Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M Péter 6 Titkos tanítások

2010.06.22



 
A Napunk energiája is le van fokozva - különben fölrobbanna.
Ebben a súlyos és lomha földi világban minden késleltetve,
lassítva, sűrítve és igen-igen szerény hatásfokra transzformált
állapotban működik csak.
Rengeteg érzékletes példát tudnék említeni, de ha már az imént
szóba került a szeretet: így lesz a mindent egybeszerető
univerzális isteni egységből itt a Földön párzás. A test
lefokozott, dadogó nyelvén a csók, az ölelés, a simogatás és a
nemi érintkezés azt üzeni: szeretlek.
(És amiről nem beszélek most: ezért van szüksége a
szellemvilágnak médiumokra. A médium lényegében egy
transzformátor-állomás. S közülük csak kevesen képesek a "magas"
létfokozatú adások átalakítására.)
A világ teremtését így írják le a kabbala bölcsei: Isten
világokká csökkentette magát.
Ez a pontos megfogalmazás.
Nos, az ego nem egyéb, mint az ÉNnek ilyen lefokozott, egyetlen
létciklusra megteremtett, csökkentett változata.
Egy életnyi lény.
Egyetlen szikrája a fénynek.
Egyetlen téma.
Egyetlen sorsvariáció.
Egyetlen szerep.
Hogy játsszam egy kicsit csodálatos nyelvünkkel: az Én a szerzőaz
életünk a szer-tartás - és aki játssza, az a szer-ep.
Az ÉN és az ego legjobb hasonlata a színház, amelyben az ÉN a
szerző s az ego a szereplő.
Tudnod kell, hogy soha szerző a színpadra még nem lépett ki! Túl
sok élet, túl sok történet, túl sok lény, vágy és akarat nyüzsög
egy író fejében ahhoz, hogy önmagát egyetlen előadásban színre
vigye. Fölrobbanna a színház, és az előadásnak sohasem lenne
vége. Ahhoz tehát, hogy megnyilvánuljon, kitalál magának egy
szerepet. Sőt rengeteg szerepet. Minden szerepben lényének csak
egy-egy tulajdonságát éli meg. Az egyik darabban féltékeny
Othello, a másikban szerelmes Romeo, a harmadikban a hatalmától
szabadulni akaró őrült Lear király; a negyedikben gazember
Richárd, az ötödikben töprengő Hamlet, a hatodikban állati
Caliban, de benne él, mert belőle született a kéjsóvár Gertrud, a
gyáva Falstaff, a hülye udvaronc, a bölcs sírásó, a bolond, a
szadista, a méla Jacques, a fájdalmában eszét vesztett Ophelia
is...
Ez mind egy-egy lefokozott ÉN-rész, vagyis szerep, külön mesével,
külön történettel, külön drámával. Tudnod kell, hogy ami a
lélekben egyetlen gubanc, az a földi színpadon sztorivá alakul. A
szellemvilágban minden van, csak egyvalami hiányzik: történet
nincs, mert ahhoz idő kell, s odaát nincs idő. Ha, mondjuk,
gyötör a hatalom szomja vagy a féltékenység, nem tudsz
megszabadulni tőle mindaddig, míg végig nem éled - amíg ki nem
játszod magadból. Vagyis míg végig nem élsz egy hosszú és
bonyolult mesét. Ilyen értelemben a színház éppúgy a terápia
helye, mint a valóságos földi élet "színpada". Nem véletlenül
használja a lélektan a játékterápiát, mert az életben is ilyesmi
történik, gyakran persze úgy, hogy egy-egy játék száz évig tart.
Minden szerepnek van egy sorsa. Ezt hozza magával, bele van írva
a jellemébe. Nietzsche pontosan látja, hogy a hősök nem
"belekeverednek" egy rajtuk kívül lévő tragédiába, hanem ők maguk
idézik elő a tragédiát. Ha nem olyanok lennénk, amilyenek
vagyunk, akkor az események is másképp alakulnának körülöttünk.
No mármost, hiába nézzük végig az összes színdarabját, hogy ki
volt maga Shakespeare, azt nem tudjuk.
Ez mind, együtt.
Plusz azok, akiket nem írt meg.
Arról nem is szólva, hogy magát Shakespeare-t, az Erzsébet kori
drámaírót is éppen így teremtette az a nálánál is istenibb
szerző, akit tudata mélyén úgy élt meg, hogy ÉN VAGYOK, s akinek
- William Shakespeare nevű londoni színész és zseniális író (és
férj és családapa) - éppolyan szerepei voltak a sok közül, mint
akiket ő maga is írt.
William Shakespeare-t is "teremtette" egy ÉN.
A világdráma ugyanígy működik: az ÉN a szerző, s szerepei az egók
végtelen sokasága.
És most jön a lényeg:
Ahogy a szerepek nem tudják, hogy őket írta valaki, úgy az egók
sem emlékeznek arra, hogy őket valaki teremtette.
Lear király, Hamlet, Othello, Júlia vagy éppenséggel az őrült
Ophelia nem tudják, hogy közös teremtő Atyjuk van.
Nem tudják, hogy egyetlen fejből pattantak ki.
Az, hogy ők szellemi testvérek, s életük tanulságai összefüggnek,
s hogy sorsuk tapasztalatai rejtélyes módon egymásra épülnek,
arról fogalmuk sincs.
Arról csak teremtő ÉNjük tud, vagyis szerzőjük, William
Shakespeare.
A Vihar történetét s a bölcs varázsló, Prospero szerepét például
csak azok után tudta megírni, hogy volt már előtte sok mindenki -
rengeteg szerepet végigjátszott már, számos sorsot, diadalt és
bukást megélt, és kiírt magából, míg eljutott odáig, hogy
szörnyei és tündérei között kimondja végre: több lényt nem
teremtek magamból, eltöröm varázspálcámat!
Egy-egy szerepnek nincs folytatása: addig tart, ameddig a
színdarab.
Amíg lemegy a függöny.
Ahogy az egónak sincs halhatatlansága.
Hamlet, amikor meghal, azt mondja: "A többi néma csend."
Nem tudja, hogy szerzője már holnap ír egy másik tragédiát vagy
komédiát, új sorsot sző, új szereplővel, melyben már az ő
életének a tapasztalatai is benne lesznek.
Egy-egy szerep számára tehát nem létezik reinkarnáció.
Egy Lear király, ha meghal, sohasem tudja meg, hogy életének
minden tanulsága egy másik lényben, egy másik szerepben
összegeződik majd, akit úgy hívnak: Prospero. Ő már egy
mesesziget bölcs varázslója, s mert lelkében hordozza Lear
sorsának iszonyú tapasztalatait, tudja már, hogy a hatalom:
pokol. De arra nem emlékszik Prospero, hogy "ő valaha Lear király
volt" - mert ez így nem is igaz: ő sohasem volt Lear, és ha
meghal, nem lesz Prospero sem többé, csakis William Shakespeare
emlékezetében.
Ott együtt vannak. Mind. Az összes szerepek, összes sorsok, s a
sorsok minden apró részlete is: ott élnek a teremtményei.
És amit fontos tudni:
Minden életünk az ÉNünket gazdagítja!
Ahogy minden megírt és eljátszott szerepe Shakespeare-t tette
bölcsebbé és tapasztaltabbá, úgy a mi ego-életünk is teremtőnket
az ÉNt dúsítja, teszi teljesebbé és fényesebbé. És ez visszavezet
az egész létezés isteni céljához és okához - egy hatalmas
megváltási dráma végtelen folyamatához.
(Vallásos ember ezt úgy is mondhatja: az Istenért élek.)
Így aztán az ÉN az, aki emlékszik előző "életeire", az ego nem,
mert nem is voltak neki!
Az ego csak onnan kezd "emlékezni", amikor ő is színre lép:
vagyis piciny gyermekkorától.
Előző életei csak a bennem lévő isteninek vannak - a kis énemnek
nincs.
Ezért emlékezni is csak a bennem lakó ÉN tud - az egóm nem.
És ha nincs ilyen ÉN-élményem, ahol elmúlt tapasztalataim nagy
energiatöltésű emlékcsírái élnek, akkor visszaidézni sem tudok
semmiféle más élettörténetet, és ha mégis abban a tévhitben
vagyok, hogy az egómnak volt már előző élete: becsapom magam.
Én például kifejezetten szeretek Müller Péter nevű ego lenni.
Az ÉNnek ez egy viszonylag könnyű, sok örömöt adó szerepe. Volt ő
már más is, teremtett súlyosabb, gazdagabb és gyötrelmesebb
sorsokat is: ez most egy viszonylag derűs, szélárnyékos, pihenő
élete.
De Müller Péter sohasem volt, és nem is lesz többé - most van, s
emlékké válik majd ÉNem memóriájában. Remélem, jó emlékké.
Persze, ami volt, az megmarad. Az emlék is fönnmarad. A szerep,
melyet valaha éltünk, bennünk marad örökké, mert - s erről talán
beszélek még - az emlékek sohasem halottak, hanem élők. Amit mi
emlékeknek nevezünk, azok nem lepréselt virágok, nem halottak
sírja fölé állított fejfák, hanem eleven, izzó, teremtő
valóságok, s ilyen értelemben - bár ÉNem többé nem játssza el ezt
a szerepet, de - a Müller Péter nevű ego is örökké élni fog, és
mindig hasonlítani fog "szerzőjére", mert belőle való, az ő
lélekrésze.
Ez nehezen érthető, mert mi úgy véljük, hogy ami elmúlt, az nincs
többé.
Ahogy a halálról is azt hisszük, hogy mindent véglegesen
megszüntet.
Nem így van.
Isten nem halottaknak, hanem élőknek az Istene - mondja Jézus,
aki tanítványaihoz elhívta a sok évszázaddal, sőt évezreddel
ezelőtt élt Mózes és Illés szellemiségét. Együtt voltak,
beszélgettek, s jól érezték magukat, főleg a tanítványok, akik
nem is akartak hazamenni. "Jó nekünk itt" - mondták, amit nem is
csodálok, mert ilyen illusztris társaság ritkán gyűlt össze az
emberiség történelmében. (Ebből a társaságból ketten is ígérték,
hogy eljönnek újra: Illés és Jézus.)
A világban minden, ami volt, az van és lesz is örökké:
mert él.
Halál nincs is, csak átváltozás.
Mégpedig szüntelen átváltozás, ami azt jelenti, hogy mindenki
állandóan meghal és állandóan újjászületik. A másodpercnek nincs
olyan billiomodnyi része, amikor ne ez történne. Valaminek mindig
vége van, s valami azonnal kezdődik. És aminek vége van, abból
kezdődik az új. Semmi sem vadonatúj - mert ebben a gyönyörűséges
arcot, formát, testet, sorsot és én-szerepet váltó kozmikus
körtáncba kívülről nem lép bele semmi. Isten a meglévő anyagból
és a meglévő energiából dolgozik - mint az öreg szabó:
átalakítani tud, de újat nem vállal.
És ebben a káprázatos színváltozásban nem a halál a főszó - ami
azt jelentené, hogy végső soron minden semmivé válik-, hanem az
élet, ami azt jelenti, hogy minden van és örökké lesz is.
Ami megtörtént, az nem semmivé lesz, hanem emlékezetté:
az emlékezet pedig nem a múlt halott pocsolyája, hanem eleven,
lüktető teremtő valóság!
Minden, ami lesz, emlékezetből lesz.
Az ondósejtek és petesejtek összecsapódásakor tizenhatmilliárd év
kozmikus töltésű emlékkódjai teremtenek egy új világot.
Az emlékezet ugyanis a lét legaktívabb funkciója!
Más kérdés, hogy ennek a hatalmas ősenergia-tengernek a tudatosan
felidézhető része valójában nem több, mint a víz hártyája.
A többiről, ami alatta kavarog, nem tudsz - de működik.
És mindent a mélység dönt el.
7.
Az ÉN mindenre emlékszik.
Buddha valamennyi életére emlékezett.
Ez a megvilágosodás szavakkal kifejezhetetlen élményében benne
van.
Ezek az emlékek azonban már nem aktívak. Ami azt jelenti, hogy
nem akarnak már sorssá válni.
De ott vannak, benne rejlenek a felébredt szellemiségben, s ha
mesteri feladatot vállal, szüksége is van rájuk, mert csakis így
tudja megérteni az embereket: ő is átélte már.
Volt minden és mindenki - s ezért mindenkit meg is tud érteni.
Ez a nyílt szemű emlék-látás nemcsak saját, de mások életére is
vonatkozik. Ha valaki előtte áll, nemcsak azt az embert látja,
aki éppen beszél hozzá, hanem látja a múltját is, megelőző
inkarnációinak azokat a drámáit és küzdelmeit, amelyek a jelen
gondjaihoz vezettek.
A léleklátásnak ez a ma már ritka képessége a mester tudásához
szorosan hozzá tartozik: előtte állsz, de felnőtt arcod mögött
látja a gyermeket s a csecsemőt is, aki voltál, s mindazokat a
múltbeli "árnyék-személyiségeidet", akiket valaha éltél, s
akiknek létélménye és tapasztalata sok-sok életen áthúzódott, és
most itt van.
Van olyan sebed, melyet ötszáz évvel ezelőtt kaptál.
Vagy adtál.
És fáj!
Mert az adott és kapott seb egyformán fáj.
Ahogy ma már egy körzeti orvos is tudhatja - legalábbis
ajánlatos, ha tudja -, mik azok az örökletes hajlamok, amelyek
betegében felbukkannak, úgy a lélek vezetőjének is tudnia kell,
mi az, amit egy emberi lélek magával hozott.
Nem elég visszanézni a gyermekkorig - bár az sem könnyű.
De a jellem gyökerei, a megoldandó sorsfeladat, s mindaz, ami az
életben mint átvilágítandó sötétség, megszelídítendő szenvedély,
próbatétel áll előttünk, az előző életeinkből ered, s a
születésünknél jóval mélyebb múltban gyökerezik.
A lelki genetika ismerete nélkül nem lehet valakit megérteni.
Jóllehet, a sorsfeladat egy-egy életen belül teljes mértékig adva
van.
Amit szellemi Mesterem tanított, pontosan fedi az ősi tudást: a
végtelen múltból nem hozunk magunkkal mindent - csak ami egy-egy
sorsfeladathoz szükséges. Ezek azok a "karmák", amelyek
lelkűnkből fölfakadnak, és sorssá válnak. Vannak azonban olyan
múltbeli emlékek, melyek teljes mértékig kívül maradnak egy-egy
inkarnáció körén. Ezek olyanok, mintha nem is lennének: nem
aktiválhatok. Az, hogy ez így van, hogy múltunknak csak egy-egy
fejezete folytatódik jelenlegi életünkben, s nem az egész regény,
pontosan azért van, amiért sok életünk is van: egyetlen életben
az öntudatlanság homályából az isteni fénybe eljutni
lehetetlenség.
Ha csak arra gondolsz, milyen nehéz akárcsak egyetlen lelki
problémát is megoldani (és a lelki probléma egyben sorsprobléma
is!), rögtön látod, hogy micsoda isteni kegyelem s bölcsesség,
hogy nemcsak egyetlen esélyt ad arra, hogy sárkányunk valamennyi
fejét levágjuk.
Bármilyen furán hangzik, de az ÉN, a maga teljes szellemi
tömegével nem lehet jelen egy emberi életben. Sok minden "fönt
marad". Szellemi hazájában marad, s nem kerül bele a megtestesült
emberi lélekbe. Ezt a gazdagságot és intenzitást nem is tudná
elviselni egy "alacsony feszültségű" emberi teremtmény - sok
zseni éppen azért lesz túlfeszült, nehéz természetű,
összeférhetetlen s gyakran őrült is, mert túl sokat hoz magával.
Ennyi emléktömeg energiáját képtelen magában harmonikusan
rendezni. Úgy érezzük, mintha sok ember élne a lángelmékben: tízhúsz
életet élnek egyetlen életbe zsúfolva; egyszerre áradóan
gazdagok s ugyanakkor szerencsétlenek - mégpedig úgy, hogy a
gazdagság a műveikbe szorul, a boldogtalanság - vagyis a
diszharmónia - az életükbe.
Tudni kell, hogy amikor itt vagyunk a Földön, és egymás szemébe
nézve beszélgetünk, nevetünk és sírunk, és persze lassan
megöregszünk, egyszóval, amikor élünk: nem szellemi lényünk
teljességével vagyunk itt.
Szellemhazánkat teljesen sohasem hagyjuk el.
Senki.
Az, hogy "az Én országom nem e világból való", ránk is
vonatkozik: valamennyien halhatatlan szellemiségek vagyunk. S
bőséges lelki vagyonunk néhány fillérjéből itt most egy
ideiglenes életet alapítottunk.
De nem az egészből.
Ami azt jelenti, hogy itt a Földön senki sincs a maga teljes és
totális lényével jelen.
Ez nem úgy működik, hogy a szellemvilágból, mint egy túlvilági
partról, a földi vizekbe belevetem magam, s akkor már itt vagyok
és nem ott, hanem úgy, hogy a szellemi energiatömegünk egy része
itt megtestesül, emberi életté "csökkenti magát", a többi fent
marad, másik dimenzióban, szellemi állapotában.
Amit a lélektan "tudattalannak" nevez, annak jelentős része nem a
testünkbe van zárva, mint a vesénk, a májunk vagy
hasnyálmirigyünk - hanem az maga a túlvilág, az a dimenzió, amit
az emberi szellem sohasem hagy el, akkor sem, ha lényének egy
része testet ölt s szerepet vállal a földi játékban.
Amikor intenzíven gondolsz valakire, ott vagy nála; amikor
halottaiddal álmodsz, gyakorta ott vagy velük; Márai Sándor
testileg örökké, szellemi értelemben sohasem hagyta el
Magyarországot, mert mindenki ott van, ahol a lelke jár - s ha
imádkozol, ott vagy, abban a dimenzióba, ahová lelked felhajtó
energiája elér.
"Fölszárnyal a lélek" - mondják.
Itt is, ott is vagyunk - s hogy mennyire, az ingadozó. De olyan
nincs, hogy valaki teljesen és százszázalékosan itt legyen a sűrű
anyagi világban, mert akkor sem aludni, sem meghalni nem tudna.
Lelkünk féltudatos vagy tudattalan része át-átbillen minden
pillanatban - csak ezt nem eszméljük föl.
A meditáló ember például oly mértékig tud szellemhazájában élni,
hogy azt néha észre sem veszi, ha közben földi testét odalent
megölik.
Nem veszi észre, hogy meghalt.
Valójában, amikor azt mondjuk, hogy két világ van, egy földi és
egy égi, vagy más szóval egy fizikai és egy szellemi világ: nem a
valóságot mondjuk.
Egy világ van.
Egyetlenegy.
A különbség a tudatállapotban van.
Amikor a földi életünket éljük, tudatunk szemhatára csak a földi
világ határáig ér. Ez az "e világ".
Ami ezen túl van, az tudatunkon van túl, s ezért mondjuk rá, hogy
"túlvilág".
Nem tudjuk például, hogy halhatatlan szellemek vagyunk.
Elfelejtjük, amikor megszületünk.
S ha a lényeget, ÉNmagamat elfelejtem, nem csoda, ha
teremtményeit, előző életeit is mind-mind elfelejtem.
Ez az élmény, amit szavakkal lehetetlen "megfogni". Sri Ramana
Maharsi, aki megpróbálja a legérthetőbben elmondani élményét,
figyelmeztet rá, hogy az ego és az ÉN nem két centrum bennünk -
ha az ÉN a sugárzó Napunk, akkor az ego egyetlen fénynyalábja
belőle van -, egy-egy földi szerepe, mely szereti magát önállónak
hinni.
S ebből következik, hogy nincs két "én-érzetünk", csak
egyetlenegy.
Egy leszűkült, vaksi, szorongó és türelmetlen - és egy kitágult,
végtelen és boldog Én-tudatunk.
De a létélmény: egy.
Ez roppant fontos, s ez az, ami nehezen elmondható.
Az, hogy VAGYOK, hogy LÉTEZEM, mindkét élményben azonos! Álomban
is átváltozhatok bárkivé, férfi vagyok például, és nő lehetek -
de ÉN én maradok!
A leghétköznapibb én-élményben is benne van az istenélmény.
Csak roppant lefokozott állapotban. Az ego olyan, mint a
folyamban egy örvény. Része a folyónak, csak nem áramlik, hanem
önmaga körül tekereg. S halála az, amikor a folyam ezt a
felbukkanó örvényt továbbsodorja, s ezzel láthatatlan tengelyét
is megszünteti. De ahogy áramlik a víz, új és új tengelyt s
örvényt formál magából.
Ami tehát változik, az nem maga az önátélés - csupán a
színvonala.
Az ÉN tudja magáról, hogy folyó... s ezt az ego is sejti, de
megélni csak azt tudja, hogy örvény. S hogy addig él, míg önmaga
körül pörög. Nem lát tovább. És ez a beszűkült élmény, ez a maga
körül tekergés vezeti egyfajta önbecsapáshoz. Azt hiszi, ő
pörgeti a vizet, s nem a víz őt. Elfelejti, hogy nem a szem lát,
hanem az ÉN, nem az agysejtek gondolkoznak, hanem a szellem. Nem
azért élek, mert "dobogtatom" a szívemet és pumpálom a tüdőmet,
hanem mindezt az ÉN VAGYOK működteti bennem, vagyis az ÉLET.
Hiába funkcionálnak tökéletesen a szerveim, ha nincs mögöttük az
ÉN VAGYOK: nem látok, nem hallok, s meg is halhatok, ami azt
jelenti, hogy szellemem kilépett a testéből, mely ezután -
bármilyen finom gépezet - szétbomlik elemeire. Nélkülem
széthullik - hulla lesz.
Az ÉN és az ego létélménye azonos, a különbség csak az, hogy az
ÉN élménye határtalan, míg az ego élménye korlátolt.
Az egyik félelemben él - a másik boldogságban.
De mindkettőben közös, hogy "élek."
És amikor az ego meghal, a "mindennek vége" vak iszonyata után
nem azt tapasztalja, hogy tudata elsötétedett, hanem éppen
ellenkezőleg: fényesebb lett minden és kitágult.
Mesterünk egyszer azt mondta: "Isten az emberben éli át a halál
élményét."
Vagyis a nem léttől való rettegést.
Ahhoz emberré kell válnia, hogy ezt megtapasztalja.
8.
Miről beszéljünk még?
Talán az ego teremtményeiről.
Mert nemcsak az ÉN tud teremteni - az ego is ki tud találni
magának egy képzeletbeli "istent" és egy saját fantáziájából
szőtt szellemvilágot.
Mondok egy példát.
Valaki elveszti a gyermekét. Mondjuk, hároméves korában meghal a
kislánya. Azt mondja, "angyal" lett belőle, s még húsz év múlva
is róla álmodik. Fürtös szőke hajáról, bájos mosolyáról és húsos
kis lábacskáiról, ahogy billegve lépegetett a gyerekszoba
szőnyegén.
Álmában beszél hozzá.
Ha a gyerek élne, már férjhez ment volna, s az sem teljesen
kizárt, hogy emberünknek már unokája is lenne.
Vagyis tudata megállította gyermekének életfilmjét ott, ahol
elhagyta a földi világot, kimerevítette az utolsó filmkockát - és
azt hiszi, hogy örökké így marad minden a túlvilágon is.
Csecsemőtől az aggastyánkorig számtalan arcot viselünk, de ki
tudná megmondani, melyik az igazi?
Melyikről ismerem fel, hogy ő az?
Ha most beszélgetnénk, ennél a kérdésnél szünetet tartanék.
Csöndet.
Gondolkodási szünetet, hogy a hétköznapi tapasztalatnál mélyebb
intuíció megadja a választ.
Melyik arcunk az igazi?
A gyerekkori? Az öregkori?
És ha sok életben sok egót éltettem, melyik volt a valódi?
Honnan ismernek fel, s én honnan ismerek fel másokat?
Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot,
maszkot cserélünk.
Honnan ismerem meg, hogy te vagy az?
Honnan ismerlek meg ebben a jellemet, arcot, testet cserélő örök
forgatagban, honnan tudom, hogy TE vagy?
A válasz pedig ez:
Onnan, hogy éber vagyok.
Még pontosabban: onnan, hogy a szó valódi, tehát szellemi
értelmében szeretlek.
Ha szeretlek: bármilyen arccal elém jöhetsz. Nemcsak úgy, hogy
egy igazán szerető anya akkor is fölismeri a fiát, ha hároméves
korában látta őt, s csak idős emberként találkozik vele újra - a
szeretet megsúgja, hogy ez ő! -, ennél többről van szó: életek
változhatnak, korok változhatnak, s akit szeretek, elém jöhet
mint koldus s mint királyfi, sőt mint barátom, apám, szerelmem
vagy akár a gyermekem, bármilyen történelmi korban és bármilyen
jelmezben, akkor is ismerem - mert szeretem.
Amikor egymást szerető emberek egy új életben találkoznak, akár
évszázadok múlva is az első benyomás, amit éreznek és gondolnak,
hogy én ismerem őt!
Pedig most egészen másképp néz ki.
Ha nincs ez az időtlenül működő fölismerő szeretet, akkor minden
a külsőtől függ.
Akkor csak a jelmez és a maszk dönti el, hogy motoszkál-e bennem
valamiféle sejtelem arról, hogy mi már találkoztunk valaha.
De ez jóval hétköznapibb szinten is így működik.
Ha megszeretsz egy gyönyörű, fiatal lányt, elveszed feleségül, s
megöregszik melletted: szinte észre sem veszed, hogy
megváltozott. Akkor is ő volt, most is ő. Csak ruhát váltott,
maszkot cserélt, megőszült, megráncosodott, fogatlan lett - de ő
Ő maradt.
A szeretet szeme nem a külsőt látja.
Mert ez szellemi szem.
Nincs olyan jelmezbál, nincs olyan maszk, mely elrejthetné azt,
akit szellemi szemekkel látunk.
Gyerekkori osztálytársaink közül is csak azokat ismerjük föl
negyven-ötven év után, akikhez valaha mélyebb közünk volt. Ha
valakit csak kívülről ismertünk, s csak annyi történt, hogy
véletlenül egy padban ültünk vele, azt külsejének megváltozásával
elfelejtjük. Föl se tudjuk idézni egykori arcát. Ha ő szeretett
minket: ránk ismer. De ha mi nem szerettük őt, fogalmunk sincs
róla, hogy ki ez az idegen vénember.
Így van a szellemvilági találkozásainkkal is.
Bár ott mást jelent a külső, mást az idő s az átváltozás is, de
meg tudja tenni egy szellemiség azt, hogy az ismerős arcát
mutassa, hiszen a lélek világában - nehéz elképzelnünk - ami
volt, az van, s előfordul, hogy egy lélek a gyermek-arcát mutatja
egykori anyjának, csupán azért, hogy ráismerjen. De ez csak egy
segítő játék, amolyan "szellemi képmutatás", ami mögött az a
szomorú igazság van, hogy a mama sohasem ismerte őt igazán.
Jelképesen úgy is mondhatnám, hogy a lélek a lelket látja, s az,
hogy valaki hogyan néz ki és milyen arcot ölt, nem döntő. De
mondom, ez itt is így van, a testi világban, ahol lelkünk vak, és
csakis a külsőt látjuk- de a másik arca, bőre, szeme mögött mégis
érezzük érzéseit, tudjuk gondolatait, s hogy ismerős-e vagy
idegen, azt nem a szemünkkel, hanem szívünk radarjával tapogatjuk
le. Ezért van az, hogy hiába hasonlít valakire egy ember, vonásai
szinte azonosak, mégis tudjuk, hogy nem ő az! Ha nincsen benne ő,
azonnal fölismerjük. A hasonmások csak azokat tudják becsapni,
akik nem ismerték soha az igazit.
Aki a szívével lát - s most ősi szóval fejeztem ki azt, hogy
szellemileg lát -, az több száz év múlva, új sorsban és új testi
formában is felismeri azt, akit egyszer már meglátott a szívével.
Ismerős lesz számára. Ahogy Jézus számára ismerős volt Keresztelő
Szent János. Tudta, hogy Izrael nagy szellemének, Elijáhu (Illés)
prófétának az inkarnációja.
A színházi példánál maradva: bármelyik szerepében látjuk is,
bármilyen maszkban és jelmezben, elvarázsolt külsővel és hanggal,
mégis felismerjük benne ugyanazt a színészt.
Az emberismeret több mint arcismeret. Több mint léleklátás. Az
emberismeret: szellemlátás - az ÉN ismerete.
Amikor a Ji Kingen meditáltam, hosszú ideig foglalkoztatott az a
kifejezés, hogy "az Ősök szelleme".
A régi Kínában minden családban volt egy házi oltár, amelyet az
ősök, a papa, mama tís a nagyszülők tiszteletére emeltek. Nemcsak
imádkoztak hozzájuk, de tanácsukat is kikérték - egyszóval az
egykori családtagokkal olyan kapcsolatban álltak, mint mi,
keresztények a Szent Szellemmel.
Az apa szellemének jóváhagyása nélkül semmit sem cselekedtek.
A jósjelekben minden vonás családtagokat is szimbolizál, sőt az
egyik legszebb orákulumnak a neve Az ember családja.
Annyit már én is tapasztaltam, és nemcsak én, hanem nagyon sokan,
hogy az eltávozott családtagokkal igenis kapcsolatban maradunk;
anyánk vagy éppenséggel meghalt gyermekünk segítő szellemünk
lehet.
De hogy szüleim Istenné váltak, csupán azért, mert átköltöztek a
szellemvilágba, ez számomra sokáig elfogadhatatlan gondolatnak
tűnt.
Míg egyszer Mesterem azt mondta, amikor apám túlvilági létéről
faggattam:
"Nem tudod, kiről kérdezel. Nem látod az apádat. Nem olyan ő
most, mint ahogy te ismerted, s utoljára láttad..."
Nem jól láttam őt. Nem azért, mert csak a nehéz életű embert, a
sorsával birkózó hol derűs, hol szorongó, társtalan férfit láttam
benne, úgy, ahogy egy gyerek alulról lát valakit, akitől néha
fél, néha sajnálja és időnként meleg szívvel szereti... hanem
azért, mert nem láttam benne az Istent.
A kínai családban nem akkor lett "istenség" a papa, amikor
meghalt, hanem már az volt életében is. A családban az atya a
teremtő istenség szerepét töltötte be, s úgy is kellett nézni rá.
S az atya tudatában volt szimbolikus szerepének, és igyekezett
méltóvá válni rá.
A szülők tiszteletének - mely a mózesi Tízparancsolatban is ott
áll - ez a titka. Az ősi Kínában pedig úgy tartották - s erre már
Lao-ce idejében is csak fájdalmas nosztalgiával emlékeztek-, hogy
a földi élet akkor boldog és teljes, ha tükrözi az égit, ami azt
jelentette, hogy az apa: Apa, az anya: Anya, a báty:
Báty, az öcs: Öcs, a húg: Húg és a nővér: Nővér. Ezek nemcsak
összekeverhetetlen szerepek, hanem kozmikus méltóságok is,
amelyek ha nincsenek a helyükön, mint a bolygók a naprendszerben,
a világ rendje összeomlik.
Ahogy ezt manapság tapasztaljuk. A mai világban a szó valódi
értelmében az apa nem apa, az anya szegény csak ritkán anya
(gyakran a papa szerepét is átveszi), a fiú nem fiú stb. stb...
senki sincs a helyén. Az ember túl önzővé vált ahhoz, hogy igazi
atya, igazi anya vagy fiú lehessen. Az egoizmus először a lelket
dúlja szét, aztán a családot s végül a népet és az egész világot.
Azt pedig, hogy az Ősök Szellemének tisztelete istentisztelet, a
magyar a nyelvében őrzi a lehető legsűrűbb formában:
Az "Is-ten" szó első tagja eredetileg így hangzott: Ős.
"Ős-ten."
Így is mondhatjuk: "Ős-végtelen szellem."
Mert a "ten": a határtalan valóság. Ez a "ten-ger" első szótagja.
"Ős" a mi nyelvünkben nem csupán biológia fogalom, nem a családi
régmúltra utal, nagyapára, dédapára, ükapára, hanem a szellemi
származásunkra.
A magyar, ha "ős"-t mond, nem valami régit mond, hanem szó
szerint "istent", ahogy őshazánk sem valahol a Földön található,
hanem a szellemi világban... s nem csupán valaha régen volt,
hanem van. És lesz is örökké.
Az ember, ha meghal: hazamegy.
Ez egy olyan "őstény", amire nem emlékezünk.
Senkit nem ismerünk addig, amíg nem látjuk meg benne az ÉN-t.
Önmagunkat sem.
S addig azt hisszük, hogy holt emlékeink valahol a nem létező
elmúltban vannak.
Nem.
Minden itt van.
Akik voltunk, akik vagyunk és akik leszünk.
Ez a tenger-élmény.
Minden benne van.
Minél mélyebbre merülsz benne, annál titokzatosabb.
A felszínen saját életed emlékei. Lejjebb előző életed és mások
életének emlék-csírái. Még lejjebb az egész emberiség és az egész
teremtés hatalmas teremtő mintái, melyeket Platón "ideáknak",
Jung "archetípusoknak" nevezett. Ezalatt már nincs semmi.
Maga az Őstenger "Őstene", vagyis az Isten nincs a tengerben,
csak benned, bennem s mindenben és mindenkiben. A megnyilvánuló
lelke, mintái, gondolatai által.
Az igazi ima ahhoz az Istenhez szól, aki a teremtésében nem vesz
részt - csakis teremtményei által.
Csak általunk.
Általam és általad.
Ahogy a szerző sem veszik bele a saját maga által alkotott
művébe, úgy az Isten is kívül marad a teremtésén. Téved, aki azt
hiszi, hogy mint egy rossz bűvész, a maga teljességével
"belevarázsolta" magát a világába.
Nem.
Fölötte áll.
S vár.
Téged vár, akiben lelkének szikrája él.
Benned éli meg teremtésének drámáját.
Az Őstenger - az Isten tengere - a teremtés tengere.
Ebben a csodában úszunk, örvénylünk mindannyian.
Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és
formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed
minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is:
sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül.
Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.
A tenger-élményt nem lehet sem ésszel fölfogni, sem elmondani.
A szüntelen csoda élménye ez, hogy minden és mindenki itt van és
él. Nem veszett el, hanem itt van veled, és nem lehet tudni, hogy
amit látsz, az már volt, vagy még csak lesz. Minden életed itt
van - de nem úgy, mint a holt kagylók, hanem mint az eleven
halacskák: élnek egykori én-szerepeid is, még azok is, melyeket
nem is éltél meg, csak szerettél volna. Amit gondoltál, amit
képzeltél: itt van.
És lesz.
Mindig.
Az a pillanat is, ahogy most írom itt ezeket a sorokat, s Te
éppen olvasod őket.
Ebben a pillanatban együtt érzünk, gondolkodunk.
Lesz idő, amikor egyikünk sem lesz már ezen a Földön, de az én
élményem, ahogy megidézlek képzeletemben, kezedben a könyvemmel,
s a Te élményed, amit mondataim kiváltanak belőled: jönnek
velünk.
Visszük magunkkal.
Közös élményünk ez - bár nem is látjuk egymást.
Nem is ismerjük egymást.
És mégis: lélekben együtt élünk át valamit, s az élmény, ami
most, ebben a néhány pillanatban megérint bennünket, jön velünk.
És az "Őstengerben" találkozunk.
S lehet, hogy akkor azt mondod majd nevetve: "Látod, milyen
egyszerű ez az egész, amit nem tudtunk se megérteni, se
elmondani!?"
Anyák sorsa
"Aki nem hisz a benne lakó Istenben és a tér-időn túli világban,
annak élete nem lehet sem értelmes, sem jó, sem boldog élet."
Lev Tolsztoj
1.
A legsűrűbb pillanat nem az, amikor újszülöttjét a kismama
először a karjába veszi, hanem amikor ránéz.
A testi érintkezés, még ha eddig a bensejében történt is, a méhen
belül, régóta ismerős a számára. Egymásban voltak, érintkeztek
már. De eddig sose látta.
A nagy pillanat az, amikor először meglátja.
"Ki ez?"
Akit sejtett, akit várt és elképzelt, itt van.
Végre meg lehet nézni.
Idáig együtt csinálták végig az egészet, anélkül hogy ismerték
volna egymást: a terhességet, a fájdalmakat, a rugdosást,
mocorgást és a sok-sok szavak nélküli rejtjeles, néma
üzengetést... de hogy ki az, aki a mama méhének sötét
őstengerében forgott, nem lehetett tudni.
Most itt van.
Látni.
Ő hát az.
De kicsoda?
Ki ez az emberke?
Nincs olyan anya a világon, aki ne látná a legelső pillanatban,
hogy egy VALAKIT hozott a világra.
Egy jellemet. Egy összetéveszthetetlen személyt, aki ha pici is,
de valahol mégis teljesen készen van. Ahogy az öntőformából
kikerül egy szobor, úgy a mamából is kibújik egy majdnem kész
emberke. Már csak nőni, érni kell neki, de élete végéig olyan
lesz, mint most. Anyák, akik megérik, tudják, hogy gyermekük
ötven esztendő után is olyan ember lett, mint amilyennek a
legelső pillanatban látták. A kép romolhat, javulhat, de a
lényege ugyanaz marad.
Nem "szűz lappal" indul az élet.
Minden gyermek mögött végtelen múlt áll.
Ahogy egy magban benne van a növény, ahogy a genetikus kódok
emlékek határtalan tömegét tárolják, melyek előrevetítik egy
jövendő élet titkait, úgy a kisbabában is ott rejlik már a
jelleme, sőt a sorsa is, amelyről a mamának fogalma sincs.
Nem tudja, kit hozott világra.
Ha körülnéztél már egy szülészet újszülött-osztályán, az első
benyomásod, hogy ezek az alvó, bömbölő picinyek, mintha nem is
fiatalok lennének; kopasz buddhák, gondterhelt igazgatók, öreg
paraszt bácsik, ráncos, szuszogó vénemberkék, sokat tapasztalt s
szinte teljesen kiformálódott személyiségek nyöszörögnek
körülötted.
Kész emberkék - csak kicsik még.
Mindegyik egy sajátos "valaki".
S ha negyven év múlva találkoznál bármelyikkel is, nemcsak azt
tapasztalnád, hogy hasonlít babaarcára, de azt is, hogy
olyasfajta személyiség lett belőle, mint akit az első pillanatban
sejtettél.
Ma már tudjuk: ameddig a lélektan lelát egy emberi lénybe, szinte
semmi. Mert "mélységesen mély a múltnak kútja", s amit
tudattalannak nevezünk, lefelé a végtelenségig tágul: elmerült
Atlantiszok vannak bennünk, felhozhatatlan mélyen, s ez a nem
ismert ősmúltunk egész életünket meghatározza.
Arról sem tudunk, mit élhetett át a magzat az anyaméhben.
A testet formáló gének "memóriája" is végtelen ős-ősidőkből ered,
ez ma már tudományos tény, csakhogy a Lelket sem a pillanat
szüli: beláthatatlanul messzi útról érkeztünk a világ színpadára,
emlékek, tapasztalatok ma is elevenen működő tömegével: a Lélek
"genetikája" még a testinél is gazdagabb és rejtélyesebb.
"Ki ez? - kérdezi a mama. - Ki ez az ismeretlen ismerős, akivel
ezentúl össze lesz kötve az életem?"
A választ a szíve súgja meg - csakhogy később, amikor a gyerek
nőni kezd, kiderül, hogy ez kevés.
Ha egy új autót vesz, kap hozzá egy szervizkönyvet és egy pontos
leírást, melyből megtudhatja, hogyan működik, hogyan kell bánni
vele, mire kell vigyázni... de egy gyereknél nem tud semmit.
Márpedig a tudást az ösztönös érzések sohasem pótolhatják.
Jó lenne tudni, mit hozott magával ez a kis emberke.
Egy hiteles genetikai felmérés is sokat segíthet, mert számos
rejtett hajlamot, csírában lévő készséget tudatosít, sőt talán
még azt is, mi az, amivel a későbbiek során mind a gyereknek,
mind a szülőnek sorsszerűen találkozni kell.
A Lélek genetikája azonban sokkal gazdagabb, s ezért még a
legbölcsebb anya is csak ritkán tudja, mi mindent hozott magával
a csemetéje, s hogyan kell nevelni őt.
Később, ahogy növekszik, sok minden kiderül róla, de hogy
valójában ki volt az én gyermekem, sohasem tudom meg.
Ehhez ugyanis kevés a szülői intelligencia, még a szeretet is
kevés - ehhez mesteri tudás kell.
A mester szeme látja csak, hogy valójában ki lakik egy emberben:
látja lelke legmélyén lévő isteni valóját, látja azt a sok-sok
inkarnációt, múltbeli élményt és tapasztalatot, melyet átélt, és
főleg tisztán látja azt az élettervet, melyet a testet öltött
lélek magával hozott.
Más szóval: látja a sorsfeladatát.
A mama mindezt nem látja, s gyakran eltelik egy egész élet
anélkül, hogy gyerekét valóban megismerné.
Én most az anyáknak próbálok segíteni, hogy legalább sejtsék azt,
amit tudni nem lehet, hogy megkönnyítsem a gyermek nevelését -
ami az anyák sorsfeladata.
2.
Tudom, mit kérdezel.
Hogy miért csak az anyáké ez a feladat.
Azért, mert mi, férfiak - tisztelet a kivételnek - megbuktunk.
Ránk, sok minden egyéb mellett, a nevelésben sem számíthat az
Isten.
Ez nem új történet.
A világ régóta tartó hanyatlása, majd a legutóbbi időkben
bekövetkezett életveszélyes zuhanása elsősorban a gátlástalan
jang erők műve. Azért mondom így, mert férfi alatt én nem a
biológiai nemet, hanem a Férfi Principiumot értem: sok esetben a
papa játssza otthon az anya szerepét, de még gyakrabban a mamák
kényszerülnek arra, hogy a teljesen alkalmatlan férfiak helyett
átvegyék otthon a családapa szerepét is. A megromlott jang
önfejű, agresszív, egocentrikus, felelőtlen, túl vakmerő vagy túl
gyenge, önmaga körül pörgő embert csinál, aki másokra figyelni
nem tud, mert folyamatosan és rögeszmésen "önmegvalósít".
Emberemlékezet óta már csakis az anyák tartják össze ezt a
recsegve-ropogva omladozó világot. Nem látjuk, mert halkan,
észrevétlenül, természetesen teszik. Sokszor ravaszul és okosan,
néha kétségbeesetten és magányosan. Nem szerepelnek a történelem
címoldalain. Nincs hírértékük. Nem látványosak. Nevük csak akkor
marad fenn, ha valami férfias tettet hajtanak végre. Vagy ha egy
férfi áradozik róluk. Akár az anyjáról, akár a szerelméről,
mindegy. A püffedt férfigőg ilyenkor áradozni kezd, vagy
nyilvánosan elsírja magát. Az, hogy valaki jó anya, nem
szenzáció. Csak akkor, ha egy Nagy Férfi anyja. S ilyenkor azt
mondják: milyen gyönyörűen szaval ez a Nagy Férfi erről a... hogy
is hívják?... szóval, az anyjáról.
Régi dolog.
Az egész Biblia, mint egy végtelen teleregény, apák és fiúk
szüntelen konfliktusáról szól: a fiúk elárulják apjukat, és az
apák megölik a fiaikat. Lányokról ritkán szól a legenda, mert mi
lehet egy lányból? Legföljebb egy anya. Az pedig nem nagy szám.
Kivétel persze Jézus története, akinek viszont a hagyomány
szerint nem volt földi apja - az ő Atyja az Isten volt.
Történelmünk a rögeszmés férfivilág rémuralma. (Madách Imre ezt
tévedhetetlen inspirációval ábrázolja: az emberiség története
Ádám és Lucifer közös vállalkozása. Éva tehetetlenül sodródik
benne, s merő alkalmazkodásból váltogat egyre csúnyább és
ellenszenvesebb maszkokat, míg végül "glóriával átlépve a
szakadékon", az emberiség megváltója lesz.)
Nem véletlenül repíti a katolikus hagyomány Szűz Máriát a
mennyekbe.
Jung nagy pszichológiai bölcsességet lát ebben gyönyörű
mítoszban: a női princípium az, melynek - bármennyire is
eltiporták a hatalomszomjas és felelőtlen férfi-erők - még mindig
van annyi bölcsessége, jósága, türelme és talán energiája is,
hogy megmentse az elvetemült emberiséget.
Mivel a sors a szó valódi értelmében, "küldetést" is jelent, az
anyák sorsa jelenleg nem kisebb feladat, mint az ember
megmentése.
Tudom, hogy ez túl dörgedelmesnek és patetikusnak hangzik, de én
azt tapasztaltam - vesd össze a saját véleményeddel -, hogy ha
egy családban volt egy bölcs, igazi anya, aki küldetésével csak a
halvány sejtelem szintjéig is tisztában volt, ott a gyerekek
élete könnyebb lett, s bizonyos fokig megmenekültek. Másképp
éltek, másképp fogadták a nehézségeket, mégpedig attól a benső
erőtől és bizalomtól, amit a Nagy Anyától a tejjel együtt magukba
szívtak.
Az ilyen anyák gyermekei nagy segítséget kaptak.
Ez a segítség a karma súlyának könnyítését jelenti.
A karma éppolyan eleven és megkerülhetetlen törvény, mint a
szabadesés, de nem mindegy, hogy valaki öntudatlanul puffan a
földre, vagy egy tigrisbukfenccel átfordul a fején, s így
gyengíti a zuhanás erejét.
A Nagy Anyák gyermekei éppen ezt a "tigrisbukfencet" tanulják
meg. Egyrészt azzal, hogy az élethez szükséges eredendő
bölcsességből rendkívül nagy adagot kaptak, mégpedig nem
elméletben, nem rideg, férfias papírszavakkal, hanem például az
anya testéből és lelkéből sugárzó erőkből, melegségből,
nyugalomból - másrészt pedig azzal, hogy sok szeretetet
szívhattak magukba. Egy életre szóló üzemanyagot. Bajban ugyanis
csak ez a két dolog segít: a bölcsesség és a szeretet. Hamvas
Béla szerint ez a kettő: egy. Én csak azért választom szét, hogy
világossá tegyem: a bölcs, ha nem szeret, nem bölcs - s ha valaki
csak szeret, bölcsesség nélkül, az nem szeret.
Egymás nélkül egyik sem valódi.
Nos, anyánk, ha "Nagy", ezt kapjuk tőle: bölcs szeretetet.
A spirituális hagyomány úgy tudja, hogy Nagy Anyától születni:
érdem.
Hitvány anyától pedig a legsúlyosabb próbatétel.
De meg is lehet látni akár egy fél évszázad múlva is, hogy valaki
egy "Nagy Anya" gyermeke volt-e, olyan asszonyé, aki tudta, vagy
legalábbis sejtette, hogy mi a sorsfeladata.
Másképp él egy olyan ember, akinek ilyen anyja volt, még akkor
is, ha ez az észrevétlen, még a méhen belül elinduló sugárhatása
sohasem tudatosul benne.
A költő utólagos kiáltása, hogy:
"...most már késő, most látom, milyen óriás ő - szürke haja
lebben az égen, kékítőt old az ég vizében."
- csak kevés embernek jut eszébe, mert nem tudatosul benne, hogy
mi mindent kapott az anyjától. Ehhez az kéne, hogy életét egy
másik, sorsfeladatát rosszul teljesítő "kis anya" gyermekeként is
végigélje. Ekkor látná, mi minden hiányzik belőle: a nyugalom, a
biztonság, az önbizalom... ekkor látná, hogy egész életére féligmeddig
nyomorék maradt.
Amit az ember az anyjától kap: természetes.
Nem is veszi észre.
Beleépül a sejtjeibe, lelkébe, anélkül hogy tudná, kitől kapta.
Ezért mondom, hogy az anyák munkája láthatatlan, észrevehetetlen.
Olyan, mint a Nap sugárzása: jó, hogy van, de különösebben nem
vagyunk hálásak érte.
Persze hogy van.
Természetes.
Ez a dolga.
És senkinek sem jut eszébe - mert a Nap szüntelenül, némán és
elismerést nem várva teszi a dolgát -, hogy nélküle az élet
megsemmisülne.
Anyák még ebbe a mai veszedelmesen omló romvilágba is szülnek, és
minden kétségbeesésüket, magányukat legyőzve, bizakodva nevelik a
gyerekeiket.
Ez az egész emberiség karmájának könnyítése. Meg vagyok győződve
arról, hogy a régóta feltornyosuló apokaliptikus erőket a
végzetes lezúdulástól a nők tartják vissza. Ha a nők is föladnák,
s olyan színvonalra süllyednének, ahol mi férfiak tartunk, ennek
a világnak, vagyis a civilizációnak vége lenne.
3.
"Ki ez?" - kérdi a kismama, amikor sokféle kavargó érzéssel
SS SS
pillant először a babájára. - "O az!... O az!..." - fedezi föl
boldogan, mintha ismerné már valahonnan, miközben egy másik hang
mégis kíváncsian kérdi: - "De ki ez ?... Ki ez az ő?!" Ez a két
hang végigkíséri az anya életét.
295
Egyrészt mindenkinél többet tud a gyerekéről - másrészt nem
tudja, hogy kit szült a világra.
Arra a kérdésre, hogy "ki ez?", csakis egy mester tudna felelni.
Egy anya ehhez kevés.
Kivéve persze azt a ritka esetet, ha maga is mester.
Ilyen azonban még a "Nagy Anyák" között is ritkaság.
Ez a fura kettőség, hogy egyrészt ismeri a gyermekét, másrészt
nem, ez okozza a legtöbb gondot a nevelésben, és a legtöbb
gyötrelmet a mama életében.
Elmondok egy történetet.
Engem az a kegyelem ért, hogy "Nagy Anyám" van.
Régóta nincs már földi testében, de hűtlen lennék az igazsághoz,
ha azt írnám, hogy "volt" - a kapcsolatunk ma is tart.
Nos, kb. húsz évvel ezelőtt megértem azt a ritka pillanatot, hogy
szellemi tanítómesterem és anyám - aki akkor még földi testében
élt - találkoztak.
Ahhoz, hogy megértsd, mi történt közöttük, tudnod kell a
következőket:
Akadozva alakult művészi pályám, bukások, kudarcok, rossz
kritikák kísérték. Ez így volt nagyon sokáig. Felcsillant valami
nagy-nagy dolog, még a világhír-is - és nem lett belőle semmi.
Semmi sem sikerült. Nem végeztem főiskolát, egyetemet, mert
minden vizsgán megbuktam. Mindenhonnan kirúgtak. A színműveim
sorra megbuktak. Nem emlékszem rá, hogy valaha is jót írtak volna
rólam a kritikák. Még kamasz koromban festettem egy képet,
sohasem fejeztem be, de anyám kitette a falára, s haláláig ott
volt. A kép egy kikötőt ábrázol. Egy férfi és egy nő batyukkal a
lábuknál várják a hajót - de nem jön. És sóvárogva lesik a ködös
horizontot, ahol nem látszik semmi... szinte semmi... mintha
valami mégis lenne ott a távolban... talán jön, talán megy, de
lehet, hogy csak áll... A férfi és a nő vár, arctalanul, mert nem
festettem meg az arcukat, csakis a messze néző, reménykedő
szemeiket.
Várakozók - ezt a címet adta a képnek anyám.
Rossz kép volt, és nem örültem, hogy ott van a szobája falán.
"Nem rossz kép ez - mondta, és cinkosan rám mosolygott. - Én
értem! Ezek mi vagyunk ott ketten. Ez vagyok én, az vagy te.
Várjuk a sikeredet. Azért nem fejezted be, mert még nem jött
el... Ott van messze, a ködben, és azért nincs még arcunk, mert
nem látjuk még a hajót!... De jön!... Valahol már biztosan jön, s
ha megérkezik, befejezed a képet, és ekkor lesz arcunk is, és a
szemünkbe boldog fényt festesz majd! Ígérd meg, hogyha beteljesül
a vágyad, befejezed a képet!"
Anyám "hitt a csillagomban".
Amíg fiatalabb voltam, de még később is, minden művemet először
neki olvastam fel. Ő volt az első nézőm, olvasóm, kritikusom. Meg
is fogadtam a tanácsait, mert nemcsak jó ízlése volt,
tévedhetetlenül ítélte meg egy-egy írásom értékét, és pontosan
tudta, hogy milyen hatást vált majd ki az emberekből, hanem mert
anyám az egyik legtehetségesebb ember volt, akivel pályafutásom
során találkoztam - egy beláthatatlanul nagyívű színészi és
énekesi pályát áldozott föl miattam. Kevés olyan Azucénát és
Carment hallottam, mint amilyeneket anyám énekelt, s szinte
senkitől olyan Csehovot és Gogolt nem láttam, mint amilyent ő
játszott műkedvelő színpadokon. De a komoly meghívásokat mind
visszautasította. - Sajnos nem mehetek, mert gyerekem van -
mondta. - A férjem dolgozik, nem maradhat egyedül a fiam...
Ha azt mondtam, egy anya nem ismeri a gyermekét, fordítva is
igaz: a gyereknek fogalma sincs, kicsoda az anyja.
Én már a színházi szakma sűrűjében éltem, amikor a legnagyobb
művészektől tudtam meg, hogy milyen zseniális tehetség az anyám.
És hogy milyen karriert áldozott föl. Miattam!
Mindezt csak bevezetőül meséltem el.
A lényeg, hogy anyám hosszú-hosszú várakozás után találkozott
végre a szellemi tanítómesteremmel.
Akinek természetesen nem volt titok az ő kivételes művészi
tehetsége.
S amikor az Én drága mamám azzal kezdte a vallomását, hogy "én
csak egy egyszerű asszony vagyok...", a Mester félbeszakította: -
"Nem olyan egyszerű, ahogy mondja, s ahogy talán ebben a
pillanatban gondolja is." S bár nem fedte föl előtte, célzott rá,
hogy nem a semmiből hozta hatalmas tehetségét. Nagy művészsors -
sőt, sorsok! - álltak mögötte, s bizonyára megélte már azokat a
hatalmas sikereket, melyekre én csak sóvárogtam. A Mester szeme
lelátott anyám mélységesen mély múltjába, s éppen ezért nagy
elismeréssel szólt arról, hogy ebben az életében ilyen könnyen,
szinte magától értetődően lemondott nemcsak a ragyogásról, de még
a művészi pályáról is.
Vagyis az anyai sors mellett döntött.
Anyám azonban nem a saját sorsára volt kíváncsi.
Rólam kérdezett.
"Mindennap azért imádkozom, hogy jöjjön el végre a Péter sikere.
Tudom, hogy hiányzik neki, tudom, hogy nagyon keserű a sok kudarc
és sikertelenség miatt. Azt is tudom, hogy megérdemelné, mert
tehetséges. Mégsem kapja meg az elismerést. S ez fáj neki. Nem
mutatja, de belül fáj, és nagyon szenved miatta. Mindennap kérem
az Istent: adja meg neki végre a sikert."
"Magának fontos?" - kérdezte a Mester.
"Mi?"
"A siker, amiről lemondott."
"Nekem nem. De a Péternek igen. Ismerem őt."
"Nem jól tetszik ismerni. Lehet, hogy a Péter kis énjének
mindennél fontosabb a siker, csakhogy lelke mélyén már tudja,
hogy ez csapda, és nem akar még egyszer belemászni. A hiúság, a
sikerszomj, az elismerés vágya a legnagyobb kísértés a fia
életében, olyan hegycsúcs, amelyet megjárt már, s amelyről
lezuhant. Nincs szükségünk még egy zuhanásra. A nehézség, a
sikertelenség és a kudarc nagy nevelők. Előbb-utóbb megtanítják a
tehetséges embert, hogy a fényt, amit ad, ő is kapja! Nem az övé
- az Istené. S ezért nem szabad hajlongania a tapsban, s nem
szabad hiú énjével kitakarni az igazi fényforrást. Ez a fiának a
sorsfeladata. És ne sikert kérjen az Istentől, hanem segítséget,
hogy sikerüljön Péternek ezt a nehéz sorsfeladatát megoldani. Az
akadályokat semmiféle imádság nem tudja elhárítani, mert én
állítom eléje!"
Ezt az utolsó mondatot sohasem felejtem el.
Akkor hallottam először, s úgy állt belém, mint egy lándzsa.
Nem is olyan régen, amikor úgy véltem, hogy már csak annyira
pislákol bennem a hiúság, mint a lelocsolt tábortűz lángja,
sercegve, de veszélytelenül, újra megkérdeztem, hogyan állok én
mostanában ezzel a sorsfeladatommal.
Ezt a választ kaptam:
"Ha nem tudod megoldani, újra vissza kell születned miatta!"
Vagyis egy egész életet kellene leélnem újra, mint egy
osztályismétlő tanulónak, aki egyetlen tárgyból bukott - csakhogy
ez az egyetlen tárgy az egész inkarnációm lényege, s mindent
magával ránt, ha belebukok.
Mert a hiúság vagy a sikervágy látszólag jelentéktelen
"bűnöcskék", de éppúgy áttételesek, mint a rák: megmérgezik a
lelket, az emberi kapcsolatokat, vakká teszik a szellemet,
süketté a szívet, s hűtlenné az embert, aki innen kezdve csak
hazudhatja a hitét: lényegében lázad az isteni akarat ellen.
A legsúlyosabb öntévesztésről van itt szó...
De ez az én történetem...
Anyám története a lényeges, aki bármennyire szeretett és ismert,
s bármennyire is "Nagy Anya" volt, mégis rádöbbent arra, hogy
egész életében rosszul imádkozott értem.
Neki nem volt fontos az elismerés. Lemondott róla, miattam, mert
engem jobban szeretett, mint a sikert. (Hány művész, színész,
énekes vagy muzsikus tudta ezt megtenni?) Egész pontosan: tudta,
hogy ebben az életében nem a művész, hanem teljes egészében az
anya sorsát vállalta, s erre szükség is volt, mert olyan
nélkülözések és katasztrófák közepette éltünk, hogy ezt a két
sorsot nem lehetett volna összeegyeztetni. Áldozatot kellett
hoznia, s ezt gondolkodás nélkül megtette. Lemondott a művészi
sikereiről. De látta, egész kiskoromtól fogva látta, hogy nekem
viszont nagyon fontos, hogy mások szemében ragyogjak! Tudta, hogy
ez a legnagyobb vágyam! És ezért ő is azt akarta és azért
imádkozott, hogy teljesüljön ez a vágyam.
A hibámat szerette.
A vétkemet szerette.
Vagyis rosszul szeretett.
Ekkor döbbent rá.
S innen kezdve - mert Nagy Anya volt - a mesterem oldalára állt.
Kudarcról, bukásról nem panaszkodhattam többé, mert csak
mosolygott rajta. Ha tetszett neki, amit írtam, azt mondta,
elégedjek meg az ő elismerésével. És legyek boldog, hogy
megírhattam a művet. És örüljek annak a sok áldásnak, ami
körülvesz. Elég, ha Istennek tetszik, amit írtam. És néhány
embernek...
A többi nem fontos.
4.
Az, hogy "sötét korban", "utolsó" időkben élünk, a világ összes
hiteles vallása és hagyománya szerint nem azért nehéz, mert teli
van vérontással, árvízzel, földrengéssel és zűrzavarral - ezek
csak tünetek -, hanem azért, mert az ember teljesen öntudatlanná
vált: nem tudja, ki ő, miért él, s ki lakik a másik emberben.
Azt a gyakori magyarázatot, hogy "létezésem" oka, hogy apám
részegen megkívánt egy pincérlányt, aki akarata ellenére terhes
lett - vagyis, hogy szüleim önző és öntudatlan csókjai által
elindult egy véletlenszerű biokémiai folyamat és sok
százmillióból végül két sejt szeszélyesen összecsapódott, s ezért
most itt vagyok én... szóval ezt az idióta magyarázatot azért
fogadja el az emberek nagy többsége, hogy az életéért semmiféle
felelősséget ne kelljen vállalnia.
Ez a magyarázat a biokémia szintjén természetesen igaz - csakhogy
nem ez a végső szint. Ez a felszín. Ahogy egy Beethovenszimfóniát
sem magyaráz meg az a megcáfolhatatlan tény, hogy ezt
kifeszített bélhúrokon gyantázott szőrök dörzsölése, kanyargó
réztrombitákban a levegő áramlása, bunkók ritmikus dübörgése, és
nagy réztányérok egymáshoz való ütemes csapkodása hozza létre.
A zenészek tudják, hogy ez a kétségtelen "tudományos" tény nem a
végső igazság.
Kell a muzsikához még az összhangzattan törvénye, a harmónia, a
hangok titkos matematikája, a karmester átélt és pontos
mozdulata, és kell hozzá Beethoven emberi-isteni szellemének
ihlete, mellyel süket létére nemcsak önmagát, de a világ rejtett
harmóniáját is meghallotta, s csodálatosan kifejezte.
Az emberek azonban az "utolsó időkben" (Jézus nevezi így
korunkat) megelégszenek a szőrök és bőrök dörzsölésének
magyarázatával. Nem azért, mert ostobák, hanem, mert a valódi
magyarázat elfogadása felelősséggel jár!
És ezt nem hajlandók vállalni.
Az elmúlt száz esztendőben minden évben és minden nap ezerszer
lepleződött le, hogy a materializmus: téveszme.
Mégis mindenki materialista - mert az akar lenni.
E mögött ugyanis nem "igazság" áll, nem "világnézet" - hanem
lázadás.
Lázadás az önzetlenség, a tisztaság, az alázat, a szeretet -
végső soron az Isten ellen.
A materialista azt mondja: ha hamisan játszik a zenekarom, nem én
vagyok a hibás, hanem a szőrök és a bőrök és a levegő áramlása a
rezekben. Molekulárisan kellene átalakítani a dolgokat, s akkor
talán létre jönne az összhangzat.
Vagyis a materializmus egy olyan szemlélet, mely semmiféle
felelőséget a világért nem vállal.
Mindezt csak azért bocsátom előre, hogy rátérhessek a lényegre,
hogy a "szőrök és bőrök" magyarázata helyett elmondhassam a
beethoveni példázat mélyebb igazságát arról, hogyan jön létre itt
egy ember.
Hogy "ki az", akit a mama az ölében tart.
A szellem, aki testet ölt, isteni múltból ered.
Egy szikrája ő a kozmikus Öntudatnak.
A mama tehát mindenekelőtt Istent tartja az ölében.
Nem csak Szűz Mária - minden anya.
Te is, ha anya vagy, s a Te anyád is, amikor a mellére vett.
Istent.
Mária ezt tudta s látta - látta s értette az angyalok szavait -,
mert látó volt.
Mi azonban rövidlátók vagyunk, sőt a legtöbb esetben sajnos
vakok.
Fényre érzéketlen a szemünk.
Nem látjuk, hogy az ember legbelül: isteni fényszikra.
Ennek a Szikrának végtelen útja van, s ez az út még a legmagasabb
emberi eszmélés szintjén is beláthatatlan.
Különféle létszinteken új és új életeket teremt, új és új
tapasztalatokat gyűjt, új és új sorsokat ír magának, melyeket
végig is él és végig is örül és meg is szenved, mert ennek a
szikrának nemcsak vakító fénye, de füstje és korma is van: a Rend
és a Káosz küzdelme lobbantotta fel a "Legyen világosság"
parancsszavával, s azóta ég és lángol, mindaddig, míg legyőzi a
káoszt, míg kiég belőle minden korom, s elfüstöl belőle mindaz,
ami nem eredendő Tiszta Fény.
Ezt képletesen írtam le, hogy értsük a lényeget:
Minden élet küzdelem!
Kivétel nélkül minden élet és minden sors harc és háborúság: a
sötétnek és világosnak, a méltónak és méltatlannak, az életnek és
halálnak, a szeretetnek és a démoni önzésnek a harca.
A küzdelem önmagunkkal való küzdelem.
A külvilág ezt a küzdelmet csak tükrözi. Láthatóvá teszi.
Modellálja. A kard, ami fejbe akar vágni, lelked kardjának
kivetített képe: mások kezébe adtad öntudatlanul, s mindaddig ott
is marad, míg lelkedben föl nem ismered s a békesség hüvelyébe
vissza nem csúsztatod.
A külső háborúk végtelenek.
Az első követi a másodikat, a második a harmadikat, negyediket,
ezrediket... s ez a harc addig tart, míg önmagaddal békét nem
kötsz. Sok embert megsebzel, tönkreteszel és megölsz, míg valódi
ellenfeledre - saját magadban - rátalálsz.
Békétlen ember nem tud békében élni - hiába szeretne.
Bárhová megy, viszi magával békétlenségét, s megteremti az
ellenségét.
Minden élet háborúság.
Elsősorban önmagunkkal.
És ennek a háborúnak egyetlen végcélja van: a békesség.
A harmónia.
A harmónia nem halálos nyugalmat jelent, hanem olyan
összhangzatot, ahol végre minden a helyén van.
Szép - és nem csúnya.
Igaz - és nem hamis.
Jó - és nem rossz.
Boldog - és nem boldogtalan.
Mindenki sejti és lelke mélyén tudja, hogy van a lényének egy
eszményi állapota, egy Örök Emberi szép arca, s amíg azt nem
valósítja meg, amíg rögeszmék után rohan, addig boldog nem lehet,
mert tartozik - tartozik önmagának.
És másoknak is.
A harmónia a Szeretet másik neve - mert ez az egyetlen olyan
létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek; mindketten
úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk: az a
szép egy Beethoven-szonátában, hogy a hegedű ilyenkor szereti a
zongorát, és a zongora szereti a hegedűt, miközben a hegedű
hegedű marad, s a zongora zongora - és mindketten szeretik a
láthatatlan szerzőt, akinek muzsikája általuk s rajtuk keresztül
zavartalanul és boldogan szól.
Az anya első kérdésére, hogy "ki ez?!", a felelet nem lehet
kevesebb, mint az, hogy egy Isten.
Aki nem lát Istent a gyermekében, az valójában sohasem ismerheti
meg, mert lényének legmélyén Ő van.
Eltéved az, aki csak egy halandó emberpalántát lát benne, s még
jobban az, aki csupán egy sejtcsoportnak nézi, amely különféle
"lelki tulajdonságokat" hordoz.
A gyerekem nemcsak egy genetikusan meghatározott test, nemcsak
egy sajátos típus és összetéveszthetetlen jellem, nemcsak egy
bonyolult lélek, aki olyanná válik, amilyenné én nevelem: hanem
halhatatlan szellem.
Isten.
Végtelen utak vándora - aki a testemben lakott, s most nálam fog
időzni.
Aztán megy tovább.
És én is.
Az egyszerű vallásos embernek az a szóhasználata, hogy a gyereket
az "Isten adta", teljes mértékig igaz - amennyiben azt is tudja,
hogy Isten mindig önmagából ad és önmagát adja.
Istent látni a gyermekem szemében nem csupán azt jelenti, hogy
megpillantom benne a magas méltóságot, hanem azt is, hogy sohasem
fogok úgy tekinteni rá, hogy ő az enyém - mert mindig tudom: ő
önmagáé, öntörvényű szabad lény, ugyanúgy mint én, vagy bármelyik
ember: nem lehet birtokjogot formálni rá, még akkor sem, ha az én
méhemben formálódott ki a teste, az én vérem járta át az ereit,
és én szültem, nagy kínok árán... és az én tejemet itta, és az én
erőmből tanult meg ülni, állni, járni és embernek lenni.
És mégsem az enyém.
Ez az anyai sors legnagyobb drámája, hogy miközben a testéből
szakítanak ki valakit, vérével és húsával együtt, mégis úgy kell
majd néznie rá, hogy nem az övé.
Ez a feszültség olyan feladatot ró a női lélekre, mely férfi
ésszel felfoghatatlan.
Az anya haláláig aggódik a gyermeke miatt.
Akkor is, ha az a gyereke már hatvanéves.
Az ő szeretete ugyanis a "hús a húsomból" mély közösségéből ered.
Ha valaki elveszti a karját, hiába szokja meg, hogy félkarú, a
fantomfájdalom egy életen át emlékezteti a hiányra. Az anyánál ez
az összekötöttség még erősebb: úgy érzi, hogy szíve a gyermekében
dobog. Ahogy azt sokáig valóban érezte is. Ezért azt kérni tőle,
hogy távolodjon el szerelmetes gyermekétől, s nézze őt úgy, mint
egy másikat, mint egy vendéget, akinek szállást adott a méhében,
s most továbbmegy: szinte lehetetlen.
Egyszerre mélyen a földben s fönt a határtalan égen lenni,
emberfeletti feladat.
Hogy a szennyes pelenkából kiemelt, didergő kis hústömegben
meglássa az Istent - s ugyanakkor szembesüljön azzal, hogy ez az
isteni lélek úgy elvarázsolhatja magát, hogy bekakál, s miközben
tisztába teszi, megérezze az orrfacsaró bűzben a magasztos
szentséget -, olyan bölcsességet követel, melyet még az
Evangéliumok inspirált szerzői sem voltak képesek leírni.
Azok az egyházatyák, akik fölismerték, hogy Szűz Mária csupán egy
epizód szereplője a fiáról szóló hatalmas történetnek, nem csupán
egyensúlyt akartak teremteni azzal, hogy az "Isten Anyja"
gondolatát a szentségek közé emelték, hanem bevallottan az volt a
céljuk, hogy a világot a teljes romlástól és utolsó ítélettől
megmentsék.
Ahogy az ősi magyar Boldogasszony, úgy Mária is azt a teljes
bölcsességet képviselte volna, melyben a legnaturálisabb
anyagiság a legmagasztosabb szentséggel összeér. Csakis az ilyen
totalitás nem vész el a materializmus és idealizmus férfias,
kaszárnyaszagú egyoldalúságában, s tudja megteremteni a világban
azt az összhangot, amit más szóval úgy nevezünk, hogy jóság.
A férfilélek túl egyoldalú ahhoz, hogy jó legyen.
Ha valakire mosolyog, másra vicsorog.
Valakinek mindig a hátát mutatja.
Sajnos Máriából kultusz lett, sőt a maszkulin-reformáció után még
az sem igazán, pedig nem imádatra lett volna szükség, hanem arra,
hogy a női jóság és a mindent átölelő életszeretet a világ
irányításában a részét kivegye.
A nőket nem "imádni" kellett volna hangzatos szavakkal s könnybe
lábadt szemmel, hanem át kellett volna adni nekik a teljes
hatalmat.
Ez nem történt meg.
A "hülye férfi" nem engedte át a hatalmát.
A földi és az égi egysége, vagyis a Teljesség ottmaradt a
háttérben működő, némán szolgáló nőkben, akik évezredeken át más
sem tettek, minthogy gyermekeiket a férfiak véres háborúiban a
fogaik között mentették.
Ha egy marslakónak egyetlen fényképben kéne bemutatnom az elmúlt
évszázad földi arculatát, a kép baloldalán egy rohamsisakos
katona állna tüzelő golyószóróval, jobb oldalán pedig egy zokogó
anya. S ha a marslakó azt kérdezné, hogy mi volt régebben,
kétezer évvel ezelőtt, csak a jelmezt változtatnám meg, s
felmutatnám a Golgota képét, Máriával és a római katonákkal.
A férfinak nem fontos az élet, mert nem ő szüli.
A nőnek fontos. Ő tudja egyedül - ha tudja! -, hogy az égi és a
földi egy. A kaki és az angyal, a pisi és a szentség, a halál és
a halhatatlanság egy.
Istállóban születik az Isten.
Ez a "Nagy Anyák" titka - ők pedig nem beszélnek.
És igen kevesen is vannak közöttük a valóban "Nagyok".
Az eszmélésnek erre a mindent átfogó szintjére még akkor is nehéz
eljutni, ha vallásos valaki.
Az is valami, de nem elég.
Az éberséget nem pótolja semmi.
Ezért van az, ha egy mama fiatalon elveszti kisgyermekét, azt
képzeli, hogy pufók kis angyalka lett belőle a szellemvilágban.
Képzeletében megállt a film ott, ahol az életben is megállt, s
mivel sohasem látta gyermekét nemcsak teljes isteni valójában, de
még felnőtt emberként sem, azt hiszi, hogy az ő kicsinye örökké
olyan bájos törpe maradt, ahogy utoljára tapasztalta. Ez a
naivitás az éberség hiányából ered, s mint minden ilyen sebzett
szeretetből eredő tévképzetben, ebben is van némi igazság - ez
pedig az, hogy két szellemiség között, akik a földi életben anya
s gyermeke szerepét játszották, ritkán szakad el az összekötő
szál, pontosan azért, mert az önző érzések gubancos és foszló
fonalai között gyakran ott van az igazi szeretet acélszála is -
és az eltéphetetlen.
Az "istenlátás" tehát az anyai sors legnagyobb feladata.
Ha ezt megoldja, minden más gondját másképp éli meg, és
bölcsebben is kezeli majd.
Sajnos így van ez: az első lépés a döntő.
Éppen fordítva, mint ahogy hétköznapi életünkben megszoktuk, hogy
sok kicsi kis részlet, félmegoldás és homályba tapogatózó
bizonytalan lépések után egyszer csak eljutunk végre a
bizonyosság csúcsára - a valóság éppen az ellenkezője -, először
pillantjuk meg a legmagasabbat, a legnagyobbat, s csak utána
oldjuk meg a kis részleteket.
Ez a beteljesedés törvénye, ami azt mondja, hogy nem sok kis
részletből áll össze az egész, hanem először mindennek létrejön a
"középpontja" - a "magja" -, és belőle áradnak és köréje dúsulnak
majd a részletek.
Így születik az ember is az anyja méhében.
Nem úgy, hogy addig osztódnak összevissza a sejtek, míg valahogy
nagy nehezen és csodák csodájára összeáll belőlük egy emberi
lény, hanem először ott van egy láthatatlan isteni minta, amely a
sejtek látszólag szeszélyes burjánzását a maga képéreformálja.
A minta a középpontban van. A magban. A mag: az Énmag. Az Önmaga.
A magyar nyelvben a "mag" sűrű szó, "magát" a népet is jelöli: a
Mag népe a magyar. A teremtett világban ez Isten lakóhelye. Itt
lakik a magban - minden és mindenki szívében.
Az istenlátás tehát minden más tapasztalatot és élményt megelőz!
Az angyali üdvözlet nem csupán Szűz Mária csodálatos előjoga
volt, hanem kivétel nélkül minden mamáé, aki embert szül a
világra. Van, akinek csak vágyaiban, van, akinek álmaiban üzen a
jövevény. Lelkileg érzékeny asszonyok előbb kerülnek kapcsolatba
a szellemi világgal, mint ahogy gondolnánk. Van, aki előrelátja,
van, aki csak sejti gyermekét. Van, aki megálmódja, s olyan is,
aki beszélget vele. A terhes anya még a mai nagyon sötét és
"elesett" világban is médium. Még akkor is, ha irracionális testi
és lelki állapotát s fura érzéseit nem tudja szavakkal pontosan
kifejezni.
A "ki ez?" kérdésre ez az első felelet: Önmaga.
Isten.
A többi már, ahogy Jézus mondta: "hozzáadatik".
Beszéljünk hát erről a "többiről".
Mi tartozik még az anyai bölcsességhez?
Mindnyájunknak van egy földi szerepe.
Bár a mama egy villanásnyi ideig megpillanthatja babájának
lüktető homloka mögött magát a Játszót, vagyis a halhatatlan
istenséget, de a következő felismerése már az, hogy ez a
magasztos jövevény egy sajátos szerepet vállalt itt a világon.
Egy összetéveszthetetlen jellem van az ölében.
Egy pici kis karakter. Az orra olyan, mint a nagypapáé, a
homloka, mint a mamáé, a szájacskája, mint a dédimamáé - de azért
ez egy "sohasem volt és nem is lesz még egyszer" sajátos emberke.
Egyedi példány.
Önmaga.
És ebben a csakis rá jellemző "maszkban" már ott van egy alvó
tudat, egy lappangó lelkület s egy egész sors.
Ha a genetika legújabb felfedezései beláthatatlan titkokat tártak
föl a testben lappangó hajlamok természetéről, még szédítőbb
távlatok nyílnak majd ki a mostanában bontakozó pszichológia
előtt, amikor a lélek természetéről és múltjáról faggatja az
ismeretlent.
Mérhetetlen gazdagságot hoz magával minden ember.
Erőt és hajlandóságot, képességet és gubancot, lehetőséget és
lehetetlenséget rejt magában minden lélek. Abban, amit mi sajátos
jellemnek látunk, ott lappanganak a nevelhető és nevelhetetlen
tulajdonságok, minden szabadsága és áthághatatlan korlátja egy
leendő életnek.
Amikor a görög Hérakleitosz azt mondja, hogy "A jellem a sors", a
legnagyobb titkot mondja ki, ugyanis lelkűnkbe írva elhozzuk
magunkkal egész sorsunkat is.
A pici kis emberke nemcsak egy szerepet, de egy forgatókönyvet is
hoz magával, amit a többiekkel együtt el kell majd játszania. Aki
úgy tud látni a lélekben, mint egy biokémikus a gének világában,
az itt, az élet kezdetén, olyan sűrű formában, ahogy magok őrzik
a jövendőt, egy sorsot lát, melynek megéléséhez egy egész élet
kell. S ami a döbbenetes, hogy a mi élettervünkben mások is benne
vannak, mert összeköt bennünket egy olyan "információs" háló,
melynek fölismerése jóval meghaladja jelenlegi tudatunk
színvonalát.
A világdrámát közösen játsszuk, s ehhez az összműködéshez
előzetes megegyezés kell.
Nem minden esetben.
A sötét korban, melyet a hagyomány őrzői "felforgatásnak" is
neveznek, gyakran előfordul, hogy a lélek előkészítetlenül, saját
szeszélyétől, vágyától, sóvárgásától vagy éppen elviselhetetlen
gyötrelmeitől hajtva "belezuhan" az anyaméhbe, mint egy meteor,
mindenféle terv és mesteri tanács nélkül. Ez sokfelé szétsugárzó
gondot jelent majd mindazoknak, akiket az ilyen "sorstalan"
jövevény szeszélyes életútja érint majd. A sorozatos gondokat
ilyenkor inkább csak tűrni lehet később, mint orvosolni, mert a
baj az élet legelején történt: időszerűtlen volt a születés.
Ahogy egy ház vagy akár egy hópehely, úgy egy ember sem jöhet
létre terv nélkül, mert nem tud kibontakozni, vagy torzultan, idő
előtt összeomlik.
(Most nem beszélek az ilyen meteor-életek gondjairól. Talán csak
annyit, hogy a "Rend a rendetlenség végösszege", s az ilyen
látszólagos törvénytelenség a magasabb Törvénybe végül is
beletagolódik. Nehéz fölismerni a sorstalan embert, gyógyítani
pedig éppúgy nehéz, sőt lehetetlen, mint a maradandó testi
károsultakat.)
Az ember úgy jön a világra, hogy hozza magával a sorsát.
Mélyen-mélyen a lelkébe írva.
S mivel életét nem éberen, hanem a földi világtól elvarázsolt
tudatállapotában éli, ezt a sorsot, vagyis a saját élettervét nem
ismeri fel. Csak elindul a világban, mint egy varázsszigeten, azt
hiszi, hogy minden és mindenki először bukkan elé, s nem tudja -
Jézus hasonlatát használva -, honnan jön és hová megy. Csak
sejtelmei vannak néha, hogy "te idegen vagy... de őt ismerem
valahonnan... "
Nem tudja az élettervét.
És ahogy ő sem, úgy az anyja sem.
Nem tudja, hogy gyermekének mi lesz a sorsa a világban.
A sors kivétel nélkül minden nagy kultúra alapszava. A kínai
"ming", a hindu "szvadharma" vagy a zsidó-keresztény "Isten
akarata" ugyanazt jelenti.
Ha valaki keresztet hord a nyakában, tudnia kell, hogy a
"kereszt" nem egy felekezetnek, hanem a Sorsnak a szimbóluma. Ha
valaki "fölveszi keresztjét", ez azt jelenti, hogy vállalja a
nehézségeket, a gondokat és a szenvedéseket, vállalja azt, hogy
sorsának feladatait megoldja.
Keresztet nem könnyű hordozni, és meg lehet halni rajta.
A sors egy élet terve.
Méghozzá az életnek egy olyan terve, mely a dolgoknak mindig a
nehezebb végét fogja meg.
Ez a terv ott születik, ahol lelkünkben még sötétség van, önzés,
mohóság, bántó szenvedély, bűn, kisszerűség, hiúság, aljasság,
konokság és mocsok. S az ilyen indítékokból eredő múltbeli tettek
árnyéka: a karma.
Ahhoz, hogy az ember lelkének egy méltatlan részét megtisztítsa,
egy egész életdrámát kell végigjátszania. Meg kell születnie,
végig kell élnie a sorsszabta időt, számtalan ütközésen,
küzdelmen kell jól-rosszul túljutnia, s végül meg kell halnia:
így van esélye arra, hogy megszabaduljon valamitől, amit nem
szeret magában.
Így van esélye arra, hogy megtisztuljon.
De az is lehet, hogy miközben leégeti magáról a túlélt és sok
gyötrelmet okozó beteg vágyakozást, egyúttal elindul az új
tapasztalatok megszerzésének útján.
A sors lényegében "önmegváltás".
Ott bukkan fel, ahol a "gubanc" van.
Lelki gubanc. Élet-gubanc. Szenvedély-gubanc.
Ahol valami nehezebben megy.
Ahol küszködni kell magunkkal.
Az ember egy egész élettervet hoz azért, hogy valahol "kivasalja"
magát, s eltüntessen lelkéből egy fájdalmasan csúnya és sok
gyötrelmet okozó gyűrődést. Mert egy egész mese kell ahhoz, hogy
akár csak egyetlen csomót megoldjunk, egy egész gyönyörűséges
történet ahhoz, hogy egy "nemből" "igen", a gőgből szelídség, a
gyűlöletből megbocsátás legyen.
Ez az életterv jóval a születés előtt a szellemhazánkban készül,
minden esetben a magasabb szellemiségek, a mesterek bölcs és
messzelátó tanácsai alapján. S mivel ez a világ egybeérző,
összerezgő, egymásban rezonáló értelmes erőtér: én és te és ők és
mi és ti nem "külön" vagyunk, hanem együtt. Keveset beszélünk
róla, de ne úgy képzeljük el a szellemi világot, hogy ott
magányos lelkek lebegnek önmaguk álmába zárva, mint a színes
léggömbök, melyeknek semmi közük egymáshoz: a "túlvilágnak"
legdöntőbb fogalma a szellemcsalád. Azt a szót, hogy "közösség",
onnan hoztunk le a Földre, mert ott még van, valódi formában.
Amit az előbb "információs hálónak" neveztem, azt úgy értsd, hogy
érzésbeli, gondolatbeli, lényegbeli összetartozás, melyben, ha
sikerül magamat szebbé tennem, azt mindannyiunkért tettem - a
megtisztulás közös ügy. Mindenki mindenben benne van, s valóban
úgy, mint egy földi család: vannak benne testvéreim, és van
elsősorban a család feje, aki a sugárzó Nap bölcsességével és
erejével óvja gyermekeit.
Így aztán az életterv: közös.
Egymás sorsában benne vagyunk.
Csak alul válunk el - felül, szellemi-lelki síkon összeérünk.
Egymás történetében szerepet vállalunk, méghozzá lelkünk olyan
magas szintjén, a Felsöbbrendű Énünk közös világában, ahová
születésünk után, az anyagba zuhant értelmünkkel már nem érünk
fel.
Nem tudunk róla, hogy mire vállalkoztunk.
Úgy is mondhatnám: elfelejtjük, vagy ami ugyanaz, nem emlékszünk
rá.
Döbbenetes példája ennek Pilátus szerepe.
Pilátus, aki a Római Birodalom egyik provinciájának helytartója
volt, vagyis egy tájékozott és művelt politikus, meglepődik azon,
hogy egy Jézus nevű ember, akinek az élete a kezében volt, milyen
félelem nélkül beszél vele.
S mivel ilyesmit még sohasem látott, valami olyasmit kérdez tőle:
"Hogyan beszélhetsz velem így, velem, akinek hatalmam van téged
elengedni, vagy halálra ítélni?"
És Jézus azt feleli: "Nem lenne hatalmad, ha onnan fentről nem
kaptad volna."
Vagyis Pilátus része volt az üdvtervnek. Ahogy Júdás és Kajafás
is része volt, éppúgy, mint Péter vagy Mária - nélkülük nem lett
volna sorstörténet, nem lett volna kereszt, Golgota,
kereszténység, történelem.
Képzeld, mi lett volna, ha Pilátus futni hagyta volna Krisztust.
Földi ésszel nehéz megérteni a sokszereplős világdráma
szövevényét.
Az, hogy "fent" nincs ellentét, csak lent, az, hogy az egymással
küzdő és sokszor véresen hadakozó játszók a kulisszák mögött
testvérek, csak egy színpadi író számára nyilvánvaló, aki mint
egy isten, minden szereplőjében "benne van", bennük játszik akkor
is, ha az adja, és akkor is, ha kapja a pofonokat.
Egymásban vagyunk - ez a legnagyobb titok.
Az anya része a gyermeke sorsának. S fordítva: az anya sorsába
már "bele van írva" eljövendő fiával vagy lányával való
találkozása.
Születés előtti vállalkozások ezek, melyek a földi élet során
mint sejtelmek jönnek elő.
Az "ismeretlen ismerős" érzése ez. Mintha nem először látnám!
Mintha már találkoztunk volna. Sőt, ha több gyereket szül valaki,
van közte, aki "ismerősebb", van aki "idegenebb". Ez független a
szeretettől. Itt a múltbeli sorstörténetek - karmák - bonyolult
oldásáról-kötéséről van szó. Gyűlölet is lehetett a múltban.
Másfajta társulás, szövetség is. Szerelem is, bántás is, áldozat
is; tönkretétel és jó szándékú segítés is. Anyai szerepet
vállalhat valaki azért, hogy segítsen, hogy valamit jóvátegyen,
hogy megtanuljon szolgálni vagy éppenséggel szeretni, vagy
áldozatot hozni, de azért is, hogy gyerekétől tanuljon meg
valamit, amit eddig képtelen volt megtanulni. Néha a lelkeknek
ilyen szoros "együttélésére" van szükség ahhoz, hogy valami
nagyon mély, sokszor szép, sokszor keserves és gyötrelmes
tapasztalathoz hozzásegítsék egymást. Mély a múlt kútja, s a
lelkek története arcokat, alakokat, szerepeket és testeket váltó
időtlen és sok folytatásból álló, gazdag teleregény.
Drámák hosszú-hosszú láncolata.
Szerencsés az a gyermek, akinek az anyja a barátja is.
És szerencsés az az anya, aki megtalálja a barátját fiában vagy a
lányában.
Vagyis amikor hangot találnak egymáshoz az anya-gyermek
szereposztáson túl is. Amikor átlépnek ősi ösztönökön, biológiai
történeten, földi játékon, s egymás szemében megpillantják nem az
"anyámat" vagy a "gyerekemet", hanem az Embert.
Ez nagy ritkaság.
Mint ahogy az is, hogy valaki a fiában tanító mesterére lel.
Vagy éppenséggel a fiú talál anyjában szellemi társat vagy
testvért.
Nagy dolog, amikor valaki túlemelkedik a szerepén, és meg tudja
nézni csemetéjét nemcsak az anya, hanem az Örök Ember szemével
is.
Ilyenkor ezzel az "úgy látlak most, mintha nem az anyád lennék"
pillantással fedezi fel ugyanis gyermekében a legfontosabbat,
hogy ott van a sorsa, ahol élete nehezen megy.
Ahol akadozik.
Ahol kudarcokat él át.
Ahol sokat szenved.
Ahol eddig csak sajnálta és féltette, ott most értelmet lát majd
a gyerek küzdelmeiben.
Ahol eddig "hülyének" tartotta, ott megpillantja benne azt a
lelki vakfoltot, melyet csakis egy élet kemény munkájával lehet
eltüntetni.
Igazából csak most tud neki segíteni.
A sorsával küzdő ember maga sem érti, miért megy neki nehezen az
élet, de ha ezt az anyja sem érti, ráadásul aggodalmaskodik
miatta, s állandóan megpróbálja őt vakon terelni - mert vakok
vagyunk mindaddig, amíg nem értünk valamit -, akkor ellöki
magától a segítő kezet, bezárul, föllázad, s a kettőjük közötti
feszültséget az anyai szeretet nem tudja megszüntetni.
Menekülni fog előle a gyereke.
Én most arról az anyai "szeretetről" beszélek, amelyik félvak.
Amelyik arra sóvárog, hogy a gyereke legyen gazdag, szerencsés,
hírneves, hosszú életű, csináljon karriert, járjon nagy autókban,
lakjon hatalmas házban, éljen boldog házasságban, ússzon meg
minden bajt, és élete végéig legyen teljesen gondtalan.
Azért félvak az ilyen szeretet, mert csak lefelé lát, a földre.
Ha kinyílik a másik szeme, látni fogja az eget is, és akkor észre
fogja venni azt is, hogy az útja mindenkinek - neki is - fölfelé
vezet, s ez rögös út.
Ekkor jön el az a ritka pillanat, amikor a tragédiában értelmet
kezd látni.
Minden emberi sors tragikus.
Tragédiátlan élet nincs és sohasem lesz.
A felhőtlen élet illúziója csak megnyomorítja az embert, nemcsak
azért, mert előbb-utóbb kipukkad, hanem azért, mert ebben a "kék
madár" vadászatban bajt bajra halmoz, s végső soron olyan rossz
karmákat vesz magára, melyeket sok életen át sem tud ledolgozni.
A nyugati demokráciák szinte teljes egészében a "boldogság kék
madarának" a hajszájában s a "földi paradicsom" életeszményének
megteremtésén fáradoznak.
A napról napra sötétebb és értelmetlenebb élet és a teljes
megsemmisülés egyre növekvő viharfelhői alatt.
Mintha sohasem járt volna errefelé Krisztus, s nem jártak volna
mindazok a nagy szellemek, akik az élet értelmét a tragédiák
megtisztító erejében látták.
Ma egy anya sorsához hozzátartozik az a bölcsesség, hogy ebben a
zuhanó világban megmentse a gyerekét.
Tisztelje a problémáit.
Legyen végtelenül türelmes a bajaival.
Segítse abban, hogy kudarcaiban, sorscsapásaiban tanító értelmet
gyanítson.
Legyen megértő akkor is, ha nincs mesteri tekintete, s végső
soron maga sem érti gyermekének sorsfeladatát.
Tudjon legalább annyit, hogy a sorsfeladat azért van elrejtve
mindannyiunk előtt, s nem kapjuk kézhez, mint valami
vizsgatételt, mert az élet célja a tudatosulás: megtalálni a
választ arra a kérdésre, hogy "mi a sorsom?", magának a
sorsfeladatnak a része. Abban a pillanatban, amikor valaki
fölismeri, hogy mi a sorsa és miért az, elindul a gyors megoldás
útján. Innen kezdve már csak a természetes időnek kell lefutni,
ahogy időt igényel az is, ha fölfedezünk magunkban egy rejtett
gyulladásos gócot, kitisztítjuk, s előbb-utóbb visszatér a testi
harmóniánk.
Addig tisztelni kell a gondokat, a fájdalmakat, az életnek azokat
a területeit, ahol a dolgok nem mennek simán.
Legyen az anya az egyetlen olyan ember a világon, aki gyerekét a
hülyeségével együtt nemcsak befogadja, mint egy menekülőt, hanem
el is fogadja, teljesen és fenntartás nélkül. Azzal a mély
meggyőződéssel, hogy "valamire jó, hogy hülye".
Ezt a bölcsességet csakis az anyjánál találhatja meg az ember.
És az Istennél.
Vége.