Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CARL SAGAN 5 AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI

2010.06.11

75


38 / A külvilág feltérképezésének sematikus ábrázolása a neokortex két agyféltekéjében (Sperry után). A jobb és bal oldali látómezők rendre a bal és a jobb oldali tarkólebenybe vetítődnek. A test jobb és bal oldalának irányítása hasonlóképpen kereszteződik, ugyanígy nagyrészt a hallás is. A szagok ugyanazon az oldalon kerülnek az agyféltekékbe, ahol az orrlyukak a szaglást végzik.
    Amikor megfigyelünk egy tőlünk jobbra lévő tárgyat, mindkét szemünk az úgynevezett jobb oldali látómezőre néz, míg tőlünk balra lévő tárgyaknál a bal oldali látómezőre. Látóidegeink kapcsolási módja miatt a jobb oldali látómező feldolgozása azonban a bal agyféltekében, a bal oldalié pedig a jobb agyféltekében történik. Hasonlóképpen a jobb fülbe érkező hangokat is elsősorban a bal agyfélteke dolgozza fel, és vice versa, bár az azonos oldalon is folyik némi hangfeldolgozás (például a bal fülbe érkező hangoké a bal agyféltekében). A funkciók a primitívebb szagérzékelésben nem kereszteződnek: a bal oldali orrlyuk által felfedezett szagot kizárólag a bal agyfélteke dolgozza fel, ám az agy és a végtagok közötti információk megint csak kereszteződnek. A bal kézzel tapintott tárgyak érzékelése elsősorban a jobb agyféltekében történik, azt a jobb kéznek adott utasítást pedig, hogy írjon le egy mondatot, a bal agyfélteke dolgozza fel (1. 38. ábra). A beszédközpont az emberek kilencven százalékánál a bal agyféltekében van.
    Sperry és munkatársai végrehajtottak egy elegáns kísérletsorozatot, amelyben a „hasadt agyú” páciensek jobb és bal agyféltekéjét külön-külön ingerlésnek tették ki. Az egyik tipikus kísérletben a kalapszalag szót villantják fel egy képernyőn - de a kalap a bal oldali, a szalag pedig a jobb oldali látómezőben van. A páciens azt mondja, látta a szalag szót, de nyilvánvaló, hogy - legalábbis verbális kommunikációs képessége szempontjából - fogalma sincs róla, hogy a jobb oldali agyféltekéje vizuális benyomást kapott a kalap szóról. Amikor megkérdezték tőle, miféle szalagról volt szó, a páciens találgatni kezdett: szalagcím, gumiszalag, szállítószalag. De amikor hasonló kísérletekben arra kérték fel a pácienst, hogy írja fel, amit lát, de bal kézzel egy doboz belsejében, akkor a kalap szót körmölte oda. Keze mozgásából tudta, hogy írt valamit, de mivel nem látta, az információ nem juthatott el a bal agyféltekéjébe, amely a verbális képességeket ellenőrzi. Zavarba ejtő módon tehát le tudja írni, de nem tudja kimondani a választ.
76

    Sok más kísérlet hasonló eredményekre vezetett. Az egyik kísérletben a páciens bal kézzel látóterén kívül eső háromdimenziós műanyag hetüket tapinthat ki. A betűkből csak egyetlen helyes angol szót lehet összeállítani, olyanokat, mint love vagy cup, ezeket a páciens össze is tudja rakni, mivel a jobb oldali agyféltekének is van némi gyenge, nagyjából az álombelivel összehasonlítható verbális képessége. De miután helyesen összerakta a szót, a páciens

39 / A kísérleti alany csak a jobb oldali látómezejébe villantott szavakat olvassa el és mondja vissza. Még öntudatlanul sem létesít kapcsolatot a jobb és a bal oldali látómezők szavai közt (Sperry után).

40 / A „hasadt agyú” páciens, akinek a bal oldali látómezejében mutatnak egy szót, helyesen írja le azt (inkább folyó
írással, mintsem nyomtatott betűkkel) eltakart bal kezével. Ám amikor megkérdezik, hogy mit írt le a bal kezével,
teljesen helytelen választ (cup) ad (Nebes és Sperry után).
77

verbálisan még csak utalni is képtelen rá, hogy milyen szót rakott ki. Nyilvánvalónak látszik, hogy a „hasadt agyú” pácienseknél az egyik agyféltekének halvány fogalma is alig van arról, amit a másik agyfélteke megtudott.
    A bal agyfélteke geometriai hasznavehetetlensége egészen bámulatos - ezt mutatja be a 40. ábra. Egy jobbkezes, hasadt agyú páciens háromdimenziós alakzatok egyszerű ábrázolásait csak a (gyakorlatlan) bal kezével volt képes pontosan lemásolni. A jobb agyfélteke geometriai felsőbbrendűsége azonban a jelek szerint manipulatív feladatokra korlátozódik, dominanciája nem áll fenn másfajta geometriai funkciók esetében, amelyekhez nincs szükség kéz-szem-agy koordinációra. Ezek a manipulatív geometriai tevékenységek a jelek szerint a jobb agyfélteke falcsonti lebenyében lokalizálódnak, ugyanazon a helyen, amely a bal agyféltekében a nyelvet szolgálja. M. S. Gazzaniga (State University of New York, Stony Brook) azt veti fel, hogy ez az agyféltekei specializáció azért jön létre, mert a nyelv még azelőtt kifejlődik a bal agyféltekében, mielőtt a kisgyerek alaposan megtanulná a manipulatív készségeket és a geometriai vizualizációt. Nézete szerint tehát a jobb agyfélteke geometriai specializációja késedelem okozta specializáció - a bal agyfélteke kompetenciája átirányítódott a nyelvre.
41 / A bal agyfélteke viszonylagos ügyetlensége geometriai alakzatok másolásánál (Gazzaniga után).
   Egy anekdota szerint Sperry, egyik legmeggyőzőbb kísérletének befejezése után, estélyt adott, amelyre meghívott egy ép kérgestesttel rendelkező híres elméleti fizikust is. A pompás humorérzékéről ismert fizikus csöndesen végigülte az estélyt, és érdeklődéssel hallgatta Sperry beszámolóját a hasadt aggyal kapcsolatos észleleteiről. Telt-múlt az idő. a vendégek elszivárogtak, és Sperry már az utolsó vendégektől búcsúzkodott az ajtóban. A fizikus odanyújtotta neki a jobb kezét, megrázta Sperryét. és közölte vele, hogy rendkívül érdekes volt az este. Aztán egy kis sasszéval felcserélte jobb és bal lábának a helyzetét, odanyújtotta a bal kezét, és fojtott, magas hangon azt mondta: - És szeretném, ha tudná, hogy én is iszonyú jól éreztem magamat.

78

   Amikor a két agyfélteke között megromlik a kommunikáció, a páciens gyakran megmagyarázhatatlannak tartja saját viselkedését, és nyilvánvaló, hogy még „jól és helyesen beszélve” sem tudja esetleg, hogy „mi a kérdésben az igazság”. (Vö. a Bevezetés előtti Phaidrosz-idézettel.) A két agyfélteke viszonylagos függetlensége a mindennapi életben is nyilvánvaló. Már említettük, milyen nehéz verbálisan leírni a jobb agyfélteke kompléi percepcióit. A jelek szerint számos komplex fizikai mozgásfeladat megoldásában, ideértve a sportot is, a bal agyfélteke alig vesz részt. Jól ismert teniszező-”csel” például, hogy megkérdezik az ellenfelet, pontosan hová is teszi az ütőn a hüvelykujját. Gyakran megtörténik, hogy a bal agyféltekének erre a kérdésre fordított figyelme, legalábbis rövid időre, lerontja a játékát. A zenei képességek jó része is a jobb agyfélteke funkciója. Közhely, hogy egy dalt vagy más zenedarabot meg tudunk jegyezni úgy, hogy egyáltalán nem volnánk képesek a kottáját leírni. Zongorajáték esetén ezt úgy is jellemezhetjük, hogy nem mi tanultuk meg, hanem az ujjaink memorizálták a darabot.
    Az efféle memorizálás nagyon komplex is lehet. Nemrégiben részt vehettem egy neves szimfonikus zenekar próbáján, ahol egy új zongoraversenyt próbáltak. Az ilyen próbákon a karmester ritkán kezdi az elején és megy végig a teljes darabon, mert a próbaidő drága, és az előadók értik a dolgukat, inkább csak a nehéz állásokra koncentrál. Mély benyomást tett rám, hogy a szólista művésznő nemcsak a teljes darabot tudta emlékezetből, hanem a zenemű bármely kért részén el tudta kezdeni, miután éppen csak belepillantott a partitúrába. Ez az irigylésre méltó készség a jobb és a bal agyfélteke funkcióinak a keveréke. Rendkívül nehéz egy soha nem hallott zeneművet úgy memorizálni, hogy az ember bármelyik taktusában be tudjon lépni. Számítógépes szóhasználattal a művésznő memóriájában „random access” (véletlenszerű megközelítésű) volt a zenemű, szemben a sorrendi megközelítéssel.
    Jó példája ez annak, hogy a legnehezebb és legmagasabbra értékelt emberi tevékenységeknél milyen kooperáció áll fenn a bal és a jobb agyfélteke között. Alapvető fontosságú, hogy normális emberi lénynél ne becsüljük túl a kérgestest két oldalán elhelyezkedő funkciók szétválását. Egy olyan komplex kábelrendszernek, mint a corpus callosum, azt kell jelentenie - s ezt újra hangsúlyoznunk kell -, hogy az agyféltekék kölcsönhatása létfontosságú emberi funkció.
    A kérgestest mellett van még egy idegkapcsolat a jobb és a bal agyfélteke közt, ez a commissura anterior. Ez sokkal kisebb a kérgestestnél (I. 37. ábra). és szemben a kérgestesttel, már a hal agyában is megvan. Embereken végzett agyhasítási kísérletekben, amikor a kérgestestet átvágják, de az idegfonatok elülső kereszteződését (a commissura anterior-t) nem, a szaglási információk kivétel nélkül mindig átjutnak egyik agyféltekéből a másikba. A jelek szerint néha némi vizuális és hallási információátvitel is előfordul a commissura anterior-on át, de ez kiszámíthatatlan, páciensenként változik. Ezek az észlelések összhangban állnak az anatómiával és az evolúcióval: a commissura anterior és a commissura hippocampi is (1. 37. ábra) mélyebben fekszik, mint a kérgestest, és a limbikus kéregben, illetve talán az agy egyéb ősi alkotórészeiben ad át információkat.
    Érdekes módon különülnek el az emberekben a zenei és a verbális készségek. Azoknak a betegeknek, akiknek a jobb agyféltekéje megsérül, vagy azt részben eltávolítják, jelentősen megromlik a zenei képessége - de a verbális képessége nem - különösen dallamok felismerése és felidézése terén. Zenei olvasási képességük azonban sértetlen marad. Ez a jelek szerint tökéletes összhangban áll a leírt funkciók elkülönülésével: a zene memorizálása és értékelése együtt jár az auditív minták felismerésével és az inkább holisztikus, mintsem analitika hajlandósággal. Van rá némi bizonyíték, hogy a költészet is részben a jobb agyfélteke funkciója: egyes esetekben a páciens, miután a bal agyfélteke sérülése után afáziás lett, életében először, verseket kezd írni, ám ez, Dryden szavaival, talán „csak költészet”. A jobb agyfélteke továbbá, úgy látszik, nem tud rímelni.
    A kéregfunkció elkülönülését vagy egyoldalúságát agykárosult betegekkel végzett kísérletek során fedezték fel. Ezek eredményei azonban a normális emberekre is érvényesek. Gazzaniga kísérleteiben nem károsodott agyú egyedeknek is mutatott szavakat úgy, hogy egyik felük a bal, másik felük a jobb látómezőbe esett (mint a „hasadt agyú” betegeknél), és ellenőrizte a szó rekonstrukcióját. Az eredmények azt mutatják, hogy a jobb félteke a normális agyban is nagyon csekély nyelvi feldolgozást végez, ehelyett amit megfigyelt, átküldi a kérgestesten át a bal agyféltekébe, és a teljes szó összerakása ott történik. Gazzaniga talált továbbá egy olyan „hasadt agyú” pácienst, akinek a jobb agyféltekéje meglepően jó nyelvi készségeket mutatott, ennek a páciensnek azonban kisgyerekkorában a bal agyféltekéjében, a halántéki és falcsonti régióban kóros agyi folyamat zajlott le. Mint már említettük, az agy az élet első két évében képes sérülés után áthelyezni funkciókat, de később már nem.
    Robert Ornstein és David Galin, a San Franciscó-i Langley Porter Neuropszichiátriai Intézet munkatársai azt állítják, hogy amikor normális emberek analitikus szellemi tevékenységről szintetikus szellemi tevékenységre állnak át, a megfelelő agyféltekék EEG-aktivitása előre látható módon változik: amikor a
79

kísérleti alany például fejben számol, akkor jobb agyféltekéje az „üresjáratban lévő” agyfélteke jellegzetes alfa-ritmusát mutatja. Ha ezt az eredményt igazolni lehet, fontos felfedezésnek bizonyulhat.
   Ornstein érdekes analógiát kínál annak magyarázatára, hogy legalábbis mi, nyugatiak, miért létesítettünk annyi kapcsolatot a bal agyfélteke funkcióival, és olyan keveset a jobbéival. Szerinte a jobb agyfélteke funkcióiról való tudomásunk kicsit olyanféle, ahogy nappal képesek vagyunk látni a csillagokat. A Nap olyan fényes, hogy a csillagok láthatatlanok, unnak ellenére, hogy nappal éppúgy ott vannak az égen. mint éjszaka. Amikor a Nap lenyugszik, már észlelni tudjuk őket. Legfrissebb evolúciós szerzeményünk, a verbális képességek ragyogása ugyanígy elhomályosítja az intuitív jobb agyfélteke funkcióinak tudomásulvételét, amelyek pedig őseinknél óhatatlanul a világ észlelésének fő eszközei voltak.*
    A bal agyfélteke egymás után dolgozza fel az információkat, a jobb agyfélteke szimultán módon, egyszerre több inputhoz férve hozzá. A bal agyfélteke sorban működik, a jobb párhuzamosan. A bal agyfélteke olyasféle, mint egy digitális számítógép, a jobb oldali mint egy analóg számítógép. Sperry fölvetette, hogy a két agyfélteke funkcióinak szétválása egy „alapvető inkompatibilitás” eredménye. Ma már
    * A marihuánáról gyakran írják, hogy javítja élvezetünket és képességeinket a zenében, a táncban, a képzőmüvészetben. az alakés jelfelismerésben, továbbá fokozza a nem verbális kommunikáció iránti érzékenységünket. Legjobb tudomásom szerint arról soha senki nem számolt be. hogy javítaná képességünket Ludwig Wittgenstein vagy lmmanuel Kant olvasásában és megértésében. hidak teherbírásának megtervezésében vagy Laplace-transzformációk kiszámításában. A kísérleti alanynak gyakran még az is nehezére esik, hogy gondolatait összefüggően írja le. Vajon nem arról van-e szó, hogy a kannabinolok (a marihuána aktív hatóanyagai) nem fokoznak semmit, hanem egyszerűen elnyomják a bal agyféltekét, és így lehetővé teszik, hogy „a csillagok előbukkanjanak”. Alighanem ez lehet számos keleti vallás meditatív állapotainak is a célja.
talán csak főleg akkor vagyunk képesek közvetlenül érezni a jobb agyfélteke működését, amikor a bal agyfélteke .,lenyugodott” - azaz álmainkban.
   Az előző fejezetben fölvetettem, hogy az álomállapotnak alighanem egyik fontos oldala az, hogy éjszakára felszabadítja az R-komplexumnak azokat a folyamatait, amelyeket nappal túlnyomórészt elnyom a neokortex. De azt is említettem, hogy az álmok fontos szimbolikus tartalmai a neokortex jelentős részvételére vallanak, bár álmunkban gyakran megdöbbentően romlik az olvasási, írási, számolási és verbális emlékezőképességünk.
   Az álmok szimbolikus tartalma mellett az álomképek más vonásai is arról tanúskodnak, hogy az álomfolyamatban jelen van a neokortex. Nekem például sokszor voltak olyan álmaim, amelyekben a kibontakozásra vagy cselekményük kritikus fordulatára csak azért volt lehetőség, mert az álomtartalomban jóval korábban - látszólag lényegtelen - kulcsmotívumok jelentek meg. Tehát az álom teljes cselekményszövésének az agyamban kellett lennie, amikor az álom elkezdődött. (Mellesleg Dement kimutatta, hogy az álombeli események megközelítőleg ugyanannyi ideig tartanak, mint a valódi életben tartanának.) Bár sok álomnak látszólag zűrzavaros a szerkezete, más álmok figyelemre méltóan jól strukturáltak, s erősen emlékeztetnek egy színdarabra.
    Ma már felismertük azt a rendkívül tetszetős lehetőséget, hogy a neokortex bal agyféltekéje az álom állapotában el van fojtva, míg a jobb agyfélteke - mely igen jól ismeri a jeleket, de verbálisan csak kevéssé „írástudó” -jól működik. Lehet, hogy a bal agyfélteke sincs éjszaka teljesen kikapcsolva, csak éppen olyan feladatokat lát el, amelyek a tudat számára megközelíthetetlenné teszik: teljesen lefoglalja az hogy kihajigálja az adatokat a rövid távú memóriatárból- és eldöntse, mi maradjon meg a tartós memóriában.
    Vannak rá ritka, de megbízható beszámolókból ismert esetek, hogy emberek álmukban oldottak meg nehéz intellektuális problémákat. Ezek közül talán a leghíresebb Friedrich Kekulé német vegyész álma. 1865-ben a szerkezeti szerves kémia legnyomasztóbb és legrejtélyesebb problémája a benzolmolekula természete volt. Tulajdonságaik alapján már több egyszerű szerves molekula szerkezeiét levezették, és mindegyik lineáris volt, atomi alkotórészeik egyenes vonalban kapcsolódtak egymáshoz. Kekulé beszámolója szerint egy lófogatú omnibuszon szunyókált, amikor lineáris elrendezésű táncoló atomokat látott álmában. Aztán az atomlánc farka hirtelen hozzákapcsolódott a fejéhez, és egy lassan forgó gyűrűt alkotott. Amikor felébredt, és felidézte ezt az álomtöredéket, Kekulé tüstént rájött, hogy a benzolprobléma megoldása nem egy egyenes lánc, hanem egy szénatomokból álló hatszögletű gyűrű. Vegyük azonban észre, hogy ez merőben alakfelismerési művelet, nem pedig analitikus tevékenység. Szinte valamennyi álomállapotban létrejött híres kreatív alkotásra jellemző, hogy nem a bal, hanem a jobb agyfélteke tevékenysége volt.
    Mint Erich Fromm amerikai pszichoanalitikus írta: „Nem kell-e számítanunk rá, hogy amikor meg vagyunk fosztva a külvilágtól, időlegesen visszaesünk az állatéhoz hasonló, ésszerűtlen lelkiállapotba? Sok
80

mindent lehet e mellett a feltételezés mellett felhozni, és számos tudós vallotta azt a nézetet, miszerint az ilyen regresszió az álomállapot lényegi vonása, Platóntól egészen Freudig.” Fromm a továbbiakhan rámutat arra, hogy álomállapotban néha olyan felismerésekre jutunk, amelyek éber állapotunkban elkerültek minket. Én azonban azt hiszem, hogy ezek a felismerések mindig vagy intuitív, vagy alakfelismerése jellegűek. Az álomállapot „állatihoz hasonló” aspektusát az R-komplexum és a limbikus rendszer tevékenységének foghatjuk fel, az alkalmankénti ragyogó intuitív felismerést pedig a neokortex jobb féltekéje működésének. Mindkettő azért fordulhat elő, mert a bal agyfélteke gátló funkciói ilyenkor nagyrészt ki vannak kapcsolva. Ezeket a jobb féltekés felismeréseket Fromm „elfelejtett nyelvnek” nevezi -és tetszetősen érvel amellett, hogy ezekben rejlik az álmok, a tündérmesék és a mítoszok közös eredete.
    Álmunkban néha tudatában vagyunk annak, hogy énünknek egy kis része derűsen figyel; gyakran az álom egyik sarkában lapul meg valamiféle megfigyelő. Agyunknak ez az „őrt álló” része az, amely időnként - néha egy lidérces álom kellős közepén - azt mondja nekünk: - Ez csak álom. - Ez az „őrálló” az, aki értékelni tudja egy finoman strukturált álombeli cselekmény drámai egységét. Az „őrálló” azonban az idő legnagyobb részében néma. Pszichedelikus drogokkal - például marihuánával vagy LSD-vel - szerzett tapasztalatok szerint a drogot használó személyek általánosan beszámolnak egy ilyen „őrálló” jelenlétéről. Az LSD-élmények szélsőségesen rémítők is lehetnek, többen is elmondták nekem, hogy az LSD élményében az ép ész és az őrültség közötti különbség teljes egészében az „őrállónak”, az éber tudat kicsiny, csöndes részének a folyamatos jelenlétén múlik.
    Valaki beszámolt nekem egy olyan marihuánás élményéről, amikor tudatára ébredt a néma „őrálló” jelenlétének és furcsán nem helyénvaló voltának. Az „őrálló” ugyanis érdeklődve, időnként kritikus megjegyzésekkel reagált a marihuánás élmény kaleidoszkopikus álomképeire, de nem volt része azoknak. - Ki vagy te? - kérdezte meg tőle az illető némán. - Ki akarja tudni? - válaszolta az, ami az élményt nagyon hasonlóvá tette egy szufi vagy zen példázathoz. Ám informátorom kérdése csakugyan fogas kérdés. Én azt felelném rá, hogy a megfigyelő a bal agyfélteke kritikai képességeinek egy kicsiny része, amely a pszichedelikus élményekben sokkal inkább funkcionál, mint az álomélményekben, de bizonyos fokig mind a kettőben jelen van. A „Ki az, aki kérdez?” ősi kérdésére azonban ezzel még mindig nem adtunk választ -ez talán a bal agyféltekének egy másik összetevője.
    Embernél és csimpánznál egyaránt észlelték, hogy a bal és a jobb agyfélteke halántéki lebenyei aszimmetrikusak, a bal agyfélteke egyik része lényegesen fejlettebb. Az emberi csecsemők ezzel az aszimmetriával születnek (amely már a terhesség huszonkilencedik hetében kialakul), ami arra utal, hogy a beszédnek a bal agyfélteke általi irányítása erős genetikus prediszpozíció. (Ennek ellenére a bal halántéklebenyükön sérülést szenvedett gyermekek életük első vagy második évében még képesek károsodás nélkül hasonló funkciót kifejleszteni a jobb agyfélteke megfelelő részében. Később ez az áthelyezés már nem lehetséges.) A lateralizáció (oldalhoz kötöttség) már a kisgyermekek viselkedésében észlelhető. Jobb fülükkel jobban meg tudják érteni a verbális dolgokat, a nem verbálisakat viszont a bal fülükkel (ezt a szabályszerűséget felnőtteknél is megtaláljuk). Hasonlóképpen a csecsemők átlagban több időt töltenek a tőlük jobbra lévő tárgyak nézésével, mint a tőlük balra lévő azonos tárgyakéval, és erősebb zaj vált ki reakciót belőlük, ha a bal fülükkel, mint ha a jobb fülükkel hallják. Bár a majmok agyában vagy viselkedésében efféle tiszta aszimmetriát még nem fedeztek fel. Dewson eredményei (I. 5. fejezet) arra vallanak, hogy a magasabb rendű főemlősöknél talán létezik némi ilyesfajta oldalirányultság, míg mondjuk a rhesusmajmoknál nincs bizonyíték a halántéklebenyek anatómiai aszimmetriájára. Kétségkívül úgy sejthetjük, hogy a csimpánzok nyelvi képességeit, ugyanúgy, mint az embernél, a bal oldali halántéklebeny irányítja.
    Az ember kivételével a főemlősök szimbolikus kiáltásainak korlátozott készletét a jelek szerint a limbikus rendszer ellenőrzi; a limbikus rendszer elektromos ingerlésével mindenesetre a selyemmajmok és rhesusmajmok teljes vokális repertoárját elő lehet hívni. Az emberi nyelvet viszont a neokortex irányítja. Ezért az ember evolúciójában jelentőségteljes lépésnek kellett lennie, amikor a vokális nyelv feletti ellenőrzés a limbikus rendszerből átkerült a neokortex halántéklebenyébe, ami az ösztönös kommunikációról a tanult kommunikációra való átállást jelentette. A majmoknak az a meglepő képessége azonban, hogy meg tudják tanulni a gesztusnyelvet, továbbá a csimpánzagy lateralizációját sugalló adatok arra utalnak, hogy a főemlősöknél egy akaratlagos szimbolikus nyelv megszerzése nem új keletű találmány, hanem sok millió évre megy vissza. összhangban a Homo habilis belső koponyaöntvényében található Broca-dudor bizonyítékával.
    A majomagy neokortexének az embernél a beszédet szabályozó térségében bekövetkezett sérülések nem rontják le a majmok ösztönös vokalizációját. Az emberi nyelv kialakulásának ezért egy lényegében új agyi rendszer kialakulásával, nem pedig a limbikus kiáltozások és hívogatások gépezetének átdolgozásával
81

kellett együtt járnia. Az emberi evolúció egyes szakértői azt állították, hogy a nyelv megszerzése nagyon későn - talán csak az utolsó néhány tízezer év során - következett be, és az utolsó jégkorszak támasztotta kihívásokkal állt kapcsolatban. Ám az adatok a jelek szerint nem egyeztethetők össze ezzel a nézettel; ezenfelül az emberi agy beszédközpontjai annyira komplexek, hogy bajosan fejlődhettek ki az utolsó eljegesedés csúcspontja óta élt nagyjából ezer nemzedék során.
   A bizonyítékok arra vallanak, hogy őseink agyában már több tízmillió éve volt neokortex, de egy olyan neokortex, amelyben a bal és a jobb agyféltekék egymáshoz hasonló, redundáns funkciókat töltöttek be. Azóta a felegyenesedett testtartás, a szerszámhasználat és a nyelv kifejlődése kölcsönösen előmozdították egymást, például a nyelvi képességeknek egy kis növekedése lehetővé tette a marokkövek fokozódó tökéletesedését, és vice versa. Az ennek megfelelő agyi evolúció, úgy tűnik, a két agyfélteke egyikének az analitikus gondolkodásra való specializálódása révén ment végbe.
   Az eredeti redundancia mellesleg bölcs számítógép-tervezési elveket képvisel. Azok a mérnökök például, akik a Viking leszállóegységének fedélzeti memóriáját tervezték, anélkül hogy ismerték volna az agykéreg neuroanatómiáját, két teljesen egyforma, egyformán programozott számítógépet építettek bele. Komplexitásuk miatt a számítógépek között hamarosan különbségek kezdtek mutatkozni. A Viking Marsra érkezése előtt a számítógépeket intelligenciateszteknek vetették alá (egy nagyobb és okosabb számítógéppel, a Földről), majd a butábbik agyat kikapcsolták. Talán az emberi evolúció is hasonló módon járt el, és ezért lokalizálódnak oly nagyrabecsült racionális és analitikus képességeink a „másik” agyban -abban az agyban, amely nem felelt meg eléggé az intuitív gondolkodás követelményeinek. Az evolúció gyakran alkalmazza ezt a stratégiát. A szokásos evolúciós gyakorlat, amely az organizmusok bonyolultságának növekedésével növeli a genetikus információk mennyiségét, csakugyan a genetikus anyag egy részének megkettőződése, majd a redundáns készlet funkcióinak lassú specializálódása révén megy végbe.
   Szinte kivétel nélkül az összes emberi nyelv beépített magába egy polaritást: a jobb felé való irányulást. A „jobb” fogalmához kapcsolódnak a törvényesség, a helyes viselkedés, a magasztos erkölcsi elvek, a szilárdság és a férfiasság fogalmai; a „bal' fogalmához kapcsolódnak viszont a gyöngeség, a gyávaság, a céltudatosság hiánya, a gonoszság és a nőiesség fogalmai. Az angolban például ilyen szavaink vannak, mint „rectitude” (becsületesség), „rectify” (helyrehozni), „righteous” (tisztességes), „righthand man” (valakinek a „jobb keze”), „dexterity” (ügyesség), „adroit” (a francia á droite-ból: ügyes), „rights” (jogok, mint például az emberi jogok kifejezésben) és az „in his right mind” (ép eszének birtokában) kifejezés.
  A másik oldalon viszont (a szó szoros értelmében) ott van a „sinister” (baljós, majdnem pontosan a „bal”-t jelentő latin szóból), a .,gauche” (ügyetlen, balkezes, a franciában pontosan a „bal”-t jelentő szó), a „gawky” (ügyetlen) és a „left-handed compliment” (kétes, szó szerint „balkezes” bók). Az orosz „nalevo” nem csak bajt jelent, hanem alattomosat is, az olasz „bal”, a „mancino” „álnok” is. „Bill of Left” (a bal joga) nem létezik.
  Az egyik etimológia szerint a „left” a gyöngét vagy értéktelent jelentő angolszász „lyft”-böl származik. A jogi értelemben vett „right” (mint a társadalom szabályaival összhangban álló cselekmény) és a logikai értelemben vett „right” (mint a téves ellentéte) szintén közhely számos nyelvben. A jobb és a bal politikai használata a jelek szerint attól a pillanattól datálódik, amikor a nemesség ellensúlyaként jelentős politikai erők alakultak ki. A nemesek a király jobbján helyezkedtek el, a radikális törtetők - a kapitalisták - pedig a balján. Természetesen a nemesek képezték a királyi jobboldalt, hiszen maga a király is nemes volt, és a jobb oldalán volt a kegyelt pozíció. A teológiában pedig csakúgy, mint a politikában: „Az Isten jobb keze felől.”
  A „jobb” és az „egyenes” között a kapcsolatok számos példájára találhatunk.* A mexikói spanyolban az „egyenesen előré”-t úgy mondják, hogy „jobb-jobbra”; a négerek amerikai angolságában ,,right on” a helyeslés kifejezése, gyakran egy ékesszólóan vagy ügyesen megfogalmazott érzésre. A „straight” „konvencionális”, „korrekt” vagy „illendő” jelentése közhely a mai angol közbeszédben. Az orosz nyelvben a jobb „pravo”, rokona a „pravdá”-nak, ami igazat jelent. Számos más nyelvben is van az „igaz”-nak olyan további jelentése, ami „egyenes”-et vagy „pontos”-at jelöl.
   * Kíváncsi lennék, vajon van-e jelentősége annak a lénynek, hogy a latin, a germán és a szláv nyelveket például balról jobb felé írják, míg a semita nyelveket jobbról bal felé. A régi görögök írása a busztrofedon rendszert követte („ahogyan az ökör szánt”). egyik sorban balról jobbra, a másik sorban jobbról balra haladt.
82

  A Stanford-Binet-féle IQ-teszt megpróbálja megvizsgálni mind a bal, mind a jobb agyfélteke funkcióit. A jobb agyfélteke funkcióinak vizsgálatára szolgálnak az olyasféle tesztek, amelyekben a kísérleti alanyt arra kérik, próbálja meg megjósolni, milyen alakja lesz egy papírdarabnak, amit először többszörösen összehajtogatnak, aztán ollóval kivágnak belőle egy kis darabot; vagy hogy próbálja fölbecsülni, hány építőelem lehet egy olyan halomban, amelynek egyes részeit eltakarták a tekintete elől. Bár a Stanford-Binet-teszt kidolgozói igen hasznosnak találták az efféle geometriai felfogóképességre vonatkozó kérdéseket a gyermekek „intelligenciájának” megállapításánál, ugyanezek állítólag egyre fokozódó mértékben használhatatlanok a tizenévesek és a felnőttek IQ-tesztjeiben. Intuitív ugrások vizsgálatára minden bizonnyal kevés hely marad az efféle vizsgálatokban, hiszen - csöppet sem meglepő módon - az IQ-tesztek szintén erősen elfogultak a bal agyfélteke irányában.
   A bal agyféltekének és a jobb kéznek az előtérbe helyezését támogató előítéletek hevessége engem olyasféle háborúra emlékeztet, amelyben az éppen hogy győztes fél átkereszteli a viaskodó feleket és a vitatott kérdéseket, hogy a következő nemzedékek minden nehézség nélkül eldönthessék, melyiknek tartoznak bölcs lojalitással. Amikor Lenin pártja még meglehetősen kicsiny frakció volt az orosz szocialisták közt, elnevezte bolsevik pártnak, ami oroszul többségi pártot jelent. Az ellenzék előzékenyen és félelmetesen ostobán elfogadta a mensevik, kisebbségi párt elnevezést. Másfél évtized leforgása alatt azzá is váltak. Hasonlóképpen a „jobb” és „bal” szavakhoz világszerte kapcsolódó asszociációkban is ott a bizonyság, hogy valamikor az emberiség történetében ádáz konfliktus zajlott köztük.* Mi kelthetett ilyen heves emóciókat?
 Vágó- és szúrófegyverekkel vívott harcban - és az olyan sportágakban, mint az ökölvívás, a baseball és a tenisz - a jobb kéz használatát begyakorolt fél hátrányba jut, amikor váratlanul egy balkezessel kerül szembe. Egy karddal felfegyverzett rosszakaratú férfi ráadásul egészen közel férkőzhet az ellenfeléhez, és fegyvertelen jobbja még békésnek is látszhat. De mindezek a körülmények sem magyarázzák meg a bal kézzel szembeni széles és mély ellenérzést, sem a jobbkezes sovinizmusnak a hagyományosan nem hadviselő nőkre való kiterjesztését.
Az egyik - talán halvány - lehetőség ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy az iparosodás előtti társadalmakban nem volt vécépapír. Az emberi történelem legnagyobb részében és a világ számos részén még ma is az üres kezet használják a székelés utáni személyes higiéniára. Ez a pretechnologikus kultúrákban, a technika születése előtti társadalmakban az élet tényei közé tartozik, amiből nem következik, hogy azok, akik ezt a szokást követik, örülnek is neki, hiszen nemcsak esztétikailag taszító, hanem mások vagy önmaguk megfertőzésének a súlyos kockázatával is jár.
   * Egészen másfajta körülményekről árulkodik egy másik sarkos verbális ellentétpár: a black és a white, a fekete és a fehér. Az olyasféle angol kifejezések ellenére, mint „annyira különböző, mint a fehér meg a fekete”, a két szó, úgy látszik, egy tőről fakad. A fekete az angolszász blaece, a fehér pedig az angolszász blac szóból származik, utóbbinak még ma is aktívak az olyan származékai, mint a blanch, blank, bleak (fakó, üres, komor) és a francia blanc. Mind a fehérnek, mind' a feketének közös tulajdonságuk, hogy színtelenek. Arthur király szótárírója igen jó megfigyelőnek mutatkozott, amikor mindkettőre ugyanazt a szót alkalmazta.
Ez ellen a legegyszerűbb elővigyázatossági intézkedés tehát a másik kézzel üdvözölni és enni. A pretechnologikus emberi társadalmakban a jelek szerint kivétel nélkül a bal kezet használták ezekre a toalettcélokra, és a jobb kezet üdvözlésre és evésre. Ennek a konvenciónak az alkalmi megszegésére joggal néztek elborzadva. A kisgyerekeket súlyos büntetésekkel illették az uralkodó jobbkezességi konvenció megsértéséért, és még ma is sok idős ember él Nyugaton, akik emlékeznek arra az időre, amikor még azért is szigorúan megrótták őket, ha bal kézzel nyúltak a tárgyakért. Azt hiszem, mindez talán meg tudja magyarázni a „ballal” való kapcsolatok elleni heves ellenkezést, és azt a védekező, öndicsérő dagályosságot, amely a „jobbhoz” való kapcsolathoz fűződik, és közhely a mi jobbkezes társadalmunkban. Ez a magyarázat azonban azt nem magyarázza meg, miért választottuk eredetileg a jobb és a bal kezet ezekre a sajátos funkciókra. Lehetne azzal érvelni, hogy statisztikusara ötven százalék az esélye annak, hogy a toalettfunkciók a bal kézre jussanak. De ekkor azt várhatnánk, hogy két társadalom közül az egyik igazságos legyen a bal kézhez, ténylegesen azonban ilyen társadalmak a jelek szerint nincsenek. Egy olyan társadalomban, ahol az emberek legnagyobb része jobbkezes, az olyan precíziós feladatokat, mint az evés és a harc, az előnyben részesített kézre bízzák, így a toalettfunkciók szükségképpen a bal kézre maradnak. Ez azonban szintén nem magyarázza meg, hogy a társa dalom miért jobbkezes. A magyarázatnak, a legalapvetőbb értelemben, másutt kell rejlenie.
83


42 / Két Australopithecus robustus. Ezek az állatok alighanem túlnyomóan jobbkezesek lehettek, az Australopithecus
gracilis-ek nagyon valószínűen azok voltak. Copyright t 1965, 1973 Time, Inc.
    A legtöbb feladatnál előnyben részesített kezünk és a beszédet irányító agyfélteke között nincs közvetlen kapcsolat, és a balkezesek többségének balkezessége ellenére alighanem a bal agyféltekében van a beszédközpontja, bár ez vitatott kérdés. Ennek ellenére a jobb- és balkezesség létét önmagában is az agy lateralizációjával kapcsolatos jelenségnek vélik. Egyes bizonyítékok arra utalnak, hogy a balkezeseknél nagyobb a valószínűsége az olyan bal agyféltekés funkciókkal összefüggő problémáknak, mint az írás, az olvasás, a beszéd és a számolás, viszont a balkezesek ügyesebbek az olyan jobb agyféltekés funkciókban, mint a képzelet, az alakfelismerés és általában a kreativitás.* Egyes adatok arra mutatnak, hogy az ember genetikailag hajlamos a jobbkezességre. Például a terhesség harmadik és negyedik hónapjában a magzatoknak több ujjlenyomat-barázdájuk van a jobb kezükön, mint a bal kezükön, és ez a túlsúly a magzati élet során és a születés után is fennáll.
    Az australopitecusfélék jobb- vagy balkezességéről azok a fosszilis páviánkoponyák adnak tájékoztatást, amelyeket az embernek ezek a korai rokonai csont- vagy fabunkóval törtek be. Raymond Dart, az australopitecus fosszíliák felfedezője, arra a következtetésre jutott, hogy körülbelül húsz százalékuk volt balkezes, ami durván megfelel a balkezesség modern embernél észlelt arányának. Ezzel szemben míg más állatok gyakran mutatnak erős mancspreferenciákat, előnyben részesített mancsuk majdnem egyforma valószínűséggel éppúgy lehet a bal, mint a jobb.
     * Úgy tűnik, eddig mindössze két balkezes amerikai elnök volt: Harry Truman és Gerald Ford. Nem vagyok benne biztos, vajon ez összeegyeztethető-e vagy sem a felvetett (gyenge) korrelációval a jobb- és balkezesség, valamint az agyféltekék funkciója között. A balkezesek kreatív zsenialitásának alighanem Leonardo da Vinci a legmegvilágítóbb példája.
84

   A jobb-bal megkülönböztetés mélyen visszanyúlik fajunk múltjába. Nem tudom, vajon az agy két féltekéje, a racionális és az intuitív közötti csata enyhe fuvallata nem bukkant-e felszínre a jobbot és a balt jelölő szavak polarizációjában, hiszen a verbális agyfélteke az, amely a jobb oldalt ellenőrzi. Lehet, hogy a jobb oldal nem is ügyesebb, ám biztosan jobb a sajtója. A bal agyfélteke a jelek szerint defenzívában érzi magát - furcsa módon bizonytalan - a jobb agyféltekével szemben, márpedig ha ez így van, akkor az intuitív gondolkodás verbális kritikája gyanússá válik, ami az indítóokait illeti. Sajnos minden okunk megvan azt hinni, hogy a jobb oldali agyféltekének hasonló - természetesen nem verbálisan kifejezettrossz érzései vannak a bal agyféltekével kapcsolatban.
    Elismerve mindkét gondolkodási mód, a bal és a jobb agyféltekés gondolkodás érvényességét, fel kell tennünk a kérdést, vajon egyformán hatékonyak és hasznosak-e új körülmények közt. Nem kétséges, hogy a jobb agyfélteke intuitív gondolkodása olyan mintákat és kapcsolatokat is érzékelhet, amelyek a bal agyfélteke számára túlságosan nehezek, ám mintákat fedezhet fel ott is, ahol azok nem léteznek. A szkeptikus és cinikus gondolkodás nem jellemző a jobb agyféltekére. A más eszmékkel nem ötvözött jobb agyféltekés tanok pedig - különösen amikor új és próbára tevő körülmények között találják ki őket -tévesek vagy paranoidok is lehetnek.
    Stuart Dimond, a walesi Cardiff egyetemének pszichológusa nemrégiben kísérletei során különleges kontaktlencséket alkalmazott, és így mutatott be filmeket külön-külön csak a jobb vagy csak a bal agyfélteke számára. Normális kísérleti alanyok esetében persze az egyik agyféltekébe érkező információk a kérgestest útján a másik agyfélteke számára is átadódhatnak. A kísérleti alanyokat arra kérték fel, hogy emocionális tartalmuk szempontjából értékeljék a különféle filmeket. A kísérletekből figyelemre méltó tendencia bontakozott ki: a jobb agyfélteke hajlamos kellemetlenebbnek, ellenségesebbnek, sőt undorítóbbnak tekinteni a világot a bal agyféltekénél. A cardiffi pszichológusok úgy találták továbbá, hogy amikor mindkét agyfélteke működik, akkor emocionális reakcióink nagyon hasonlók a bal agyfélteke kizárólagos reakcióihoz. A jobb agyfélteke negatívizmusát a mindennapi életben nyilvánvalóan erősen mérsékli a könnyedebb bal agyfélteke. Ám a jobb agyféltekében mintha ott lappangana egy sötét és gyanakvó érzés, ami némileg megmagyarázhatja bal agyféltekés énünk antipátiáját a bal kéz és a jobb agyfélteke „baljóssága” iránt.
    A paranoid gondolkodás esetében az illető személy azt hiszi, hogy összeesküvést - azaz valami rejtett (és rosszindulatú) mintát - fedezett fel barátai, üzlettársai vagy kormányzata viselkedésében, amikor a valóságban ilyen minta nem létezik. Ám ha csakugyan létezik ilyen összeesküvés, akkor az illető mélységesen szoronghat, de gondolkodása nem szükségképpen paranoiás. Híres volt James Forrestalnak, az USA első nemzetvédelmi miniszterének esete. Forrestal a második világháború végén meg volt győződve róla, hogy minden lépését izraeli titkos ügynökök követik. Orvosai, akik viszont meg voltak győződve róla, hogy ez egy képtelen fixa idea, paranoiásnak diagnosztizálták, és bezáratták a Walter Reed katonai kórház egyik felső emeletére, ahonnan aztán kiugrott és meghalt (részben a nem megfelelő kórházi felügyelet miatt, mert a személyzet túlságosan meghunyászkodott magas rangja előtt). Később azonban kiderült, hogy csakugyan izraeli ügynökök követték, akik attól féltek, hogy titkos egyezségre jut az arab országok képviselőivel. Forrestalnak más problémái is voltak, de az, hogy helytálló észlelését paranoiának bélyegezték, biztosan nem segített az állapotán.
   Gyors társadalmi változások idején óhatatlanul kialakulnak összeesküvések, mind a változás pártján állók, mind a status quo védelmezői között (az újabb amerikai politikai történelemben inkább az utóbbiak, mint az előbbiek közt). Összeesküvést felfedezni ott, ahol nincs összeesküvés, a paranoia tünete, felfedezni őket, amikor vannak, a lelki egészség jele. Egy ismerősöm azt mondja: - Ha a mai Amerikában nem vagy egy kicsit paranoid, akkor elment az eszed. - Ez a megjegyzés azonban az egész földgolyóra érvényes.
   Hogy a jobb agyféltekéből kikerülő mintázatok valódiak-e vagy képzeltek, semmi módon nem dönthető el, amíg alá nem vetjük őket a bal agyfélteke vizsgálatának. Másfelől a pusztán kritikai gondolkodás intuitív felismerések és az új minták keresése nélkül steril, és kudarcra van kárhoztatva. Komplex problémák megoldása változó körülmények közt mindkét agyfélteke tevékenységét megköveteli: a jövő útja a kérgestesten át vezet.
   A különböző kognitív funkciókból eredő különböző viselkedés egyik példája - a sok közül - a vér látványára való jól ismert emberi reakció. Sokan közülünk émelyegnek, undorodnak, sőt elájulnak, amikor meglátják, hogy valaki erősen vérzik. Ennek az oka szerintem világos: az évek során saját vérzésünket fájdalommal, sérüléssel és testi épségünk megsértésével asszociáltuk, és amikor azt lábuk, hogy valaki más vérzik, rokonszenvező vagy a másik helyzetébe helyezkedő fájdalmat érzünk. Majdnem bizonyosan ez az oka annak, hogy a vörös színt a veszély vagy a „megállj” jelzésére használják számos különféle emberi
85

társadalomban.* (Ha a vérűnkben zöld volna az oxigént hordozó pigment - biokémiailag zöld is lehetne -, akkor mindnyájan a zöldet tartanánk a veszély jelének, és mulatnánk a gondolaton, hogy erre a vöröset is lehetne használni.) A képzett orvosnak viszont egészen másfajta percepciói vannak a vér láttán. Melyik szerv sérülhetett meg? Mennyire bőséges a vérzés? Vénás vagy artériás vérzésről van-e szó? Nem kell-e szorítókötést alkalmazni? Mindezek a kérdések a bal agyfélteke analitikus funkciói. Komplexebb és analitikusabb kognitív folyamatra van szükség hozzájuk annál az egyszerű asszociációnál, amely szerint a vérzés egyenlő a fájdalommal, és sokkal gyakorlatiasabbra is annál. Ha én sebesülnék meg, sokkal inkább lennék egy hozzáértő orvos társaságában, aki hosszú tapasztalata révén majdnem teljesen immunis lett a véres látványra, mint egy együttérző barátéban, aki elájul a vér láttán. Lehet, hogy az utóbbinak ez erős motivációt ad arra, hogy ne sebezzen meg másokat, de az előbbi segíteni tud, ha valaki megsebesül. Ideálisan strukturált faj esetében ez a két teljesen különböző magatartás egyidejűleg lépne fel ugyanabban az egyénben: és legtöbbünkben pontosan ez is történik. A kétféle gondolkodásmód komplexitása nagyon különböző, de egymást kiegészítő túlélési-fennmaradási értékük van.
* Vagy a „lefelé” jelzésére a felvonók irányjelző lámpáiban. Fán élő őseinknek „lefelé” nagyon keltett vigyázniuk.
    Az intuitív gondolkodásnak az analitikus gondolkodás világos következtetéseivel való időnkénti szembenállására tipikus példa D. H. Lawrence véleménye a Holdról. „Hiába mondjátok nekem, hogy az egy halott szikla az égen! Én tudom, hogy nem az.” És a Hold csakugyan több, mint egy halott szikla az égen. Gyönyörű, romantikus asszociációkat hordoz, árapályt mozgat, még az is lehet. hogy végső soron az emberi menstruációs ciklus időzítését is befolyásolja. Ám kétségkívül egyik tulajdonsága az is, hogy egy halott szikla az égen. Az intuitív gondolkodás egész jól működik azokon a területeken, amelyeken előzőleg már személyes vagy evolúciós tapasztalatokat szereztünk. De az új területeken - az olyanokon, mint a közeli égitestek természete - az intuitív gondolkodásnak nem szabad túlságosan magabiztosnak lennie állításaiban, és készségesen alkalmazkodnia kell azokhoz a felismerésekhez, amelyeket a racionális gondolkodás erőszakol ki a természettől. Mindezt adottnak véve, a racionális gondolkodás folyamatai azonban nem öncélúak, hanem az emberiség javának nagyobb összefüggésében kell felfogni őket; a racionális és analitikus törekvések természetét és irányát jelentős mértékben végső emberi vonatkozásaiknak kell meghatározniuk, amelyeket az intuitív gondolkodás tár fel.
   A természettudományt bizonyos értelemben úgy írhatjuk le, mint a természetre alkalmazott paranoid gondolkodást: természeti összeesküvéseket keresünk, kapcsolatokat látszólag összefüggéstelen adatok közt. Célunk az, hogy mintákat vonatkoztassunk el a természetből (jobb agyféltekés gondolkodás). csakhogy a felvetett minta sokszor ténylegesen nem vág össze az adatokkal, így az összes felmerült mintát kritikai elemzésnek kell alávetnünk (bal agyféltekés gondolkodás). Minták keresése kritikai analízis nélkül, illetve merev szkepticizmus, minták keresése nélkül - egy tökéletlen tudomány ellentétes pólusai. A tudás hatékony keresése mindkét funkciót megköveteli.
   A differenciálszámítás, a newtoni fizika és a geometriai optika mind alapvetően geometriai levezeté-sekből származtak, és napjainkban főleg analitikus énekkel tanítják és bizonyítják őket: a matematika és a fizika megalkotása sokkal inkább jobb agyféltekés funkció, mint a tanítása. Ez napjainkban is teljesen általános jelenség. A fontos természettudományos felismerések jellegzetesen intuitívek, és ugyancsak jellegzetesen lineáris-analitikus levezetésekkel írják le őket a tudományos dolgozatokban. Ebben nincs semmiféle anomália: ez többé-kevésbé pontosan az, aminek lennie kell. A kreatív alkotásnak jelentős jobb agyféltekés alkotórészei vannak, de az eredmények érvényességére vonatkozó érvek főként a bal agyfélteke funkciói.
  Albert Einstein megdöbbentő, az általános relativitáselmélet középpontjában álló felismerése az volt, hogy a gravitációt értelmezhetjük úgy is, hogy az összevont Riemann-Christoffel-tenzort egyenlővé tesszük zérussal. De ezt az elképzelést csak azért fogadták el, mert ki lehetett dolgozni az egyenlet részletes matematikai következményeit, amiből kiderült, hol különböznek előrejelzései a newtoni gravitáció előrejelzéseitől, s aztán kísérleteket lehetett folytatni annak tisztázására, hogy maga a természet melyik értelmezésre szavaz. A természet három emlékezetes kísérletben - a Nap közelében elhaladó csillagok fényének eltérülése; a Naphoz legközelebb lévő bolygó, a Merkúr pályájának mozgása; és a színképvonalak erős gravitációs térben való vöröseltolódása - Einstein mellett szavazott. Ám ezek nélkül a kísérleti bizonyítékok nélkül nagyon kevés fizikus fogadta volna el az általános relativitást. A fizikában számos majdnem ezzel összehasonlíthatóan briliáns és elegáns hipotézis merült fel, amelyeket el kellett vetni, mert nem állták ki a kísérletek próbáját. Szerintem jelentős mértékben javulna az ember állapota, a condition humaine, ha társadalmi, politikai, közgazdasági, vallásos és kulturális életünknek is rendszeres
86

részévé válna a hipotézisek szembeállítása a kísérletekkel, és ha utánuk hajlandók volnánk elvetni az elvetélt hipotéziseket.
  Nem ismerek a természettudományokban olyan jelentős előrehaladást, amely ne követelte volna meg mindkét agyfélteke jelentős részvételét. Nem áll ez a művészetre, ahol, úgy látszik, nem léteznek olyan kísérletek, melyek révén hozzáértő, művészetszerető és elfogulatlan megfigyelők egymás kölcsönös megelégedésére meg tudnák állapítani, hogy melyek a nagy műalkotások. A példák százai közül azt venném elő, hogy a vezető francia műkritikusok, folyóiratok és múzeumok a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején in toto elutasították a francia impresszionizmust - ma pedig ugyanezek az intézmények ugyanazokról a művészekről általánosan úgy vélik, hogy mesterműveket alkottak. Talán egy évszázad múlva az inga újra irányt változtat majd.
  Ez a könyv maga is egy mintafelismerési gyakorlat, kísérlet arra, hogy megértsünk valamit az emberi intelligencia természetéből és evolúciójából, ehhez a természettudományok és a mítoszok gazdag választékából származó kulcsokat használva. Jelentős részében mindez a jobb agyfélteke tevékenysége: a könyv írása közben újra meg újra felébredtem az éjszaka kellős közepén vagy a kora hajnali órákban egy-egy új felismerés enyhe örömére. Ám hogy ezek a felismerések valódiak-e - és azt hiszem, sok közülük alapvető revízióra szorul -, az attól függ, milyen jól funkcionált a bal agyféltekém (továbbá attól is, hogy vajon nem azért tartottam-e ki bizonyos nézetek mellett, mert nem volt tudomásom az őket megcáfoló bizonyítékokról). Írása során ismételten úgy érzékeltem e könyv létét, mint valamiféle metapéldát, amely elképzelésében és megvalósításában egyaránt saját tartalmát illusztrálja.
  A tizenhetedik században két teljesen különböző módja volt a matematikai mennyiségek közötti kapcsolatok leírásának: az ember felírhatott egy algebrai egyenletet, vagy felrajzolhatott egy görbét. Amikor René Descartes felfedezte az analitikus geometriát, kimutatta a matematikai világ e két nézőpontjának a formai azonosságát. Az algebrai egyenletek az analitikus geometria révén grafikusan ábrázolhatókká váltak. (Descartes mellesleg anatómus is volt, aki a funkciók agyi lokalizációjával foglalkozott.) Az analitikus geometria ma a tizedik osztályban tanított közhely, ám a tizenhetedik században briliáns fölfedezés volt. Egy algebrai egyenlet azonban archetipikusan a bal agyfélteke konstrukciója, míg egy szabályos geometriai görbe, az egymással kapcsolatban álló pontok elrendeződésének mintázata, jellegzetesen a jobb agyfélteke terméke. Bizonyos értelemben így az analitikus geometria a matematika kérgesteste. Napjainkban egész sor tan vagy ellentétben áll egymással, vagy hiányzik köztük a kölcsönös interakció. Egyes fontos esetekben itt bal agyféltekés nézetek állnak szemben jobb agyféltekés nézetekkel. Égető szükségünk lenne rá, hogy karteziánus módon összekapcsoljunk látszólag egymással kapcsolatban nem álló vagy ellentétes tanokat.
 Azt hiszem, kultúránk és minden más emberi kultúra legjelentősebb kreatív tevékenységeit - a jogi és etikai rendszereket, a képzőművészeteket és a zenét, a természettudományt és a technikát - csak a jobb és a bal agyfélteke együttműködő munkája tette lehetségessé. A kreatív alkotások, még ha csak ritkán és csak kevesek foglalkoztak is velük, megváltoztattak minket, és megváltoztatták a világot. Talán azt mondhatnánk, hogy az emberi kultúra a kérgestest funkciója.
87

8. AZ AGY JÖVŐBENI EVOLÚCIÓJA
A jövőnek az a dolga, hogy veszélyes legyen... A civilizáció olyan folyamatokkal lép a legnagyobbakat előre, amelyek hajszál híján elpusztítják azokat a társadalmakat, amelyekben megjelennek,
ALFRED NORTH WHITEHEAD / ESZMEI KALANDOZÁSOK
  Az intellektus hangja halk hang, de nem nyugszik addig, amíg meghallgatást nem talál. Végső soron, számtalan visszautasítás után, sikert arat. Ez egyike ama néhány dolognak, amiben az ember az emberiség
jövőjét illetően optimista lehet.
SIGMUND FREUD / EGY ILLÚZIÓ JÖVŐJE
Az emberi elme mindenre képes - mert minden benne van, a teljes múlt éppúgy, mint az egész jövő.
JOSEPH CONRAD / A SÖTÉTSÉG SZÍVE
  Az emberi agy a jelek szerint holmi feszengő fegyverszünet állapotában van, alkalmi csetepatékkal és ritka csatákkal. Az a tény, hogy az agynak bizonyosfajta viselkedésre prediszponáló alkotórészei vannak, nem ok a fatalizmusra vagy a kétségbeesésre: az egyes komponensek viszonylagos fontossága jelentős mértékben ellenőrzésünk alatt áll. Az anatómia nem végzet, bár nem is lényegtelen. Legalább egyes elmebetegségeket már képesek vagyunk megérteni az egymással vetélkedő idegi részek konfliktusainak fogalmai keretében. Az alkotórészek közötti kölcsönös elfojtás számos irányba hat. Beszéltünk már az R-komplexum limbikus és neokortexes elfojtásáról, de a társadalom révén az R-komplexum is elnyomhatja a neokortexet, és az egyik agyfélteke a másikat.
  Az emberi társadalmak általában nem újító jellegűek, hanem hierarchikusak és ritualisztikusak. A változásra irányuló javaslatokat gyanakodva fogadják, mert a rituálé és a hierarchia kellemetlen módosulását ígérik: a rituálé egyik készletének másikra való kicserélését vagy talán egy kevésbé szertartásos, kevésbé strukturált társadalom létrejöttét vonják maguk után. Ám mégis vannak idők, amikor a társadalmaknak meg kell változniuk. „A nyugodt múlt dogmái nem felelnek meg a viharos jelennek”, fogalmazta meg Abraham Lincoln az igazságot. Az amerikai és más társadalmakban az átalakítási kísérletek során nagyrészt az okozza a nehézséget, hogy a változásnak ellenállnak azok a csoportok, amelyeknek érdekük fűződik a status quo fenntartásához. A jelentős változások esetleg megkövetelnék azt, hogy aki jelenleg magas helyet foglal el a hierarchiában, sok-sok lépcsőfokkal lejjebb kerüljön. Az illetők ezt nem tartják kívánatosnak, és ellenállnak.
88


43 / Az önmagán töprengő ember: a modern anatómia megalapítójának, Vesaliusnak a rajza. A The New York Academy of Medicine könyvtárának szíves engedélyével.
  Némi változás, sőt jelentős változás mégis látható azonban a nyugati társadalomban - minden bizonnyal nem elegendő, mégis több, mint majdnem minden más társadalomban. A régebbi, statikusabb kultúrák sokkal inkább ellenállnak a változásnak. Colin Turnbull Az erdő népe (The forest people) című könyvében megrendítően ír arról a nyomorék pigmeus kislányról, akinek az odalátogató antropológusok átadtak egy elképesztő technikai újítást: a mankót. Annak ellenére, hogy a találmány sokat enyhített a kislány szenvedésein, a felnőttek, beleértve a kislány szüleit is, nem mutattak különösebb érdeklődést a találmány iránt.* A hagyományos társadalmakban sok más esete is akad az újdonságokkal szembeni türelmetlenségnek: sok különféle idevágó példát hozhatnánk fel olyan emberek életéből, mint Leonardo, Galilei, Erasmus, Darwin vagy Freud.
   * A pigmeusok védelmében talán meg kell jegyeznem, hogy egy barátom, aki hosszabb időt töltött közöttük, azt meséli, hogy az olyan tevékenységekre, mint az emlősök és halak türelmes becserkészése és vadászata, marihuánarészegséggel készítik elő magukat, ami segít legalább törhetővé tenni a hosszú várakozásokat, amelyek minden más, a komodói sárkánynál fejlettebb lényt halálra untatnának. Mint mondta, a ganja (indiai kender) az egyetlen termesztett növényük. Groteszk érdekesség volna, ha az emberi történelemben általánosan a marihuána művelése vezetett volna a földművelés feltalálására, s ezzel a civilizációhoz. (A marihuánától részeg pigmeusnak, aki egy teljes órán át áll türelmesen a főletelt halászszigonyával, komoly paródiái azok a sörrel teleszívott puskások, akik vörös takarók védő-álcázó öltözetében a környék erdeiben botorkálva minden Hálaadás napján rettegésben tartják az amerikai kertvárosokat.)
89

  A statikus állapotban lévő társadalmak tradicionalizmusa általában nem adaptív jellegű: kulturális formáik sok-sok nemzedéken át, keservesen fejlődtek ki, és tudják róluk, hogy jól beváltak. A mutációkhoz hasonlóan minden véletlenszerű változás valószínűleg kevésbé válna be. Ám ugyancsak a mutációkhoz hasonlóan, szükség van változásokra, ha új környezeti körülményekhez kell alkalmazkodni. Olyan időkben, melyeket sebesen változó külső fizikai és társadalmi környezet jellemez - mint a mi korunkat is -, a változás elfogadása és a hozzá való igazodás alkalmazkodó, adaptív jellegű, míg a statikus környezetben élő társadalmaknál nem az. A vadászó-gyűjtögető életstílusok történelmünk legnagyobb részében jól szolgálták az emberiséget, és azt hiszem, félreérthetetlen bizonyítékok szólnak amellett, hogy az evolúció bizonyos értelemben éppen egy ilyen kultúrára tervezett bennünket. Amikor felhagyunk a vadászó-gyűjtögető élettel, kilépünk fajunk gyermekkorából. A vadászó-gyűjtögető és a magas technológiájú társadalmak egyaránt a neokortex termékei. Mi már visszafordíthatatlanul rátértünk az utóbbi ösvényre, de még időbe telik, amíg ezt meg is szokjuk.

44 / A vadászó-gyűjtögető egyidejűleg becserkészi a vadat, és tanítja a fiát. Ez az
életmód, amely évmilliókon át jellemző volt fajunkra, ma már szinte kihalt.
Foto: Nat Farbman, Life. A Time-Life Picture Agency szíves engedélyével. Time, Inc.
  Anglia szülöttei között figyelemre méltóan sok tehetséges, több tudományágban járatos kutató és tudós akadt. A legutóbbi időkben közéjük tartozott Bertrand Russell, A. N. Whitehead, J, B. S. Haldane J. D. Bernal és Jacob Bronowski. Russell ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy az ilyen tehetséges egyedek kifejlődéséhez a gyermekkorban szükség van egy olyan periódusra, amikor a gyereket alig vagy egyáltalán nem szorítják konformizmusra, amikor fejlődhet, és azzal foglalkozhat, ami érdekli, legyen az akármilyen szokatlan vagy bizarr. Szerintem az a társadalmi konformitásra irányuló erős nyomás, melyet az Egyesült Államokban-és még inkább a Szovjetunióban, Japánban és a Kínai Népköztársaságban - a kormányzat és a mintaadó csoportok az egyénre gyakorolnak, alighanem az egyik oka annak, hogy ezekben az országokban aránylag jóval kevesebb polihisztor akad. Továbbá szerintem arra is vannak bizonyítékok, hogy e tekintetben Angliában is erős jelenleg a hanyatlás.
90