Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

2010.06.14

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

(részlet)

A lét céljának tanítói. - Akár jó szemmel nézem az embereket, akár ferde pillantással, úgy látom, mindig egyetlen feladattal foglalatoskodnak, mindösszesen és egyenként ugyancsak: azt teszik, ami az emberi faj fenntartásának kedvez. Mégpedig valójában nem is az emberi faj iránt érzett szeretetbõl, inkább egyszerûen azért, mert semmi sem õsibb, erõsebb, kérlelhetetlenebb és legyõzhetetlenebb bennük ennél az ösztönnél -mert éppen ez az ösztön fajunk és nyájunk lényege. A szokásos rövidlátással akármilyen gyorsan és fehéren-feketén osztjuk is fel felebarátainkat károsakra és hasznosakra, jó és rossz emberekre, a mûvelet egészére vonatkozó alapos megfontolás után végül is felébred gyanakvásunk az efféle tisztogatással és szétválogatással kapcsolatban, majd abbahagyjuk az egészet. Még a legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából; mivel önmagában vagy másokra gyakorolt hatásában megõriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy elpuhult volna. A gyûlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló és egészében véve felettébb esztelen ökonómiához, - ám amelyrõl már bebizonyosodott, hogy napjainkig megõrizte, fönntartotta fajunkat. Már nem tudom, hogy te, kedves embertársam és felebarátom, vajon képes vagy-e még egyáltalán a faj kárára élni, tehát „esztelenül" és „rosszul"; talán már évezredekkel ezelõtt kipusztult az, ami a fajnak árthatott volna és mostanra már azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket maga Isten sem tud elképzelni. Engedelmeskedj hát legnemesebb vagy netán legrosszabb vágyaidnak és mindenekelõtt: pusztulj el! - mindkét esetben valószínûleg még mindig az emberiség útjának egyengetõje és jótevõje maradsz, és jogot formálhatsz a tetteidet dicsõítõkre, amint a cselekedeteidet gúnyolók szavára ugyancsak! De soha senkivel sem találkozol, aki téged, az egyedi lényt még a legjobb mivoltodban is nevetségessé tudna tenni, aki érzékeltetni tudná veled, az igazság kívánalmai szerint, határtalan légy- és varangy-nyo-morúságodat. Valóban: önmagukon nevetni, de ahogy nevetni kellene, az igazság egészébõl fölhangzó nevetéssel, egészen mostanáig még a legjobbak sem tudtak, nem lévén elegendõ igazságérzékük hozzá, ehhez még a legtehetségesebbek sem elég zseniálisak. Megvan a jövõje talán még a nevetésnek is! Akkor, amikor az emberiség valóban magáénak vallja majd a következõ tételt: „a faj minden, az egyén semmi" - és ez a végsõ felszabadulás, ez a végsõ felelõtlenség mindenkinek mindenkor elérhetõ lesz. Talán majd akkor párosul a nevetés a bölcsességgel, talán majd akkor nem lesz egyéb tudomány, csak „vidám tudomány". Pillanatnyilag azonban még teljesen másként áll a helyzet, a létezés komédiája még nem ébredt önnön „tudatára", - még mindig a tragédia korszakában járunk, a morálok és a vallások korában. Mit jelent a morál- és vallásalapítók, a morális célokért harcra buzdítók, a lelkifurdalás és a vallásháborúk hirdetõinek újbóli és meg-megújuló fellépése? Mit jelentenek ezek a hõsök ezen a színpadon? - mert mostanáig ugyanannak a jelenetnek a hõseivel találkoztunk, meg minden egyéb idõnként túl közelrõl is látható dolog szintén csak ezen hõsök színrelépésének elõkészületéül szolgált, akár mint a színfalak és az õket mozgató gépezetek, akár mint a bizalmasok és lakájok szerepei. (Például a költõk mindig valamely morál lakájai voltak.) - Magától értetõdik, hogy e tragikus színészek ugyancsak a faj érdekében dolgoznak, jóllehet úgy gondolják, Isten érdekében dolgoznak, Isten küldötteiként. Õk szintén a faj életét egyengetik, az életbe vetett hitet erõsítve. Mindegyikük azt kiáltja: „érdemes élni, az élet jelent valamit, van mögötte valami, van benne valami, vigyázzatok rá!" Ez az ösztön, amely a legfejlettebb és a legközönségesebb emberben egyaránt munkál, a fajfenntartás ösztöne, bizonyos idõközönként az ész és a szellem szenvedélyének formájában jelenik meg; ilyenkor ragyogó érvek és okok veszik körül és minden erejével feledtetni igyekszik, hogy õ valójában csupán hajtóerõ, ösztön, oktalan és indokolatlan. Az életet szeretni kell, mert! Csak! Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, mert! És amit csak ezek a kellek és mertek jelenthetnek és fognak jelenteni a jövõben! És mindez azért, hogy ami szükségképpen és mindig, önmagától és cél nélkül is bekövetkezett, az mostantól meghatározott cél érdekében történjék és elhozza az embernek az ész és a végsõ törvény evidenciáját - ezért lép föl az etikai tanító a lét céljának tanítójaként; ehhez kitalál egy második és másféle létet és új mechanikája segítségével kiemeli a régi és közönséges létet régi és közönséges sarkaiból. Igen! távolról sem akarja, hogy nevessünk a léten, és önmagunkon sem - õrajta pedig még kevésbé; számára az egyén még mindig egyén, valami elsõ és utolsó, valami mérhetetlen, számára nem létezik faj, nem létezik összeg, nem léteznek nullák. Akármilyen ostobák is voltak a találmányai, bármilyen pontatlanok a becslései, bármennyire is félreismerte a természet folyását és megrágalmazta körülményeit - márpedig eleddig minden etika oly mértékben ostoba volt és természetellenes, hogy mindegyik képes lett volna tönkretenni az emberiséget, ha eluralkodhatott volna rajta - szóval mindazonáltal, ahányszor csak „e hõs" színpadra lépett, valami más következett be, a nevetés szörnyû ellentéte, számos egyén megrázkódtatása e gondolatra: „Igen, érdemes élni. Igen, méltó vagyok az életre!"- az élet, én, te, mi és mindannyian, megint érdekesek lettünk egymás számára bizonyos idõre. - Tagadhatatlan, hogy hosszú távon eleddig a nevetés, az ész és a természet még mindig diadalt aratott minden egyes ilyen nagy cél-tanítón: a rövid tragédia végül mindig föloldódott a lét örök komédiájában és „a megszámlálhatatlan kacagások hullámai" - Aiszkhülosszal szólva - végül átcsaptak a legnagyobb tragikus színészek feje fölött is. Ám egészében véve, e javító hatású nevetés ellenére a lét célja tanítóinak ez az ismételt megjelenése mégis megyáltoztatta az emberi természetet - eggyel több igénye lett ezentúl, nevezetesen pedig a "cél" tanának és tanítóinak mindig új és új megjelenése. Az ember apránként fantasztikus állattá nõtte ki magát, amelynek minden egyéb állatnál jobban ki kell elégítenie idõnként egy létfeltételt: idõrõl-idõre hinnie kell, hogy tudja, miért létezik, fajtája nem tenyészhet zavartalanul az életbe vetett periodikus bizalom nélkül! Anélkül, hogy hinne az élet, ésszerûségében! És az emberi nem idõrõl-idõre majd újra meg újra kijelenti: „márpedig van valami, amelyen egyáltalán nem szabad nevetni!" És az emberi nem legóvatosabb barátja még hozzáfûzi majd: „nem csupán a nevetés és a vidám bölcsesség, hanem leírhatatlan és emelkedett értelmetlenségével a tragikum is a fajfenntartás eszközeihez és szükségszerûségéhez tartozik!" - És következésképpen! Következésképpen! Következésképpen! Hát értitek már mit mondok, testvéreim? Értitek az apály és dagály ezen új törvényét? Egyszer még nekünk is eljön az idõnk!

 

Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

(részlet)

Az önzetlenség tanítóinak. - Egy ember erényeit nem az önmagára vonatkoztatott hatásai szempontjából nevezik jónak, hanem azon hatások szempontjából, amelyeket feltehetõen ránk és a társadalomra gyakorolnak - az erények dicsõítésének dolgában a kezdetektõl fogva nem nagyon mutatkoztunk „önzetlennek", „altruistának"! Mert egyébként azt kellett volna látnunk, hogy az erények (mint például a szorgalom, az engedelmesség, az önmegtartóztatás, a jámborság, az igazságosság) többnyire károsak tulajdonosaikra nézvést, olyan ösztönökként, amelyek hevesen és vadul dolgoznak bennük és egyáltalán nem akarják engedni, hogy az ész egyensúlyban tartsa õket a többi ösztönökhöz képest. Ha van egy erényed, egy igazi, teljes erényed (és nem csupán afféle ösztönös vágyacska az erényre!) - akkor az áldozata vagy! Ám a szomszéd éppen ezért dicsõíti erényedet! A szorgalmas embert dicsérik, akár a szeme világának, akár szelleme frissességének és eredetiségének árt e szorgalommal: dicsérik és szánják az ifjút, aki „halálra dolgozta magát", mert így ítélnek: „A társadalom egészének szempontjából még a legjobb egyén elveszítése is csak egy kicsiny áldozat! Elég baj, hogy meg kell hozni ezt az áldozatot! De sokkal rosszabb volna, ha az egyének másként gondolkodnának és nagyobb fontosságot tulajdonítanának önmaguknak, a saját fejlõdésüknek, mint a társadalom szolgálatában végzett munkának!" Ezért aztán nem saját magáért sajnálják ezt az ifjút, hanem azért, mert a halála hatásos és önmagával szemben kíméletlen eszköztõl - úgynevezett „derék embertõl" -fosztotta meg a társadalmat. Azt azért talán mérlegelik, hogy a társadalom szempontjából nem lett volna-e hasznosabb, ha jobban kímélte volna magát és így hosszabb ideig dolgozhatott volna - igen, sõt azt is elismerik, hogy hasznot húztak ebbõl, ám a másik elõnyt maradandóbbnak, fontosabbnak ítélik: áldozatot hoztak a társadalomért és az áldozati állat szellemisége újfent szemmel láthatóan megmutatkozott. Tehát az erényeknek egyrészt eszköz-jellegüket dicsérik, amikor az erényeket dicsérik, meg a vak és minden erényben munkáló ösztönzést, amely az egyén teljességének elõnye által nem tartható kordában, röviden szólva: az erényben lévõ esztelenséget, amelynek révén az egyén az egész eszközévé alakítható át. Az erények dicsérete olyasmit magasztal, ami káros a magánélet szempontjából - azoknak az ösztönzéseknek a dicsérete ez, amelyek az embertõl legnemesebb önérzetét és önvédelmi erejét is elragadják. - Persze az erényes szokásokra nevelés és elsajátításuk útján az erények egész sor olyan hatása is napvilágra bukkan, amelyek az erény és a magánelõny összefonódását mutatják - és valóban létezik ilyen összefonódás! A vakon dühöngõ szorgalmat például, ezt a tipikusan eszközjellegû erényt, a gazdagsághoz és becsülethez vezetõ útként mutatják be, sõt, mint a leghatásosabb mérget az unalom és a szenvedélyek ellen: veszélyét, szörnyû veszedelmességét persze elhallgatják. A nevelés a következõképpen jár el: egy sor csábító elõny segítségével igyekszik meghatározni az egyénnél egy gondolkodás-és cselekvési módot, amely, ha már ösztönzõ erõvé, szokássá és szenvedéllyé változott, uralkodóvá válik benne és rajta, önmaga ellenére és a saját rovására, ám a „legfõbb közérdek javára". Milyen gyakran látom, hogy a vakon dühöngõ szorgalom ugyan gazdagságot és megbecsülést szerez, ám megfosztja az érzékeket finomságuktól, amellyel élvezni lehetne az említett gazdagságot és megbecsülést, éppen úgy, ahogy az unalom és a szenvedélyek ellen alkalmazott legfõbb orvosság eltompítja az érzékeket és megakadályozza a szellemet az új ingerek befogadásában. (Minden korszak legszorgalmasabbika - a mi korunk - sem képes a sok szorgalomból és pénzbõl semmi egyebet csinálni, csak még "több szorgalmat és még több pénzt: már sokkal több sütnivaló kell a pénz elköltéséhez, mint megszerzéséhez! - Nos, lesz nekünk még „unokánk"!) Ha a nevelés sikerül, akkor az egyén minden erénye a közösségnek hasznos, az egyénnek, legfõbb magánéleti célját tekintve, káros lesz - valószínûleg valami szellemi-érzéki elnyomorodást eredményezve, sõt, esetleg korai pusztulást: gondoljuk csak át ebbõl a szempontból szép sorban az engedelmesség, a szûzies-ség, a jámborság és az igazságosság erényeit. Az önzetlen, önfeláldozó, erényes ember dicsérete - tehát azé, aki nem fordítja teljes erejét és eszét saját maga fenntartására, képzésére, fölemelésére, hatalmának növelésére, hanem szerény, igénytelen, sõt tán közömbös és ironikus életet él - ez a dicséret semmi esetre sem az önzetlenség szellemétõl származik! A „felebarát" dicséri az önzetlenséget, mert általa elõnyökhöz jut! Ha maga a „felebarát" is önzetlenül gondolkodna, elutasítaná az erõ ilyen megcsonkítását, szembeszállna az efféle hajlamok kifejlõdésével és mindenek elõtt tulajdon önzetlenségét azzal adná hírül, hogy az ilyesmit nem nevezné jónak! - Itt leplezi le saját magát annak a morálnak az alapvetõ ellentmondása, mely éppen mostanában áll nagy becsben: ezen morál indítékai ellentétben állnak elvével! Mert amivel e morál igazolni akarja önmagát, azt a moralitás kritériumai alapján cáfolja meg! A következõ tételt: „le kell mondanod önmagádról és fel kell áldoznod magad", csak olyan lény jelenthetné ki - saját moráljának ellent nem mondva -, aki ugyanakkor ezzel lemondana önmaga elõnyérõl és aki számára talán az egyénektõl megkövetelt önfeláldozás a saját pusztulásához vezetne. Mihelyt azonban a felebarát (vagy a társadalom) ajánlja az altruizmust hasznossági céllal, azonnal a vele ellentétes értelmû mondat „az elõnyt kell keresned, akár mások rovására is" nyerne formát és egy szájból fújva hideget és meleget, azt prédikálná egyszerre, hogy: „ezt kell tenned" és „nem ezt kell tenned"!

Friedrich Nietzsche

A kétségbeesõk. - A kereszténységben vadászösztön él mindazok iránt, akiket bármivel kétségbe lehet ejteni - az emberiségnek csak egy része hajlamos erre. A kereszténység a nyomukban van, állandóan leselkedik rájuk. Pascal kipróbálta, hogy a legátfogóbb megismerés útján nem lehetne-e mindenkit kétségbe ejteni; - a kísérlet nem sikerült, õ pedig másodszor is kétségbe esett.


Az „igazságért"! - „A kereszténység igazsága mellett szól a keresztények erényes életmódja, állhatatosságuk a szenvedésben, a szilárd hit és mindenekelõtt a sokasodás és a fejlõdés minden baj ellenére" -, így beszéltek ti még ma is! Szánalmas ez! Tanuljátok hát meg, hogy mindez nem szól az igazság mellett és az igazság ellen sem, hogy az igazságot másként bizonyítják, mint a szavahihetõséget és az utóbbi egyáltalán nem érv az elõbbi mellett!


Keresztény hátsó gondolat. - Vajon nem a következõ volt-e az elsõ évszázad keresztényeinek szokásos hátsó gondolata: „jobb bebeszélni magunknak bûnösségünket, mint ártatlanságunkat, mert nem tudni biztosan, hogy egy ilyen hatalmas bíró milyen érzülettel viseltetik, azonban félni kell attól, hogy õ biztosan azt reméli, csak bûntudatos emberekkel találkozik! Amilyen nagyhatalmú, hamarabb megbocsát egy bûnösnek, semmint elismerné, hogy bárkinek is igaza lehet vele szemben." - Így éreztek a szegény emberek a provinciákban a római prétor elõtt: „túl büszke õ ahhoz, hogy ártatlanok lehessünk" - hogyan is ne ismétlõdött volna meg éppen ez az érzés a legfõbb bíró keresztény képzetében!


Rosszat gondolni nem egyéb, mint rosszat tenni.- A szenvedélyek rosszak és gonoszak lesznek, ha rossznak és gonosznak tekintik õket. Így sikerült a kereszténységnek Éroszból és Afroditébõl - e nagy, eszmények létrehozására képes hatalmakból - pokolbéli koboldokat és csalóka szellemeket alkotni, a gyötrelmek útján, amelyeket a hívõ lelkiismeretében életre keltettek minden nemi gerjedelmére. Nem iszonytató-e szükségszerû és szabályos érzéseket a belsõ nyomorúság forrásává tenni, és ilyen módon minden embernél szükségszerûvé és szabályossá tenni a belsõ nyomort? Ráadásul mindez megmarad eltitkolt és mélyen gyökerezõ nyomorúságnak: mert nem mindenkiben eleven Shakespeare bátorsága, hogy keresztény komorságát úgy vallja meg, ahogy õ tette szonettjeiben. - Mindig gonosznak kell neveznünk valamit, ami ellen harcolunk, amit bizonyos határok között kell tartanunk, esetleg bizonyos körülmények között teljesen ki kell vernünk a fejünkbõl! Nem a hitvány lelkek sajátja-e, hogy az ellenséget mindig gonosznak gondolják? És szabad volna Éroszt ellenségnek nevezni! Alapjában véve a nemi, a résztvevõ és a rajongó érzésekben közös, hogy itt az ember a saját öröme által egy másikkal jót tesz - a jótékonyság efféle intézményével pedig a természetben nem túl gyakorta találkozunk! És éppen ezt kell agyonpocskondiázni és rossz lelkiismerettel tönkretenni! Az ember nemzését a rossz lelkiismerettel párosítani! - Érosznak ez a befeketí-tése végül komédiába illõ fordulatot vett: az „ördögi" Érosz az ember számára lassanként érdekesebb lett valamennyi angyalnál és szentnél, hála az egyház fondorlatos mesterke-déseinek az összes erotikus dologban: azt érte el, hogy még a mi idõnkben is csak a szerelmi történet tarthat minden társadalmi réteg igazi érdeklõdésére számot -, ami az ókorban érthetetlen túlzás lett volna, és amit egyszer késõbb még harsány hahota kísér majd. Egész költõi és gondolkodói alkotásunkat, a legnagyobbtól a legjelentéktelenebbig, az a túlzott fontosság jellemzi, és nem csupán jellemzi, amellyel a szerelmi történet a legfontosabb történetként lép föl: talán majd éppen emiatt ítéli az utókor a keresztény kultúra egész hagyatékát kicsinyesnek és háborodottnak.


A lelki gyötrelmekrõl.- Amikor bárki megkínozza egy idegen ember testét, ma mindenki egyként fölkiált; azonnal kitör a fölháborodás az olyan ember ellen, aki ilyesmire képes; igen, reszketünk már a kínzást csak elképzelni is, akár emberrõl, akár állatról van szó, és szinte elviselhetetlenül szenvedünk, ha tudomást szerzünk valami efféle, valóban megtörtént esetrõl. De még nagyon messze vagyunk attól, hogy a lelki szenvedéssel és okozásának szörnyûségével kapcsolatban ugyanilyen általánosan és határozottan érezzünk. A kereszténység hallatlan mértékben használta ezt fel, igen, állandóan az efféle gyötrelmet prédikálja és egészen ártatlanul hanyatlásról és elpuhulásról panaszkodik, ha szenvedés nélküli helyzettel találja szemben magát: mindennek pedig az lett az eredménye, hogy az emberiség ma a lelki tûzhalált, a lelki kínzatást és kínzószerszámokat éppen olyan szorongó türelemmel és határozatlansággal viseli, mint hajdan az emberek és állatok testi gyötrését. A pokol egyáltalán nem maradt puszta szó: és az újonnan alkotott, valódi, pokoli félelmeknek újfajta együttérzés felelt meg, egy iszonyatos és szörnyen súlyos, a korábbi idõkben ismeretlen irgalom azok iránt, akik „visszavonhatatlanul a kárhozottak poklára ítéltettek", amilyet például a kõvendég tanúsít Don Juan iránt, és amilyen a keresztény évszázadokban többször még a kõsziklát is könnyekre fakasztotta. Plutarkhosz sötét képet fest a pogányságban uralkodó babonás állapotokról: e kép ártalmatlanná szelídül, ha a középkori kereszténnyel hasonlítjuk össze, aki gyanítja, hogy tulajdonképpen nem is nagyon tudna megszabadulni az „örök gyötrelemtõl": iszonyatos hírnökök jelennek meg neki: talán egy gólya, amely kígyót tart a csõrében és habozik, lenyelje-e vagy sem. Vagy a természet sápad el hirtelen, esetleg szivárványszínû lesz a föld. Vagy rég meghalt rokonok alakjai közelednek, akiknek az arca rettenetes szenvedések nyomait viseli magán. Vagy az alvó szobájának sötét falai hirtelen kivilágosodnak és sárgás ködben kínzószerszámok jelennek meg rajtuk, valamint kígyók és ördögök kusza összevisszasága. Micsoda iszonytató helyet volt képes a kereszténység már csak azáltal is a földbõl csinálni, hogy mindenütt fölállította a keresztet és kijelentette, hogy a föld az a hely, ahol „az igaz embert halálra kínozzák"! És amikor a bûn nagy prédikátorainak erõszakossága az egyes ember minden titkos szenvedését, „kamrácskájának" gyötrelmét a nyilvánosságra ûzte, ha például egy Whitefield prédikált, mint „halandó a halandókhoz", hol hevesen zokogva, hol pedig dühösen toporzékolva, szenvedélyesen a legmeglepõbb dühkitörések közepette, és attól sem riadt vissza, hogy az egész támadás tajtékzó dühét egyetlen jelenlévõ személyre zúdítsa, és õt a közösségbõl szörnyû módon kiközösítse -, akkor minden alkalommal úgy tûnt, hogy a föld valóban a „kárhozat mezejévé" változik! Akkoriban hatalmas embertömegeket lehetett látni és az embereket mintha a téboly valamely rohama zsúfolta volna össze, sokan görcsöt kaptak a félelemtõl, mások ájultan, mozdulatlanul feküdtek a földön: néhányan remegtek, mint a nyárfalevél vagy órák hosszat átható, éles hangú kiáltásokkal reszkettették meg a levegõt. Mindenütt mintha félig megfojtott emberek hangos zihálá-sa hallatszott volna, akik kapkodnak az éltetõ levegõ után. „És valóban" -, mondja egy ilyen prédikáció szemtanúja -„ami hangot csak hallani lehetett ezektõl az emberektõl, az mind a kínok közepette haldoklók hangja volt." - Egy pillanatra se feledjük, hogy pontosan a kereszténység volt az, amely a halálos ágyat a kínszenvedések ágyává változtatta, és hogy azokkal a jelenetekkel, amelyeket azóta ezen az ágyon látni lehetett, azokkal az iszonyatos hangokkal, amelyek elsõ ízben csak itt tûntek lehetségesnek, nagyon sok tanú, valamint leszármazottaik vérét és eszét rontották meg egy életre! Képzeljünk csak el egy ártatlan embert, aki nem tudja elfelejteni, hogy egyszer a következõ szavakat hallotta: „0, örökkévalóság! 0, bárcsak ne volna lelkem! Ó, bárcsak meg sem születtem volna! Átkozott vagyok, átkozott, mindörökre elvesztem. Egy héttel ezelõtt még segíthettetek volna rajtam. De most már késõ. Most már az ördögé vagyok, poklokra akarok szállni vele. Hasadjatok meg, hasadjatok meg, szegény kõbõl való szívek! Hát nem hasadtok meg? Mi egyéb történhet még a kõszívekkel? Átkozott vagyok, elátkozott, a ti üdvösségetekért, hogy ti megmeneküljetek! Itt van! Igen, itt van! Jöjj, derék ördög! Gyere!"


A büntetõ igazságosság. - Boldogtalanság és bûn - a kereszténység e két dolgot dobta a mérleg serpenyõjébe: ha a bûnt követõ boldogtalanság nagy, magát a bûn nagyságát még mindig önkéntelenül is ehhez mérik utólag. Pedig ebben nincs semmi antik és a görög tragédia, amelyben egyéb értelemben ugyan, de annyit beszélnek boldogtalanságról és bûnrõl, ezért tartozik a kedély nagy fölszabadítói közé, mégpedig olyan mértékben, amit maguk a régiek sem voltak képesek átérezni. Ekképp ártatlanok maradtak, vagyis képtelenek voltak a bûn és a boldogtalanság között bármilyen „adekvát relációt" feltételezni. Tragikus hõseik bûne minden bizonnyal az a kavics, amelyben megbotlanak és elvágódva a karjukat törik vagy elvesztik fél szemük világát. Az antik érzés erre azt mondta: „Hát, kissé óvatosabban, nem ilyen szertelenül kellett volna járnia az útját!" Csak a kereszténység jelentette ki határozottan: „Ez itt egy súlyos szerencsétlenség és mögötte mindenképpen lennie kell valami súlyos, ugyanilyen súlyú bûnnek, bár pillanatnyilag még nem látjuk tisztán, mi az! Ha te boldogtalan nem így érzel, akkor megátalkodott vagy - és valami még rosszabbat is meg kell majd érned!" -Ezért aztán az ókorban tényleg volt még tiszta, ártatlan boldogtalanság; csak a kereszténységben válik minden nagyon is megérdemelt büntetéssé: a szenvedõ fantáziájának még több szenvedést okoz, hogy minden hiba elkövetésénél erkölcsileg vétkesnek és kárhozottnak érzi magát. Szegény emberiség! -A görögöknek van saját szavuk a más boldogtalanságán érzett fölháborodásra: ez az affektus a keresztény népek között tilos volt és alig fejlõdött ki, ezért nincs az együttérzés ezen férfiasabb testvérének neve.


Egy javaslat. - Ha Énünk, Pascal és a kereszténység szerint, mindig gyûlöletes, hogyan engedhetnénk meg és fogadhatnánk el, hogy mások - akár Isten, akár az ember - szeressék! Minden jó érzés ellenére való volna, ha szeretni hagynánk magunkat, azon tudat ellenére, hogy csak gyûlöletre szolgálunk rá - hogy most egyéb, elutasító érzéseket ne is említsünk. - „De éppen ez a kegyelem birodalma." - Szóval a felebaráti szeretet nektek kegyelem? Együttérzésetek kegyelem? Nos hát, ha ez lehetséges nektek, akkor tegyetek még egy lépést: magatokat is kegyelembõl szeressétek- akkor már egyáltalán nem is lesz szükség az Istenetekre és a bûnbeesés és megváltás egész drámája bennetek játszódik le!


A szent humanitása. - Történt egyszer, hogy egy szent került a hívõk közé és már nem bírta elviselni a bûn iránti állandó gyûlöletüket.Végül így szólt: „Isten teremtett minden dolgokat, csak a bûnt nem: csoda-e hát, hogy nem tûri a bûnt? - Ám az ember megteremtette a bûnt - és most taszítsa el egyetlen gyermekét, pusztán mert ez Istennek, a bûn nagyapjának, nem tetszik? Emberi ez? Minden tiszteletem annak, akit megillet! - ám szívnek és kötelességnek elõbb a gyermekért kellene szólnia és csak másodszor a nagyapa tiszteletéért!"


Szegény emberiség! - Egy csepp vérrel több vagy kevesebb az agyunkban életünket leírhatatlanul nyomorúságossá és keménnyé teheti, olyannyira, hogy ettõl az egyetlen csepptõl többet szenvedünk, mint Prométeusz a keselyûjétõl. De a legnagyobb szörnyûség csak akkor jön, ha még csak nem is tudjuk, hogy az a csepp a dolgok oka. Hanem „az ördög"! Vagy „a bûn"!


A kereszténység filológiája. - Elég jól megítélhetjük tudósai írásainak jellegébõl is, hogy a kereszténység milyen kevéssé nevel becsületességre és igazságosságra: sejtelmeiket olyan merészen adják elõ, mintha dogmák lennének, és egy bibliai hely magyarázatánál ritkán esnek zavarba. Egyfolytában csak ezt hajtogatják: „igazam van, mivel itt írva vagyon" - és itt olyan szemérmetlenül önkényes magyarázat következik, hogy egy filológus, ha meghallja, dühroham és nevetõgörcs között egyre csak ezt kérdezgeti magától: ez lehetséges? Komolyan gondolja? Tisztességes legalább? - Azt a becstelenséget, amit e tekintetben a protestáns szószékeken megengednek maguknak, ahogy a prédikátor kihasználja azt az elõnyt, hogy senki sem vághat a szavába, ahogy ott a Bibliát csûrik-csavarják és a népet a rosszul olvasás mûvészetének minden formájára megtanítják, csak az az ember becsüli alá, aki sohasem megy templomba, vagy mindig ott van. Végezetül pedig: mit várjunk egy vallás utóhatásaitól, amely megalapítása évszázadai folyamán az Ótestamentum körül hallatlan filológiai bohóctréfákra vetemedett: arra a kísérletre gondolok, amely az Ótestamentumot el akarta orozni a zsidóktól, azt állítván, hogy csak keresztény tanítást tartalmaz, és a keresztényekhez, Izráel igaz népéhez tartozik, míg a zsidók csupán kisajátították maguknak. És itt a fejtegetés és csúsztatás olyan indulatának lehettünk tanúi, amelyet lehetetlen összeegyeztetni a jó lelkiismerettel: a zsidó tudósok tiltakozhattak, ahogy akartak, az Ótestamentumban mindenütt Krisztusról és csak Krisztusról volt szó, pontosabban az õ keresztjérõl, és ahányszor csak megemlítenek egy fát, vesszõt, létrát, ágat, fatörzset, botot, karót, szerintük ez mindig a kereszt fájának próféciáját jelentette; maga az unikornis és az érckígyó felállítása, maga az imát a szegényekre is kiterjesztõ Mózes, még a nyársak is, amelyeken a Pesszah bárányát megsütötték - mind utalás és mintegy a kereszt elõjátéka! Hitte ezt valaha bárki is, aki ezeket állította? Gondoljuk csak meg, hogy az egyház nem rettent vissza attól, hogy a Septuaginta szövegét gazdagítsa (például a Zsoltárok 96,V. 10.-ben), hogy a késõbbiek folyamán az ide becsempészett részt keresztény prófécia értelmében hasznosítsa. Éppen harcban álltak és az ellenséggel voltak elfoglalva, nem pedig a becsületességgel.


Finomság a hiányban. - Csak ne gúnyoljátok a görögök mitológiáját, mivel olyan kevéssé hasonlít a ti mélyértelmû metafizikátokra! Csodáljátok inkább azt a népet, amely éles eszének éppen ezen a ponton parancsolt megálljt, és hosszú ideig elég tapintatos maradt ahhoz, hogy elkerülje a skolasztika és a szõrszálhasogató babonaság veszélyét.


A test keresztény interpretátorai. - Bármi is származik a gyomorból, a belekbõl, a szívverésbõl, az idegekbõl, az epébõl vagy az ondóból - a számunkra teljességgel ismeretlen gép minden rendellenességét, elerõtlenedését, túlzott ingerlékenységét, véletlenszerûségét - az olyan kereszténynek, mint Pascal, föltétlenül erkölcsi és vallási jelenségként kell felfognia, azzal a kérdéssel, hogy vajon Isten vagy ördög, jó vagy gonosz, üdvösség vagy kárhozat rejlik-e bennük! Ó, szerencsétlen interpretátor! Mennyire csûrnie-csavarnia kell rendszerét! Mennyire kell csûrnie-csavarnia önmagát, hogy igaza legyen!


A kétely, mint bûn. - A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bûnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelmûbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltû természetünk legfinomabb jelentkezése - már önmagában is bûnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bûnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!


Egoizmus egoizmus ellen. - Hányan, de hányan következtetnek még mindig így: „az élet kibírhatatlan lenne, ha nem volna Isten!" (Ugyanez idealista körökben így hangzik: „az élet kibírhatatlan lenne, ha alapjaiból hiányozna az etikai jelentõség!") - következésképpen léteznie kell Istennek (vagy a lét etikai jelentõségének)! Valójában úgy áll a helyzet, hogy aki hozzászokott az efféle képzetekhez, az nemigen szeretne nélkülük élni: az õ, illetve fennmaradása számára szükséges képzetek lennének - de micsoda arcátlanság kijelenteni, hogy mindennek, ami fönnmaradásomhoz szükséges, valóban léteznie is kell! Mi lenne, ha mások éppen fordítva éreznének? Ha éppen e két hittétel föltételei között nem kívánnának élni, mert így már nem találnák az életet értékesnek! - Pedig ma éppen ez a helyzet!


Isten becsületessége. - Vajon a jóság Istene-e az az Isten, aki mindentudó és mindenható, de még arról sem gondoskodik, hogy teremtményei megértsék szándékát? Aki a számtalan kételyt és gondot évezredeken keresztül érintetlenül hagyja, mintha ezek az emberiség üdvét tekintve jelentéktelenek volnának, és aki az igazság téves megközelítésének beláthatatlan következményeit mégiscsak kilátásba helyezi? Nem kegyetlen Isten volna õ, ha az igazság birtokában lenne, és mégis képes volna elnézni, milyen nyomorúságosan kínlódik érte az emberiség? Ám talán mégis a jóság Istene, csak nem tudta érthetõbben kifejezni magát? Talán a szellem hiányzott ehhez belõle? Vagy az ékesszólás? Annál rosszabb! Akkor talán abban is tévedett, amit az „igazságának" nevez és õ maga sincs túl messze „a szegény, lóvátett ördögtõl"! Vajon nem kell-e majdhogynem pokolbéli kínokat kiállnia, amiért örök idõkig, és egyre keservesebben látja kínlódni teremtményeit, amint az õ megismerésével veszõdnek, és õ nem képes segíteni, tanácsot adni nekik, hanem akár valami süketnéma, mindenféle többértelmû jeleket ad össze-vissza hadonászva, amikor gyermekét vagy kutyáját a legszörnyûbb veszedelem fenyegeti? Egy ekképp következtetõ, szorongó hívõnek meg lehetne bocsátani, ha a szenvedõ Isten iránti együttérzés közelebb állna hozzá, mint a „felebaráttal" való együttérzés, mivel õk már nem a felebarátai, ha mind közül a legmagányosabb, õs-egyedülvaló a legszenvedõbb, aki a legtöbb vigaszra szorul. Minden vallás önmagán viseli annak ismertetõjegyét, hogy eredetét az emberiség egy korai, éretlen intellektualitásának köszönheti. És mind meglepõ könnyedséggel veszi, hogy neki az igazságot kell mondania: mit sem tudnak az isteni kötelességrõl, amely abban áll, hogy az emberiséggel igaz és érthetõ dolgokat közöljenek. - A „rejtõzködõ Istenrõl", meg e rejtõzködés okairól, valamint arról, hogy nyelvileg sohasem szabad teljes egyértelmûséggel közölni a dolgokat, Pascalnál élesebben senki sem beszélt, ami annak a jele, hogy sohasem tudott efelõl megnyugodni: ám hangja olyan bizakodóan cseng, mintha egyszer õ is a függöny mögött üldögélt volna. A „deus absconditus"-ban (rejtõzködõ Isten - a ford.) erkölcstelenséget szimatolt, de rettentõen félt és szégyellte ezt bevallani önmagának: és ezért, mint aki fél, olyan hangosan beszélt, ahogy csak tudott.


A kereszténység halálos ágyánál. -A tényleg aktív emberek most belsõleg nem keresztények, és a szellemi középszer szerényebb és szemlélõdõbb emberei csak kiigazított és hihetetlenül leegyszerûsített módon keresztények. Van egy Isten, aki szeretetében mindent úgy rendez el, ahogy végül nekünk a legjobb lesz, egy Isten, aki erényünket és boldogságunkat adja és elveszi, úgyhogy egészében véve minden igazságos és jó, és semmi okunk rá, hogy az életet nehezen éljük vagy netán panaszkodjunk, röviden szólva, a beletörõdést és a szerénységet emelik istenséggé - és ez még a legjobb és legelevenebb mindabból, ami a kereszténységbõl megmaradt. De jegyezzük meg, hogy ezzel a kereszténység átlépett egy szelíd moralizálásba: nem csak az „Isten, szabadság, halhatatlanság" maradt meg, hanem a jóakarat és tisztességes érzület is, valamint az a hit, hogy a világmindenségben a jóakarat és a tisztességes érzület fog uralkodni: ez a kereszténység euthanáziája.


Mi az igazság? - Ki ne viselné el a hívõk azon következtetését, amelyet oly szívesen vonnak le: „a tudomány nem lehet igaz, mert tagadja Istent; következésképpen nem származhat Istentõl; következésképpen nem lehet igaz, mert Isten az igazság". A hiba nem a következtetésben, hanem a feltevésben rejlik: mi lenne, ha Isten nem az igazság volna, és éppen ezt bizonyítaná be? Ha õ volna az emberi gõg, hatalomvágy, türelmetlenség, rettegés, az elragadtatott és rémült emberi õrület?


A lehangoltak gyógyszere. - Már Pál is úgy vélekedett, hogy áldozatra van szükség annak érdekében, hogy Istennek a bûn miatti mélységes lehangoltsága megszûnjön: és a keresztények azóta nem szûntek önmaguk fölötti rosszkedvüket egy áldozaton kitölteni -, legyen ez a „világ", a „történelem", az érzelem, mások öröme vagy békés nyugalma, valami jónak mindenképpen meg kell halnia az õ bûneikért (ha csupán in effigie is)!


A végérvényesként fölfogott történelmi cáfolat. -Valaha azt próbálták bebizonyítani, hogy Isten nem létezik - ma azt mutatják meg, hogy miképp születhetett meg az Isten létébe vetett hit, és mitõl kapta e hit súlyát és fontosságát: de ezáltal fölöslegessé válik az ellenbizonyíték, hogy Isten nem létezik. -Amikor hajdan „Isten létének bizonyítékait" megcáfolták, még mindig fönnmaradt a kétely, hogy nincsenek-e jobb bizonyítékok a megcáfoltaknál: akkor az ateisták nem értettek ahhoz, hogyan kell tabula rasát csinálni.


„In hoc signo vinces". (E jegyben gyõzni fogsz - a ford.) - Bármilyen fejlettnek is tekinthetõ Európa, vallási dolgokban még nem érte el a régi brámánok liberális naivitását, például azért, mert Indiában már négy évezreddel ezelõtt többet gondolkodtak és több örömet találtak a gondolkodás átörökítésében, mint manapság mi. Azok a brámánok elsõsorban abban hittek, hogy a papok hatalmasabbak az isteneknél, másodsorban pedig abban, hogy a papok hatalma a szokásokban rejlik: költõik éppen ezért fáradhatatlanul dicsõítették a szokásokat (imákat, szertartásokat, áldozatokat, énekeket, metrumokat), mint minden jó tulajdonképpeni letéteményeseit. Bármilyen sok költészet és babonaság keveredett is e dolgokba, az alapelvek igazak! Eggyel tovább lépve: félredobták az isteneket, amit Európának egyszer ugyancsak meg kell tennie! Még eggyel tovább lépve: már papokra és közvetítõkre sem volt szükségük, és színre lépett Buddha, az önmegváltás vallásának tanítója. Milyen messze van Európa még ettõl a kulturális foktól! Ha végre minden szokást és erkölcsöt megsemmisítenek, amelyekre az istenek, papok és megváltók hatalma támaszkodik, tehát ha a régi értelemben fölfogott morál kihal, akkor jön el majd... vajon mi jön el akkor? Ne is próbáljunk találgatni, hanem csak figyeljünk, úgyis meglátjuk, ahogy Európa bepótolja, amit Indiában, a gondolkodók népe körében a gondolkodás parancsolataként már évezredekkel ezelõtt megcselekedtek. A különbözõ európai népek között lehet ma mintegy tíz-húsz millió ember, aki már „nem hisz Istenben" - vajon túlzás lenne azt kívánni tõlük, hogy jelt adjanak egymásnak? Mihelyt ekképp fölismerik egymást, fel is fedik magukat, azonnal bizonyos hatalommá válnak Európában, mégpedig szerencsére népek és nemzetek közötti hatalommá! Osztályok közötti hatalommá! Gazdag és szegény közötti hatalommá! Parancsolók és engedelmeskedõk közötti hatalommá! A legnyugtalanabb és legnyugodtabb, legmegnyugtatóbb emberek közötti hatalommá!

Forrás: Friedrich Nietzsche: Virradat - Gondolatok az erkölcsi elõítéletekrõl (Holnap kiadó, 2000.)