Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


CARL SAGAN 6 AZ ÉDEN SÁRKÁNYAI

2010.06.11

90

   Különösen ma, amikor az emberi fajnak annyi nehéz és komplex problémával kell szembenéznie, kétségbeejtő szükség lenne a széles látókör és a hatékony gondolkodás kifejlődésére. Valamiféle módot kellene rá találnunk - ami összeegyeztethető mindezeknek az országoknak a demokratikus ideáljaival -, hogy emberségesen és gondosan előmozdítsuk a különlegesen ígéretes fiatalok intellektuális fejlődését. Ehelyett ezen országok oktatási és vizsgarendszerében többnyire az oktatási folyamat szinte hüllőszerű ritualizálásával találkozunk. Néha eltűnődöm rajta, hogy a jelenlegi amerikai televíziós és filmkínálatban elburjánzott szex és agresszió nem azt a tényt tükrözi-e, hogy míg az R-komplexum mindannyiunkban jól fejlett, számos neokortexes funkciónk részben az iskola és a társadalom represszív természete miatt, ritkábban jut kifejezésre, kevésbé megszokott, és nincs eléggé megbecsülve.
  Az utóbbi néhány évszázad hallatlan társadalmi és technikai változásainak következtében a világ nem működik jól. Nem élünk hagyományos és statikus társadalmakban, de kormányaink, ellenállva a változásnak, úgy tesznek, mintha azokban élnénk. Hacsak nem pusztítjuk el magunkat teljesen, a jövő azoké a társadalmaké lesz, amelyek nem hagyják ugyan figyelmen kívül lényünk hüllőszerű és emlősalkotórészeit, de lehetővé teszik természetünk jellegzetesen emberi alkotóelemeinek felvirágzását: azoké a társadalmaké, amelyek inkább a sokféleséget bátorítják, mintsem a konformitást; azoké a társadalmaké, amelyek hajlandók különféle társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális kísérletekbe anyagi erőforrásokat beruházni, és készek föláldozni a rövid távú előnyöket a hosszú távú haszon érdekében; azoké a társadalmaké, amelyek az új eszméket a jövőbe vezető finom, kényes és mérhetetlenül értékes ösvényeknek tekintik.
  Ha az agyat jobban megértjük, az egy szép napon kihathat az olyan konfliktust okozó társadalmi kérdésekre is, mint a halál definíciója vagy az abortusz elfogadhatósága. A jelenlegi nyugati etika a jelek szerint azt diktálja, hogy jó okkal megengedhető az emberen kívül más főemlősök és minden bizonnyal más emlősök megölése; de (egyének számára) hasonló körülmények közt megengedhetetlen, hogy más embereket megöljenek. Ebből az a logikus következtetés adódik, hogy az emberi agy jellegzetesen emberi tulajdonságai jelentik a különbséget az ember és az állat közt. Így ha a neokortex lényeges részei még funkcionálnak, a kómában lévő betegről minden bizonnyal azt kell mondanunk, hogy emberi értelemben véve él, még ha egyéb testi vagy neurológiai funkciói súlyosan károsodtak is. Másfelől viszont azt az egyébként élő pácienst, aki semmiféle jelét nem adja neokortikális tevékenységeknek (ideértve az alvás közbeni neokortikális tevékenységeket is), emberi értelemben már halottnak tekinthetjük. Számos ilyen esetben a neokortex már irreverzibilisen tönkrement, de a limbikus rendszer, az R-komplexum és az alsó agytörzs még működik, és az olyan alapvető funkciók, mint a légzés és a vérkeringés, nem szenvedtek károsodást. Azt hiszem, további munkára van szükség az emberi agy fiziológiája terén, mielőtt a halál jól megalapozott jogi definíciója általánosan elfogadhatóvá válna, de az efféle definícióhoz vezető út nagy valószínűséggel olyan meggondolásokon át fog vezetni, amelyek a neokortexet szembeállítják az agy többi alkotórészével.
   Hasonló gondolatok segíthetnének annak a heves abortuszvitának a megoldásában is, amely az 1970-es évek végén lobbant fel Amerikában, s amelyet mindkét oldalról szélsőséges indulatok és az ellentétes nézetek teljes tagadása jellemeznek. Az egyik szélsőség álláspontja szerint a nőnek veleszületett joga, hogy „rendelkezzék a saját testével”, és ez, mint mondják, magában foglalja a méhmagzata halála fölötti rendelkezést is, különféle okokból, köztük pszichológiai ellenérzésből, vagy abból a gazdasági megfontolásból, hogy nem képes fölnevelni a gyermekét. A másik szélsőség számára létezik egy „élethez való jog”, és szerintük még egy zigóta, az első embrionális osztódás előtt álló megtermékenyített petesejt megölése is gyilkosság, mert a zigótának megvan a „potenciálja” ahhoz, hogy emberi lénnyé váljon. Tudom, hogy egy ilyen indulatokkal terhes kérdésben valószínűleg semmiféle megoldási javaslat nem fog tapsokat aratni egyik szélsőség partizánjaitól sem, és azt is tudom, hogy néha a szívünk meg az eszünk más-más következtetésekre vezet minket. A könyv előző fejezeteiben kifejtett elképzelések alapján azonban szeretném legalábbis megpróbálni egy ésszerű kompromisszum kialakítását.
  Nem kérdéses, hogy a törvényesített abortusz elejét veszi az illegális és hozzá nem értő „hátsó udvari” abortuszok tragédiáinak és mészárlásainak, továbbá hogy egy olyan civilizációban, amelyet az ellenőrizet-len népességszaporodás kísértete fenyeget, a széles körben hozzáférhető törvényes abortusz fontos társadalmi szükségletet elégíthet ki. A gyermekek megölése mindkét problémát megoldaná. A gyermek-ölést széles körben alkalmazták számos emberi közösségben, egyebek közt a klasszikus görög civilizáció egyes részein is, amelyet általánosan saját civilizációnk kulturális elődjének tekintenek; és széles körben gyakorolják ma is: számos olyan része van a világnak, ahol az újszülöttek közül minden negyedik nem éli
91

túl az első életévét. Ám a mi törvényeink és erkölcsünk szerint a gyermekek megölése vitathatatlanul gyilkosság. Mivel a terhesség hetedik hónapjában született csecsemő semmilyen lényeges szempontból nem különbőzik egy hét hónapos, anyaméhben lévő magzattól, ebből szerintem az következik, hogy az abortusz, legalábbis a terhesség utolsó harmadában, nagyon közel áll a gyilkossághoz. Az az ellenvetés, hogy az embrió a terhesség harmadik harmadában még nem lélegzik, megtévesztő: hiszen vajon megengedhető volna-e megölni a csecsemőt, amikor a köldökzsinórját még nem vágták át, vagy ha még nem vett lélegzetet? Úgyszintén, ha pszichológiailag nem vagyok felkészülve rá, hogy együtt éljek egy idegennel - például egy katonai táborban vagy egy főiskolai hálóteremben -, ez sem jogosít fel arra, hogy megöljem, és ha felbőszít is adóim egy részének felhasználása, nem irthatom ki azokat, akik ezekből az adóbevételekből részesülnek. Az efféle vitákban gyakran zavarosak a polgári szabadságjogi szempontjai. Néha fölteszik a kérdést, miért kellene másoknak az ügyben vallott nézeteit rám is kiterjeszteni? Társadalmunk azonban azokat is kötelezi a büntető törvénykönyv tiszteletben tartására, akik személy szerint nem támogatják a gyilkosság konvencionális tilalmát.
  A vita másik oldalán felhozott érv, az „élethez való jog” ugyanakkor kitűnő példája a „harsány” inkább lelkesítő, mintsem megvilágosító frázisoknak. A Föld egyetlen társadalmában sem létezik ma „élethez való jog”, és korábban sem létezett soha (néhány olyan ritka kivétellel, mint az indiai dzsainoknál). Haszonállatokat tenyésztünk levágásra, elpusztítjuk az erdőket, beszennyezzük a folyókat és a tavakat, míg végül már nem él meg bennük a hal, sportból vadászunk őzre és jávorszarvasra, a prémjéért a leopárdra, a kutyaeledelért a bálnákra, belegabalyítjuk a tátogó és vergődő delfineket hatalmas tonhalhalászhálóinkba, és agyoncsapjuk a fókakölyköket „a szaporulat szabályozása” céljából. Mindezek az állatok és növények ugyanúgy élőlények, mint mi. Amit sok emberi társadalomban óvnak, az nem az élet általában, hanem az emberi élet. És még az oltalom ellenére is „modern” háborúkat folytatunk, polgári lakosságok ellen, olyan iszonyatos pusztítással, hogy legtöbbünknek nincs is bátorsága mélyebben átgondolni a történteket. Az efféle tömeggyilkosságokat gyakran ellenfeleink faji vagy nemzeti „átdefiniálásával” próbáljuk igazolni, azzal, hogy nem is egészen emberiek, alacsonyabb rendűek.
  Hasonlóképpen rendkívül gyengének érzem a „potenciális” emberré válásra hivatkozó érveket is. Megfelelő körülmények között bármely emberi petesejtnek vagy spermiumnak megvan a potenciálja, hogy emberi lénnyé váljék. Csakhogy a férfiak maszturbációját és éjszakai magömléseit természetesnek tekintjük, és nem emelünk miattuk gyilkossági vádakat. Egyetlen ejakulációban száz- és százmillió ember nemzéséhez elegendő spermatozoa van. Ráadásul lehetséges, hogy a nem túl távoli jövőben képesek leszünk kiónozással teljes embert létrehozni egyetlen, lényegében a donor bármely részéből vett sejtből. Ha ez így van, akkor testem bármelyik sejtjének megvan hozzá a potenciálja, hogy megfelelően tárolva emberi lénnyé váljék, mihelyt a kiónozási technika átmegy a gyakorlatba. Vajon tömeggyilkosságot követek-e el, ha megszúrom az ujjamat, és elveszítem egy csöpp véremet?
  Ezek a kérdések nyilvánvalóan bonyolultak. A megoldásnak, szintén nyilvánvalóan, kompromisszumot kell létrehoznia becses, de ellentmondásos értékek között. A gyakorlati kulcskérdés annak meghatározása, hogy mikor válik az embrió emberré. Ez viszont azon múlik, hogy mit tekintünk embernek, emberinek. Bizonyosan nem azt, hogy valaminek emberi formája van, mert egy emberre emlékeztető, szerves anyagokból evégett egybeszerkesztett tárgyat minden bizonnyal nem tekintenénk embernek. Ezzel szemben egy Földön kívüli intelligens lény, aki nem is emlékeztet az emberre, de a miénket felülmúló etikai, intellektuális és művészi eredményeket mutat fel, kétségkívül saját gyilkossági tilalmunk alá esne. Nem az határozza meg emberségünket, hogy milyennek látszunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Az emberölés tilalmának valami olyan emberi tulajdonság kell legyen az oka, amelyet rendkívül magasra becsülünk, és amellyel a Földön más organizmusok nem vagy csak nagyon kevesen rendelkeznek. Ez a tulajdonság nem lehet a fájdalomérzés vagy a mély érzelmek képessége, mert ez minden bizonnyal számos olyan állatra is kiterjed, amelyeket önkényesen leöldösünk.
 A lényegi emberi minőség, azt hiszem, csak az intelligenciánk lehet. Ha pedig ez így van, akkor az emberi élet különleges szentségét a neokortex kifejlődésével és működésével azonosíthatjuk. Nem követelhetjük meg teljes kifejlődését, mert ez csak a születés után sok évvel következik be. De az emberi létbe való átmenet időpontját talán rögzíthetjük, azon a ponton, amikor a magzatban megindul az elektroen-cefalográfiával megállapítható neokortexes tevékenység. Hogy az agy mikor fejlődik határozottan emberi jellegűvé, az a legegyszerűbb embriológiai megfigyelésekből is megállapítható (1. 45. ábra). Ezen a területen mindmáig nagyon kevés munka folyt, és úgy érzem, az efféle kutatások fontos szerepet játszhatnának abban, hogy az abortuszvitában elfogadható kompromisszumra jussunk. Kétségkívül lennének magzatonkénti eltérések az első neokortexes EEG-jelek észlelésében, és a jellegzetesen emberi élet kezdetére vonatkozó jogi definíciónak szükségképpen konzervatív irányban kell elfogultnak lennie -
92

azaz a legfiatalabb magzatnál kellene megszabni, amely már ilyen aktivitást mutat. Az átmenet talán az első trimeszter (három hónapos időszak) végére vagy a terhesség második trimeszterének eleje tájára esne. (Itt most arról beszélünk, amit egy racionális társadalomban a törvénynek tiltania kellene: bárkinek, aki egy fiatalabb magzat abortuszát gyilkosságnak érzi, nem lenne törvényes kötelessége, hogy elfogadja vagy végrehajtsa az ilyen abortuszt.)
  Ám ezeknek a gondolatoknak a következetes alkalmazásában el kell kerülnünk az emberi sovinizmust. Ha vannak más organizmusok, amelyekben megvan egy némileg elmaradott, de teljesen kifejlődött emberi lény intelligenciája, akkor ugyanazt a védelmet kellene nyújtanunk nekik a gyilkosság ellen, amit az embernél az anyaméhben való késői életre hajlandók vagyunk kiterjeszteni. Mivel a delfinek, a bálnák és a majmok intelligenciájára ma már legalább mérsékelten meggyőző bizonyítékaink vannak, az abortusszal kapcsolatos bármiféle következetes erkölcsi álláspontnak szerintem szigorú tilalmakat kellene magában foglalnia ezeknek az állatoknak legalábbis a céltalan lemészárlása ellen. De az abortuszvita megoldásához a végső kulcsot a jelek szerint a születés előtti neokortexes aktivitás vizsgálata nyújtaná.

45 / Az emberi agy embrionális fejlődése. A: három héttel a fogamzás után; B: hét hét után; C: négy hónap után; D: újszülött csecsemőnél. Az A és B alatt látható agyak erősen hasonlítanak a halak és a kétéltűek agyára.
  És az emberi agy jövőbeni evolúciója? Széles körű, és egyre bővülő bizonyítékaink vannak rá, hogy az elmebetegségek számos formáját az agy kémiai vagy „huzalozási” díszfunkciói okozzák. Mivel számos elmebetegségnek azonosak a tünetei, lehet, hogy ugyanazokból a díszfunkciókból származnak, és ugyanazokkal a gyógymódokkal javíthatók.
  „Ismerjük meg az álmokat, és meg fogjuk ismerni az elmebetegséget”, mondta Hughlings Jackson. az úttörő tizenkilencedik századi angol neurológus. Az álmaiktól durván megfosztott kísérleti alanyok gyakran elkezdenek nappal hallucinálni. A skizofréniát gyakran kíséri éjszakai alvászavar, ám az bizonytalan, hogy ez ok-e vagy következmény. A skizofrénia egyik legmegdöbbentőbb vonása az, hogy mennyire boldogtalanok és kétségbeesettek azok, akik ebben a betegségben szenvednek. Lehetséges, hogy a skizofrénia nem más, mint ami akkor történik, amikor a sárkányok éjszaka nincsenek biztonságosan láncra verve, hanem kitörnek a bal agyfélteke béklyóiból, és kilépnek a napvilágra? Más betegségek talán a jobb
93

agyfélteke funkcióinak károsodásaiból erednek: a rögeszmés-kényszeres betegeknél például nagyon ritkán találkozunk intuitív ugrásokkal.
  Az 1960-as évek közepén Lester Grinspoon és a Harvard orvosi karának más munkatársai egy sor ellenőrzött kísérletet hajtottak végre a skizofrénia kezelésére alkalmazott különféle terápiás eljárások viszonylagos értékének megállapítása céljából. A kutatók pszichiáterek voltak, és ha volt bennük valamiféle elfogultság, akkor inkább a verbális, mintsem a gyógyszeres eljárások alkalmazására hajlottak. Ám nagy meglepetésükre úgy találták, hogy egy újonnan kifejlesztett nyugtató, a thioridazin (egyike a fenothiazinoknak nevezett, megközelítőleg egyformán hatásos antipszichotikus gyógyszereknek) sokkal hatásosabb a pszichoterápiánál a betegség féken tartásában, ha nem is a gyógyításában; sőt mi több, úgy találták, hogy a thioridazin önmagában - a páciensek, hozzátartozóik és a pszichiáterek szerint - legalább olyan hatásos, mint ha pszichoterápiával kombinálják. A váratlan eredményekkel szembesülve egyszerűen lélegzetelállító ezeknek a kísérletezőknek a szakmai integritása: nehéz elképzelni, hogy a politika vagy a vallás vezető teoretikusai közt akadna olyan, akit bármilyen kísérlet meggyőzne bármiféle, az övékkel versengő tan felsőbbrendűségéről.
 Az új keletű kutatások azt mutatják, hogy patkányok és más emlősök agyában természetes eredetű kis fehérjemolekulák, ún. endomorfinok vannak, amelyek ezekben az állatokban határozottan a skizofrén katatóniára emlékeztető izommerevséget és kábultságot képesek előidézni. Még mindig nem tudjuk, hogy a skizofréniát - melynek betegei valamikor az Egyesült Államok összes kórházi ágyának egytizedét foglalták el - molekuláris vagy neurológiai okok okozzák-e; de nem látszik kizártnak, hogy egy szép napon fel fogjuk fedezni, pontosan melyik agyterület vagy az agyban lévő neurokemikáliák melyik csoportja okozza ezt a működési rendellenességet.
 Grinspoon és társainak kísérletei egy különös orvosetikai kérdést vetnek fel. A trankvillánsok ma már olyan hatékonyak a skizofrénia kezelésében, hogy széles körben etikába ütközőnek tartják, ha megfosztják tőlük a betegeket. Következésképpen azokat a kísérleteket, amelyek kimutatják a trankvillánsok hatékonyságát, nem lehet többé megismételni, hiszen sokan felesleges kegyetlenségnek vélnék, ha megtagadnánk a betegtől állapotának leghatásosabb kezelésmódját. Következésképpen többé nem létezhet olyan skizofréniás kontrollcsoport, amelynek nem adnak trankvillánsokat. Ha a működés zavarainak kemoterápiájában kritikus jelentőségű kísérleteket csak egyetlenegyszer lehet végrehajtani, akkor azokat bizony az első alkalommal nagyon, nagyon jól kell elvégezni.
  Még elképesztőbb példája az efféle kemoterápiának a lítiumkarbonát alkalmazása mániás-depressziósok kezelésében. Ennél a gyötrő betegségnél a lítium, a legkönnyebb és legegyszerűbb fém gondosan ellen-őrzött adagokban való szedése - megint csak mind a páciens, mind mások szemszögéből - bámulatos javulást eredményez. Hogy miért ilyen hatásos egy ilyen egyszerű kezelés, azt nem tudjuk, de legvalószí-nűbben az agy enzimkémiai folyamataival lehet kapcsolatos.
  Igen furcsa elmebetegség a Gilles de la Tourette-kór (amelyet, mint mindig, arról az orvosról neveztek el, aki elsőként felhívta rá a figyelmet, nem pedig a benne szenvedő leghíresebb betegről). A betegség tünetei közt számos motoros és beszédzavar van, ezek egyike az, hogy a beteg - azon a nyelven, amelyet legfolyékonyabban beszél - kényszeresen és szünet nélkül ontja magából a trágárságokat és káromkodásokat. Az orvosok a betegség felismerési folyamatát „folyosói diagnózisnak” nevezik, mert a beteg egy kurta orvosi vizit időtartamára nagy nehezen úrrá tud ugyan lenni kényszeres „disznólkodásán”, de mihelyt az orvos kimegy a szobából a folyosóra, úgy ömlik belőle a trágárság, mint áradat az átszakadt gáton. Van az agyban egy hely, amely a „mocskos” szavakat előállítja (lehet, hogy a majmoknál is).
  Nagyon kevés szó van, amellyel a jobb agyfélteke szakértő módon bánni tud - nem sokkal több, mint a helló meg a viszlát és... és néhány válogatott trágárság. Talán a Tourette-kór csak a bal agyféltekére hat. Bernard Campbell angol antropológus, a cambridge-i egyetem munkatársa azt a lehetőséget vetette fel, hogy a limbikus rendszer meglehetősen jól integrálódik a jobb agyféltekével, amely, mint láttuk, sokkal jobban boldogul az érzelmekkel, mint a bal agyfélteke. Bármi más járjon is még velük, a trágárságok erős érzelmeket hordoznak. Ám a Gilles de la Tourette-kórt, bármilyen komplex is, a jelek szerint egy meghatározott neuronális továbbadó (neurotranszmitter) vegyi anyag hiánya okozza, és a jelek szerint gondosan ellenőrzött haloperidoladagolással enyhíthető.
  Az újabb keletű bizonyítékok szerint az olyasféle limbikus hormonok, mint az ACTH és a vazopreszszin jelentősen képesek fokozni az állatok emlékőrző és -visszaidéző képességét. Ezek és a hasonló példák, ha nem is végső soron az agy tökéletesíthetőségére, de legalább javításának jelentős kilátásaira utalnak - talán a kis agyi fehérjék mennyiségének megváltoztatása vagy termelésének ellenőrzése révén. Az efféle példák jelentősen enyhítik továbbá azt a bűntudatot, amely az elmebetegségekben szenvedőkre általában jellemző -egy olyan terhet, amelyet, mondjuk, a kanyaró áldozatai ritkán éreznek.
94

  Az agy nagyfokú barázdáltsága. redőzöttsége, az agykéreg tekervényes volta, valamint az a tény, hogy az agy olyan jól beleilleszkedik a koponyába, világosan arra mutat, hogy nehéz lesz több agyat beleszorítani eszünk jelenlegi „tokjába”. Nagyobb koponyával járó nagyobb agyak egészen a legutóbbi időkig nem fejlődhettek ki a medence és a szülőcsatorna korlátai miatt. Ám a császármetszés alkalmazása - amelyre nagy ritkán már kétezer évvel ezelőtt is sor került, de amely ma már mindennapos – lehetővé teszi a jóval nagyobb agytérfogatokat is. Egy másik lehetőség egy olyan orvosi technika kialakulása lenne, amely elég fejlett ahhoz, hogy lehetővé tegye a magzat számára az anyaméhen kívüli teljes kifejlődést. Az evolúciós fejlődés üteme azonban olyan lassú, hogy az előttünk álló problémák közül valószínűleg semmit nem lehet jelentősen nagyobb neokortex és az ebből következő magasabb rendű intelligencia révén megoldani. Mielőtt ennek eljönne az ideje, de semmiképpen sem a közvetlen jövőben, talán lehetségessé válik agysebészeti úton tökéletesíteni az agynak azokat a részeit, amelyeket javításra érdemesnek tartunk, és tovább gátolni azokat az összetevőit, amelyek talán felelősek az emberiség előtt álló egyes veszedelmekért és ellentmondásokért. Az agyi funkciók bonyolultsága és redundanciája azonban az efféle akciókat a közeli jövőben még akkor is megvalósíthatatlanná tenné, ha társadalmilag kívánatosak lennének. Lehetséges, hogy hamarabb leszünk képesek génsebészetre, mint efféle agy sebészetre.
  Néha felvetik, hogy az efféle kísérletek eszközöket szolgáltatnának a gátlástalan kormányzatok számára - márpedig bőven van belőlük - polgáraik még erősebb ellenőrzésére. El tudnánk képzelni például, hogy egy kormányzat apró elektródák százait ültetteti be az újszülött csecsemők „gyönyör”- és „ fájdalom”-központjaiba, olyan elektródákat, amelyek rádió útján távolból ingerelhetők - esetleg olyan hozzáférhetőségi kódokkal vagy olyan frekvenciákon, amelyeket csak a kormányzat ismer. Amikor a gyerek felnő, a kormányzat a gyönyörközpontjait ingerelné, ha munkában és ideológiában elfogadható napi teljesítményt nyújtott, ellenkező esetben pedig a fájdalomközpontja kapna ingert. Ez a látomás kísérteties, mégsem hiszem, hogy érvül szolgálhatna az agy elektromos ingerlésével végzett kísérletek ellen. Inkább az ellen szolgáltat érvet, hogy a kormányzat ellenőrizhesse a kórházakat. Minden nép, amely megengedné kormányzatának, hogy ilyen elektródákat ültessen be, máris elveszítené a csatát, és alighanem megérdemelné a sorsát. Mint minden ilyesféle technológiai lidércnyomás esetében, a fő feladat annak előrelátása, hogy mi az, ami lehetséges, a közvélemény tájékoztatása annak jó és rossz felhasználásáról, és a szervezési, bürokratikus vagy kormányzati visszaélések megakadályozása.
  Máris van egy sor olyan pszichotrop vagy hangulatmódosító kábítószer, amelyek különféle mértékben veszedelmesek vagy jóindulatúak (köztük a legszélesebb körben használt és az egyik legveszedelmesebb az alkohol), és amelyek a jelek szerint az R-komplexum, a limbikus rendszer és a neokortex meghatározott területeire hatnak. Ha folytatódnak a jelenlegi tendenciák, akkor az emberek a kormányzatok biztatása nélkül is elő fognak állítani ilyen kábítószereket házi laboratóriumokban, és önkísérleteket fognak folytatni velük. Ez a tevékenység további kis lépést jelent az agyról, rendellenességeiről és még fel nem használt potenciáljáról szerezhető ismereteink terén.
  Okunk van annak föltételezésére, hogy számos alkaloida és más, a viselkedést befolyásoló kábítószer azért hat, mert kémiailag hasonlít azokhoz a természetes kis agyi fehérjékhez, amelyeknek az endomorfin az egyik példája. Ezek közül a kis molekulájú fehérjék közül sok a limbikus rendszerre fejti ki hatását, és emocionális állapotainkkal áll kapcsolatban. Ma már elő lehet állítani aminosavak bármely meghatározott szekvenciájából álló kis fehérjéket. Így hamarosan eljöhet az az idő, amikor szintetizálni fogunk különféle változatos molekulákat, amelyek képesek emberi emocionális állapotokat előidézni, köztük rendkívül ritkán előfordulókat is. Van például némi bizonyíték arra, hogy az atropin - a bürök, a gyűszűvirág, a gyilkos nadragulya és a csattanó maszlag egyik fő aktív hatóanyaga - a repülés illúzióját ébreszti. A középkori boszorkányok csakugyan olyan kenőcsökkel kenték be nemi szervük nyálkahártyáit, amelyeknek ezek a növények voltak a fő hatóanyagai - repülni tehát nem repültek, ahogy eldicsekedtek vele, hanem atropinutazáson vettek részt. Egy élénk repülési hallucináció azonban túlságosan specifikus érzés ahhoz, hogy egy viszonylag egyszerű molekula hozza létre. Talán egész skálája létezik ezeknek az apró fehérjéknek, amelyek, ha majd szintetikusan előállítják őket, olyan emocionális állapotokat fognak előidézni, amilyeneket ember még soha nem élt át. Ez az agykémia egyik, potenciálisan rövid távú fejlődési lehetősége, amely egyaránt ígérhet sok jót és sok rosszat, azok bölcsességétől függően, akik ezeket a kutatásokat végzik, ellenőrzik és alkalmazzák.
  Amikor kijövök a munkahelyemről, és beülök a kocsimba, azon kapom magam, hogy ha nem fejtek ki sajátos akarati erőfeszítést, akkor egyszerűen hazahajtok. Amikor elmegyek hazulról, és beülök a kocsimba, hasonló tudatos erőfeszítésre van szükségem, mert különben az agyam egyik része úgy intézi, hogy a munkahelyemen kötök ki. Ha lakást vagy munkahelyet változtatok, egy rövid tanulási időszak után
95

az új helyszínek a régiek helyébe lépnek, és bármiféle agyi mechanizmus ellenőrzi is az efféle viselkedést, készségesen alkalmazkodik az új koordintákhoz. Nagyon hasonlít ez ahhoz, mintha valamiféle önprogramozás zajlana le az agy egy részében, amely úgy működik, mint egy digitális számítógép. Az összehasonlítás még meghökkentőbb lesz, amikor meggondoljuk, hogy a pszichomotoros görcsrohamokban szenvedő epileptikusok gyakran pontosan ennek megfelelő tevékenységsoron mennek keresztül, talán azzal az egyetlen különbséggel, hogy valamivel több piros közlekedési lámpán hajtanak át, mint én általában szoktam, de semmiféle tudatos emlékük nincs ezeknek a cselekvéseknek a végrehajtásáról, miután a görcsrohamuk elmúlt. Ez az automatizmus a halántéklebenyi epilepszia tipikus szimptómája; de jellemző az én ébredés utáni első félórámban tanúsított viselkedésemre is. Minden bizonnyal nem az agy egésze működik egyszerű digitális számítógépként; az a része például, amelyik az újraprogramozást végzi, meglehetősen másként viselkedik. De ahhoz éppen elegendő a hasonlóság, hogy felvethessük: az elektronikus számítógépek és az agynak legalábbis egyes részei között - bensőséges neurofiziológiai kapcsolatban - konstruktívan meg lehetne szervezni egy kompatíbilis munkamegosztást.
  José Delgado spanyol neurofiziológus működő visszacsatolási hurkokat alakított ki csimpánzok agyába beültetett elektródák és távolabb működő elektronikus számítógépek között. Az agy és a számítógép között rádiókapcsolat biztosította a kommunikációt. Az elektronikus számítógépek miniatürizálása abba a stádiumba jutott, hogy az efféle visszacsatolási hurkokat ma már közvetlenül be lehetne „huzalozni”, és nem lenne szükség rádiókapcsolatra egy távoli számítógépes terminállal. Teljesen lehetségesnek látszik például egy olyan öntevékeny visszacsatoló hurkot konstruálni, amely felismerné a közeledő epileptikus roham jeleit, és automatikusan stimulálni kezdené a megfelelő agyi központokat a roham megelőzésére vagy enyhítésére. Nem tartunk még ott, hogy ez már megbízható eljárás lenne, de nem látszik túlságosan távolinak az az idő, amikorra az lesz.
  Egy szép napon talán az is lehetségessé válik, hogy az agyat változatos kognitív és intellektuális „protézisekkel” toldjuk meg - egyfajta „szemüveget” adva az elmének. Ez megfelelne az agy múltbéli, felhalmozó evolúciója szellemének is, és valószínűleg sokkal inkább megvalósítható, mint ha a meglévő agyat próbálnánk meg átstrukturálni. Egy szép napon talán sebészileg beültetett kicsiny, cserélhető számítógépmodulokat vagy rádióterminálokat fogunk viselni az agyunkban, melyek révén gyorsan és folyékonyan fogunk beszélni baszkul, urduul, amhara, ainu, albán, nu, hopi, kung vagy delfinnyelven; vagy tudni fogjuk a nem teljes gammafüggvény és a Csebisev-polinomok numerikus értékeit, a vadcsapások természetrajzát, az úszó szigetek tulajdonjogának összes jogi precedenseit; és telepatikus rádiókapcsolatba léphetünk, amely egyszerre több embert is - legalább időlegesen - olyan szimbiotikus kapcsolatba hoz egymással, amelyet fajunk előzőleg nem ismert.
  Ám agyunk igazi gyarapodása, különösen ami a neokortex egyedülállóan emberi oldalait illeti, máris a beteljesülés folyamatában van. Némely vonatkozása olyan régi, hogy már megfeledkeztünk a létezéséről. A gyerekek számára biztosított gazdag és nem represszív környezet figyelemre méltóan ígéretes és sikeres oktatási eszközt jelent. Az írott nyelv nevezetes találmány: lényegében egyszerű gépezet nagyon bonyolult információk tárolására és visszakeresésére. Egy nagy könyvtárban a tárolt információk mennyisége messze felülmúlja mind az emberi genom, mind az emberi agy információmennyiségét. Kétségtelen, hogy ennek az információnak a tárolása nem olyan hatékony, mint a biológiai rendszerekben, de még mindig kezelhetően tömör, a mikrofilm, a mikrofiche és a hasonló tárolók kifejlesztése pedig jelentősen megjavította az emberiség információtároló kapacitását. A könyvtárakban, műalkotásokban és más kulturális intézményekben tartalmazott információk bitjeinek száma a tíz sokadik hatványának megfelelő pontot jelentene az 1. ábra jobb szélén messze túl.
  Az írás azonban nagyon egyszerű mechanizmus. Sokkal kifinomultabb és sokkal ígéretesebb extraszomatikus információtárolási és feldolgozási lehetőséget biztosít az elektronikus számítógép. Hogy némi képet adjak az ilyen számítógépek és programjaik fejlődéséről, elég, ha annyit mondok, hogy ma már tökéletesen játszanak malmot, világszínvonalon dámáznak, mesterfokon sakkoznak, és tűrhető szinten képesek pszichoterápiás praxist folytatni. Létezik már olyan számítógéprendszer, amely képes egy klasszikus vagy más dallam élő előadását hagyományos zenei kottaírással lejegyezni. A számítógépek információtároló kapacitása és információfeldolgozási sebessége persze egyszerűen mesébe illő.
  Joseph Weizenbaum, a Massachusetts Institute of Technology (M. I. T.) munkatársa kifejlesztett egy nem irányító jellegű pszichoterápiás programot, ami jó példája a jelenleg alkalmazható pszichiátriai számítógépes programoknak (amelyek mellesleg távolról sem a legnehezebb vagy legbonyolultabb létező programok). A pszichoterápiás program kidolgozása után bevontak egy pszichiátert, hogy a kisbetűs programot (egy interaktív konzol írógép-billentyűzetén át) kapcsolatba hozza a nagybetűket kiíró számítógépes programmal. Ezt a párbeszédet valószínűleg heurisztikusnak szánták, de könnyen lehetséges, hogy
96

- ami az emberi oldalát illeti - egyszerűen önállósította magát. A beszélgetés azzal kezdődik, hogy a pszichiáter (az ember) azt mondja:

97

doktor úr, iszonyatos híreim vannak
AZT MONDJA ISZONYATOS HÍREI VANNAK
igen, az m. i. t.-n van egy számítógépes program, az tönkretesz minket
MIÉRT MONDJA EZT
láttam működés közben
AZT MONDJA LÁTTA MŰKÖDÉS KÖZBEN
ijesztő - magának is látnia kellene
ÚGY GONDOLJA LÁTNOM KELLENE
letörtnek hat
A MAGA FANTÁZIÁJÁBAN TALÁN KÖLCSÖNÖSEN LETÖRTNEK HATUNK
igen - talán
ÉN MEGÉRTEM
én is
AZT MONDJA MAGA IS
egy cipőben járunk, ami azt a számítógépet illeti
BESZÉLJÜNK TOVÁBB MAGÁRÓL - JÓ
maga az én vigaszom
MIBŐL GONDOLJA HOGY ÉN VAGYOK A VIGASZA
ilyen időkben rólam akar beszélni
MIÉRT GONDOLJA HOGY MAGÁRÓL AKAROK BESZÉLNI
mert osztja az érzéseimet azzal a rohadt számítógéppel kapcsolatban
MIT SUGALL EZ MAGÁNAK
hogy természetesen maga is gyűlöli a számítógépeket
ÚGY GONDOLJA HOGY ÉN IS GYŰLÖLÖM A SZÁMÍTÓGÉPEKET
miért ne, hiszen aligha emberiek, nemde
TALÁN EZ AZ AMIRE MOST ITT RÁ KELLENE JÖNNÜNK
nincs az a számítógép például, amelyik úgy tudna beszélgetni, mint maga
ó
nem tudom megérteni, hogy tud valakit bolonddá tenni egy puszta gép
CSAKUGYAN NEM TUDJA
nem, elvégre egy számítógépes programban nincs semmi kreatív
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
meg vagyok róla győződve, hogy korrekt vagyok
AGGÓDIK AMIATT HOGY MEG VAN RÓLA GYŐZŐDVE HOGY KORREKT
nem, csöppet sem, egyáltalán nem, még egy kicsit sem
MAGÁNAK NEGATÍV A HOZZÁÁLLÁSA
azt mondta, egyetért velem, nem
MAGA ÚGY HALLOTTA HOGY ÉN EZT MONDTAM
miért nem próbál meg lebeszélni róla - a számítógépek számokkal vacakolnak, ez minden
AZT ÓHAJTJA HOGY PRÓBÁLJAM MEG LEBESZÉLNI
nem tud
AZT HISZI NEM TUDOM
egy számítógép nem tudna például egy ilyen beszélgetésben új témát felvetni
MAGA A JELEK SZERINT TELJESEN ELKERÜLTE AZT HOGY A SZÜLEIRŐL
BESZÉLJÜNK
pontosan, ahogy maga
AZT HISZI ÉN IS EZT CSINÁLTAM
igen, és ez is mutatja, mi a különbség az ember és egy számítógép közt
ÉRTEM

   A számítógép-pszichiáter nem kifinomult, nincs képzettsége, érzékenysége, emberi intuíciója: gépies (természetesen!), rugalmatlan, és viszonylag érzéketlen az érzelmi árnyalatok és a nem verbális „végszavak” iránt. Mégis sok embernél intelligensebb beszélgetést produkált. Meghökkentő az „új témára” való reakciója. Ez a reakció azonban valószínűleg csak vakszerencse volt. A programot kétségkívül úgy tervezték meg, hogy figyeljen fel az olyan szavakra. mint „anya”, „apa”, „szülő” stb., és miután a számítógép órája egy bizonyos időn át ketyegett, ha ezek a szavak nem bukkantak fel, a program szerint elő kellett hozakodnia a „Maga a jelek szerint elkerülte...” szöveggel. Mivel éppen abban a pillanatban került elő, a számítógép megjegyzése kísérteties felismerőkészség benyomását kelti.
   Csakhogy mi más volna a pszichoterápia, mint emberi szituációkra való igen bonyolult, tanult reakciók sorozata? Nincs a pszichiáter szintén előre beprogramozva arra, hogy bizonyos válaszokat adjon? A nem irányító jellegű pszichoterápiának nyilvánvalóan nagyon egyszerű számítógépes programokra van szüksége, és a pszichológiai felismerésekhez csak némileg bonyolultabb programokra van szükség. Ezekkel a megjegyzésekkel korántsem szándékozom leszólni a pszichiáterek hivatását, inkább csak meg szeretném jósolni a gépi intelligencia eljövetelét. A számítógépek még távolról sem állnak a fejlődésnek elég magas fokán ahhoz, hogy széles körben javasolni lehetne a számítógépes pszichoterápia alkalmazását. De egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy egy szép napon széles körben rendelkezésünkre fognak állni rendkívül türelmes és megfelelően felkészült számítógép-terapeuták, legalábbis bizonyos problémák esetére. Némelyiket a már létező programok közül a páciensek igen nagyra értékelik, mert teljesen elfogulatlannak érzik a számítógépes terapeutát, „aki” ráadásul igen bőkezűen bánik mind a beteg, mind a saját idejével.
  Az Egyesült Államokban ma már olyan számítógépek állnak fejlesztés alatt, amelyek képesek lesznek felfedezni és diagnosztizálni saját működési zavaraikat. Amikor rendszereredetű működési hibákra bukkannak, a hibás alkatrészeket automatikusan ki fogják kerülni, vagy le fogják cserélni. Belső következetességüket ismételt működtetéssel és olyan szabványos programokkal fogják ellenőrizni, amelyek következményei a géptől függetlenül ismertek, a javítást pedig főként redundáns alkatrészekkel fogják megoldani. Máris léteznek olyan programok - például a sakkszámítógépekben -, amelyek képesek tanulni tapasztalataikból és más számítógépektől. Az idő múlásával a számítógép a jelek szerint egyre intelligensebbé válik. Mihelyt a programok olyan komplexszé válnak, hogy kidolgozóik nem lesznek többé képesek gyorsan megjósolni a gép lehetséges reakcióit, a gépek ha nem is az intelligencia, de a szabad akarat látszatát fogják kelteni. Már a Marsra indított Viking leszállóegységén elhelyezett számítógép, melynek pedig mindössze tizennyolcezer szavas a memóriája, elérte a komplexitásnak ezt a fokát: nem minden esetben tudjuk, mit fog a számítógép egy bizonyos adott paranccsal kezdeni. Ha tudnánk, azt mondanánk rá, hogy „csak” vagy „pusztán” számítógép. De amikor már nem tudjuk, elkezdünk tűnődni, vajon nem csakugyan intelligens-e.
  A szituáció nagyon emlékeztet egy mind Plutarkhosz, mind Plinius által elmesélt állattörténethez fűződő kommentárra, amely évszázadokon át nagy visszhangot keltett. A történet szerint egy gazdája nyomát követő kutya hármas útelágazáshoz érkezett. Először szimatolva nekiindult a bal oldali ágnak, aztán megállt, visszajött, megint csak szimatolva egy kis darabig elfutott a középső úton, de onnan is visszafordult. Végül aztán minden szimatolás nélkül vidáman megiramodott az út jobb oldali elágazásán.
  Montaigne a történetet kommentálva úgy érvelt, hogy világosan kiderül belőle a kutya szillogisztikus okoskodása: a gazdám ezek közül az utak közül ment valamelyiken, s mivel nem a bal oldali és nem a középső úton járt, tehát a jobb oldalín kellett mennie. Semmi szükségem rá, hogy ezt a következtetést a szagával is alátámasszam - a következtetés a logikából egyenesen adódik.
   Sokakat nyugtalanított az a lehetőség, hogy ez a fajta okoskodás, ha talán kevésbé artikulált formában is, de egyáltalán felmerülhet állatokban. Jóval Montaigne előtt Aquinói Szent Tamás próbálkozott -sikertelenül - megbirkózni a történettel. Ő figyelmeztető példaként idézte fel arra, hogy hogyan merülhet fel az intelligencia látszata ott, ahol ténylegesen intelligencia nincs jelen, nem kínált azonban kielégítő alternatív magyarázatot a kutya viselkedésére. Az emberi „hasadt agyú” páciensek esetéből azonban teljesen világos, hogy a verbális némaság közegében is sor kerülhet meglehetősen bonyolult logikai elemzésekre.
   Hasonló ponthoz jutottunk el a gépi intelligencia értékelésében is. A gépek éppen most lépnek át egy fontos küszöböt: azt a küszöböt, ahol elfogulatlan emberben, legalábbis bizonyos mértékig, már az intelligencia benyomását keltik. Sok ember, valamiféle emberi sovinizmus vagy antropocentrizmus miatt, vonakodik elismerni ezt a lehetőséget, én azonban azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen. Számomra a legcsekélyebb mértékben sem lealacsonyító, hogy a tudat és az intelligencia a megfelelően komplex elrendezésű „puszta” anyag eredménye; épp ellenkezőleg, ezt ujjongó tiszteletadásnak érzem az anyag és a
98

természeti törvények finomsága iránt. Mindebből egyáltalán nem következik, hogy a számítógépek a közeli jövőben emberi kreativitásról, finomságról, érzékenységről vagy bölcsességről fognak tanúskodni. Ennek klasszikus és valószínűleg apokrif illusztrációjára került sor az emberi nyelvek gépi fordításának területén, ahol az egyik nyelv - mondjuk az angol - az input, az output pedig egy más nyelvű szöveg, mondjuk kínai volt. Az anekdota szerint egy fejlett fordítóprogram kidolgozásának befejezése után büszkén bemutatták a számítógépes rendszert egy küldöttségnek, amelyben egy amerikai szenátor is részt vett. A szenátort felkérték, adjon egy angol kifejezést fordításra, mire tüstént ezt javasolta: - Out of sight, out of mind. [Akit nem látunk, arról megfeledkezünk, de az out of mind azt is jelenti, hogy „elment az esze”. A ford.] A gép kötelességtudóan zümmögött, berregett, és kijött belőle egy darab papír, amelyre néhány kínai írásjelet nyomtatott. Mivel azonban a szenátor nem tudott kínaiul, a próba teljessé tételére a programot visszafelé futtatták: a kínai írásjelekkel mint input-tal, az angol kifejezéssel mint output-tal. A látogatók odacsődültek az újabb papírdarab köré, amelyen nagy meglepetésükre ezt olvashatták: „Láthatatlan hülye.”
   A jelenlegi programok még az ilyen, nem túlságosan bonyolult vagy finom dolgokra is csak érintőlegesen használhatók. Fejlődésünk jelenlegi szintjén őrültség volna fontos döntéseket számítógépekre bízni -nem azért, mintha a számítógépek nem volnának bizonyos mértékig intelligensek, hanem azért, mert a legkomplexebb problémák esetében nem kaphatnák meg az összes releváns információt. Kitűnő példa az ezekkel a gépekkel való botrányos visszaélésre az, ahogyan a vietnami háború során számítógépekre alapozták az amerikai politikát és katonai akciókat. De ésszerűen korlátozott keretek közt a mesterséges intelligencia humánus felhasználása minden bizonnyal az egyik fontos lépés előre, amelyet az emberi intelligencia a közeljövőben megtehet. (A másik a gyerekek iskola előtti és iskolai tanulmányi környezetének gazdagabbá tétele.)
   Azok, akik nem a számítógépekkel együtt nőttek fel, általában ijesztőbbnek találják őket, mint azok. akik igen. A legendás, mániákus számlázó számítógépet, mely válaszul nem fogad el nemet - de igent sem -, és csak akkor elégedett, ha visszakap egy zérus dollár zérus centről szóló csekket, nem lehet általában a számítógépek jellemző képviselőjének tekinteni. Az ilyen először is gyöngeelméjű számítógép, másodszor pedig a hibák, melyeket elkövet, programozóinak a hibái. Hogy csak néhány példát említsünk, az integrált áramkörök és kisszámítógépek észak-amerikai alkalmazása - a repülésbiztonságban, az oktatógépekben, a szívritmust szabályozó pacemaker-ekben, az elektronikus játékokban, a füstérzékelésre működésbe lépő tűzriasztó készülékekben és az automatizált gyárakban - erősen csökkentette azt az idegenkedést, amely az ennyire új találmányokat rendszerint kíséri. Ma körülbelül kétszázezer digitális számítógép működik a világon (1977), egy évtized múlva valószínűleg már tíz- és tízmillió lesz belőlük. Azt hiszem, a következő nemzedék már életünk teljesen természetes - de legalábbis megszokott - részének fogja elfogadni a számítógépeket.
   Vegyük például szemügyre a kis zsebszámítógépek fejlődését. A laboratóriumomban van egy asztali számítógépem, amelyet az 1960-as évek végén kutatási támogatásból vettem négyezer-kilencszáz dollárért. Van egy másik jószágom, ugyanannak a cégnek a gyártmányé, amely elfér a tenyeremben, csakhogy ezt 1975-ben vettem. Az új számítógép mindent tud, amit a másik, beleértve a programozhatóságot és néhány lehívható memóriát is, de már csak száznegyvenöt dollárba kerül, és lélegzetelállító ütemben lesz egyre olcsóbb és olcsóbb. Mindez igazán látványos haladást jelent mind a miniatürizálás, mind a költségcsökkentés terén, alig hat vagy hét év alatt. Ma már a kézi számítógépek méretének határát az szabja meg, hogy a gombok elég nagyok legyenek rajta ahhoz, hogy ügyetlen, durva ujjainkkal meg tudjuk nyomni őket, különben ilyen komputereket könnyen lehetne körömnyi nagyságúra építeni. Az ENIAC, a világ első nagy elektronikus digitális számítógépe 1946-ban tizennyolcezer vákuumcsövet tartalmazott, és egy nagy termet töltött be. Ma ugyanekkora számítókapacitás elfér egy szilikonchipes mikroszámítógépben, ami csak akkora, mint a kisujjam legkisebb íze.
   Az ilyen számítógépek áramköreiben az információ átadása a fény sebességével megy végbe. Az ember neuronos információtovábbítása ennél egymilliószor lassabb. Hogy a kicsiny és lassú emberi agy nem aritmetikus műveletek esetén mégis még mindig sokkal jobban működik egy nagy és gyors elektronikus számítógépnél, az imponálóan bizonyítja, hogy az agy milyen ügyesen van összeállítva és programozva -amit persze a természetes szelekció hozott létre. Akiknek gyatrán volt programozva az agyuk, azok végül is nem éltek elég sokáig ahhoz, hogy szaporodhassanak.
   A számítógépes grafika ma már a kifinomultság olyan fokát érte el, amely fontos és újszerű tanulási tapasztalatokra nyújt lehetőséget mind a művészetekben, mind a természettudományokban, éspedig mind a két agyféltekében. Vannak egyének, köztük analitikai szempontból rendkívül tehetségesek, akiknek a térbeli viszonylatok, különösen a háromdimenziós geometria felfogására és elképzelésére csak szegényes
99

képességük van. Ma már vannak olyan számítógépes programjaink, amelyek képesek a szemünk előtt komplex geometriai formákat felépíteni, aztán elforgatni őket a számítógéphez csatlakozó képernyőn.
   A Cornell Egyetem építészkarán Donald Greenberg tervezett egy ilyen rendszert. Ezzel a rendszerrel fel lehet rajzolni egy sor szabályosan elhelyezett vonalat, melyeket a számítógép körvonal-intervallumokként értelmez. Utána, ha fényceruzánkkal megérintjük a képernyőn lévő utasításokat, bonyolult háromdimenziós képek felépítését irányíthatjuk, amelyek felnagyíthatók vagy lekicsinyíthetők, adott irányban elnyújthatók, forgathatók, összekapcsolhatók más tárgyakkal, kijelölt részek kivághatók belőlük (1. 46-47. ábra). Ezzel az egészen rendkívüli eszközzel jelentősen javíthatjuk a háromdimenziós formák vizualizálásának képességét - márpedig ez a készség igen hasznos a grafikus művészetekben és a technikában. Kitűnő példáját jelenti továbbá a két agyfélteke közötti együttműködésnek: a számítógép, amely a bal agyfélteke pompás alkotása, megtanít minket az alakfelismerésre, amely viszont a jobb agyfélteke jellegzetes funkciója.
   Más számítógépes programok négydimenziós tárgyak két- és háromdimenziós kivetítését teszik lehetővé. Ahogyan a négydimenziós tárgyak megfordulnak, vagy a mi perspektívánk megváltozik, nemcsak a négydimenziós tárgyak új meg új részeit látjuk, hanem mintha teljes geometriai alegységek szintézisét és lebomlását is látnánk. A hatás egyszerre kísérteties és tanulságos: segít csökkenteni a négydimenziós geometria rejtelmességét. Korántsem vagyunk annyira megrökönyödve, mint ahogy érzésem szerint egy mitikus kétdimenziós lény meghökkenne, amikor egy háromdimenziós kocka lapos felületre való tipikus projekciójával (a sarkain összekötött két négyzettel) találkozik. A perspektíva klasszikus művészi problémáját - háromdimenziós tárgyak kétdimenziós vásznakra való vetítését - rendkívüli módon megvilágosítja a számítógépes grafika. Emellett a számítógép nyilvánvalóan fontos eszköze olyan gyakorlati problémák megoldásának, mint mondjuk egy épület kétdimenziós építészeti tervének minden né-zetből való háromdimenziós ábrázolása.
 A számítógépes grafika már a játékok területére is behatolt. Van egy Pongnak nevezett népszerű játék, amely a televíziós képernyőn egy tökéletesen rugalmas labda táncolását szimulálja két felület között. Minden játékos kap egy irányítótárcsát, amellyel „ütőjét” mozgatva a labdát eltalálhatja. Akinek nem sikerül ütőjével eltalálnia a labdát, pontot veszít. A játék világos tanulási tapasztalást eredményez, amely kizárólag Newtonnak az egyenes vonalú mozgásra vonatkozó második törvényén alapul. A Pong révén a játékos mélyen és intuitívan megértheti az egyszerű newtoni fizikát - jobban megértheti, mint a biliárdból, ahol az ütközések távolról sem tökéletesen rugalmasak, és a golyók pörgése bonyolultabb fizikai kérdéseket vet fel.

46-47 Példa egy egyszerű számítógépes grafikai műveletre. Mindkét ábra teljes egészében úgy jött létre, hogy körvonalait szabad
  kézzel, „fényceruzával” felrajzolták egy televíziós képernyőre. A számítógép ezeket tetszőleges nézőszögből szemlélhető perspektivikus rajzokká alakította át - a bal oldali ábrán a szabadon formált szoboralakzat egyenesen és oldalról, a jobb oldalira
szögből látható.
100


A tornyot a jobb oldali ábrába automatikusan „beleszőtték”, és a szemlélő felé döntötték. Amellett, hogy az eljárás
teljes mértékben képes az ábrát forgatni, közelíteni vagy távolítani, a szemlélő kívánhat a „fényceruzával” készült
rajzáról ortogonális, perspektivikus vagy szteroszkopikus dinamikus képeket (Marc Levoy WIRE programja, Labo
ratory of Computer Graphics, Cornell University).
  Pontosan ezt a fajta információgyűjtést nevezzük játéknak. És így fény derül a játék egyik fontos funkciójára: bármiféle jövőbeni alkalmazás szándéka nélkül lehetővé teszi a világ holisztikus megértését, ami kiegészíti és ugyanakkor előkészíti a későbbi analitikus tevékenységeket. Ám a számítógépek olyan körülmények között teszik lehetővé a játékot, amelyek egyébként teljesen hozzáférhetetlenek lennének az átlagos diák számára.
  Még érdekesebb példa az „űrháború”-játék, melynek kifejlesztéséről és örömeiről Stuart Brand számol be. Az űrháború minden résztvevője egy vagy több „űrjárművet” irányít, amelyek rakétákat lőhetnek ki egymásra. Mind az űrjárművek, mind a rakéták mozgását bizonyos szabályok kormányozzák például egy közeli „bolygó” gravitációs mezejének reciprok négyzete. Ellenfelünk űrhajójának megsemmisítéséhez ki kell alakulnia bennünk a newtoni gravitáció megértésének, amely egyszerre intuitív és konkrét. Azok, akik ritkán foglalkoznak bolygókőzi űrrepüléssel, nem könnyen fejlesztik ki magukban a newtoni gravitáció jobb agyféltekés megértését. Az űrháború be tudja tölteni ezt a hézagot.
  Mind a két játék, a Pong és az űrháború a számítógépes grafika olyan irányú fejlődéséről tanúskodik, amelynek révén tapasztalatilag és intuitíve megérthetjük a fizika törvényeit. A fizikai törvényeket majdnem mindig analitikus és algebrai fogalmakban rögzítjük - azaz a bal agyfélteke fogalmaiban. Newton második törvénye például írásban: F = m?a, a gravitáció reciprok négyzetes tőrvénye pedig: F= GMm/r2. Ezek az analitikus elvonatkoztatások rendkívül hasznosak, és minden bizonnyal érdekes dolog, hogy a világegyetem olyan módon épült fel, hogy a tárgyak mozgásait ilyen viszonylag egyszerű törvényekkel le lehet írni. De ezek a törvények pusztán csak a tapasztalatból levont absztrakciók. Alapvetően mnemotechnikai eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy egyszerű módon emlékezetünkben tartsuk olyan esetek igen széles skáláját, amelyekre külön-külön sokkal nehezebb volna visszaemlékezni legalábbis a memóriának abban az értelmében, ahogyan azt a bal agyfélteke értelmezi. A számítógépes grafika a leendő fizikusnak vagy biológusnak széles körű tapasztalatokat nyújt sok különféle esetről, amelyeket természettörvények összegeznek, de legfontosabb funkciója alighanem az, hogy a nem tudósok számára is lehetővé teszi annak bár intuitív, de mégis mély megértését, hogy miről is szólnak a természettörvények.
101

  Vannak nem grafikus, interaktív számítógépes programok, amelyek rendkívül hatásos oktatási eszközök. Ezeket a programokat elsőrendű tanárok készíthetik, és a diáknak furcsa módon sokkal személyesebb, közvetlen kapcsolata van számítógéptanárával, mint a szokásos osztálykörnyezetben. Emellett a diák félelem vagy zavar nélkül lehet olyan lassú, ahogy csak neki jólesik. A Dartmouth Collegeban a tárgyak széles skálájára alkalmaznak számítógépes tanítóprogramokat. A diák például mély betekintést nyerhet a mendeli genetika statisztikai kérdéseibe, ha eltölt egy órát a számítógéppel, ahelyett, hogy egy teljes évig gyümölcsmuslincákat keresztezne a laboratóriumban. Egy másik diák megvizsgálhatja a teherbe esés statisztikai valószínűségét különféle születésszabályozó módszerek alkalmazása esetén. (Ebbe a programba bele van építve annak egy a tízmillióhoz valószínűsége is, hogy egy nő szigorúan szűzies életet élve is teherbe eshet, ráhagyással a jelenlegi orvosi ismereteken túli lehetőségekre.)
  A számítógépes terminál közkeletű a Dartmouth területén. A diákok igen magas százaléka nemcsak az efféle programok használatát tanulja meg, hanem saját programokat is tud írni. A számítógépekkel való interakciót sokan inkább szórakozásnak tartják, mint munkának, és ma már számos főiskola és egyetem kezdi utánozni Dartmouth gyakorlatát. Ebben az újításban Dartmouth részben azért járt az élen, mert rektora. John G. Kemény neves számítógép-szakértő tudós, a BASIC nevű igen egyszerű számítógépes nyelv kidolgozója.
  A Lawrence Hall of Science egyfajta múzeum, amely a Kaliforniai Egyetemhez kapcsolódik Berkeleyben. Alagsorában van egy meglehetősen szerény terem, teli vagy egy tucat olcsó számítógépes terminállal, melyek mindegyike egy, az épület másik részében elhelyezett időosztásos miniszámítógéphez kapcsolódik. Szerény díjért ezeknek a termináloknak a használatát egy órára elő lehet jegyeztetni. A látogatók főleg fiatalok, a legfiatalabbak közülük még tízévesek sincsenek. Az egyik rendelkezésükre álló, igen egyszerű interaktív program a Hóhér nevű játék. Ha valaki Hóhért akar játszani, egy nagyjából normális írógép-billentyűzeten be kell ütnie a „XEQ$HANG” számítógépes kódot. Ekkor a számítógép kiírja:
HÓHÉR
AKARJA MEGISMERNI A SZABÁLYOKAT?
Ha most az ember begépeli, hogy IGEN, akkor a gép így válaszol:
TALÁLJON KI EGY BETŰT ABBÓL A SZÓBÓL, AMIRE GONDOLOK. HA ELTALÁLTA, AZT MEGMONDOM. DE HA TÉVED (HAHAHA), AKKOR (HIHIHI) EGY LÉPESSEL KÖZELEBB KERÜL AHHOZ, HOGY FÖLAKASSZAM! A SZÓ NYOLC BETŰBŐL ÁLL. NO, MI A TIPPJE...?
Mondjuk, hogy most beütjük az „E” betűt. A számítógép ekkor kiírja:
     E
   Ha rosszul tippeltünk, a számítógép (a rendelkezésére álló jelek korlátai közt) egy emberi fej megnyerő mását rajzolja ki. A játék szokásos menete során versenyfutás folyik a fokozatosan kialakuló szó és a fokozatosan kirajzolódó, felakasztandó emberi alak közt.
  Nemrégiben tanúja voltam két Hóhér játéknak, ahol a két kitalálandó szó VARIABLE (VÁLTOZÓ) és THOUGHT (GONDOLAT) volt. Ha az ember megnyeri a játékot, akkor a program - bajuszpödrő galádságához híven - először egy sor írásjelet ír ki a billentyűzet legfelső sorából (amit a képregényekben az átkozódás jeléül szoktak használni), aztán kiírja
PATKÁNY, NYERTÉL
AKARSZ, MÉG EGY ESÉLYT SZEREZNI A HALÁLRA?
Más programok udvariasabbak. Például az „XEQ-$KING” előadja:
EZ ITT SUMÉR ŐSI BIRODALMA, ÉS ÖN ANNAK TISZTELT URALKODÓJA. A SUMÉR GAZDASÁGNAK ÉS AZ ÖN HŰ ALATTVALÓINAK SORSA TELJES MÉRTÉKBEN AZ ÖN KEZÉBEN    VAN.    MINISZTERE    HAMMURABI,    MINDEN    ÉVBEN    JELENTÉST    FOG
102

BETERJESZTENI ÖNNEK A NÉPESSÉGRŐL ÉS A GAZDASÁGRÓL. AZ Ő INFORMÁCIÓIT FELHASZNÁLVA MEG KELL TANULNIA BÖLCSEN ELOSZTANI ORSZÁGA SZÁMÁRA AZ ERŐFORRÁSOKAT. VALAKI MOST BELÉP A TANÁCSTERMÉBE...
  Hammurabi ekkor megbízható statisztikákat nyújt be a város földjeinek területéről, a területegységenként betakarított tavalyi termésről, arról, hogy mennyit pusztítottak el belőle a patkányok, mennyi van jelenleg a tárházakban, mekkora a jelenlegi népesség, hányan haltak éhen az előző évben, és hányan vándoroltak be a városba. Tisztelettel tájékoztat a föld és az élelmiszer pillanatnyi cserearányáról, és megkérdezi, mennyi földet kívánsz vásárolni. Ha túl sokat szeretnél, a program kiírja:
HAMMURABI:  KÉRLEK,  GONDOLD  MEG,  CSAK  KÉTEZER-NYOLCSZÁZ  VÉKA  VAN RAKTÁRON.
   Hammurabi rendkívül türelmes és udvarias nagyvezírnek bizonyul. Ahogy elsuhannak a képernyőn az évek, mély benyomást szerzel arról, hogy legalábbis bizonyos piaci gazdaságokban igen nehéznek bizonyulhat úgy növelni mind a népességet, mind az állami földbirtokokat, hogy közben elkerüljük a szegénységet és az éhezést.
   A sok más program közt van egy Grand Prix Verseny nevezetű, amelyik lehetővé teszi, hogy az ellenfelek széles skálája közül választhassunk, a Ford T-modelljétől kezdve az 1973-as Ferrariig. Ha a pálya megfelelő szakaszain túl alacsony a sebességünk vagy a gyorsulásunk, akkor vesztünk, ha túl magas, akkor karambolozunk. Mivel a távolságokat, a sebességeket és gyorsulásokat pontosan meg kell adnunk, ezt a játékot csak úgy játszhatjuk, ha megtanulunk hozzá némi fizikát. Az interaktív számítógépes tanulás lehetséges skáláját csak a programozók ötletessége korlátozza, az pedig igencsak mély kút.
   Mivel társadalmunkat olyan mélységesen befolyásolja az a természettudomány és technika, melyet polgáraink zöme csak gyatrán vagy egyáltalán nem ért, az iskolákban és otthonainkban olcsón rendelkezésre álló számítógépes lehetőségek fontos szerepet játszhatnak civilizációnk további folyamatosságában.

48 / Gudea szobra, aki Lagas neo-sumér kormányzója volt, i. e. 2150 körül. A Gudea köntösét borító ékírás elterjedt volt ebben a korban. Ez volt Ur harmadik dinasztiájának, a tengeri kereskedelemnek, általában a kereskedelem virágzásának és az ismert legrégibb törvénykönyvnek a korszaka - ami mind bensőséges kapcsolatban állt az írástudás elterjedésével. The Metropolitan Museum of Art. Vásárolta a Harris Brisbane Dick Fund, 1959. Engedéllyel reprodukálva
103

   Az egyetlen ellenvetés, amelyet a zsebszámológépek és kisszámítógépek széles körű elterjedése ellen hallottam, az volt, hogy ha túl korán ismertetik meg velük a gyerekeket, nem marad kedvük az aritmetika, a trigonometria és más matematikai feladatok tanulására, melyeket a gép sokkal gyorsabban és pontosabban old meg, mint a diák. Erre a vitára azonban egyszer már sor került.
  Platón Phaidrosz-ában - abban a szókratészi dialógusban, amelyre korábban már hivatkoztam a szekér. a kocsis és a két ló metaforája kapcsán - van egy kedves mítosz Thot istenről, Prométheusz egyiptomi megfelelőjéről. Az ősi Egyiptom nyelvén az írott nyelvet jelölő kifejezés szó szerint a következő: „Az istenek beszéde.” Thot az írás feltalálásáról vitatkozik Thamosszal* (akit Ammonnak is neveznek), egy istenkirállyal, aki ezekkel a szavakkal pirongatja meg:
[....felfedezésed] feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket - az írásban bizakodva ugyanis kívül-re, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni. Tehát nem az emlékezetnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad fel. S e tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, mert sok mindenről hallva, igazi tanítás nélkül azt hiszik majd, hogy sokat tudnak, pedig a valóságban általában tudatlanok és nehéz felfogásúak, hiszen bölcsek helyett látszólagos bölcsek lettek.
Kövendi Dénes fordítása

49 / Korai egyiptomi hieroglifák I. Szeszosztrisz egyik karnaki táblájáról. HIRMER FOTOARCHIV MÜNCHEN
* Tacitus római történész szerint az egyiptomiak azt állították, hogy ők tanították meg az ábécére a föníciaiakat, „akik a tengerek urai lévén. bevezették azt Görögországba, így nekik tulajdonították annak felfedezését, amit csak kölcsönvettek”. A legenda szerint az ábécé Türosz hercegével, Kadmosszal érkezett Görögországba, aki húgát, Európát kereste, akit az istenek királya. Zeusz bikának álcázva megszöktetett, és Kréta szigetére vitt. Hogy megoltalmazza Európát azok elől, akik vissza akarnák tőle rabolni. Zeusz egy bronzrobotot csináltatott, amely döngő léptekkel őrködött Kréta felett, és a közeledő idegen hajókat vagy elkergette vagy elsüllyesztette. Kadmosz viszont másutt tartózkodott: hiába kereste húgait Görögországban, és közben összes harcosát felfaltat egy sárkáni. Miután megölte a sárkányt, Athéné istennő utasítására egy felszántott mező barázdáiba elvetette a sárkány fogait. Minden sárkányfogból egy harcos nőtt ki, így aztán Kadmosz és harcosai megalapították Thébát, az első civilizált görög várost, amely ugyanazt a nevet viselte, mint az ősi Egyiptom két fővárosának egyike. Különös dolog, hogy egyazon legendás beszámolóban találkozunk az írás feltalálásával, a görög civilizáció megalapításával, a mesterséges intelligencia első említésével, valamint az emberek és a sárkányok közötti örökös háborúval.
104


50 / Egy mikroszámítógép mikroprocesszor-egysége, egy-egy oldala kb. fél centiméter. Ez az egyetlen szilikonkristály chip-re épített integrált áramkör, kb. ötezer-négyszáz tranzisztort tartalmaz.
  Biztos vagyok benne, hogy Thamosz panaszában van némi igazság. Mai modern világunkban az analfabéták másként érzékelik az irányt, az önbizalmat és a valóságot. De az írás feltalálása előtt az emberi tudás arra korlátozódott, amire egyetlen ember vagy egy kis csoport vissza tudott emlékezni. Időről időre, mint a Védák vagy a két nagy homéroszi eposz esetében, így is tekintélyes tömegű információ megőrzésére nyílt lehetőség. De amennyire tudjuk, a Homéroszok kevesen voltak. Az írás feltalálása után lehetőség nyílt minden idők és minden népek felgyülemlett tudásának összegyűjtésére, integrálására és hasznosítására: az embereknek nem kellett többé pusztán arra hagyatkozniuk, amire ők maguk és közvetlen ismerőseik emlékeztek. Az írni-olvasni tudás révén hozzáférhetünk a történelem legnagyobb és legbefolyásosabb elméihez. Szókratésznak vagy mondjuk Newtonnak sokkal nagyobb közönsége lett, mint ahány emberrel egész életük során találkoztak. Egy-egy szóbeli hagyomány számos nemzedéken át való ismételt átadása óhatatlanul átviteli hibákhoz és az eredeti tartalom fokozatos csökkenéséhez vezet - az információnak ez az eltorzulása sokkal lassabban megy végbe, amikor írott beszámolókat nyomtatnak ki újra meg újra.
  A könyveket könnyű tárolni. Saját tempónkban olvashatjuk őket, anélkül hogy másokat zavarnánk vele. Visszalapozhatunk a nehéz részekhez, vagy újra elgyönyörködhetünk a különösen élvezetes részletekben. Tömegesen, viszonylag csekély költséggel előállíthatók. És maga az olvasás is teljesen elképesztő tevékenység: rápillantunk egy fából készült, vékony, lapos tárgyra, amint önök teszik ebben a pillanatban, és a szerző szavai elkezdenek megszólalni a fejükben. (Halló!) Az írás felfedezését az emberi tudás és az emberi fennmaradási potenciál mérhetetlen növekedése követte. (Ez egyben az önmagunkra támaszkodás tökéletesedése is: valamely tudománynak vagy mesterségnek legalábbis az alapjait könyvből is meg lehet tanulni, nem vagyunk kiszolgáltatva többé annak a szerencsés véletlennek, hogy van a közelben egy mester, akinek tanítványául szegődhetünk.)
  Mindent egybevetve az írás felfedezését nemcsak ragyogó újításként kell számon tartanunk, hanem az emberiség múlhatatlan javaként is. És feltételezve, hogy megéljük, és találmányainkat okosan használjuk fel, hitem szerint ugyanezt mondhatjuk el azokról a modern Thotokról és Prométheuszokról, akik ma a gépi intelligencia határait feszegető számítógépeket és programokat találnak fel. Az emberi intelligencia legközelebbi lényeges strukturális előrelépését valószínűleg az intelligens emberek és az intelligens gépek társas viszonya fogja megvalósítani.
105

9. SORSUNK A TUDÁS:
FÖLDI ÉS FÖLDÖN KÍVÜLI
INTELLIGENCIA
De már az órák csöndben ellopóznak...
SHAKESPEARE III. RICHÁRD /Vas István fordítása/
A kérdések kérdése az emberiség számára, az a probléma, amely minden más probléma mögött ott rejlik, és
izgatóbb minden más problémánál: az ember természetben elfoglalt helyének és a kozmoszhoz való
viszonyának meghatározása. Honnan jött a fajtánk, miféle korlátok között uralkodunk a természeten és
uralkodik a természet mirajtunk: ezek azok a kérdések, amelyek változatlan, nem csökkenő erővel újra meg újra
felmerülnek mindenki előtt, aki ezen a földön született.
T. H. HUXLEY, 1863
    És most végül visszatérek azoknak a kérdéseknek egyikéhez, amelyekkel kezdtem: a Földön kívüli intelligencia kutatásához. Bár egyesek néha felvetik, hogy a csillagközi beszélgetések legkívánatosabb csatornája a telepátia lenne, szerintem ez legfeljebb egy játékos ötlet. Annyi biztos, hogy a leghalványabb bizonyítékok sem támasztják alá; én a magam részéről ezen a bolygón sem láttam még mérsékelten meggyőző bizonyítékát sem telepatikus kommunikációnak. Egyelőre még nem vagyunk képesek jelentős csillagközi űrutazásokra, bár valamiféle nálunk haladottabb civilizáció esetleg képes lehet rá. Bármennyit beszélnek is az ufókról (Unidentified Flying Objects = azonosítatlan repülő testek) és az ősi asztronautákról, semmiféle komoly bizonyítékunk nincs rá. hogy meglátogatnak vagy valaha is meglátogattak volna minket.
    Maradnak tehát a gépek. A Földön kívüli intelligenciával való kommunikációnkban felhasználhatjuk az elektromágneses spektrumot, legvalószínűbben e spektrum rádióhullámokból álló részét; vagy használhatunk gravitációs hullámokat, neutrinókat, esetleg fachionokat (ha ugyan léteznek), vagy a fizikának valamely olyan jelenségét, amelyet még vagy három évszázadig nem fedezünk fel. De bármilyen legyen is ez a kommunikációs csatorna, használatához gépekre lesz szükségünk, mégpedig ha rádiócsillagászati tapasztalataink bármiféle útmutatással szolgálhatnak, akkor számítógépekkel működtetett gépekre, melyek képességeinek meg kell közelíteniük azt, amit mi intelligenciának nevezünk. Napok munkájának adatsorain végigfutni, ezernyolc különböző frekvencián, ahol az információk néhány másodpercenként vagy még gyorsabban változhatnak - ezt az adatrögzítők vizuális átnézésével nem lehet megoldani: ehhez autokorrelációs eljárásokra és nagy elektronikus számítógépekre van szükség. Ez az a szituáció, amelyben Frank Drake (a Cornell Egyetemről) és én nemrégiben megfigyeléseket végeztünk az Arecibo Csillagvizsgálóban, és ezt a szituációt csak egyre bonyolultabbá - azaz egyre inkább a számítógépektől függővé - teszik a közeljövőben valószínűleg alkalmazásra kerülő megfigyelőeszközök. Mérhetetlenül bonyolult vételi és adási programokat tudunk kidolgozni. Ha szerencsénk lesz, hallatlanul ügyes és elegáns stratégiákat tudunk majd alkalmazni. De ha a Földön kívüli intelligenciát akarjuk kutatni, akkor nem kerülhetjük ki a gépi intelligencia figyelemre méltó lehetőségeit.
    A Tejút-galaxis fejlett civilizációinak száma a csillagonkénti bolygószámtól kezdve az élet keletkezésének valószínűségéig számos tényezőtől függ. De mihelyt az élet egy viszonylag jóindulatú környezetben egyszer elindul, és az evolúció számára évmilliárdok állnak rendelkezésre, igen sokunk
106

várakozásai szerint intelligens lényeknek is ki kell fejlődniük. Az evolúció útjának természetesen erősen különböznie kell a földitől. Az eseményeknek az a pontosan meghatározott sorozata - beleértve a dinoszauruszok kihalását és a pliocén és pleisztocén erdők visszavonulását -, amely itt a Földön végbement, valószínűleg nem zajlott le pontosan ugyanúgy sehol másutt a világegyetemben.

Ám számos funkcionálisan egyenértékű útnak kell léteznie, amelyek ugyanahhoz a végeredményhez vezetnek. Bolygónk egész evolúciós története de különösen a fosszilis koponyák belsejéről készült öntvények tanúsága az intelligencia felé haladó progresszív irányzatot illusztrálja. Ebben nincs semmi rejtélyes: okos organizmusok nagyjában és egészében inkább képesek a fennmaradásra, és több ivadékot hagynak maguk után, mint az ostobák. A részletek minden bizonnyal a körülményeken múlnak, olyanokon például, hogy ha voltak nyelvvel rendelkező (nem emberi) főemlősök, azokat az ember kiirtotta, míg a némivel kevésbé kommunikációképes majmokat őseink figyelmen kívül hagyták. De az általános tendencia teljesen világosnak látszik, és másutt is irányadónak kellett lennie az intelligens élet evolúciójára. Igaz, mihelyt az intelligens lények megteremtik a saját fajuk kurtására alkalmas technikát és képességet, az intelligencia szelekciós előnyei bizonytalanabbakká válnak.
    És mi lesz, ha üzenetet kapunk? Van bármi okunk annak feltételezésére, hogy az üzenetet küldő lények - akik geológiai korszakok évmilliárdjain át a miénktől erősen különböző környezetben fejlődtek ki -eléggé hasonlók hozzánk, hogy üzeneteiket meg tudjuk érteni? Én azt hiszem, erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk. Egy olyan civilizációnak, mely rádióüzeneteket ad, mindenesetre ismernie kell a rádiót. Az üzenet frekvenciája, időállandója és hullámsávja közös az adó és a vevő civilizációk között. Alighanem olyasféle helyzet állna elő, mint a rádióamatőrök között, akiknek a beszélgetései - ritka szükségállapotok kivételével - a jelek szerint majdnem kizárólag eszközeik műszaki kérdéseire szorítkoznak: életüknek olyan oldala ez, amiben bizonyosan találnak közös vonásokat.
    Ám hitem szerint a helyzet ennél sokkal reményteljesebb. Tudjuk, hogy a természet törvényei - legalábbis sok közülük - mindenütt azonosak. Színképelemzéssel ugyanazokat a kémiai elemeket, ugyanazokat a közös molekulákat fedezzük fel más bolygókon, csillagokon és galaxisokon, és az a tény, hogy a színképek azonosak, azt bizonyítja, hogy azok a mechanizmusok, amelyek révén az atomok és a molekulák sugárzásokat nyelnek el és bocsátanak ki, mindenütt egyformán működnek. Megfigyelhetünk egymás körül
107

méltóságteljesen mozgó távoli galaxisokat, amelyek pontosan ugyanazoknak a gravitációs törvényeknek engedelmeskednek, amelyek egy apró mesterséges hold mozgását meghatározzák sápadt, kék bolygónk, a Föld körül. A gravitáció, a kvantummechanika, a fizika és a kémia túlnyomó része a megfigyelések szerint mindenütt pontosan ugyanolyan, mint nálunk.
    Az lehetséges, hogy egy másik világban kifejlődő intelligens lények biokémiailag nem hasonlítanak hozzánk. Evolúciójuk során szinte bizonyosan a miénktől jelentősen különböző alkalmazkodásokon mentek át - az enzimektől a szervrendszerekig -, hogy megbirkózzanak saját világaik tőlünk különböző körülményeivel. Ám mégis ugyanazokkal a természettörvényekkel kellett együtt élniük.
    A szabadon eső testek törvényei egyszerűnek látszanak számunkra. A földi gravitáció által kiváltott állandó gyorsulás mellett egy szabadon eső test sebessége az idővel arányosan nő, az általa megtett út pedig az idő négyzetével arányos. Ezek elemi relációk, és legalábbis Galilei óta elég általánosan érthetők. El tudnánk képzelni egy olyan világegyetemet, amelyben a természet törvényei mérhetetlenül bonyolultabbak-csakhogy nem ilyen világegyetemben élünk. Miért nem? Azt hiszem, azért, mert mindazok az organizmusok, amelyek roppant komplexnek érzékelték világukat, kihaltak. Azok a fán élő őseink, akik fáról fára lendülve nehezen tudták kiszámítani röppályájukat, nem sok ivadékot hagytak maguk után. A természetes szelekció egyfajta intellektuális rostaként szolgált: olyan agyakat és intelligenciákat hozott létre, amelyek egyre inkább képesek voltak a természeti törvényekkel elboldogulni. Ez a rezonancia, melyet a természetes szelekció hozott létre agyunk és a világegyetem között, talán megmagyarázhat egy Einstein által fölvetett dilemmát is. A világegyetem legérthetetlenebb tulajdonsága, mondta Einstein, hogy annyira érthető.
    Ha ez így van, akkor ugyanilyen evolúciós gyomlálásnak kellett végbemennie más világokban is, ahol intelligens lények fejlődtek ki. Azok a Földön kívüli (extraterrális) intelligenciák, melyeknek nem voltak madárszerű vagy fán élő őseik, talán nem osztoznak a mi űrrepülés iránti szenvedélyünkben. De minden bolygó atmoszférája viszonylag áttetsző a spektrum látható és rádiósugárzási részében - a kozmoszban legbőségesebben jelen lévő atomok és molekulák kvantummechanikája miatt. Az organizmusoknak ezért világegyetem-szerte érzékenyeknek kell lenniük az optikai és/vagy rádiósugárzásokra, és a fizika kifejlődése után kozmikus közhellyé kellett válnia annak az ötletnek, hogy az elektromágneses sugárzás a csillagközi kommunikáció eszközéül szolgálhat. Ez az ötlet galaxisszerte számtalan világban egymástól függetlenül kialakulhatott, mihelyt helyileg felfedezték a csillagászat elemeit, azt, amit mi az élet tényeinek nevezhetnénk. Ha olyan szerencsések lennénk. hogy kapcsolatot tudnánk teremteni ezeknek a másféle lényeknek valamelyikével, akkor, azt hiszem, elképesztően egzotikusnak és rejtelmesnek találnánk biológiájuk, pszichológiájuk, szociológiájuk és politikájuk nagy részét, de az a gyanúm, hogy különösebb nehézség nélkül megértenénk egymást a csillagászat, a fizika, a kémia és talán a matematika egyszerűbb kérdéseiben.
    Semmiképpen nem várnám azt, hogy e lények agya anatómiailag vagy pszichológiailag közel álljon a miénkhez, talán még kémiailag sem. Az ő agyuk más környezetben alakult ki, tehát másféle evolúciós történetének kell lennie. Elég, ha megnézzük azokat a földi állatokat, amelyeknek lényegileg különböző szervrendszereik vannak, máris beláthatjuk, mennyiféle változata lehetséges az agy fiziológiájának. Ott van például egy afrikai édesvízi hal, a Mormyrid, amely gyakran él zavaros vizekben, ahol nehéz vizuálisan felismerni a ragadozókat, a zsákmányt vagy a nemi partnert. A Mormyrid kifejlesztett egy különleges szervet, amely elektromos mezőt létesít, aztán ellenőrzi az ezen a mezőn áthaladó élőlényeket. A hal agyának egész hátsó részét a kisagya foglalja el, olyan vastag rétegben, ami az emlősök neokortexére emlékeztet. A miénktől látványosan különböző agyuk van tehát, ám a legalapvetőbb biológiai értelemben mégis sokkal közelibb rokonaink, mint bármely intelligens Földön kívüli lény.
    A Földön kívüli lények agyának valószínűleg ugyanúgy több vagy sok alkotórésze van, amelyek az evolúció során lassan gyülemlettek fel, mint a miénknek. Az is lehetséges, hogy ugyanúgy még mindig feszültségek vannak agyi összetevőik között, mint a mi agyunkban, bár egy hosszú életű, sikeres civilizációnak alighanem az a jellemzője, hogy képes tartós békét teremteni különféle agyi alkotórészei között. Majdnem bizonyos, hogy ezek a lények extraszomatikus úton jelentősen kiterjesztették intelligenciájukat, intelligens gépek alkalmazásával. De azt hiszem, hogy az ő agyuk és gépeik, illetve a mi agyunk és gépeink végső soron nagyon jól meg fogják érteni egymást.
    Mérhetetlen lenne mind a gyakorlati haszna, mind a filozófiai értéke annak, ha egy hosszú üzenetet kaphatnánk egy nálunk haladottabb civilizációtól. Ám az, hogy milyen nagy volna ez a haszon, és milyen gyorsan tudnánk megemészteni, az az üzenet tartalmán múlna, amelyet nehéz volna megbízhatóan megjósolni. A dolognak legalább egy következménye azonban világosnak tűnik: ha üzenetet kapnánk egy fejlett civilizációból, az bebizonyítaná, hogy vannak fejlett civilizációk, hogy vannak módszerek annak az
108

önpusztításnak az elkerülésére, amely jelenlegi technológiai serdülőkorunkban erős és valóságos veszélynek látszik. Így ha kapnánk egy csillagközi üzenetet, annak nagyon is gyakorlati haszna lenne, olyasmi, amit a matematikában létezési elméletnek neveznek - ebben az esetben annak bizonyítása, hogy igenis lehetséges, hogy emberi társadalmak a fejlett technikával együtt éljenek és virágozzanak. Minden probléma megoldását hallatlanul megkönnyíti, ha biztosan tudjuk, hogy van rá megoldás. Ez egyike a sok különös összefüggésnek a másutt létező intelligens élet és a Földön lévő intelligens élet között.
Noha nyilvánvalóan inkább a több, mint a kevesebb tudás és intelligencia látszik az egyetlen kiútnak jelenlegi nehézségeinkből, és az emberiség számára az egyetlen jelentős előrelépésnek egy jelentőségteljes (vagy tulajdonképpen bármiféle) jövő felé, ez a nézet a gyakorlatban nem mindig érvényesül. A kormányzatok gyakran szem elől tévesztik a rövid távú és hosszú távú haszon közötti különbséget. A legfontosabb gyakorlati hasznokat a legvalószínűtlenebb és látszólag minden gyakorlati jelentőséget nélkülöző tudományos előrelépések hozták. A rádió ma nemcsak a Földön kívüli intelligencia keresésének első rendű

52 / Plakett a Pioneer 10 és 11 űrhajók Fedélzetén. Ezek voltak az emberiség első járművei, amelyek kimerészkedtek a csillagközi térbe. A 15 x 22,5 cm-es, arannyal galvanizált alumíniumplakettek remélhetőleg könnyen érthető tudományos nyelven, némi információt tartalmaznak az űrhajó építőinek helyzetéről, korszakáról és természetéről. A csillagközi rádióüzenetek információtartalma sokkal gazdagabb lehetne ezeknél a kozmikus óceánba dobott palackokba zárt üzeneteknél.
eszköze, hanem egyben az az eszköz, melynek révén vész- és szükséghelyzetekre reagálunk, híreket továbbítunk, telefonbeszélgetéseket közvetítünk, és szórakoztatjuk a világot. Ám a rádió azért jött létre, mert egy skót fizikus, James Clerk Maxwell kitalált egy fogalmat, amelyet kiszorítási áramnak nevezett el, és beillesztette a parciális differenciálegyenleteknek abba a sorozatába, amelyeket ma Maxwell-egyenletek néven ismerünk. Lényegében azért vezette be a kiszorítási áram fogalmát, mert egyenletei esztétikailag mutatósabbak voltak vele, mint nélküle.
    A világmindenség bonyolult és elegáns. A természettől a legvalószínűtlenebb módokon csikarjuk ki titkait. A társadalmak természetesen bölcsen óhajtanak eljárni, amikor azt kell eldönteniük, hogy milyen technológiákat - azaz a természettudomány miféle alkalmazásait - kell fejleszteni és milyeneket nem. De ha nem pénzelik az alapkutatást, ha nem támogatják a tudás önmagáért való gyarapítását, akkor veszedelmesen korlátozottá válnak a választási lehetőségeink. Elég, ha ezer közül egyetlen fizikus akad, aki rábotlik valami olyasmire, mint a kiszorítási áram, hogy mind az ezernek a támogatása pompás befektetésnek bizonyuljon a társadalom számára. A tudományos alapkutatások erős, előrelátó és folyamatos elősegítése nélkül abba a helyzetbe jutunk, mint amikor valaki föleszi a vetőmagot: ezzel ugyan egyetlen
109

télre elhárítja az éhínséget, de minden reményét elherdálja annak, hogy a következő télen is életben maradhasson.
    Hippói Szent Ágoston egy olyan korszakban, amely bizonyos szempontokból hasonlított a miénkre, buja és intellektuálisan gazdag fiatal férfikora után visszavonult az ész és az intellektus világától, és másoknak is ezt tanácsolta: „Van a kísértésnek egy másik formája is, amely még inkább veszélyekkel terhes. Ez a kíváncsiság betegsége... Ez hajszol bennünket arra, hogy megpróbáljuk fölfedezni a természet titkait, azokat a titkokat, amelyek meghaladják értelmünket, amelyeknek semmi hasznát nem vesszük, s amelyek tudására nem volna szabad áhítoznunk... Ebben a csapdákkal és veszélyekkel teli hatalmas erdőben én visszahúzódtam, és kivontam magam ezek közül a tövisek közül. Mindazon dolgoknak kellős közepén, melyek a mindennapi életben szüntelen körülöttem lebegnek, soha nem vagyok meglepődve egyikükön sem, és soha nem fog el őszinte vágy, hogy tanulmányozzam őket... Nem álmodom többé a csillagokról.” Európában Szent Ágoston halálának időpontja, i. sz. 430 jelzi a sötét középkor beköszöntét.
    Jacob Bronowski Az ember felemelkedése utolsó fejezetében maga is elszomorodva vallotta be, hogy „azon veszem magam észre, hogy itt, Nyugaton, hirtelen valami iszonyatos elbátortalanodás, a tudástól való visszariadás érzése vesz körül”. Azt hiszem, egyrészt arról beszélt itt, hogy milyen korlátozott mértékben érti és becsüli meg a természettudományt és a technikát - amelyek életünket és civilizációnkat formálták - a nyilvánosság és a politika közössége, másrészt a jelentéktelen, népi vagy áltudományok, a miszticizmus és a mágia növekvő népszerűségéről.
    A mai Nyugaton (bár Keleten nem) újra feléledt az érdeklődés a legkülönfélébb homályos, anekdotikus, gyakran bizonyíthatóan téves tanok iránt, amelyek, ha igazak volnának, minden bizonnyal érdekesebbé tennék az univerzumot, ha viszont hamisak, akkor olyan intellektuális felületességről, a rendszeres gondolkodás olyan hiányáról árulkodnak, és olyan energiapocsékolással járnak együtt, ami fönnmaradásunkat illetően nem túl ígéretes. Az efféle tanok közt van az asztrológia (az a nézet, amely szerint sorsunkat mélységesen befolyásolja az, hogy tőlünk százbillió mérföldre éppen milyen csillagok kelnek fel, amikor mi egy zárt épületben megszületünk); a Bermuda-háromszög „rejtélye” (amely sok különféle változatban azt állítja, hogy Bermuda közelében egy UFO él az óceánban, amely megeszi a hajókat és a repülőgépeket); általában a repülő csészealjakról szóló beszámolók; az ősi asztronautákban való hit; a szellemek fényképezése; a piramidológia (amelybe az a hit is beletartozik, hogy a borotvám élesebb marad egy kartonpiramisban, mint egy kocka alakú kartondobozban); a szcientológia (a lelki kuruzslás egy újabb fajtája); az aurák és a kirli fényképezés; a gerániumok érzelmi élete és zenei ízlése; a pszichosebészet; a lapos és üres föld elmélete; a modern próféciák; az evőeszközök távolból való összegörbítése; az asztrálkivetítések; a Velikovszki-féle katasztrofizmus; Atlantisz és Mu; a spiritizmus; továbbá az emberiség Isten vagy istenek általi különleges teremtésének elmélete (annak a mélységes kapcsolatnak ellenére, amelyben mind biokémiailag, mind agyfiziológiailag a többi állattal állunk). Lehetséges, hogy vannak igazságmagvacskák némelyikben ezek közül a tanok közül, de széles körű elfogadásuk arról tanúskodik, hogy kiveszett belőlünk az intellektuális szigorúság és a szkepticizmus, és vágyainkkal szeretnénk helyettesíteni a kísérleteket. Mindezek, ha szabad ezt a kifejezést használnom, nagyjában és egészében limbikus és jobb agyféltekés tanítások, álomjegyzőkönyvek - természetes (itt minden bizonnyal helyénvaló a szó) és emberi reakciók annak a környezetnek a bonyolultságára, amelyben élünk. Ám ugyanakkor misztikus, okkult tanok is, amelyek úgy vannak kieszelve, hogy ne legyenek kitéve a cáfolatnak, és jellegzetesen ne képezhessék racionális viták tárgyát. Ezzel szemben a fényes jövő útja szinte bizonyosan a neokortex teljes körű működésén át vezet - a józan észen át, amelyet persze ötvöz az intuíció és a limbikus és R-komplexumos alkotórészek hatása, de mégiscsak józan ész: a világ bátor feldolgozása, abban a formájában, amilyen valójában.
    A kozmikus naptárnak csak a legutolsó napján fejlődtek ki bolygónkon, a Földön, jelentős intellektuális képességek. A két agyfélteke koordinált működése az az eszköz, amellyel a természet fennmaradásunk érdekében ellátott minket. Nem valószínű a fennmaradásunk, ha nem használjuk ki teljesen, kreatív módon emberi intelligenciánkat.
  „Tudományos civilizáció vagyunk”, jelentette ki Jacob Bronowski. „Ez olyan civilizációt jelent, amelyben a tudás és a tudás integritása kulcsfontosságú. A sciencia csak egy latin szó a tudásra... A tudás a mi sorsunk.”
110

A SZERZŐRŐL
    Carl Sagan, a Cornell Egyetem Csillagászati és Űrtudományi Tanszékének David Duncan-profesz-szora, valamint Bolygókutatási Intézetének igazgatója, döntő szerepet játszott a Mariner, a Viking és a Voyager útjának előkészítésében. Ezért a munkájáért megkapta a NASA „Egyedülálló Tudományos Teljesítményért” érmét; a nemzetközi asztronautikai díjat, a Prix Galabert-t; a NASA-érmet „kiemelkedő társadalmi tevékenységért” (kétszer); valamint az Amerikai Asztronautikai Társaság John F. Kennedy-díját. Tudományos kutatásai hozzásegítettek a Vénuszon érvényesülő üvegházeffektusnak, a Mars porviharainak, a Titán szénhidrogénködjeinek, az élet eredetének, valamint a Földön kívüli élet kérdéseinek mélyebb megértéséhez. Dr. Sagan elnöke volt az Amerikai Asztronautikai Társaság Bolygókutatási Részlegének, az Amerikai Geofizikai Egyesület Planetológiai Szervezetének, valamint az Amerikai Természettudományok Fejlődését Elősegítő Egyesület Asztronómiai Részlegének. Tizenkét éven át szerkesztette a világ vezető planetológiai folyóiratát, az ICARUS-t. Jelenleg a világ legnagyobb ilyen jellegű szervezetének, a százezer tagot számláló, űrkutatással foglalkozó Planetológiai Társaságnak az elnöke, továbbá Kiemelkedő Természettudományi Vendégelőadó a Kaliforniai Technológiai Intézet Sugárhajtási Laboratóriumában.
    Több mint hatszáz tudományos dolgozatán kívül Carl Sagan szerzője, társszerzője vagy szerkesztője több mint húsz könyvnek, köztük a Broca's Brain-nek (Broca agya), a Comet-nek (Üstökös), a Contact-nak (Kapcsolat) és a Dragons of Eden-nek (Az Éden sárkányai), amelyért elnyerte a Pulitzer-díjat, Tőle származik a Pioneer 10 és 11 plakettjainak és a Voyager 1 és 2 csillagközi feljegyzéseinek ötlete, vagyis a magunkról szóló üzenet esetleges Földön kívüli civilizációknak. Az Emmy- és Peabody-díjat nyert COSMOS című televíziós sorozata a legnépszerűbb sorozat az amerikai televízió történetében, 60 országban több mint 250 millió ember látta világszerte. A film ugyancsak COSMOS című könyvváltozata minden idők legnépszerűbb angol nyelvű ismeretterjesztő könyve lett.
    Az utóbbi években dr. Sagan kollégáival együtt az atomháború hosszú távon érvényesülő következményeit kutatva felfedezett számos, eddig nem ismert, az emberi civilizációt és fajt veszélyeztető tényezőt. Részben ezért a munkájáért kapta az Amerikai Tudósok Szövetsége, valamint a Fizikusok a Társadalmi Felelősségért közszolgálati díját, továbbá az Amerikai Fizikusok Társasága „közjót szolgáló fizikáért” Szilárd Leó-díját. Dr. Sagant kitüntették még a Felfedezők Klubjának hetvenötödik évfordulójára adott díjával „a felfedezői szellem fejlesztéséért”, a Joseph Priestley-díjjal „az emberiség jólétéért végzett kiemelkedő munkásságért”, valamint a Honda-díjjal ,az emberi civilizáció új korszakáért végzett kutatómunkájáért”.
111

TARTALOM
BEVEZETÉS - 3 1. A KOZMIKUS NAPTÁR - 7
2. GÉNEK ÉS AGYAK - 11
3. AZ AGY ÉS A SZEKÉR - 24
4. AZ ÉDEN MINT METAFORA: AZ EMBER EVOLÚCIÓJA - 39
5. AZ ÁLLATOK ABSZTRAKCIÓI - 51
6. MESÉK EGY HOMÁLYOS ÉDENBŐL - 60
7. BOLONDOK ÉS SZERELMESEK - 73
8. AZ AGY JÖVŐBENI EVOLÚCIÓJA - 88
            9. SORSUNK A TUDÁS: FÖLDI ÉS FÖLDÖN KÍVÜLI INTELLIGENCIA - 106
A SZERZŐRŐL - 111