalonnak”, szaglóagynak nevezte a limbikus rendszert.
73

    Az ember szaglóérzéke korántsem olyan fejlett, mint a vérebé. Agyunk nagy tömege ellenére szaglóbimbóink kisebbek, mint sok más állatéi, és nyilvánvaló, hogy a szaglás csekély szerepet játszik mindennapi életünkben. Az átlagos ember csak viszonylag kisszámú szagot tud megkülönböztetni, és bár repertoárunkon csak néhány szag szerepel, a szagok verbális leírása és analitikus felfogása nálunk, embereknél rendkívül szegényes. Valamely szagra való reagálásunk saját észlelésünkben nem is emlékeztet a szagot okozó molekula tényleges háromdimenziós struktúrájára. A szagérzékelés komplex kognitív feladat, amelyet bizonyos korlátok között jelentős pontossággal végre tudunk hajtani, de legjobb esetben is csak tökéletlenül, hiányosan tudunk leírni. És ha a véreb beszélni tudna, azt hiszem, ugyanilyen gyatrán tudná csak részletezni azt, amit olyan pompásan elvégez.
    Ahogyan a szaglás az a fő eszköz, amelynek révén a kutya és sok más állat a környezetét érzékeli, úgy az ember számára az alapvető információs csatorna a látás. Mi, emberek olyan vizuális érzékenységre és megkülönböztetésekre vagyunk képesek, melyek legalább annyira imponálók, mint a véreb szaglóképessége. Képesek vagyunk például arcokat megkülönböztetni. Gondos megfigyelők akár tíz- vagy százezer különböző arcot is képesek megkülönböztetni, az ún. ,Identikit” (fantomkép) pedig, amelyet az Interpol és a világ rendőrségei széles körben használnak, több mint tízmilliárd különböző arc rekonstruálására képes. Hogy ez a képesség milyen értékes a fennmaradás, a túlélés szempontjából, és különösen milyen értékes volt őseink számára, az elég világos. De gondoljuk csak meg: mennyire képtelenek vagyunk szavakkal leírni azokat az arcokat, amelyeket pedig tökéletesen képesek vagyunk felismerni. A bírósági vagy rendőrségi tanúk általában teljes kudarcot vallanak, amikor szóban kell leírniuk valakit, akivel előzőleg találkoztak, de pontosan felismerik ugyanazt a személyt, ha újra látják. És bár minden bizonnyal előfordultak esetek, amikor tévesen azonosítottak valakit, a bíróságok a jelek szerint hajlandók elfogadni felnőtt tanúk vallomását, ha arcok felismeréséről van szó. Gondoljuk csak meg, milyen könnyen felismerünk arcok hatalmas tömegében egy-egy „hírességet”; vagy hogy egy sűrű, rendezetlen névsorból hogyan ugrik ki tüstént a saját nevünk.
   Az embernek és más állatoknak vannak igen kifinomult, nagy adatfelvevő kapacitású érzékelő- és kognitív képességei, amelyek egyszerűen megkerülik azt a verbális és analitikus tudatosságot, melyet igen sokan a teljes tudatnak tartanak. Ezt a másfajta tudást - nem verbális percepcióinkat és felismeréseinket -gyakran „intuitívnak” nevezik. Ez a szó nem azt jelenti, hogy „velünk született”. Senki nem születik agyába előre beültetett arcok tárházával. Az „intuitív” szó szerintem valamiféle zavaros bosszankodást hordoz magában, amiért nem vagyunk képesek megérteni, hogyan is jutunk hozzá az ilyesfajta tudáshoz. Ám az intuitív tudásnak rendkívül hosszú evolúciós történelme van; ha a genetikus anyagban lévő információt is figyelembe vesszük, akkor egészen az élet eredetéig nyúlik vissza. A megismerés két módja közül az egyik - az, amelyben kifejeződik a Nyugat ingerültsége az intuitív tudás létezése miatt - egészen friss evolúciós szerzemény. Az a racionális gondolkodás, amely teljesen verbális (mondjuk, hogy teljes mondatokkal jár), valószínűleg csak néhányszor tíz- vagy százezer éves. Sok ember a tudatos életében majdnem teljesen racionális, sok más ember pedig majdnem teljes egészében intuitív. Ez a két csoport ahelyett, hogy felismerné e kétféle kognitív képesség kölcsönös értékét, örökösen csúfolja egymást; még az udvariasabb vitákban is olyasféle jelzőket vagdos egymás fejéhez, mint „zavaros fejű” és „amorális”. Miért van hát gondolkodásunknak két különböző, pontos és egymást kiegészítő módja, amelyek ilyen gyatrán hangolódnak össze egymással?
    Annak első bizonyítékát, hogy ez a kétféle gondolkodásmód másutt lokalizálódik az agykéregben, az agysérülések szolgáltatták. Ha a neokortex bal féltekéjének halántéki vagy falcsonti lebenyében sérülések vagy bevérzések keletkeznek, annak olyan jellegzetes következményei vannak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a számolás képességének leromlása. A jobb agyfélteke hasonló sérülései viszont a háromdimenziós látás, az alakfelismerés, a zenei képességek és a holisztikus gondolkodás leromlására vezetnek. Az arcfelismerés székhelye inkább a jobb agyfélteke, azok az emberek, akik „sose felejtenek el egy arcot”, a jobb oldali agyféltekéjükkel hajtják végre az alakfelismerést. A jobb oldali falcsonti lebeny sérülése néha azzal jár, hogy a páciens a saját arcát is képtelen felismerni a tükörben vagy a fényképen. Ezek a megfigyelések határozottan arra vallanak, hogy az általunk „racionálisnak” jellemzett funkciók főleg a bal agyféltekében, azok pedig, amelyeket „intuitívnak” tekintünk, a jobb agyféltekében helyezkednek el.
   Ezen a vonalon a legjelentősebb új keletű kísérleteket Roger Sperry és munkatársai végezték a Cali-fornia Institute of Technology laboratóriumaiban. Megpróbálták grand mal epilepszia súlyos eseteit,
74


37 / Olyan emberi agy felülnézete, amelyen agysebészek szétválasztották a két agyféltekét, sikeresen kísérelve meg epileptikus
görcsök megszüntetését. A szétválasztás alapvetően a corpus callosum (a kérgestest) átvágása révén ment végbe. Néha a kisebb
jelentőségű kapcsolatokat, az elülső és a hippokampális idegpálya-kereszteződéseket is átvágják.
Copyright 1967 by Scientific American
melyekben a beteg gyakorlatilag állandó (óránként kétszeri, folyamatos) rohamokban szenved, a corpus callosum, a kérgestest átvágásával kezelni. A kérgestest az idegrostoknak az a fő kötege, amely a neokortex jobb és bal féltekéjét összeköti (l. 37. ábra). Az operáció célja annak megakadályozása volt, hogy az egyik agyféltekében keletkező valamiféle elektromos vihar átterjedjen a központjától távol eső másik agyféltekére. Azt remélték, hogy az operáció után a két agyfélteke közül legalább az egyik mentes lesz a további rohamoktól. A műtét váratlan és örömteli eredménnyel járt: a rohamok gyakorisága mindkét agyféltekében drámaian csökkent - mintha előzőleg pozitív visszacsatolás működött volna köztük, és az egyik agyfélteke epilepsziás elektromos tevékenysége a kérgestesten keresztül a másik agyféltekét is izgatta volna.
    Az ilyen „hasadt agyú” páciensek a műtét után felületesen nézve teljesen normálisnak látszanak. Egyesek közülük arról számolnak be, hogy a műtét előtt jelentkező eleven álmaik teljesen megszűntek. Az első ilyen páciens a műtét után egy hónapig nem tudott beszélni, de afáziája később megszűnt. A „hasadt agyú” betegek normális viselkedése és külső megjelenése önmagában is azt sugallja, hogy a kérgestestnek valami igen finom funkciója lehet. Adva van egy kétszázmillió idegrostból álló köteg, amely másodpercenként néhány milliárd bit információt dolgoz fel a két agyfélteke között, és a neokortex összes neuronjának körülbelül két százalékát tartalmazza: de amikor átvágják, látszólag nem történik Semmi. Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy igazából jelentős változásoknak kellett bekövetkezniük, csakhogy ezeknek a változásoknak a felismerése mélyebb vizsgálódást igényel.
75