Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter 4 Titkos tanítások

2010.06.22


Az egyszerűség azt jelenti, hogy a sok tapasztalat leszűrődött
már, sűrűvé vált. Nincs benne kosz, zavar, csak a lényeg.
Letisztultság.
Egyszerű a gyémánt.
Egyszerű a tiszta víz és a bölcs ember.
Egyszerű - Hamvas szerint - a rántott leves. Egy egész ódát írt
róla. Nem véletlen, ha betegek vagyunk, ezt esszük.
Az, hogy Magyarország még létezik, az egyszerű embereknek
köszönhető.
Nem a hatalomszomjas, dicsvágyó, hiú, agyonreklámozott, divatos
és rajongással körüllihegett "nagy embereknek", nem a
karrieristáknak, a "menőknek", hanem az egyszerűeknek, akik nem
aljasodnak le akkor sem, ha ez a kordivat, s őrzik emberségüket
ma is, amikor érvényesülésre csakis az ügyeskedőknek van módjuk,
azoknak, akik pénzért megvehetők, s jó érzékkel el is tudják adni
magukat.
Egyszerű emberek azok, akiket emberemlékezet óta egyetlen
politikai rezsim se tudott meghülyíteni, mert valami alapvető
emberit hordoznak, amit nem adnak föl s nem engednek magukban
tönkretenni.
Akkor sem, ha nem viszik semmire.
Egyszerű emberek azok, akik a társadalom szemében nem számítanak.
Ha létezik számomra rejtély és megválaszolhatatlan kérdés, az
éppen ez: hogy van az, hogy ebben az egyre sebesebben -pörgő
szennyes örvényben vannak olyanok, akik nem engedik magukat
lerántani, akik az áradat ellen élnek, egyszerű, derék és
becsületes emberek maradnak, akkor is, ha ez korszerűtlen, sőt
életképtelen magatartás, ha lépten-nyomon tapasztalják, hogy a
vallások zöme álságossá fajult, nincsenek példaképek, a
társadalomban minden a "tisztességről" szóló fecsegés csak arra
szolgál, hogy leplezze azt az "életeszményt", amit ez a mocsok
világ kínál: a pénzt és a karriert - amikor semmiféle ideológia
nem szól már az ellen, hogy az ember gazember legyen.
S van, aki mégsem tud azzá válni.
Miért?
Vallásos, és attól tart, megbünteti az Isten? Néha ez az oka, bár
az általános történelmi tapasztalat rácáfol arra, hogy a
gazemberséget az Isten büntetné. Nem ezt látjuk. A háborúk, a
lágerek, a nyomor és a tömeges éhhalál korában nem ezt
tapasztaljuk.
Neveléstalán?
Ezt tanulta a szüleitől?
Ez sem mindig igaz.
Sötét szülői háttérből is emelkednek ki, tisztességes, egyszerű
emberek.
Előző életek emlékei talán? Lélekbe írt ősemlékezet, hogy nem
szabad lealjasodni még akkor sem, ha ez egy történelmi kor
általános követelménye, mert tudják, hogy ez milyen gyötrelmes
következményekkel jár?
Mi tart vissza egy embert attól, hogy alkalmazkodjon egy olyan
világhoz, amely az aljasságot nemcsak jutalmazza, de gyakran még
mint erényt is tünteti fel?
Mi az a benső hang, ami azt mondja: "Te nem mehetsz arra, amerre
mindenki megy, akkor sem, ha lemaradsz!"
Én az életemet köszönhetem egy egyszerű embernek.
Lelőttek, és több sebből vérezve haldokoltam az utcán.
Mögöttem, nem túlságosan messze, egy tank tetején ült a
gyilkosom. Időnként, ha látta, hogy mozgok még, egy-egy golyót
eresztett a földön vonagló testembe.
S ekkor a sarkon, a keresztutcából egy középkorú asszony dugta ki
óvatosan az orrát s arcának jobbfelét. Tovább nem merte, mert azt
az utcát, ahol feküdtem, vinnyogva pásztázták az ezüstcsíkot húzó
lövedékek.
Látta, hogy meg-megrándulok, s növekszik a fekete vértócsa
körülöttem. Látta, hogy egy idegen fiatalember hamarosan
elpusztul előtte.
Az utca túloldalán valamiféle kötözőhely volt.
Kilépni az "én utcámra" azt jelentette, hogy őt is lelövik.
Dönthetett volna úgy, hogy visszahúzza az orrát, s eltűnik a
saját, biztonságos keresztutcáján. Viszi magával az ételhordóját,
hazasiet, otthon kitálalja az ételt (ami akkoriban nagy kincs
volt!), s egyedül, talán a családjával együtt megeszi.
Ennyit kellett volna tennie, hogy megússza a bajt, és persze
megfeledkezni az én könyörgő tekintetemről.
De nem ezt tette.
Képtelen volt otthagyni.
Ugyanakkor félt is.
Rettegett, hogy ő is meghalhat.
Se otthagyni, sem meglógni a helyzet elől nem tudott.
Soha nem tudta volna elintézni magával, hogy miatta egy ember
meghal - ugyanakkor féltette a saját életét.
Az a bizonyos "egyszerűség" nagyon összetett, s egyáltalán nem
"magától értetődő" jelenség, hanem kivétel nélkül mindenkiben egy
nagyon nehéz benső drámai küzdelem eredménye. Az ember nem
születésétől fogva jó, vagy rossz, nem is a körülményei teszik
azzá, hanem a döntése révén válik ilyenné, vagy olyanná mindenki.
("Úgy döntöttem, hogy gazember leszek!" - mondja III. Richárd, s
ez a másik irányba is igaz; döntése révén lesz az ember nemes
lelkűvé is.)
Végül az asszony pillanatok alatt átlátta, hogyha értem rohan, s
úgy cipel át a túloldalra, az nyolcvanméternyi életveszélyt
jelent, míg ha csak az utca sarkáról indul, az mindössze húszat -
vagyis pár másodperccel több esélye lenne az életbemaradásra -,
és azt kiáltotta nekem:
- Másszon ide és átviszem!...
Vagyis eldöntötte, hogy megment, de kompromisszumot ajánlott.
Halálfélelme és önfeláldozása félúton találkozott: több esélyt
akart adni magának. Pár másodperccel több esélyt, hogy élve
megússza a dolgot.
S én két könyökömön kúszni, araszolni kezdtem felé.
Mint egy véres kukac, úgy vonszoltam magam. Közben többször is
rám lőttek.
Ahogy a sarokig értem - ekkor láttam a három edényből álló
zománcos ételhordót a lábainál -, emberfeletti erővel fölkapta a
súlyos és tehetetlen zsákként csüngő testemet, és átvonszolt a
túloldalra.
Innen kezdve nem "tudatosan" cselekedett. Döntése után már
önfeledt volt, ezért is bírta cipelni a több mint hetvenkilós
testemet (normális körülmények között meg se tudott volna
mozdítani), s nyilván ezért is történt, hogy amikor ránk lőttek s
eltalálták a bal mellét, nem dobott le, hanem cipelt, vonszolt
tovább, most már sebesülten is, míg oda nem ért a túloldali
iskola bejáratához, ahol már többen vártak minket, s ahol velem
együtt, mint egy véres zsákkal, bezuhant a nyitott ajtón, és
mellém esett.
Nem vesztette el az eszméletét - én ájultam el.
Ezt már azok mesélték később, akik kötöztek bennünket.
Soha nem láttam többé.
Egyszer ugyan bejött hozzám a kórházba, de én éppen morfium
hatása alatt voltam. Rémlett, hogy ott állt az ágyamnál, az is,
hogy ő volt az, de nem emlékszem az arcára.
Körülbelül így cselekszik egy jó ember.
Nem teológus volt, nem filozófus, nem is pap vagy rabbi... nem
gondolkodott, és nem beszélt a jóságról...
Egyszerűen csak jó volt.
A hatodik faj
1.
Egy részlet Hamvas Béla 1943-ban megjelent A Vizöntő című
esszéjéből:
"Uszpenszkij írja, hogy az egész Földön, faji, népi, vallási,
társadalmi, műveltségi, korbeli, nembeli különbségektől teljesen
függetlenül, tökéletesen új, hatodik emberfaj van kialakulóban. A
new race - az új emberfaj keletkezése, kibontakozása érthetetlen,
nagy misztérium. Amíg ennek a fajnak a Föld minden táján elszórt
tagjai - akár dél-afrikai bányában, akár farmon, balkáni kis
faluban, londoni külvárosban mint segédlelkész, hivatalnok,
katona, rikkancs, munkás vagy sebész - egyedül állottak, önmaguk
előtt is úgy tűnt, hogy abnormis, lehetetlen lények, akik
környezetükkel és világukkal nemcsak hogy nem tudnak megegyezni,
hanem azzal egyetlen lényeges pontban sem érintkeznek... Idegenek
voltak... Az még titok, hogy a hozzám hasonlók hol vannak. De már
tudom, hogy vannak, és ha találkozom velük, felismerem őket
anélkül, hogy egyetlen szót váltanánk. Amíg valamilyen emberből
csak egy van, kivétel, ha kettő, különös, ha három, már közösség.
Egyelőre még csak nyomokban... a találkozás és egyesülés még
késik." Mindig éreztem, hogy ilyen "idegen" vagyok.
De az már új felismerésem, hogy mennyien vagyunk, nem idevaló
fehér hollók, akik egészen másképp gondolkozunk, mint a világ.
Hamvasnak alig voltak még társai. Alig több mint néhány ember -
azokban is gyakran csalódott.
Én már testvéreknek írok.
Sok testvérem van... igen... változtak az idők, és egyre többen
vagyunk.
Honnan ismerjük föl egymást?
Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.
Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.
Onnan, hogy messze nézünk, jóval a földi élet és a halál határain
túlra.
Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a
bizonyosságtól, hogy halhatatlanok vagyunk.
Onnan, hogy hiszünk a hitben.
Onnan, hogy sejtjük: ahová elindultunk, ott várnak.
Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.
Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.
Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.
Onnan, hogy tudjuk: nem azért merítünk az ősi forrásból, mert
"menekülünk a múltba", hanem mert ez a forrás tiszta.
Keressük az Istent.
Fölvesszük az elhajított és sárba tiport nagy szavakat,
megtisztítjuk s megmentjük őket, mint egykor Noé az állatokat;
mentjük a szeretetet, a boldogságot, a békét, a hitet, a reményt,
a harmóniát, a jóságot, a derűt, a barátságot, a családot -
mentjük a szellemet, a lelket, az angyalokat, a bölcseket, a
mestereket mentjük, azt, ami emberi és isteni.
Az ilyen mentési kísérletet jó esetben lenézik- rossz esetben
gyűlölik és üldözik.
A világ minden magasabbra mutató szellemi igényt túlhaladottnak
tart.
A hatodik faj tagjait hülyének nézik.
Álomfalóknak, "idealistáknak", akik menekülnek a "valóság" elől.
A valóság szerintük az, hogy az ember az anyag gyermeke, őssejtek
produktuma, eszes majom, akit a mai napig a dzsungel törvénye
irányít: a szerzés, a gyűjtés, a gazdagodás, a hatalom, a másokon
való átgázolás ösztöne, újabban pedig a kényelem és a természet
"leigázása".
A valóság szerintük az, hogy foggal-körömmel érvényesülni kell.
Hogy pénzt kell szerezni, minél többet s bármilyen áron.
Hogy az életnek nincs "értelme"; célja pedig egy: a gazdagság.
Hogy a szeretet szép szó, de nem működik. Az életet a kíméletlen
önzés irányítja. A ravasz ész, az ügyes kapcsolatok és persze a
töltött fegyver. Régen így mondtuk. Ma úgy: hogy
tömegpusztítófegyver.
Szerintük az a valóság, hogy nincs Isten.
Aki nem így gondolkodik, arról azt mondják, hogy álmodozik, a
múltba menekül, mert képtelen elfogadni a jelenét, vagyis azt,
hogy a világ - a végveszélybe rohan.
A pusztulásba rohanást "fejlődésnek" hívják.
Korán rájöttem: én a hatodik fajnak az írója vagyok.
Ma már egyre többen vagyunk.
Többféle lélektan, többféle gyógyászat, többféle hitvilág - de a
lényeg ugyanaz.
Jel van a homlokukon azoknak, akik másképp gondolkoznak.
Ritkán sikeresek.
Sok közülük a névtelen, mellőzött, szegény ember, akit környezete
"nem vesz komolyan", akit férje, felesége, élettársa "nem ért
meg". Úgy érzi, nem tartozik sehová. Egyedül van. Úgy érzi,
kimaradt az össztáncból, s ez így is van: nem vállal közösséget a
korszellemmel. Ritkán akad hírneves közöttük. Inkább olyanok,
akik nem vitték semmire, jelentéktelenek, különcök,
korszerűtlenek - nem tudod, hogy aki odakint turkál a
szemeteskukában, nem testvéred-e? Hogy akit figyelemre sem
méltatsz, nem társad-e? Hogy akinek elfelejtesz köszönni, nem
eljövendő országod királya-e. Nem tudhatod, mert a rangsor
láthatatlan, s a szellem birodalmában az a legnagyobb, aki a
legalacsonyabban van.
A régi mese ma is érvényes: a bölcs rabbi, mielőtt elment
hazulról, azt mondta kisfiának: "Meglátod, ma eljön hozzád Illés
próféta!" - De nem jött senki. Csak egy koldus kopogott, akit a
kisfiú elzavart. S amikor hazajött végre a rabbi, lázas
kíváncsisággal kérdezte a fiát: "No, mit üzent nekünk a nagy
próféta?"
A történet értelme nem az, hogy a szegényeket becsülni kell,
hanem az, hogy a legnagyobb szellemiségek koldusgúnyában, a
jelentéktelenség álruhájában élnek közöttünk.
Nem tudod, kivel beszélsz, mert nem látszik rajta.
Ami látszik és ami manapság látványos, az éppen a senkiségünk.
Ha "testvért" kutatsz, nézz a jelentéktelen gúnya mögé:
mindenki gyanús, aki nem vitte semmire, akinek, ha vitte is
valamire, nem fontos, akit bolondnak tartanak, életképtelennek;
"testvérgyanúsak" azok, akik sokat küszködnek, mert kizuhantak a
mai kíméletlen patkányversenyből.
Valaha a Fény felé élőket - mind keleten, mind nyugaton - egy-egy
vallás gyűjtötte össze.
Ma ez már nem így van.
Ma már az istenkeresők - éppen azért, mert az idők során a
legtöbb vallás elvesztette a forrás tisztaságát - vallás fölötti
utakat keresnek. Ahová, természetesen, a vallásokból is el lehet
jutni, de csakis akkor, ha újra az ősforrás vizéből merítenek.
A "hatodik faj" manapság szétszórtan él, ami azt jelenti, hogy
egy buddhista, katolikus, taoista vagy éppenséggel egy
"vallástalan" ember között gyakran szorosabb egyetértés van, mint
mondjuk két katolikus vagy két zsidó között.
Az "alapállás", a metafizika ősigazsága sohasem változik - de a
vallások éppúgy születnek, élnek, virágzanak s öregednek, mint az
emberek. Fiatalon szépek, üdék és vonzók, öregkorukban már nem
látnak túl önmagukon, régi szokások és elmúlt divatok rabjai,
ugyanazt és ugyanúgy hajtogatják gépiesen, s ami a legnagyobb
baj: rendszerint torzsalkodnak és megosztják az embereket
egymással. Ahogy a testből is, ha nagyon öreg és beteg,
megszökhet a szellem, s csak félig van már benne, csupán a
legalsó, sűrű életerejével, s ilyenkor mondjuk azt a kedves
hozzátartozónkra, hogy "ez már nem ő!" - úgy a vallás is sokáig
vegetál, a szellem fénye nélkül. Még él, még működik, de már "nem
ő".
Ezért van az, hogy miközben gyökereikben azonosak, a vallások és
szekták között feloldhatatlan - néha évezredes ellentmondások
feszülnek.
A hatodik faj embere számára figyelmeztető jel, ha az Egy Isten
gyermekei nem tudnak nemhogy szeretetben élni, de még kiegyezni
sem egymással.
Hitvitáknál, mint minden nagy ideológiai vitánál, a hatodik faj
gyermeke azt mondja, hogy egyiknek sincs igaza.
Igazság csak azoknál van, akik összegyűjtenek, és sohasem
azoknál, akik szétszórnak.
Ezért, ha bárkiről van szó, nem azt nézzük, hol lehet ezt az
embert gyűlölni, megvetni, elítélni - hanem azt, hogy hol lehet
szeretni.
A legcsúnyább arcon is találni valami szépet, és minden idegen,
taszító ellenszenves és "rossz" emberben is van valami szeretetre
méltó.
Addig kell keresni, forgatni, nézni a másikat, míg rátalálok a
szép oldalára. Mert van! Mindenkinek! A hatodik faj gyermekei
kiábrándultak abból az évezredes reflexből, amely mindenkiben
azonnal a sátánt keresi. Azt, ahol aljas, ahol téved, ahol
ostoba, ahol csúnya, ahol gonosz, ahol elítélendő, ahol
félelmetes, ahol lenézhető, megvethető - ahol idegen.
Mi másokban az angyalokat keressük.
S meg is találjuk mindenkiben!
A bukott angyalt.
Soha még ennyire nem volt rögeszmés és megszólíthatatlan az
ember, mint most, az utolsó időkben. Történelme során a
legfélelmetesebb arcát mutatja - az egész földi életet fenyegeti.
És mégis: sajnálatra méltó.
És szeretni kell, mert soha még ennyire kevéssé nem tudta, hogy
mit cselekszik.
Nem tudom, hogyan alakulnak ki testünkben az örökítő sejtjeink,
hogyan sűrítik össze génjeim testem és életem minden jó és rossz
tapasztalatát, mik azok a kódjelek, amelyek azt üzenik majd
utódomnak, hogy "így!" és főleg, hogy "így ne semmiképp, mert ez
tévút, bukás és szégyen!"... de az biztos, ezek a gének, ezek az
újra- és újratermelődő örökítő sejtjeim valahol mást akarnak,
mint én, s bizonyos értelemben elárulnak engem: én az elmúlásra
készülök, s minden más sejtem a fönnmaradásért küzd,
eszeveszetten küszködik s egyre reménytelenebb csatát vív, hogy
ideig-óráig fönntartsa még ezt a széthullani akaró, idejét múlt
szervezetemet - miközben örökítő sejtjeim már hittel és reménnyel
csakis a jövővel foglalkoznak!... Nem a haldoklóval, hanem a
születővel!... Nem azzal, aki itt elmúlik, hanem azzal, aki majd
lesz!... Valamennyi sejtem reménytelen honvédő háborút folytat a
múlandóság ellen - génjeim már egy másik, szebb és értelmesebb
életre készülnek.
Müller Péter történetéből csak egy érdekli őket: "így igen! Így
pedig soha többé!" Vagyis a tapasztalat. A tanulság. A végső
értelem. Egyébként már leírtak engem. Nem akarnak megmenteni.
Csakis azt, ami belőlem majd lesz: az újat.
Így vagyunk mi is, a hatodik faj tagjai.
A múlt minden keserves tanulságát lepároljuk. Nem nehéz, mert
ezekben az utolsó időkben, mint egy operai fináléban, minden
együtt van és látható mindabból, amit az emberiség egész
történelme alatt képtelen volt elintézni. Az összes kor minden
megoldatlan problémája itt van a színen, s üvöltve dalol. Ettől
van ilyen hangzavar. Amit valaha előre láttak: most itt van. Amit
megjósoltak, megvalósult. Amivel próféták riogattak valaha - most
éljük. Mert ők még tudták, hogy az emberi történelem nem új és új
összefüggéstelen fejezetekből áll, hanem egységes karma-lánc.
A tévé híradóit mintha Ézsaiás, Jeremiás, az apokalipszis Jánosa
vagy Nostradamus rendeznék.
A legriasztóbb biblikus látomások elevenednek meg előttünk, olyan
döbbenetes, a legkisebb részletig menő hitelességgel, hogy nem
győzünk csodálkozni: hogyan lehetett ezt látni ennyi évezreddel
ezelőtt?
Most van minden, egyszerre.
A régen is most van. A hatezer évvel ezelőtt is most van:
amit nem tudtunk elintézni annyi idő alatt, csak toltuk-toltuk
magunk előtt, az most a körmünkre ég.
S mi mégsem a múltba, nem is a jelenbe, hanem a jövőbe nézünk.
Ez a dolgunk.
Megmenteni nem az életet - hanem az értelmét.
Megmenteni a szeretetet.
Átvinni, ahogy a költő mondja, "a szerelmet a túlsó partra",
amiről fogalmunk sincs, milyen lesz. Nem tudjuk, milyen a túlsó
part. Nem készen vár - belőlünk lesz majd. Most érleljük, ebben a
halálos lebomlásban.
A valódi "globalizáció" nem gazdasági, hanem szellemi úton jön
majd létre.
Ez lesz, a Vízöntő-kor sötét nyitánya után, a katartikus, de
fényes kibontakozás.
Fogjuk meg egymás kezét.
De ha nem sikerül - mert ma ez is nehéz -, legalább tudjunk
egymásról a sötétben.
A figyelem megszentelése
1.
Ez a cím Pilinszky Jánostól való.
Érezni rajta a katolikus ízt.
Ő a saját vallásában találta meg mindazt, amit mások a sokféle
keleti hagyományban keresnek, ahogy benne is van és meg is
található minden alapvető igazság, ha valaki olyan őszintén és
mélyen éli át, mint Pilinszky.
Az ő szájában a "szentség" nem az aranyszínű díszleteket, a
glóriát, a magasztosságot, az ész feletti imádat tárgyát jelenti,
hanem jóval többet és egyszerűbbet: odaadást.
Odaadást, vagy mondhatnám úgy is: áldozatot.
Ha valakire "figyelmet szentelünk", ez azt jelenti, hogy odaadjuk
magunkat neki.
De azt is jelenti, hogy valami fontosat föláldozunk magunkban -
érte.
Szent és szentelés szétválaszthatatlan - szent az, aki odaadta
magát.
A szentté avatással elismerik, hogy ez az ember valóban odaadta
magát.
Manapság már nem gondoljuk, hogy ez ilyen egyszerű: a tömjénfüst,
a gyertyák, a látványos külsőségek, az égre fordult szemek s a
régi festők mennybe emelkedő, aranyglóriával koronázott fájdalmas
lényei elfedik előlünk a hétköznapi igazságot.
A szent és a profán között az a különbség, hogy a szent odaadja
magát - a profán nem.
A szent tud áldozatot hozni - a profán nem.
A profán megtartja azt, amit a szent odaad.
Megtartja, mert a profán magának él.
Az, hogy mit tart meg; a biztonságát, a vagyonát, az életét, vagy
a figyelmét, az áldozatnak csupán a mértékét mutatja, s nem a
lényegét.
Mi, profán, "világi" emberek nem tudunk másokra figyelni.
Sajnos. Megtartjuk magunknak... csak magunkra figyelünk. S mint
később kiderül, magunkra is rosszul.
Görcsbe szorult marokkal őrizzük azt, akit úgy hívunk, hogy
"én... én... Én", és nem tudjuk figyelmünket "megszentelni" -
azaz: nem tudjuk figyelmünket másoknak adni, másoknak áldozni,
akiket úgy hívunk: "te... te... Te."
Katolikus nyelven ez így hangzik, és lehetséges, hogy ez minden
lélektannál és ősi hagyománynál mélyebben fejezi ki a lényeget.
Ha rá akarsz döbbenni, milyen zűrzavarban élünk, elég
visszahallgatni egy olyan magnót, amely véletlenül fölvette
mindazt az üres fecsegést, ami egy társaságban elhangzott, vagy
éppenséggel azt, amit a barátoddal beszéltél. Zaklatott
félmondatok, elnyelt szavak, félig kimondott gondolatok,
közbekiáltások, hamis nevetések; mindenki magát akarta mondani,
de a másik nem hallgatta meg, s ezért vagy túlkiabálta és
hangerővel, erőszakkal lehengerelte a társait, vagy fulladtan
elhallgatott, s ha időnként mégis megszólalt, csakis azért tette,
hogy hallgatása ne legyen feltűnő - ne érezzék azt, hogy nem
figyel senkire.
Saját hangod a leghamisabb: utólag hallod, hogy szerepet
játszottál, alakoskodtál, félrebeszéltél, nem figyeltél másokra.
Ha nevettél is, nem szívből, és még véletlenül se mondtad azt,
amit valóban gondoltál.
És ami a hangfelvételen bizonyára hiányozni fog, az a csönd.
Félünk a csöndtől, mert üres.
Van sűrű, jelentőségteljes csönd is, de a mi csöndjeink sivárak
és nyugtalanítók: riasztó fekete lyukak, halott csöndek, melyeket
gyorsan túlharsogunk, nehogy lelepleződjön az igazság, hogy semmi
közünk egymáshoz.
Mindenki önmagát szeretné mondani, s hamarosan rádöbben, hogy nem
hallgatják meg.
Senki sem kíváncsi rá - ahogy ő sem kíváncsi senkire.
S amikor valaki mégis átveszi a szót, szinte hallani, hogy közben
mindenkinek a saját gondolatai járnak a fejében; fél füllel
kifelé hallgat, de közben néma gondolatait mondja befelé; regényt
lehetne írni azokból a gondolatokból, melyek olyankor kavarogtak
bennünk, amikor valaki éppen beszélt hozzánk, s elmondta életének
talán legnagyobb baját.
Azért írom, hogy "talán", mert fontos dolgokról ritkán beszélünk.
Nehezen jön ki belőlünk, és ritkán, mert tudjuk, hogy nem érdekel
senkit.
Megszoktuk, hogy ez így van: mások számára terhes az, ami nekünk
a legfontosabb. Beszélgetéseink felszínesek, szétszórtak, s hamar
kimerülünk tőlük.
De még ha valaki erőt vesz is magán, s el akarja mondani, ami a
lelkét nyomja, órák telnek el, amíg a lényegre tér.
A lényeget ugyanis gyakorta ő sem tudja, vagy nem akarja tudni, s
ezért legfőbb célja nem az, hogy végre valaki megértse, hanem
hogy megszabaduljon attól a feszültségtől, ami a lelkét nyomja.
Ha rászántad magad a figyelemre, készülj fel rá, hogy ez roppant
időrabló áldozat: az elfulladt lelkekből árad az évek óta
fölhalmozott érzések és gondolatok mérhetetlen tömege. Mintha el
nem olvasott levelek ezreit zúdítaná rád: ömlik, ömlik a szó,
nemcsak a baj, hanem annak legkisebb részlete is, az is, ami
normális körülmények között elhanyagolható és teljesen
lényegtelen. A "végre szóhoz juthatok én is!" kirobbanó
szabadságában egy egész életregény ömlik eléd; kiszabadul a
szellem a palackból, s most elmondja, elújságolja, elpanaszolja
végre mindazt, amiről eddig hallgatott, mert nem figyelt rá
senki.
Gyakran csak az a fontos, hogy beszélhessen.
Elég, ha csak bólogatsz.
Végre kijön belőle minden, megszabadul a feszültségtől, s hálás
lesz, pedig nem szóltál semmit.
Vannak trükkös "álfigyelők" - ezek csak hümmögnek ilyenkor,
bólogatnak, s közben egészen máson jár az eszük.
A beszélő ember magánya és kétségbeesése néha olyan nagy, hogy
nem is fontos neki, hogy valóban figyelj rá.
Elég, ha csak hallgatod.
Elég, ha csak csöndben vagy, s úgy teszel, mintha hallgatnád.
Kimondatlanul belemegy a szánalmas megalkuvásba: nem kell, hogy
figyelj rá, csak hallgasd végig.
Csak ne szólj bele!
Az se baj, ha alig észrevehetően, egy picikét elszunyókálsz
közben.
Ilyenkor az történik, hogy elmondja végtelen hosszú monológját,
melyet még azzal sem tudsz megtörni, ha finoman jelzed, hogy
szükségre kell menned. Csak mondja, mondja a magáét, s amikor
belefárad - jóval később, mint te -, anélkül hogy szólnál egy
szót, felelnél vagy mondanál neki valamit, váratlanul elköszön és
elmegy.
És nemsokára meglepve hallod vissza valakitől: úgy érezte, hogy
"nagyon jól beszélgettetek". Hogy "régóta nem beszélgetett
valakivel ilyen bensőségesen".
3.
Újabban ezt a jelenséget "elidegenedésnek" nevezik. Úgy élünk,
hogy nincs közünk egymáshoz. A hagyomány azonban ennél többet is
tanít.
Azt mondja, nem csupán az a baj, hogy nem figyelsz másokra - ez a
társasjátéknak az a része, mely többé-kevésbé tudatosodik benned
-, a nagyobb baj az, hogy magadra sem tudsz figyelni.
A magnószalag rögzítette a hallható szavakat. Ne hidd, hogy a
fejedben cikázó gondolatok kevésbé zaklatottak: miközben ültél a
zűrzavarban, és nem hallgattál meg másokat, magadra sem tudtál
figyelni.
A hagyományban a figyelem az emberi életnek s az Istenhez vezető
útnak az alapja.
A jóga egész titka Patandzsalinak arra a mondatára épül, hogy "az
elme szétszórtságát meg kell szüntetni".
Jógi az, aki megtanult figyelni.
Buddha követőit "shravikáknak" nevezik, vagyis olyanoknak, akik
figyelni tudnak.
És amikor Jézus azt mondja, hogy "akiknek fülei vannak, hallják",
azt jelenti, hogy az igazságra csakis az az ember érett, aki már
figyelni tud rá. Aki képtelen figyelni, annak "nincsenek fülei".
Az igazság nem jut el hozzá, mert lelkével nem hallja meg.
A kínai "bölcs" írásjele nagy füleket ábrázol.
A bölcs jól hall - mert figyelni tud.
Mire?
Kire?
Elsősorban saját magára.
Az igazi Hang mindig belülről szól - a külső csak felerősíti.
Bölcs az, aki hallja magát.
Mi nem halljuk magunkat.
Az a fölkavart érzelem-hínár, indulat-iszap és a cikázó
gondolatok apró halai, amelyeket magunkba nézve megpillanthatunk,
még nem mi vagyunk. Ez lényünknek csupán a felszín közeli rétege,
a külső áramlatoknak az a vonulata, ahonnan horgászni sem
érdemes, mert csak jelentéktelen kis halacskák foghatók.
Sokan azt hiszik, hogy ez az önismeret, mert nem látnak mélyebbre
magukban.
És ez figyelem nélkül nem is lehetséges.
A hagyomány azt mondja, hogy az emberi elme eredendően szétszórt.
Hogy ez miért van, nem tudom.
Azért talán, mert végtelen sok rezgést kelt s fogad magába?
Vagy azért, mert félünk, s mint a riadt majmok egyszerre sokfelé
kapkodjuk külső-belső tekintetünket? Az oroszlán szeme nyugodt, a
szétszórtság halvány jelét sem látni benne. Nincs félnivalója. Ha
belenézel egy oroszlán szemébe - s ezt csak akkor mered megtenni,
ha rács mögött van -, nemcsak mellbe vág és fölperzsel a
tekintete, de az a benyomásod támad, hogy ez a lény teljesen
tisztában van magával.
Tudja, hogy oroszlán.
A majom nem biztos benne, hogy majom.
Legalábbis az ide-oda kapkodó tekintetéből ez tükröződik. Nem
foglalkozik magával, talán csak a csimpánz, bár ő is inkább a
külső dolgokkal vacakol, tárgyakkal bíbelődik, és ráncos,
emberszerű szemeiből inkább szomorú értelem és ideges riadalom
tükröződik, mint önérzet vagy öntudat.
Bizonyára ez a lenyűgöző, fejedelmi öntudat avatta számunkra az
oroszlánt az állatok királyává.
Nem az ereje - van nála erősebb is.
Nem a szépsége - van nála szebb is.
Az öntudata.
A nap süt a szeméből, s ennek tudatában is van.
Ismeri magát.
Nem sok mindent ismer magából, mint az ember, csak egyet, de azt
nagyon: tudja, hogy ki ő. S ettől mintha egy isten nézne ránk.
No most az oroszlán tekintetéhez hozzátartozik, hogy
rezzenéstelen.
Mint a gyújtólencse, egyetlen pontra gyűjti a fényt.
Ha valakire ráveti tekintetét, arra "rá van nézve", arra az
oroszlán lényének legbelsejéből induló lézersugár vetül, és olyan
szigorú összpontosítással, olyan valódi figyelemmel, hogy
borzongató. S ha már megnézte magának, és másra veti tekintetét,
akkor nem "átsvenkel", mint a kapkodó filmkamera, hanem erről
leveszi s a másikra rávetíti szemének fénysugarát:
mindig koncentrált marad.
Ez a mérhetetlen összpontosítás csak akkor szűnik meg a
szemeiben, ha elalszik.
Ilyenkor fenséges béke és nyugalom árad belőle.
Álmában is tudja, hogy oroszlán.
Az elme szétszórtságára külön szó van a szankszkrit nyelvben
(viksipta), s megszüntetése a titkok titka: ez a jóga, a
felébredés, a mélyvalóságunkhoz s az Istenhez vezető út első, sőt
bármilyen meglepő, utolsó állomása is.
A szétszórtság az Istentől való eltávolodás tünete.
Ö lelkünk nyugodt Középpontjában él, s körülötte vibrálva száguld
a periféria. Minél távolabb élsz lelked közepétől, annál
sebesebben pörögsz, annál gyorsabban és szétszórtabban élsz.
Ahhoz, hogy "Isten felé láss", figyelmedet koncentrálni kell,
vagyis meg kell találnod magadban azt a Középpontot, ahonnan éntudatod
ered, s aki - bármilyen zűrös is az életed - ott él a
lelked mélyén, és néz.
A koncentráció minden nagy emberi teljesítmény alapja,
művészetben, sportban, tudományban, vallásban, de életed minden
lényeges pillanatában is: azért nem halljuk sem önmagunkat, sem
másokat, sem a láthatatlan világ üzenetét, mert nem tudunk
figyelni.
Gyakran kérdik, mi a medialitás titka?
Miért nem halljuk a szellemvilág sugallatait?
A válasz: mert nem tudunk figyelni.
A Szent Szellem hangját azért nem halljuk, ami miatt a másik
embert sem "halljuk", s önmagunk mélyvalóságát sem halljuk: nem
tudunk figyelni.
Ez ilyen egyszerű.
A koncentráció szó jól fejezi ki, hogy itt a figyelem a
centrumba, a középpontba, a téma szívébe összpontosul: ott van,
ahol a lényeg, ahol a nagy Titok még nem tört cserepeire, s nem
szóródott szerteszét a külvilág örvényeiben.
Abban a pillanatban, amikor valaki "koncentrál", s valóban
megszületik benne a középpont élménye: csoda történik.
Tízes körbe lő, megnyeri a csatát, rájön az igazságra, ihletett
állapotba kerül, szép verset ír, tudományos fölfedezést tesz,
léleklátó lesz, gondolatolvasó, jövőbe látó; minden pozitív
istenélmény ilyen állapotból ered.
A zenben nincs tanítás.
Nem kell mást csinálni, csak ülni.
Maga a "zazen" is ezt jelenti: ülni.
Testben ülni, gondolatban ülni, lélekben ülni.
Csak ülni szépen, és nyugodtan és békésen figyelni: és
megszületik a csoda!
Azt hinnénk, mi sem könnyebb ennél.
S mégis, a világ legnehezebb dolgáról van szó. Az ember inkább
körberohanja a világot, elválik, tönkremegy, összevesz,
összeomlik, megbetegszik, s vállalja a boldogtalanságát, csak ne
kelljen egy helyben békésen ülnie és nyugodtan figyelnie úgy,
hogy közben sem képzeletében, sem vágyaiban, sem gondolataiban
nem nyargal sehová.
Hogy miféle lázadás dúl bennünk, akkor tudjuk meg igazán, ha
figyelni tanítjuk magunkat. A viszketéstől kezdve, a vadul
örvénylő gondolatokon át egészen a kétségbeesett menekülési
ösztönig minden megszólal bennünk: ilyenkor látjuk, hogy a
szétszórtság nem pusztán egy rossz lelki szokásunk, hanem éppúgy
az ősi "szellembukással" előidézett állapot, vagy biblikus
nyelven: isteni ítélet, mint az, hogy fájdalommal születünk, s
"orcánk verítékével" keressük a kenyerünket.
Amikor ettünk a Jó és Rossz Tudás fájáról: szétszórtak lettünk.
A szétszórtság azt jelenti, hogy egyszerre sokfelé figyelek,
miközben nem tudom, ki vagyok én... vagyis nem tudom, ki az, aki
figyel?
És azt hiszem, nem járok messze az igazságtól az oroszlán
példával: a szétszórtság, a szüntelen mentális zaklatottság
szoros összefüggésben van a félelemmel. Márpedig jól tudjuk, hogy
minden félelem, még a legkisebb, legjelentéktelenebb hétköznapi
szorongás is a halálfélelem rokona.
Valaki fél és reszket bennünk, s ezért vibrál a szeme, és sokfelé
néz, és riadtan asszociál; kapkod, mint aki úgy érzi, hogy nincs
elég ideje, és ha nem vigyáz, baj lesz. Ezért nem tudjuk
összeszedni magunkat, mert valami benső rémület azt súgja, hogy
sietni kell. Nincs idő figyelni, mert lemaradunk, lekésünk
valamiről, nem érjük el, elveszítjük vagy bajba kerülünk, mert
nem vettünk észre valamit: száz átsuhanó gondolatból és kétszáz
külső benyomásból nem kaptuk ki a Nagy Halat, s most már késő...
Ez a sorsüldözött, zaklatott és félelemben élő valaki az egónk...
ez az énünk, akit erre az egyetlen életre formáltunk magunkból, s
akit az életkör végén bizony levetünk, mint színész a jelmezét s
szerepét, persze hogy fél, hiszen ő valóban meghal a színdarab
végén.
Tudatunk pedig - mint ujjaink hegyén a tapintás, jórészt ennek az
egónak az "érzékszerve". Okossága, esze, logikája, gondolkodása,
érzései a halálra ítélt ego érdekei és főleg szorongásai szerint
működnek.
Sietnie kell.
Sőt rohanni, mert nincs ideje.
És igaza van: neki nincs, legalábbis túl kevés ahhoz, hogy
mindazt, amihez egy örökkévalóság kell, most néhány ezer nap
alatt, amíg nyúlfarknyi élete tart, behabzsolja.
Persze hogy zaklatott.
Persze hogy nyugtalan.
Persze hogy nincs békéje.
Persze hogy fél a csöndtől: a halálra emlékezteti, amely elnyeli.
4.
Nem tudom, a létrontás tudatos-e vagy tudattalan.
Más szóval, hogy a korunkban folyó emberhülyítést egy sátáni
hatalom irányítja-e, zseniális, hadvezéri tudatossággal, vagy
magunktól leszünk ilyen hülyék, pusztán a tehetetlenségtől fogva,
valahogy úgy, ahogy a zuhanás közben, félig eszméletlenül már
csakis olyasmit művelünk, amit rémült ösztöneink diktálnak.
Mindkettő lehetséges.
Mindenesetre ahhoz, hogy valakinek a lélekszerűségét
megszüntessük, tudatosan sem lehetne jobb és ördögibb tanácsot
adni, mint azt, hogy sietni kell.
Hogy nincs idő.
Mi persze nem azt mondjuk, hogy eszeveszetten rohanunk, hanem,
hogy életünk fölgyorsult, és ezért sajnos rohanni kell.
Nem azt mondjuk, hogy esztelenül vágtatni kezdtünk, és életünket
"fölgyorsítottuk", hanem, mintha valakik bekapcsoltak volna
talpunk alatt egy futószőnyeget, azt mondjuk, hogy az életünk
fölgyorsult.
Magától.
Sietünk.
Egyre jobban sietünk.
Rohanunk.
Ember nem akadt még, aki megmondta volna, hová.
Hová sietünk?
Miről maradunk le?
Mi az a cél, amit gyorsan kell elérünk, különben nagy baj lesz?
Hol a cél?
Vagy mi elől menekülünk?
A felpörgetettség nemcsak jele egy olyan világnak, amelyet a
halálfélelemben élő s minden élményt egyetlen, villanásnyi rövid
élet alatt bekaszálni akaró ego mozgat, de ugyanakkor biztosítéka
annak is, hogy ebben a tébolyult ámokfutásban sem felébredni, sem
magunkhoz térni nem lehet.
Világunk gondoskodik róla, hogy figyelmünket darabokra törje és
szétszórja, hogy sohase tudjuk meg, kik vagyunk, miért élünk és
hová rohanunk.
Szemünk előtt egyre sebesebben rázogatja tenyerét egy valóban
ördögi mágus, és miközben szemünk vibrál, s szédülünk a
benyomások tűzijátékától, a fülünkbe üvöltenek, három telefonon
hívnak, két tévén száz rémhírt és ezer követhetetlenül gyors
reklámot lőnek ránk, s hátulról hajszolnak a "mindennapi
kenyérért". Tovább, tovább, tovább...
Elménk szétszórtsága a téboly határáig fokozódott.
Egyszerre ér bennünket számos információ, de elmélyülni egyik sem
tud.
Tekintetünk nyugtalan.
Ez mindent elárul.
Nem is sejtjük, hogy a léleklátás képessége itt kezdődik, a
szemeknél. Első tanítómesterem szeme olyan volt, mint egy
oroszláné, biztos, belülről néző, erős és rendkívül nyugodt.
Talán melegebb volt, mosolygóbb, sok szeretet volt benne -
nemcsak látott, de simogatott is a nagy, mélybarna szemeivel.
És döbbenetes volt, mi mindent olvasott ki mások tekintetéből.
Nem lehetett becsapni.
A szemek fényéből látta, ki mond igazat, és ki hazudik. Mennyire
ismeri önmagát, mennyi benne az őszinte elszánás, mennyi a
gyávaság, a gyengeség, az erő, a hiúság, a félelem... az
önbecsapás... Látta, hogy valaki beteg, vagy beteg lesz, hogy
mikor élt utoljára nemi életet... főleg a férfiak tekintete
árulkodó... és látta néha egy-egy ember múltját s egész
sorstörténetét.
"A szemek - mondta - nemcsak passzívan tükröznek, de aktívan
teremtenek is. Nemcsak azt látom, hogy milyen ember néz rám, de
azt is, hogy mit akar - mert a szemével nemcsak lát, de teremt is
az ember. Látom a szemében, mit akar létrehozni, s azt előbbutóbb
létre is hozza. Van, aki a félelmével, van, aki a
nagyravágyásával, van, aki áttörhetetlen önvédelmével, szorongásával
vagy a szeretetre való szomjúságával teremt, s ez mind
látszik, sugárzik a szembogarából, s előbb-utóbb életre kel.
Megvalósul: mindenki azzá lesz, amit belülről lát. S így a
szemekből a jövő is kiolvasható!"
A szétszórt tekintetben az Istentől való távolság tükröződik.
Öntudatlanság.
A "nem tudom, ki vagyok" nyugtalansága.
Egyszerre sokfelé kell figyelnem, mert a "bennem látó Élőről" nem
tudok.
Az az "Isten szeme mindent lát!" - jelképes nagy Szem a háromszög
közepén, amely a templomok sok festményén a Teremtőt
szimbolizálja, bennem csukva van.
Háborúban állok a külvilággal, s csak szorongó várvédőim és
biztonsági őreim kémlelik az odakinti terepet, mert erős
kapitányom alszik.
Isten a nyugodt középpont - s a világ körülötte a száguldó
periféria.
Minél távolabb vagy a középponttól, a pörgés annál
eszeveszettebb. Minél távolabb van az ember az otthonától, annál
zaklatottabb, s a "felgyorsult" élet éppen a centrumtól való
távolság jele.
Ahhoz, hogy "Isten felé láss", figyelmedet koncentrálni kell -
vagyis meg kell találnod azt a "középpontot", ahol valódi lényed
lakik.
Ez a "figyelem megszentelése".
Ha ezt megtalálod, akaratlanul is megnyugszol, mert a figyelem és
a nyugalom szétválaszthatatlanok. Csak a nyugodt ember tud
figyelni - s ha valaki valóban figyelni kezd, önkéntelenül is
megnyugszik.
Akinek figyelme nincs megszentelve, az csak néz.
A megszentelt figyelem: lát.
5.
A Hegedűs a háztetőn című musical elején berohan egy
házasságszerző, s lelkesen, örömtől dúltan újságolja, hogy valami
fantasztikus vőlegényt talált az egyik lány számára. Forr a
levegő, a lány izgatott, a mama remeg, a testvérek egymás szavába
vágnak, a házasságszerző kapkodó mondatait alig érteni, amikor
megszólal végre az öreg rabbi:
- Először üljünk le!
Ennél bölcsebbet nem mondhatott volna.
Ez a zen.
Üljünk le!
Sorskérdések pillanatában először üljünk le, és nyugodtan
figyeljünk, mert amit most döntünk, abból lesz a jövendőnk.
Nyugalom és figyelem: egy és szétválaszthatatlan.
Csak a nyugodt ember tud figyelni - s aki valóban figyelni kezd,
az önkéntelenül is megnyugszik.
Ezt egy roppant egyszerű kísérlettel tapasztaltam meg.
Gyerekkoromban féltem a feleléstől.
Gyakran voltam emiatt zaklatott, nyugtalan, szorongó.
S amikor iskolába mentem, a zsúfolt villamoson kiválasztottam
valahol a magasban egy csillogó pontot, egy fogantyú élét vagy
egy fényes csavar fejét valahol az ablakok fölött, rászegeztem a
tekintetemet, s néztem, néztem, rebbenetlen szemmel. Semmi mást
nem tettem, csak néztem. Bármiféle érzésem vagy gondolatom
támadt, nem tapadtam hozzá - hagytam elúszni, mint egy szélfútta
vitorlást, s közben csak néztem a csillogó pontot, s arra
gondoltam, hogy "csillogó pont, csillogó pont, csillogó pont...
nézem a csillogó pontot". Szemem könnybe lábadt, homályos lett a
tekintetem, de nem baj... Nem arra gondoltam, hogy könnyezek,
hogy pislognom kell, hanem csakis arra, hogy "csillogó pont...
csillogó pont... csillogó pont".
Hamarosan megnyugodtam.
Miután minden lázadó gondolat elhalt bennem, olyan béke szállt
rám, amelyet ritkán éreztem.
Ez még nem figyelem volt, csak a tekintetem összpontosítása, de
már ennek is volt egy átmeneti, kellemes hatása: csöppet sem
féltem például a feleléstől.
Ez persze nem pótolta a tanulást, de abban már segített, hogy
mindenre tökéletesen emlékezzem, s remekül tudtam felelni.
Csupán azzal, hogy tekintetünk szétszórtságát megszüntetjük,
összeszedett állapotba kerülünk. Ilyenkor azonban csak a szemünk
figyel - a lelkünk még nem. Lelkünk akkor kerül a figyelem
állapotába, amikor megfeledkezünk magunkról, s nem teszünk mást,
csak figyelünk.
Ez már a meditatív állapot kezdete.
A lelki figyelem állapotában olyan lesz tudatunk, mint a
zavartalan, nyugodt víztükör: semmiféle vibrálás, érzelmi vagy
gondolathullám nem töri meg.
Ebben a tükörben minden a valódi arcát mutatja.
Nem azt, amit én rávetítek, amit vágyaim, indulataim, gondolataim
láttatni akarnak velem, hanem azt, ami tényleg van.
"- Először üljünk le!" - mondja a színdarabban a bölcs rabbi, s
ha sikerül valóban leülni, nemcsak testben, hanem lélekben is, és
megfontoltan, személytelenül rápillantani a jó hírre, azonnal
látják majd a játék Szereplői, hogy ez nemcsak egy kislány
vágyainak esetleges teljesedéséről szól, hanem jövőbeli
szereleméről, válságáról, lázadásról; küzdelmekről, nehézségekről
- egy egész család, sőt, mint később kiderül, egy egész falusi
közösség tragikus történetéről is.
Ennyi titok van egyetlen pillanatban, ha figyelni tudunk rá.
Aki megnyugszik: figyel.
S aki figyel: lát, s amit lát, abban benne lehet minden.
Ez a látás és a tudás közötti finom különbség. A tudásban
fokozatosan tárul elénk, ami a látásban egyszerre benne van.
A figyelem: személytelen.
Nincs benne "én". Hogy "én" figyelek... csak figyelés.
A vadász is, ha áll egy bokorban, nem akkor figyel igazán, amikor
arra gondol, hogy hideg van, fúj a szél, fázok, szorít a cipőm,
éhes vagyok... hanem akkor, amikor csakis a tájat látja... s
egész valója ott van az előtte elterülő tisztás legtávolabbi
pontjain - a látvánnyal és nem önmagával foglalkozik. Lénye ott
van, ahol a látványa. Ez persze vadászfigyelem, melynek célja van
- de ez a cél sohasem a vadászból, hanem a tájból, az erdőből, a
bokrokból s az állatok kiismerhetetlen mozgásából ered.
A figyelés: éntelen. Nincs benne vita, összehasonlítás, érvelés -
csak látás.
Olyan, mintha először pillantaná meg azt, amit lát.
Ezt az állapotot azért is nehéz elérnünk, mert zavar a múltunk.
Mindaz, amit már megtanultunk, amihez hozzászoktunk, ami ismerős
- azok a feltételes reflexek, melyek ítéleteinket öntudatlanul
irányítják. Ezek a szemüvegek, melyeken át nézünk.
Ezért nem halljuk a másik embert.
Be sem engedjük érzéseit és gondolatait magunkba, mert ezek
számunkra idegenek és ellenszenvesek. Nem tudunk "mások fejével"
gondolkodni mindaddig, míg "saját fejünk" rögeszmés működését,
legalábbis időlegesen, nem függesztjük fel.
Nem hallak téged addig, amíg magamat hallgatom.
Márpedig én állandóan beszélek.
Néha még álmomban is. Mondom a magamét.
Csoda, hogy egyáltalán tartalmilag fölfogom, mit beszélsz. Hogy
ki vagy, mi vagy, mit gondolsz, mit érzel, miféle múlt, történet,
lélek, isten beszél belőled, arról fogalmam sincs.
Nem hallak, nem is látlak - mert nem tudok figyelni - nem rád -
egyáltalán nem tudok figyelni.
Semmire.
Senkire.
Magamra sem!
Mert az a zaj, ami a fejemben van, s amitől nem hallak téged,
ugyanaz a zaj, amitől magamat sem hallom.
6.
Az isteni Krisna lelkünket két madárhoz hasonlítja.
Az egyik csipegeti a fa gyümölcseit, a másik nézi.
Aki csipeget, az a mohó és kielégíthetetlen én.
Aki nézi, az a Fensőbbrendű Én... A bennünk élő Isten.
Nincs ember, aki ne ismerné ezt a kétféle élményt: a vágyak
örökös hajszáját, a gondolatok áramlását, az éhséget, a mohóságot
s a "csipegetést" - és azt a másik, nyugodt és békés önmagát, a
"jobbik énjét", aki mindezt belülről látja, s rebbenetlen szemmel
nézi.
Mindannyian - ha csak pillanatokra is, de - látjuk magunkat.
S ha ezzel a Szemmel nem magunkba, de kifelé nézünk, másokra vagy
a világra, mely körülvesz, jó, ha tudjuk, hogy ez varázsszem!
Hat, mert hatalma van.
Aki figyelmét valakire vagy valamire szenteli: át is tudja
varázsolni azt.
Megváltoztatni a világot így lehet.
Olyan titok ez, amelyet érdemes továbbgondolni.
A megbocsátásról
1.
Egy olvasó, Judit, ezt írta nekem:
"A megbocsátásról szeretnék tanácsot kérni. Amikor tanácsadóm,
gondjaim enyhítésére a megbocsátás átélését és gyakorlatát
javasolta, azonnal ellenérzésem támadt. Úgy gondolom, ha
valakinek azt mondom: >megbocsátok néked!<, föléje helyezem
magam, lekezelem őt. Nincs mit megbocsátani, mert azt tette, amit
kellett. Én azt hiszem, ez utóbbit kell átélnem és elfogadnom.
Nincs jó és rossz - csak szükséges."
Nagy kérdés ez, kedves Judit, hiszen életünk egyik főszava ez, és
éppolyan lényeges, mint a "boldogság", a "hit" vagy a "szeretet".
Ritkán válaszolok levelekre.
Azért, mert nem látom a kérdező szemét.
Vagyis nem tudom, neked mi fáj, hol sérültél, ki bántott meg s
mivel; mi az a seb, mely tanácsadód szerint csakis úgy
gyógyulhatna meg, ha megbocsátanál. De még ha mindezt tudnám is,
nem ismerlek téged, nem tudom, hogyan működsz, lelkedben milyen
színű és erejű örvények kavarognak, milyen érzések, indulatok
dolgoznak benned, s egyáltalán: hová tudsz nyúlni magadban, ha
arról van szó, hogy meg kell bocsátanod. Ez a szó mindenkinek
mást jelent! Száz emberben százféle megbocsátás és megbocsátani
nem tudás van, alig hasonlítanak egymáshoz, s az a kulcs, ami az
egyik lelket kinyitja, a másikat úgy lezárhatja, hogy még egy
szent se tudja kinyitni. Az élet végtelen variációkat szül -
kottája csak annak van, ami már megdermedt s holt. És a titok, az
igazi tanács sohasem a kottában, hanem éppen ezekben a
"speciális" variációkban rejlik; van, akinek az lenne az igazi
megbocsátás, ha a pénztárcája után még a gyűrűit is elküldené a
rablónak, van, akinek az, ha följelentené; van, akinek nyílt
utcán egy óriási pofont kéne adni a vétkesnek, és van, akinek el
kéne felejtenie az egészet.
A dallam, az "alapmotívum" hasonló - de a variációk száma
végtelen.
Ezért gyönyörű élni, mert a játéknak vannak ugyan szabályai, de a
saját partinkat nekünk kell megnyerni, saját eszünk, szívünk,
ösztönünk egyéni törvényei szerint.
A te megbocsátásod csakis "juditi" megbocsátás lehet, s hogy ez
milyen, nem tudhatom. Lehet, hogy nincs is ilyen. Lehet, hogy
csak szeretnél, de képtelen vagy megbocsátani. Nem tudom. Ezt
csakis te tudhatod - te is csak a legjobb, legéberebb
pillanataidban -, vagy olyan valaki tudhatja, aki jól ismer
téged.
De ehhez nagyon-nagyon kell hogy ismerjen.
Én tehát most nem neked beszélek, hiszen nem ismerlek.
És nem a csakis neked szóló variációt írom le, hanem magát a
kottát. Az alapmotívumot, ami önmagában még nem ér semmit - zene
csak akkor lesz belőle, ha valaki el is játssza, az pedig már nem
a kottát, hanem a saját variációját fogja játszani, mert nem is
tud mást.
Menjünk sorjában. Vagyis meditáljunk ezen a szón: megbocsátás. De
ne essünk abba a tévedésbe, hogy ha van iránytűnk, már nem lehet
az első kőben elbotlani.
Nem tudom, van-e konkrét történet a soraid mögött. De mivel
"gondokról" beszéltél, fölteszem, hogy tanácsadód azért
javasolta, hogy bocsáss meg valakinek, mert látta, hogy benned
lehet valami görcs, egy csomóra kötött érzés, mely neked okoz
gondot! Nem másoknak, hanem neked: a te "gondjaidat" akarta
enyhíteni.
Személyes tapasztalatom, ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az
mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan
karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem
sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan
kizökkentettek a nyugalmamból. Nem kellemes haragban,
sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok
tüzében égni.
Ahogy egy jó barátom mondta:
"Szar a harag hatalom nélkül."
Ne haragudj a durva kifejezésért, de ez így pontos.
Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van.
Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a
lelkiismeretével bíbelődik: senki sem kér tőle bocsánatot.
Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja a gyógyulatlan
sebeit: az erős odacsap, vagy nem is foglalkozik a megbocsátás
gondolatával. Ez ugyan nagyon mezítlábas életbölcselet, de mégis
igaz... és ezt ne feledd el, mert később, ha tovább gondolkozol
velem, még hasznát veszed... az benne a szellemi szinten is
érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk - az
erős soha!
Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.
Ahol gyenge, ott viszont sérül is... a kérdés az, hogy mit tegyen
a sebeivel?
2.
"Ha valakinek azt mondom: megbocsátok - fölé helyezem magam,
lekezelem őt."
Itt valami bibi van, Judit.
Nem ismerlek, tehát csupán a szavaidból próbálom előhívni
arcodat, s megsejteni, valójában mi lehet most a lelkedben. Nem
tudom, miféle sérelmet hurcolsz magadban - de ez a tetszetős
mondat arról árulkodik, hogy valójában nem tudsz még
megbocsátani.
A mondat kívülről szépnek, nemesnek tűnik, hogy úgy mondjam,
"demokratikus" érzést tükröz, csakhogy fölmerül mindjárt a
kérdés: ha valaki fölé kerülsz, miért kell mindjárt lekezelni?
Abban igazad van, hogy ebben az egész "megbocsátok neked"-
játékban van valami teljesen hamis, álkeresztény szerepjátszás.
Póz, fölény, áljóság, a krisztusi morálnak hiteltelen, külsőséges
majmolása. Aki a lelke mélyén sértett marad, aki szívében tüskét
hordoz, akiben a sérelem belül, ott, legbelül nincs elintézve: az
valójában nem tud megbocsátani. Hiába akar, hiába szeretne, nem
tud. Képtelen rá, mert sajog a sebe, és nem tud felejteni.
Ez igaz.
De ha úgy véled, hogy itt valaki fölé kerekedsz, s ezáltal
lenézed őt, tudd, hogy ilyesmit csakis a kemény ego gondol
bennünk, ő az, aki így működik, ő az, aki szívesen játssza az
ilyen álszerény álkeresztényt.
A valóság az, hogy van magasrendűség.
És van alacsonyrendűség is.
Színvonalkülönbség igenis van!
Minőségi különbség is van.
A szellemi világ hierarchikusan épül fel, éppúgy, mint a
földünket körülvevő légkör: minél tisztább a levegő, annál
magasabban van.
Az Örök Ember eszményeit kiteljesítő lélek magasabb szférában él,
világosabb a világa, igazabb az igazsága, szebb a szépsége: lénye
napszerűbb s közelebb is él a naphoz.
Az átlátszóbb, a tisztább, a fényesebb, a szeretettelibb, a
bölcsebb és a megbocsátóbb feljebb van.
Egyszóval: magasabb rendű.
Utunk legeslegvégén bizonyára egyenlőek leszünk, de addig Jákob
létráján mászunk fölfelé; igenis vannak olyanok, akik fölöttünk
másznak, s olyanok, akik alattunk igyekeznek még fölfelé.
Fejlődés, érlelődés van, az élet erről szól - sehol sincs
egyenlőség.
Ha valaki valóban megbocsát, az fölemelkedik. Akár akarja, akár
nem.
Olyan homokzsákot hajít ki lelkéből, hogy önkéntelenül is
magasabbra jut.
Magasabbra, mint az, aki nem tud még megbocsátani.
No de miért kell azért lenézni másokat?
Így csak a karrierista gondolkodik, hogy aki fölé kerülök, azt
lekezelem, ha valaki "fölé" jutok, azt mindjárt le is nézem, rá
is lépek és ki is használom.
Keresztelő János azzal kezdi, hogy: "Aki utánam jön, nagyobb
nálam."
S Jézus erre nem azt mondja, hogy "ugyan, ugyan János, ne
túlozzuk el a dolgot, mi egyformák vagyunk!" - mert János az
igazat mondta.
Más kérdés, hogy Jézus számára a nagyság szolgálatot,
önfeláldozást, alázatot jelentett. Soha senkit sem "kezelt le",
még Júdást, Pilátust, sőt a kínzóit sem, nem is szólva a
tanítványairól, akiknek megmosta a lábait. Pedig a bajban mind
szétszéledtek, Péter háromszor elárulta, Júdás pedig el is adta
őt, méghozzá nagyon olcsón: harminc ezüstpénzért: lett volna mit
"lenézni" rajtuk.
De nem fordult elő, soha, még azzal a katonával sem, aki arcul
csapta őt.
Azt mondta neki: Ha nincs igazam, bizonyítsd be - ha pedig igazam
van: miért versz engem?
Példátlan mondat ez egy manapság is jól ismert szadista
"baromhoz", akiben mégis embert látott.
Érzed, milyen fenséges, isteni szem néz le ilyenkor valakire?
Milyen sérthetetlen bölcsesség, égi fölény, megbánthatatlan
szeretet?
Valaki fölé kerülni nem nagyobb gőgöt, túlerőt vagy magasabb
társadalmi rangot jelent, mert ezekből rögtön az következik, hogy
lenézem, sőt "lekezelem", aki alám került - hanem ezt a megértő,
királyi tekintetet, amely még az ilyen elvetemült fickóban is a
tudatlan, rossz gyermeket látja, aki nem nőtt fel, s aki egyelőre
még "alacsonyrendű".
Alacsonyabb osztályba jár - ha így jobban tetszik. Meg kell
szoknunk azt a gondolatot, hogy sajnos a tudatlanság: bűn.
És fordítva: bűn az, amikor valaki nem tudja, mit tesz. Ha tudná,
nem tenné, egészen biztosan. És az ilyen ember lent van.
3.
Gondolkodjunk tovább.
Ne haragudj, hogy személyes ügyedet nyilvánossá teszem, de
manapság ez sok embernek a gondja, és bizonyos vagyok benne, hogy
ha egyáltalán jutunk valamire, annak mások is hasznát veszik.
Egyébként ez nemcsak a tiéd - az én problémám is.
Minden, amiről írok, az enyém is: látszólag a te csomódon
babrálnak az ujjaim, de valójában a saját gubancomat is ki akarom
oldani.
Én is gyógyulatlan sebeket hurcolok magamban.
Jó lenne megbocsátani.
Csakhogy ez elsősorban "nem azon múlik, hogy a másikkal, azzal,
aki megbántott, megsértett, megalázott, megvert vagy éppenséggel
megölt (mert a sérelmet a lélek a szellemvilágba is magával
viszi), mit teszek.
Mert ez már csak következmény.
A nagy kérdés, hogy a sérelmet önmagamban hogyan intézem el.
A seb ugyanis bennem fáj: én vagyok megverve, megsértve,
megalázva.
Ráadásul az én megbocsátásom a másikat nem menti fel!
Ezen a mondaton érdemes elgondolkodni.
Havalaki ellopja az ingemet, én megbocsáthatom, azt mondhatom:
legyen a tiéd!... sőt még a zakómat is odaadhatom, de attól ő még
tolvaj marad. Attól még továbbra is lopni fog, mindaddig, míg nem
éli át a bűntudatát, hogy "nincsen ez jól, hogy én másokat
meglopok, s elveszem azt, ami az övék".
Az én lelkemben is működik egy "benső elszámolás", az övében is:
én hiába állítom át a magam számítását, attól még az ő "karmikus
számológépe" konokul kattog tovább a megszokott módján.
Hatni tudok rá, de nem sokat.
Amíg nem állítja át az "Elveszem, akkor is, ha másoké!"
programot, addig ő sajnos tolvaj marad és lopni fog tovább. Akkor
is, ha én elengedem a tartozását.
Az ember "önelszámoló" egység.
Mondom, nem teljesen, mert egymásra azért hatással vagyunk: egyegy
jó tettel, gondolattal valamennyire oldani lehet a
feszültséget, lágyítani a karmát, s némi fényt bocsátani a
sötétségbe, de mások helyett sem élni, sem meggyógyulni, sem
megtisztulni nem lehet.
Nem elég, ha én megbocsátom neki - ha ő nem szembesül a tettével,
s nem bocsátja meg önmagának, mindazt, amit tett.
4.
Ez a szó, hogy "megbocsátani", görögül úgy hangzik, hogy
"aphiémi".
Azt jelenti, hogy elküldeni, elengedni, elbocsátani, figyelmen
kívül hagyni, maga mögött hagyni.
Sokszor hangzik el ez a szó az evangéliumban, más és más
jelentéssel.
Amikor Jézus a tanítványaival magányos helyet keresve "maga
mögött hagyja a sokaságot", az éppúgy aphiémi, mint amikor a
keresztfán, halála pillanatában "kibocsátá lelkét". Elengedi
(aphiémi) a lelkét. Ahogy aphiémi az is, amikor valaki mások
vétkét "megbocsátja".
Most már közeledünk a lényeghez.
Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad
valamire vagy valakire sem érzelmileg, sem gondolatilag, amikor
fájdalmát, sértettségét és valamennyi lelki gubancát maga mögött
hagyva elengedi az egészet: az az aphiémi.
Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem
meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott
hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a
porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük,
magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.
Nincs benne semmi színjáték, póz, vallásosság és főleg
méricskélés.
A gyűlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja
az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával.
Hagyja elmerülni, eltűnni, az örök feledés homályába borulni.
Nem foglalkozik vele többé, nem dédelgeti magában, nem szenved
miatta.
Eldobja, mint egy cigarettacsikket. Nem szívja tovább: így is
sokáig rongálta vele a tüdejét.
A megbocsátás: egy letapadás megszüntetése.
Ott van a haldoklásban is. Az agónia néha éppen azért nyúlik
elviselhetetlenül hosszúra, amiért egy-egy fájdalmas lelki sebet
is egy életen át hurcolunk magunkkal: képtelenek vagyunk a
letapadást megszüntetni. Lelkünk már menne, de nem tudjuk
elengedni. Belenőttünk vágyainkkal, szokásainkkal, idegeinkkel,
vérereinkkel - nem tudjuk elengedni. Shakespeare darabjai teli
vannak ilyen megbocsátásra képtelen lelkekkel, akik visszajárnak
kísérteni az élőket, mert égnek a bosszú szomjától odaát.
A lényeg a megszabadulás.
És ez nem könnyű, mert ahogy lelkünk a testünkhöz, sérelmünk a
lelkűnkhöz ezer idegszállal s százezer hajszálérrel van
hozzánőve.
Ha húztak már fogadat, tudod, miről beszélek.
Akármilyen fájós az a fog: a tiéd!
Nehezen adod.
No most, ha az a gondolat megnyugtat, kedves Judit, hogy a "másik
azt tette, amit kellett", vagyis hogy a téged ért bántalom
sorsszerűen ért - ám fogadd el. Ha ettől a "fájós fogad"
könnyebben kijön, akkor hidd el - lehet, hogy van is benne némi
igazság. Van, aki a húzást altatással kéri, s miért ne, ha úgy
könnyebben megszabadul a belenőtt fájdalomtól. De azért tudnod
kell, hogy az igazi megbocsátásnak akkor is működnie kell, ha a
másik olyasmit művelt, amit egyáltalán nem kellett volna
megtennie.
De mondom: ha segít a gondolat, hogy "sorsszerű" volt, fogadd el.
Van benne igazság... is.
Ebbe most ne menjünk bele.
A lényeg, hogy szabad legyél.
És ebből következik az, ami nemcsak a vallás, hanem a mélyebb
pszichológia lényege is: a megbocsátás éntelen állapot.
Ezért rokon a halálélménnyel.
Valódi, isteni Énünket nem lehet sem megbántani, sem megsérteni,
sem megölni. Ami bennünk sérül: a halandó egónk. Az ego az, aki
sebezhető, akinek fáj, akinek érdekeit bántják - aki jóvátételre,
bosszúra szomjas, mert nem tud felejteni.
Az ego az, aki a másik egóval engesztelhetetlen harcban áll, aki
ha sért, nem veszi észre, ha pedig sérül, nem felejt, és örökké
nyalogatja sebeit.
Az ego az, aki a karma kerekét hajtja, hajtja, hajtja.
Az ego mindenért meg akar fizetni, mindent meg akar torolni
százszorosan, vagy ha ő maga nem képes rá, azt hiszi, hogy az
Isten fog helyette bosszút állni.
A bosszúálló Isten képét az elvakult, ostoba ego vetíti az égre -
s csalódik, ha azt tapasztalja, hogy istene nem működik.
Az ego a "szemet szemért" törvényvilágában él, s benne is marad
mindaddig, amíg él.
Az ego - kitalálhat bármiféle trükköt, elvet, morált,
pszichológiát - nem képes megbocsátani!
Hiába akarja, nem képes rá...
Hogy miért?
Mert akkor ő meghal.
És ezért azt mondja: inkább fájjon, minthogy én ne legyek!
Így aztán az "elengedést" csak hazudni tudja, de megvalósítani
nem, hiszen éppen ő az, akihez az egész érzéshínár hozzátapad, és
vele együtt szűnne s merülne a mélybe az egész - ha elengedné.
Megbocsátani csakis az önfeledt ember tud.
Az önzetlen, az éntelen, akinek halhatatlan lénye már
valamennyire felébredt.
5.
Így aztán van, aki sok év Gulágot s pokoli Auschwitzot elfelejt,
s van, aki egy kellemetlen megjegyzést egy életen át hurcol
magával.
Egója válogatja.
És az, hogy valaki egójának hatalmától mennyire tud szabadulni.
Általános megoldás éppúgy nincs, ahogy "általános elvek alapján"
nem lehet senkit sem megoperálni.
Minden olyan feltáratlan góc, mely gyógyulatlanul rejtőzik
bennünk, s ami miatt nem tudunk megbocsátani: egyéni, speciális,
s csak akkor lehet hozzányúlni, ha látjuk már a rejtett
összetevőket.
Nem tudom, mi a gondod, Judit.
Lehet, hogy valami hatalmas trauma, de az is előfordulhat, hogy
észre sem vetted: te bántottál meg valakit, aki csak
visszaharapott téged.
A karma-oldás művészete a legnehezebb dolog a világon.
S ez mindig: elengedés.
Ha sikerül, szabad leszel.
S aki szabad, az nem elmélkedik, nem pszichologizál, aki szabad,
az erős lesz, és aki erős, azt nem lehet megbántani.
Sőt, régi sérelmeit is elfelejti.
Így aztán megbocsátása nem szerepjátszás lesz, hanem valódi, s
éppúgy előfordulhat, hogy megsimogat, mint hogy megpofoz valakit,
úgy, hogy a fal adja a másikat.
Tudják ezt a jó szülők, akik gyermeküket nem saját sérelmeik
szemüvegén keresztül, hanem egy szerető isten szemével nézik, s
azt teszik, ami neki üdvös és jó.
A valódi megbocsátás az átölelő gyengédségtől a legszigorúbb
erélyig terjedhet - aki ezt nem tudja, nem tud még megbocsátani.
Amikor kitekered az ujjadra hurkolt zsinórt, és elengeded a
luftballont, s az száll a magasba, egyre feljebb és egyre
távolabb, s végül kipukkad - s te nem nézel utána, s elfelejted
örökre, nemcsak a ballont, de a zsinór emlékét is az ujjadon: ez
az aphiémi.
Nem a ballon lesz szabad - hanem te.
S utána már azt teszel, amit jónak látsz, mert csak a szabad
ember tud helyesen cselekedni.
Másokat elviselni
1.
Bizonyára megtörtént már veled: egy izgága, ideges ember került
melléd az autóbuszon, és magad is nyugtalan lettél.
Egyre feszültebb, zaklatottabb.
Pedig nem szólt hozzád egy szót sem, csak állt melletted, némán.
Apró jelekből érezted a nyugtalanságát; kapkodva kutatott a
zsebeiben, szívogatta az orrát, rángatta a vállait, vagy még
annyit sem tett, egyszerűen csak állt melletted, s átvetted a
láthatatlan sugárzását.
Érezted, hogy borzoltabB leszel, sőt, ahogy egyre jobban
megfertőzött a nyugtalanságával, magad is zaklatott lettél...
ideges... egyre idegesebb és dúltabb, míg végül átfutott rajtad
az a dermesztő és önkéntelen (?) gondolat, ami Dosztojevszkij
egyik híres regényhősén, aki pusztán e titkos gondolata miatt
(egyébként ártatlanul) éveket tölt el egy szibériai
munkatáborban: "Minek él az ilyen ember?"
Sokszor ölünk gondolatban.
Nem kell hozzá nagy ok: elég, ha valaki sokáig vakaródzik
mellettünk, nem fújja ki az orrát, szabálytalanul előz, vagy
sokáig turkál a zsebében.
Szerencsére a gondolataink annyira erőtlenek már, hogy nem
valósulnak meg: elrezegnek, és nem tesszük tönkre túlságosan
mások életét. És persze a sajátunkat sem.
A gondolat-bíróság azonban észrevétlenül működik. Ezért mondom,
hogy "túlságosan", mert ha nem is gyilkolunk, és hirtelen
indulattal nem is vágjuk bele szomszédunkba a kést csupán azért,
mert ízgága mozdulatokkal kotorászik a zsebében, de azért
alaposan tönkretesszük egymás életét.
Amikor megkérdeztem bölcs nagyanyámat, hogy az elmúlt kilencven
esztendejében mi volt a legnehezebb, gondolkodás nélkül azt
felelte:
- Az embereket elviselni.
Mondhatott volna mást is, hiszen elvesztette férjét, gyerekeit,
vagyonát, egészségét, elvesztette az ifjúságát és a szépségét, de
mindezt valahogy elintézte magával. És elintézte az Istennel is.
Előbb-utóbb rájött, hogy életének minden csapása sorsszerű. Nehéz
- de természetes.
De az embervilág, ez az önző és zűrzavaros tenyészet, amelyben
élt, nem volt "természetes".
Ahogy ő mondta, nem volt "normális".
Halál, betegség, öregség mindig volt és lesz is. Aki embernek
születik tudja ezt, s ha nehezen is, de megtanul együtt élni
ezzel a bajokkal, mert ezek "normális" bajok.
De az, hogy olyanok vagyunk, amilyenek, az nem normális, az egy
feldolgozhatatlan és érthetetlen külön teher: őrültek között az
amúgy is nehéz élet szinte tűrhetetlenné válik, s ezért a
legnehezebb "elviselni az embereket".
- Értem őket - mondta nagyanyám. - Értem. Sajnálom. Néha szeretem
is. Csak az a nehéz, tudod, hogy idegileg nem bírom ki őket!
Ugye, ismerős mondat?
Különösen idősebbek mondják, akik elfáradtak már.
Végigélni egy huszadik századot sportteljesítménynek sem kis
dolog: az, hogy nem lőttek le, nem akasztottak föl, nem talált el
egy eltévedt golyó, hogy túlélted hozzátartozóid elvesztését,
tönkretételedet, értékeid elvesztését, mások kegyetlenségét,
elvetemültségét, önmagában, hogy úgy mondjam, a biológiai túlélés
szempontjából is jelentős teljesítmény.
Hatalmas energia kellett hozzá, s nem csoda, ha ez előbb-utóbb
elfogy.
De még nehezebb talán, amikor nincs forradalom és nincs háború,
amikor a roncsolt lelkületű, boldogtalan és szorongásokkal teli
emberek a hétköznapjaikat élik: a hivatalokban, munkahelyen,
kisemmizett nyugdíjasként az utcán és a szomszédok között.
Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni a jelenlegi helyzetet,
amelyben most élünk, azt mondanám: felháborító.
Állandóan "fel vagyunk háborodva" valamiért - ami azt jelenti,
hogy egy emberhez méltatlan, kizökkent és diszharmonikus
lelkiállapotban éljük le napjaink nagy részét.
Látszólag normálisak vagyunk - de ezt csak azért gondoljuk így,
mert nincs összehasonlítási alapunk. Ritkán találkozunk egy
harmonikus lelkületű, erős és békés emberrel, aki nem rohan, nem
kapkod, nem szipákol, vakaródzik és motyog mellettünk a buszon,
hanem csak nyugodtan áll. És rendezett, harmonikus, jó erők
áradnak belőle, láthatatlanul.
Az ilyen ember mellett megnyugszunk.
2.
Az ember közösségi lény.
Egy befalazott barlangban is az.
Akármennyire befelé fordul, saját benső istene felé, akármilyen
mélyre ereszkedik önmagába, ha lehunyja is a szemét, és
Buddhaként lebeg a megvilágosodás fénytengerében: senkit a
világából nem zárhat ki! Hiszen akit bent talál, lelkének
legbelsejében, a tökéletes béke és boldogság csendes
szívközepében... szóval, ha rátalál igazi Önmagára, egyúttal
ráébred arra is, hogy mindenkivel egy.
Buddha mosolya mögött a másokkal való találkozás élménye rejlik.
Vagyis a szeretet.
A buddhizmus éppolyan "szociális" vallás, mint a kereszténység,
még akkor is, ha nagyobb súlyt helyez a lélek benső, mint "külső"
harmóniájára. Szeretetben csak a rendezett lelkületű, önmagával
egységbe került ember tud élni - ez az igazi meditáció lényege.
Ezért van az, hogy keleten még ma is sokkal több szeretettel
találkozol, mint a mi hazug, kifelé fordult nyugati világunkban,
mely évezredeken át szeretetet papolt ugyan, de nem tanította meg
az embert arra, hogy lelkének benső harmóniáját megteremtse.
Elkeserítő, hogy mi, akik állítólag a Szeretet Mesterének hívei
vagyunk, mennyire nem tudunk szeretni.
Az ember alapvetően közösségi lény, mint ahogy az egész
teremtésben minden és mindenki az: nincs magányos sejt, fűszál
vagy égitest, mert minden összefügg és minden és mindenki:
egy. "Külön" létezés nincs.
Más kérdés, hogy ez a sok "külön" úgy van megteremtve, hogy
önmagában is teljes és egész: vagyis ha alaposan megvizsgálnál
egyetlen embert, mondjuk a házad előtt éppen elhaladó postás
testét, lelkét és szellemét, azt tapasztalnád, hogy az egész
Univerzum összes titka benne van, az ősrobbanástól napjainkig.
Testében az atomok és molekulák, sejtek, sejtcsoportok, szervek,
lelkében az állati ösztönök és az emberlét tapasztalatainak
valamennyi mélyen eltemetett vagy éppen a felszínen felbukkanó
titka; megtalálnád benne (ugyanúgy mint magadban) az élet
ősélményének kitörölhetetlen emlékeit: a boldogság, a szeretet, a
jóság, a szabadság, a halálfélelem s a halhatatlanság valamennyi
ismerős tapasztalatát, s ha egészen mélyen lelátnál benne,
megtalálnád a postásban az Istent is.
De ez nem jelenti, hogy a postás, vagy te külön is tudnátok
létezni.
Ezt nem úgy értem, hogy a postás nélkül nem kapnád meg a
leveleidet (nem is olyan vicces ez, hogy egymásban már nem a
testvérünket, hanem csak a "haszonállatot" látjuk!), hanem úgy,
hogy a postás és te és a szomszédod és a hazád és az egész
emberiség egyetlen hatalmas test vagytok!
Ma már ez a valaha "vallásos" titok tudományos igazság: egy
lézersugár minden kis részében s egyetlen parányi örökítő sejtben
is MINDEN benne van.
De ez nem azt jelenti, hogy ennek a parányi "különnek", ha az
egészről leválik, valami értelme lenne, arról nem is szólva, hogy
a leválás teljesen lehetetlen: az egészből, barátom, kilépni nem
lehet! Átváltozni lehet, "átigazolni" is lehet, vagyis egy
szétomló, régi egységrészből egy másik, új egységrészbe átnőni
lehet: vagyis van átalakulás, van átváltozás, újjászületés is
van, de a világból "kiszállni" nem lehet, mert minden: egy - "Hen
panta einani!" - ahogy Hérakleitosz mondta.
Egyszóval: muszáj elviselnünk egymást.
Sajnos.
Mint sejtek a testben, úgy élünk a családban, a munkahelyen, az
országban, a nagyvilágban: külön-külön nem létezhetünk. S
miközben magunk is szétsugározzuk érzéseinket, gondolatainkat,
még leheletünket is, átvesszük mások érzéseit, gondolatait,
idegállapotát, és belélegezzük, amit mások kilélegeztek.
(Milyen érdekes: lélegzettel, csókkal, nyállal, öleléssel
terjednek a fertőzések - de mindezekből születik az új élet is!)
Hatunk. Összerezgünk. Befolyásoljuk egymást. Bajaink, örömeink
összevegyülnek. Egymást oldhatjuk, köthetjük, segíthetjük,
boldoggá és boldogtalanná tehetjük. Életünket nemcsak bensőnk, de
külső világunk is irányítja: egy-egy rossz lelkiállapotodnak oka
lehet nemcsak egy nyílt összeveszés, de egy távoli háború is,
olyan láthatatlan érzések és gondolatok, melyeknek feladóiról nem
is tudsz: számtalan láthatatlan rezgésre rezonálsz, és vevője
lehetsz olyan adásnak is, mely már nem is a földi, hanem a
szellemi világból ered. Ma, a rádiózás korában tudjuk, hány
millió "műsor" rezeg a nagyvilágban, s hogy elér-e hozzánk,
csakis hangoltság kérdése.
Lehet, hogy életed legnagyobb titkaira bukkannál, ha egyszer
fölfedeznéd, hogy egy-egy benned föltámadt, "megmagyarázhatatlan"
rossz érzésnek vagy éppenséggel egy hirtelen támadt örömnek hol
volt az adója.
Ki gondolt rád?
Milyen távoli sugárzás ért?
Kinek a rosszindulata hatott rád, s honnan?
Lehet ez boldogító sugallat is.
Lehet egy szeretetteli, megnyugtató érintés, melyet valaki
"odaátról" indított el, láthatatlan kézzel - talán az a
szellemiség, aki földi életében az édesanyád volt.
Néha érzed őt, és ő is érez téged.
Nem találkoztam még olyan emberrel, akinek ne lettek volna ilyen
megmagyarázhatatlan érintései, különösen, ha olyasvalakit
veszített el, akit nagyon szeretett.
Mindenki adó és vevő is egyszerre.
Ennek az egész láthatatlanul működő, energiákból, gondolatokból
és érzésekből szőtt óriási információs világhálónak a neve:
kollektív sors.
Ashrama karma.
Erről tudunk a legkevesebbet: hol végződünk mi, hol kezdődnek
mások?
Mennyi a mi felelősségünk és mennyi a többieké?
És főleg: miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?
Alapkérdés.
Igazából nincs is más kérdésünk, csak ez:
"Miért kell nekem szenvednem mások hülyesége miatt?"
A kérdés már a kisgyerekben fölmerül, amikor az első pofont
megkapja azért, mert az apjának rossz napja volt, s idegesen jött
haza. S a kérdőjel később óriásivá növekszik, mert az élet
naponta szállítja a kölcsönös kihárításokból fakadó botrányokat:
hogy másokat büntetünk a saját vétkeinkért.
S ha, mondjuk, a kisgyerek vallásos nevelést kap, s megismeri
Jézus történetét, az első kérdése, hogy miért verik és kínozzák
szegényt? Miért tűri ezt? Miért nem üt vissza, miért nem menekül
el? Miért kell szenvedni a jóknak, s miért élnek elégedetten s
győzelmük biztos tudatában a gonosztevők?
A választ pedig sokszor elmondták már nekünk - csak nem értjük.
Elméletileg értjük, teológiailag értjük, fejjel, ésszel értjük,
sőt el is tudjuk magyarázni, de abban a pillanatban, amikor
velünk történik valami ennél jóval kisebb botrány, nem keresztre
feszítés, csak annyi, hogy egy izgága ember a könyökével megböki
oldalunkat a zsúfolt buszon - nem értjük, honnan tör elő mégis az
az indulattal, sőt gyilkos gyűlölettel teli villámlás, amely ha
nem sül ki azonnal, sokáig remeg és forr bennünk, s nem lehet
tudni, mit roncsol szét ez a negatív erő.
Van a jézusi életben valami, ami számunkra átélhetetlen. És mivel
valójában csakis azt értjük, amit átéltünk, van benne valami
érthetetlen.
Ahhoz, hogy megértsük, "énfölötti" állapotba kellene kerülnünk,
ahol életünket már nem a megúszás ösztöne, hanem az egészért
vállalt nehéz és gyönyörűséges felelősség irányítja.
Valójában ez nem is olyan ritka élmény: egy jól működő focicsapat
minden játékosa megéli, hogy "egy mindenkiért s mindenki egyért"
- csakhogy az emberi társadalom nem ilyen focicsapat; itt
mindenki - hogy úgy mondjam - egyéni sportot űz. Mindenki magának
"játszik", magának él, alig van köze másokhoz; külön víz- és
villanyórát működtet, s elvárja, hogy csakis a saját számláját
fizesse. Ezt az "önmagam páncéljába zárt" vak rinocérosz-életet
csak kétszer láttam a magyar társadalomban megrepedni: először a
második világháború után, amikor újjáépítettük az országot - s
másodszor, egy villanásnyi ideig az 56-os szabadságharcban. De
ezek tényleg csak villanások voltak, s nem is tiszta fények: ott
vibrált már bennük a széthúzásnak, az egymást vádolásnak és a
bosszúnak a fojtogató füstje.
Mindkét történelmi pillanat lényege, hogy a halál és a tragédia a
romos utcákon járt.
Nagy megrendülések idején ugyanis az emberek- átmenetileg -
normálisak lesznek.
Nagy bajban kijózanodunk.
Amikor valaki megtudja, hogy halálos beteg, elveszett a vagyona,
meghalt a gyereke, elvesztette hatalmát és senkivé vált, hirtelen
emberszabású lényé válik: emberi tekintete lesz, újra nézni és
hallani tud, megszólítható lesz, s megint lehet vele beszélni.
3.
Nyilvánvaló, hogy, aki harmonikus közösségben él, annak az élete
felragyog. Úgy él, mintha állandóan segítenék és fölemelnék:
képességei felfokozódnak, kedve lesz élni, könnyebben gyógyul,
hamarabb vigasztalódik és sokkal boldogabb, mint mi.
De mitévők legyünk, ha egy beteg közösségben élünk?
Mi van akkor, ha egy beteg, feldúlt, zaklatott, erőszakos, önző,
boldogtalan, elvetemült, kétségbeesett, ideges és elkeseredett
világban élek?
Mert ebben élek.
S bizonyos fokig minden jelző rám is érvényes: én is elkeseredett
vagyok, önző, ideges és zaklatott.
Hogyan teremtsek békét magamban?
S ha nagy nehezen megteremtettem, hogyan őrizzem meg?
Egy beteg világban nehéz élni, nemcsak azért, mert magunk is e
világ gyermekei vagyunk, s a zűrzavar - ahogy egy koszos tenger
minden cseppje koszos - bennünk is ott van, hanem azért is, mert
ha néha nagy nehezen sikerül harmóniát teremteni magunkban, a
külvilág azonnal szétdúlja.
Lehúz, felborít, átgázol rajtunk.
Fenyeget, ijeszt, tébolyát arcunkba köhögi, beteg szokásait,
mániás divatjait ránk kényszeríti.
Hozzászoktunk már.
Nem teljesen, mert az embertelenség megszokhatatlan.
Mondhatjuk a fülhasogató üvöltésre, hogy éneklés, gépi döngésredübörgésre,
hogy zene, pornográfiára, hogy erotika, hazudozásra,
korrupcióra, rablásra, hogy sajnos ilyen az élet... de lelkünk
mélyén tudjuk, hogy az élet nem ilyen.
Van persze, amihez már hozzászoktunk.
Ilyenek például a tévéreklámok. Nézünk egy amúgy is hülye (és
hülyévé tévő!) műsort, s hirtelen valaki ránk üvölt, torkon
ragad, leteper és megerőszakol. Mindezt azért, hogy elvegye a
pénzünket. Hogy ő gazdag legyen. Ránk ordít, mint egy útonálló, s
villámsebesen hadarva - hogy neki ne kerüljön sokba a
másodpercekre kikalkulált bűntény - kifoszt.
Ezt azért hozom fel példának, mert benne van az egész
profitcentrikus világtéboly. Ráadásul már eleve azért kellett
néznem előtte az idióta műsort, hogy ő megerőszakolhasson: nem
tömeghülyítő ügyekhez ugyanis nem adja a pénzét.
Vagyis a reklám lélektana a következő:
1. Hülyévé tenni az embereket.
2. Ha már kellően hülyék: megerőszakolni őket és elvenni a
pénzüket.
De ez csak egy példa a sokféle létrontás közül.
Mitévők legyünk?
Az emberiség hiteles tanítói mind szembesültek ezzel a kérdéssel,
bár a miénknél jóval nyugodtabb világban éltek.
Ezt a minden emberi családba és lélekbe elektromos úton
bevezetett őrületet például nem ismerték. A lélektelen rohanást,
ámokfutást s szüntelen pánikot sem.
De szembesültek azzal az alapvető ellentmondással, amely a
kérdésben rejlik.
Ez az ellentmondás pedig a következő:
Minél szellemibb az ember, annál nyitottabb.
Minél lelkibb, annál érzékenyebb.
Minél jobban szeret, annál fogékonyabb - annál jobban átérzi,
átveszi, magába öleli a másikat.
Minél magasabb rendű életet él valaki, annál "közösségibb lény" -
annál fontosabb lesz számára a "te", a "mi" és az "együtt".
A spirituális embert az jellemzi, hogy nincs "vastag bőr a
képén", hanem éppen ellenkezőleg: finomabb, érzékenyebb,
sérthetőbb.
Szeretni nem lehet szkafanderben - csakis meztelenül.
Aki szeret: védtelen.
Nem védi az önzés páncélja. Nem taszít, de magához ölel. Nem
védi, hanem kitárja magát. Átérzi, átéli mások bajait.
Ugyanakkor kitárni magunkat egy beteg világnak rendkívül
veszélyes!
Levetni a páncélt, amikor lőnek, belehelni mások mérges
leheletét, átvenni a negatív, nyugtalan, szorongó rezgéseket:
veszélyes.
A finom lelkű ember például zajérzékeny. Tudja, hogy a nagy
dolgok csendben születnek, s ott is érlelődnek. Csendben,
nyugalomban, ahol nincs lárma és zűrzavar. Tengerpart, sivatag,
magános hegycsúcs: itt születtek a csodák.
Istenközelben csend van.
Lármát azért csinál az ember, hogy Istent ne hallja. Az isteni
ugyanis halkan szól, s az üvöltés és zaj ezt elnyomja. A
tombolás, a szüntelen fecsegés, "háttérzaj" arra való, hogy az
ember önmagát sohase hallja meg.
A csendtől való irtózás az egoista világ biztos jele.
De mit tegyünk?
Kinyílni egy beteg világban: veszélyes.
Odaadónak lenni egy mohó, tolvaj tömegben: értelmetlen.
Finomnak lenni a durvához: fájdalmas.
Szeretni a közönyben és a gyűlöletben: gyötrelmes.
Mitévők legyünk?
4.
A válasz egyszerű, csak megcsinálni nehéz.
Önmagunkon kell kezdeni.
Egy betegség is akkor nem fertőz, ha erős az immunrendszerünk.
Ez nem azt jelenti, hogy nem leheljük be a baktériumokat, csak
azt, hogy nem leszünk tőlük betegek. Nem kerülünk a hatásuk alá.
Minden adáshoz kell egy vevő is. Minden sugárzáshoz egy
rezonancia. Minden "kívülről" jövőhöz egy "benső" hangoltság.
És "csak ami belülről jön - mondja Jézus -, az fertőz". És ezt
egyszerre mondja a testi s a lelki higiéniára.
Ahol az ember erős, ott nem lehet megfélemlíteni.
Ahol valóban nyugodt - ott nem lehet kiborítani.
Aki nem megkísérthető - azt nem lehet megkísérteni.
Ezért az igazi háborúság, a Nagy Szent Háborúság, vagyis a valódi
"dzsihád" önmagunkkal van.
Az Evangélium leglényegesebb része sajnos nincs részletesen
megírva.
Ez pedig Jézus negyvennapos küzdelme a pusztában a Sátánnal. Akit
utána látunk, a nyugodt, erős, méltóságteljes, bajban, kínban
rendíthetetlen embert, már ennek a pusztai győzelemnek a külső
eredménye.
Onnan kezdve, hogy a sátáni kísértést legyőzte, már nem
izgatható, nem ijeszthető, nem megfélemlíthető: nyitott szemmel
néz a legaljasabb szemekbe is, s úgy bánik bestiális kínzóival,
mint sajnálatra méltó emberekkel, akik "nem tudják, mit
cselekszenek".
Ha belül valaki rendben van, kívülről nem lehet összezavarni.
Olyan, mint a "keljfeljancsi" - ha meglökik, visszabillen, mert
lent van a súlypontja. Akármilyen szél fúj, tenyérrel ütheted,
dobhatod, rúghatod: visszabillen újra, s talpára áll. Nem tudod
úgy szétdúlni az egyensúlyát, hogy ne szerezné vissza.
Nincs furább és néha bosszantóbb látvány, mint egy ilyen billegő
bábu, melyet nem lehet ledönteni, nem lehet kihozni a sodrából.
Ilyen a "megcsinált" ember is - ahol lelkileg rendben van, ott
nem lehet kívülről megzavarni.
Ha most visszatérünk a példánkhoz, s ott állunk újra az
autóbuszon a vakaródzó, ideges, zaklatott ember mellett, az első
kérdés, amit föl kell tennünk magunknak: mi van bennem olyasmi,
amit ennek az embernek a magatartása irritál?
Milyen üzenet van abban a sugárzásban, melynek vevője lettem?
Mástól nem viszketek, csak ettől az embertől.
De miért? Miért éppen ettől?
Miért éppen ő irritál?
Milyen rokon energiák rezonálnak bennem, melyeket nem tudok
magamban csillapítani?
Sokféle oka lehet, s mind tükröt tart elém: valamennyi gubancon
és diszharmonikus lélekerőm, saját arcom összes "nem szeretem"
vonása ott lehet a tükörben.
És ennek a sokféle gubancnak két alapmotívuma van: az egyik a
vágyaim kudarca, amiért mindig a külvilágot okoltam. A
boldogtalanságom. A kielégületlenségem. Amikor ez az idegen
megbök, az villan a fejembe, hogy "Ilyenek túrtak ki engem a
helyemről!" Ilyen, csakis magukkal törődő, izgága, önző könyöklők
tapostak át rajtam s tettek szerencsétlenné!"
A másik a félelem.
Mindkettőnek gyökere az ego.
Az egyik érzület mögött ott van az a hamvasi gondolat, hogy a
fene egye meg, ez "eléli előlem az életet". Behatol az én
életterembe, elszívja az én levegőmet, összeborzolja a
nyugalmamat, megfertőz az idegességével, egójának hegyes
könyökével böködi az én egómat, és ez mindig így történt: mások
rontják el az életemet!!!
És innen már csak egy lépés az a gondolat, hogyha ő nem lenne,
akkor nekem sokkal jobb lenne. Vagyis hogy számomra az lenne az
előnyös, ha ő nem élne.
A gubancos érzések másik alapszava: a félelem.
Mert miközben gyűlölöm, félek is tőle, főleg akkor, ha erősebb,
mint én.
Ezért van az, hogy az ilyen futó irritációból viszonylag ritkán
lesz nyílt agresszió: félünk a következményektől.
És itt következmény lehet nemcsak egy verekedés vagy botrány, de
az is, hogy kifordulunk magunkból, s láthatóvá lesz, valójában
milyen csúnyák vagyunk belül.
Az ember másokban pillantja meg azt, ami miatt önmagát nem tudja
elviselni.
S amíg nem fejti meg s nem küzdi le saját rejtett
"elviselhetetlenségét" - csak védőmaszkot tehet fel, elfojthatja,
magába zárhatja beteg és sérült lélekrészeit, de bármikor
kizökken és ugrik - mert hangolt a rossz sugarakra.
Azt mondják: bölcs az, aki minden sorsot kibír.
S bölcs az is, aki... minden embert elvisel.
Mondhatom-e így?
Igaz ez?!
Talán...
Mit tesz egy orvos a pestisjárvány idején?
Nem fél, nem menekül, hanem gyógyít.
A legritkább eset, és egészen ritka karma, ha egy körzeti orvos
áldozata lesz valamiféle tömeges járványnak. Mintha a baktériumok
éppúgy tiszteletben tartanák az orvost, mint a bűnözők a rendőrt
- nem ártanak neki, mert érzik az erejét.
5.
Amikor leírtam a "talán" szót, eszembe jutott valami.
Az igazság másik fele.
Hogy nem kell mindenkit elviselni!
Ha valaki becsületesen elvégezte a benső munkát, megvívta
önmagával a "Nagy Szent Háborút", nem árt az óvatosság.
Jogunkban áll eldönteni, kinek s minek adjuk oda magunkat.
Az, hogy valaki immúnis, nem jelenti azt, hogy bármit
felelőtlenül magába nyelhet.
Hamvas Béla például nem olvasott újságokat.
Nem azért, mert félt, hogy "lelkét megmérgezik", hanem mert
tudta, hogy a sajtó információi számára értéktelenek. Azt mondta,
életében egyszer olvasott el egy újságot, s természetesen akkor
sem úgy voltak a dolgok, ahogy írták. Nem volt ideje rá, hogy
nyilvánvaló tévedésekre szentelje figyelmét.
Aki végigcsinálta "negyvennapos küzdelmét" benső árnyékaival, nem
fél senkitől és semmitől.
De tudja jól, hogy miközben elsüllyed a régi, születik itt egy új
világ is.
És jogában van eldönteni, kit vesz föl a maga Noé bárkájába, mit
olvas, milyen zenét hallgat, ki a barátja, kikkel érintkezik s
egyáltalán: milyen világ adásaira hangolja magát.
Rejtélyes folyamatok játszódnak le manapság.
Egy finomabb, tisztább és magasabb dimenziójú muzsika is hallható
már, ha valakinek rá vannak hangolva az antennái.
"Szféraváltásnak" hívja ezt a szellemvilág.
De közben tart az elviselhetetlen hangzavar.
S minden pillanatban fölmerül a megkerülhetetlen kérdés:
mennyire lehet az őrülettel közösséget vállalni?
A válasz pedig az: nézd meg, de ne tedd magadévá.
Értsd meg, de ne azonosulj vele.
Ismerd meg, de ne kerülj a hatása alá.
Ne add oda magad ennek a világnak.
Volt már a miénkhez hasonlatos korszak itt a Földön, amikor
valami látványosan meghalt, és közben a sötétben, a veszedelmes
és eszeveszett bomlásban új csírák jelentek meg.
Az ősi hagyományok behatóan foglalkoznak azzal, hogyan kell egy
rohadó világban élni, s főleg: hogyan kell az új csírákat
megóvni.
A kínai hagyomány a bölcs teknősbéka példáját említi: kidugja a
fejét, ha dolga van, s visszahúzódik páncéljába, ha a fénytelen
világ aljas ingerei érik.
Persze, ehhez a taktikához nemcsak jó erős sugárvédő páncél kell,
de az is, hogy belül a páncélban derű legyen, fény és békesség.
Mert mi van, ha ott bent is sötétség van, szorongás és bűzös
kétségbeesés?
A meditatív élet lényegében azt jelenti, hogy az ember lelkének
harcban született nyugalmába bármikor vissza tudjon vonulni.
A keleti harci művészetek, de elsősorban az aikidó mást sem
oktatnak, mint ennek a titkát. A szeretet művészetét, melyben az
ember úgy találja meg saját középpontját, azt a centrumot, ahol ő
csakis benső önmaga, hogy közben mégis mindenkivel egy; erőterébe
akarata szerint von bele vagy enged ki másokat. Amikor a Mester
egy kört rajzol, és ecsetjével egy pontot döf a közepébe, ezt a
titkot jelképezi: a kör a Mindenség, a te, a mi és az ők. A pont
az Én vagyok, a lényem szíve s legközepe - s ez a kettő, az Én és
a Minden, önmagam és mások, én és az emberek
szétválaszthatatlanul egyek.
De ezt csak akkor élem meg, ha van középpontom: ha én Én vagyok.
Csak akinek van közepe, tud másokkal táncot járni!
Nem szédül bele a forgásba, s tudja, mikor kell a másikat
elengedni s mikor átölelni. Mikor kötni és mikor oldani. Mikor
nyitni és mikor zárni. Mikor kell igent és mikor nemet mondani.
Ki az, akinek odaadom magam és ki az, akinek soha.
Páros táncot, hármas táncot vagy akár egy nagy, közös együttes
táncot csak olyan ember tud járni, aki szólótáncosnak is kiváló.
Ez pedig azt jelenti, hogy állandóan érzi s nem szédül ki soha a
saját középpontjából.
Nem könnyű művészet ez, különösen egy beteg korban.
A keresztény hagyományban pedig Jézus pontosan elmondja, hogyan
kell a bárányoknak élni a farkasok között. S mintha ő is "kínai"
tanácsot adna - azt mondja tanítványainak, hogy legyenek okosak,
mint a kígyók, és egyszerűek, tiszták (akeraios), mint a
galambok. A kígyó ravasz és eszes, a galamb tiszta és ártatlan.
Mindkét képességre szükség van! Csak a tiszta egyszerűség nem
elég! És csak a józan kígyó-ész sem elég! Csak együtt a kettő.
S azt mondja még: Az emberekkel legyetek óvatosak! Ne féljetek
tőlük! És ha valaki nem fogad be benneteket, hagyjátok ott a
házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a
lábaitokról!
(Ez már nemcsak jelképes, de energetikai tanács is: semmit a
rossz rezgésből megtartani nem szabad! A rosszindulatnak,
aljasságnak, negatív gondolatnak még a hozzánk tapadt porban is
nyoma marad, mely betegít, mint a radioaktív sugárzás. Az anyag
rögzíti a gondolatot. Ezért veszik magukra szívesen a lányok
szerelmesük ingét, s ezért van az, hogy néha egy fényképnek, egy
lakásunkban felejtett tárgynak rossz hatása van. Néha meg kell
szabadulni a dolgoktól, vagy le kell mosni őket - téved, aki azt
gondolja, hogy a fürdésnek, a kéz- és lábmosásnak csupán testi
higiéniai oka van. Lelkileg érzékeny ember csalhatatlanul tudja,
ki lakott egy elhagyott lakásban. S azt is, hány festésre,
felmosásra és más lelkületű emberek együttes hatására van
szükség, míg a régi erőtér rezgései megváltoznak!)
"Ha méltó rá a ház, rászáll a békétek, ha nem, visszaszáll a
békétek rátok... hagyjátok ott a házat, sőt a várost is, és még a
port is rázzátok le a lábaitokról!"
Ez a mindenkit, még az ellenséget is átölelő szeretet isteni
Tanítójának gyakorlati, hétköznapi tanácsa: a rossznak, a
szellemileg idegennek még a porától is szabaduljatok meg! Óvjátok
a békéteket!
Az odaadás művészete éppoly nehéz és csodálatos, mint a nem
odaadásé.
A kettő nincs külön: egyszerre tanuljuk meg.
Inkarnáció
1.
A japán nó-színész három órával az előadás kezdete előtt már az
öltözőjében ül.
Időnként nesztelen léptekkel megjelenik az öltöztetője, két
karján a sokrétegű jelmez egy-egy darabjával.
Mélyen meghajol a meditatív állapotban ülő művész előtt, s ráadja
a ruháját.
Külön hozza az alsóinget, az alsóköntöst, a gazdagon hímzett,
széles ujjú felsőköntöst, a nadrágot, a fejdíszeket, a koronára
emlékeztető süvegekets mindazokat a különös kellékeket és
fegyvereket, amelyeket a színész majd rejtve vagy láthatóan magán
visel.
Az öltöztető pontosan érkezik, tizenöt percenként, egy-egy
ruhával.
Mélyen meghajol, mint egy istenség előtt, s pontos, szinte
láthatatlan mozdulatokkal ráadja a holmikat; újra meghajol és
kimegy.
S aztán újra jön, újra meghajol, új ruharéteget borít mesterére,
újra meghajol és kimegy.
Így építi meg, a néma Buddhaként ülő nagy művész testét.
Jóval az előadás kezdete előtt már nem egy pucér testű színész ül
a széken, hanem az a Szerep, akit eljátszik majd az "élet
színpadán".
Már ott ül előttünk sárkánymintás köpenyében, karddal az ölében,
mint nagy szamuráj, vagy éppenséggel - ha ezt a szerepet játssza
- mint egy vén koldusasszony, akinek lelkében pusztító démon
lakik.
Nyakig már az a személy, akit játszani fog, de az arca még - ha
nem félrevezető itt ez a szó - a saját arca.
S ekkor lassan föláll, s belép a tükörszobába.
Itt rajta kívül már nem tartózkodhat senki.
A tükörszoba a nagy misztérium helye. Itt veszi magára a színész
a maszkját, amellyel majd tökéletesen azonosulni fog. Innen
kezdve már csak egy út vezet, kifelé, a színpad felé. Egy keskeny
híd vezet a játék térre, az élet felé - olyan, mint egy
szülőcsatorna - amelyre ha rálép, s mint egy születő ember
hatalmas üvöltéssel végigsodródik, már nem ő cselekszik, táncol,
jajgat, kiált, hanem az a szerep vagy személyiség, akibe
belevarázsolta magát.
A maszk még ott hever előtte.
Mint az agyag, amelybe a nevezetes emberek belelépnek, hogy
otthagyják benne lábnyomaikat.
Nem fölemeli s az arcára helyezi, hanem lehajol, és arcát lassan
belenyomja a maszkba.
Anyagba merül.
De előtte még sokáig nézi, nézi a maszkot: "Ezzé kell válnom!
Ezzel kell azonosulnom! Ilyen emberré kell lennem!"
Ez az önhipnózis néha órákig tart.
S csak akkor hajol le, s akkor merül az Arcba, ha úgy érzi, hogy
"ő én vagyok!".
"Nem én létezem, a maszk létezik - mondta az egyik legnagyobb nószínész.
- Nem én vagyok valóságos, hanem a maszk."
És ekkor fölemeli fejét, most már nemcsak az arcára, de lelkére
vett maszkkal együtt. Aki a tükörbe néz, és aki a tükörből
visszanéz rá, az már egy megszületett új lény, akinek sajátos
jelleme és sorsa van.
Megszólal a zene, és kezdődhet az előadás.
2.
Így születik az ember.
A nó-színház valóban a "világot jelentő színpad", célja a látható
és láthatatlan világ titkainak megsejtetése: az életünk sűrű
szimbóluma.
Ami az előadás kezdete előtt történik, a születésnek, a testet
öltésnek a misztériuma.
Egy szertartás, amely megismétli a világra jövetel valamennyi
stációját: így születtél te is, én is és minden ember.
A ruhákkal, a "leplek" takaróival a földi világ felé igyekvő
lélek egyre sűrűbb erőket és tulajdonságokat ölt magára, vagy még
pontosabban: varázsolja bele magát.
A mentális, az asztrális és az éterikus test már az eljövendő
földi "szerep" tulajdonságait tartalmazzák: képességek, erők,
öröklött gondolatok, érzések, ösztönök rezgéseit és láthatatlan
lenyomatait.
Erre mondjuk később, hogy egy ember "ilyen" vagy "olyan" -
ezekben a leplekben vannak azok a karmikus emlékek, amelyek
egyrészt az elmúlt életekből erednek, azoknak a következményei,
másrészt pedig azokat az "információkat" tartalmazzák már,
amelyek az eljövendő szerep létéhez kellenek.
A sorsfeladathoz, vagyis a jellemhez és a sztorihoz bizonyos
tulajdonságokra van szükség, s ezt itt és ekkor öltjük magunkra,
a testbeöltözés előtti láthatatlan létállapotunkban.
A "ruhák", amiket magunkra veszünk, nemcsak minták és energiák
egyre sűrűbb és sűrűbb erőkből szőve, hanem olyan ismerős
"holmik" is, amelyeket előző életünk után, a játék végén a
halállal vetettünk le magunkról. Ismerős erők szálai is bele
vannak szőve új jelmezünkbe. Ez a karmikus örökségünk. Sok elmúlt
öröm és csalódás, vér és veríték emléknyoma van belekódolva
látszólag új ruhánkba.
Míg végül, egy rejtélyes folyamattal belebújunk,
"beleazonosulunk" parányi gyermektestünkbe is, amely szintén nem
"új" - végtelen sok emléknyomot hoz magával.
A maszk - vagy ahogy a japánok mondják: az átmeneti arc - már úgy
vár bennünket a "tükörszobában", mint az a genetikusan kódolt
földi testecske, amely anyánk méhében érlelődik.
A látható és láthatatlan, vagyis az energia s az anyag
megfelelésben van: testileg az érik a magzatban, ami a benne
helyet foglaló lélekben is van - a baba teste olyanná formálódik,
mint a benne megtestesülő Lélek. Ha megfelelés nincs, akkor élet
sincs, mert hiányzik a közös rezonancia.
A molekulák világát - éppúgy, mint mindent a Földön - a
láthatatlan világ irányítja.
Szellem (információ) - energia - anyag: ez a sorrend.
És nem fordítva.
A végső nagy pillanat, az arc fölvétele.
Erre mondják szanszkritul, hogy ahamkara.
Azt jelenti: "éncsináló".
Az ember minden életére csinál magának egy ént.
Egy megismételhetetlen szerepet.
Egy egót.
Előtte - mielőtt a maszkot fölveszi - még csak a színész él,
vagyis a varázsló lelke. De amikor a maszkot magára ölti, magára
varázsolja, beleálmodja, sőt beleigézi magát, akkor megszületik
az én, a szerep, az a sajátos arc, aki a világ színpadán
megjelenik, és leéli majd az életét.
Így születtem én is: Müller Péter.
Így vettem magamra azt, amit "hoztam", s ami már világrajövetelem
pillanatában a kisbabában, akinek a Péter nevet adták, benne
volt.
Amit a tükörben látok, s látnak mások is, az a maszkom.
Beleigéztem magam ebbe a szerepbe...
Anyám, amikor először a mellére vett, már ezt látta rajtam... az
újszülött arcán az összetéveszthetetlen jellemet.
Ezt élem, ez a sorsom, ebben a "maszkban", jellemben öregszem -
mert ahogy Hérakleitosztól tudjuk: "A sors a jellem."
S hogy meddig tart ez az igézet?
Nehéz megmondani.
Attól függ, hogy földi szerepem eljátszása - tehát halálom - után
milyen hamar tudom majd ezt a mély átélést, sőt átlényegülést
megszüntetni. Lehet, hogy nagyon lassan. Átlépem a halál
küszöbét, de még odaát is rajtam marad az erőkből szőtt ruhám,
amelyet Pál apostol "lelki testnek" nevez. A színészben is -
hiába lép ki a kulisszák mögé - folytatódik még a dráma, lassan
csengenek le az érzések és gondolatok, és sokáig az marad még,
akit játszott a színpadon.
A túlvilág titokzatos, s ugyanakkor a földihez hasonló világ.
Jelenleg ezekkel az erőkkel, "leplekkel" és ezzel a
személyiséggel élek, s azt hiszem, hogy ez valóban "én" vagyok.
Müller Péter. A "hitnek" itt olyan mély és valódi fokozatáról van
szó, amelyet ember ritkán tud még elképzelni is.
A hinduk úgy hívják: adjhasza.
Azonosulás.
Ezt a mély hitet idézi föl magában a japán színész, aki a maszkba
belebűvöli magát.
Európai színész az átélésnek ezt a hiterejét nem ismeri, ahogy
színházunk sem képes tükrözni a világnak ezt a "rejtett, teljes
igazságát."
3.
A "tükörszobát" csak egy bambuszfüggöny választja el a sors
terétől, és attól a hídtól, amely szülőcsatornaként a csodálatos
sorstörténetbe beleviszi a művészt.
A bambuszfüggöny néha meglibben. Ilyenkor a közönség éppúgy látja
a "születéshez" készülődő színészt, ahogy manapság meg lehet
lesni az anyaméhben érlelődő embriót is.
De hát ki ez a színész valójában? Ki az, aki - mint egy
Fensőbbrendű Én - az egót és az ego sorsát végigjátssza,
táncolja, örvendi és szenvedi majd?
Duró Győző, aki a nó-színház értője s mélyen átélt ismerője (s ez
nem könnyű, mert belülről, a "saját bőrén" kell ismernie azt az
univerzális titkot, amelyen ez az ősi színház alapszik), szóval
Duró azt írja, hogy "a civilbe öltözött nó legnagyobb alakjairól
sem lehet megsejteni magasztos mesterségüket. Inkább vélnénk őket
békés gyártulajdonosnak, lelkiismeretes banktisztviselőnek,
szorgos kereskedőnek vagy bürokrata hivatalnoknak. Igaz: "az
évszázadok során soha nem volt szüksége az arcára: elfödte a
maszk."
Ezt magam is tapasztaltam, ha nem is egészen így.
Talán úgy mondanám: az ilyen csodálatos művész a jelentéktelenség
benyomását kelti.
Láttam egyszer ilyen csodát.
Enoszuke Icsikava egy rőzseszedő anyókát játszott, akinek hófehér
haja tánc közben ezüsternyőként bomlott szét s pörgött a
levegőben, miközben a vénasszony - visszaálmodva leánykorát -
gyönyörű szűzlánnyá változott, s ahogy önfeledten táncolt, olyan
kívánatossá vált, hogy szinte beleszerettem, három szerzetes
gyanakvó pillantására hirtelen elárulta valódi lényét: egy
emberevő Démon lakott ebben a vénasszonyban-lányban. Széles
terpeszben repült át a kerítésen, szemei szinte lángolt
lövelltek, tombolt, üvöltött, őrjöngött, s lényéből olyan erő
csapott ki, hogy az első sorban ülő nézők - New Yorkban láttam az
előadást - rémülten fölugrottak a helyeikről.
(Ma sem vagyok egészen biztos, hogy valóban láttam-e mindezt,
vagy hipnózis hatása alatt voltam.)
Az előadás után pontosan egy órát kellett várakoznunk, míg ez a
páratlan művész megjelent a sajtófogadáson.
(Ez az egy óra a visszalényegüléshez kellett.)
Mondták, hogy jön, jön, türelem, mindjárt jön...
És az ajtóban megjelent egy jelentéktelen emberke.
Egy szelíd, csendes, jellegtelen, apró termetű férfi.
Mindenki azt hitte, hogy ez még csak az öltöztetője, s mögötte
jön majd a nagy Enoszuke Icsikava... nézegettünk a válla
fölött... de nem jött senki...
Ő volt az.
239
És ekkor - ennek is tanúja voltam - voltak, akik letérdeltek
előtte, és megcsókolták a kezét.
Nem is ez volt a furcsa, hanem az, hogy nem rántotta vissza a
karját - személytelenül tűrte a tiszteletet, mint aki tudja, hogy
ez természetes, de nem neki szól.
Később tanultam meg, hogy amit láttam, az Hamvas Béla
felejthetetlen szóhasználatával a "nevezetes névtelenség";
alapvető keleti és spirituális fogalom: a valóban nagy embereken
nem látszik, hogy nagy emberek. Rejtik is magukat, és nem is
látszik rajtuk.
Krisztuson - aki többek között isteni varázshatalommal
rendelkezett - senki sem vette észre, hogy ő a Messiás.
A szamáriai asszony még el is újságolta neki, hogy várják a
Messiást.
Nem látszott rajta.
Ott állt az asszony előtt s mások előtt is - nem látták rajta.
Nem így képzelték.
A szakrális nó-színházban is így van ez: nem látszik a géniuszon,
hogy géniusz.
Ha csak szerénysége, csöndessége, feltűnésmentes lénye el nem
árulja őt.
Egy kicsit olyan, mintha Viem is lenne. Mintha űr lenne a helyén,
de ez nem azért van, mert mindig maszkban játszik, s valójában
csak a maszkban él, hanem azért, mert minden beavatott mester
ilyen: a legjobb Buddha-szobor egy üres trónus, amelyben nem ül
senki.
A tisztelet ennek a "senkinek" szól.
A nagy nó-színészeket isteninek tartják, megvalósult lelkeknek,
akiket - amíg élt ez a gyönyörű hagyomány - bodhiszattvaként
tisztelt nemcsak a közönség, de gyakran még a partnerei is,
akikkel együtt játszottak.
4.
Amikor azt mondtam, hogy a mai színészek az átélésnek ezt a fokát
nem ismerik, nem csupán úgy értettem, hogy a beleélésnek ezt az
intenzitását nem tudják megteremteni.
Nem erről van szó.
Hanem arról, amit feltétlenül tudnunk kell, ha jógáról,
meditációról vagy bármiféle keleti pszichotechnikáról beszélünk.
Egy ilyen Enoszuke Icsikava nem úgy "meditálgat", ahogy azt mi
szoktuk, hanem ő a művészetének az egész lényét odaadta.
Gyerekkorától kezdve tanulja mesterségét, s kb. huszonöt évre
volt szüksége, míg színpadképessé vált - s ezután ő már nem
"magánember", hanem "isten eszköze", akin keresztül a játék
univerzális szelleme megnyilvánul.
Vagyis miközben megtanul játszani, énekelni, táncolni,
kifejleszti akrobatikus képességeit, és elsajátít - mint egy
európai operaénekes - kb. hatvan nó-játékot, egy sajátos lelki
alkímián megy keresztül, amelynek lényege háromirányú.
Külön mondom, bár ez nincs külön, mert szétválaszthatatlanul egy.
Megtanulja az átlényegülést. Az "ahamkarának", az éncsinálásnak a
titkát. Vagyis egy másik lénnyé tud válni szinte minden
idegsejtjével.
Saját "privát" énjét legyőzi. Vagyis az a személyiség, az a
valódi "maszk", amelyet születésekor tényleg magára vett, a
sokesztendős gyakorlatok következtében átlátszóvá válik, s ha
kell, eloszlik. Az Enoszuke nem az ő saját neve, hanem művésznév,
egy családi hagyománynak s a nó-játék egyfajta iskolájának,
szellemének a neve. Ahogy a római katolikus pápának is eltűnik a
saját neve, s csakis az a neve él, akinek szellemében uralkodik -
úgy a nó-színésznek sincs civil, csakis "szellemi" neve.
Ettől az éntelenségtől tűnik úgy, mintha jelentéktelen lenne.
Ettől nézhető akár banktisztviselőnek is; hiányzik belőle a mai
művészekre jellemző önmegvalósító szándék, a feltűnési vágy, a
mindenkitől különbözni akarás gőgje.
A nó-színész nem összetéveszthetetlen, látványos zseni - hanem
szolga.
A művészet szolgája.
Mondhatnám úgy is, hogy papja - mert ez a kettő ugyanaz.
S a harmadik, hogy miközben énjét föladja - benső, igazi
Önvalójára viszont ráébred.
Vagyis beavatott.
Ez a magasabb öntudat irányítja majd játékát is, ennek ereje
sugárzik szét a nézőtéren. Ezért van az, hogy miközben játszik, s
szinte azzá a szereppé válik, akit játszik - a magára vett
maszkba nem veszik bele: érezni, hogy egy magasabb öntudat uralja
minden mozdulatát.
Ez az uraltság lenyűgöző hatást kelt. Egyrészt elvarázsolja
magát, vén banyává, szűzlánnyá, emberevő Démonná, aki ha kell,
szinte repülni tud, hat méter magasból, fején átfordulva robban
be a színpadra, s tánca közben hosszú tűztaraja örvényként forog
a feje körül, de úgy, hogy miközben önkívületben tombol, látni,
hogy mozdulatait a legapróbb rezdülésig egy benső hatalom figyeli
és irányítja...
"Játszom. De nem én - hanem a bennem lakó istenség."
Egyszer, életemben egyetlenegyszer találkoztam ilyen belülről
uralt emberrel.
Nem színész volt, hanem egy mester. Rám nézett, derűs,
jóindulatú, mélybarna szemeivel, de az volt az érzésem, hogy
sötét pupillái mögül még valaki néz. Nemcsak engem, hanem önmagát
is. Még valaki néz belőle, egy rebbenetlen figyelő szem, olyan,
mint egy magasban köröző sas szeme - egy olyan tekintet, amely
elől nem lehet elrejteni semmit. És miközben beszélgettünk, ez a
"belső szeme" egyszerre látott engem és önmagát, s ezért nem
mondhatott akármit, és nem tehetett akármit, mert ez a Szem
nemcsak látta, hanem irányította is: még egy poharat is másképp
fogott meg, mint én, vagy bárki... valahogy... nincs rá jobb szó:
szertartásosan. Gondolom, úgy, ahogy Japánban a teát isszák, hogy
ez nem egyszerű vedelés, hanem meditáció. Istentisztelet.
Ez a kettős tekintet - egy kedves, mosolygós, egyszerű ember, és
mögötte egy tág szemű, isteni figyelem tekintete - életem
meghatározó emléke maradt.
Főleg az, hogy ez a benső szeme őt magát is nézte, és néma
pillantással vezette.
5.
Színházról beszélek, de valamennyiünk életéről van szó.
Müller Péter az a jellem és sors - jelmez és maszk-, amelyet
születésemkor magamra vettem.
Hétköznapi életem során - mint minden ember - ebbe teljesen és
tökéletesen belefeledkezem. Nem is sejtem, hogy ez nem egészen
"én" vagyok, hogy van bennem valaki, aki ezt a Müller Pétert
játssza. Arról pedig, hogy voltak már "más szerepeim" is, még
ennyit sem tudok. Jó is, mert ha átütne most a régi varázslat,
egy másik előadás és szerep lelkisége, az olyan lenne, mint az
őrület. Gond is, áldás is, hogy előző életszerepeinkről nem
tudunk.
Tragikus élmény, amikor ez a százszázalékos belefeledkezés
valamilyen oknál fogva megszakad. Ez nemcsak ráébredés, de a
teljes elveszettség érzését is kelti, riadalmat, hogy minden
örökké elvész.
Az énföladás - az egóba vetett hit megrendülése - halálélmény.
A szó szoros értelmében is: ha életem során nem ébredek rá,
halálom idején bizonyosan rádöbbenek majd, mert akkor ez a
lélektani folyamat, a maszknak ez a fájdalmas letépődése
önmagáról, természetszerűleg megtörténik.
A halál leszakítja az emberről azt, aki nem igazán ő -
szétrombolja a varázslatot, s néha hirtelen, néha keserves
lassúsággal megszünteti a szereppel való azonosulást.
A meditáció lényegében egy előrehozott halálélmény. A meditáló
már itt megtudja, amit a legtöbben csak a halálban fognak
megtudni: azt, hogy énünk csak egy szerepünk, s testünk a földi
ruhánk rajta, amelyet a játék után, ha végigéltük sorsunkat,
levetünk.
Ez az élmény negatív oldala.
A pozitív viszont az, hogy ráébredünk a nagy titokra: ki az, aki
bennünk játszik.
Ez a valódi önismeret.
Minden más csak pszichologizálás.
Szerepelemzés. Lelkizés, amely az élet álmát önmagából akarja
megfejteni.
Nem lehet.
Álmot az álomban az álmodónak nem lehet megfejteni.
Csak ha felébred.
Felébredünk arra, hogy életünk játék, s rádöbbenünk, hogy ki
játszik minket.
Ki álmodja életünk álmát?
Kik vagyunk valójában?
Ki az a "bennünk lakó Élő", aki játszik minket?
A Bibliában így nevezi magát az Isten.
Miért nem emlékszünk előző életeinkre?
1.
Mielőtt beszélni kezdenék, legszívesebben imádkoznék és keresztet
vetnék, mint egy hadvezér életének legnehezebb csatája előtt.
A nehézség ott van, hogy itt olyasmiről kell írni, ami meghaladja
mindennapos tapasztalásunk, sőt képzeletünk színvonalát is.
Félek, hogy nem sikerül szavakba önteni azt, ami bennem szavak
nélkül él, mert néha már átéltem. Mint amikor föllebben egy
függöny: néha már visszaláttam a múltamba. Mesteri segítséggel
persze.
A szorongásomat csak az enyhíti, hogy erről érthetően még
senkinek sem sikerült írni. Buddhának, Krisnának, Maharihsinek,
Sethnek sem. Nem ők beszéltek rosszul, én nem értem. Mesterem is
azt mondta, amikor erre tanított, hogy nehéz ezt a ti nyelveteken
elmagyarázni, mert ami itt a szellemvilágban egyértelmű és
világos, az a ti földi világotokban darabokra törik, mint valami
összerakhatatlan képjáték, s mivel nem szellemi, hanem földi
értelemmel gondolkoztok, fölfoghatatlan is.
Ezt akkor mondta, amikor arról beszélt, hogy ő egyszerre sok
helyen tud lenni, s hogy ez nekünk, földi embereknek sem
lehetetlen - csak nem tudjuk elképzelni.
Beszélgetni csak olyasmiről lehet, amiről közös élményeink
vannak.
Ilyenkor az történik, hogy az élményeink összecsendülnek:
kimondasz valamit, s én értem, hogy mit mondtál, mert kettőnk
lelkében hasonló húr rezeg.
Itt nem erről van szó.
Éppen azért, mert előző életeinkre nem emlékszünk, nincsenek
közös emlékeink sem, s ezért a kimondott szavakkal a legnagyobb
zűrzavart idézzük elő egymásban. Amit nem értünk, azt hozott
anyagból pótoljuk, vagyis saját képzeletünkből és logikánkból
építünk felhő-kakukkvárat a félreértett mondatok köré, amelyik az
eredeti gondolatnak még a karikatúrájára sem hasonlít.
A baj ott van, hogy ezekből a torz másolatokból lesz aztán divat,
és szócikk az értelmező szótárban - innen kezdve már csakis a
hamisítvány él, s ha szóba kerül a reinkarnáció, mindenki azt
hiszi, hogy erről a nevetséges torzképről van szó.
Emiatt így mondják aztán, hogy "Előző életemben gyékény voltam"
(vagy Misi mókus, Pál apostol és Csaba királyfi), és jönnek azok
a zavaros életmesék, amelyeket azért találunk ki, hogy jelenlegi
életünket elviselhetőbbé álmodjuk.
Az ilyen gyermeteg mesék mellett ott állnak az ősi hagyományok
néha ellentmondásos vagy - mivel nem éljük át őket -
félremagyarázott tanításai.
A gond ott van, hogy a reinkarnáció megértéséhez másfajta
önátélés kell - választ kell találni arra a kérdésre, ami
egyrészt teljesen nyilvánvaló, másrészt megválaszolhatatlan
titok, hogy:
Ki vagyok én?
Kérlek, segíts!
Gyere elém nyitott lélekkel, s próbáld átélni ügyetlen mondataim
mögött a szavakkal kifejezhetetlen lényeget. Fényt nem tudok
gyújtani, de mintha durva kővel tüzet csiholnék, egy-egy mondatom
talán szikraként fölvillanthatja azt az élményt, amely nélkül ez
a kérdés megválaszolhatatlan.
2.
Miért nem emlékszem előző életeimre?
Mielőtt fölteszem ezt a kérdést, felelnem kell egy döntő
alapkérdésre.
Ki vagyok én?!
Ki vagyok én, akinek állítólag előző életei voltak, s akinek most
emlékeznie kéne?
Ki az az "én", aki elfelejtett valamit?
Mert ha összegyűjtöm emlékeimet, azok mind énvelem történtek: én
láttam, én hallottam, én olvastam, én éltem... én tapasztaltam
őket...
Én.
"Ez mind én voltam egykor" - mondja Füst Milán.
De ki az az én?
Már hónapok óta éltem a Földön, de nem tudtam róla. Csakis az
anyám. Elképesztő történeteket mesélt arról a pici lényről,
akinek akkoriban még nem volt én-tudata. Pedig már voltam. Volt a
maihoz hasonlító arcom, kis testem, mely minden átváltozással
együtt a mai vénülő testemmel folytonos; volt nevem, címem,
vallásom, még útlevelem is, mert Eperjesre utaztunk a
nagyszüleimhez (no lásd: voltam külföldön is!), volt sajátos
jellemem, ami megkülönböztetett a többi csecsemőtől; voltak
játékaim, egy rózsaszínű takaróm is, amely nélkül - anyám
elmondása szerint - nem tudtam aludni. Volt állítólag egy kutyus
is a házunkban (nem emlékszem rá, de sokáig úgy gondoltam, ez az
oka, hogy kutyaszerető lettem), s amikor megsimogatom a jelenlegi
vén kutyám lompos füleit, mozdulatomnak gyökere, az ismerős meleg
érzés lenyúlik életemnek olyan emlékezet előtti sötét
mélytalajába, amelyről fogalmam sincs.
Kutyaszeretetem felidézhetetlen események homályából ered.
Emlékezni onnantól kezdek mindenre, amikor kikristályosodott
bennem az az élmény, hogy "én".
Ebből az időből már föl tudok idézni képeket, hangulatokat.
Ma már ezek is csak sejtelmek (akkoriban bizonyára nem azok
voltak), s ha megpróbálok visszaemlékezni két-három éves koromra,
olyan, mintha álmodtam volna.
Életem filmje már régóta ment - csak nem tudom felidézni.
A mozi elejére nem emlékszem.
Vagyis tudatos emlékezetem elválaszthatatlanul összefügg egy
gyökeres gyűjtő élménnyel - s ez az "én".
"Én" nélkül éppúgy nem lehet emlékezni, ahogy sofőr nélkül nem
megy egy autó.
Pedig minden benne van, ami működéséhez kell, csak az "én"
hiányzik, s az "énhez" kötött értelmi képességek - többek között
a tudatosan működő emlékezet is.
Onnan kezdve, hogy kikristályosodik lelkűnkben a "sofőr", egyre
jobban megtanuljuk, hogy ez a hol fájdalmat, hol kéjes örömöt
okozó kis testünk meg az egész lényünk is "önműködő", pontosabban
"énműködő". Mi irányítjuk, saját magunk döntünk, s nem valami
ismeretlen hatalom, melyet innen kezdve már nem úgy élünk meg,
hogy benne forgunk s egyek vagyunk vele, mint valaha a sötét
anyaméhben, hanem éppen az éntudatunk miatt külön - s ezért
beindul nemcsak a logikánk, de az önzésünk is; elkezdünk még az
anyánkkal is perlekedni, ha éppenséggel egyéni érdekeink ezt így
kívánják.
Eddig félálomban forogtunk méhének ősvizében, ettük az ételét,
ittuk az italát, éltünk a véréből, átvettük lelkének minden
rezdülését, nyugalmát és viharát.