Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter 2 Titkos tanítások

2010.06.22

Úgyhogy most kikötünk.
Kikötünk és körülnézünk annál a szónál, hogy életrend.
A daimont ugyanis nem lehet legyőzni sem tudással, sem
felismeréssel, sem jó szándékkal, végképp még katarzissal sem -
csakis életrenddel.
És most, kérlek, figyelj, mert ha létezik még "titkos tanítás",
ez az. Ez a titok úgy van elrejtve, olyan ügyesen, hogy senki sem
kutatja - mégpedig azért, mert ott van mindenki előtt. Éli, csak
éppen nem tudja, hogy titok.
A titok nem az emberé, nem is az Istené, hanem az ördögé.
Ördög alatt értem itt most a Fődaimont.
Mert vannak a mi személyes kis daimonjaink, lelkűnkben lapuló
lázadó erők és szenvedélyek, de ezek a parányi kis varázslók,
ezek a mini-manók mind-mind egy nagy hatalmas Fődaimonnak a
katonái, s ugyanazt akarják, mint ő, csak nem világméretekben,
nem "multinacionális", hanem egyéni kisvállalkozások formájában.
Az én daimonom, a te daimonod, és mindenki daimonja egy Nagy
Főnököt szolgál, egy Fődaimont, akit most ideiglenesen, csupán
azért, hogy értsük egymást, "Ördögnek" fogok nevezni. Madách
Lucifernek hívja, Goethe Mefisztónak, én inkább Ördögnek hívom -
nem a neve fontos, hanem amit akar.
Ez az Ördög azt akarja, hogy a világon ne legyen rend.
Isten a káoszból teremtette a világot, és az Ördög vissza akarja
lökni a világot a káoszba.
Isten világrendet teremtett.
Az Ördög ezt a rendet meg akarja zavarni, föl akarja dúlni, szét
akarja rombolni - lényegében fel akarja számolni a teremtést.
Zűrzavart akar. Zaklatottságot. Idegességet. Szétszórtságot.
Rendetlenséget. Tébolyt. Őrületet. Sietséget. Rohanást.
Célja: megsemmisíteni a Teremtő művét s visszarántani az egészet
az őskáoszba.
Azt akarja, hogy elméd örökösen szétszórt legyen. Ne tudj
megnyugodni.
Figyelj százfelé, de sehová se igazán. Szerelmedet hagyd el,
házasságodat dúld fel, barátságaidat áruld el, senkivel ne érts
egyet, senkivel hosszú távon ne tudj kiegyezni, érvelj,
vitatkozz, vádolj; ha gyereked van, ne legyen időd rá; nejeddel
vagy férjeddel ne érts egyet a nevelési elvekben, a gyerek érezze
a diszharmóniát, hogy ide-oda ráncigálják, hogy otthonában - mint
szülei lelkében - nincs rend, hogy a papa rohan, a mama rohan és
ideges, és vibrál a levegő, s hogy az utcán karjánál fogva
ráncigálják az óvodába, ahová nem akar menni; élje át a gyerek,
hogy a szülei nem szeretik egymást, gyűlölködnek, marakodnak,
elválnak és kettéfűrészelik még a bútorokat is; minden menjen
szét, távolodjon el, hulljon ezer darabra, hogy ember ember ellen
éljen, hogy üvöltsön a zene, ne is halljuk sem egymást, sem
önmagunkat; magánéletünk ne legyen, dúlja fel a telefon, a
mobiltelefon, az e-mail, a televízió, a rádió; ha összejönnek
emberek, vágjanak egymás szavába, ne hallgassák meg egymást,
beszéljenek összevissza, és terméketlenül, mint egy parlamentben;
hogy amikor valaki meghal, elmondhassa azt, amit a káoszba
kergetett Macbeth, hogy élete olyan, mint egy őrült meséje, de
semmi értelme nem volt.
Miközben éljük, nemigen vesszük észre, csak a vége felé, hogy ez
valóban egy tébolyult mese volt, s ha magunkon nem is, mások
sorsán és a történelmen, amelyet átéltünk, látjuk, hogy ez nem
normális emberek történelme: ezt őrültek csinálták, a szónak
gyakran klinikai értelmében is.
Lázálmok, téveszmék, értelmetlen tömeggyilkosságok, rögtönzések,
elvetemült mániák és olyan hazugságok, amelyeket senki sem hisz
el.
Az Ördög rendetlenséget akar.
A téboly nem egyéb, mint rendetlenség. Összevissza van benne
minden, mint egy törött kaleidoszkópban, s ha egy parányi részén
rendet teremt a lélek, az még veszélyesebb, mert az nem rend
lesz, hanem rendszer.
A Rend mindig az egész rendjét jelenti - a rendszer egy beszűkült
részlet elvakult és paranoiás szisztémáját.
A rendszer még pusztítóbb, mint a káosz, mert nem emberi, hanem
ördögi.
Ez is az Ördög titka: a rend gyilkos paródiája, amit úgy hívunk,
hogy "rendszer".
Egy kristályban vagy egy hópehely szerkezetében rend van.
A kozmoszban: rend van.
Egy bölcs ember lelkében rend van.
A fasizmusban és kommunizmusban: rendszer.
Egy bürokratikus, hivatali gépezetben: rendszer.
És az egész számítógépes világhálót nem a rend, hanem a rendszer
működteti, s ez benne a fenyegető.
Rendszerek szoktak ugyanis összeomlani.
És most jön a gondolatmenetünk lényege:
A daimont úgy lehet legyőzni, hogy az ember rendet teremt.
Ahogy Isten kozmoszt - vagyis egy szép Mindenséget - teremtett a
káoszból, úgy az ember rendet teremt a zűrzavaros, széthulló
életében.
"Dolgozni csak pontosan, szépen / ahogy a csillag megy az égen, /
úgy érdemes" - mondja a költő.
Ez a rend.
Ahogy a csillagok működnek.
Ahogy az egészséges szív működik.
Így kéne működni az embernek is a nap huszonnégy órájában s a
négy egymást váltó évszakban.
Rendben kelni, rendben kezdeni a napot, rendben delelni, rendben
esteledni s rendben elaludni.
És rendben dolgozni, rendben enni, rendben beszélgetni, rendben
hallgatni és rendezett lélekkel imádkozni és rendben meditálni,
ami azt jelenti, hogy más a hajnali, más a déli és egészen más az
esti meditáció.
Rendben kell tevékenykedni és rendben kell pihenni.
Rendben kell tartani az otthont és a család életét.
És nem szabad beleavatkozni a természet rendjébe, mert abban Örök
Rend van.
A rendet nem kell az embernek kitalálni, mert az van.
A rendet csak követni kell, és főleg megőrizni - mert az Ördög
szétdúlja.
Valamikor, a paraszti életben még rend volt.
Hajnalban, reggel, délben, délután és este: rend volt.
S a hetedik napon - szombaton, ha zsidó, vasárnap, ha keresztény
- megpihentek az emberek, nem azért, mert hullafáradtak voltak,
hanem azért mert ez volt a rend: a teremtés hetedik üteme után új
oktáv indul - előtte csendre van szükség. Nyugalomra.
Összeszedettségre. Letisztulásra.
Volt idő, amikor az emberek még köszöntek egymásnak.
Az idegeneknek is.
Sőt szállást is adtak nekik, mert ez volt a rend.
Minden "szent" ünnep egyben természeti ünnep is volt, sőt
kozmikus ünnep, amely a szakrális - tehát valódi - életrend
szerves része volt. A földi ünnep csillagászati ünnep is volt -
mert tudták, hogy az igazi rend nem családi, népi, emberi rend,
hanem - világrend.
A rendnek nincs határa, mert Egyetemes.
S ma is, ha tehetjük, azért menekülünk a jórészt már szétdúlt s
az Ördög által tönkretett természetbe, hogy a rendnek legalább a
megnyugtató külső képével találkozzunk.
Sajnos, visszük magunkkal a rendetlen lelkünket is.
De még így is megnyugszunk az erdőben, a vizeken, a magas
hegyeken - főleg, ha sikerül elfelejtenünk, hogy az Ördög milyen
alapos felforgatást vitt végbe bennük-, ha elfelejtjük, hogy a
szép táj fölött már mérgezett a levegő, a víz fertőzött, és a
nemrég még éltető napsugár ma már veszedelmes.
Az életrend nem más, mint visszatérés a normálishoz.
Ma ez nagyon nagy erőfeszítést követel, mert nem vagyunk
normálisak.
Életrend nélkül, azaz állandó odafigyelés, önnevelés, a jóhoz
való kitartó hozzászoktatás és a rosszról való szigorú
leszoktatás mindennapos munkája nélkül, az abnormális, beteg és
ördögi életünk szüntelen leleplezése nélkül a daimont még
senkinek sem sikerült legyőznie.
Itt van vége ennek az írásnak:
Teremtsünk rendet az életünkben!
Megértés és megismerés
1.
Kétféle titok van.
A megismerhető - és a megismerhetetlen.
Ez a két titok egymásban van, mint a testben a lélek, a magban az
élet vagy a világban az Isten. A látható, a tapintható, a
felfogható és megérthető titkok kívül vannak és megismerhetőek -
de a Nagy Titok, amely vonz bennünket, s amelyre éhesek vagyunk,
soha nem lesz a miénk.
Látod, mindjárt itt van ez a "soha" szó! Ez is egy ilyen kettős
titkot takar.
Azt üzeni, semmilyen "időben" - de mi van akkor, ha egyszer
kilépek az időből? Ha megszűnik bennem a naptár és az óra monoton
kattogása, egyszóval: ha levetem múlandóságomat, ha kilépek a
tegnap, a ma és a holnap földhöz kötött káprázatából, és
fölszárnyalok az időtlenség kék magasságába... ahol nincs
elmúlás, csak örökkévalóság...?
Ott mi lesz?
Mi lesz velem az időn túl? És mi lesz ezzel a szóval, hogy
"soha", amely mint egy lejárt szakaszjegy, többé már nem
használható?
2.
A Bibliában a kétféle titkot két fa jelképezi.
Az egyik - amelynek almájából ettünk - a megismerhető titkokat
rejti magában.
Ez a - jó és rossz - Tudás fája.
A másik - amelyet bukásunkkal elvesztettünk, amelyet az Isten
kerubokkal őriztet - a megismerhetetlen Titkok gyümölcseit
érleli.
Ez az "Élet fája".
És itt máris érdemes fölfigyelni egy lényeges dologra.
Az első: ahhoz, hogy a megismerhető titkokhoz hozzáférjünk, ki
kellett zuhannunk a Paradicsomból, a földre hullottunk,
asszonyaink szenvedéssel szülnek, s "orcánk verítékével" keressük
a kenyerünket.
Ez azt példázza, hogy titkokat megfejteni csak akkor lehet, ha
azzá válunk, amit egy-egy titok rejt.
Ha valaki a pokol titkát akarja megfejteni, annak a pokolra kell
mennie.
És ez nem elég - meg is kell élnie a poklot.
Sőt még ez sem elég - azt is meg kell tudnia, miért került a
pokolba.
Belemerülni, átélni és megfejteni, hogy miért jutottam ide - ez
minden pokoljárás célja s értelme.
Ha az utolsó lépés kimarad, ha nem találom meg az okát, s azt
mondom: a vak véletlen hozott ide, a balszerencsém vagy mások
gonoszsága, akkor hiába volt az egész. Hiába szenvedtem
bármennyit, ha nem tudom, hogy miért, akkor ki vagyok téve annak
a veszélynek, hogy újra vissza kell jönnöm, mert a bennem lévő
okot, a szenvedélyt, ami a pokolba csalt, nem sikerült
megtalálnom, titkon működik tovább, és újra ide fog hozni.
Magyarán szólva: ahhoz, hogy a poklot megismerjük, nem elég ott
kíváncsi turistának lenni - ahhoz bizony ördöggé kell válnunk,
diadalmas és vesztes, elvetemült és szenvedő ördöggé.
Minden pokoli helyzetbe a saját ördögségünk csal bele. Sőt:
minden poklot a saját ördögségünk teremt.
Ha valaki az anyagvilágot akarja ismerni, annak bele kell
varázsolnia magát az anyagvilágba, szembesülnie kell a
betegséggel, a szenvedéssel, a halállal, annak hinnie kell abban,
hogy az anyag az Isten; testet kell öltenie, s át kell élnie,
hogy a sejtek uralkodnak rajta, s nem ő a sejteken.
Az ember csak a tudásra vágyott, és nem sejtette - hiszen még nem
tapasztalta -, hogy ennek az lesz a következménye, hogy
azonosulnia kell a testtel, a fájdalommal és a múlandósággal.
Erre nem számított, s ma sem számít rá: abban a tévhitben tartja
magát, hogy a világ, amelyben él, "objektíve" megismerhető.
Vagyis itt vagyok én - amott a világ, s én ennek a rajtam kívül
lévő világnak a titkait úgy tárom föl, hogy én abba nem vagyok
belevarázsolva, hogy engem az ne is érintsen, hiszen én azzal nem
vagyok azonos: nem én vagyok az asztal, a szék, az erdő, a
hegycsúcs, a többi ember, nem én vagyok az ország, a történelmi
kor, amelyben élnem kell, a víz, amit lenyelek, az étel, amit
megeszem, a fogam, ami fáj... a baktérium, ami megbetegít... Nem
én vagyok mások gonoszsága... Nem én vagyok az árvíz, a vihar és
a háború... Idegen erők játékszere vagyok, amelyek rendszerint
ellenségesek, és én ezt a rajtam kívül élő, ellenséges világot
figyelem, mint vadász a vadkant... s ha kell, le is lövöm.
Az a tudat, hogy én nem vagyok azonos a világgal, amelyben élek,
éppen az alma hatására keletkezett az emberben. Megmérgezte a
szeretetét, s így kirántotta abból a nem tudatos, de valóságos
létélményéből, hogy ő másokkal és mindennel szétválaszthatatlanul
Egy, hogy nincs "külön", hogy az élet nem olyan játék, amelyet a
partvonalon kívülről is lehet szemlélni. Ami kint van, az bent
van, és ami bent van, az kint van - és ez a kettő:
egy. Minden és mindenki én vagyok.
Ezt az élményt szeretetnek nevezik, és az Éden kertjéből való
kizuhanásunk története a Tudás megszerzésének és a Szeretet
elvesztésének hatalmas metaforája.
Szeretet helyett okosak lettünk.
Tudatunk kettétört külsőre és belsőre, szubjektív és objektív
látásra.
A Jó és a Rossz innen kezdve szétvált, s örökösen jelmezt és
maszkot változtatva történelmet szül, világdrámát, egyéni
kalandot. S csak most jutunk el lassan, az "idők végén" ahhoz a
ma már nemcsak a próféták által megjósolt, de a bőrünkön is
megtapasztalható felismeréshez: jó, hogy nagyon okosak lettünk s
az anyagvilág titkait megfejtettük, és rossz, hogy a szeretet
hiányába belepusztulunk.
A tudásnak, a "megismerhető megismerésének" az ára a szeretet
elvesztése volt.
Az a slágerszövegnek is banális közhely, hogy "Szeretet nélkül
nem lehet élni", ma, az utolsó időkben, civilizációnknak ebben a
legvégső fázisában, amelyet az írások "apokalipszisnek" neveznek,
új értelmet kap.
Nem azt jelenti, hogy szeretet nélkül az élet pocsék, sivár és
örömtelen, hanem azt, hogy meg is semmisül. A megismerés
"almáján" élő ember nem szereti sem önmagát, sem embertársait -
közeli hozzátartozóit és családját is ritkán és rosszul -, nem
szereti az állatokat, az erdőket, a tenger halait, az égboltot, a
csillagokat; nem szereti a Földet, s ezért lelkifurdalás nélkül
kirabolja és tönkreteszi.
A szeretet, más szóval Egységtudat, az a létélmény, hogy én
Őbenne vagyok, és őénbennem, és mi ketten s mindannyian úgy
vagyunk külön, hogy közben egyek vagyunk. Ez körülbelül az az
alapvető élmény, amit a testünkben élő valamennyi szerv és sejt
átél - amíg létezünk. Ha meghalunk, és elhagyja szervezetünket az
éltető "szellem", vagy más szóval a testünk minden molekuláját
szeretettel összetartó "isteni tudat", az egész szétesik,
szétoldódik, szétválik, szétmállik és szétrohad. A szeretet
nélküli élet: a halál. Oka nemcsak az lehet, hogy az élet
hordozója, a szellem magára hagyja a biológiai testet, de az is
például, hogy a test valamelyik sejtje föllázad a Szellem
hatalma, vagyis az életet összeszervező szeretet törvénye ellen,
s önálló vállalkozóvá válik. Szervezetünkben ilyen egységtudatát
elvesztett sejt, a ráksejt. A szaporodásnak induló önző sejt
megismétli a paradicsomi "bűnbeesés" históriáját. Megelégeli,
hogy ő csak egyetlen hangszer a zenekarban, amely mindig a közös
zenét játssza, és mindig úgy, ahogy a lét muzsikáját
összeszervező karmester beinti neki. A ráksejt önállóságra tör,
hatalomra, saját, külön, senkihez sem tartó istenségre, hogy
bebizonyítsa:
tud ő növekedni akkor is, ha senkihez sem tartozik, ha nem
hallgat a szervezetet irányító szellemre, átgázol mindenen,
csakis magát növeli, s megfojtja más sejtek igyekezetét.
A ráksejt Isten szerepét akarja játszani a testben, hiszen
mindent tud, amit a Teremtő, kivéve egyet: szeretni.
Szeretni nem tud, s ebbe belepusztul.
S nem csak ő: az egész szervezetet magával rántja.
A rákbetegségben a sejtek nyelvén játszódik le a világdráma: a
túlszaporodás, az extraprofitra való törekvés, a multinacionális
áttételek, amelyek nem egyebek, mint az elveszett valódi Egység
paródiái. A megőrült ráksejtek működésében látni, hogyan pörgeti
fel az időt a gátlástalan egoizmus és a hatalomszomj, vagyis hogy
"nincs már idő semmire", s hogy milyen halálos veszedelmet jelent
a szeretetnek (egységérzetnek) - a hiánya.
De beszéljünk tovább a megismerésről. A teremtés alaptörvénye,
hogy az embernek azzá kell válnia, amit meg akar ismerni.
Keleten ezt karmának nevezik.
Sok érthetetlen magyarázat született erről.
Legpontosabban nagyanyám mondta el, miről is van itt szó:
Amit főztél, edd is meg!
Itt különbséget kell tennünk két szó között.
Az egyik a "megértés".
A másik a "megismerés".
"Megértem" a szakácskönyvet, amikor elolvasom és főzök belőle
valamit - de "megismerni" a főztömet csak akkor tudom, ha meg is
eszem.
Ha belém megy, ha megemésztem, és eggyé válók vele.
Az első észbeli és végrehajtó - a másik egész lényemmel átélő és
megtapasztaló funkció. A hindu karma fogalma, ami szó szerint
"cselekvést" jelent, ezt a három stációt jelenti együtt:
gondolat-tett-tapasztalás. És íme, mindjárt itt vagyunk az élet
talán legnagyobb titkánál. Amikor a bölcsek azt mondják, hogy
"karma", ezt a három fázist értik rajta együtt: megvágyni -
megtenni - és megtapasztalni. Valami lappang a tudattalanomban -
megszülöm és átélem. Vagyis megszenvedem. Ez minden cselekvés
szétválaszthatatlan folyamata. A titok nem ez. A titok az, hogy
ami lappang (vágy, szenvedély, gondolat, elképzelés), az már -
akár akarjuk, akár nem - megvalósul! Azt már nem lehet
megállítani, mert - ahogy az elhajított kő repül s földre hull -
föltartóztathatatlanul lebonyolódik. Nem lehet elfojtani,
megölni, elfelejteni. S ezért, ha egy bölcset a karmáról
kérdezel, legyen az egy olyan nagy drámaíró, mint a görög
Szophoklész, olyan próféta, mint Mózes, azok a szent
szellemiségek, akik a Biblia íróit inspirálták, vagy éppen egy
Vjásza risi, vagy Buddha, mind azt mondják a maguk nyelvén, hogy
a karma az "eredendő vétekkel" indul, az ember létbe zuhanásával,
az Éden kertjéből való kiűzetéssel - vagyis, hogy lelkűnkben van
valami eredendő szenvedély, amely a lét kerekét beindította,
amelyen pörgünk, pörgünk mindaddig, amíg ezt a szenvedélyt,
vagyis létesülésünk eredendő indítékát át nem minősítjük, meg nem
váltjuk. Amíg sötétségünket nem tesszük világossá. És ez úgy
történik, hogy van lelkűnknek egy titkos szenvedélye, van a
megvalósítás, s van a megszült szenvedély átélése és
megtapasztalása. A karma nem "ok és okozat", nem "bűn és
bűnhődés", hanem Sors, ami azt jelenti, hogy mindennek, ami
titokban lappang, meg kell nyilvánulnia. Ez a megtisztulásnak s a
fejlődésnek az útja.
Az első fázis: lappangó, láthatatlan, és magunk se tudunk róla.
A második: amikor megtesszük.
A harmadik: amikor megszenvedjük.
Amikor Jézus azt mondja, hogy minden fertőzés belülről jön, és
hogy a házasságtörés már a gondolattal, a kívánsággal
megtörténik, ezt érti alatta.
De hogy ez valójában mit jelent, csak akkor tapasztaljuk meg,
amikor életünk romjain ülünk. Nem a következő meg az azt követő
házasságban, hanem hűtlen természetünk zaklatott és magányos
zűrzavarában. Ekkor jövünk rá, hogy nem egy másik valaki vagy sok
valakik jöttek az életünkbe - hanem vágyaink vonzották be őket, s
épp ezért minden kapcsolatunk előbb-utóbb kiüresedett.
"Mit gondolsz - kérdezte derűsen a nagyanyám -, miért nem ízlik a
legtöbb asszonynak a saját főztje?"
Nagyanyám filozófiáját azért szerettem jobban az elvont
bölcseleteknél, mert ugyanazt mondta, amit a nagy filozófusok -
csak érthetőbben.
Olyan nincs, hogy valaki nem eszi meg a főztjét.
Hogy megszül egy vágyat, egy gondolatot, egy tettet - és a
következményétől megmenekül. Ez nem lehetséges, mert az ok össze
van kötve az okozattal, a jó a rosszal, a fény az árnyékkal, sőt
nem csak össze van kötve: a kettő egy, amit csak azért nem
érzékelünk, mert időbeli elcsúszás van: mire visszacsap arcunkba
a gumiszalag, elfelejtjük, hogy mi húztuk meg. S a mindennapjaink
történetében nem fedezzük föl saját varázshatalmunkat: mire
sikerül a mágia, elfelejtjük, hogy a nyulat mi magunk tettük a
cilinderbe.
Az ok elmerül a tudattalanunkban.
De miért?
Miért távolodik el az ok az okozattól oly messzire, hogy nem is
látjuk már az összefüggését?
Miért mossa el az idő a tett, sőt a tettet kiváltó gondolat és a
tanulság közötti tapasztalást?
Miért késik néha évtizedeket, sőt századokat az okozat?
Egyelőre tegyük félre ezt a kérdést.
Térjünk vissza Éva almájához.
A megismerés: karmikus folyamat, amely pontosan úgy működik, mint
a paradicsomi bukás jelképes történetében: az első tett megszülte
a következményét.
Mégpedig nem olyan egyszerűen, hogy ettünk a tiltott gyümölcsből,
s ezért kidobtak bennünket az Éden kertjéből - mert a folyamat
nem itt indult.
A folyamat ott indult, hogy akármilyen boldogságban éltünk is,
megvágytuk azt a gyümölcsöt! Kísérthetők voltunk, mert valahol,
minden harmónia és jólét és békesség dacára, kellett nekünk.
Mi?
Mi hiányzott?
Mi hiányozhat az Édenkertben, a Paradicsomban?!
A Tudás.
Pontosabban: a hatalom. Az egyéni - isteni egységtől független -
hatalom.
A Tudás hatalma.
Olyanok akartunk lenni, "mint az istenek", jó és rossz tudói,
azzal a végtelen hatalommal, amit a tudás nyújt. Csak eggyel nem
számoltunk - mert nem tapasztaltuk még soha -, hogy a Paradicsom
elveszíthető.
Vagyis, hogy a tudásnak ára van.
A megismerés folyamata pedig azóta is így történik: lappang
bennem valami. Vágy, ambíció, akarat, elképzelés, gondolat,
szenvedély. Nem tudom mi, hiszen nem ismerem még. Ahhoz, hogy
megismerjem, meg kell szülnöm, mert csak ha megvalósítom, ha
kivetítem magamból és látom, ha megélem és megtapasztalom...
vagyis ha "megeszem, amit főztem", csakis akkor ismerhetem meg,
mi az, ami lappangott bennem, s amiről eddig nem tudtam, mert
rejtve volt.
A megismerés tehát két fázisban történik.
Az első a "jó" fázis, amikor álmaimat megvalósítom.
A második a "rossz", amikor szembesülök a következményeivel.
De másképp is mondhatom: az első a "jó" fázis, amikor - szinte
teremtői hatalommal - varázsvilágot teremtek.
A második a "rossz" fázis, amikor saját varázsvilágom magába zár,
azonosulni kényszerülök vele, s elszenvedem minden
következményét.
Vagyis a fejemre omlik az egész.
A két élmény összetartozik. A megismerés kikerülhetetlen stációi
ezek - s mivel az ember kozmikus feladata éppen a megismerés,
vagyis a tudattalanban lapuló sötétség világossá tétele s az
őskáosz renddé formálása, e két stáción sorsszerűen megyünk
keresztül.
Sorszerű alatt itt azt a törvényt értem, hogy ami lappang, annak
megkell nyilvánulnia. Ez az élet alaptörvénye. Nem azt jelenti,
hogy ami valakiben rejlik, az kiderül, hanem azt, hogy meg kell
élnie! Őseink tettében nem az volt a "vétek", hogy ettek az
almából, hanem, hogy lelkük mélyén éhesek voltak rá, éhesek az
egyéni hatalomra; "megkísérteni" az embert csakis olyasmire
lehet, amire hajlamos. Később az emberéletnek ez az alapvető
tapasztalata lett az imádság főmondata: "Ne vigy minket
kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól."
Az ember létélménye tehát kettős: születik, de meghal. Győz, de
veszít. Naggyá nő és senkivé válik. Amit nappal épít, éjjel
összedől. Amit tudatlanul "kiálmodik" magából, mint "valóságot"
elszenvedi.
A folyamatnak ezzel még nincs vége, s ezt legjobban a bűn és
bűnhődés ellentétpárnál láthatjuk: azzal, hogy valaki
"megbűnhődik", még nem zárult le a folyamat, csakis akkor, ha
rádöbben arra, hogy ez egy széttéphetetlen karma-kör: ha
szenvedésében felismeri a mély okot, vagyis hogy nem azért
szenved, mert véletlenül "lebukott", nem is azért mert - ahogy
manapság vélik: az "élet értelmetlen", hanem mert ő maga idézte
saját magára a szenvedést, azzal a homályos vágyával, amit
valaha, öntudatlanul "jónak" vélt.
Ezt a pillanatot hívjuk úgy, hogy "megismerés".
Akinél ez nem következik be, visszaesik.
"Tudni" valamit személytelenül is lehet - "megismerni" csak
akkor, ha abban én is benne vagyok, ha gondolataimnak
következményeit nemcsak látom, de át is élem a saját bőrömön.
Amit tudok, elfelejthetem, mert csak "tudok" róla, de nem az
enyém. Amit "megismerek" az már jön velem, mert hozzám tartozik,
megszenvedtem érte s az enyém. Enyém, mégpedig nem azért, mert
belekeveredtem, hanem mert én csináltam. Olyan szerepet játszok,
amelyet - bár elfelejtettem - én magam írtam, vagy még
érzékletesebb példával: olyan álomba vagyok belebonyolódva, ahol
mindenféle zavaros és nyomasztó események történnek velem, sok
szereplő kerget, véd, elárul, szeret, fenyeget, gyötör és
ijesztget, de amikor felébredek, rádöbbenek, hogy ezt mind én
álmodtam - én csináltam, én teremtettem! A sztorit is én
álmodtam, és az összes szerepeket, akikkel magamat gyötörtem a
saját varázsvilágomban, én játszottam. A legboldogabb felismerés,
ami az ébredő embert éri, hogy mindenki eltűnik körülötte, az is,
aki üldözte - csupán azért, mert kinyitotta a szemét. A szó igazi
értelmében ilyen a megismerés:
életem eseményeiben "megismerem" önmagamat, a külső eseményekben
"ráismerek" a saját álmomra.
Ahogy ezt az álmot csakis én álmodhattam, ezt az életet csakis én
élhetem.
Azért olyan, mert én élem. Mert belőlem jön - lelkem olyan
rejtett mélyéről, amelyről keveset tudok. Más a helyemben egészen
mást élne.
A megismerés mindig önmagunk megismerése is - s ez egyrészt azért
nehéz, mert nem látunk befelé, másrészt azért, mert a világot
nemcsak mi, hanem mindannyian együtt is "álmodjuk" - kollektív
álomban élünk -, s ebből kitépni magunkat csakis akkor lehet, ha
ráébredünk arra, hogy hol közös ez az álom, vagyis mi az, amit én
álmodok, mi az, amit a többiek - s főleg, ha rájövök arra, hogy
miért veszek részt benne.
Nem "véletlenül" születünk éppen ide és éppen most és éppen azok
közé, akikkel életünket leéljük.
Sorsteremtő álmainkban kell hogy legyen valami közös.
Ezt hívjuk "korszellemnek".
Ezt nemcsak megéljük, de valamennyien csináljuk is.
A felelősség alól nem lehet kibújni: aki itt van, valamiért ide
került, valami olyan szenvedély hozta ide, amit csak mostanában
lehet megélni, és csakis azokkal együtt, akikkel életünket
leéljük, bármennyire taszítanak is!
A megismerés ott kezdődik, amikor fölfedezem, hogy ebben a közös
lázálomban, ebben a kollektív létrontásban én magam mennyire
vagyok részes, mekkora az a "gerenda", amit a saját szememben nem
veszek észre. Ha csak annyit látok a világból, hogy az elvetemült
és pocsék, és az emberek kétségbeejtően sötétek benne, az nem
megismerés, mert saját varázshatalmamra és felelősségemre nem
döbbentem rá. Így aztán föl sem tudok ébredni a káprázataimból, s
főleg nem tudok egy másik, jobb világot álmodni, mert abban a
tévhitben élek, hogy azt mások álmodják, nem én.
Mint az őrültek az elmegyógyintézetben, meg vagyunk győződve
róla, hogy valami hatalmas félreértés miatt kerültünk ide, mi,
egyedüli normálisok.
A megismerés nem más, mint tudatára ébredni annak, hogy Isten
varázshatalmat adott nekünk, s varázslatainkért felelősek
vagyunk.
Ez az első axióma.
A második ugyanilyen fontos:
Amit hétköznapi értelemben "valóságnak" nevezünk, nem egyéb, mint
tudattalan tartalmaink sorssá válása. Semmi sem maradhat
tudattalan. Ami lelkünk mélyén csak egy ismeretlen vágy volt,
abból szövődik életünk meséje - s ezért mindabból, ami velünk
történik, meg lehet látni, mi lakott bennünk. A "megismerés" nem
egyéb, mint ráismerni önmagamra az életem eseményeiben: azért
élem ezt az életet, mert az enyém, mert belőlem született, s vált
körülöttem "valóvá".
A harmadik pedig a legfontosabb:
Mindannyian egyszerre vagyunk tettesek és áldozatok.
Ha valaki szól hozzánk, pontosan érezzük, hogy ez az ember csak
"tud", vagy már "ismer" is. A "tudó" ember csak elveit,
elméleteit, információit mondja - az "ismerő" saját magát. Az
egyik csak okos - a másik bölcs.
3.
És most térek vissza ahhoz a kérdéshez, amelyet otthagytam
lebegni a levegőben.
Miért távolodik el az ok az okozattól?
Miért van az, hogy teszek valamit (ok), s cselekvésem
eredményével (okozat) csak jóval később szembesülök? Miért van
az, hogy gyermekkori, sőt számtalan előző életbéli traumát
hurcolunk magunkkal? Miért nem látjuk a tett pillanatában azonnal
a következményt is? Miért merülnek el élményeink a felejtés mély
vizében, miért süllyednek le a "tudattalan" követhetetlenül
zavaros homályába, hogy csak jóval később bukkanjanak föl,
elkésve és felismerhetetlenül?
Vagyis hogyan működik a karma?
Mi ez a késedelem, s egyáltalán mi értelme van a késleltetésnek,
ha mindabban, ami történik velem, nem ismerem föl régi tetteim
következményeit?
Bűnhődök, és nem tudom, miért?
Elborít a hullám, s nem emlékszem rá, hogy ezt én keltettem
valaha, egy távoli, ma már fölidézhetetlen mozdulatommal?
Nagy kérdés ez, az emberélet talán legégetőbb kérdése.
A válasz pedig - mint minden igazság - egyszerű.
Mindez a szeretet hiánya miatt van.
"Szeretet" alatt az egységélményt értem - a mindennel való
egységet.
A testeddel például tökéletes egységben élsz, s ezért ha
belenyúlsz a tűzbe, azonnal fölüvöltesz a fájdalomtól, mert az
ujjaddal egy vagy, s ezért az ok és okozat, a tett és tapasztalás
között nincs időbeli elcsúszás. Ha valakit valóban szeretsz,
azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán,
hanem, mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat,
neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki,
neked is sajog, azonnal. A szeretet nem ismer sem időt, sem
távolságot. Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik
vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz
az időből, s az örökkévalóságot éled tovább: látod, hogy a
bimbóban ott a virág, a virágban a hervadás, s elhervadt virágban
az új élet csírája. Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnek
titkaik, mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután, de
ezer inkarnáció múlva is látják, és tévedhetetlenül fölismerik
egymást. Bármilyen jelmez és maszk mögött is: ő az! Ismerem!
A szeretetben nincs felejtés. Ezért megrendítő, ha elveszíted
azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen -
hogy felejtsd el, akivel egy vagy. Soha senki sem tudta ezt
megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.
Amikor Jézus olyasmit mond, hogy minden elmúlik, kivéve az Én
szavaim, valószínűleg erről beszél: a szeretet nem halandó. Akár
élünk, akár halunk, jön velünk; akik szeretik, ismerik is
egymást, ott legbelül ismerik, mert egyek - s ezen nem fog ki sem
az idő, sem a halál.
A szeretetben minden most van.
Minden együtt és minden egyszerre van: nincs múlt és jövő ideje.
Megölsz valakit, s azonnal tudod: ez öngyilkosság.
Othelló tudja, hogy Desdemonában önmagát is megfojtja.
Talán egy perce van a bűn és a bűnhődése között.
Még szorítja Desdemona torkát, de fulladni kezd ő is, mert
szereti az áldozatát.
Vagyis a karma folyamata azonnal lebonyolódik: a gondolat, a tett
és a megismerés egyetlen, egészen rövid időpillanat műve.
A szeretet a világ egységének... tudása? érzése? ereje? hatalma?
Nincs rá szó, csak annyi, hogy ez olyan szoros összeforrottságot
jelent, amelyben sem időbeli sem térbeli távolság nincs:
minden együtt van, az ok az okozattal, itt és most, azonnal és
együtt.
Nincs késedelem.
Nincs "karma".
(A magyar szeretet szó gyöke, a szer, sok más "egységet" jelentő
szó mellett a szervezetben is megjelenik, amelyben ha bármi
megsérül, az egész azonnal érzi. Lehet, hogy ezt a fájdalmat
főleg a megsebzett ujjamban érzem, de azért az egész lényem fáj.
Ahogy megszúrom, máris fáj, s azonnal tudom is, miért: mert
megszúrtam. Ez az egységélmény. Egyetlen tűszúrás - és az egész
valóm fáj tőle. De csak akkor, ha testemmel egy vagyok. Ha éltető
szellemem a testemből eltávolodik vagy kiszakad:
a fájdalmat sem érzem, mert az egységélmény megszűnt. Az
altatásos műtét például csak másnap kezd fájni. És utána még
sokáig.)
Ezért mondhatja bárki, aki valóban szeret bennünket, hogy "ne
tedd ezt, vagy azt!" - mert azonnal látja az okban az okozatot;
szeret, s ezért mindazt, amit időben csak elcsúszva, késve
észlelünk, esetleg évek múlva, az ő számára már a tett, sőt már a
szándék pillanatában, a fölvillanó gondolatban is jelen van.
Nem kell várnia, míg lassan előhívódik a kép, mert már az
expozíció pillanatában látja a kész képet.
Tudja, hogy mi lesz, mert máris ott van előtte, ami lesz.
A gondolatban. A vágyban. Az érzésben. A képzeletben. És főleg a
lappangó szenvedélyben.
Anyák, akik mélyen szeretnek, ettől szenvednek legtöbbet, mert
előre látják, hová vezet gyermekük vétke, vagy "hülyesége" -
látják az okban az okozatot, késedelem nélkül most és azonnal
érzik, miközben a gyermeknek sok esztendőre, sőt gyakran egy
egész életre van szüksége, míg a tetteinek okaival és
következményeivel szembesül. S tegyük még hozzá: mivel szeretik a
gyermeküket, ami neki fáj, nekik is fáj - mert egyek vele. És
nemcsak akkor fáj, amikor megtörténik a baj, hanem jóval előbb,
amikor a későbbi szenvedés okát a gyerekben megpillantják. Már a
babában, már a kisgyerekben - nem "megérzik" a jövőt, mert a
szeretet nem ösztönös, de a legszellemibb élmény -, hanem
meglátják az eljövendő sorsát, és szorongva figyelik
beteljesedését.
Az anyai aggodalom, egy életen át tart.
Sőt ha valaki már átlát a szellemi világba, tudja, hogy gyakorta
a földi élet után is folytatódik; az anya "odaát" is félti a fiát
vagy a lányát, s aggodalma néha új és új inkarnációk vállalására
készteti.
Az oknak és az okozatnak ez az időbeli "elcsúszása" tehát az
egységélménynek a szeretetnek az elvesztése miatt történik:
mivel messzire szakad egymástól az én és a te, az én és a mi, az
én és az ő, és még messzebbre az én és az Az, ha belekiáltok a
magamról letépett és távolra taszított, idegennek vélt világba,
csak késve érkezik hozzám a visszhang, néha olyan elkésve, hogy
föl sem ismerem már a saját hangomat benne.
Amit itt elmondtam, az egész természeti világra vonatkozik. Ma
már az elméleti fizika igazsága, hogy a legkisebb változtatással
az egészet azonnal megváltoztatom - még akkor is, ha azt, mint
természeti katasztrófát csak késve tapasztalom. (Aki járatos a
mai kor legfejlettebb tudományában, a fizikában, pontosan tudja,
hogy amiről itt szó van, nem egy "idealista", vagy "vallásos"
elmélet, hanem tudományos tény: Einstein, Podolsky és Rosen
gondolatkísérletét 1972-ben Clauser és Freedman kísérletileg is
igazolták; a világnak ezt az egységét "szuperlumináris
összekötöttségnek" nevezték, ami lényegében azt jelenti, hogy egy
ikerfoton mozgásának megváltoztatásával a másik foton pörgése is
megváltozik, azonnal, a fénysebességnél is gyorsabban, tehát
egyidejűleg. Még akkor is, ha a két "ikerfoton" ellenkező irányú
végtelenbe repül. Erről azért nem beszélek szívesen, mert csak az
a szomorú tény derül ki belőle, hogy a fotonok még szeretik
egymást, csak az emberek nem. S ezt a könyvet nem a fotonoknak,
hanem az embereknek írom).
A környezet védelme nem ott kezdődik, hogy a mérgeket nem öntöm
bele a folyóba, hanem ott, hogy a folyót szeretem. És az erdőket
is szeretem, és a tengert is szeretem, és a halakat is szeretem,
és a nádasokat is szeretem; az állatokat, az embereket, a füveket
és a fákat, az egész "anyaföldet" és a Holdat és a Napot is:
szeretem.
Manapság azonban tökéletes szeretetlenségben élünk, pontosabban
szólva a szeretetlenség karmáját éljük.
Az első stáció a megértés. Ez még csak észbeli fokozat.
A tudományos gondolkodás szinte teljes egészében a megértés
fokáig jutott el. Ezt hívjuk "objektív szemléletnek", amely a
világot, mint rajtunk kívül álló s tőlünk független, "objektív
valóságnak" látja, s úgy is vizsgálja. Csak látom, de nem
tartozom hozzá. Benne élek, de csak úgy, mint egy idegen. Sőt még
azt is mondjuk, hogy "Az embernek le kell győznie az ellenséges
természetet". Ennek a megértésre törekvő, hideg, elidegenedett,
racionális és főleg szeretetlen szemléletnek a híres önvédelmi
mondata az, hogy "Én fölfedezem a világ rejtett működésének a
titkát, de hogy az emberek mit csinálnak vele, építenek vagy
rombolnak, pusztítanak vagy gyógyítanak, az már rajtuk áll". Az
objektív tudós számára a világ díszlet, amelyhez - azon felül,
hogy szerepét eljátssza benne - szorosabb köze nincs. Így
történhet meg az a tébolyult eset, hogy ugyanaz a tudós, aki
kisgyermekének kezéből kikapja a gyufát - mert szereti és félti;
az emberiségnek - amelyet nem szeret és nem félt - odaadja a
hidrogénbombát s a géntechnológiát.
Azzal a kolosszális hazugsággal (vagy vaksággal), hogy "Az
igazság: objektív".
A "megértés", míg a szeretet határáig ér, zseniális. Mindent tud,
és mindent fölfedez. A határon azonban megtébolyodik, nem lát, és
nem veszi észre, hogy innen kezdve ésszel már nem juthat tovább.
S mivel ebből az "objektív tudásból" hiányzik az önismeret, a
tudósnak fogalma sincs, milyen erők szolgálatába szegődött: azt
hiszi, az "igazságot" keresi, s közben a legveszedelmesebb
hatalmi ösztönt szolgálja.
Eljut az "értelem határáig", s ha tovább akar lépni ("Az
értelemig és tovább!" - mondja József Attila), a tudásnak egy új
minőségű fokára kell lépnie.
Ez a megismerés.
Ez az a pillanat, amikor a karmakör teljes folyamata lezárul, a
bumeráng visszatér, amikor megesszük, amit főztünk.
Tapasztalatnak is lehet nevezni: csak ha megéljük, döbbenhetünk
rá, milyen is a gondolatunk valójában. Megismerés az, amikor
saját varázsvilágunk nemcsak "valósággá" válik körülöttünk, de
benne kell élnünk, s meg kell tapasztalnunk, amit teremtettünk.
Ez egy olyan törvényszerű, kikerülhetetlen és sorsszerű állapot,
amelyből nem lehet már magunkat kivenni: át kell élnünk, saját
magunkon, bőrünkön, húsunkban, életünkben kell megtapasztalnunk,
milyen az, amit valaha "elméletileg" elindítottunk, s amiről azt
véltük, hogy "megérthetjük" anélkül, hogy megszenvednénk.
Az atomelmélet és Hirosima összefüggése ez.
A magyar "megismerés" szó nem is lenne rossz, ha valóban
"ismerősként" bukkannának föl körülöttünk életünk eseményei: ha
megismernénk a gyakran keserű gyümölcsökben a magokat, amelyeket
elszórtunk, ha megismernénk egy-egy eseményben saját tetteink
következményeit, vagyis azt, hogy semmi sem véletlenül jön elénk,
hanem sorsszerűen.
Azért toppant be, mert vonzottam, azért jött, mert megidéztem,
most felel, akit valaha kérdeztem - minden, amit egykor a
számomra idegennek vélt "külvilágban" előidéztem, most itt van,
magamra kell vennem, meg kell élnem, hogy ez az "enyém" - még a
pofon is, amelyet másnak adtam, az én arcomon csattan.
A "megismerés" tulajdonképpen egy olyan stáció, amikor az ember
azzá válik, amit megteremtett, amikor át is éli mindazt, ami
eddig csak egy "gondolat-kísérlet" volt, amikor belebújik abba a
varázsvilágba, amelyet szeretettelenül megteremtett. Így aztán a
"megismerés" sok mindennel párosul: bűntudattal, szenvedéssel,
lassan bontakozó felelősségérzettel nem csupán magammal, de
másokkal, sőt az egész világgal szemben is, amelyet valaha -
éppen az értelmi rövidlátásom miatt - elrontottam.
Fájdalmas folyamat ez, nem szívesen vállalkozunk rá.
Manapság szinte senki.
A mai ember a "megértés" legszélső határáig merészkedett - de meg
akarja úszni a megismerést.
Ezért állt elő az a kétségbeejtően mulatságos helyzet, hogy
miközben mindenki látja, hogy a földi élet szinte minden pontján
el van rontva, s az emberiség végveszélyben van, a sok milliárd
ember közül alig találsz néhányat, aki belátná azt, hogy ebben az
általános létrontásban egy picikét, csak egy icike-picikét neki
is valami része van.
Mindenki áldozat - tettes sehol.
Arra a kérdésre, hogy akkor ki rontotta el a világot, kórusban
hangzik az egységes válaszunk: Mások!
A művészet és az egész szellemi elit másokra mutogat: az élet
bírálata, a történelem bírálata, az emberiség, sőt az egész
emberfaj bírálata régóta kordivat: mások hülyesége, mások
elvetemültsége és mások menthetetlen gonoszsága - de kimarad
belőle az Én, a saját felelősségem tudata, annak a felismerése,
hogy én magam itt és most, ebben a botrányban nem csupán áldozat,
de tettestárs is vagyok.
A "Mit művelnek velem?!" panaszos kiáltásától hangos a világ, de
a "Mit művelek én!?" felismerésétől mindannyian távol tartjuk
magunkat.
A megismerés fájdalmas folyamat, és mindig személyes.
Tudni lehet személytelenül is - megismerni nem!
Ez az, ami a számítógépet megkülönbözteti az embertől: érteni
mindent ért, de semmit sem ismer. (A mai "információ" kifejezés a
megértést jelenti, s teljes egészében hiányzik belőle a
megismerés.)
Ezért is jó az "ismerős" szó - mert itt egy olyan tudásról van
szó, amelyben magunkra ráismerhetünk.
És ez azért fájdalmas élmény, mert nemcsak rólunk szól, hanem
mindazokról, akiknek az életét valaha - még a "megértés"
stádiumában - elrontottuk.
A "megértés" személytelen és jéghideg folyamat. Az egységből
kiszakadt magányos ember roppant kifejlett értelmi látása, amely
annál "hitelesebb", minél "tárgyilagosabb". Ez a "tárgyilagos"
szó mindent leleplez és elárul: olyan szemlélet ez, amely a
világot élettelen tárgynak tekinti. Tehát ha valamit vizsgál, nem
az élőt látja benne, amellyel szétválaszthatatlanul egy, nem a
csepp vizsgálja a tengert, amely benne is, kívüle is ugyanaz, s
amellyel sorsa összefügg, hanem tárgynak tekinti a külvilágot,
amelyhez csak annyi köze van, mint egy turistának a szállodához -
ha valamit összetör is benne, nem az ő baja, mert nem hozzá
tartozik. A károkat a tulajdonos fizeti.
A mai tudomány jelentős része, főleg a belőle származó technika
szinte teljes egészében ennek az elidegenedett, személytelen,
tárgyilagos értelmi tevékenységnek az eredménye. Soha még ember
ennyit nem tudott a világról, mint manapság, és soha még olyan
keveset nem tudott önmagáról, mint mi most. (Nem véletlen, hogy
gyermekeink szenvednek az iskolában: az eleven lelkűket kell
hozzátörni a fejembereknek ehhez a szívtelen, robotagyú és
életellenes világához. Már amikor szétválasztják az ismereteket
"reál" és "humán" tárgyakra, nyilvánvaló a helyzet
embertelensége: ezek szerint a Valóság nem emberi, s ami Emberi,
az nem egészen valóságos. Mondják is a szülök, ha például
gyermekük számítástechnika helyett az irodalomhoz vagy a
lélektanhoz vonzódik, hogy "te nem a való világban élsz!".
A mai "reál" világ embertelen. És a "gondolkozz reálisan!"
parancsa mögött mindig az embertelen világ elfogadása rejlik.
A következő szint, a megismerés még mindig az emberi elme
tevékenysége - de itt az elme észbeli tevékenysége párosul valami
mással is: az átéléssel és az önátéléssel.
Az idegen, elméleti tudás úgy lesz az enyém, hogy átélem.
Innen kezdve nem csupán "értem", hanem "ismerem" is.
Amíg ez nem történik meg, a lélek a karma kerekén pörög, pörög,
pörög.
Hogy hányszor, azt nem lehet megmondani, de hogy meddig, azt
pontosan: amíg a megismerés megszületik.
Megismerése annak, hogy a szenvedés kerekét én magam forgatom,
hogy sorsomért, életem eseményeiért a felelős én magam vagyok.
"Honnan tudjuk, hogy bűneink megbocsáttattak? - kérdi Hamvas
Béla.
"Onnan - feleli -, hogy többé nem követjük el őket."
Sokféle ismeret van, de az egyetlen és legfontosabb megismerés
nem egyéb, mint annak az átlátása, hogy a szenvedéseimnek belőlem
eredő oka s egyetemes értelme van.
És ezt azért írom így, egyes szám első személyben, mert ez csak
így igaz.
A megismerés én-ismeret.
A szó legmélyebb és legtágabb értelmében vett önátélés.
A szellem anyagba zuhanása tulajdonképpen önkívületi állapot.
A lélek önmagából kilép, csak kifelé lát, és azt hiszi, hogy
minden rajta kívül van: főleg ami kellemetlen, rossz,
vállalhatatlan és sötét, de kívül van minden hatalom, amely
sorsát meghatározza: ezt hol természeti körülménynek, hol
politikának, hol istennek nevezi.
A megérthető titkok mind kívül vannak.
"Kívül" alatt itt persze nem csupán a másik ember értendő,
nemcsak a környező természet, hanem az egész megtapasztalható
világ.
A szívem koszorúereiben keringő vér sejtjei, vagy az agyvelőmben
lévő neuronok elektromos töltése például kívül van, de egy másik
ember érzései és gondolatai, sőt egész valója, amitől ő az, aki:
belül.
Egy rózsát szétszedhetek sejtekre, atomokra, sőt genetikusan is
láthatom már, miféle kódszerkezet hordozza magában a rózsát -
amit megértek belőle, még mindig kívül van, mert a rózsa: egy
gondolat, egy láthatatlan idea, amely a rózsaságát s így
természetesen molekuláiban rejlő kódszerkezetét is meghatározza.
Már mindent értek belőle - kivéve a rózsát.
A csírát megismerhetem, s ezzel kétségtelen, hogy az élet sok
titkát megfejthetem - de a végső titkot, hogy a csíra biokémiai
szerkezetét miféle tapasztalatilag érzékelhetetlen gondolati
minta formálja: nem.
A génsebészet éppúgy kívülről gyógyítja az embert, mint a
sebészet, bár kétségtelen, hogy sokkal finomabb eszközökkel.
Belülről csak akkor férhetne hozzá az élővilág mélyebb
megértéséhez, ha fölfedezné, hogy a lúgok és savak drámáját és a
kettős spirálok kavargó világát nem csupán valami különös őrület,
valami zavaros renddé összeállt, véletlenszerű kémiai folyamat
alakítja, hanem minden esetben egy benső gondolat, egy
létformáló, értelmes akarat - ha fölfedezné, hogy az élet minden
látszólagos zűrzavar ellenére is intelligens alkotás.
De a teremtés művét a genetika is onnan kezdi látni, amikor már
"kívül" megjelenik. Attól, hogy valami a testben van, s nagyon
pici - még kívül van.
A kívülre néző ember úgy látja, hogy az Életet a molekulák hozzák
létre, s nem fordítva: nem az Élet szüli és formálja a
molekulákat, s ezért például egy betegségi hajlamot csak akkor
vesz észre, amikor az már molekuláris szinten, de legkésőbb a
testen mint kóros forma megjelenik.
Az, hogy mindennek láthatatlan, gondolati oka van, föl se
tételezi, mert ahhoz az egész Teremtést s benne önmagát is úgy
kéne látnia s megélnie, hogy az egésznek Értelme van! Ahhoz
legalábbis sejtenie kéne, hogy "a tapasztalatilag érzékelhető
Valóság egy tökéletes Intelligencia műve" - ahogy az Evangélium
nevezi: a Logoszé.
Ezt azonban nem látja, mert kívülre néz, és a Logosz belül van.
Ezért a következő történik vele:
Mindazt, ami belül van és láthatatlan, megfoghatatlan és
érthetetlen, kivetíti és láthatóvá teszi.
Ami bennünk gondolat, érzés, vágy, akarat, szenvedély, indulat
vagy félelem, előbb-utóbb kijön belőlünk. Megszüljük.
Megvalósítjuk. Kivetítjük magunkból, hogy lássuk. Tetté, életté,
sorssá alakítjuk, és ekkor már ott van előttünk. Most már meg
lehet nézni, mert végre ott van, ahová már látunk: kívül. Meg
lehet tapogatni, meg lehet tapasztalni s meg lehet végre ismerni.
Ez egy törvényszerű folyamat. Így működik az egyéni sors, egy
párkapcsolat, egy közösség élete, minden, az emberiség egész
történelme is.
De így működik a lelkünk is: csakis kivetítéseinkből ismerhetjük
meg.
Megismerés az, amikor ráébredünk saját felelős varázshatalmunkra.
4.
Az érthető titkok roppant hasznos és megszívlelendő tanulságot
rejtenek magukban.
Mondjuk, beleszeretsz valakibe.
Varázsvilágba kerülsz. Megváltozol. Megváltozik minden:
gazdag lesz az életed, nyomorult, boldog, boldogtalan, lázas és
szomorú, örömteli és kétségbeesett. Nem érted, mi történt veled?
Valami misztérium. Megszépülsz, megtelsz, fölrepülsz, más lesz a
tekinteted - megélsz valami olyan különös élményt, amit eddig nem
éltél, s ami nélkül többé - úgy érzed - nem is érdemes élni.
Mi történt?
Titok.
Nem érted.
De kezded fölfejteni a rejtélyt.
Lassan megérteni a másikat.
Például az ölelésben.
Először még ez is misztérium: belehatolsz a másik testébe, jólrosszul
forogsz is benne, de a csalódás előbb-utóbb elér: a test
már nem tud olyan magasra s főleg olyan sokáig repülni, mint a
lélek. Múlik az idő, s a "megértésnek" eljutsz egy olyan fokáig,
amely már - nem mered kimondani! - a "megunással" rokon.
A megunás azt jelenti, hogy a másiknak nincsenek már titkai
előttem.
Kiismertem.
Elolvastam, mint egy könyvet. Nagy élmény volt. Elolvastam újra
és újra - másodszor, harmadszor, még ötödször is nyújtott valami
kis élményt... no de örökké olvasni ugyanazt a könyvet?!
Ha a csillapult láz és a földre hullt szárnyalás után maradt még
benned valamiféle józan emberi szánalom és tisztesség, elmész egy
szexológushoz.
A megértést most már az ő segítségével folytatod tovább.
És ez manapság csak a legritkább esetben mutat fölfelé (vagyis
újra a szerelem, a megismerhetetlen, isteni misztérium felé),
hanem lefelé folytatja a titkok kutatását. Vagy a lelkedben kezd
vájkálni, ott turkál a megholt érzések kihűlt teteme körül. Vagy
kifejezetten a testedben keres: megtanítja, hogyan kell a nemi
szerveket szakszerűen izgatni. De mehet még lejjebb is, a
biokémia molekuláris titkai felé, a hormonok, az ajzószerek, a
szagok, a táplálékok vagy éppenséggel az idegpályák mechanikus
ingerlése felé.
Így lesz az Égi Lányból, Dulcineából és Beatricéből először egy
napról napra idegenebb nő, majd egy kielégítetlen háziasszony,
egy ügyetlen örömlány s végül egy unalmas test, fölborult
hormonháztartás, sejtek és molekulák zűrzavaros halmaza.
Itt azonban még nincs vége: az elidegenedés pokla sokkal mélyebb.
Mivel az "égi szerelemből" szexológiai probléma lett, süllyedünk
még lejjebb is.
Jön a vibrátor, a műfütyi, a társas és magányos "kielégülés" s a
különféle érintkezési pozíciók, amelyek inkább emlékeztetnek egy
roppant fájdalmas műtéthez, mint két szerető ember egyesüléséhez.
Ha valaki nem az égi, hanem a földi irányba halad, egyre lejjebb
zuhan.
Ez törvény.
A szerelemről beszéltem, de mondhattam volna bármit, a politikát,
a gazdaságot vagy a művészetet is.
Onnan kezdve, hogy a műalkotások titkát elkezdték elemezni,
fölfejteni, kitárni s leleplezni, a művészet a züllésnek
ugyanazon a stációin zuhant le, mint a szerelem; az analízisek, a
kötelező olvasmányok, a "mit gondolt valójában a költő" elemző,
boncmesteri szándéka már a gyermekekben kipusztítja a művészet
szeretetét. A titkokat feszegető ember a szépséget
szétanalizálja, késsel, szikével hatol valamibe, ami él, s amikor
már kivágta a szerveit, s külön van a szíve, a tüdeje, a mája,
sőt a máj is szét van már boncolva sejtszövetté, s meg lehet
nézni mikroszkópon át az egymást zabáló sejtek és vonagló
molekulák működését, azt mondja: íme, a titok meg van fejtve!
Nézz bele, ott van!
A boncmester tudása leleplezi a misztériumot: sejtek halmazába
voltunk szerelmesek, s a versekben olyan gondolatokat kedveltünk,
amelyeket jóval érthetőbben is kifejezhettek volna.
Ma már nemigen olvasunk verseket, sőt a titkaitól megfosztott
földi életet is - legyünk őszinték - kissé meguntuk már.
Civilizációnk megöregedett - és rosszul.
Az öregkor legnagyobb veszedelme, hogy titoktalanná válik.
Az öregember mindent megtudott, amit tudni érdemes.
Élete mesétlen lesz. Csodátlan. Rejtélytelen, távlattalan; semmi
sem új már a nap alatti ami volt, az van és lesz is mindig:
"hiúságok hiúsága" a világ.
A rosszul öregedő ember úgy jár az élettel, mint gyerek a
játékával: szétszedte, kibelezte, megnézte, mi van belül, s
amikor látja, hogy nem az isteni Csoda, hanem egy rugó működteti,
nem kell már neki. Nem leli már örömét benne, és elhajítja.
Az ész fölfedi a megismerhető titkokat - ez működésében a
nagyszerű.
De mivel az ego tájékozódási szerve s látása nem terjed túl az
érzékelhető világ határain, és észlelésének határt szab a gőg, a
szeretetlenség, az önzés s az "egyszer élünk" rettegése:
felfedezései szándékai ellenére életellenessé válnak.
Egy párkapcsolat titka nem szexusban, hanem a halhatatlan
szerelem megőrzésében van. Így szerették egymást, akik valóban
szerettek, így szereti egy művész a művészetét, zenész a
muzsikát, festő a festést, színész a játékot, fölfelé,
kiábrándultság nélkül, lázasan és örökké. A magyar irodalom egyik
legszebb versét (Radnóti Miklós) pár órával a brutális kivégzés
előtt írták. De írtak gyönyörűt depresszióban, gégerákban,
siralomházban, és szolgálták szerelmes lélekkel az Istent a
kereszthalál előtt, sőt közben is.
Az unalom biztos jele, hogy megálltunk, nem az úton, hanem a
sárgödörben.
5.
És most beszéljünk a megismerhetetlen titkokról.
Hol van?
Mindenhol.
Mindenben és mindenkiben.
Belenézel bárki szemébe: ott van.
De már maga az, hogy nézel... hogy nézel és látsz: titok.
Hogy létezel, az, hogy vagy - titok.
A legnagyobb titkot úgy hívják: Isten.
Más igazi titok nincs is. Az összes "megismerhetetlen titok"
ebből következik.
Valaki vidáman fütyül a házunk előtt.
Ha "fülem van a hallásra", azonnal átsuhan rajtam, hogy ebben a
füttyszóban benne van nemcsak a rezgés, hanem valakinek a
vidámsága, aki él, aki létezik... benne van az Isten. Nem
fütyülne s én nem hallanám, ha nem lenne benne (s bennem) az
Isten. Ahogy egy bogárban, egy búzaszemben, egy csillagban, egy
molekulában, öregedő kutyám ragaszkodó tekintetében benne van az,
akit sohasem fogok tetten érni, hogy "lám, lám, Te csináltad az
egészet! Megvagy, Nagy Varázsló, most végre megismertelek!".
"A Tao, amit meg lehet nevezni, nem az igazi Tao" - mondja Laoce.
A héber hagyományban tilos volt kimondani Isten nevét.
"Ha találkozol Buddhával, öld meg!" - mondja a zen-mester, mert
tudja, hogy akivel találkozni lehet, az nem az igazi Buddha, az
bálvány, káprázat, hamisítvány, elménk kivetítésének műve.
Hadd meséljem el egy felejthetetlen élményemet.
A szellemvilággal való kapcsolat a nagy ünnepek óráiban különös,
megrendítő ragyogással és áhítattal telik meg. Ilyenkor szinte
föllátni a végtelenig. A láthatatlan világ magas szféráiba, ahol
nem demokrácia, hanem magasztos hierarchia van. Az angyaloknak is
van rendjük, a mestereknek is van Mestere; aki bölcsebb, tisztább
és alázatosabb, az a fényesebb, az "istenközelibb".
A Mesterek Mestere a legbölcsebb, aki megítéli ilyenkor nemcsak a
szellem-család, de a mesterek - a szellemi tanítók - működését
is.
Amikor a teremtésről szól, sok titkot fölfejt.
De amikor ő is fölfelé néz, abba a láthatatlan fénybe, amely
benne is, rajta is csak tükröződés - egyszóval, amikor Istenről
beszél, azt mondja:
"Nem szűnünk meg csodálni a Csodát!"
Az ilyen mondat magas Szellemi rangról tanúskodik.
Ez a megismerhetetlen titokkal szembeni egyetlen hiteles
magatartás.
A szüntelen csodálkozás.
Úgy hívják: áhítat.
Ez a szeretetnek, a hitnek, az odatartozásnak, az alázatnak és az
ámulatnak a szava.
A földi világban mindenki "lefelé" - a szellemvilágban, főként a
magasabb szférákban mindenki "fölfelé" néz.
A nagy lélek nem szűnik meg csodálni a csodát. Sok mindent tud,
de a végső titkot nem akarja lehúzni magához, mert az
lehetetlenség. A varázsvilág sok titka föltárul előtte, de maga a
Varázsló soha.
Ez a titok ugyanis szent.
Lángok égnek körülötte, vagy ahogy a Biblia mondja: kerubok
őrzik.
Az okos és a bölcs ember között a döntő különbség ott van, hogy
az okos emberből hiányzik az alázat.
A bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotába
kerül.
Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír.
A megrendüléstől és gyönyörűségtől.
"Egyet tudok: hogy semmit sem tudok" - mondja Szókratész.
"A zen szellemisége - mondta Suzuki mester - a kezdők szelleme."
"Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mehettek be a
mennyek országába" - mondta Jézus, aki szüntelenül "fölfelé"
nézett.
De még az egyoldalúan megbírált atomtudósok legnagyobbika, Albert
Einstein is azt mondta, hogy: "Minél inkább növekszik a
megismert, annál inkább tágul a nem ismert tartomány."
Vagyis ha egy titkot megfejtett, maga a megfejtés azonnal száz új
titkot szült. Egy kérdőjelet kipipált ugyan, de helyette számos
új kérdőjel bukkant elő. S ezért a valódi tudós a megtudhatatlan
titok előtt mindig áhítatosan megtorpan, s csodálja a Csodát.
De ha számodra már túl elkoptatott s agyonhazudott szó az
"áhítat", ajánlom a huszadik század egyik legnagyobb szellemének,
a lelkész, filozófus, orgonaművész és orvos Albert Schweitzernek
a kifejezését, aki az emberiség veszedelmes zuhanását és a
vallások kiüresedését látva Afrikában telepedett le, ott is élt,
távol a világ hírétől, egy maga által barkácsolt őserdei
kórházban, és minden erejét a nyomorúságban élő beteg feketék
gyógyítására szentelte.
Az "áhítat" szó helyett ő azt mondta: "az élet tisztelete".
"A világ jövője - írta valahol - nem attól függ, hogy mennyire
értjük, hanem, hogy mennyire tiszteljük az életet... A racionális
gondolkodás bukásra van ítélve. Az élet tisztelete ellenben
elvezet bennünket ahhoz a szellemi kapcsolathoz, amely független
a világmindenség megértésétől... Minden mélységbe hatoló
gondolkodás erkölcsi miszticizmusba torkollik. A racionális az
irracionálissal folytatódik. Az élet tisztelete olyan erkölcsi
miszticizmus, amely nem a világ megismerésén, hanem önmagán
alapul, erőit lényünk szellemi természetéből meríti."
Ahogy a költő mondja:
"Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény."
Ezt a titkot, ezt a lidérces fényt pillantotta meg Schweitzer
önmagában, s azoknak a leprás, néger betegeinek a szemében,
akiket gyógyított.
Az Istent látta bennük.
Mint orvos, a racionális tudomány eszközeivel gyógyított, de
amiért Afrikába költözött, s amiért életét a forró nyomorban
élte, annak irracionális, pontosabban szólva misztikus oka volt.
"Minden mély világnézet misztikus - mondotta -, mert a
Végtelennel való szellemi kapcsolathoz vezeti az embert. Az élet
tisztelete: erkölcsi misztika. És ha a racionális gondolkodás
elmélyül, szükségszerűen erVezet a misztika irracionalizmusához,
mivel az Élettel s a világmindenséggel, e két irracionális
fogalommal van dolga."
Ezek mélységesen igaz, de sajnos múlt századi szavak.
Ma már tudjuk, hogy a racionalizmus nem lett misztikus, hanem
helyette megőrült. Önmaga rácsába kapaszkodva, vakon, konokul és
rögeszmésen őrzi az "Ész Mindenható Hatalmát", most már azon az
áron is, hogy a földi életet, amelyet aláaknázott és
megmérgezett, el is pusztítja végül.
Az ész, ha elszabadul a szellem uralmától, közveszélyes lesz.
Az eszme és rögeszme között az a különbség, hogy az eszme
tiszteli és óvja az életet, a rögeszme nem.
Nem is érdekli.
Aki eszmét követ, tudja, hogy szolgál - aki rögeszmét, az
birtokolni és uralkodni akar, mégpedig anélkül, hogy ezt
beismerné -, éppen azért, mert rögeszmés.
Az ember mint a Természet megismerője: eszmét követ.
Az ember mint a Természet ura: rögeszmét.
Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül,
s aki magát csak felszínesen is ismeri, tudja, hogy van benne egy
önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a
birtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem az
emberség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül
mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne
kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a
halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a
szeretetet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot, a lentit,
vagy a föntit, sőt, ma már, amikor a rögeszme eluralta az
emberiséget, a kérdés még sarkosabban így hangzik: "Kit szolgálok
magamban, az embert, vagy a gazembert?"
Nincsen ma olyan szülő a világon, akinek ne ez a kérdés lenne a
legégetőbb problémája, hiszen látja: ha nem nevel gyermekéből
gazembert, eltapossák. A közéletben a gazemberség létfeltétellé
vált - a becsületes, a tiszta, a jó, az alázattal teli őszinte és
szerény emberre azt mondják, hogy életképtelen, vagy még
gyakrabban, hogy hülye.
Magam is sokszor szembesültem ezzel a kérdéssel, s odáig
jutottam, hogy bár vigyázni kell arra, hogy ne zuhanjunk le az
általános erkölcstelenség pocsolyájába, de azért a gazemberség
lélektanával nagyon is tisztában kell lennünk!
Már az isteni Krisna is megtanította csalni a hűséges Ardzsunát -
azt mondta, a Kali-juga veszedelmes őserdejébe nem küldheti be
tanítványát naivul és tapasztalatlanul.
(És nem mondta Jézus is: "Legyetek ravaszok, mint a kígyók és
szelídek, mint a galambok."?)
Itt van nagy szerepe a megkülönböztető értelemnek.
Mindent ismernem kell, ami megismerhető - de tudnom kell, kinek,
adom oda magam.
Az angyal tudja az ördög titkait - de nem adja magát oda neki.
Az emberlét nagy kérdése ugyanis nem az, hogy "ki vagyok én?",
hanem hogy "minek adom magam oda"?
Lehetek zseni, a világ legnagyobb tudósa - mégis az egész földi
életet tönkretehetem, ha a hatalmi ösztönt vagy éppenséggel a
pénzvilág mohó és elvakult érdekeit szolgálom.
Ma már ez sem kérdés. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a
felszólításra: "Pénzt, vagy életet!" a világpolitika, az uralkodó
szellemi elit és az életünket irányító ún. "racionális" erők
kórusban kiáltják: "Életet!... Vedd el az életemet, csak a
pénzemet hagyd meg!"
Nem nehéz megjósolni, hogy az a karmikus - tehát megismerő -
sorshelyzet, ami előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkezik, s át
kell élnünk, az a pénz és a gazdaság összeomlása lesz. Ahogy az
igen mélyen gondolkodó s a helyzetet belülről ismerő bankár
barátom mondta: "kipukkad a lufi".
Addig az embert egyetlen dolog minősíti: kit szolgál?
Az életet - vagy azt, aki fizet?
A nagy tanítások ezért is voltak valaha titkosak.
A titkok őrzői, a mesterek megvizsgálták először a tanítványok
szívét.
Megnézték, nem azt, hogy mennyit tudnak, hanem hogy kit
szolgálnak.
Nem azt, hogy mennyire "fejlettek", "okosak", "műveltek" - hanem
hogy kit óhajtanak szolgálni.
Művelt rabbik és írástudók, akik egész életüket a Szentírás
kutatására szánták, nem lehettek Jézus tanítványai.
Ő inkább kiment a tó partjára, odaintett magához egy egyszerű
halászt, s azt mondta neki: "Ezentúl emberekre fogsz halászni."
Az utcáról szedte össze tanítványait, akik messze a kor
műveltségi színvonala alatt jártak. Egyszerű, tudatlan emberek
voltak.
Nem "hivatalosak" voltak, hanem "választottak".
De sok titkot még előttük sem tárt föl.
Azt mondta: "Mondhatnék többet is, de nem tudnátok elhordozni
még."
Ez nem azt jelenti, hogy nem értették volna. Mert akkor azt
mondta volna: úgyse értenétek meg.
De Ő azt mondta, hogy nem tudnátok hordozni.
A tudásnak ugyanis súlya van!
Ezt hívjuk "az erkölcsi felelősség" súlyának.
Akiben az odaadásnak, áhítatnak, szeretetnek, alázatnak, az élet
tiszteletének, vagy nevezzük bárhogy, szóval annak a
kifejezhetetlen ősélménynek, amit sokan istenfélelemnek vagy
istenszeretetnek hívnak, az ereje nem erősebb, mint a halál, arra
nagy titkokat nem szabad rábízni, mert a tudás súlya alatt
összeroskad, és magával rántja az egész világot.
Mondják, ez okozta valaha Atlantisz bukását.
S a mai világ is ezért van életveszélyben.
6.
Az "élet tisztelete" kifejezés nyilván onnan juthatott Albert
Schweitzer eszébe, hogy mint orvos, megpillantotta nemcsak a
betegei vérében, köpetében és vizeletében megbúvó baktériumokat,
hanem szemük bogarában az élet fényét is... egyszóval az Istent.
Vagyis a Titkot.
Ez a Titok ott lappang minden jó versben, minden mély odaadásból
született dalban, minden virágban, fűben, levélben, sejtben,
molekulában, atomban vagy éppenséggel a határtalan Univerzumban.
Soha megismerni nem lehet, mert a megismeréshez az kell, hogy az
ember azzá váljon, amit meg akar ismerni.
Úgy, ahogy a gyönyörű arab mesében a pillangó, akit annyira
vonzott a lobogó tűz titka, oly szomjasan és ellenállhatatlanul
vágyódott, hogy megismerje, hogy végül belerepült a lángjába, és
ekkor... úgy is mondhatnánk: elégett... de úgy is, hogy eggyé
vált vele - ő maga lett a Láng.
Aki Isten titkát akarja ismerni, annak Istenné kell válnia.
S akkor föltárul a Titok, a mindentudás Titka, csak éppen ő, aki
előtt föltárul, nem lesz többé, mert eggyé válik az egésszel.
Ezt a történetet akkor szokták a dervisek mesélni, ha
tanítványaik a legnagyobb misztériumról, a szeretet titkáról
faggatják őket.
Rossz valóság
1.
Nagyanyám negyven esztendővel élte túl derűs és mélyen vallásos
nagyapámat, aki még valamikor a második világháború előtti, de
már a hitleri "békeidőben" hunyt el, viszonylag fiatalon, sokáig
viselt gyötrelmes rákbetegségben.
Dalolva halt meg.
Amikor homályos szemmel visszanézett, félig-meddig már a túlsó
partról, az agónia utolsó stációjában, amikor a lélek már csak a
saját elszakadásával birkózik, észrevette nagyanyám arcán a
rémült kétségbeesést. Mutatóujjának alig észrevehető mozdulatával
közel csalta magához, közel a szájához, hogy értse a szavait,
majd négy ujját nagy nehezen a homlokához emelve szalutált neki,
s azt dalolta:
"Agyő, agyő, kis gárdahadnagyom, agyő!..."
Utána már nem tért eszméletre - így ezek maradtak utolsó szavai.
Ez egy ősrégi operett híres dala volt, amelyet együtt láttak
valaha, még az első világháború előtt.
Amikor Nagyapa haldoklott, már nem ez volt a sláger, hanem a Lady
begood és a Csak egy nap a világ... ismerte ezeket is, de ő a
halálához egy régi nótát választott, fiatalságuk emlékét, amikor
szerelmesek voltak, s nem volt még öt gyerekük. Életük nagy
pillanata volt valaha, amikor a pozsonyi színház páholyában
összeért a térdük, s Nagyapa észrevette, hogy Mamuska szeme a
fájdalmas búcsújelenet hatására megtelik könnyel; térdével megmegbökdöste
duci combjait, s azt suttogta a fülébe:
- Ne sírj! Ez csak mese!... Szerették egymást.
Negyven év egyedül biztos nem lehetett könnyű, de amikor eljött a
pillanat, és nagyanyám is menni készült, tréfásan, de azért
tudom, hogy valahol mégis komolyan azt kérdezte tőlem:
- Te, Péter! Hogyan fogok én beszélgetni odaát apukával? Hogyan
fogom elmagyarázni neki, mi az, hogy Rákosi, Gerő, kommunizmus,
május elseje, csengőfrász, Rajk-per? Hogyan meséljem el, mi az a
televízió, az agitáció, a téesz, a "láncos kutya"? Ki az a
Vitray, a Puskás Öcsi, a Rátonyi, a Papp Laci? Mi az a rock and
roll és az atombomba?... Hogy báró Gilányi a Felvidék ura hogyan
halt éhen egy disznóólban? Hogy a hentesüzletünkből pártiroda
lett? Hogyan magyarázzam el neki, hogy amióta elment, azóta itt
nincs Hitler, de Isten sincs, csak Marx, Engels és Lenin, hogy
segédünk, a Hoffer Miska, aki egy szerény és rendes fiú volt,
párttikár lett, nem náci, hanem kommunista, mert közben háború
volt, és a kommunisták nyertek... És hogy a Miska nagyhatalmú
mufti lett, aki a köszönésemet sem fogadja?... Hogy fogja
megérteni apuka, hogy "államosították" az üzletünket, s
egyáltalán mindazt, ami negyven év alatt történt velem, hogy
fogom neki elmagyarázni?
A kérdés nem alaptalan.
Sőt én már igyekeztem kiválogatni nagymama kérdéseiből azokat a
neveket, amelyek ma is mondanak még valamit, de ha történetesen
fiatal vagy, ezek sem jelentenek már neked semmit - aki nem élte
meg, annak a "szocializmus" egy mulatságos rémtörténet,
érthetetlen rögeszmék múzeuma, ahogy számomra is az a frakkos,
bajuszkötős, díszmagyaros Ferenc József-i béke-idő, Doberdo,
Szarajevó és a trónörökös. Az első világháború olyan, mint egy
összekarcolt vidám némafilm, mindenki villámgyorsan szaladgál
benne, ágyúzik, lövöldöz, hordágyon hever, mulatságos egymotoros
repülőkön ül, bőrsapkában integet, s persze sörözik, és éppolyan
avítt nótákat dalol, mint a haldokló nagyapám.
Mamuska ha meghallotta, hogy "agyő, agyő", elsírta magát - nekem
pedig úgy kellett kikeresnem a Széchenyi Könyvtárból a dal
kottáját; őszintén szólva ma sem tudom, miféle "gárda" az,
amelynek a hadnagyáról itt szó volt.
Amin nagyanyám zokogott - én röhögtem.
"Színház az egész világ" - mondja Shakespeare, s ez nagyon igaz,
bár a világot ma már inkább a filmhez hasonlítanám.
Megállíthatatlanul folyik a "vetítés", de mi csak néhány kockáját
játsszuk el annak a monstre világfilmnek, amelyet úgy hívunk,
hogy történelem. Nemigen tudjuk, mi volt előttünk, s akik utánuk
jönnek, nem értik már, hogy mi történt valaha velünk - fogalmuk
sincs, mi volt annak a néhány filmkockának a valósága, amelyet
csakis mi éltünk át.
A sztori bizonyára folyamatos, de közben változik a divat,
változik a jelmez, a szokás, a korszellem, a mánia, változik az a
valamikor örökké tartónak vélt Valóság, amelyről utólag kiderül,
hogy se nem örökké tartó, se nem valóság, csak mi éreztük annak.
Jól értsd meg, nem a sztorira nem emlékszünk, hanem arra, hogy
milyen lehetett abban a világban élni!
Kockáról kockára pereg a történet, s mivel mi csak néhány
kockáját éljük, fogalmunk sincs, hogy miről szól az egész.
Az egész mesét bizonyára csak az értené meg, aki végignézné a sok
ezer éves előadást, vagy talán ő sem, csak az Isten.
Kollektív káprázatban élünk - vagy ahogy durvábban, de
pontosabban szoktam mondani: "közhülyítésben" és
"közhülyeségben".
A kettő szorosan összefügg.
Mert, ugyan szakadatlanul folyik egy-egy korszellem aktuális
"közhülyítése": vagyis a mindenkori hatalmi apparátusa el akarja
hitetni, hogy ő az abszolút valóság egyedüli letéteményese - de a
saját hülyeségünket, amellyel átadjuk magunkat ennek csalásnak,
nem szabad áldozatnak minősíteni. Lélektani alapigazság, hogy a
hipnotizált éppolyan felelős, mint a hipnotizőr - a kettő
kölcsönhatásban működik, és egymást feltételezi. Ezt az igazságot
akkor a legnehezebb megemészteni, ha olyan "brutális helyzetről"
van szó, mint mondjuk a fasizmus vagy a kommunizmus, amely azt
kéri az egyszerű embertől, hogy lépjen be a pártba és legyen
tömeggyilkos, mert az a kor pozitív igénye.
Van egy példaértékű dokumentumfilm. Érdemes lenne mindenkinek
megnézni, mert többet árul el az egyéni és közös felelősségről,
mint számtalan tudományos értekezés.
Anschluss. Hitler megérkezik Bécsbe. Autó viszi az utcákon s a
tereken összegyűlt irdatlan tömegben, integet, hogy "Heil!", s az
emberek lelkesen visszaintenek neki.
Majd megjelenik odafönt egy hatalmas erkélyen, a mikrofonok
előtt.
És vár. Sokáig vár. Nagyon sokáig vár. Föl- és alá járkál a
hosszú erkélyen, s odalent egyre hangosabban és egyre lelkesebben
üvölt a tömeg.
Aki ismeri a médiumitás lélektanát, tudja, hogy Hitler mire vár.
Arra, hogy az emberek tudatalattijában lapuló indulatok,
szenvedélyek és vágyak összesűrűsödjenek, s mintegy megkérjék a
"vezért", hogy szabadítsa meg őket az elviselhetetlen
feszültségtől.
Hitler arra vár, hogy a tömeglélek erejét magába szívja - az
emberek kérik őt, hogy legyen eszközük valamihez.
Hitler önmagában gyenge. Olyan, amilyennek kinéz: egy senki.
Csakis az összegeződött erők tehetik őt naggyá.
Erre vár. Ezt érzi meg. És amikor az érzelmek és indulatok
csúcspontra érnek, Hitler megszólal.
Halkan.
Ez is a magas fokú médiumi képességéhez tartozik.
Nem üvölt azonnal.
A kezdeti halkság nem hatásvadászat, hanem lélektani tudás: azt
üzeni vissza a tömegnek: "no, jó, ha ennyire akarjátok, nem
bánom, én megteszem". Van benne némi vonakodás, mint aki arra
vár, hogy kérleljék még egy kicsit. Kérleljék, s akkor ő rááll.
Mert azért ő is úgy gondolja, mint mindenki, s amikor végre
elüvölti magát, azon az éles fejhangon, ahogy az emberek lelke
mélyén már régóta üvölt az a fenevad, amelynek "hatalom" a neve,
s amelyet nem ismernek magukban, akkor mindenkiben fölszabadul a
gátlás, és együtt ordítanak vele.
Grandiózus kölcsönfolyamat ez, s korántsem arról szól, hogy egy
rossz ember elrontja a sok jó embert.
Az emberek zöme belevész a kollektív káprázatba - de nem
ártatlanul.
A jelen iszonyú nyomása alá kerül, és nem lát fölfelé, nem látja
az égboltot és a csillagokat, életét nem a már sokféle
"valóságot" látott örök Napjához igazítja, hanem belezuhan az
idelenti iszapba, anélkül hogy fölpillantana a magasba.
Itt két tudatállapotról van szó.
Az egyik az ideítélt ember kényszerképzete, amely azt sugallja:
"Egyszer élsz! Ez a valóság, ami körülvesz. Ami most van!"
Ezt hívja Hamvas "történeti szenvedélynek".
A másik egy valódi létre való emlékezet, amely mindenkiben, ha
máshol nem, lelkének mélyén él, s amitől folyamatosan azt érzi,
hogy amit éppen él, az méltatlan hozzá.
Ha valaki nagyon belevész is a múlandóságba, egy-egy villanásnyi
ideig mégis érzi az éppen aktuális valóságáról - vagyis a saját
"filmkockájáról" - hogy az egy "rossz valóság", sötét,
boldogtalan és elvetemült.
A "rossz valóság" - mint oly sok pontos kifejezés - Hamvas
Bélától való.
Ez rejlik benne: ez a hiány, ez a titkos mérce, amely még a
teljesen anyagba zuhant emberben is ott feszül, mint valamiféle
elviselhetetlen légszomj, és azt üzeni, hogy amit él, az
fojtogató.
Valahol kell hogy legyen levegő, ha szomjazom rá!
A "rossz valóság" azt üzeni: Van jó valóság is! Kell hogy legyen,
ha ez a valóság, amit élek, fullasztó, elviselhetetlen és pocsék!
Ezt ma minden ember tudja.
2.
Sok valóság van.
Régi újságokat, filmeket, történelmi könyveket nézegetve vagy a
múzeumokat járva ez egészen nyilvánvaló. Ilyenkor azt érezzük,
hogy régi álmokat idézünk, régvolt hiedelmeket, túlhaladott
divatokat, jelmezbálokat, amelyben az emberek mást gondoltak,
mást éreztek, másért éltek s másért haltak, mint mi... És most
jön a nagy, az óriás öncsalás!... Mint mi, akik
végrefölébredtünk, és a sokféle káprázat után eljutottunk a Végső
Valósághoz, ami éppen most van!
Senkiben nem merül föl, hogy amit él, az éppolyan álom, mint az
elődeié - mert alszik.
Ha figyelmesen elolvasod, erről szól Az ember tragédiája.
Ádám a mű elején elalszik, korról korra álmodja magát, és persze
sohasem tudja, hogy a történelme álom csupán, azt hiszi, hogy
"valóság", mindaddig, míg az újabb és újabb rögeszmék szülte
lázálom olyan elviselhetetlenül gyötrelmessé válik, hogy fölriad
belőle.
Madách Imre történelemszemlélete azért hiteles, mert nem egyik
lázálomból magyarázza a másikat, nem az idő vízszintes sodrából,
hanem felülről, az ébren lévő szellem szemszögéből.
Ádám nem tudja, hogy alszik.
Én sem tudom, te sem, senki sem tudja.
Azt hisszük, az van, amit éppen élünk, mert közösen álmodjuk.
Te is látod, én is látom, te is hiszed, én is hiszem, te is ebben
élsz, én is - akkor ez van!
S csak elkésve derül ki, hogy egymás álmaiban jártunk - az öregek
azért nem értik a fiatalokat, s fordítva, mert egészen más
álmokat tartanak valónak.
Valaha az utazás azért volt nagy kaland, mert az ember más álomba
keveredett. Ha elutaztál - mondjuk Thaiföldre -, más világba
csöppentél. Egy rizsültetvényen dolgozó buddhista paraszt
lelkivilága oly mértékben különbözött a tiédtől, hogy ha
megpróbáltad beleélni magad az ő lelkületébe, olyan érzésed
támadt, mintha egy másik bolygóra keveredtél volna.
S ha ez a parasztocska, mondjuk, rendszeresen meditált, más
tudatállapotokat is átélt, s így folyamatos kapcsolatban volt a
természetfeletti világgal, ez a gyanakvó érzésed még döbbentebb
volna: olyan idegen világba lépnél, ahol valóságosak az istenek
és a szellemek, szólnak hozzád, és befolyást gyakorolnak az
életedre. Esőt kérhetnél tőlük, gyógyulást, és beszélhetnél régen
meghalt apáddal.
A parasztocska "valóságát" szánalmas őrületnek tartanád - ahogy ő
is a tiédet, amelyben vakon botorkálsz. A parasztocska úgy látna
téged, hogy el vagy tévedve, múló káprázatokról azt hiszed, hogy
azok tényleg vannak, miközben nem látod az isteneket és őseid
szellemeit, mert vak vagy.
S mivel nem látod, azt hiszed, hogy nincsenek.
Te őt "felvilágosulatlannak" tartanád - ő téged sötétnek.
Te őt "maradinak" - ő téged tudatlannak.
Vagy barbárnak.
A kínai Nagy Falat a hozzánk hasonló primitív barbárok ellen
emelték, akik nem látták már az őseik szellemét. Azt mondták:
ezekkel a nyugatiakkal nagyon kell vigyázni, mert akik nem látják
a szellemeket és nem hallják az isteneket, mindenféle aljasságra
képesek, mert semmi sincs, ami visszatartaná őket!
Nemcsak egy-egy népnek vagy történelmi kornak, de minden egyes
embernek van egy "valósága".
S amíg nem vagy képes saját valóságodat ideiglenesen föladva
belépni a másik valóságába, megérteni sem tudod őt.
Még a saját gyerekedet sem ismered, ha nem éled át - akár
pillanatokra is - az ő valóságát.
Ezért csodálatos az irodalom és a színház: megtanít más
világokban járni és idegen lélektájakon kirándulni. Átélteti
veled, hogy "mi jár más fejében", hogyan működik egy másik lélek
univerzuma - vagyis, hogy mi az ő "valósága".
Az én fejemben például most az jár, hogy fölidézzem benned azokat
az isteni pillanatokat, amikor egy-egy rögeszme egyszerre csak
megpuhul és átlátszó lesz, amikor rájövünk arra, hogy sok világ
van, sokféle valóság, és mindegyikbe bele lehet lépni, és ami még
jobb: ki is lehet lépni belőlük.
A legcsodálatosabb s néha legnyomasztóbb utazás: emberfejekben
utazni.
Amikor meg akarok ismerni egy másik embert, az első lépés az a
játék, hogy "mi lenne, ha én lennék ő".
Ez azonban még kevés - mert ilyenkor viszem magamat; minden
rögeszmémmel együtt beleköltözök az ő rögeszméi közé, s
megpróbálok helyette a "saját fejemmel" gondolkodni.
Ezt nevezik empátiának.
Ő azonban egy másik valóságban él, neki másik feje van, hiába
képzelem magamat az ő helyébe, saját létmegoldási tippjeimet nem
tudom hasznosíttatni vele, mert az ő valósága egészen másképp
működik, mint az enyém.
Itt jön tehát a következő - és nem veszélytelen stáció -, amikor
időlegesen föladom a saját valóságomat, és átélem az övét...
átélem, hogy én vagyok ő.
Ezt nevezik a szeretet pillanatának.
Ez a pillanat az önfeladással kezdődik. Ahhoz, hogy ő legyek,
magamat átmenetileg el kell felejtenem, különben nem enged
magába. Ha nincs "énem", olyanná válók, mint egy szellem, észre
sem veszi, ha belebújok. De ha az "énemmel" hatolok belé, azt úgy
éli meg, mint erőszakot, és az is, mert el akarom foglalni őt, és
ez ellen tiltakozni fog. Csak a személytelen átélésnek adjuk át
magunkat, mert csakis abban működik a veszélytelen és önzetlen
jóakarat. Megközelíteni egy másik lelket csak éntelenül lehet.
Ilyenkor mintha átülnénk egy másik lélek idegen és más típusú
"harckocsijába", és fölfedezzük, hogy máshol vannak a műszerek,
mint a mienkben, nem működik a kormány, vagy működik, de nagyon
balra húz, fojtogató a levegő, s hiába tűnik kívülről
fenyegetőnek, nincs töltény a tárában. Azért nem lőtt szegény,
még akkor sem, ha bajba került, mert nincs neki mivel.
A mi lelkünk egészen más - de neki ebben kell ülni egy életen át,
s minden stratégiai feladatot csakis ezekkel az adott eszközökkel
képes megoldani.
Minden életet csakis a saját "valóságán" belül lehet megoldani.
Ezért mondja tanítómesterem, hogy a keleti tanok az élet
"káprázat" jellegéről igazak ugyan, csakhogy ezek a káprázatok
számunkra véres valóságok, s lelkünk éppen azáltal gazdagodik,
fejlődik és tisztul, ha ezekkel a magunk köré álmodott
valóságokkal megütközünk. Fölébredni, mint Ádám, csakis úgy
tudunk, ha álmainkat végigéljük, végigszenvedjük és felismerjük,
hogy végeredményben az összes lázálom nem egyéb, mint saját
sötétségünk egy-egy létvariációja, amelyből föl kell ébrednünk, s
mint a sárkány hét fejét, külön-külön kell legyőznünk.
Mivel manapság az emberiség ott tart, ahol Ádám a Tragédia végén,
vagyis közel jár a nagy katarzissal járó fölriadáshoz, érdemes
egy kicsit beszélni a jelenlegi történelemről és a politikáról.
3.
Ha visszanézel, látod, hogy a különféle történelmi korokat
valójában nem világnézetek vagy ideológiák mozgatták, hanem közös
tudatalatti szenvedélyek.
Az ideológiák mindig ennek a ténynek az elfedésére szolgáltak.
így, a kereszténység hosszú évszázadai alatt az emberek nem
szerették egymást, nem bocsátottak meg ellenségeiknek, pedig
Krisztus követésének csakis ezek lettek volna a jelei. Szeretet
helyett engesztelhetetlen gyűlöletben éltünk. Vagyis nem volt
kereszténység. A francia forradalomban nem született szabadság,
egyenlőség és testvériség, hanem mindezeknek az ellentéte:
rabság, mérhetetlen egyenlőtlenség és elidegenedés. A
felvilágosodásból elsötétedés lett. A kommunizmusban nem
egyesültek a világ proletárjai, s ezentúl semmit sem váltottak be
mindazokból az elvekből, amelyeket szentkönyveik, a marxizmusleninizmus
bibliái tanítottak, s amelyet minden ember fejébe
naponta belevertek.
Valójában mindig az ellenkezője történt, mint amiről a
politikusok vagy az egyházi teológusok beszéltek, és ha
történelmi könyveket olvasol, látod, hogy mindig valami egészen
más lett, mint amiről szó volt.
Ahogy manapság szó sincs demokráciáról, s a történelmet nem a
"népuralom", hanem multinacionális gazdasági érdekek irányítják,
könyörtelen és embertelen mániával. A jóléti államok
rabszolgatartók, éhező gyermekekkel dolgoztatnak, azon felül
hazudnak, s az emberek milliárdjai mérhetetlen nyomorban s
rabságban élnek. A világban sohasem tapasztalt igazságtalanság és
nyomor uralkodik.
Minden elmélet - ezt is Hamvastól tudjuk - "fedőelmélet".
S amit leplez, amit belakkoz, az minden esetben sötét szenvedély,
a kollektív tudattalannak valamiféle kiéletlen és veszélyes
sóvárgása, amely sorssá válik, mégpedig közös sorssá - hogy az
ember lássa és megélje mindazt, ami lappangott benne.
Ezért lesz botránnyá és rondasággá mindig az eszmék alól
felbukkanó "rossz" valóság.
Egyéni életünk is így működik.
Azzal a feladattal vagyunk az életbe küldve, hogy lényünk
valamiféle "sötét" részét világossá tegyük, hogy elrejtett
szenvedélyeink következményeit megéljük, hogy feloldjuk lelkünk
"problematikus" gócait.
A sorsfeladat minden esetben tisztába tétel.
Egy-egy uralkodó szenvedély megtisztítása.
Más szóhasználattal a szenvedélyt "bűnnek" is lehetne nevezni,
vagy még inkább "véteknek".
Mindkét kifejezés érvényes.
Én nem szeretem, éppen azért, mert a rájuk sült klerikális
fedőelméletektől már nem érezzük ezeknek a szavaknak az igazi
értelmét.