Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter 3 Titkos tanítások

2010.06.22

A szenvedély jó szó. Buddha is ezt használta: tanha. A szenvedély
szomjúsága.
Jézus ugyanerre mondta, hogy "gonosz".
Ez az, ami bennünk van, és amitől meg kell szabadulnunk.
Minden egyéni és közösségi életet, minden történelmi "izmust", de
hozzátehetném, hogy minden nívós színpadi drámát is egy-egy ilyen
uralkodó szenvedély mozgat, amely az embert tragédiába sodorja,
amelynek végén, ha megéli katarzisát, megtisztulhat. A hőst vakon
űzi egy szenvedély, meggyőzhetetlenül, elvakultan és
lebeszélhetetlenül sodródik, míg a végén belerohan egy
megnyerhetetlen csatába; itt összetörik, tébolya romokká hullik,
vérével és könnyeivel oldja ezeket a romokat, míg végül
keménységük lágyul, cseppfolyóssá válnak, mint az olvadó jég
szilánkjai, míg végleg eltűnnek... elfolynak... elpárolognak. ..
és ekkor az ember látni kezd végre... felébred.
A történelmet kollektív szenvedély irányítja.
Kollektív itt azt jelenti, hogy mindenkiben benne van, úrban és
szolgában, elnyomóban s elnyomottban, gazdagban és szegényben
egyaránt.
Ahogy a kártyásokat is - függetlenül attól, hogy ki a nyertes és
a vesztő - közös szenvedély mozgatja, a történelmi korok
játszmáit is közös szenvedély mozgatja.
Aki lent van, éppúgy a szenvedélyben él, mint aki fenn van, s ez
rendszerint akkor válik nyilvánvalóvá, ha egy-egy elnyomott
társadalmi réteg uralomra kerül: láttuk, mit művelt a francia
"polgár", az orosz "proletár", a német "felsőbbrendű faj" vagy
éppenséggel a gazdag brit "gentleman", amikor hatalomhoz jutott.
A "jó lapjárás" az a pillanat, amikor a szenvedély megmutatja
igazi arcát. Amikor hatalomba kerül: gyarmatosít, erőszakkal
térít, tisztogat, tömeggyilkol vagy éppenséggel rabol. Így néz ki
- s nem úgy, ahogy hirdeti magát.
Az a sokféle történelmi "valóság", amelyet az emberiség megélt, s
az a "rossz valóság", amelyet éppen élünk, mind ilyen hatalmas
ősszenvedélyeknek a megnyilvánulása. Szó sincs "világnézetekről"
- a tudattalan szenvedély szüli a "valóságokat. (Én rövid életem
során hat teljesen különböző valóságot éltem meg, de már látom
sajnos a hetediket is.)
Nem illik beszélni róla, de mindenki tudja, hogy így van.
Ezek az ősszenvedélyeink közösek.
Erről sem illik beszélni: lefedi egy intellektuális máz.
Nagyon-nagyon kevesen mondhatják azt, hogy nem részesei a
kollektív botránynak, mert ez azt jelentené, hogy ők már
megtisztult bodhiszattvák, akiknek sorsfeladata csupán annyi,
hogy fényt hozzanak a sötétségbe.
Aki itt van, azért van itt, mert benne is ott lappang az, amit
odakint botránynak lát, csak éppen önmagában nem veszi észre - a
rossz valóságot mindenkinek meg kell élni.
Már egy inkarnáció kiválasztásánál is alapvető szempont, és
sorsfeladatunk döntő része, hogy: ebben a korban és ebben a
"valóságban" válthatod meg magadat a sötétség hatalmából - mert
ez a sötétség benned is ott él!
Nagyobb hibát nem követhetünk el, minthogy ahelyett, hogy
megvizsgálnánk lelkünket, vajon mennyire munkál bennünk a
külvilág látható őrülete, inkább az ártatlan áldozatok közé
soroljuk magunkat.
Alapvető spirituális igazság, hogy az embert nemcsak a
körülményei formálják, s teszik azzá, amivé lesz - hanem a már
eleve benne munkáló hajlam hozza ide a földi világba, mert ebben
a korban, ebben a "valóságban" találja meg azt a közösségi
állapotot, amelyben hajlamát sorssá érlelheti, s így megütközhet
vele. Ez akkor is így van, ha vesztesként éli az életét.
Közösségi karmának nevezik ezt.
Semmit sem lehet a világra kenni.
A világ kísért - de a gonosz bennünk van.
Meg kell szabadulni tőle.
4.
Jelenlegi világunkat a "jólétszenvedély" mozgatja.
Nemcsak azt az embert, aki a világ vagyonát zsebre teszi, hanem
azt is, aki kétségbeesetten menekül a szegénységtől vagy éppen az
éhhalál elől.
Az egyetlen működő szó: a gazdagság.
Vagy ahogy mondják: a gazdasági érdek.
Mögötte az a rögeszme áll, hogy ez mindennek az alapja. Régen is,
most is, és a jövőben is ez az emberi élet fundamentuma. Mindenki
mindig a pénzről beszél, s úgy vélik, ez mindig így volt s örökké
így is lesz. Az, hogy háborúzunk, és halomra gyilkoljuk az
embereket, nem baj, csak akkor szisszenünk föl, ha kiszámolják,
hogy egy háború mennyibe kerül, egy város szétrombolása és
felépítése, százezer ember elpusztítása, betegellátása,
vízhiányának előidézése vagy megszüntetése mennyibe kerül. A
betegeket azért érdemes meggyógyítani, mert sokba kerül a
munkaerő. A halottak nem termelnek. És nem vesznek gyógyszert
sem. Ezért ölni néha ráfizetés. A szavak, hogy "milliárd" és
"billió" úgy röpködnek a levegőben, mint valaha a szent igék;
pontosan tudjuk, mennyibe került a bomba, amely agyoncsapott
összesen háromezer-kettőszáz darab embert, közöttük
százharminckét gyermeket, akiknek - ha élve marad közülük a húsz
százaléka - mennyibe fog kerülni a kórházi ellátása.
Mindig, mindenhol csakis a pénzről van szó.
A politikus a pénzről beszél, a pap a birtokjogról s az állami
támogatások összegéről; a fizetés, a megélhetés, a mibe kerül, a
mennyit kap, a mennyije van s mennyit lopott központi kérdés.
Egy műalkotás, ha nem hoz a konyhára, értéktelen.
Értéke annak van, amit sokan vesznek.
Jelenleg még több Bibliát adnak el, mint pornófilmet, s ez némi
értéket ad a Bibliának - egyelőre még érdemes pénzt fektetni
bele.
Ha mai "valóságunkban" hinne valaki Istenben, az első kérdése az
lenne, hogy kb. mennyibe került neki a világ teremtése. És hogy
mennyit vesztene, ha tönkremenne az egész.
A lényeg nem a profit, hanem az extraprofit, vagyis az a rákbeteg
mánia, hogy pénz csak az, ami szaporodik, növekszik, dúsul.
Jóllakás nincs, még akkor sem, ha valakinek már a fülén, száján,
orrán jön ki: ami nem nő, az csökken, s a csökkenés maga a halál.
Itt persze vannak rendkívül okos és szemüveges elemzések,
gazdasági tervek, kimutatások, veszélyek és hárítások, az
emberek, akiknek cipőre is alig telik a tőke által irányított
médiákban érthetetlen elemzéseket kapnak a világgazdaság hol
biztató, hol fenyegető állásáról, a mohó zabálás és az éhhalál
közötti kötéltáncról.
Éhező, nyomorgó tömegek hallgatják a milliárdos, billiárdos és
multibilliárdos költségvetési vitákat, s bár nem értik, de
tudják, hogy most a sorsukról van szó.
A jólét szenvedélye mindent irányít, gátol, elnyel és letarol.
És igazol.
Igazolja például azt, hogy a Tízparancsolat egyetlen törvényét
sem tartjuk be; nem is lehet, mert akkor nem tudnánk pénzhez
jutni. Ahhoz sajnos lopni, ölni, paráználkodni, aranyborjút
imádni kell, s Istent nem lehet szeretni, mert már van nagyobb s
igazibb szerelmünk: a pénz.
Istent csak akkor "szeretjük", ha abból van valami hasznunk.
Az a politikus, aki nem a jólétszenvedély szolgája, két napnál
tovább nem maradhat a helyén. Akár jobb-, akár baloldali, akár
demokrata, akár republikánus.
A jólétszenvedély tébolyában élni nehéz, de eligazodni benne
könnyű.
Minden morálja, eszméje, hite, ideológiája hazugság - kivéve a
pénzt.
Mindent a pénzért csinál.
A pénz az eszméje, a hite, a vallása, a szerelme - egyszóval,
azért él.
És azért hal meg.
Ahogy ma mondják: csakis a pénz "motiválja".
A technikát, az elképesztő méretű építkezéseket, beruházásokat,
tömegtermelést és tömegpusztítást - mindent.
Más nincsen, csak a pénz, s gyakran csak azért sajnálunk
meghalni, mert nem kereshetünk többet. Ez nem vicc. Tőlem már
kérdezték, vannak-e a túlvilágon szegények, mert a haláltól nem
félnek - csak a szegénységtől.
Mivel itt nem eszmék és intellektuális elméletek s nem is a lélek
sokféle és bonyolult erői működnek, hanem csupán egyetlen mánia:
az eseményekben viszonylag könnyű eligazodni.
Csak észre kell venni, kinek milyen érdeke fűződik a
történtekhez, s máris ott a megfejtés: bármi történt, a haszon
mozgatta.
A jólétszenvedély olyan korlátolt s minden más szenvedélyt kizáró
téboly, hogy pusztán abból, hogy ki mennyit keres a dolgon, meg
lehet fejteni az egész miértjét. Nem kell analizálni,
politizálni, moralizálni, pszichologizálni - a "Ki és mennyit
kaszál?" kérdésre adott felelet megmagyaráz mindent.
A jólétszenvedély ellen sokan tiltakoznak, de meg lehet őket
vásárolni.
Ez ad nagy "önbizalmat" ennek a szenvedélynek.
Megvásárolta például a kommunizmust.
Megvette az egészet tokkal-vonóval, mert látta, hogy eladó.
Megvásárolta a tudomány jelentős képviselőit - a haditechnika
mindig is húzóágazata volt mind a kutatásnak, mind az iparnak. Az
elméleti fizikai kutatásokat csakis a rakéta és atombombagyárosok
tudták finanszírozni.
Megvásárolt bennünket, művészeket, akikre lényegében nincs is
szüksége: kasszasikert a dilettáns is tud csinálni, sokkal
nagyobbat, mint az igazi művész. Író, festő, rendező, színész
bárki lehet, ha el lehet adni - a valódi, elhivatott tehetség a
lehető legpocsékabb árucikk. Televízióban ritkán bukkan föl,
inkább csak intimbetét- és sörhirdetések formájában.
A pénznek egyetlen sikerélménye van: a még több pénz.
És ha valakinek sikerül és több pénze lesz, már csak egyetlen
vágya marad: a még ennél is sokkal, de sokkal több pénz.
Ha jól el lehet adni, a szarnál nincs értékesebb.
Nincs olyan Goethe, Tolsztoj, Shakespeare vagy Thomas Mann, aki
egy utcalány dilletáns intim-naplójával versenyezni tudna.
A kommunizmusban üldözték s megölték a szellem embereit - főleg
addig, míg a "rolssz valóság", azaz a kemény diktatúra virágkorát
élte.
Ugyanakkor mégis fontos volt a művészet. Féltek tőle, mert úgy
érezték, hogy hatalma van. A nagy művészeket vagy megölte, vagy
magához édesgette őket a hatalom, mert fontosnak tartotta, amit
mondtak.
A jólétszenvedély korában nem fontos.
Nem kell.
A tőke úgy néz egy művészre, mint a cápa nem is egy szardíniára,
hanem egy algára. Nem is látja. Nem is hallja. Nem is érdekli.
Nem ölik meg a művészt, nem is haragszanak rá, még akkor sem, ha
a rendszer ellen tiltakozik - csak nem adnak neki pénzt.
S ez nem csupán a nagytőke, hanem a jólétszenvedélyben élő
tömegek kollektív döntése is: nem fontos a kultúra.
Nem kell.
Minek?
Nem veszik.
Hogy a vallások milyen züllésen és elanyagiasodáson mentek
keresztül korunkban, arról nem is érdemes beszélni.
Minden igaz vallásnak - épp azért, mert tudja, hogy "egy tevének
könnyebb átjutni a tű fokán, mint egy gazdagnak mennybe jutni" -
távol kéne tartania magát ettől a veszélyes szenvedélytől.
Minden spirituális közösségnek szegénynek kéne lennie.
Nem úgy, hogy nincs pénze, hanem úgy, hogy nem is fontos neki.
"Add el mindenedet!" - tanácsolja Jézus a gazdag ifjúnak, aki
követni akarja.
Ennél egyszerűbb tanácsot nem adtak még senkinek.
S az ifjú elsomfordált. Nincs olyan megváltás és mennyország és
Isten, amely a pénzzel fölérne: a jólétszenvedélynek ugyanis
nincs transzcendenciája.
Egyszer él.
A szegénység az Evangélium egyik alapszava.
Szellemire, földire egyaránt vonatkozik.
"Boldogok a szegények" - mondja Lukács.
"Boldogok a szellemi szegények" - mondja Máté.
A kettő között nincs értelmezési különbség: együtt érvényes. Az a
vallás, amelyik földi gazdagságot ígért, földi Kánaánt, alapvető
tévedésben volt: ide kötötte híveit a földhöz, s megfosztotta a
lelkűket a szabadságától. Lényegében előkészítette a talajt a
jólétszenvedély tébolyához.
Evangéliumi szegény az, akinek nem fontos a pénz.
Ha nincs, nem tapos érte, ha van akármilyen gazdagsága, bármikor
kilép belőle, mert nem tartozik hozzá. Csak úgy él gazdagságában,
mint egy színész a színpadi díszletben: meghallja a végszót,
veszi a kalapját, és kilép a kulisszák mögé. És leteszi a kellékkoronáját,
és boldogan megiszik egy pohár sört. Sohasem éli át
azt az érzést, hogy "az enyém", mint ahogy ilyesmi nincs is: itt
minden az Istené.
Ő is.
Én is.
Az "enyém" érzés nem egyéb, mint a halhatatlanság tudatának
elvesztéséből fakadó kétségbeesés: markomba zárom ezt a világot -
egyszer élek, nem adom senkinek!
Ma már azonban sajnos mindez csak papírigazság.
A jólétszenvedély oly mértékben tette tönkre a világot, mint
ráksejt a testet: patológiásan elburjánzott, miközben elszívta az
életet az emberek százmilliói elől. Ebben a kóros helyzetben nem
lehet már evangéliumi szegénységről beszélni, mert ez a botrány
igazolása lenne.
A jólétszenvedély egy módon múlik el: ha kipukkad.
Mint egy túlfújt színes léggömb, óriási durranással fog
kipukkadni.
Ennek a rossz valóságnak vége lesz.
Új valóságunk lesz.
Sokan már terhesek vele.
Hogy ez milyen lesz, nem tudom. Csak sejtem, abból a gyermekkori
emlékemből, amikor a háború végén, hosszú és nyomasztó rettegés
után kijöttem anyámmal a sötét, föld alatti óvóhelyről. Minden
romokban állt. Nem volt villany, víz. Nem volt házunk, kertünk,
bútorunk, ruhánk; nem voltak játékaim, füzeteim, könyveim; nem
volt liszt, zsír, olaj és tej; olvadt havat ittunk, a szódásló
teteméből ettünk, és egy bűzös, trágyaszagú pokróc volt a
takaróm...
Nem maradt semmink.
Nem csak nekünk - senkinek sem maradt semmije.
Az utcánk, mint egy holdbéli táj, fölismerhetetlen volt: kráterek
mindenfelé és romok. Szürke, formátlan félházak, tört bordájú
tetők, égre nyílt, egymásba omlott lakások, levegőben csüngő,
halott bútorok.
És boldogok voltunk!
Élveztük a levegőt, a régóta nem látott tündöklő csillagokat az
éjszakai égbolton.
Soha ilyen gyönyörűek nem voltak azok a csillagok!
Jó volt élni.
Ültünk a sötétben, két ócska hokedlin - és jó volt élni.
Örömteli és boldogító. Leszakadt rólunk a jólét, a hideg-meleg
vizes, villanyfényes, gázfűtéses, hírlapos, vízöblítéses,
számlákkal, adókkal, félelmekkel, vágyakkal téveszmékkel és
mániákkal teli civilizáció - de nem hiányzott semmi.
Ez nem káprázat volt, hanem valóság.
Elvehetetlen, egyszerű, minden vágyálomtól, ideológiától,
szenvedélytől és hülyítéstől mentes, szilárd, tapintható valóság.
Fenekem alatt a havas föld, fejem fölött a végtelen égbolt...
Soha ilyen mélyen nem éltem át, milyen az a valódi valóság.
Ekkor értettem meg, miért boldogok a szegények.
Túlvilági bíróság
1.
Vannak beszélgetések, amelyeknek emlékét egy életen át őrizzük.
Ilyen volt utolsó "földi" beszélgetésem Latinovits Zoltánnal.
Azért földi, mert vele éltem meg azt a kivételes élményt, hogy
módom volt vele a halála után is beszélgetni.
(Ennek az utóbbi drámai beszélgetésnek egy része benne van a
Kígyó és kereszt c. könyvemben.)
A két találkozás között sók esztendő telt el.
Én közben öregedtem, ő meghalt, és átélte mindazt, amiről ott, az
étterem asztalának bortól lucskos abrosza fölött fecsegtünk, hogy
milyen is az a tisztítótűz, s hogyan működik a lélek bírósága,
amely önmaga fölött ítélkezik.
Arra is emlékszem, hogy világoskék, kockás abrosz volt, s hogy
Zoltán az étlap hátára rajzolta föl a férfilélek mérnökileg
pontos szerkezetét, amelynek kettős pólusában, mint az ellipszis
két gyújtópontjában két nő él, pontosabban kétféle szerelem: egy
égi és egy földi. Az egyik az érinthetetlen Szűz Mária, de nem az
anya, hanem a lány Mária, akit az angyalok üdvözölnek, aki
testetlen és átlátszóan tiszta - és a másik a "húsnő", a "testi
nő", a "kurva". De ezt már csak részegen mondta így:
amíg nem szállt fejébe a bor, addig úgy fejezte ki magát, hogy, a
"földanya", aki megszül és ölébe visszavon. Az egyik nő fölemel
az égbe, a másik lehúz; az egyikkel csak az Istennél lehet
találkozni, s a másikkal csak lent a Földön, itt, a sárban. Az
"égi Nőnek" nincs öle, nem lehet "ölelni" (csodálatos magyar
nyelv!), a másiknak lényege az öl, az ölelés és az öles (!), mert
a földi nő, ha szül, nemcsak életre, a "halálra" is szül. Ezért
van az, magyarázta lázasan, hogyha a férfi szerelmes, érzelmeinek
kezdeti, füsttelen lángolásában még nem képes ölelkezni... jól
ismert tapasztalatunk, mondta, hogy éppen a legnagyobb
szerelmünkkel vagyunk impotensek. A "szív erotikáját" nem az
alsó, hanem a felső csakrák működtetik, nincs benne hús és vér,
csak égszínkék tisztaság és testetlen vonzalom - van egy
pillanat, amikor nemhogy megcsókolni, de megérinteni sem akarjuk
azt, akit szeretünk.
Ez hasonló érzelem, vagy ugyanaz, mint az áhítatos istenszeretet.
Én valami olyasmit motyogtam, hogy szegény nők! Két ilyen
ellentétes szerepet eljátszani az életünkben, a tiszta szüzet és
a kurvát szinte lehetetlen! De ő csak legyintett s azt mondta,
ezek nem "szerepek", ez a lelkünk két fele, s ezt a kétféle
sóvárgást mi vetítjük rájuk, hol ezt, hol azt, s ezért van az,
hogy minden párkapcsolat csakis boldogtalan lehet, mert ahogy
bennünk két nő, a nőkben is kétféle férfieszmény él, s ha az
egyik pár boldog és jól érzi magát, a másik pár kitaszítva él
bennünk, s úgy érzik: elárultuk őket. Ha valakit mélyen
szeretünk, minden ölelés után nem csupán "kielégülést" érzünk,
hanem szomorú árulást is... ürességet, hogy nem azt kaptuk, amire
vágytunk, és mi lesz ezután: megszűnt a vágy - minek ez a másik
ember egyáltalán?
2.
Mondanom sem kell, hogy nagyon részegek voltunk.
Amikor már nemcsak a nőkből, de férfiakból is kettő lett - egy
szent és egy kéjsóvár strici -, vagyis összesen már négy
különféle lénynek kellett volna itt harmóniába hoznia az
érzelmeit, én még a sok bortól kavargó, félálomszerű állapotomban
is láttam, hogy ez sohasem jöhet össze. Valahol Zoli is erre a
megállapításra jutott, miközben golyóstollával már nem is az
étlapra, hanem az abroszra firkálta le a nemek kapcsolatának
bonyolult geometriáját.
Molnár Ferenc Liliom című színművének, vagy pontosabban
"külvárosi legendájának" címszerepét játszotta akkoriban, és ezt
a metafizikai igazságot is játék közben találta meg a színpadon.
Liliom is két nőt szeret: Muskátnét és Julikát, és ahogy az lenni
szokott, Julikához, az "égi lányhoz" rossz volt.
Latinovits Molnár Ferencet a színháztörténet egyik legnagyobb
mesterének tartotta. Mélységeit, mondta, azért nem értik meg,
mert ezek nem elvont filozófiák, hanem az élő színház mélységei,
s mivel a színházat elárasztották a féltehetségek és az
alkalmatlan önjelöltek. Zoli azt is megjósolta, hogy az igazi
színház hamarosan meg fog halni. Nem a kultúrpolitika öli meg,
hanem a valódi tehetségek hiánya.
De nem is ez a lényeg, hanem az a világirodalomban is páratlan
ihlet, amellyel Molnár a halál, az e világ és túlvilág és az új
inkarnáció működésének spirituális titkába belelátott.
Amit elmond - a legmélyebb spiritualitást -, a színpadi játék
nyelvén mondja el.
Nézzük hát sorjában, mi is történik itt.
Liliom, a ligeti "gazember", aki többször is durván megütötte
szerelmét, Julikát, haldoklik.
Egy sikertelen bűntény közben - talán a börtöntől való félelmében
- késével mellbe szúrta magát.
Utolsó szavait már alig érteni.
Utolsó szavaink pedig mindig fontosak.
Ez nem irodalmi, hanem lélektani igazság. Amikor egy-egy földi
élettől elbúcsúzunk, a karmikus gubancnak azt a tapadós, nehezen
elengedhető szálát szorítjuk a markunkban, amelyből majd egy
következő élet sarjad. Ez lesz majd a "genetikus kódja" egy új
életnek. Rabindranath Tagore, a nagy költő azért imádkozott, hogy
anyja - aki egész életében kicsinyes dolgokkal volt elfoglalva -
nehogy azzal a gondolattal búcsúzzon az életétől, hogy "a
harisnyát meg kell stoppolni még", mert ez azt jelentené, hogy
lelke letapadt, nem tud szárnyalni, s ez nagyon szánalmas
inkarnációt jelentene számára. Letapadt lélekkel földhözragadt
sorsot idéz magára az ember - ezért tartja fontosnak minden igaz
vallás, hogy a búcsú pillanatában a lélek szeme fölfelé nézzen,
az isteni felé. A papok minden vallásban, Tibettől Rómáig azon
dolgoznak, hogy az eltávozó lélek szárnyait kinyissák: repülni
tanítják a haldoklót.
Minden avatott író tudja, hogy az utolsó mondatok roppant
fontosak. Egy kötetet lehetne összeállítani a színpadi hősök
búcsúszavainak listájával - ezek a szavak mindig a
leglényegesebbet mondják el az emberről. Kosztolányi Dezső odáig
megy el, hogy magának az írónak is úgy kellene írnia, mintha a
siralomházban ülne, hogy csakis a legfontosabbat, életének
gyémántként összesűrűsödött, végső és legértékesebb igazságát
mondja el. Siralomházban, mondja Kosztolányi, már nem lehet
hazudni.
Nos ez a haldokló Liliom alig-alig érthetően azt motyogja a
terhes Julikának:
- Na és még hogy... megvertelek... hát tudod, hogy igazam volt...
és teneked nem kellett arra emlékezni azért... nem muszáj, hogy
neked is igazad legyen... hadd, és mondd: legyen a Liliomnak
igaza... mert úgyse bánom, hogy kinek van igaza... úgyis senkinek
sincs igaza... de azért mindenki henceg... mer' nem tudja.
Ezzel a veréssel bajlódik tehát Liliom.
- Mert legjobban ez fáj a léleknek - magyarázta Zoli - Nem az, ha
üt!... Én is sokszor verekedtem, voltam goromba, s megütöttem nőt
is... hanem ha éppen azt bántja, akit szeret! Az fáj. Az nem
múlik. Azzal bajlódik itt a Liliom, amivel Molnár is küszködött
élete végéig: hogy őt ugyan szerették sokan, de ő senkit! Sőt
meggyötörte azokat a nőket, akik szerették... Ismerem az ilyen
verést...
És Liliom meghal.
Nagy csöndben, egyedül fekszik a halott.
Kicsi szünet után különös zenét hall, s megjelenik két komoly,
jóindulatú férfi fekete puha kalapban. "Szelíd, violaszín fénylik
ömlik el arcukon", írja Molnár, és itt a szín roppant fontos, az
e világ és túlvilág határának színe ez, nem földi vörös, de nem
is égi kék, derengő átmeneti szín: már nem húsvilág, de még nem
is a szellemvilág színe.
Asztrálszín a viola.
- Keljen föl és jöjjön - mondja az egyik.
- Rendőrség - mondja a másik. - Hallja, keljen föl! Nem hallotta?
- ismétli újra halkan és szelíden.
- Megszúrni magát, megállítani a szívét, itthagyni így egy
asszonyt meg a testében a gyereket!
- Így könnyű volna... Így könnyű volna embernek lenni.
- Jöjjön, magának erről el kell számolni - mondja a másik, és
szokatlanul csendesen és lehajtott fejjel még azt is hozzáteszi:
- Isten detektívjei vagyunk.
Molnár itt valami nagyon mély igazságot mond ki a színpadi mese
formájában. Azt ugyanis, hogy a haldoklás folyamata az álomhoz
hasonlít, csakhogy ezt az álmot már mások is láthatják, bele
tudnak lépni, s ezért a halál a szó legteljesebb értelmében a
legszubjektívebb és ugyanakkor a legobjektívebb élményünk is
egyszerre. Nincs határ. Néha, mikor álmodunk, s álmunkban
egyszerre megjelenik halott anyánk, nehéz megállapítani, hogy itt
most csak mi képzeljük, és saját lelkünk anyagából formáljuk meg
őt, vagy valóban az ő szellemi lénye jött el s lépett bele
álomvilágunk díszletei közé. A másvilág lélektanát azért nehéz
megérteni, mert a kint és bent nem válik úgy külön, mint földi
életünk során: hogy mit "képzelünk" belül, s mit látunk kívül,
azt itt, a háromdimenziós világban meg tudjuk különböztetni. De
odaát nehéz...
Liliom tehát elindul a saját lelkének útján, és viszi magával
emlékeit és félelmeit. Ezért nemcsak mosolyogni való, de
természetes is, hogy a Küszöb Őrei a számára nem úgy jelennek
meg, mint egy buddhista szerzetes vagy egy jezsuita pap, hanem
mint egy ligeti vagány előtt - pesti rendőrökre emlékeztetnek az
ítélet Angyalai, csak rendkívül furán viselkednek.
Itt kezdődik a túlvilág, amely lényegében az életnek nem a formai
külseje, hanem a lelki benseje. Itt már nem arról van szó, amit
földi létünk során megszoktunk, hogy van a külvilág, vagyunk mi,
"valóságos" testi emberek, s lakik valahol bennünk egy
láthatatlan és megfoghatatlan lélek, hanem éppen fordítva:
van a Lélek, a lüktető, varázsló, eleven Lélek, akinek minden
érzése és gondolata a "valóság", és ez mint külvilág is
tükröződhet.
A Lélek minden eseménye: valóság. Amit eddig képzelt, arról most
megtudja, hogy tényleg van. És ezt mások is látják. Sőt, ebbe a
képzelt valóságba bele tudnak lépni. Ezért van gyakran az, hogy
az átköltözés idején olyan lélek jön elénk, akit valaha ismertünk
és szerettünk, gyakran az anyánk, mert ha olyasvalaki fogadna,
akit nem szerettünk, nem ismernénk fel.
Valójában csak azt ismerjük, akit szeretünk - a többi ember csak
rémlik.
Ez így van a földi életben is: akit elfelejtesz, azt biztos, hogy
nem szeretted.
Ránéztél valaha, de valójában nem láttad - csak úgy rémlett,
mintha láttad volna. És ezért a képe nem ivódott beléd.
Liliomért a "hatóság" jön.
Mert nem szeretett senkit.
Egyetlen ember szerette őt, Julika, a terhes cselédlány, akit
megütött - de ő nem jöhet elé, hiszen még földi testében él, s
félő, ha jöhetne is, Liliom föl sem ismerné.
Így aztán az isteni angyalvilág felölti a rendőri hatóság képét,
s ez egyszerre roppant komikus és megrendítő is, mert Liliom úgy
hal meg, ahogy manapság is sokan, szeretetével nem teremtett
lelkében és embertársai lelkében szép álomvilágot: önző volt,
durva és primitív vagány, aki számára az örök igazság és az
isteni törvény csupán a zsaruk, a detektívek és a fogalmazó
képében jelenik meg. Így él benne az Igazságszolgáltatás.
Liliomot elítélik.
A Lélek magasabb álomvilága ítélkezik itt önmaga felett: tizenhat
esztendőt kell eltöltenie a tisztítótűzben, nem büntetésképpen,
hanem ennyi időre van szüksége, míg kiég belőle a büszkeség és a
dac. Utána visszatérhet a Földre, hogy megláthassa gyermekét, aki
akkoriban már tizenhat esztendős lesz, s aki - ahogy Liliom az
égi hatóságtól megrendülten hallja - lány lesz.
Eltelik tizenhat év a "köztes létben", és Liliom újra megjelenik
a megváltozott Földön.
A megöregedett Julika nem ismeri fel; koldusnak nézi, s a lánya
is, aki a kapuban fogadja, s aki már tizenhat esztendős, azt
hiszi róla, hogy kéreget.
Liliom egy lopott csillagot akar adni neki ajándékba. Valami
olyasfélét motyog, hogy: "Kisasszony, nekem valami nagyon szépet
kell mutatni vagy csinálni... ", és még azt is hozzáteszi, hogy:
"Most kell valami nagyon szépet!"...
- Ez a "most" - kiáltotta Zoli - egy nagy filozófus és egy költő
tudása együtt! Itt és most! Egy pillanat az örökkévalósági "Most"
dől el minden! Most dől el egy halálnak, tizenhat év pokoli
gyötrelemnek és egy újjászületésnek a sorsa! Vagy megváltás, vagy
újra jön a pokol... MOST dől el... mint egy vizsgán, hogy itt és
most mit teszel!
Julika riadtan kiáltja a lányának:
- Ne fogadj el tőle semmit! Biztosan lopta valahol!
És a lánya azt mondja:
- Menjen innen! Takarodjék!... Mars!...
És Liliom megüti a lányát.
Újra üt.
Újra, megint csak üt.
Hiába tisztítótűz, tizenhat év lelki gyötrelem és új "inkarnáció"
- a büszkeség és a gőg irányítja a kezét. Vagyis újra a
szeretetlenség.
- Maga megütötte a gyerekemet - mondja az öregedő Julika.
- Megütöttem.
- Maga ezért jött, hogy megüsse a gyerekemet?
- Nem ezért jöttem - feleli Liliom -, mégis megütöttem. És most
már megyek is el.
És a két angyal-detektív máris jön érte s elviszi. Azt írja
Molnár: "Liliom széttárja a karját, mint aki azt mutatja: "Édes
istenem, nem tehetek róla..." Az egyik detektív leinti a kezével,
mintha ezt mondaná: "Ezen ugyan nem lehet segíteni."
Nem mesélem tovább.
S nem mondom tovább a Latinovits Zoltánnal való beszélgetésemet
sem: írtam róla már többször is.
Itt most csak annyit, hogy a spirituális tanításoknak egyik
leglényegesebb és legfájdalmasabb elemét írja itt le Molnár,
keményebben és kíméletlenebbül, mint bármelyik szerző a világon -
Sámuel Beckettnél is könyörtelenebbül.
Ez az ismétlés.
Hogy egy-egy sötét erő legyőzéséhez sem a tisztítótűz, sem egy új
inkarnáció nem elég.
Rááll a keze az ütésre, tizenhat év után, egy új élet után is,
amikor már tudja, hogy nem szabadna.
Rááll, mert a "büszkeség és gőg", ahogy Liliom vétkét nevezik,
nincs legyőzve.
Nincs megváltva.
A régi "program" működik, működik tovább. Sok életen át.
Hiába szenved, sokat is, amíg a lélek a gőgből nem csinál
alázatot, a döntő pillanatban mindig ütni fog.
Nem akar - és mégis üt.
Tudja, hogy nem kéne, mégis üt, mert - ahogy Zoli jóval később, a
halála után, amikor láttam, hogy maga is Liliomként szenved a
saját vétkétől odaát, s azt mondtam neki: "Ha már tudod, mi a
bajod, akkor már jó!"... Ő azt felelte, nagyon józanul és nagyon
szomorúan: "Hiába tudom: attól még ott van!"
Életünk teli van ilyen sok-sok inkarnáción át hurcolt
ismétlésekkel.
Zoltánt - néhány évvel a vendéglői részeg és gyönyörű
beszélgetésünk után - ez kergette a vonat kerekei alá. Olyasféle
bűntudat, amelynek gyökerei mélységesen mély múltjából eredtek, s
amelyet - Liliomhoz hasonlóan - nem tudott feloldani.
A hitről
1.
Nem értjük egymást.
Ennek legdöntőbb oka, hogy szavaink elvesztették valódi
jelentésüket.
Ha azt mondom: "alma", egészen bizonyos, hogy képzeletedben
megjelenik egy alma, legfeljebb nem piros, amire én gondoltam,
hanem egy zöld alma - de tudod, hogy miről beszélünk. Ha azonban
már "Éva almája" kerül szóba, amely az Edénkért egyik fáján
termett, már nem ez a helyzet, mert ez nem a piacon kapható alma,
hanem jelkép. Minek a jelképe? Van, akinek a bűn, van, akinek a
tudás szimbóluma. De még ez is kevés, mert itt a "jó és rossz
tudásról" van szó, s ez már messzire vezet, odáig, hogy a kettőt
csak egyszerre lehet megtudni, s ott van benne az a mélyebb
értelem is, hogy a tudásért vétkezni kell, sőt meg is kell érte
szenvedni - s mindez benne rejlik az "almában". Főleg az, hogy a
tudás: bűn. Sok üldözést, kínzást, máglyahalált szenvedtek az
"alma" miatt azok, akik tudni akartak: azt mondták rájuk, hogy
bűnös lelkek, eretnekek.
Számos festmény ábrázolja a pucér Évát a ravasz kígyóval és az
almával.
Időtlen képi hagyomány ez. Voltak szekták, ahol tiltották az
almaevést, mert azt mondták: bűnös gyümölcs. (Ma sem tudni, mit
jelent valakinek az álmaiban az alma. Kísértést? Bűnös vágyat?
Tudáséhséget?... Vagy veszélyt? Beleharap és meghal?)
De ha egy rabbihoz fordulsz (s ezek között is százféle rabbi és
ezerféle értelmezés van!) lehet, hogy azt fogja mondani, hogy a
Szentírásban szó sincs almáról. A Szentírás "gyümölcsről" beszél,
"gyümölcs" szó alatt pedig valaminek a hozadékát értjük, de nem
éppen az almát. Vagyis az idők során valamelyik festő kitalálta,
hogy a "bűnös gyümölcs" az alma - s onnan kezdve az emberek már
nem az írás, hanem az ő önkényes látomását tartották érvényesnek,
mindaddig, míg el nem jutott az emberiség egy olyan alacsony
szintre, ahol a lelki látás és a szimbólumokhoz való érzék
elveszett, s ahol az alma csakis olyasmi lehet, amelybe bele is
lehet harapni, és el lehet tenni befőttnek.
Ez nem tréfa.
Sokan vannak, akik számára az Édenkert éppolyan hely, mint Dömös
vagy Rákospalota, ősünk egy Ádám nevezetű pacák volt, akinek
isteni csoda folytán kivették a bordáját, ebből lett ősanyánk,
aki megkívánta az almát, s ezért (mert így folytatódik a néma
gondolatsor) a nők a bűnösök.
Sok pofon és megaláztatás rejlik e mögött a tévesen értelmezett
információ mögött. A női nem mai napig tartó lenézése és
elnyomása: a tudatlan, vétkes asszonyok, akik az okos, hűséges,
de gyenge férfiakat a bűnbe rántják. S mivel itt a minden ízében
hamis alma-ügyre rátelepszik még az elvakult férfigőg is, már
azon sem gondolkodik el senki, hogy miért éppen a nő volt szomjas
a tudásra, s nem az eszére büszke férfi?
Miért a nőnek hiányzott a Tudás, miért neki hiányzott a
megismerés - s miért istennője s nem istene van a bölcsességnek,
mind a héber, mind a görög, mind pedig a távol-keleti
kultúrákban?
Az idióta férfigőg és hiúság átkódolta az ősi információt - s
ezért az alapvetően félreértett alma-história vérben és könnyben
elképzelhetetlen mennyiségű szenvedést okozott a női nemnek.
És ez csak az egyetlen "alma" szó.
A kofának gyümölcs, a vallásos embernek a félreértések halmaza, s
aki belepillant a Bibliába, látja, hogy nincs is benne az alma.
Újabban azt is mondjuk, hogy "almás".
Almás lehet egy terv, egy elképzelés, egy célkitűzés - sőt,
véleményem szerint almás lett mindaz, amit az alma szó jelképez.
2.
A szavakra, mint valami őskövületekre, rárakódott sok évezred
rögeszméje, divatja, félreértése; az emberek agyonhazudták,
bepiszkolták őket, s ma már nem is tudjuk, hogy valójában mit
jelentenek.
Még egy ilyen megfogható példánál, mint az alma, nincs nagy
eltérés, de abban a pillanatban, amikor már az élet nagy
kérdéseiről van szó, a botrányos helyzet nyilvánvalóvá válik.
Vegyünk egy sorsformáló alapszót: Hit.
Mondjuk, valakinek beszélsz a hitről.
Ha muzulmán, akkor azt "hiszi", hogy Allahhoz fűződő
kapcsolatáról beszélsz. Számára a római pápa és Luther Márton és
a Hit Gyülekezetének minden tagja teljesen hitetlen. Viszont egy
katolikus pap számára egy mohamedán, de még egy Luther Márton is
hitetlen, mert nem hisz abban, amiben - szerinte - egy "hívő"
hisz. Ő tehát mások hitét tévhitnek tartja, olyannyira, hogy,
mondjuk, egy Húsz Jánost vagy egy Giordano Brúnót el is éget.
A hit nevében.
Luther azért lázadt föl a római katolikus egyház ellen, mert úgy
vélte, hívei nem hisznek valójában a hitben: pénzért árusítják a
megváltást.
Hogy e mögött a mondat mögött hány millió halott van a mai napig,
s ha csak az írországi helyzetre gondolok, hány embert fognak még
megölni a jövőben: a szám felbecsülhetetlen.
Ha kimondom azt, hogy "hit", lesz, aki testvérének érez, lesz,
aki halálos ellenséget lát bennem, s lesz olyan is, aki
elmaradott hülyének tart.
De lépjünk tovább.
Sokan úgy értelmezik: van a hit, és van a tudás. És ezek egymást
kizárják, mert vagy hiszek, vagy tudok.
Amit ez ember tud, az száz százalékig biztos. Amit azonban csak
hisz, az lehet, hogy úgy van, lehet, hogy nem - nem biztos.
Ez már egy újkori, modern szemlélet, s ezért sok esetben azt
mondjuk: én ezt nem hiszem, hanem tudom! Ezzel azt akarjuk
kifejezni, hogy ez már nem egy bizonytalan előérzet, vagy
sejtelem bennünk, hanem megcáfolhatatlan tudás.
Igen ám, csakhogy ezzel is baj van!
Sokszor kiderül ugyanis, hogy amit az ember tud, az nem bizonyos.
Még akkor sem, ha azt "hiszi", hogy bizonyos.
Sok ezer példa közül egy: az emberiség úgy tudta (s aki lemaradt
az újkori matematika és geometria eredményeitől, még ma is úgy
tudja), hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes.
Ez olyan nyilvánvaló és száz százalékig biztos (volt), mint az,
hogy az alma: az alma.
Csakhogy jött Bolyai és Lobacsevszkij, az új matematika és főleg
az új fizikai kísérletek, s kiderült, hogy a tér görbe, s ezért a
két pont közötti legrövidebb út nem egyenes, csak az ember
"hitte" így: valójában amit ő egyenesnek vélt, az a görbületnek
egy olyan pici szakasza, ahol nem látszik még a görbület.
De görbe.
Ma már a tudósok így tudják, így irányítják a rakétákat is - de
ez csakis a tudósok tudása, az egyszerű emberek még ma is abban a
tévhitben élnek, amiben Eukleidész, hogy legrövidebb út: az
egyenes.
Vagyis a tudás éppúgy lehet tévtudás, ahogy a hit tévhit. És a
tévtudást éppúgy a tévhit tartja életben, mint a hitbeli
tévedést, s mindkettő ellen nehéz és veszélyes küzdeni.
Az utóbbi évszázadban számtalan ilyen száz százalékosan bizonyos,
"hótziher" tudományos tétel semmisült meg és lepleződött le, hogy
a tudás éppolyan bizonytalan és korfüggő, mint az emberi eszmélés
bármilyen fajtája.
S mivel az új tudás éppúgy üldözte a régi tudást, ahogy az új
vallás üldözte a régi vallást, az is kiderült, hogy a Tudomány
ugyanolyan korlátoltan viselkedik, mint az általa lenézett
vallások.
Tehát ha egy tudóssal beszélek a tudományáról, ajánlatos tudnom,
hogy ő amelyik tudományban hisz - például ha pszichológus,
freudista-e, avagy jungiánus.
Óriási különbség van közöttük! Az egyik materialista, a másik
idealista - de egyik sem nevezné saját ismereteit hitnek, pedig
valójában mindkettő az, mert egyik sem felel meg a szigorú
értelemben vett tudományosság kategóriájának. (Freud elájult,
amikor megtudta, hogy tanítványa, Jung hitehagyott lett, s egy
életen át éppolyan engesztelhetetlenül gyűlölte, mint ahogy egy
katolikus gyűlölt egy reformátust a harmincéves háború idején.)
Van, aki azt mondja: "De hát amit látok, amit megszagolok és
megfogok, az tényleg van! Abban nem kell hinnem, mert abban
bizonyos vagyok!" És erre azt feleli nemcsak minden metafizika,
de ma már a tudományos fizika is, hogy igazából csak káprázat és
hiedelem az, amit látsz, szagolsz és megfogsz! Élnél csak
röntgenszemekkel, tapintanád az energiát, érzékelnéd a
rezgéseket, akkor tapasztalnád valójában, hogy durva
érzékszerveid szuggesztióját vélted valóságnak.
Az anyagi világ csak a hétköznapi embernek olyan, amilyen, s neki
is csak addig, amíg nem lesz misztikus vagy tudós. Egy tudós
bemegy a laboratóriumába, s amit az utcán még megfogható anyagnak
vélt, arról kiderül, hogy káprázatos csoda; nincs teste, nem
lehet megtapintani, nem lehet látni. Rezeg, de hogy "mi", azt nem
tudni: a megfoghatóság az "anyagnak" a legkevésbé valóságos
tulajdonsága - mert megfoghatatlan.
Vagyis érzéki benyomásaink azért tűnnek valónak, mert hiszünk
bennük.
Ez közös hitünk - talán a legközösebb hitünk. Ezért is
veszedelmesek a drogok, mert hatásukra ebből a közös hiedelemből
váratlanul kiesünk s átlépünk egy másik "hitbe" vagy "valóságba"
, amely addig tart, míg a mámor el nem oszlik. De egy
kvantumfizikusnak nem is kell drog - tudja, hogy amit érzékeivel
tapasztal, az nem a valóság, hanem a látszat.
És ez még nem minden.
Száz ember előtt kimondod azt a szót, hogy hit - és ekkor a
különféle lelkekben még a következő jelentések is
felvillanhatnak:
Csak úgy hevenyészve:
"Milyen vallású vagy?... Ha az én hitemet vallód: testvér, ha más
hitét, halálos ellenség!... Szeresselek vagy gyűlöljelek?... Apám
hitt az Istenben, mégis megölték!... Anyám nem hitt az Istenben,
és hosszú, boldog életet élt!... Imám beteljesült... Imám nem
teljesült be!... Hittem és meggyógyultam!... Hittem, és mégis
beteg maradtam!... A hit becsapás: csak a tudás az igazi!... Hit
az, amit a templomban éreztem gyerekkoromban!... Jézuska a képen
a mennyekbe száll... Hit az, amivel hitegettek... A hit:
téveszme!... A hit: a láthatatlanban való fogcsikorgató
bizalom!... Hiszek benne - de nem nagyon!... Neki van hite, nekem
nincs... A hit: a képzelet mágiája... Önszuggesztió...
Agykontroll... Először hiszek, aztán tudok... Soha semmiben nem
hiszek... A hit: a primitív emberek mankója... A hit: veszedelmes
őrület! Az emberiség zömét különféle hitek miatt kínozták és
ölték meg!"
Sorolhatnám tovább.
A szó mindenkinek mást jelent.
Még az azonos felekezeteken belül is állandó hitviták vannak.
Régi nóta ez.
A dráma nemcsak Allah és Jehova, Jehova és Jézus vagy Jézus és
Mohamed, de Mohamed, Jehova vagy Jézus "hívei" között is több
mint egy évezred óta feszül.
És ez csak egyetlen szó.
Mi van a többi szóval?
Mi van, ha két szót mondok? Vagy egy egész mondatot?
Na mármost, így beszélgetni egyszerűen lehetetlen!
Én mondok valamit, s te mást értesz alatta.
Vagy fordítva: mondasz nekem valamit, s én másra gondolok, mint
te, mert ugyanarról a szóról más tapasztalataim vannak. Sőt észre
sem veszed, hogy bennem egészen más élmény születik meg, mint
amilyen élményt közölni akartál velem.
Nem veszed észre, hogy félreértelek.
Kártyázni sem lehetne akkor, ha te más lapot vélnél piros ásznak,
mint én, ha a betűről azt hinnéd, hogy durchmars, s ha arról a
szóról, hogy "adu" nem ugyanarra a színre gondolnál, amire én.
Márpedig, sajnos, mi így beszélgetünk egymással.
Nemcsak a mondatainkat - a szavainkat is másképpen értjük.
Szegény Nietzsche már százhúsz évvel ezelőtt azt kiáltotta, hogy:
"Hiába azonosak a szavaink, ha tapasztalataink nem közösek!"
Nem értjük egymást.
Ez még nem is lenne baj.
A baj az, hogy állandóan félreértjük egymást.
Karinthy Frigyes azt tervezte, hogy tisztára mossa a legfontosabb
szavainkat, s ír egy Új Enciklopédiát.
Sajnos ez nem jött létre. Azóta nemcsak a beszédnek, az írásnak
sincs sok értelme, mert mindenki a saját magán szótára szerint
értelmezi nemcsak a mondatokat, de a szavakat is, és - ahogy
Rejtő Jenő mondaná - nem lehet minden szóhoz egy közlekedési
rendőrt állítani.
3.
Hogyan születtek a szavaink?
Aki ez embert alulról - az anyagi testből - eredezteti, úgy véli,
hogy valami kölcsönös megállapodás történt: egy-egy primitív
néptörzs tagjai megegyeztek abban, hogy a makogást, mekegést és
fütyülést valamilyem módon értelmezik: ezentúl például az
összetartozás ismerős érzésére nem azt mondják, hogy mek-mek,
vagy brumm-brumm, nem is vonítanak, hogy vauu vagy úúúú vagy
miaúúú... hanem azt mondják: szeretlek...
Feltéve, ha az ősmajom magyar volt.
Az angol ősmajom azt mondta: / loveyou, honey.
Aki azonban az embert fölülről - a szellemiből - eredezteti, azt
mondja, hogy a nyelveket föntről hoztuk le. Olyan élményeket
fejezünk ki velük, amelyek a szellemhazánkban szavak nélkül is
nyilvánvalóak - de amit ott látsz s megélsz, azt itt, a tárgyi
világban különálló jelekké kell bontani.
Hangokká, szavakká.
Ezeket hívjuk jelképeknek.
Az élet nagy szavainak isteni eredete van - ahogy már írtam -, s
az emberlét legnagyobb szellemi teljesítménye azoké az őseinké
volt, akik a szavakat "lehozták" magukkal a megnyilvánuló
világba.
A szavak, vagyis a jelképek a szellemhazánkból erednek.
A név nem a két lábra emelkedő majom, hanem a megtestesült
emberi-isteni szellem műve: a nyelv az emberiség történetének
legnagyobb és legintelligensebb alkotása.
Nagy népeknek nemcsak nagy tanítói, költői és tudósai, de
elsősorban és mindenekelőtt nagy nyelvük volt.
Mélyre látó, sűrű, mindentudó nyelvük, olyannyira, hogyha csak
néhány szót megértünk ezekből a nyelvekből, a szentírás sok ezer
oldalnyi tanítását is pótolhatjuk velük.
Aki megérti, mi az a szeretet, az megértette a négy Evangélium
lényegét.
Aki megérti, mi az a dharma, az megértette a Védákat.
Aki megérti, mi az a tao, annak már nyilvánvaló az egész távolkeleti
hagyomány.
Nem minden nyelv ered azonos mélységből.
Ahogy az emberek között vannak bölcsebb s ihletettebb lelkek, a
nyelvek sem erednek azonos mélységből.
Szerencsénkre a magyar egy, a nagyon mélyre látó, szakrális
csodanyelvek közül.
Mitől szakrális egy nyelv?
Elsősorban az analógiás érzékenységétől. Ez azt jelenti, hogy az
egymással látszólag távol lévő fogalmakat összelátja: mint
szőlőszemek a fürtön, úgy ragyognak egymás mellett a közös
kocsányon függő, azonos gyökű szavak. A szent nyelv egybe látja
azokat a fogalmakat, amiket egy szegényebb nyelv nem így lát -
nem látja, hogy ezek titkosan összefüggenek-, és ezért különkülön
szavakat talál rájuk.
Így például a magyar egyetlen szóban fejezi ki, hogy az
Univerzumnak fényeredete és fénytermészete van - hogy a
Mindenség: fény - mert azt mondja: Világ... Világít...
Világosság... Világ... s hogy ez egyúttal látás kérdése is, mert
azt is tudja, hogy nemcsak a gyertyának, de szemünknek is világa
van.
A vakra azt mondják: világtalan.
Aki nem tud arról, amit most elmondtam, az lelki értelemben vak -
, azaz: nincs világa, mert hiányzik belőle a világosság.
Sötétségben él - azaz: káoszban.
A világ ugyanis világosság, s lényege a rend - a sötétség
világtalan és világosságtalan, s lényege a zűrzavar.
(Hogy jobban érezd: a "sötétség világa" nyelvünk legszebb
ellentmondása: a sötétnek is "világosságra" van szüksége, hogy
egyáltalán legyen. Valódi "világa" a gyertyafénynek van -
amelynél látunk.)
S az, hogy a világ nemcsak létezés, de látás kérdése is, már a
legmélyebb spirituális titkot rejti magában. Vagyis hogy a látás
nem passzív érzékelés (nem csak a külvilág hat rám), hanem aktív
teremtés is. A látással teremtem a látványt.
Erről szól Albert Einstein modern fényelmélete is, amely szerint
a fény nem más, mint az anyag abszolút állapota (ezért
meghaladhatatlan a fénysebesség). A magyar nyelvű Bibliában a
világteremtő Isten nem azt mondja - mint például az angolban vagy
németben -, hogy "Legyen fény!" (Light - Licht), amiből aztán
lesz a világ (World - Welt), hanem hogy "Legyen világosság!"...
"Legyen Világ!"... Vagyis hogy ez nem két különféle valami, hanem
egy! A világosság világot teremt!
A világosság megszűnésével megszűnik a világ is. Arany János
gyönyörű Hamlet-fordításában a lelkifurdalástól megvakult király
a "light! light!" helyén azt üvölti, hogy: Világot! Világot!"
Mert e három: világ, világosság és a látás, egy.
Fényből van a Világegyetem.
Ezt a néhány lefordíthatatlan szót csak azért bocsátottam előre,
hogy érzékeltessem sokszor használt s elkoptatott szavaink
gazdagságát... Nem hiszem, hogy egy angolnak jelentene valamit,
ha azt mondanám neki, hogy "worldless"... hogy a
"világnélküliség" azt jelenti, hogy valaki nem lát.
Magyarul beszélni olyan, mint az óceánban úszni.
Fogalma sincs az embernek, milyen mélységek fölött lebeg.
4.
Mi hát a hit?
Mit rejt ez a szó, hogy hit? Ha kimondom, hogy hit mire gondolok?
A hit hívséget, hűséget jelent.
A hívő ember a hűséges ember - a hitetlen: hűtlen.
Az Ótestamentumban, mely a hit és hitetlenség hatalmas drámai
története, csupán egyetlen helyen kerül említésre ez a szó.
Minden sora a hit drámájáról szól, de nem beszélnek róla. Isten
hosszú monológjában azt mondja Izraelnek:
A sziklát, aki szült téged, elhagytad,
És elfelejtetted Istent, aki nemzett téged...
És szólt: Elrejtem előlük arcomat,
És meglátom, mi lesz a végük.
Mert felforgató nemzedék ez,
Gyermekek, akikben nincsen HŰSÉG. (HIT)
Vagyis azt mondja az Isten, hogy a belőlem való gyermekeim
hűtlenek lettek hozzám.
Ezt jelenti a nem híves.
Eddig "látták arcomat", mégis hűtlenek lettek. Mostantól fogva
nem látnak majd.
És előtte még azt is mondja, hogy olyannak adták oda magukat, nem
ismernek.
S itt jön a legfontosabb: hűséges az ember csak olyasmihez vagy
olyan valakihez tud lenni, akit ismer!
Az ismeret megelőzi a hitet!
Az ismeret nélküli hit: vakhit.
Ez nem úgy működik, hogy ha rendíthetetlenül hűséges vagyok,
előbb-utóbb jutalmul megismerem azt, akihez hűséges vagyok. ..
hanem úgy, hogy először megismerem, először látom, és
felismerem... s csak ezután következik a nagy kérdés: vajon
hűséges leszek-e hozzá, vagy sem?
Vajon hiszek-e benne? Hűséges híve maradok-e, vagy sem?
Rajtam áll, hogy hívő (hívséges, hűséges) leszek-e, vagy hitetlen
(hűtlen).
Ismeretlenhez nem lehet hűnek lenni!
S fordítva: a hűtlen-hitetlen ember előtt Isten "elrejti arcát" -
vagyis, mivel alkalmatlanná vált a megismerésre, meg is szűnik
benne: elfelejti, amit már jól tudott, nem emlékszik rá, az örök
tudás "elrejtőzik benne", lelkének tudattalan mélyrétegébe merül,
ahol már nem látja, nem tud róla, nem ismeri.
Az ateisták között sok olyan embert ismerek, akinek van valami
benső istenélménye, csak a vallások hiedelmeit nem fogadja el. És
sok olyant, aki minden istenfogalmat tagad, nem azért, mert még
nem jutott el az élményig, hanem azért, mert már elfelejtette.
Nem volt hű az élményéhez.
A tudást akkor állították szembe a hittel, amikor az már régóta
nem hit volt, hanem vakhit.
Ez a mai napig tartó félreértés sok évszázados keserű
tapasztalaton alapszik, amely nem is alaptalan. A tudatlanság
ugyanis nem a hitnek, hanem a vakhitnek a jellemzője, s mivel az
emberiség régóta csakis a vakhitet élte s tapasztalta meg, s a
valódiról fogalma sem volt, azzal, amit hitnek vélt,
szembeállította a tudást, s teljes joggal, mert nemcsak arról van
szó, hogy a vakhitből hiányzik a hiteles tudás, de ráadásul
kizárólag a tudás képes leleplezni, hogy nincs mögötte az
égvilágon semmi, csak félelem, rögeszme, babona és bálványimádás.
A tudomány nem a valódi hit, hanem a hiedelmek és a vakhitek
ellen harcol, és sajnos, mivel a valódi hit már a biblikus
időktől fogva egyre felismerhetetlenebb lett s a vakhit minden
vonalon egyre általánosabbá vált, a fürdővízzel együtt a gyereket
is kiöntötte.
Évezredes élettapasztalatok deformálták a hit szó valódi
értelmét.
Próbáljuk kiemelni a romok alól s megtisztítani ezt a gyönyörű
fogalmat.
Odáig már eljutottunk, hogy a vakhit és a nem-ismerés összefügg.
Ez benne van a szóban is: vakon csak olyasmiben hihetek, amit nem
látok.
De hogy működik a valódi hit?
Hogyan működik a "látó" hit?
Ahogy írtam: a valódi hitet megelőzi a megismerés.
Először ismerem - egész lényemmel -, s csak utána dől el: hűséges
maradok-e hozzá, vagy sem.
(Érdemes elgondolkodni azon, hogy az Istenről való tudás minden
kultúrában megelőzte a racionális és kézzelfogható
tapasztalatokból született felismeréseket. Miért van az, hogy az
ősi hagyományok előbb foglalkoztak a szemmel nem láthatóval, a
transzcendenssel, a szellemivel és az istenivel, mint a
létküzdelem hétköznapjaival? Miért van az, hogy a természetbe
hajított őseink nem a zabálással, vadászattal, hajlékteremtéssel
kezdtek először törődni, hanem az élet örök értelmével, a
lélekkel és a morállal? S ha így van - mert így van -, vajon
melyikünk a "primitív"?)
Ha az isten-élményt mélylélektani értelemben vizsgáljuk, akkor
itt egy mindent megelőző Én-élményről van szó.
Az ember rádöbben arra, hogy "Isten szelleme" lakik benne.
Ráébred valódi, halhatatlan, egyetemes Énjére, az Atmanra, a
Selfre, a benne élő Látóra, Krisztusra... az Önvalóra... sokféle
neve van, a lényeg: hogy a legmélyebb énismeret: Isten-ismeret.
Saul, amikor a damaszkuszi úton rádöbbent arra, hogy ki is ő
valójában, leesett a lováról, és hosszú ideig "másfajta"
tudatállapotba került. Megélte és megismerte, hogy Krisztus -
akit kívül üldözött - benne van.
Ekkor azonban még nem volt "hívő".
Csak megismerő.
Hívséges hívő akkor lett belőle, amikor ehhez a minden
tapasztalatnál mélyebb önfelismeréshez a haláláig hűséges maradt.
Akárhogy üldözték, fenyegették, halálra ítélték és megölték -
amit egyszer tudott, azt tudta: nem volt hajlandó megfeledkezni
róla, hogy lelke mélyén ki lakik. Nem volt rezzenéstelen a
"hívsége", meg-megingott néha, de a végén mégis elmondhatta, hogy
"a harcot megharcoltam...".
Hitünket nem a veszedelmek rongálják, hanem főleg a hétköznapok:
a legmélyebb Önmegismerés a földi hétköznapok során megromlik,
korrodálódik, s ami a legdöntőbb: az ember egója, ez az egyetlen
életre létrejött, halandó szerepe, amely az istenélmény hatására
háttérbe szorult s "elájult", mindenáron vissza akarja szerezni
hatalmát, s az esetek nagy részében ez sikerül is neki: a hűség
és a hűtlenség kivétel nélkül minden embernek, még a szenteknek,
jógiknak és bölcseknek is alapvető drámája.
E nélkül a mindent megelőző "Én-élmény" nélkül azonban valódi hit
nincs.
Nincs kihez hűnek lenni!
Nem tanhoz, nem dogmákhoz, nem testületekhez, nem képzeletünk
füstjéből az égre szállt "istenképhez", hanem egy alapvető -
primordiális - megismeréshez vagyunk hűek.
Nem arról van szó tehát, hogy "higgyél benne, s akkor majd előbbutóbb
megtudod", hanem arról, hogy amit már ismertél, ahhoz
maradj hűséges.
És mivel Fensőbbrendű Énünk egyben sorsunk tudója is - ezért a
hit minden esetben nemcsak a "jobbik énünkhöz", de a vállalt
sorsunkhoz való hűséget is jelenti.
Többek között ezt szimbolizálja a kereszt, melyet az egónk
semmiképpen nem akar hordozni. A sorsterheknek csakis egy
magasabb Én-tudat látja az értelmét - az ego soha. Sőt le akarja
vetni magáról minden erejével. Az ego nem akarja a sorsot élni,
mert az minden esetben nehéz.
A hűség tehát nemcsak igazi valónkhoz, de sorsunkhoz való hűség
is.
Lélektani értelemben ennyit jelent a hit.
Nem egy tan "elfogadását", nem, azt hogy rábólintunk valamire,
hogy "így igaz", nem egy egyházhoz való érzelmi tartozást, nem
azt, hogy részt veszünk a rítusokban, gyónunk, áldozunk, és ott
ülünk a misén, hanem teljes átvalósulást, olyan alázatos
belesimulást magasabb Valónk akaratába, amelyet csakis egy
hűséges szolgálatra nevelt egóval lehet megvalósítani.
A tudomány a külvilág, az istenhit az ember belvilágának
megismerése.
A vakhit pedig egyik sem - mert nincs benne megismerés.
Ahogy a tévtudásban sincs.
S még annyit talán, hogy e nélkül a benső Én-élmény nélkül éppúgy
nem létezik egyetlen hiteles vallás sem, ahogy buddhizmus sem
létezik a megvilágosodás (szatori) élménye nélkül. Aki nem tud
arról, hogy Isten lelke benne van, annak hite-hűsége lélektanilag
nem lehet hiteles. (Hit-hiteles; íme, még egy szőlőszem! Érdemes
meditálni a hiteles szón!) Az nem hit, hanem bálványimádás. A
bálványimádás azt jelenti, hogy lelkem tudattalan tartalmait
vetítem az égre. A halványnak nem az a lényege, hogy faragott
szobor, hanem az, hogy öntudatlan, "világtalan" emberek
teremtménye. Egy halványban nem lehet valóban hinni - azaz:
hűségesnek lenni hozzá -, pontosan azért, mert a magasabb
tudatosság, a "hiteles" önismeret hiányzik belőle. A bálványt
öntudatlan erők szülik s tartják életben, amíg lehet.
Mik ezek az öntudatlan erők?
Az egyik a félelem. Vagyis, hogy a menekülő ember védőernyőt
vetít magának az égre, káprázatból szőtt apukát, aki nem engedi
őt bántani.
A másik: a hatalomszomj.
Az az "isten", amelyet az ego teremt: az én istenem, a te
istened, a mi istenünk, az ő istenük, a népek istene, olyan, mint
szülője, a hatalomszomjas ego: gyűlöli a másik egót, gyűlöli más
népek isteneit. Egyének és fajok háborúi, mások elitélése,
legázolása, elpusztítása ölt itt vallásos formát - ilyenkor a
saját zavaros lelkünk által teremtett "istennek" azt a szerepet
szánjuk, hogy mohóságunkat igazolja s az erkölcsi felelősség
terhét levegye rólunk. Az ilyen, mélyre zuhant, bálványimádó,
fanatikus vakhitek az ember és a világ lezüllésének tünetei,
eredetükben nemes eszméknek elkorcsosult, torz formái,
kiüresedett, lélektől elhagyott zombik, amelyek nemcsak a más
vallású istenek híveit pusztítják, de azokat is, akik saját
vallásukon belül az eredeti tisztaság értelmét és fényét fönn
akarják tartani. Minden vakhit elsősorban a saját hiteles híveit
öli meg: ennek utolsó példáját a "kommunizmusban" tapasztalhattuk
meg.
Régebben úgy vélték, hogy az utolsó idők vallástalanok lesznek.
Nem így van.
Az utolsó idők álvallásokkal vannak tele.
Aki azonban őrzi még hűségét ebben a zuhanó korban, azt is tudja,
hogy csak a hamis isteneknek van alkonya.
5.
Akiben ez az Én-élmény csak egy percre is fölvillant, tisztában
van azzal, hogy ez nemcsak egyéni, hanem egyetemes élmény is.
Az atman (self) nem "külön" van, hanem a világgal egy. Nincs
muszlim Én és zsidó Én és római katolikus és görög-katolikus és
református Én...
Az Én a látható s a láthatatlan világgal is egy. Belőle való, s
ezt az egységélményt úgy őrzi magában, mint ahogy egy fénysugár
is tudja, hogy egy a fényforrással.
A hiteles Én-élmény: egységélmény.
Nemcsak azzal a látható "természettel" van egységben, ami a földi
embert körülveszi, hanem azzal a spirituális-lelki természettel
is, ami a fizikai világban nem érzékelhető.
A forrással való összekötöttség élménye, amikor egy napsugár nem
dől be annak a hiú téveszmének, hogy neki önfénye van, hanem
hűséges ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az ő fénye a Nap fénye és
ereje, s ez nemcsak passzív tudást, hanem végtelen hatóerőt is
ad.
Ezt nevezzük a hit erejének.
Egyedül gyenge vagyok.
De mindennel együtt mérhetetlenül erős.
Ez nem mágia. Ez nem a gondolatnak, érzésnek, képzeletnek a
varázshatalma.
Ilyesmi ugyanis az egónak is van! Ahogy álvallása, áltudása és
vakhite, úgy mágikus képessége is van. Vissza is él vele, sajnos.
A hit ereje nem egyéb, mint hűséges ráhangolódás az univerzális
energiára: ezek azok a csodák, amelyeket, jézusi kifejezéssel,
nem "magam " csinálok, hanem az egész Mindenség - a Teremtő Atya
cselekszik általam.
"Nem én kiáltok, a föld dübörög!" - mondja a költő, s ez a hit
csodáinak a magyarázata.
A példánknál maradva: az egyetlen napsugár lehívhatja magához
atyjának, a Napnak az erejét, s azzal gyógyít.
6.
A hindu hagyományban - az emberiség legalaposabban kidolgozott
metafizikájában - a hitet úgy hívják: sraddhá. Sravana azt
jelenti: hallás, "meghallása" a tannak. Srávaka azt jelenti:
"halló", "figyelő" - ő a tanítvány. Sravanam: "meghallani" az
Isten dicsőségét. Sruti: amit az ember hall - ez a Védáknak a
neve. A Védák ugyanúgy születtek, mint a mi Evangéliumaink:
hallók hallották a természetfeletti világból.
("Akiknek fülei vannak- hallják" - mondja Jézus.)
Sruti a zene is - mélyebb értelemben azt jelenti, hogy
ráhangolódás.
Mert nemcsak te hallod, amit a zenész játszik - ő is azt játssza,
amit valahonnan hall.
Sruti-doboznak hívják azt a verkliszerű hangszert, amiben a zene
megszólal.
És most a cél érdekében egy hatalmasat ugrok: a hit szó latin
gyökeréből eredt az angol fidelity, s ha egy hangerősítőn vagy
hangszórón azt a feliratot látod, hogy "hi-fi", ez azt jelenti,
hogy ez egy olyan szerkentyű, amely a valóságos hangzást a
leghűségesebben adja vissza.
Az ilyen doboz egy nagyhitű szerkentyű.
Nem torzítja a valóságot.
Tökéletesen rá van hangolódva.
Mint egy igazi hívő: magas hűségfokon adja vissza az eredeti
Hangot.
A gépek nyelvén azt mondja: "Ne az én akaratom legyen meg, hanem
a Tiéd... Úgy zenélek, mint az eredeti, láthatatlan zenekar!... A
zenekar szól bennem!"
Az ilyen "hi-fi" gép még abban is hasonló az igazhitű emberhez,
hogy nemcsak tökéletesen hallja az adást, hanem amit hall, azt
hűen is adja vissza.
Ha valami elromlik benne, már nem "hi-fi"... hitetlen lesz.
Torz lesz. Recseg-ropog.
Nem értek a technikához, de bizonyos vagyok benne, hogy egy ilyen
berendezéshez elvileg az kell, hogy az anyagokban rejlő
tehetetlenséget, ellenállást, "önzést" kiküszöböljék - minél
finomabb az elve s az anyaga egy ilyen "sruti doboznak", annál
hűségesebben hangolt - annál pontosabban rezonál a "központi
adásra".
A hi-fi a technika világának Hívője.
7.
Számomra ez a hit szó jelentése.
Ha kimondom, ezt értem alatta.
Arra a kérdésre, hogy hívő vagyok-e, a válaszom az, hogy - mint
mindannyian - hol igen, hol nem.
Az emberlét hatalmas drámája a hűség és hűtlenség küzdelme.
Az egónak a harca ez isteni Énünkkel, a mindennapos nehéz döntés,
hogy sorsunkat éljük-e, vagy önző életünket.
Jézusi nyelven szólva: "Az én akaratom legyen-e meg, vagy a tiéd,
Atyám?"
Ez alól a dráma alól senki nem kap felmentést.
Péter, a kőszikla, háromszor árulta el a hűségét, a zsoltáros
Dávid és a Biblia nagyhitű hősei is számtalanszor tették, az
énakarat még Jézusban is fölmerül, s a halála pillanatában úgy
véli, hogy az Atya lett hűtlen hozzá: "Én Istenem, miért hagytál
el engem?!"
Az a haldoklás legnehezebb szakasza, amikor a lélek átéli a
hűtlenség iszonyát.
Hatalmas dráma ez.
Mivel itt nem valamiféle dogmához s nem egy emberhez való
hűségről van szó, a hűtlenség állapotában nem elfelejtjük, amit
tudtunk, nem kételkedünk, s nem azt mondjuk: "Lehet, hogy az
egész még sincs így?", hanem egónk félelmében vagy mohóságában
átveszi lelkünk fölött az uralmat, s ilyenkor az történik, ami
Péterrel is történt: sírunk.
Péter sírógörcsöt kap.
Zokog.
Ezt a sírást hívják "lelkifurdalásnak".
Mert itt az ember nem egy tant, nem egy mestert, nem egy
elméletet vagy egy testületet árult el, hanem az üdvét.
Lényegében önmagát. A boldogságát. Élete igazságát. Magasabbat az
alacsonyért. Örökkévalóságát egy pillanatért.
A hitetlenség nem kételkedés - hanem árulás.
Nagyanyámnak nagyobb hite volt, mint nekem.
Hűségesebb volt, mint én.
Nem azért, mert több könyvet olvasott Istenről, hanem mert puhább
volt az egója.
Átlátszóbb. Szelídebb.
Alázatosabb volt.
Odaadóbb.
Szolgálatra neveltebb.
Egyszóval: bölcsebb.
Tudott fejet hajtani a sorsa előtt.
A keservesen nehéz sorsa előtt is.
És nem kétségbeesetten, hanem derűsen.
Mosolyogva.
Nagyanyám "hi-fi" volt.
Talán azért volt ilyen - nem tudom biztosan, csak sejtem -, mert
sokkal többet szenvedett, mint én.
Lélekjelenlét
1.
Egy léleklátó rabbi azt mondta, hogy életében két-három
alkalommal minden ember meglátja az Istent.
Nem hosszabb ideig, mint egy szempillantás.
Meglátja, még rá se döbben, mi történt... máris eltűnik.
És elfelejti.
Sőt, rendszerint észre sem veszi. Nem tudja, hogy Ő volt az.
A jelenség olyan villámgyors, hogy a lomha lélek nem tudja
exponálni, s az emlékezet fotópapírján nem marad semmi nyoma.
De mindenki volt már egy elsuhanó másodpercig a szó tökéletes
értelmében boldog, mindenki szeretett, mindenki átélte, mi az,
hogy Jó, mi az a gondviselés, mi az, hogy nincs félelem, nincs
halál, nincs unalom, zaklatottság, kielégületlenség, sóvárgás,
gond. Csak felhőtlen, ragyogó, határtalan Élet van.
Egy cikkanás, rövidebb, mint egy szemrebbenés - a szürke lét
hirtelen színessé válik, és leírhatatlanul örömtelivé -, s aztán
eltűnik az egész.
És visszatér a sápadt szorongás, a nyugtalanság, visszatérnek
múltunk kísértetei, aggodalmunk a jövő miatt - visszatér a józan
ész csodátlan uralma.
Hová tűnik az élmény?
Szétpukkan, mint egy színes szappanbuborék?
Nem.
Lesüllyesztjük oda, ahová nemcsak a szent, de a kellemetlen
élményeinket is eldugjuk: mélyen-mélyen a tudatunk alá.
Honnan veszi a bölcs, hogy ez minden emberrel így van?
Elsősorban onnan, hogy nagyon sok embert ismer, nemcsak kívül, de
belül is, mert ez a dolga. Lelát a lélek mélyére, s megpillantja
a sötétben az elmerült élményeket. Ott vannak lent, a sűrű
iszapban, s néha-néha, rendkívül nehezen ki is tudja emelni
ezeket a kincseket, s megmutatja: nézd, barátom, milyen csoda
rejlik benned!
Ezek ritka pillanatok.
Egyébként nem is lehetne beszélni senkivel ilyesmiről, ha
valahonnan nem tudná, mi az a boldogság, önfeledtség,
félelemnélküliség, szeretet...
Mindezeket meg kellett tapasztalnunk valaha, különben nem
tudnánk, miről van szó.
Az igazán nagy dolgokat, igenis, minden ember megkapja valamikor.
Néha a gyerekkorában, néha később, vagy előző életében -
valamennyiünk mögött sok-sok élet élménye él - s később ezeket
elfelejtjük. Kiesik tapasztalatainknak köréből, mert rácáfol az
életünk; gyenge lángocskák ahhoz, hogy a szélvihar el ne
lobbantsa őket.
S mégis, ha azt mondod valakinek: "boldogság"... valahol
pislákolni kezd benne az elfelejtett élmény, s ha nem is tudja,
de sejti, hogy miről beszélsz.
Valami emléke van róla.
Már átélte.
Volt már boldog, ha csak egy másodpercre is, mert ismeri az
élményt.
Az ősi hagyomány azt állítja, hogy mi az Istent elfelejtettük.
Platón azt mondja, hogy nem emlékszünk rá. A görög "igazság" szó,
amely az Evangéliumnak is egyik főszava (aletheia) szó szerint
azt jelenti, hogy "nem elfelejtés", s ez az istenélmény egyik
jellemzője.
Mózes is, Jézus is azt mondják: hűtlenek lettünk hozzá.
A hinduk azt mondják: elaludtunk, s nem róla álmodunk.
Ez számomra, színházi ember számára a legszebb metafora:
azt álmodjuk, hogy nincs Isten. Pénzről, hatalomról, kéjről,
gondokról, örömökről álmodunk - Istenről nem.
Csakis akkor pillantjuk meg, ha fölébredünk.
A görög a lélektannal, a zsidó az erkölccsel, a hindu a
tudatállapottal magyarázza, de lényegében mindhárom ugyanazt
mondja.
2.
Van egy japán szó: ken. Olyasmit jelent: "élmény".
Ezt az élményt a keleti harcművészetek mesterei idézik elő a
tanítványaikban.
Megjelenik a mester előtt egy kezdő, a tanítványa akar lenni, és
ha a mester látja, hogy alkalmas rá, egy különleges lélektani
"trükkel" előidézi benne azt az élményt, amely véglegesen csak
akkor lesz az övé - több évtized múlva -, ha ő is mesterré válik.
Ez egy villámszerű élmény.
Egy pillanatig tart.
Csodálatos pillanat ez: ennyi ideig mindenki lehet zseni.Valóban
olyan, mint amikor éjszaka villámlik, s kék-fehéren felizzik az
egész táj; ilyenkor messze látunk, felismerjük a várost, hegyek
távoli gerincét; értelmes lesz minden, világos és megnyugtató - s
aztán újra sötét lesz, és nem látunk tovább az orrunk hegyénél.
A hasonlat pontatlan, mert a dolog fordítva működik: élünk egy
valónak tűnő világban, s hirtelen valami különös okból szétpattan
és eltűnik a valóságnak tartott díszletvilág... felébredünk s
rádöbbenünk, hogy az egész csak álom volt...
Aztán elalszunk, és folytatjuk az álmodást.
Ekkor visszatérnek nemcsak az álomlények és az álomhelyzetek, de
a félelmeinket is ugyanott folytatjuk tovább, ahol abbahagytuk.
Legfeljebb - nagyon szerencsés esetben - visszavisszük magunkkal
az ébredés élményét, s ilyenkor már az üldözőnkről sejtjük, hogy
olyan nagy kárt nem tehet bennünk, hiszen csak álom az egész.
Bizonyára ismerős élmény: álmodban tudtad, hogy álmodsz, s innen
kezdve már nem is volt olyan nyomasztó az álmod.
Ilyesmi a ken is.
Egy pillanatra felébreszt, és utána visszaalszol.
Mi az, ami fölébreszti az alvót?
Általában valamiféle kíméletlen sokkhatás.
Az álmodót meg kell rendíteni ahhoz, hogy világából - amelyet
valóságosnak vél - kitépje magát. Szelíd vekker nincs. Csak
fölrázó vekker van.
Hogy ez a harcművészeknél hogyan történik, nem tudom.
A zenben ma is az a rend, hogy ha meditáció közben látják a
mester segítői, hogy az ébredő tanítvány visszaalszik, fejbe
kólintják egy bottal.
Ez egy szent bot, a kjoszakú, amely nagy tiszteletben áll a
meditálok körében.
A váratlanul megvilágosító élményt nevezzük lélekjelenlétnek.
Mindenki megélte, hogy hirtelen bajban az egója lebénul, és
föladja a játszmát, valódi Énje azonban átvette az irányítást, s
nagy nyugalommal megoldja a helyzetet.
A lélekjelenlét azt jelenti, hogy jelen van a lelked.
Egyébként nincs jelen.
A lélek hol a tegnapon rágódik, hol a következő percen, egyszerre
százfelé figyel, s ezerféle benyomást szelektál, miközben egy
éppen felszínre bukkanó érzelmi hullám át is színezi a zavaros
állapotot, amely zaklatott, szomorú, bizakodó, rémült, tompa,
szorongó, aszerint, hogy a háborgó energiák örvényéből mi ragadta
el éppen... Szólnak hozzád, s nem vagy ott... Szólsz, és nem azt
mondod, amit gondolsz... hallod magad kívülről, s nem értesz
egyet magaddal... még mondod, de tudod, hogy most csak
viselkedsz... nagy erőfeszítésedbe kerül, hogy arcodszemed ne azt
tükrözze, ami bensődben kavarog...
Máshol vagy.
Belehallgatni egy emberi lélekbe, amikor nincs jelen, olyan,
mintha egy egész kórházra való elmebeteg fecsegését hallgatnád:
száz hang, és mindegyik mást üvölt.
Abban a pillanatban, amikor beáll az itt és most állapota, az
elmebaj leáll.
A pánik megszűnik.
Ez a lélekjelenlét.
3.
Beszéljünk egy kicsit erről a lélekjelenlétről, mert valójában
ebben a szóban rejlik az a bizonyos "élmény", amit keresünk.
Ha keleti mester lennék, most nem szólnék róla semmit, hanem
villámszerűen felidézném benned, de sajnos nem vagyok mester -
ráadásul eszközöm nem a kard, hanem az írott szavak, amelyeket
kénytelen vagyok egyenként felfűzni előtted, mint a
gyöngyszemeket, s csak a folyamat végén pillanthatod meg, hogy mi
az a gyöngysor, ami megjelenik majd.
Haladjunk hát gondolatról gondolatra, azaz: araszoljunk előre a
lomha időben.
Először is az "itt" és "most" pillanatát nagyon nem szereti az
egónk.
Ezért leszünk nyugtalanok, ha valamire figyelnünk kell, ha
koncentrálni vagy meditálni akarunk. Amikor egyetlen pontra,
egyetlen "ittre" szűkül a figyelem, viszketni kezdünk, s amikor
azt parancsoljuk magunknak, hogy "azonkívül, ami most van, semmi
sem fontos, sem a befizetetlen számlák, sem a nyitva felejtett
ajtó, sem az átcikázó gondolatok és ötletek és nyugtalanító
érzetek... Szóval, amikor megkíséreljük leállítani
tudatfolyamatainkban az örökös változást, az egónk lázadni kezd,
mert nem tűri, hogy térben ne futhasson innen oda (nem szeret egy
helyben ülni!) és hogy időben leszögezzék egy megállított
pillanathoz, hogy ne lehessen más, hogy ne változzon benne és
körülötte minden, hogy ne távolodhasson valamitől, s ne robogjon
valami felé, még akkor is, ha tudja, hogy amit el kell hagynia,
az a fiatalsága, s ami felé halad, az a halála, akkor is:
változni akar! Sem itt, sem ott nem jó az egónak, sehol és
sohasem jó neki! Élete legnagyobb szerelmét öleli éppen, két
szeme csukva, de lelki szeme már az óráját nézi: mit kell majd
csinálnia öt perc múlva... És megnyeri a főnyereményt, de amikor
rádöbben, hogy az adót levonták belőle, bosszús lesz és nem
boldog...
Az ego nem tud leállni.
Mint az óra: ketyeg. Lüktet. Kattog.
Örök mozgásban, változásban, átváltozásban él, s még a
legszorultabb helyzetében is működik valami életösztönnél is
mélyebb meggyőződése, hogy jobb lesz máshol, és jobb lesz ezután.
Mert valójában az egónak mindig rossz.
Van, amikor kicsit rossz, van, amikor nagyon rossz.
Nóti Károlynak, az ismert humoristának Romániában játszották egy
darabját, kapott érte ezer lejt egyetlen nagy bankjegyben, s
mivel attól tartott, hogy hamis, bevitte egy bankba, s azt
kérdezte:
- Tessék mondani, jó ez a pénz?
A hivatalnok alaposan megvizsgálta, majd savanyú mosollyal azt
mondta:
- Elég jó.
Ha megkérdezik, hogy vagy, a legőszintébb válasz, még optimális
esetben is ez:
- Elég jól.
Az ego soha sincs igazán jól.
Valami mindig hiányzik neki, s ez a hiány űzi, hajtja.
Még akkor sem áll le, amikor nagy öröm éri.
Nincs olyan nagy öröm, hogy leálljon.
Valami mindig piszkálja, valami mindig kell neki, s nem tud egy
vágya úgy beteljesülni, hogy abból ne hiányozna még valami:
rendszerint a lényeg.
Ha valamit kap, úgy érzi, nem elég; ha valaki szól hozzá, átnéz a
válla fölött, hátha jön még más is, s ha jön még valaki, az sem
az "igazi".
Az ember a halandóság foglya.
Az ego egyetlen életre született, s a földi lét, amibe
belemerült, az a változások világa. A változás pedig addig tart,
míg be nem teljesül valami, s mivel soha semmi sem teljesedik be,
a változás is állandóan tart.
Amikor a szellem anyagba merül, amikor megtestesül, egy olyan
létrendbe lép, ahol a tér és az idő uralkodik. De ezek csak
szavak. A lényeg a változás. Tér azt jelenti, hogy mozog, forog,
tágul, szűkül, mászik, lüktet, az idő pedig ugyanezt, csak más
élményhez kötve: az "öröklét" szellemi méhe megreped, kiárad
belőle a gyors átváltozásba süllyedt teremtménye, és elkezd érni,
dúsulni, öregedni és főleg: átváltozni. Az idő, ha lelassul,
térré fagy, a tér, ha mozgásba lendül, idővé alakul, a lényeg a
szüntelen átváltozás, amely sohasem tud megállni, kielégülni...
semmi sem maradhat úgy, ahogy van, el akar jutni valahová, de nem
tud, mert előtte szétesik, csakis azért, hogy másképp újra
összeálljon... és forog, forog a teremtés, mint a ringlispíl, nem
lehet leszállni róla, mert ez a karma kereke, amit magunk
forgatunk.
Ebben a szüntelen forgásban, áramlásban, rezgésben és
átváltozásban, vagy ahogy ma mondják, "pörgős életben" jelen
nincs.
Ez csak egy szó.
Egy elvont fogalom, valójában nem létezik.
jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy
gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami
tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a
jövőmből felém.
De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban
van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk
olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.
Amikor megszületünk - vagyis szellemhazánkat elhagyva a
megnyilvánulás világába belelépünk -, sajátos, földi sorsra
tervezett elmét és áramló tudatot alakítunk ki. Szükségünk is van
rá, mert így lépünk bele a térbe és az időbe. Testünk lesz,
mellyel lélekben azonosulunk, s ez a test öregedő test, elmúló
test, változó test, éppúgy, mint ahogy a "világ" is, amely
ezentúl körülvesz bennünket, szüntelenül változik, vagyis múlttá
teszi a jövőjét.
Megállni nem tud, mert az a halál.
Se a szív, se az agy, se az elme, sem a gondolat, sem az érzelem
nem tud megállni, mert akkor az egésznek vége.
S ez a lényeg.
Ahogy az ember képtelen levegő nélkül élni, mert megfullad, úgy
az ego sem tud megtorpanni és mozdulatlanul állni, mert meghal.
Számára ez a vég.
Ahogy a testünk levegőt, vizet és táplálékot vesz magához, hogy
éljen, úgy egónk tudata időt szív be, időt iszik, időt eszik, s
ha ezt nem teheti: elpusztul.
Ezért kerül pánikba az ego, ha meg kell állnia.
A meditáció célja: az elme működésének, rezgésének (csittavritti,
ahogy a hinduk nevezik) a leállítása.
Ilyenkor az egóra rájön a fulladás érzése.
Inkább rohan, inkább száz helyen van egyszerre, inkább zaklatott,
ideges, nyugtalan és feldúlt, mintsem hogy megálljon - mert akkor
vége.
Minél erősebb az egónk, annál jobban iszonyodunk a nyugalomtól,
mert úgy érezzük, a létünket fenyegeti.
Mégis vannak pillanatok, amikor az egónk elájul.
Amikor elménk nem "rezeg", s én-tudatunk lebénul.
Tetszhalottá válik.
S ekkor váratlanul az történik, hogy az eszméletlen ego s a
megvakult és kiüresedett tudatunk helyén megjelenik egy másik,
fölényes és biztos látás, egy időtlen és végtelenül nyugodt,
szinte rebbenetlen Tekintet - s ez nemcsak lát, de ugyanakkor
cselekszik is - vagyis a tudni és a tenni egyidejű számára -, s
az egész problémát, amitől a tanácstalan ego elájult, néhány
fölényes és magabiztos mozdulattal elintézi.
Ez a lélekjelenlét.
Semmi köze az Itt és Mosthoz.
A lélekjelenlét transzcendens állapot.
Időtlen.
A Lélek lát és cselekszik ilyenkor, aki örökkévaló.
Az ember ekkor egy magasabb dimenzióba lép át, a szellemi
dimenzióba, ahol nincsen idő.
Nincs benne volt, van és lesz.
Nincs idő.
A szó, hogy lélekjelenlét, nem azt jelenti, hogy a lélek a
"jelen" időállapotába került, vagyis megállt, mint egy elromlott
óra mutatója - hanem azt, hogy a Lélek JELEN van.
Eddig nem volt jelen.
Csakis az ego volt, ő pedig nem tudott "jelen" lenni, mert örökké
rohant.
Nem is tudtunk róla, hogy lelkünk van, arról meg különösen nem,
hogy ez a tökéletesen elfeledett Lélek, ha jelen van, a nehéz
sorshelyzetet, amelyből az egónk öngyilkos módon kiájult,
végtelen nyugalommal megoldja.
A Léleknek ugyanis nincs ideje.
Mivel az Örökkévaló gyermeke, ezért örökké Van.
Más dimenzióban él, mint ahol a múlt-jelen-jövő folyama sodródik.
És ezért a Lélek számára a volt is van - és a lesz is van. Most
fáj neki, ami sok éve történt, s most éli meg, ami csak később
lesz, mint aki beleolvas egy regény végébe.
Robogsz az országúton, hirtelen szembejön egy meggondolatlanul
előző autó... elfog a félelem, az iszonyat, az egész lényedet
markába szorítja a rettenet... s aztán történik valami:
hirtelen megszáll egy olyan különös nyugalom, amelyet sohasem
ismertél... s biztos kézzel és félelem nélkül olyan műveleteket
csinálsz a kocsiddal, amelyeken később magad is elképedsz;
átrohansz az útpadkán, átugratsz egy keskeny árkot, beleszaladsz
egy erdőbe, de úgy, hogy kikerülöd a fákat, majd visszakanyarodsz
az országút felé, de nem futsz rá, hanem óvatosan, hogy ne
penderülj meg, fékezel, ügyesen kormányozol, miközben jobb
kezeddel finoman és erőteljesen hátranyomod a melletted ülő
útitársadnak, mondjuk, a gyermekednek vagy feleségednek a
vállát... Vigyázol rá... Tenyeredből sohasem tapasztalt erő és
nyugalom árad...
Végül megállsz...
Állsz... lefulladt motorral... s még csak nem is vagy
megdöbbenve.
És eltelik néhány perc, míg újra visszatér a félelmed, elfog a
remegés, s most már visszaemlékezve, csodálkozva tapasztalod,
hogy itt egy olyan feladatot oldottál meg, amelyre "hétköznapi"
tudatoddal képtelen lettél volna. Emlékezetedben - sokszor még
évek múlva is! - visszajátszod az elmúlt pár pillanat
"katasztrófa-filmjét", s döbbenten látod, hogy mennyi mindent
észleltél egyetlen másodperc alatt, s ezzel együtt hány virtuóz
műveletet hajtottál végre... vagyis az észlelés és cselekvés
teljesen egyidejű volt benned... s ami a legkülönösebb: nem
féltél.
Ha megmaradsz a "hétköznapi" tudatod szintjén - már nem élsz.
Talán a feleséged vagy a gyermeked sem.
Ha benned marad a félelem és az iszonyat görcse - már nem élsz.
Egy másféle tudatállapot s egy másféle lelkiállapot kellett
ahhoz, hogy életben maradj.
Ez a ken.
Ez a lélekjelenlét.
Egy pillanatnyi "megvilágosodás" - emberfeletti tudatállapot:
lelked, azaz Önvalód egy pillanatra jelen volt, átvette sorsod
felett az uralmat, elintézte az elintézhetetlennek tűnő gondodat,
s aztán eltűnt, mint a jó "tündér" - aki azért kapta talán ezt a
nevét, mert ilyen tünékeny. (A tündérek tünékeny tünemények.)
Azt mondják az utólag magyarázgató nagyokosok, hogy itt nem
történt egyéb, minthogy vegetatív idegrendszered vette át az
uralmat, a benned lévő állati ösztön. Mint minden materialista
magyarázatban, ebben is ott van egyrészt az a rondaság, hogy
lefelé érvel, s azt magyarázza, hogy állatként jobban működsz s
bölcsebb vagy, mint emberként - másrészt az a féligazság, hogy a
ken élménybe valóban beleszólt az ösztön is, mert ha a tudat
kikapcsolódik, akkor az emberalatti és emberfeletti lényünk veszi
át a dolgok irányítását.
Ezt jó tudni.
Vagyis mit?
Az, hogyha egy cselekvés spontán, még nem jelenti azt, hogy
lélekjelenlét.
Ez a különbség, amit jól ismernek a bölcs mesterek.
Hogy a tudat pillanatnyi kiiktatásával éppúgy lehet valaki egy
isteni Lélek, mint egy gátlástalan vadállat.
Egy sértésre is lehet spontánul felelni - azonnal belerúgok -, de
az ilyen gátlástalan visszahullás nem az állat, hanem sokkal
inkább az elvetemült ember ingerülete, amelyet "gonosznak"
nevezünk.
Az állat nem gonosz.
Az öncélú gyilkolást, a bosszút és mások elpusztításának kéjét az
állat nem ismeri. Szadista állat nincs. A szeretetlenségnek és
hatalomszomjnak erre a fokára nem tud zülleni: ilyesmire csak az
ember képes.
De mindezt csak zárójelben mondom.
Az igazi lélekjelenlét állapotában - amelyet mindenki ismer, s
amelyet a bölcs rabbi szerint kétszer-háromszor mindenki megél -
az ember nemcsak a bőrét menti, hanem hirtelen olyasmiket is
megtud, amiket eddig nem tudott.
Visszatérve az előbbi helyzethez: tudja például, mire gondol a
szemberobogó autó vezetője. Tudja, mire gondol a mellette ülő
társa, a mögötte haladó kocsi vezetője (anélkül, hogy
hátranézne!) tudja, mit művel majd a fák között, holott sohasem
járt még autóval erdőben. Tudja azt is, hogy most meghal-e, vagy
élni fog. Tudja azt is, hogy ami most történik vele, az véletlene,
vagy sorsszerű.
De ennél jóval többet is!
Azt, hogy Isten segíti-e, vagy sem.
Hogy a szellemvilág segítői jelen vannak-e, vagy sem.
Sokan hangokat hallanak ilyenkor.
Tanácsokat, sugallatokat: "Erre menj! Arra menj! Ennek meg kell
történni!..."
Az őrangyalokról való tudás ebből a tapasztalatból ered.
Ami pedig a legkülönösebb élmény, s amit még sohasem élt át: hogy
nincs benne félelem.
Egész életében félt és szorongott, hogy valami baj lesz - és
most, hogy itt a baj, a legnagyobb baj, ami csak emberrel
történhet, hogy meghal ő is, a kedvese is: nem fél!
Miért?
Mert jelen van a lelke - Önvalója, aki halhatatlan.
Nincs félnivalója, mert nem halandó.
Amíg a lelke jelen van, addig örökkévaló, sebezhetetlen és
elpusztíthatatlan.
Nem lehet neki ártani.
Nem halhat meg, mert ahol most van, az már a "túlvilág".
Ezért nem fél.
A ken: túlvilági élmény.
Ezért gyakran másféle csodákkal is párosul.
Csak néhányat sorolok fel:
Elmúlik egy betegségünk... Olyasmit művelünk, amit egyébként nem
tudnánk: nagyobbat ugrunk, olyan óriási súlyt emelünk fel,
amelyet normális körülmények között meg sem bírnánk mozdítani...
Olyan tulajdonságok, képességek bukkannak fel bennünk, amelyeket
születésünkkor nem hoztunk magunkkal: bátorság, nyugalom, erő, az
összefüggések zseniális átlátása... Olyan megértések, érzések és
átélések, amelyeket eddig nem ismertünk... tévedhetetlen
emberismeret... jövőbelátás.. . és sorolhatnám tovább a ken
csodáit, amelyek nem egyebek, mint az isteni váratlan betörése a
hétköznapi tudat lefokozott világába.
Ez a ken.
Sajnos nem tart sokáig.
S még nagyobb kár, hogy idővel elfelejtjük.
4.
A Mester egy pillanatra megéleti tanítványával a szíve titkát, s
innen kezdve tudja, hogy amit keres, benne van.
Azt mondja: "Figyelj! Érzed? Látod? Éled?... Ez vagy te!... Az
elkövetkezendő éveid arról szólnak majd, hogy ami most felbukkant
belőled, azt felszínre hozd! Most eltűnt - de ott van! Sok időbe
és fáradságos munkádba kerül, míg igazi lényedet megvalósítod!
Most üzent a mélyből! Kopogott, mint rab a föld alatti börtönből:
Itt vagyok!... Szabadíts ki!... Az üzenetre azért volt szükség,
hogy tudd: kivé leszel majd utad végén!
Ennyit akartam mondani.
Nem tudom, az olvasás közben fölvillant-e benned ez a szavakkal
leírhatatlan élmény.
Ha igen, akkor jól írtam.
És ha most összegyűjtöd saját ráébredésed emlékeit, magad is
látod, milyen sok közöttük az, amit nem a halálveszély vagy
sorscsapás okozott, hanem a művészi élmény.
A valódi művészet az embert megrendíti és halhatatlanságára
ráébreszti.
Amelyik mű ezt nem teszi meg: nem művészi alkotás.
Az ember a szépségtől s az igazságtól megrendül.
A művész: mester, aki nézőjét, hallgatóját vagy olvasóját -
Hamvas Béla szavaival - "isteni származására ráébreszti".
Ha egy versből, zenéből, színházból, egy dalból vagy egy
regényből hiányzik a megrendítő érzés - biztos jele, hogy
alkotója nem az igazi művészek rendjéből való.
Beavatatlan.
Mi, ma élő szóiparosok, megélhetés-bűvészek, vásári önmutogatók
és divatkirályok ritkán vagyunk képesek arra, hogy a művészet
eredendő feladatát teljesítsük. Panaszkodunk, leírjuk, amit
mindenki amúgy is tud, intellektuális divatcikkeket gyártunk,
bevádoljuk az életet - ébreszteni nem tudunk.
Nem kell veszélyes karambol egy "ken" élményhez.
Az ihletett muzsika, a valódi színház s az igazi könyv is
fölébreszthet a hétköznapi élet zaklatott, értelmetlen és halálos
álmából.
Egyszerű asszony
1.
Kedves Katinka néni!
Levelét így kezdi: "Én csak egy egyszerű asszony vagyok..."
Erről szeretnék írni, erről a "csak" szóról.
Az én szememben "egyszerűnek" lenni, nem "csak", hanem a legtöbb,
amit ember elmondhat magáról.
Tudom, hogy manapság nem így tartják.
Ma úgy vélik, minél nagyobb tudású valaki, annál bonyolultabban
látja a világot, elméletek egymást cáfoló gazdagságában, s az
emberi nagyságról is azt hiszik, hogy az rendkívül látványos és
komplikált.
Úgy vélik, minél nagyobb művész valaki, annál csillogóbb,
elvontabb és érthetetlenebb.
Ezzel szemben az igazi tudás: egyszerű.
Az igazi művészet egyszerű.
És az igaz ember is egyszerű.
Ne feledje, Katinka néni, az "egy" az Isten száma, s ezért a mi
gazdag nyelvünkben az "egyszerű" azt is jelentheti, hogy
"istenszerű".
Az egyszerű ember az, aki legjobban hasonlít Istenhez.
Figyelje meg, Isten, ha szól, milyen egyszerűen beszél.
Azt mondja: "Legyen világosság!" Azt mondja: "Ne ölj!"...
"Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!"... Azt mondja: "Ne
aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd
aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga
baja"... Azt mondja: "Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól"...
Százezer kötetben próbálták bemutatni Istent, akit olyan
bonyolultnak és titokzatosnak tartottak, hogy a nevét is tilos
volt kimondani.
Jézus pedig így szólt:
"Isten: szellem és valóság."
Ennyi.
Ha az Isten szanszkrit nyelven beszélt, még egy szót hozzátett:
Ananda.
Azt jelenti: boldog.
Szat-csit-ananda: vagyis Istent az ember az értelem, a létezés és
a boldogság élményében találja meg.
De gondoljon Buddha "négy nemes igazságára", vagy Lao-ce
tanítására és magára Lao-cére, az "Öreg gyermekre", akinél
egyszerűbb lény nem járt még a Földön. Vagy gondoljon Krisna
gyönyörű tanítására, amely csak azért tűnik számunkra nehéznek és
bonyolultnak, mert nem ismerjük a szavak valódi jelentéseit.
S ha ismerjük is, az a baj, hogy mi már csak fejjel értjük őket,
a szívünkkel nem.
A szavakat nemcsak fejjel, szívvel is érteni kell.
Ott születtek ugyanis, ahol az élet születik s lüktet bennünk:
lényünk közepében.
Őseink, amikor saját szívükbe néztek, vagy a Mindenség szívébe,
ahol az Egy Isten él - s ki tudja, van-e a két "szív" között
különbség -, mindig a végső igazságot keresték, és ezek az
igazságok egyszerűek voltak. Isten igazságai egyszerűek, s
bármilyen sokszínű a teremtés, a világ is egy: világegyetem.
Aki ennek az Egynek a vonzásában él, vagyis aki hűséges Istenhez,
az egyszerűen él, egyszerűen gondolkozik és egyszerűen fejezi ki
magát.
2.
Manapság ez kiment a divatból.
Azért írja, hogy "én csak egy egyszerű asszony vagyok", mert
ebben van valami szégyellni való: nem vittem semmire, lemaradtam,
nincsenek iskoláim, egyetemeim, nem vagyok eléggé olvasott,
intelligens...
Az eszmény még a múlt században is a nagy tudású, művelt ember
volt. Az egyszerű emberek arra törekedtek, hogy gyermekeik
tanuljanak, s elvégezzék az egyetemeket. A mi családunkban is:
nagyanyám még eperjesi hentes felesége, apai nagyapám pedig
kisbéri lakatos volt. Nemcsak szakmájuk volt "lent", de a hely
is, ahol születtek: kisvárosban éltek egyszerű életet. Anyámat
azonban már hegedülni, énekelni taníttatták, nagyapám pedig
mindkét fiából mérnököt nevelt. Mérnökök, sőt főmérnökök lettek,
"vitték valamire", belőlem pedig, az unokából "híres" ember lett,
aki könyveket, színdarabokat ír, s néha föltűnik a televízióban
is.
S ahogy visszanézek, látom, hogy egyre inkább: "eltörpésedtünk".
Anyám bölcsebb volt, mint én, s nagyszüleim pedig emberóriások
voltak, mahatmák, akiknek erejéhez, életbölcsességéhez, emberi
nagyságához nem is hasonlíthatom sem magamat, sem a szüleimet.
Közel száz esztendőt élt nagyanyám és nagyapám is - mindketten
"egyszerű" emberek voltak -, és ha összevetem arcképüket a
sajátommal, összeszorul a szívem: két óriási egyéniség néz rám az
elsárgult képekről, az én arcom az övékhez képest jelentéktelen.
Ez nem csak az én tapasztalatom.
Ha valaki régi képeket nézeget, családi albumokat, szembeszökő,
hogy az arcok mennyire jelentéktelenné váltak. Ugyanerre a
megállapításra jutunk, ha a falvak lakóinak képeit nézegetjük,
régi fotókat, néprajzi albumokat. Őseinkhez képest mintha
"elsenkisedtünk" volna. Ott állnak előttünk gyönyörű, sorstól
megművelt, barázdált arcokkal, önérzetes, lélekteli szemekkel,
merész profillal, büszke bajusszal... s ott van mellettük az én
szánalomra méltó "igazolványkép-jellegű", tésztaarcú fotóm;
keresem a szemeimet, nem néznek sehová, nem tükröznek semmit,
csak valami riadt, erőtlen nyugtalanságot...
Hamvas Béla ezt úgy írta le, hogy először voltak a Valakik, aztán
jöttek az Akárkik és végül a Senkik.
Az én nagyanyám például még "Valaki" volt.
Ő kezdte így a mondatot, ha valamilyen hibámra figyelmeztetett: -
Lehet, hogy én csak egy egyszerű asszony vagyok, de te viszont
egy nagy marha vagy!
(Látja, ennyire szeretett!)
Közben sokféle történelmi tapasztalatunk született.
Az első, hogy a tanulás, a gimnázium és az egyetem nem oda
vezetett bennünket, ahová azt a mi "egyszerű" nagyszüleink
megálmodták.
Az iskolákban - ritka kivételektől eltekintve - nem minőséget
oktattak, hanem mennyiséget.
Nem arra tanítottak, hogyan légy bátrabb, hűségesebb,
becsületesebb, igazabb, derekasabb, megbízhatóbb, erősebb,
boldogabb, derűsebb, tisztességesebb ember - hanem mennyiségi
"ismereteket" töltöttek a fejekbe. Könyvtudást. A tantárgyak
között az emberi lét magasabb és örök céljai elsikkadtak.
Nem élni tanítottak, hanem érvényesülni.
Kiderült - fájdalmas ezt kimondani -, hogy "művelt" ember is
lehet hitvány.
Hogy az iskolák és az egyetemek nem óvták meg az emberiséget
attól, hogy egészen mélyre süllyedjen: öljön, háborúzzon,
raboljon, kapzsi legyen, mohó, önző, gátlástalan, törtető, gyáva,
gyűlölködő, rosszindulatú, aljas...
A régi, polgári illúzió, hogy a "tudás nemesít", már a múlt
században kipukkadt.
Kiderült, hogy az a fajta tudás, amit oktattak, nem nemesített.
Új jelszó jött divatba: "A tudás - hatalom!"
Nemesítés helyett hatalom.
Technikát fejleszt (főleg haditechnikát), ipart, bankrendszert,
közlekedést, s mindenféle technológiát soha nem látott
színvonalra emel - az ember azonban elsivárosodik, lélektelen
lesz, sorstalan, boldogtalan, s a legutóbbi időkben pedig már
attól kell tartani, hogy embertelen is.
Hatalmat akar, minden és mindenki fölött.
A kultúra haldoklik, Katinka néni.
Az, hogy az emberiség a napról napra veszélyesebb körülmények
között egyáltalán él, annak köszönhető, hogy vannak még közöttünk
egyszerű emberek, akik hordoznak magukban valami alapvetően
emberit: hogy igazat kell mondani például, hogy nem szabad
másokat eltaposni, sőt tisztelni kell, hogy dolgozni kell és nem
lopni, hogy tisztességesnek kell maradni, akkor is, ha ez régen
kiment a divatból, s a közéletet eluralta a gengszterizmus.
Nagyapámnál egy napig nem maradhatott olyan hentessegéd, aki nem
mért pontosan, s ha véletlenül ő maga rosszul adott vissza, zárás
után visszavitte a vevőnek a pénzt, mert nem tudott volna aludni.
Nagyapa úgy érezte, hogy nemcsak a vevőivel, Istennel is el kell
számolnia.
Anyám, aki már nem volt ilyen mélyen vallásos, ugyanezt nem így
élte meg, sőt ő már tanúja volt annak a kornak, amikor az emberek
egymást megölték és kifosztották, és "államosították" - ellopták
például a nagypapa hentesüzletét is, aki ebbe belehalt - de azért
ott maradt lényében az öröklött "reflex", hogy az emberekhez
jónak kell lenni, meg kell érteni őket, és akin csak lehet,
segíteni kell.
Én már egy gengszter-világ gyermeke voltam. Ma is abban élek.
(Nem így nevezi magát a világ, erre mindenféle "izmus" van
forgalomban, a kommunizmustól, emberarcú szocializmustól a
demokráciáig - de az egyszerű embereknek ez gengszterizmus:
viszolyogunk ettől a világtól, amelyben élünk.)
Ha van unokája, tudja, miről beszélek.
Egy olyan világban kell felnőnie, ahol a tisztességes embert
hülyének tartják. Megoldhatatlan nevelési gondot jelent nekünk
az, ha erkölcsre neveljük a gyermekünket, életképtelenné tesszük.
A pénz tébolyában él a világ, amely manapság nemcsak az
erkölcsből, de a józan észből is kivetkőzött. Pénzért minden
megengedhető: a rablás, a gyilkosság, a háború, sőt az egész
földi élet kiirtása is.
Azt a fura dolgot is tapasztalhatta, Katinka néni, ahogy valaha a
művelt ember volt az eszmény, akire felnéztünk, ma már a gazdag
ember az, lehet műveletlen vagy művelt, ostoba vagy okos,
elvetemült, önző és hitvány - az embert manapság nem az minősíti,
hogy kicsoda, hanem hogy mennyi pénze van.
Arra a kérdésre, hogy mi akarsz lenni, a gyerekek túlnyomó része
azt feleli: gazdag.
Sok pénzhez pedig emberséges úton nem lehet jutni.
Mindehhez csak annyit: spirituális értelemben nem az tesz valakit
gazdaggá vagy szegénnyé, hogy mennyi pénze van.
Így csak a materialista gondolkodik, illetve az a sok évszázados
világbotrányt igazolni akaró álvallásos felfogás, amely szerint a
szegények üdvözülnek. Azt hirdették, hogy a kereszténység a
szegények vallása, s úgy tüntették fel: ha valakinek nincsen
pénze, az a mennybe jut.
Valójában azonban ez is lelki kérdés: az ember azzá lesz, amivé
teszi magát. Az a hatalom uralkodik benne, aminek odaadja magát.
"Gazdag" az, aki a pénznek odaadta magát, belevarázsolta a
lelkét, s mint egyetlen életcéljával, azonosult vele. Nem kell,
hogy sok pénze legyen. Elég, ha csak sóvárog utána. "Ahol a
kincsetek - ott a szívetek", s a gazdag ember a szívét helyezte
abba a rögeszmébe, hogy a pénz boldoggá teszi.
"Szegény" pedig az, akinek nem fontos a pénz - akkor se, ha van
neki.
A lelki értelemben vett szegény úgy megy bele a nagy vagyonba, s
úgy jön ki belőle, hogy meg sem érinti: lepereg róla, mint a liba
tolláról a víz.
A Himalája hóborította lejtőin még a múlt században is lehetett
találni meditációba mélyedt szent remetéket, akik jogilag még
mindig India dúsgazdag emberei voltak, csak nem kellett már nekik
a gazdagság.
Amikor úgy vélték, hogy betöltötték az ashrama dharmát (úgy
fordítanám, hogy "szociális kötelezettség", bár a jelentése
mélyebb: a sorsnak azt a részét jelenti, amelyet a társadalomban
kell megélni, s ami az ő esetükben egy gazdag ember sorsa volt),
fogtak egy batyut, egy kulacsot és egy tálkát, magukra tekertek
egy szárit, elköszöntek a családjuktól, és fölmásztak a magas
hegyek istenközeli magányába.
Ott is maradtak, halálukig.
Én még ismertem olyan dúsgazdag rokonokat, akiknek hozzátartozója
ilyen remeteként élt valahol Nepál havas sziklái között. Ráadásul
ez a saddhu nemcsak szédítően vagyonos volt, de nagy tudós is;
híres atomfizikus.
Utolsó éveit azonban már Istennek szentelte.
Úgy lépett ki a palotájából, mintha sohasem lett volna az övé.
Jogilag persze övé maradt minden, de soha senkinek nem jutott
eszébe, hogy egyszer még visszatér a hegyekből, s eldobva a kis
alamizsnás tálkáját, szétüt az örökösei között.
Utóbbi jelenet csak az én elvetemült írói képzeletemben
játszódott le, amely a gazdagságnak már csakis azt a beteg és
közveszélyes változatát ismeri, amely jelenlegi korunkat
meghatározza.
Maga Jézus is egyszerű ember volt, és egyszerűek voltak a
tanítványai is.
A korának csúcsán álló intelligencia, a szuperművelt rabbik,
főpapok és filozófusok, a tanult szellemi vezetők és írástudók,
akik gyermekkoruktól kezdve az írásokat bújták, nem értették őt.
Ott állt előttük Jézus Krisztus - a Messiás, akit kétezer éve
vártak, s aki mostantól kezdve meghatározta az emberiség
jövendőjét - és fogalmuk sem volt arról, hogy kicsoda.
Már akkor baj volt az írástudókkal.
Mai szóhasználattal "orbitális hülyék" lettek.
És ekkor Jézus elindult, és olyan tanítványokat gyűjtött maga
köré, akik egyszerű emberek voltak.
Ezeket kezdte tanítani a legnagyobb titkokra. A legegyszerűbben.
Példabeszédekkel.
Ha nem értették a mesék értelmét, újra elmagyarázta nekik.
Még tömörebben, még egyszerűbben.
Olyan példázatokat mondott nekik, amik számukra ismerős
élethelyzetek voltak: pásztorok, halászok, gazdák és szolgák,
szőlőművesek, apák és fiúk történeteit mesélte el - nem
"ideológiára" nevelt, ahogy manapság szokás, hanem életre.
Ha a szeretetről beszélt, s azt tanította, hogy "az szeret
igazán, aki életét adja a barátaiért", akkor oda is adta az
életét értük; tanítványai a Golgotán értették meg igazán, mi az a
szeretet.
Az egyszerű ember azt mondja, amit él, és azt éli, amit mond.
Egység van benne, nem kétség.
Ez aztán a legritkább dolog, hogy egy ember, akiben annyi
gondolat, érzés és erő lüktet, aki állati ösztönökkel teli
halandó testében él, aki egyszerre hallja szellemhazájának
hívását, lelkének rettegését, szervezetének kínját, környezetének
zűrzavarát, gyűlöletét és ordítását, akiben élet és halál küzd
minden pillanatban, hogy egy ilyen ember egyben legyen önmagával,
s azt élje minden sejtjével és egész valójával, ami benne az Egy
Isten akarata.
Tanítómesterem, amikor azt kérdeztem tőle, mi a "hit", azt
válaszolta:
"Azonosulás - teljes meggyőződéssel."
Vagyis: egységélmény, s hogy ezt átélje valaki, ahhoz "egyszerű"
embernek kell lennie.
A titok benne van a magyar szóban: Egy.
Amire mi azt mondjuk, egyszerű, arra az angol azt mondja:
simple.
Szimpla.
Ezt mi nem így értjük.
Az egyszerű ember nem szimpla, hanem gazdag, érett lélek.
Istenszerű.
Ha olvassa a Bibliát, látja, hogy Jézus is egyszerű ember volt, s
amikor valakihez beszél, sohasem érezni hangjában a lenézést.
Soha nem érezni azt, amit a bennünket megszólító nagy tudású s
főleg hírneves vagy hatalommal rendelkező ember hangjából érzünk:
hogy lenéz minket, hogy lehajol hozzánk, mint a törpékhez, s úgy
szól, mint aki hülye gyerekekkel beszél. Kicsit hangosabban is,
mintha még süketek is lennénk.
A fölhalmozott intellektuális műveltség súlya alatt gyakran
összeroppan az ember eredeti egyszerűsége, és gőgössé lesz.
Lenézi embertársait, ha ügyes álszerénységgel palástolja is.
Ezzel szemben Jézus "isteneket" lát az emberekben.
S úgy is szól hozzájuk, még a kínzóihoz is, mint aki istenekkel
beszél.
Tisztelet szól a hangjából, még akkor is, amikor a
legförtelmesebb tudatlansággal szembesül. Tisztelettel szól
Pilátushoz, s amikor kínzója durván üti s rúgja, azt mondja neki:
ha nincs igazam, mondd meg, s ha igazam van, miért versz engem?
Tanítványait sem fölülről lefelé neveli.
Nem azt gondolja, hogy "én mindent tudok, ti semmit, de én most
lehajolok hozzátok, s mint az elmaradott, buta gyerekeket,
tanítani foglak titeket!" - hanem azzal kezdi tanítását, hogy "Én
bennetek vagyok, s ti énbennem!"
Az egyszerű ember a másik embert lényének mélyén egyenrangúnak
látja.
Senkit nem néz le, de senkire sem néz fel.
A tisztelet: kölcsönös.
Az istentisztelet nemcsak azt jelenti, hogy tiszteljük az Istent,
hanem azt is, hogy az Isten is tisztel bennünket.
Ha én valakiben nem érzem a tisztelet hangját, azzal nem tudok
beszélgetni.
De ez fordítva is igaz: csak akkor tudok beszélni valakivel, ha
tisztelem.
Ha nem tudom tisztelni, az azt jelenti, hogy nem is látom őt, s
akkor nem tudom, kihez beszélek. Ha valakiből csak az
ostobaságot, rosszindulatot, gőgöt, hiúságot és önzést, egyszóval
ha csakis a hibáit látom meg, az azt jelenti, hogy nem ismerem őt
valójában, lelke mélyére nem látok, és az ilyen találkozás csakis
felszínes lehet.
Igyekszem is hamar befejezni az ilyen beszélgetést, még akkor is
- sőt főleg akkor -, ha én vagyok a hibás.
Én most nem látom a szemét, Katinka néni, de ha személyesen
találkoznánk, s érezném, amit a leveléből, hogy tisztel engem, de
én viszont nem tudnám tisztelni Magát, hamar abbahagynám a
beszélgetést. Vaknak erezném magam, aki ha elindul a Maga
világában, minden értékeset és szépet leverne.
Tisztelet nélkül csak legázolni tudunk valakit.
Azt írja, szeret az "élet nagy kérdésein gondolkodni", hát akkor
gondolkodjunk most együtt. Én azt tapasztaltam - kíváncsi vagyok,
hogy Maga hogy van ezzel -, hogy minden kapcsolatom akkor romlott
meg, amikor valamilyen oknál fogva megromlott benne a tisztelet.
Ha valakit nem tiszteltem, s ő nem tisztelt engem: vége volt
mindennek. Ha a gyerek nem tiszteli a szüleit, ha a papa, mama
nem tiszteli a gyerekét, ha a feleség nem tiszteli a férjét s
fordítva, ha a férj nem tiszteli a feleségét, és egy barátság
eljut odáig, hogy megszűnik benne a tisztelet, akkor ezeknek a
kapcsolatoknak valójában végük van! Formálisan tarthatnak még -
lélekben már nem.
Ilyenkor már nem látjuk egymást.
Ott, legbelül már nem látjuk egymást. S ilyenkor már csak az egók
önzése, hatalmi csatája vagy az anyagi érdek működik:
az ilyen kapcsolatok elnyomásra, kizsákmányolásra, nyers
érdekekre épülnek, még akkor is, ha leöntik őket valami érzelmi,
vagy intellektuális szafttal. Szülők, ha nem tisztelik
gyermeküket, megnyomoríthatják. S a férj, ha nem tiszteli a
feleségét, alkalmatlan a házasságra.
Megpillantani a hitványban is a rejtőző nemeset: ez a tisztelet.
Azt, hogy király és királynő lakik az emberi szívekben.
Aki nem látja az elvarázsolt királyi fenséget a másik békában, az
csakis a ronda békaságát látja, s az mindig taszító. Függetlenül
attól, hogy az a másik az apám, az anyám, a szerelmem, a
gyerekem, a barátom, az ismerősöm, a főnököm vagy egy idegen
ember; mindannyiunknak van egy béka-arca és egy békatermészete,
kívül mindenki hamar csúnyul, s lelke a miénkkel előbb-utóbb
összeférhetetlen lesz; valahol éppen az elvarázsoltságunk miatt
minden ember inkább ellenségünk, mint testvérünk, aki csakis
önmagának, vagyis ellenünk él.
Amikor meghalt az édesapám, szellemi tanítómesterem többször is
felhívta a figyelmemet, nehogy azt higgyem, hogy olyan ő most is
a szellemhazában, mint ahogy a Földön nehéz sorstól, háborútól és
félelmektől hajszoltan élt. Lehullott róla a zaklatottság, a sok
életen át hurcolt szorongás karmája, ami miatt gyakran volt dúlt,
ideges, olyannyira, hogy vibrált körülötte a levegő, s néha
robbant is... Nem!... Lehullott róla egy nehéz, félelmekkel teli
élet terhe, s fölbukkant odaát az a valódi lénye, akit én itt a
Földön csak igen-igen ritkán pillanthattam meg: királyi lélek élt
apámban, akinek alaptermészete a derű volt, és a bátorság.
Olyan lett odaát, ahogy én itt, a "megnyilvánulás" zavaros
világában csak azokban a ritka pillanatokban láttam, amikor
tiszteltem őt.
Ez volt az igazi arca.
Őseink tiszteletében mind a magyar, mind a velünk rokon távolkeleti
hagyományban ez a tudás rejlik: nem úgy gondolunk holt
apánkra, anyánkra, nagyapánkra és dédapánkra, ahogy az élet
forgatagában megismertük őket, esendőnek, gyengének, erőszakosnak
vagy éppenséggel önzőnek... hanem úgy, ahogy a tisztelet szemével
láttuk valaha őket: vagyis, amikor megláttuk bennük az Istent.
Az ősök tisztelete: istentisztelet.
Ezt rejti a mi mélységesen mély nyelvünk, amelyből most átnyújtok
magának egy gyönyörű csokrot: tiszt, tisztség, tisztelet,
tiszteletre méltó, tiszta, tisztaság, tisztes, tisztesség... ez a
sok szép szóvirág egyetlen tőből ered, s ez mindegyik fogalomban
benne van. Egyik a másikkal rokon, s lényegileg összefügg.
Ugye, milyen szép?
Végül magamról is néhány szót.
Egyszerűnek lenni - ez az én írói szándékom.
Sokat beszélni mindig akkor szoktam, amikor nincs bennem
bizonyosság. Amikor kétség van bennem, és azt hiszem, ha sokféle
ismeretet összehordok, összeáll belőle az igazság.
Soha.
Hamvas Béla azt mondja: "A jó mondat olyan, mint az eskü: nem
lehet megváltoztatni."
Jézus, Buddha, Lao-ce és Konfucius mondatai mind ilyenek:
egyszerűen beszéltek, mert egyszerű emberek voltak.
Tudták, mit mondanak.
Mint a jó céllövőnek, nem kellett körbelőniük az egész céltáblát,
hogy véletlenül a közepébe is beletaláljanak.
Én akkor szoktam bonyolultan fogalmazni, amikor magam sem értem,
amiről beszélek.
Sokszor vagyok így. Megszólalok, anélkül hogy tudnám, mit akarok
mondani. Ilyenkor nemcsak tudálékos vagyok, de tetszelgő is:
mivel leplezni akarom (még magam előtt is!) a tudatlanságomat.
Túl szépen, túl művelten, túl bonyolultan kezdek beszélni:
lássátok, milyen okos vagyok!
Ilyenkor a hiú ego egyedül marad a színpad közepén, s mivel az
isteni szerzőtől inspirációt nem kap, mint a rossz színész,
rögtönözni kezd. Nagy ravasz ám! Csodálatot akar kelteni maga
iránt. Virtuozitással leplezi, hogy nem tudja, mi az igazság.
Persze nincs könnyű helyzetben, mert ahhoz, hogy egyszerűen
beszéljen, egyszerűnek kell lenni.
Az egyszerű emberből pedig oly mértékig hiányzik a hivalkodás,
hogy észre sem veszik. (Madách is ilyesmit ír az igazi művészet
sorsáról: "Úgy elbú, hogy észre sem veszik.")
Ugyanakkor - ahogy a régi hászidok mondták - az egyszerű emberek
a "világ talpkövei".
Az egyszerűség persze nem tudatlanságot jelent.