Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter 5 Titkos tanítások

2010.06.22

Tengerlények voltunk, akikben a
tenger lüktetett... nem volt énünk... ami azt jelenti, hogy nem
voltunk külön... Anyánknak volt énje, de nekünk nem... a cseppnek
is akkor lesz "énje", ha különválik a tengertől. Ha valami erő
kifröccsenti a végtelen víztömegből, s köröskörül hártyát vonva
friss sebére cseppé alakul, s azt kiáltja: ÉN!
Ez a döntő fordulat!
Amikor kialakul, az "én" - abban a pillanatban nemcsak "én"
leszek, de mindenki más "nem én" lesz: az anyám, az apám, a
környezetem, a másik ember, az ágyam, a csillagok, még a kutyám
is, hiába "szeretem" - mert nem én!
Ha ellopja tányéromról, ami az "enyém"... vagyis ami az énemhez
tartozik: pofon vágom. Bele is rúgok, ha túlságosan mohó - hiába
szeretem. Az énem fontosabb, mint a kutyám, hiába nyuszit, hiába
sajnálom, és... igen... hiába mondom, hogy szeretem.
Mert ami az enyém, az az enyém!
És az én énem fontosabb, mint az egész világ.
Később ebből lesz majd a drámai küzdelmekkel teli életem - ebből
lesz majd az emberiség történelme.
Kiszakadtunk az ősanyuka teljességéből, s innen kezdve nem egyek
vagyunk vele, nem belesimulunk, nem vele élünk, vele álmodunk,
hanem különválva és végleg leszakadva róla, mint önálló
trónkövetelők elkezdünk bömbölni, üvölteni és tombolni, főleg ha
azt tapasztaljuk, hogy akaratunkat nem tudjuk rákényszeríteni.
Az énnel együtt születik az "enyém", a "nekem", a "hozzám", a
"belém", az "énértem" - és mindezekkel együtt az ellenem, a nem
enyém (tiéd, övé), a nem énértem (másokért), vagyis megszületik
az ellen-világ, sőt az ellenséges világ, mely az énemmel "szemben
áll", s amit le kell győznöm, meg kell hódítanom, hatalmamba kell
kerítenem.
Ha anyám nem teljesíti óhajomat, ő is ellenségem lesz.
Hiába éltem a méhében mint lelkének, húsának szerves része.
Ez az ellenséges indulat néha megjelenik a bömbölő kisgyerek
arcán; ilyenkor hirtelen megcsúnyul s szinte megöregszik.
Vérvörös lesz a feje és torz. (Ezt főleg idegenek veszik észre
rajta, sohasem az anyja, aki elvakultan szereti. Még azt is
könnyen elnézi, ha a gyerek megüti, vagy dühösen belerúg.)
Nincs olyan mindent elfogadó szülői szeretet, mely a kis ego
hegyes fogait leköszörülhetné - az ego "egoizmusát" nem lehet
csillapítani, mert egy életre szól.
Amikor valaki énmagáért él, akkor a világ ellen él - az a szó,
hogy objektív világ, azt jelenti, hogy ellen-világ.
Az én nemcsak önmagáért él, de a világ ellen is. Aki nincs velem,
az ellenem van - de velem senki sem lehet olyan szorosan együtt,
még a legnagyobb szerelmem sem, hogy a következő pillanatban ne
lehetne az ellenségem... mondjuk, ha megcsal.
Ha az aranyos gyermek - s most kénytelen vagyok gondolataimban
előreugrani, még akkor is, ha csak később lesz érthető, amit
mondok-, szóval ha az aranyos gyermek mögött nincs egy gazdag
reinkarnációs múlt, ami azt jelenti, hogy érettebb, bölcsebb
lelket hoz magával, ami már csecsemőként is tapintatosabbá,
finomabbá, "jobb gyerekké" teszi, akkor az aranyos gyermekből
kizsákmányoló lesz, s az anya legfőbb gondja, hogy hogyan tudja
szeretetével a kis egoista tomboló követeléseiből a "jogos"
igényeket kielégíteni, s a "jogtalanokat" figyelmen kívül hagyni
vagy erélyesen megszüntetni.
(A nevelés, persze, történelmi koronként változik: régebbi
korokban az egoizmust nem hagyták gátlástalanul kibontakozni. Ma
azonban nem akarják a kicsi szarvacskáit letörni, mert tudják,
hogy a világban kíméletlen farkastörvények uralkodnak, egy puha
egóval ebben a kemény világban nem lehet érvényesülni.)
Minden anya tudja, hogy gyereke sok mindent "hozott magával".
Én például az állatszeretetemet.
Anyám - aki kitűnő megfigyelő volt - mesélte, hogy sok gyerek fél
a nagy, szőrös állatoktól. Ahogy meglátja őket, azonnal megrémül,
sírva fakad, vagy védelmet keresve elbújik a mama szoknyája mögé.
Én a legelső állatokat, melyeket megpillantottam, olyan
bizalommal fogadtam, hogy sokáig féltettek a szüleim; azonnal
simogatni, ölelgetni kezdtem őket, még a morgásuk sem riasztott,
s csak lassan tanítottak meg a kellő óvatosságra. Vagyis nem az
első kutyával való találkozásom tett kutyaszeretővé, hanem ezt -
mint valami ösztönös emléket - "hoztam magammal".
Városi gyerek voltam, de hároméves koromban már kecském volt,
később teheneket őriztem, és gyakran tapasztaltam, mennyire
megalapozatlan az az általános vélekedés, hogy aki falun
nevelkedik, állatok között, jobban is szereti őket. Sok
szívtelenséget, brutalitást és közönyt tapasztaltam olyanoknál,
akik állatok között nőttek fel. Nem félnek tőlük, ez igaz, mert
egójuk hamar megtanulja, hogyan kell bánni velük, azaz:
hatalmukban tudják tartani még a nagytestű, veszélyesebb
állatokat is - de ez nem jelent feltétlenül szeretetet.
Az állatszeretet - mint minden szeretetérzés - nem a
körülményektől, hanem a lélek érettségétől függ.
A lélek érettsége pedig a tapasztalatoktól - s ezekhez nem elég
egyetlen élet.
De előreszaladtam.
Ott tartottunk, hogy fölidézhető emlékeink csak én-tudatunk
kialakulásától vannak. Vagyis az ego lesz az a rendezőpályaudvar,
ahová élményeink ezután befutnak, vagy ahogy a
keletiek mondják: énünk értelmi képességéhez tartozik nemcsak az
okosság és a rendszerezés, hanem az így gyűjtött tapasztalatok
megőrzése is. Azaz a tudatosan felidézhető emlékezet.
Sokáig úgy gondoltuk, hogy a kisbaba azért nem rögzít, mert nincs
még "esze".
Esze csak az egónak lesz - vele együtt alakul ki.
Kibontakozik az én - az énnel a tudat - s a tudattal az
emlékezet.
Csak az én és az én tudata fogja fel s tárolja a tapasztalatokat.
Csakhogy ez nem így van!
Hipnózisban például, mely félálomba altatja az ént, megbénítja a
hatalmát, és időlegesen megszünteti a tudatát is, olyan élmények
bukkannak föl bennünk, melyeket jóval az énünk születése előtt
éltünk meg.
Emlékszünk például egy-két hónapos korunkra, születésünk
körülményeire, sőt még a méhen belüli életünkre is. Számos
traumát hordozunk magunkban azért, mert szülés közben
fulladoztunk, nyakunkra tekeredett a köldökzsinór, de azért is,
mert anyánk lelkivilágát átvettük, mert, mondjuk, nem akart
világra hozni bennünket, és sokáig úgy volt, hogy megöl
bennünket, s ha nem is tette meg, úgy vélte, hogy tönkretesszük
őt, ha megszületünk; rettegtünk a méhében, hogy nem sikerül
világra jönnünk... s ez bennünk marad... hogy meg akart ölni.
Emlékszünk szüleink néma gondolataira, érzéseire, azokra a
veszekedésekre, melyeket az "éntelen" kisbaba körül folytattak.
Döbbenetes, hogy az emlékek milyen kincsestára rejtőzik az énérzés
és az én-tudat mögött.
Mert ez csak az első lépés.
Vissza lehet menni nemcsak szüleink nászéjszakájáig, de még
távolabb: száz és ezer éveket lehet visszarepülni más korokba,
más sorsokba, más életekbe, bár itt már nehéz különválasztani, mi
ebből az éntelenné vált ember képzelt világa s mi a valódi emléke
- vagyis a jelenben fölbukkanó régmúlt képe.
A mély emlékezethez nem kell az én-élmény.
Ego nélkül is tárolódnak az emlékek.
Egónk, mint egy szarka, begyűjti a tudatosan tárolható és
előhívható emlékeket - de emögött van egy végtelen múlt: a
tudattalan. Vagyis az időtlen emlékek határtalan tömege, amikről
a felszín nem tud.
Az, hogy mi csak a szarkafészekben turkálunk, nem jelenti azt,
hogy ebben van minden kincsünk.
Emlékeink után kutatva olyan mélységesen mély kútba nézünk,
amelynek nincsen feneke - s ezek közül az emlékképek közül nem
azok az érdekesek, amelyeket szánalmas kis énünk gyűjtögetett
össze.
Jóllehet, nagyrészt ezek a felidézhető, tehát már tudott
élmények. Ami a mélyben van, ahhoz nehéz hozzáférni, sőt néha
lehetetlen, mert tudattalanok.
Az ego azonban nem szereti, ha a tudattalanban kutakodunk. Ez
ugyanis megkérdőjelezi a kompetenciáját s főleg a hatalmát:
szerinte csak az a tudás, amiről ő tud. Amiről ő nem tud, az nem
tudás; sőt az nincs is. Az szerinte tévedés, hazugság, mese,
kitaláció, káprázat, valótlanság, mítosz...
Az ego őrzi a múlt kútját, s mivel itt a létéről van szó, néha
olyan indulattal, hogy meg is öli azt, aki meríteni próbál a
mélyéről.
Ezért van az, hogy az emberi eszmélés legnagyobb kincseihez és
legcsodálatosabb emlékeihez csakis akkor lehet hozzáférni, ha az
egót úgy fejbe kólintjuk, hogy elveszti az eszméletét.
Hipnotizáljuk.
Elaltatjuk.
Vagy meditatív állapotban egyszerűen kikapcsoljuk.
Ez a három módszer van az ego elkábítására.
Az első kettő a modern lélektan tudományos eszköze.
Freud a hipnózisból s az álomfejtésből indult el, hogy
hozzáférjen a tudattalanhoz, de lényeges felismerésekre jutott
úgy is, hogy az emberek "elszólják" magukat, vagyis az ego
őrségváltásának egy laza, figyelmetlen pillanatában kimondják,
amit valóban gondolnak. Őrizetlenül kiszalad a szájukon.
Ezek azonban nem a nagy titkok - inkább csak rejtett érzések és
gondolatok, de nem mély emlékek. Személyes memóriánk elrejtett
titkai.
Jung továbblépett.
Ő már azt is látta, hogy az egyéni emlékezet mögött egy hatalmas,
kollektív emlékezeti tárház van: minden emberben az emberfaj
történelme, mítosza, sőt az egész teremtéstörténet valamennyi
dinamikus "archetípusa" benne van - nála a tudattalan isteni
mélységekig ér. S itt elérkezett odáig, ahol már minden vallás és
őskultúra rendíthetetlen hagyománya él: a meditáció kozmikus
léttapasztalatához. (És akkor még nem szóltunk arról, hogy amit
"ösztönnek" nevezünk, az is emlékezet - csak más címkét
ragasztottunk rá.)
Minél mélyebbre merülünk, annál gazdagabb az emlékezet tárháza -
s annál dühösebb s annál gyilkosabb haragra gerjed az ego.
Főleg akkor lesz dühös, s hivatkozik a "józan észre", ha a
legmélyebb meditációs élményről, az Önvalóról, az istenélményről
van szó.
Ez rejlik ugyanis a tapasztalatok leges-legmélyén.
Az "Én vagyok, aki vagyok"... az "En Brahman vagyok"... az "Isten
országa bennetek van"... az "Én bennetek vagyok, s ti
énbennem"... "Én és az Atya egyek vagyunk!"... különféle
megfogalmazásban azt mondja, hogy Isten ott van, ahol eddig nem
kerestük: önmagunkban.
Ez azonban nem új fölfedezés, hanem - amint látni fogod -
emlékezés.
Isten ott él tudattalanunk legmélyén.
Elfelejtettük...
Buddha legfőbb tanítása, a "szattipatthána" azt jelenti, hogy a
tökéletes létre való éber visszaemlékezés.
3.
Ha megvizsgálod, mire emlékszik testünk egyetlen sejtje, olyan
csodálatos eredményre jutsz, hogy "józan ésszel" nem tudod
felfogni.
Mindenre. Az ősrobbanásra s onnan kezdve a szervetlen és szerves
élet valamennyi titkára, növények és állatok titkára s főleg arra
az emberre, akinek minden egyes sejtje magába rejti egész
testének s valamennyi más sejtjének titkát. Egyetlen óvatlanul
otthagyott sejtjéből meg lehet találni a bankrablót. Sőt,
visszamenőleg valamennyi ősét is: még az elporladt csontok is
"emlékeznek".
És ez csak egyetlen sejt.
Testünk egyetlen, picike építő téglácskája.
Ez a parányi kis helyen összesűrített végtelen információt
tartalmazó adatbank a biztosítéka annak, hogy élet van:
tizenhatmilliárd év történetét sűríti emlékezetében ez az apró
sejtecske, s biztosítja azt, hogy a megtörtént események
tapasztalatai örökké fennmaradjanak. És megismételhetők legyenek.
Ha nem így lenne, minden pillanatban újat kéne kezdeni:
mindig minden a semmiből indulna, ami lehetetlen. Ha nem lenne
kódolva a tapasztalat, akkor nem lenne az életben nemcsak
folytonosság, de élet sem: ha nem maradna fenn a múlt, jövő sem
lenne. Ha nyomtalanul kihullhatna a világból, ami elmúlt, akkor a
világ nem lenne. Mert az új a régiből születik. A régi meghal -
de tapasztalatából születik az új csírája. S ha ez a tapasztalat
nem maradna fönn - vagyis ha nem lenne emlékezet, akkor a
halállal megszűnne minden.
Az élet nem keletkezik, hanem folytatódik.
A sűrített, kódolt tapasztalatot hívjuk emlékezetnek.
A kövek is emlékeznek az egész Föld történetére.
És ez csak az anyag emlékezete.
Hol van még a lélek emlékezete?!
Hol van még érzelmeink, gondolataink, sejtelmeink, vágyaink,
szerelmeink és csalódásaink, küzdelmeink, győzelmeink, bukásaink
és főleg szenvedéseink emlékezete?
Hová lesz az a sok minden, amit megéltünk?
Hol van szellemünk emlékezete?
Amikor egy mama először veszi karjába újszülött babáját,
tizenhatmilliárd földi év történetét öleli magához. Benne vannak
a szervetlen atomi, molekuláris emlékek, a sejtemlékek, az
egysejtűtől a többsejtűn át, a növényi s állati élet emlékei;
voltak már kopoltyúkezdeményei is, élt már vízben, szárazföldön,
s pontosan emlékszik benne valaki, mit jelent embernek lenni. De
ezentúl magával hoz egy embertípust, egy sajátos jellemet, egy
"természetet" - nincs olyan anya a világon, aki ne érezné, hogy a
legelső pillanatban, amikor mellére veszi az újszülöttjét, egy
VALAKIT ölel magához, bár néma még és csukva a szeme.
Minden gyermek hoz magával egy jellemet, egy lelkületet, s amiről
az anyja nem tud (csak ha nagyon bölcs és ihletett), egy sorsot
is.
Miközben az újszülött első óráját tölti a földi világban, tehát
tényleg "vadonatúj" - gyakran érezzük, hogy nagyon öreg; egy
kórház újszülött-osztályán rengeteg öreg kis arcocska van; sokat
élt buddhák, gondterhelt vezérigazgatók, ráncos bácsik és síró
vénségek. Mintha ismernék az emberlét tragikumát, az arcocskák
zöme nem a bűbájos, csillogó szemű kiskutyusok gondtalan báját
tükrözi - hanem azt, hogy nehéz embernek lenni.
Ha a mama jól megfigyeli gyermekének első néhány napját, szinte
az egész sorsát megsejtheti, főleg azt, hogy milyen ember lesz,
ha felnő.
Később aztán a nevelés és a társadalom sok mindent formál ezen a
mintán, de korántsem annyit, mint amennyit a legtöbb
pszichológiai iskola feltételez.
Ugyanabban a családban, ugyanazzal a papával, mamával, iskolával,
országgal, világgal két teljesen más jellemű és sorsú ember nő
fel - mert amit magunkkal hozunk az idők mélységesen mély
kútjából, sokszorosan nagyobb hatalommal bír, mint amennyit ehhez
a neveléssel hozzáadunk, vagy még pontosabban: amit ebből a
neveléssel csinálni tudunk.
Nem beszélek most a kérdés materiális oldaláról, vagyis a
genetikáról, mely hol tapintatosan, hol tapintatlanul, de
ugyanazt mondja, amit a Lélekről a spirituális tanítások és a
Sorsról a mélyebben megértett sorstudományok, hogy bizony, mire
egy ember megszületik, már szinte minden eldőlt. Az öntőformából
kikerült emberkén még sokat lehet reszelni, kalapálni, simítani,
javítani, de a lényegen - vagyis a végtelen múltból hozott sűrű
tapasztalattömegen - változtatni nemigen lehet.
Minden nevelés kudarca ott indul, amikor a szülő beleütközik a
"hozott erőkbe", melyeket jószerivel nem ismer, és ezért nem is
érti a gyerekét: ahhoz egy papa kevés, még egy anya is kevés a
maga végtelen szeretetével, hogy gyermekét mélyen megértse -
ahhoz mesteri szem kell: léleklátó, sorslátó, múltlátó tekintet,
mely ismeri azt a lényt, aki most érkezett, tudja, ki lakik
benne, s milyen titkokat hozott magával. Ezek a titkok: emlékek.
Sok-sok élet tapasztalatai.
Életünk végtelen emlékezeti tárházából csak elenyészően keveset
tehetünk tudatossá. Körülbelül annyira látunk le múltunkba, mint
amennyire a csillogó vízhártyán át a tenger mélyére látunk: már a
vízbe dobott horog is eltűnik a szemünk előtt. Csak a zsinór
rángásából észleljük, hogy odalent az ismeretlenben valami kapás
van. De önismeretünk mai szintjén sohasem derül ki, mibe akadt a
horgunk.
És itt visszatérek a kérdésre: ki az, akiről beszélünk?
Ki az én gyerekem?
És főleg ki vagyok én?
Mert ha anya vagyok, fölfedezhetek magamban egy én-érzést, mely
egy életen át birtokjogot formál egy másik emberre.
Letéphetetlenül úgy érzem, úgy hiszem, hogy a gyerek az enyém!
Belőlem van, én szültem, hozzám tartozik, az én tulajdonom. Énem
része és uralkodók felette, mert a sajátom.
De lehet egy másik én-érzetem is, mely azt súgja: "Én akkor is
éltem, amikor a gyerekem még nem élt. Én akkor is vagyok, ha
elveszítem őt, mert elhagy vagy hamarabb meghal. Én szültem, én
szeretem - de az ő énje éppúgy szabad, mint az én énem - se nem
élhetek, se nem szenvedhetek helyette; sorsa az ő sorsa, élete az
ő élete, döntéseiért az ő énje felel. Én pedig az én énemért
felelek, az én sorsomért, mert bármennyire szeretem is őt - de
magamért nekem kell élnem és meghalnom is."
(Ha valaki vallásos, ezt az én-élményt úgy is megfogalmazhatja,
hogy "a gyerekem nem az enyém, hanem az Istené, ahogy én sem
vagyok magamé, hanem az Istené". A lényeg a nem ragaszkodáson, az
elengedésen van.)
Az első "szeretet" az anyagi világban létrejött testi
szeretetérzés, mely a másikat meg akarja enni, föl akarja falni,
meg akarja emészteni, magáévá akarja tenni, hatalmában tartani, s
szüntelenül ölelni, még akkor is, ha ez a másiknak kellemetlen.
Az ego, ha szeret, azt mondja, az "enyém"!
Ez azt jelenti, hogy az egóm része. Ha meghalok, velem temetik,
mint vezérrel a lovát, mert miattam él.
A másik az elengedő szeretet.
Ezt sajnos ritkán éljük át.
Rendszerint csak a temetőben, mert ott rákényszerülünk az
elengedésre. Rákényszerülünk, hogy ne a testi birtokviszonyban,
hanem a lélek szabadságában gondolkozzunk: a ravatal fölött
kinyílik a végtelen égbolt, a felhők, a nap és a semmibe vesző,
színtelenségbe olvadó, határtalan kékség, s nem lehet tudni, hová
tűnt az, akiről azt hittük, a "miénk" - mert ebben a rohadásnak
induló, felöltöztetett bábuban, aki ott fekszik előttünk a
virágos ravatalon, s akit régebben még öleltünk s be akartunk
kebelezni, éppen az nincs benne már, akit szerettünk: Ő.
Ma már ez az élmény is megszűnt - az élet oly mértékben fulladt
az anyagba, hogy elengedni már a temetőben sem tudunk. Tovább
markoljuk most már a testetlen emlékeket, belerokkanunk a
kifosztottságba, az elhagyottságba, s ha lehetne, beleugranánk a
sírba, és két kézzel visszacibálnánk a "mienket" a másik
világból, s széttéphetetlen lánccal kötnénk magunk mellé, mint a
hűtlen szökevényt.
Nem ismerjük az elengedő, szellemi szeretetet.
Nem éljük át azt a magasrendű lelkiállapotot, mely azt kiáltja
ilyenkor: "Repülj! Velem maradsz s veled maradok- légy önmagad, s
én is önmagam - és akkor soha el nem válhatunk!"
Ugye, milyen jó olvasni az ilyen gondolatot? S milyen ritkán
éljük át, ha átéljük egyáltalán.
4.
De hát ki vagyok én, aki azt mondja, "az enyém"?
Ki vagyok én, aki azt mondja: "van testem, gyerekem, anyám,
pénzem, házam, van életem, s ha meghalok, lesz még egy testem,
még egy gyerekem, pénzem, másik házam és egy másik életem"?
Ki vagyok én, aki úgy vélem, volt már sok életem - és ha volt,
akkor miért nem emlékszem rá?
Ott jártam valaha az ősrégi templomban, a kép, amit festettem,
most is ott van még megfakulva és töredezetten a boltíves
mennyezetén - és nem emlékszem rá, hogy én voltam az, aki
festette a képet? Ott van a sarum is. Nem emlékszem, hogy ez az
én sarum volt valaha? S hogy a sarkát a sok gyaloglástól az én
lábam koptatta el?
Ki az az én, aki nem emlékszik arra, amit ő tett, élt és viselt
valaha?
Ha ezt a kérdést fölteszem magamnak, az első hang, ami minden
mást túlharsog bennem, azt feleli:
"Én én vagyok! Ez nem kérdés! Ez nyilvánvaló! Én félek, én
szorongok, én szagolok, én tapintok, én gondolkozom, én
emlékezem!... És főleg: én élek!... Nem tudnám, hogy élet van, ha
nem én élnék!... Nem látom az életet, nem hallom az életet, nem
mások mesélnek az életről, hanem élem!... Én élem!... "Én
vagyok." Ez azt jelenti, hogy élek. Csak úgy általában "élés"
nincs - az életet mindenki úgy éli meg, hogy az vele történik,
hogy "Én élek".
Vagyis én-tudat nélkül nem létezik élet, s az ősi szemlélet
szerint még egy bogár is - a maga szintjén - tud magáról.
Lehet, hogy ez a tudás sekély az ember tudásához képest, de
éppúgy tudás, valamilyen szintű önmagáról való tudás.
Mindenben és mindenkiben van "én"- és ez csak más szó arra, hogy
a teremtett világban mindenben és mindenkiben van egy élő Közép.
Mindennek van énje. Még amiről föntről nézve azt hinnéd, hogy
nincs, annak is van! Benne van, különben nem létezne.
Más kérdés, hogy ez a megszámlálhatatlanul sok Közép, ez a
végtelen sok élő szívecske mennyit tud önmagáról.
És itt a nagy különbség!
Az önátélés színvonalában!
A kutyám jóval többet tud magáról, mint a vírus, amelyiktől
hasmenést kapott.
És egy Buddha, egy Krisna vagy egy Krisztus sokkal többet tud
önmagáról, mint én vagy a Józsi bácsi.
És ez a tudás egyre tágabb és tágabb, és ami itt tágul és bővül
és egyre végtelenebbé válik, az kivétel nélkül minden esetben az
Önmagunkról való tudás.
Minél többet tud valaki önmagáról, annál többet tud az életről.
Minél inkább ráeszmélünk arra, mit jelent az, hogy "Én vagyok!",
annál határtalanabb a tudásunk.
"Én vagyok az út, az igazság és az élet."
A legmélyebb önátélés maga az istenélmény.
Így nevezi magát az Isten a Tórában: "Én vagyok!"
Ez a legfőbb héber istennév. Tilos kiejteni. Egy haszid
történetben kopognak az ajtón. Azt kérdi a bent lévő: - Ki az?...
- Én vagyok - feleli a jövevény kintről, mire a másik fölkiált: -
Hogy mered Isten nevét a szádra venni?!
Jézus számtalanszor használja.
De a hindu hagyománynak is ez a főszava: átmavidjá - ami azt
jelenti: önismeret. De mivel átman az emberben lévő isteni
szellem, úgy is mondhatjuk, hogy istenismeret.
Hamvas Béla nem győz figyelmeztetni bennünket, hogy a sokszor
idézett görög mondás, a "Gnóti seauton!" (Ismerd meg önmagadat!)
nem a lelkünkben való vájkálást jelenti, hanem azt, hogy: "Ismerd
meg, hogy isten vagy!"
Az önismeretnek, önátélésnek ez a lényege.
Amíg nem jutunk el idáig, keresünk.
Élünk, de szerény tudattal, látunk, homályosan, hallunk, nem
tisztán, emlékszünk, de csak tegnapig... és főleg sokat
szenvedünk, mert ahhoz, hogy valaki önmagát megismerje - vagyis
hogy szívében az Istent átélje - meg kell tisztulnia, le kell
vetnie magáról a méltatlant; eredendő sötétségét fénnyé kell
nemesítenie, és meg kell szabadulnia minden olyan szenvedélytől,
mely elhitette vele, hogy mindez a sok rögeszme és szerep ő -
holott nem ő volt.
Ehhez nem elég egyetlen élet.
Ehhez - mint Madách művében - sok élet kell. Az ember tragédiája
nem egy színből áll. Ha minden színben nem ugyanaz az Ádám volna,
hanem egy másik szereplő, a darabnak nem volna értelme. Nem az
emberi Lélek tragédiája, hanem egy történelmi képeskönyv lenne,
amelyben korok tanulságait nem őrizné meg senki. Csakis Ádám
énazonossága teszi a művet értelmes egésszé, aki tapasztalatait
történelmi korokon át maga előtt görgetve hol kiábrándul, hol
pedig újra reménykedik, s ha egyre homályosabban is, de még a
legelveszettebb állapotban is "emlékszik" egy homályos sejtelem
formájában a Paradicsomra.
Ahhoz, hogy az ember eljusson Istenhez, mindent meg kell
tapasztalnia, mindent meg kell élnie, mindent ki kell próbálnia,
mindent megvágyni, mindenből kiábrándulni, minden álmot
végigálmodni s mindenből felébredni, ami nem Isten.
Amiről azt hittem, én vagyok, s amiről kiderül, hogy "Nem Én
vagyok".
Ez a bibliai példázatnak, az ősi szellembukásnak, Ádám
tragédiájának és mindannyiunk életének értelme.
5.
Előreszaladtam, ne haragudj.
Nem tudok felfelé építkező sorrendet követni, mert bennem sem így
élnek a gondolatok.
Hol fönn vagyok, hol lent.
Hol látni vélem a gyönyörű célt - hol pedig elveszek a jelen
zűrzavarában.
Néha kigyullad szívemben a fény - néha pedig elborít a sötétség,
és félni kezdek.
Rettegni és szorongani a haláltól... s a következő pillanatban,
mint aki rossz álomból ébred, boldog leszek, és azt harsogja
lelkem, hogy "minden jó!!!".
Nincs halál!!!
Hajóhintában ülök. Amikor fönt vagyok: látok. Amikor lebillenek:
megvakulok. Egyszer rossz, egyszer jó, s ez az ingadozás lelkem
hullámzása, vagyis pontosabban: önátélési szintjeim közötti fölle
hintázás. Hol halálra ítélt egóm hatalmában élek, hol
határtalan szellemem szabadságában.
Most pedig újra lebillenek abba az én-tudatba, melyet az imént
írtam le, ami ott alakult ki egészen piciny koromban, amikor
kezdtem ráeszmélni arra, hogy nem azt kell mondani, hogy "Péter
éhes", hanem azt, hogy "én éhes vagyok".
Ez az "én" bennem, az én parányi testemben jött létre. Benne van,
össze van forrva vele, éli és irányítja az életét. Lényegében
ennek a testi "szkafandernek" énje ez: lát a szemével, hall a
fülével, tapint az ujjaival, ha nő a foga, "én fájok", ha
hiányzik a tápláléka, "én vagyok éhes"... százmilliárd
idegpályával, vérkörrel azonosul; agysejtjeiben játssza le a
gondolkozás, érzés és emlékezés bonyolult műveleteit... testével
azonos olyan szétválaszthatatlanul, hogyha elveszti a karját,
tudja, hogy "fogás" van, de "én nem tudok fogni", ha elszorul a
szíve: "én félek"; ha a szeme rossz lesz, nem azt mondja: nincs
látás, hanem hogy "én nem látok"... és amikor ez a csodálatos
szervrendszer, amit úgy hív, "az én testem", javíthatatlanul
meghibásodik, jön a legiszonyúbb gondolat: "Én meghalok!"
Az ego legelső tapasztalata, hogy azonos a testtel - vagyis
halandó.
Hogy a test szülte őt, a hús, az anyag. Ahogy izma, foga,
csontja, bőre anyagból van, úgy az egész világa is anyag:
tapintható, szagolható, érezhető, látható, megfogható. Ez az ő
világa, mindent így is lát, és jó is, hogy így lát, mert neki
ebben a világban kell élnie, ebben a sűrű anyagi világban kell
mozognia, ebben kell járnia, élnie, küzdenie. Nem válthat
tudatállapotot, nem láthatja, hogy ez az egész érzékelhető világ
láthatatlan rezgésekből áll, mert akkor nekimegy a falnak és
összetöri magát.
Az ego azon a létsíkon keletkezik, ahol lelkünk belevarázsolja
magát az anyagba - s ezért lényege, hogy materialista.
Ez nem világnézet, hanem élettapasztalat.
Az van, amit megfogok.
Amit nem fogok meg, az "megfoghatatlan".
Az ego így látja, így éli, így is tapasztalja.
Így is gondolja, és az a százmillió könyv, amit erről ír csak
cizellálja és finomítja ezt az ősérzést, de a lényegén nem
változtat.
Az van, amit megfogok.
Vagy megfoghatnék, ha nagyon finom ujjaim lennének.
Mondjuk egy atomot.
Vagy egy fotont.
Ez is anyag, olyan, mint egy porszem, csak iciri-piciri.
Hogy kapásból mondjak egy másik példát: a legújabbkori tudomány
csodája, a genetika odáig finomította az anyagot s az élet okának
kutatását, hogy azt mondja: az Isten - az aminosavak. Mindent ők
döntenek el. Ahogy az ősatom eldöntötte az ősrobbanást, és
kozmoszt teremtett, úgy az aminosavak eldöntik az élőlények
milyenségét és sorsát.
Finom mikroszkópon át látható az Isten.
Bárki megnézheti.
Nem mindenható, mert művét befolyásolhatjuk: kitolhatunk vele,
akaratát ügyes génsebészettel megmásíthatjuk.
És ebben a megmásító szándékban benne van az ego újabb
jellemvonása: nemcsak anyagelvű, nemcsak önös, nemcsak okos, sőt
virtuóz gondolkodó, de hatalomszomjas is.
Amikor azt mondom, "én" - ez mind ott van mögötte.
No mármost az, hogy az anyagelvű gondolkodás viszonylag későn
lett uralkodóvá az emberiség történelmében - hogy először
Istenről beszélt, istenekről, szellemről, lélekről, láthatatlan
világról, szellemvilágról, túlvilágról, mítoszról, ősképekről,
csillaghatásokról, "megfoghatatlan" titkokról és érzékfeletti
tapasztalatokról. Az nemcsak azért történt, mert közel volt még
szellemhazája, s az idők kezdetén, amikor "istenek és angyalok
jártak a Földön", emlékezett rá, hanem azért is, mert ahogy
minden írott hagyományból kitűnik: az egót nem engedték oly
mértékben kibontakozni, mint manapság.
Ez roppant lényeges.
Pantandzsali foga-szutrájának legelső mondata arról szól, hogy az
ego gondolatrezgéseit el kell nyomni.
Az egót uralni kell!
Erről szól a Tóra, a Védák, az Upanishadok, erről szól Lao-ce és
Konfuciusz és Buddha, erről szól a négy evangélium és kivétel
nélkül valamennyi hiteles ősi tanítás.
Ez minden vallás alapállása.
Nevezheted alázatnak, odaadásnak, szerénységnek, önuralomnak,
Isten akaratának való engedelmességnek- a lényeg: az ego
leigázása.
Az egónak szolgálnia kell!
Még a múlt században is látni lehetett valamit az ősi
alapállásból, olyan elöregedett és részben már kiüresedett, de
még a hagyományait őrző kultúrákban, mint például a császári
Japán. Hogy mit jelent felnőni egy olyan életrendben, ahol az
egónak nincs korlátlan hatalma. A szigorú nevelésnek, az illemnek
és a meditációban szerzett éntelen nyugalomnak a légkörében
másképp nőttek fel a gyerekek - jóllehet, ez már csak torz
formája volt a valódi hagyománynak.
Ma ez már átélhetetlen.
A mi korunk az egónak nem az uralmában, hanem a rémuralmában él.
Amitől az ősi hagyomány tartott, bekövetkezett (innen a sötét
jóslatok a "vaskorról" az "utolsó ítéletről" és a "világ
végéről"). Az ego átvette a totális hatalmat a lelkűnkben, a
párkapcsolatainkban, a társadalomban, a politikában, a
művészetben, az életrendben és - természetesen - az ő igazi
vadászterületén, a gazdaságban is.
Hogy mit jelent a minden önáltatástól megfosztott ego
rémuralmában élni, arról elmondom a saját tapasztalatomat.
Az ego - mint a sarokba szorított patkány - akkor mutatja ki foga
fehérjét, amikor szembesül a halállal.
Odáig hitegeti magát, elbűvöl másokat is okos elméleteivel, de
amikor jön az a pillanat, hogy "Most véged!" - megvadul.
Átéltem.
Haldoklásomnak volt egy olyan fázisa, amikor a szavakkal
leírhatatlan pánikba került egóm, érezve, hogy testét szétlövik,
letépik róla a szívét, és az agyát megszüntetik, vagyis közeledik
a perc, amikor - bármilyen hihetetlen és iszonyatos, "Én nem
leszek!"..., körmeimmel belekapaszkodtam az utca köveibe, olyan
görcsösen, hogy a vér kiserkedt az ujjaimból, és egy hang, egóm
hangja azt üvöltötte bennem: "Inkább az egész világ dögöljön megcsak
én ne!"
Ha ekkor fölajánlották volna azt, hogy ha mindenki meghal, akit
szeretek, és a város meghal és az ország meghal és az egész világ
elpusztul - de én, én, én, én, én életben maradhatok: gondolkodás
nélkül önmagam mellett döntök.
Más hangok is vannak ilyenkor persze - de még a legszebb
mártírsorsokban is fölbukkan ez a gyökériszonyat: vagyis az
önzésnek egy olyan démoni foka, amit hétköznapi körülmények
között mindannyian lefokozóttan, hazugságokkal körítve és
rejtetten éljünk még - de a nyers ősüvöltés, a "Nem bánom, ha
mindenki megdöglik, csak én éljek!" ott van minden
pillanatunkban:
ott van a politikában, az érvényesülési csatákban, az emberekkel
való kapcsolatunkban, egy üzleti tárgyalásról nem is beszélve.
Az, hogy egy multinacionális vállalat kipusztítja és megmérgezi a
természetet a nagyobb haszonért - ami ma már "természetes" -,
ennek az ősüvöltésnek a parancsára történik. A döntéshozók azt
hiszik, hogy ebbe csak az emberiség pusztul bele - ők nem.
Az egónak és az egoistának nincs jövőképe: nem bánja, ha mindenki
meghal, csak ő éljen.
Lehetőleg jól.
Aki énjének ezt a lávakitörését nem tapasztalta még, nem érti,
miért remeg néha alatta föld - nem érti egy féltékenység, egy
válóper, egy vita vagy egy veszekedés lélektanát, nem érti, miért
nem tud segíteni rajta a pszichológus, nem érti a politikát, a
gazdaságtant - nem érti önmagát és másokat sem.
Arról nem is szólva, hogy sok hosszúra nyúlt, gyötrelmes
haldoklásnak éppen az az oka, hogy az ego képtelen föladni a
csatát: görcsösen kapaszkodik, nem tudja az életet elengedni.
Bármilyen fájdalmas, nyomorult és szenvedésteli áron, de maradni
akar még.
Az én - én - én - én - én - én mindent túlélni akaró szenvedélyes
diktatúrája minden mást maga alá gyúr: elvet, hitet, illemet,
morált, embert, Istent is.
Minden jóhiszemű vallás és izmus ezen bukott meg.
A gátlástalan én mást csinál, mint amit elvileg hirdet.
Pontosabban: az elvei csak arra valók, hogy gátlástalan önzését
fedezzék.
Az én igéje: "Egyszer élek... és ezért nekem mindent szabad!"
Az emberiség írott történelmében fokozatosan uralkodik el ez a
"törvény".
Pontosabban: "öntörvény".
Egyre egoistábbak lettünk, s ezzel együtt egyre mélyebbre
süllyedtünk az anyagba.
A kettő szétválaszthatatlan - mert az ego világa az anyag.
A testi világ.
Az, hogy még nem faltuk föl egymást, annak köszönhető, hogy
összekoszolva, összetépve és rongyokban, de hurcoljuk még
magunkon a régi, magasabb és szellemibb korok avítt jelmezeit:
itt-ott még van némi hitecskénk, még tudjuk, hogy ölni nem illik,
és ha kifosztunk valakit, nem árt valami ideológiát gyártani
hozzá, eszmei igazolást, s úgy bemutatni még egy szadista
tömeggyilkosságot is, hogy az nemesnek tűnjön. Ahogy a hullákat
is letakarjuk az utcán újságpapírral, úgy gátlástalan tetteinket
is ideológiákkal mentjük.
A szadista tömegpusztítást úgy becézzük: "tisztogatás".
Ahogy sok nép elpusztítása "térítés" volt.
Vagyis a látszatra adunk még, de egyre kevésbé.
Az elmúlt tíz esztendőben (2003-ban írom e sorokat) a helyzet
gyors romlásnak indult. Az emberségnek, az erkölcsnek s
egyáltalán az általános "humán" érzületnek olyan mélyrepülése
következett be, melyben már hazudni sem kell a tisztességet.
Amikor Amerikában komoly vádak (vagy rágalmak) érték a vezető
politikusokat, hogy egyéni üzleti érdekből robbantották ki az
iraki háborút, csodálkozva tapasztaltam, hogy az egyszerű emberek
meg se ütköznek ezen.
Természetesnek tartották.
"Honnan jöttél? - kérdezték csodálkozva. - Te nem tudod, hogy
abból van itt minden, pénz, jólét és hatalom, hogy az egyén
szabad, és azt csinál, amit akar?! Miért indítana háborút bárki
is, ha abból nincsen egyéni haszna?!... Miért ne legyen a
főnöknek is pénze abból, amin a katona is keres? A főnök sokat
kaszál, a katona keveset, de mindenkinek haszna van belőle...
Üzlet! - mondták józanul, s még azt is hozzátették: - Az üzlet
ilyen. Mindig is ilyen volt!"
Ez az utolsó mondat nem igaz.
Nagyapámnak is volt üzlete. Hentes és mészáros volt. De sohasem
gondolt arra, hogy úgy jusson marhákhoz, hogy lelövi a
gazdájukat. Leélt egy életet anélkül, hogy ilyesmi átsuhant volna
az agyán - s ha valaki ilyesmit gondolt a környezetében, tudta,
hogy ezért az Isten megbünteti. Egyik darabomban megírtam a
történetét, és szó szerint idéztem, amit nagyanyámnak mondott
valaha: "Én becsületesen mértem! Jó húst adtam az embereknek.
Amikor nem volt, szereztem nekik. Ha bejött valaki az üzletembe,
számomra nem vevő volt, hanem ember. Igenis, ember!"
Ezek hetvenéves mondatok. A mai szupermarketek úgy taposnák el az
én jó öregemet, mint egy hangyát. Ahol már nemcsak emberek, vevők
se igen vannak, csak "fogyasztók". Ős-bélcsövesek, akiket
reklámokkal éheztetnek, hogy beszívják az árukat. A fogyasztói
társadalomban elvesztettük nemcsak az Istent, nemcsak lelkünket,
de emberségünket is. Amíg "vevők" voltunk, mi voltunk a fontosak,
hogy vegyünk. Amióta "fogyasztók" lettünk, már az lett a fontos,
hogy a nagy Molochnak az árúja fogyjon. Ő a fontos, aki eladja, s
meggazdagszik belőlünk - nem mi.
A szavak árulkodnak.
A kibernetikus, nanotechnikai, lélektelen, szellemtelen és
embertelen világba az erkölcsöt még képmutató formájában sem
érdemes megtartani.
Fölösleges fáradozás.
Lehet, hogy sötét képet rajzoltam az egóról - de manapság ez a
hiteles kép.
Voltak az egónak - mint a piciny gyermekek frissen kialakuló
önző, de okos, kis énjének - szebb történelmi korszakai is.
A reneszánsz korban például lenyűgözően bátor és zseniális arcát
mutatta.
Ebben a nemes, értelmes, tehetséges és gátlástalan reneszánsz
kori énben volt valami kamaszos nagyszerűség. Pompás volt,
szabad, merész, okos és kreatív.
De ahogy az ember öregszik, és énje begörcsöl, összezsugorodik és
mohó lesz, szeretetlen, érzéketlen, magányos és önző - úgy a mai
ember egója is embertelenné vált, mániákussá és közveszélyessé:
az önzés ma már nemcsak az emberiséget, hanem az egész földi
létet fenyegeti.
Halála előtt az ego elvetemült lesz.
És a kor, amit teremt maga körül, egyrészt a kétségbeesés,
másrészt az elvetemültség korszaka.
Ezért nehéz élni manapság.
6.
Ha azt mondjuk: "én" - egónkat értjük alatta.
Ezt éljük, ez tudatosodik bennünk.
Ez az ego még a saját életének kezdetére sem emlékszik, nemhogy
másik, múltbeli életekre. Ráadásul abban a múltban nem is ő élt,
hanem egy másik ego: miért emlékezzen egy másik énre, távoli
rokonára, amikor még e világi "saját" emlékeit is elfelejti?
Csakhogy az embernek két "énje" van.
A másik "én" a szó hétköznapi értelmében nem tudatos.
A lélek olyan mélységeiben van, ahová az ego tudatának felszíni
fényei nem érnek el.
Beszélni csak olyasmiről lehet, amiről közös élményeink vannak.
Ha nincs - a szavak terméketlenül visszahullanak a semmibe.
Az egóról van élményünk - de erről a másik "én"-ről nincs, vagy
nagyon halvány.
Csak hogy érzékeltessem a nehézséget: Jézusnak azért kellett
meghalnia, mert erről beszélt. Azt mondta sokszor, hogy "Én
vagyok az Élet... Én vagyok a kenyér... Én vagyok"... ami a Tóra
szerint Isten neve, s ezt még megtetézte azzal, hogy "Én és az
Atya egyek vagyunk!..." "Te Istenné teszed magad?" - kérdezték
vádlói, mire ő - az ősi zsoltár szavait idézve azt mondta: "Mind
istenek vagytok! Nem tudjátok?"
Megölték.
Al-Haladzs, a szufi szent sem járt jobban: ugyanezt mondta s a
mohamedánok darabokra hasították. Darabokat vágtak le a testéből,
de amíg eszméletén volt, azt kiáltotta: "Allah bennem van!...
Allah én vagyok!"
Ezt csak azért mesélem, mert itt nemcsak olyasmiről van szó,
amiről az ember egyszerűen nem tud, hanem olyanról, amiről nem is
óhajt tudni, olyan eltökélten és vadul, hogy ezért a nem-tudásért
ölni is képes.
Ha elindulsz a befelé vezető ösvényen, számolnod kell azzal, hogy
ez a kaland nemcsak a saját lelkedben vált ki óriási ellenkezést,
de a külvilág indulatát is rád szabadítja.
Ezért, ha ostoba módon vitába bocsátkozunk erről, tudnunk kell,
hogy ez senki számára nem elvi kérdés, hanem létkérdés, amiért
gyilkolni képes. Keresztre feszít, darabokra hasít, máglyát
gyújt, üldöz, börtönbe zár, kiközösít.
Két énünk van.
Az egyikről tudunk, a másikról nem.
Az egyik halandó, a másik nem.
Ezt a két ént ne úgy képzeld, mint az ellipszis két fókuszát - ne
úgy képzeld, hogy életünk két középpont körül kering, mert Közép
csak egy van. Ahogy nem lehet senkinek két szíve, egy
naprendszernek két napja s egy atomnak két magja, úgy az embernek
sem lehet két énje.
Az embernek egyetlen valódi énje van: az, amelyikről sajnos nem
tud.
A másik- amiről tud - ennek a valódi Énnek a teremtménye,
eszköze, szolgája, árnyéka, földi szerepe. A valódi én a teremtő
"atyja" az egónak, Ő varázsolja, formálja ki magából, hogy a
rövidre szabott földi hústörténetét végig tudja élni. Ennek az
Énnek sokféle neve van: Önvaló, Atman, Self, Önmagam,
Fensőbbrendű Én, Atya... a név csak utal valakire, aki az
embernél nagyobb, vagyis emberfeletti, kozmikus és akinek földi
fogalmaink szerint nincsen határa.
Ezentúl csak így írom, nagybetűvel: ÉN.
(Jézus úgy nevezi, hogy "Atya". S ez az ésszel fölfoghatatlan
ellentmondás úgy jelenik meg az Evangéliumban, hogy először azt
mondja: "Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!", de
amikor végül teljesen átadja magát, így szól: "Én és az Atya
egyek vagyunk!" Vagyis van, amikor két énje s két énakarata van,
de döntése utána már csak egy. Amikor az ego tökéletesen föladja
árnyék-létét, önakaratát, s szolgálni képes: a valódi ÉN
fölragyog az emberben, és átveszi sorsának irányítását. Az
önazonosulásnak csodálatos példája ez, ami minden keleti
őshagyománynak is a lényege.)
Az én ÉNem és a te ÉNed között nincs olyan elválasztó határ, mint
az én egóm és a te egód között - mert az ego anyagba fagyott és
testi, s csak annyi az övé, amennyit saját húsmarkába szorít -
míg az ÉN mindent átható szellemi energia, melyet nem határol
semmi. Az ÉN a szeretet világában él, melyben "ÉN benned vagyok s
te ÉNbennem". Ez a kijelentés nem az egókra vonatkozik, mert az
egók világában ilyesmi csakis akkor jöhet létre, ha testileg,
azaz nemileg egyesülünk. Ez sem lebecsülendő pillanat, a
szeretetnek ez a szemvillanásig tartó kéjes egysége, mert ebből
születik az ember, ebből, hogy testünk, húsunk egymásba hatol -
de ez az egyesülés csak rövid ideig tart, mint egy áramütés. A
nemi aktus a széthullott egység helyreállítási kísérlete:
pillanatnyi önfeledtség, s még annál is rövidebb időzés a
szeretetben, ahol én te vagyok és te én vagy. A kéj pillanatában
az egók közötti áramkör rövidre zárul s kisül. Ez az
"énfeledtség" másodperce.
Az ÉN a mi egyetlen és valódi középpontunk.
Az anyagi világban azonban nem tud megnyilvánulni!
Ahogy a kozmikus energiák sem tudnak, csak roppant lefokozott
állapotban. Az atomerő, ha nem lenne lefokozva, szétfeszítené,
sőt egyetlen pillanat alatt ellobbantaná az egész földi világot.
Az atomenergia mindenfajta földi felhasználásánál alapkövetelmény
a "lefokozás", hiszen a tér-idő világ, ez az egész földi, testi,
anyagi élet nem egyéb, mint valami magasabbnak a lefokozása. Az
egész Föld: lefokozott energia. Fölszabadítása (ahogy ezt az
atomenergiánál riadtan tapasztalták) egész világunk megszűnését
jelentené.