Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3 Martin C. Ashton: EXCALIBUR

2010.07.27

- Hallgassatok, lovagok! Csendet! Néhány lovag nem engedelmeskedett azonnal a varázslónak, mire az a botjára fújt, melynek végén leheletére kétarasznyi lángok gyúltak. A harcosok döbbenten-ijedten, tágas kört alkotva Merlin körül hátra húzódtak. - Így már jó - mondta a mágus. - Hallgassatok! Ne mozduljatok! - Lassan körbefordult, mintha élvezné a rémült arcok látványát és a hirtelen támadt csendet. - Nehogy azt higgyétek, csupán a véletlen műve, hogy mind egyszerre arattatok győzelmet. Azok az erők akarták így, melyek keményre edzették az Excalibur pengéjét; azok az erők, melyek titeket is ugyanilyen szilárd szövetségbe akarnak kovácsolni. Ezért hát jól jegyezzétek meg ezt a pillanatot, lovagok! Örvendjetek a dicsőségnek, de ne úgy élvezzétek, mint az éhes kutya a húst, hanem lassan ízlelgessétek. Lassan, nagyon lassan, érezzétek át minden cseppjét, és jól jegyezzétek meg, hogy örökké emlékezni tudjatok erre a percre. Mert ez az a perc, mely végleg egyesített benneteket. Egyek vagytok! Egyek a csillagok alatt, egyek az ország történetében. Emlékezzetek erre a nagy győzelemre, erre a dicsőséges napra, hogy majd elmondhassátok: "Ott voltam Arthur Pendragonnal azon az estén!" Mert az ember végzete az, hogy felejt... De ti ne hagyjátok, hogy ez az emlék kiessen elmétekből, és ne feledkezzetek meg halottaitakról sem, kiknek élete árán most a boldogság cseppjeiben fürödhettek. Állítsatok emléket nekik, mely örökkön-örökké, az idők végezetéig megmarad. Menjetek el az északi Zöld Szigetre, és hozzátok el a köveket arról a helyről, ahol az óriások táncot jártak. - Ahol az óriások táncot jártak? - kérdezte Arthur. - Miféle kövek azok? - Olyan hatalmas sziklák, melyeket ember megmozdítani sem képes. Varázserejű kövek. Hosszú-hosszú idővel ezelőtt a Zöld Sziget óriásai rabolták el egy messzi szigetről, az örök forróság vidékéről, onnan, ahol a fekete emberek élnek. Felállították őket, kört formáztak belőlük, s mikor valamelyikük sebet kapott, vagy valamilyen kórba esett, elég volt egy éjszakát a kőkörön belül töltenie, máris elszállt testéből minden fájdalom és betegség. E helyen emeljetek ezekből a mágikus sziklákból szentélyt, és emlékezzetek a holtakra! Építsetek kőkapukat, hogy rajtuk visszatérhessenek hozzátok az elhullottak, és osztozhassanak veletek a győzelem boldogságában! Merlin szavait mély csend követte, majd a lovagok fergeteges üdvrivalgásba kezdtek. - Igen - mormolta Merlin, miközben elfordult a kiáltozó harcosoktól. - Hogy a holtak lelke visszatérhessen, és az élő nem emberek is átjuthassanak azon a kapun oda, ahová menni szeretnének... Merlin kilépett a lovagok köréből, de Arthur szava visszahívta. - Merlin! Bölcsességed műve ez a kör. - Arthur lassan körbefordult, és sorra lovagjaira nézett. - Ezentúl, hogy emlékezzünk szövetségünkre, időről-időre békében is össze fogunk gyűlni. Összegyűlünk, együtt vigadunk, és mesélünk egymásnak hősi tetteinkről. Ácsoltatok egy asztalt... Igen! Ácsoltatok egy asztalt, hogy leülhessünk köré, és ugyanolyan boldogok lehessünk mellette, mint most itt, ebben a körben. Egy kerek asztalt, ami mellett minden lovag egyenlő lesz, és őszintén elmondhatja majd, ami a szívét nyomja. Az igazság asztalát! A lovagok harsány kiáltozással üdvözölték a király tervét. - Igen! Egy kerek asztalt - folytatta Arthur. - Az asztal fölé pedig egy termet építtetek! A terem fölé pedig egy várat! Ujjongás volt a válasz. - És... Igen! És megházasodom! - Arthur tűnődve a lelkendező Sir Leodegraunce-ra nézett. - Örököst adok az Országnak, hogy forgassa az Excaliburt. Kerekasztal Lovagjai! Érintsük össze kardunk hegyét, és fogadjuk, soha nem fordulunk egymás ellen! A hirtelen beállt mély csendben csak a hüvelyükből kiröppenő kardok surrogása, az egymáshoz érő pengék csengése hallatszott. A lovagok az égnek emelték ez ellenségre halált, az Országnak békét hozó fegyvereiket. Mögöttük az ég fekete bársonyán csillagok izzottak, de mindet elhomályosította a pengegúla közepén szikrázó kard, mely egyesítette a lovagokat, és mágikus erejével megnyitotta előttük a földi Éden kapuját: az Excalibur... NEGYEDIK RÉSZ SZENVEDÉLY A béke szebb volt, mint amilyennek az emberek álmodták. A földeken, melyeken Arthur végső diadala előtt repedezett, kiszáradt, meddő rögök halmai tornyosultak, most életet hordozó vetés zöldellt, az erdőkben pedig annyi volt a vad, mintha az, hogy az emberek nem torzsalkodnak, csodálatosmód termékennyé tette volna a szarvasünőket éppúgy, mint a vaddisznókocákat és a nyulakat. Az illatos csalitokban fácánok és más vadmadarak fészkeltek, a vadvizekben pedig annyi hal nyüzsgött, hogy a halászoknak elég volt kivetni hálójukat, és máris húzhatták fel a gazdag zsákmányt. Virágillat lengte be a tavaszokat, vetést érlelő napfény ragyogta be a nyarakat, aratás- és szüretszagot árasztottak az őszök, szikrázó szűzhó lepte be a teleket. Olyan lett az élet, mintha a természet így adná tudtul, örül legkedvesebb gyermeke, az ember boldogságának. Az addig állandó rettegésben élő parasztok lerombolták földbevájt viskóikat, és takaros falvakba gyűlő házakat építettek a várak közelében; a külországokból áramlott a portékájukat kínáló vándorkereskedők, a letelepedni vágyó mesteremberek hada... Béke és boldogság, nyugalom és bőség ragyogta be az Ország népének életét. Két nyárral azután, hogy Arthur a végső győzelem mámorító éjszakáján elhatározta, palotát építtet, belé pedig egy csarnokot, melyben egy kerek asztal fog állni, két hosszú, munkával és küzdelemmel teli évvel a diadal után a király elküldte lovagjait Cameliardba, Sir Leodegraunce várába, kik virágos szavakkal megkérték uruknak a gyönyörű Guienevere kezét. A házasságnak már Merlin sem látta akadályát, bár a jövő sugallta balsejtelmektől gyötörve adta rá áldását. Azonban nem próbálta megakadályozni, mert abban bízott, hogy az Egyisten - akinek hitére Arthur és lovagjai valamennyien megtértek - előtt kötött frigyről leperegnek a gonosz erők átkai, és mégsem következik be a király végzete. Merlin egyébként napjai nagyrészét abban a szentélyben töltötte, amelyet Arthur és lovagjai a messzi Zöld Szigetről elhozott kőtömbökből építettek a csatákban elesett halottjaik dicsőségére. Ebben a kőkörben végezte el a varázsló misztikus-borzongató praktikáit, hogy aztán hosszú napokra eltűnjön, de fáradtan, fellelkesülve mindig visszatérjen. Senki sem tudta, hol jár ilyenkor Merlin, mely kor, mely világsík melyik vidékén osztja bölcs tanácsait, és nem is akadt emberfia, aki meg merte volna lesni titkait. Arthur király úgy határozott, hogy kastélya felépültéig Sir Ector várában fog élni. Így csupán kétnapnyi lovaglással megtehető út választotta el szerelmétől, Guienevere-től, kivel már kitűzték a nász napját. Sir Lancelot és a legtöbb lovag, kik Arthur parancsára az országot járták, szintén itt vertek tanyát a nagy nap előtt, és vigadva múlatva az időt várták, hogy királyuk Isten és ember előtt hitveséül fogadja Cameliard kis úrnőjét. Sir Leodegraunce várának népe is nagy izgalommal készülődött az eseményre. Talán ennek volt betudható, hogy mikor a várfal alatt épült falucska főutcáján a bámész gyerekhad kíséretében megjelent az ezüstpáncélos vitéz, akinek az esküvő színhelyére, az Excalibur kövéhez kellett kísérnie a menyasszonyt, a várkapu előtt strázsáló őr ijedtében fordítva tartotta szájához jelzőkürtjét. Végül nagy nehezen mégiscsak belefújt, és vidáman felrikoltott. - Megérkezett Sir Lancelot! Lancelot mosolyogva belovagol a vár udvarára, leugrott a nyeregből, és lova kantárját az elé rohanó, tisztelettel meghajló apród kezébe nyomta. Tétován körülnézett, de mielőtt elindulhatott volna az egyik lépcsősoron, karjait ölelésre tárva máris eléje sietett Sir Leodegraunce. - Lancelot! - kiáltott boldogan a várúr. - Nagy nap ez a mai! Már mindent előkészítettünk. Hajnalban indulhatunk. Gyere, mutatok valamit! Sir Leodegraunce Lancelot-ba karolt, átvezette az udvaron, be egy óriási terembe, melynek falait fegyverek, kardok és buzogányok, kopják és lándzsák díszítették, és melynek közepén egy hatalmas, faberakásokkal ékített, kerek asztal állt. - Hogy tetszik? - kérdezte Leodegraunce büszkén, és az asztalra mutatott. - Úgy illik, hogy lányommal valami ajándékot is adjak a királynak. Ennek biztosan örülni fog! Sir Lancelot az asztal elé lépett, bal kezéről lerángatta vaskesztyűjét, és megérintette a simára csiszolt, fényes tölgyfalapot. Végigsimított a vidáman toporzékoló unikornisokat, ágaskodó sárkányokat, két lábra emelkedett medvéket formázó ábrákon, megérintette az Excalibur és a Tó Hölgye képmását. - Valóban nagyon szép - mondta. - Nézd csak! - mutatott az asztal szélére Sir Leodegraunce. - Már a lovagok nevét is belefaragtattam. Pontosan úgy fogunk egymás mellett ülni, ahogy a győzelem éjszakáján a király körül álltunk. A te helyed itt lesz. Itt, Arthur balján. Sir Lancelot majdani helyére lépett. - Aztán - folytatta Sir Leodegraunce -, ha majd a lovagok hölgyeikkel ülnek az asztal mellé, éppen az én Guienevere-em mellett lesz a helyed. Ó, hiszen te még nem is találkoztál vele! Várj csak, majd ha meglátod rá fogsz jönni, Arthur nem csak a csatákhoz és a kormányzáshoz ért, de keresve sem találhatott volna királynéjául szebb, okosabb és... - Egy szavát se hidd apámnak, Sir Lancelot! - vágott közbe nevetve az ajtón ekkor belépő Guienevere. - Csak a büszkesége mondatja vele. Lancelot a leányra nézett, és menten elakadt a lélegzete a szépségétől. Guienevere-t göndör, hosszú barna haja, csillogó szemei, tündéri arca és karcsú alakja ahhoz az álomképhez tették hasonlatossá, melyet Lancelot magányos éjszakáin oly sokszor maga elé képzelt. Annyira megragadta a végtelen szépség, és a lányból áradó jóság, kedvesség és báj, hogy megroggyantak a térdei, és ha nem támaszkodott volna gyorsan az asztalnak, talán el is esik. A számtalan csatából is viadalból győztesen kikerült dicső lovagot egy szívdobbanásnyi idő alatt elerőtlenítette Guienevere pillantása, és az iránta fellobbanó szerelem. Guienevere a férfi sima arcára, egyenes metszésű orrára, ragyogó kék szemére és sudár alakjára tekintett, és kívánatosan vöröslő ajkaira ráfagyott a vidám mosoly. Még soha életében nem látott egyetlen más, Lancelot-hoz hasonló lovagot sem, akinek pillantása ennyi erőt, ennyi határozottságot sugárzott volna; még sohasem látott senkit, akiben ekkora bátorság lakozott volna. De Guienevere felfedezte Lancelot-ban a szeretetért könyörgő kisfiút is, a gyámolításra szoruló gyermeket, akit titokban minden nő keres a szívüket a keménység álcája alá rejtő férfiakban. Arthurban is meglátott valami hasonlót, érte is rajongott, de inkább hősként és királyként szerette, mint férfiként. Lancelot azonban egyetlen pillantásával megpendítette lelke érzékeny húrjait, és érezte, testét forró hideglelésként rázza meg a feltámadó szerelem. Egyetlen másodpercig néztek csak egymás szemébe. Ugyan mi egy röpke pillanat az örökkévalósághoz képest? Egyetlen sóhajtásnyi időre nyitották ki egymás előtt szívüket, mégis úgy érezték, valami mágikus erő örökre egyesítette őket. Sir Leodegraunce kedves, most mégis durvának és otrombának tűnő hangja törte meg a varázst. - Guienevere! Arthur legdicsőbb lovagja vezet majd urad elé! Gyere, Lancelot! - csapott a lovag vállára. - Az igazi mulatság csak holnap lesz, de mi már most elkezdhetjük. Remélem, az a lusta vincellérem már csapra ütötte a hordókat! Lancelot kényszeredetten elmosolyodott, és hagyta, hogy Leodegraunce karon fogva átvezesse a szomszédos terembe. Guienevere még sokáig, mozdulatlanul meredt az utánuk becsapódó ajtóra. Sir Lancelot ábrándozva nézte a menyasszonyt kísérő menetben előtte haladó szekéren kacarászó lányokat. - Melyik tetszik? - kérdezte Sir Leodegraunce. - Mit szólnál ahhoz a kis vöröshöz? Ó, csak én lennék olyan fiatal és helyre legény, mint te, Lancelot! A kardomra mondom, aratnék közöttük! Lancelot csak egy halovány mosollyal felelt. - Hátra megyek - mondta Leodegraunce. - Megnézem, mi van az asztallal. Nem szeretném, ha valami baja esne. Mit adnék akkor ajándékba a királynak... A vejemnek! - Leodegraunce felnevetett, megfordította a lovát, és a menet végére, a társzekerekhez nyargalt. Lancelot felsóhajtott, és szomorúan végigsimított a homlokán. Szemei előtt Guienevere képe lebegett, szerelmes gondolatai a jövendőbeli királynő körül keringtek. Ó, bárcsak az enyém lehetne!, gondolta. De nem, még csak meg sem érinthetem, hiszen a királyom, mi több, a legjobb barátom választotta arájának! Lancelot nagy bánatában észre sem vette, hogy az addig mögötte haladó Guienevere mellé léptetett feldíszített lován. - A lányokat nézed, Sir Lancelot? - kérdezte, és felnevetett. - Szeretnéd tudni, mi jár a fejükben? Arra kíváncsiak, melyikük hódíthatná meg a szívedet. Lancelot rá sem nézett Guienevere-re, úgy felelt. - Harcos vagyok, és a lovagi szolgálatra esküdtem... - Ó, ez nagyon szép, de ne mondd, hogy sehol nincs egy hölgy, akiért lelkesedsz! Ugye neked is van szerelmed, Sir Lancelot? - Igen - mondta Lancelot szomorúan. - Valóban van egy... Guienevere közelebb léptetett a lovaghoz. - És ki az? Elárulod? - kérdezte leplezetlen kíváncsisággal. Lancelot elmosolyodott. - Mondd meg! - kérlelte Guienevere. - Nem biztos, hogy örülni fogsz a válaszomnak, asszonyom. - Ugyan miért ne örülnék? Bárki is az, szerencsésnek mondhatja magát! Magam is szívesen cserélnék vele, ha... - ... ha nem lenne Arthur - fejezte be helyette Lancelot a mondatot. - Ó, igen, igen, miket is beszélek! - hadarta Guienevere zavartan, és elpirult. - Áruld hát el! Lancelot megsimogatta a lova nyakát, tétován körbenézett. - Te vagy az, asszonyom! - mondta nagysokára. Guienevere tettetett bosszúsággal nagyot fújt. - Ne tréfálj velem, Sir Lancelot! - Pedig így igaz. - Lancelot mélyen Guienevere szemébe nézett. - Mindig szeretni foglak. Szeretni foglak, mint királynőmet, mint a legjobb barátom asszonyát, és... és amíg élsz nem szeretek senki mást. Lancelot ábrándos tekintettel előrefordult, lehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Guienevere a szavaknak talán nem hitt volna, de ez a mosoly mindent elárult neki. Szeméből kigördült két könnycsepp, és hagyta, hogy lova lemaradjon Sir Lancelot fehér ménje mellől. Ha valaki Uther halálának napján azt találta volna mondani, hogy negyed évszázaddal később gyalázatos körülmények között fogant fia éppen azon a helyen fog hűséget esküdni asszonyának, ahol a Pendragon a kősziklába döfte az Excaliburt, azt az embert kötöznivaló bolondnak hitte volna mindenki. Bolondnak, kiről az idő bebizonyította volna, nincs nála tisztább elméjű és szemű jós. Arthur végigpillantott az ezüst ünnepi páncélba öltözött lovagok, a mellettük álló, elfátyolozott arcú hölgyek során, és a Kőre, az előtte álló papra, és a mögötte két faágra akasztott vászonra nézett, melyről az Egyisten keresztre feszített fiának jóságot és békét sugárzó arcképe mosolygott vissza rá nyugodt, fájdalmas derűvel. Régóta várt erre a napra, de végre eljött. Asszonyává fogadhatja Guienevere-t, és utódokat nemzhet neki és az Országnak. Utódokat, akik örökkön-örökké magasra tartják majd az Excaliburt, akik rendet teremtenek és törvényeket alkotnak, akik az idők végezetéig megvédik majd nemzetüket... Arthur lassan lépkedve elindult a szentkép felé, és közben jobbra-balra tekintgetve üdvözölte híveit, akik mellette voltak a nehéz időkben, és akik most együtt örülnek vele boldogságának. A sor elején rögtön Merlin állt. Most sem vetette le fekete csuháját, és igyekezett elkerülni, hogy tekintete a papra és a színes vászonképre essen, de ahogy Arthur elhaladt előtte, kedvesen elmosolyodott, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha megáldaná. Merlin... Arthur hosszan hű tanítója szemébe nézett. Mennyi mindent köszönhetek neki!, gondolta, és elmosolyodott. Mindent neki köszönhetek! Nélküle nem lehetnék király, talán nem is jöttem volna világra. Az ő tanácsai nélkül nem szerezhettem volna meg a hatalmat, nem lenne enyém az Excalibur, és... Igen, Guienevere sem lehetne az enyém! Nem hozhattam volna rendet és nyugalmat teremtő törvényeket, nem űzhettem volna el a hódítókat. Jó öreg Merlin! Csak egyetlen hibád van: nem tudod elfogadni a mi istenünket... Arthur egy futó pillantást vetett a Merlinnel szemközt álló vörösesszőke hajú, bíborszín ruhát viselő fiatal nőre, majd tovább lépett. Merlin mellett Sir Llywarch állt, a bárd-lovag, aki oly sokszor felvidította társait a kemény csaták előtti zord estéken, vele szemben pedig Sir Aron és asszonya. Arthur vidáman elmosolyodott. Ó, bárcsak engem is olyan bőséges gyermekáldással ajándékoznának meg az égiek, mint őket! A következő lovag Sir Cyon volt, a Sárkányverő, mellette pedig Sir Sandeff, a camlanni keserű emlékű csata egyetlen túlélője... Velük szemben Sir Morfran és Sir Petroc állt, a Szentlelkű, aki legszívesebben minden ellenségének megkegyelmezett volna. Arthur egyre közeledett a paphoz, és sorra lovagjaira pillantott. Mind ott voltak: Sir Cadog; Sir Blaes, aki Arthur után Merlin legkedvesebb tanítványa volt; Sir Hoel, Tintagel hercege; Sir Nasiens; Sir Eiddilig, az Északi Lovag; Sir Tristram; Sir Menw és Sir Owain; Sir Eliwlod és Sir Bors, a Hatalmas; Sir Drudwas, a Griffek Ura; Sir Gawain; Sir Uryens... Arthur egy pillanatra megállt Uryens előtt, aki Leodegraunce patakjában lovaggá ütötte. Milyen furcsa, gondolta a király, a legádázabb gyűlölet is szeretetté válhat... Uryens mellett Sir Ector, és fia, Sir Kay állt, velük szemben pedig a két vén vitéz, Sir Grummor és Sir Pellinore, akik annak idején kiűzték a keleti erdőkből a Félelmetes Fenevadat. A paphoz legközelebb Sir Leodegraunce toporgott. Talán neki köszönhetem a legtöbbet, tűnődött Arthur. Nélküle Guienevere sem lenne... Arthur a pap elé állt, elfogadta az áldást, és megfordult. A sorfal végében ekkor jelent meg Sir Lancelot, s karján ott vezette a jövendőbeli királynét, az aranyszállal hímzett fehér fátyolruhát, és gyémántos tiarát viselő Guienevere-t. Arthur nézte a lányt, és hálát adott az égnek, hogy ez a tündér módjára légiesen lebegő járású tünemény egyedül az övé lehet. Mikor Guienevere a király jobbjára állt, és Arthur a bal kezébe fogta a földre támasztott hegyű Excaliburt, a pap felemelte kezeit, és belekezdett a szertartásba. - Jézus Krisztus vére által egyesítlek benneteket a házasságban - mondta, és Arthur felé nyújtott egy vérvörös borral teli aranyserleget. Arthur megízlelte a bort, visszaadta a serleget, amit a pap most Guienevere kezébe adott. - Egyítem a férfit a nővel... Guienevere is megnedvesítette az ajkait a borral. - ... királyt a királynéval... A pap elvette Guienevere-től az aranykelyhet. - ... Arthurt Guienevere-rel. A lovagok és a hölgyek mint megannyi páncélos és fátylas szobor, mozdulatlanul, megilletődve álltak. Csupán egy valaki lépett ki a sorból, és sétált be észrevétlenül a fák közé: Merlin; és csak egyetlen ember fedezte fel a varázsló távozását. Morgana észrevétlenül Merlin után osont. - Nem ismertél fel, Lord Merlin? - kérdezte, mikor már egészen közel állt hozzá. A gondolataiba mélyedt varázsló összerezzent a hangra. Morgana felé fordult, és hunyorogva az arcába nézett. - Cornwalli Morgana vagyok - mondta a nő. - Emlékszel rám? - Az apád szemeit örökölted - felelte Merlin. - Én nagyon jól emlékszem rád, Lord Merlin - folytatta Morgana. - Amikor Arthur megszületett érte jöttél, és elvitted. - Nem nézed végig a fivéred esküvőjét? Miért? - kérdezte Merlin. - Hogy miért? Azért, mert te sem állsz a lovagok között. A varázsló mereven, fürkészően Morgana szemébe nézett. - Én is olyan teremtmény vagyok, Lord Merlin, akárcsak te! Még hogy olyan, dohogott magában Merlin, de látva Morgana határozottságát csodálkozva ugyan, de próbaképpen kérdezgeti kezdte. - Melyik kő ég? - A kén. A kén, higannyal elegyítve - felelte a nő szemrebbenés nélkül. - Atyámtól nemcsak a szemeit örököltem. Ne feledd, az ő anyja ugyanonnan származott, ahonnan te is jöttél. - Igaz - bólintott Merlin, és lassan megindult az erdő mélye felé. - Csakhogy Gorloisban nem volt meg az erő... Mi ez a gyökér? - mutatott hirtelen az egyik fa tövébe. Morgana leguggolt, és felemelte a gyökeret. - Mandragóra - mondta, és felegyenesedett. - És mire jó? - A nedvei meghosszabbítják a szerelmi élvezetet. - És ha valaki túl sokat vesz belőle magához? Morgana sejtelmesen elmosolyodott. - Kínt és halált okoz. - Ez az! - kiáltott Merlin, és kikapta Morgana kezéből a gyökeret. - Jól van, elismerem, értesz valamit a mágia művészetéhez, de mi a helyzet a Látással? - A látással? - kérdezte Morgana tétován. - Mire gondolsz, Lord Merlin? - Belelátsz a jövőbe? A nő lehajtotta a fejét. - Időnként álmodom a jövendőről... - Merlinre nézett. - Olykor pedig a régmúltról is! - Ez kevés! - Ha sikerül kiürítenem az elmémet, néha ébren is álmodom. - Akkor mondd meg, mit látsz? Mi lesz? Morgana vadszagot érző kopóként feltartotta az orrát, és résnyire szűkült szemekkel az erdő fái közé nézett. - Ezen a helyen egy ezüstből és aranyból épített vár fog állni. Ott fent, a domb tetején! - mutatott előre Morgana. - Lesz benne egy terem, abban egy asztal, ami alatt éppen az a kő lesz, amibe Arthur apja a kardot döfte... Merlin fitymálóan legyintett. - Erről mindenki tud! Ennél több kell. Látsz-e még mást is? Ugye, többet is tudsz? Morgana kétértelmű grimaszba fintorította az orrát. Merlin a fák között az esküvői ceremóniát végző papra nézett. - Magányos ez az út, a mágus útja - mormolta. - A túl sok tudás, a világ szenvedése, a jövő... Mindezt ismerni: teher. - De a hatalom! - kiáltott Morgana hevesen. - Az az élvezet, amit a bölcsesség okoz, az mindezért kárpótol! - Hatalom? Élvezet? Múló pillanatok csupán. - Segíteni szeretnék rajtad, Merlin - mondta Morgana. - Könnyítek magányodon. Engedd, hogy osztozzam sorsodban! Taníts engem! Merlin meghökkent, majd felsóhajtott. - Tanítani? - kérdezte csüggedten. - Ugyan minek? Meg vannak számlálva a hozzám hasonlók napjai. - A papra mutatott, aki éppen magasra emelte az arany feszületet. - Az Egyisten békét kínál a világnak, de közben elűzi az ősi isteneket. Semmivé foszlatja a sötét démonokat, de ugyanakkor elnémítja a fákban, a vizekben és a kövekben lakozó jó szellemeket is. - Merlin egy hatalmas, vastag zöld mohával lepett szikladarab elé állt, és megérintette. - Ennek így kell lennie. Ez a világ sora. Már nem azoké a Föld, akiké régen volt. Eljött az emberek ideje. - Fáradtan felsóhajtott, és a király felé nézett. Arthur felhajtotta Guienevere fátylát, és egy hosszantartó csókot lehelt az ajkaira. - Az embereké, akik szeretik egymást - mondta Merlin. - Az embereké, akik gyűlölik egymást - Morganára nézett -, és azoké is, kik még barátok, de szenvedélyes vágyaik miatt egymás ellenségeivé válnak... Merlin megérintette a homlokát, megcsóválta a fejét, és a boldog királyi párt figyelő, dermedten álló Sir Lancelot-ra pillantott. Ha Arthur a király új otthona felépítésénél csupán alattvalói erejére, csak emberek erejére és segítségére számíthatott volna, talán ötven, de akár száz esztendeig is eltartott volna, míg kősziklánál is erősebb falakat megépítik, a bámulatos-gigantikus, eget karcoló tornyokat felemelik. Ám a Pendragon nem csupán az evilági erőkre hagyatkozhatott: Merlin is beállt az építőmunkások közé, és így három nappal és három éjszakával a pompázatos esküvő, és az azt követő tor után az elterelt, tóvá duzzasztott patak partján, az Excalibur köve által jelölt helyen ott magaslott Camelot vára. Arthur Sir Leodegraunce-tól a kerek asztalt kapta nászajándékul, s Merlin látván efeletti örömét, úgy érezte ő maga sem maradhat le a lovag mögött. A mágus végrehajtotta az oly sokak által kutatott lehetetlent, a világ nagyurainak és alkimistáinak álmát, a Csodát: az építőköveket ezüsttömbökké, a tetőket fedő zsindelyeket aranytáblákká változtatta. Gyönyörű lett Camelot, a király erős, mégis légiesen könnyed vonalú palotája, és gyönyörű volt a vár úrnője, Lady Guienevere is. Guienevere, aki szerette Arthurt, de csak mint királyát; tisztelte urát, de csak mint uralkodóját. A királyné soha senkinek sem árulta el, hogy boldog mosolya csak álarc, mellyel valódi szívfájdalmát leplezi. Szívfájdalmát, és szerelmét, melyet egy olyan férfi iránt érzett, kivel ugyan csak néhány szót váltott, de akinek egyetlen pillantása rabul ejtette a szívét. Arthur azonban ebből semmit sem vett észre. Rajongva szerette királynéját, leste minden kívánságát. Hangos szóval soha nem illette, az életénél is jobban imádta, ám mégis volt a királynak egy nagy szomorúsága. Szerelmes éjszakáik kimondhatatlan élvezetet okoztak ugyan neki, de eredménytelenek maradtak: Guienevere méhében nem fogant meg az oly áhított gyermek. Arthur először Merlintől kért segítséget, a varázsló azonban visszautasította kérését, mondván, egyszer már megidézte a Sárkányt, hogy új élet szülessen, és másodszor hiába is hívná, szavai úgysem nyernének meghallgatást. Arthur még ekkor sem esett kétségbe: tudós doktorokat hívatott, kuruzslókat és mágusokat a világ minden tájáról, és rájuk parancsolt, készítsenek főzeteket, varázslatos talizmánokat, bűbájos szereket, melyek lehetővé teszik, hogy a királyi mag gyökeret eresszen, és termés foganjon belőle. A hírre özönlöttek Camelotba a külhoni emberek, kik próbát akartak tenni. Nagy volt a felajánlott jutalom kísértése is - Arthur annak, aki sikert ér el, annyi aranyat kínált, amekkora a születendő gyermek súlya lesz -, de sokan csak azért érkeztek, hogy saját szemükkel lássák, saját gyomrukon érezzék, valóban olyan bőség uralkodik-e az Országban, és a király várában, amilyennek a Camelot-t megjárt vándorok leírták. Mert nagyon sok jó terjedt el Arthur birodalmáról szerte a világban. Az uralkodók irigyelték is hatalmáért, a népek pedig hozzá hasonló királyra vágytak. Arthur és az Ország híre messze földekre elszállt, de egyetlen olyan kincsekre éhes, zord barbár törzsfő, egyetlen idegen király vagy herceg sem akadt, aki ellene merte volna parancsolni hadait. Bárhogy sóvárogtak is az aranyra, ezüstre, a földek dús termésére, egyiküknek sem volt bátorsága hozzá, hogy ujjat húzzon Arthurral, és vitézségükről híres hű harcosaival, a Kerekasztal lovagjaival. A lovagokkal, kik esküjükhöz híven soha egymás ellen nem fordultak, és kik királyuk hívó szavára minden tavasszal és ősszel rendszeresen összegyűltek a szent kő fölé állított Asztal körül, hogy együtt vigadjanak, együtt örvendezzenek a békének, élvezzék a nyugalom kínálta gyönyöröket, és barátságos viadalokban összemérjék erejüket. A Kerekasztal körül a királynak, és a legkiválóbb huszonhárom lovagnak jutott hely, és rendre valamennyien megjelentek uruk előtt. Egyetlen lovag volt csupán kivétel, aki amikor csak tehette messzi küldetéseket vállalt, és minden ürügyet felhasználva távol maradt Camelot meseszép várától. Egyetlen lovag akadt, aki a királyi nász óta összesen kétszer ha bekopogott a vár kapuján, pedig szíve minden kívánsága az volt, hogy barátja, Arthur mellett lehessen. Egyetlen lovag volt csupán, aki inkább lemondott a vitézi vígságokról, aki megfosztotta lelkét az örömtől, hogy királyát láthassa... Éppen hetedszer borultak tavaszi rügybe a fák Camelot felépülte óta, mikor Sir Lancelot-ban a titkolt, bűnösnek érzett szerelem fölé kerekedett a baráti szeretet, és véget vetve önsanyargató kóborlásának Camelot felé fordította hű lovát, hogy oly hosszú idő után újra találkozzon lovagtársaival és királyával. Magányosan, kóbor lovag módjára teljes vértezetben, éjszakai táborhelyet keresve nyargalt a sűrű erdőbe vágott ösvényen, és lelkében oly nagy volt a közeledő viszontlátás okozta boldogság, hogy észre sem vette, a bokrok mélyéről egy izzó szempár követi lova minden mozdulatát. Gondolatai Camelot büszke vára, a hős lovagok, a velük végrehajtott dicső tettek körül keringtek, és ahogy elléptetett egy hatalmas, vén tölgy mellett, a göcsörtös fatörzs láttán eszébe jutott egy régi történet, egy azóta legendává vált kaland, mely kishíján az életébe került... Akkor történt, mikor Merlin parancsára a lovagok hajóra szálltak, és átkeltek a Zöld Szigetre, hogy megszerezzék a köveket, melyekből a Holtak Szentélyét, a Stonehenge-t fel akarták építtetni. Az odafelé vezető út minden különösebb esemény nélkül telt el. A lovagok rendre kiszálltak a Zöld Sziget partjainál, és lovuk hátára kapva kettes csoportokra oszolva elindultak, hogy megkeressék a nevezetes sziklákat. Még elképzelni sem tudták, hol találhatják meg a Merlin által oly nagybecsűnek tartott varázsköveket, de elhatározták, addig nem nyugszanak, míg meg nem lelik a helyet, ahol - a mágus szavai szerint - "az óriások táncra perdültek". Sir Lancelot - bár legszívesebben magával Arthurral tartott volna - Sir Gawainnel indult el a fürkész-útra. úgy tervezték, hogy a sziget északi partjai felé indulnak, és ha nem találják meg a keresett köveket, nagy ívben, a tengerpart vonalát követve visszatérnek délre, a hajókhoz, hogy meghallgassák a híreket, lovagtársaik milyen sikerrel jártak. Sir Lancelot és Sir Gawain átvágtak egy sűrű erdőn, ösvény után tapogatózva átaraszoltak egy bűzös leheletű mocsáron, és elértek egy felhőkbe nyúló, kopár hegy lábához. Letáboroztak, az éjszakát a hegy tövében töltötték, és kora hajnalban felkerekedtek, hogy az áthághatatlan sziklaormot megkerülve átjussanak a túlsó oldalára. Kegyetlen erővel tűzött le rájuk a déli nap. Sir Gawain megállította lovát, és a nyergére kötött tömlőből megitatta a szomjúhozó állatot. Sir Lancelot közben előre nyargalt, hogy felderítse, melyik ösvényt követve haladhatnak tovább. Egyszercsak megremegett a föld Lancelot lovának patái alatt. A bátor lovag körbetekintett, készen rá, hogy kitérjen a hegyről lezúduló sziklagörgeteg útjából, ám nem kőrengeteg, nem is a föld testét feszítő erők okozták a rettenetes rengést, hanem a két óriás, kik az egyik sziklaoszlop mögül előugorva egyenest a jó lovagra vetették magukat. A két förtelmes szörnyeteg testén hatalmas izmok feszültek, tar fejük bőrébe sátáni mintázatokat égettek. Szemük kigúvadt a dühtől, ahogy pedig bömbölni kezdtek, eltorzult pofájukból emberujjnyi hosszúságú, sárgás agyarak villantak elő. Arcuk bőre olyan rücskös-ragyás és zöld volt, akár valami undorító varangyé, hatalmas füleik hegyesek, akár egy bagolyé. A ruhájukat emberi hajból szőtték, nyakukban csigolyákból fűzött lánc díszelgett. Meglengették roppant szögekkel kivert fabunkóikat, és az ágaskodó lova hátán ülő, derekukig is alig érő Sir Lancelot-ra rontottak. A jó lovag felkiáltott, hogy Sir Gawain segítségét kérje, de már elő is rántotta félelmetes kardját, hogy kivédje a reája zuhogó csapásokat. Lovát ügyesen hátra léptette, és felkiáltott. - Miért kívánjátok a halálomat, ti hatalmas lények? Miért támadtok a gyanútlan utazóra, ki semmit sem vétett ellenetek, akinek szívében nincs rossz szándék? A két óriás azonban mintha nem is hallotta volna Sir Lancelot hangját, tovább rohamozott. Egyikük fejbe csapta a lovag fehér lovát, hogy a szerencsétlen állat lábait szétvetve, a földre rogyva azon nyomban kimúlott. Sir Lancelot látva hű ménje pusztulását, irtózatos haragra gerjedt. Felugrott egy embernagyságú kőszikla tetejére, és kardját egyenesen a kitárt karokkal ráugró egyik óriás szívébe döfte. A szörnyeteg felhördült, kezét a sebére szorítva hátratántorodott, és vakító porfelhőt felverve élettelenül a földre zuhant. A másik óriás látván fivére pusztulását, felemelt egy kőtömböt, és Sir Lancelot felé hajította. A lovag kitért a levegőn átzúgó halál elől, de cselhez folyamodva úgy tett, mintha a szikladarab ledöntötte volna lábáról. Amikor aztán az óriás föléje hajolt, hogy lássa apró ellenfele pusztulását, Sir Lancelot kardját előre lendítve kiszúrta a bestia két szemét. Bömbölt az óriás, hogy megremegett még az ég is. Förtelmes, göcsörtös ujjú kezeit vérző szemeire szorítva egy szikla tövébe rogyott. Sir Lancelot felállt, és kivont kardjával kezében az élettelenül heverő lóhoz lépett. De még búcsút sem vehetett szegény párától, mikor újra megremegett lába alatt a föld. Lancelot felegyenesedve körbetekintett, várva a harmadik óriás támadását, ám hiába tette. Hiába tette, mert a föld testén megjelenő repedésből nem ugrott elő senki, ám fájdalmas sikoltás hallatszott a szakadék mélyéről. Sir Lancelot közelebb lépett a repedés széléhez, s mikor lepillantott, a kénbűzt árasztó gödör alján meglátott egy kősziklát. Egy kősziklát, körülötte egy ökölnyi szemekből összefűzött vasláncot, a lánc végén pedig egy gyönyörű, fehérruhás szüzet. Az a hölgy jajongott fájdalmasan, az a szűz kiáltott segítségért. Sir Lancelot szívében felébredt a szánalom, és leugrott a mélyedésbe. - Ki vagy te, ki megölted Olwent, és megvakítottad Yspadaddent? Ki vagy te, ki szembe mertél szállni a két rettenetes óriással? - kérdezte a szűz, mikor meglátta megmentőjét. - Sir Lancelot du Luc vagyok - felelte a lovag. - Arthur király lovagja. - Hát akkor, Sir Lancelot du Luc - mondta lassan a szűz, és hangja úgy elváltozott, mintha a szikla körül lengő sűrű, kékes gőz a torkába marna -, most, hogy megmondtad nevedet, szabadíts meg innen! Lancelot hétszer emelte fel a kardját, hétszer sújtott le a szüzet fogvatartó láncra. A hetedik csapás pozdorjává zúzta a vasláncot. - Köszönöm, megmentőm - suttogta a szűz. - Most, hogy kiszabadítottál, fogadd hát el jutalmadat! A szűz felemelte két kezét, mire Lancelot úgy érezte a földbe gyökerezett a lába. - Tudd meg hát, Sir Lancelot du Luc - rikoltott a szűz sátáni hangon, - nem az vagyok, akinek látszom. Tudd meg, hogy az én nevem Olyrouna, és hogy az óriások láncoltak ehhez a sziklához! Alig, hogy e szavakat kimondta, a szűz testét sárgás füstfelleg borította be, és mire a félelmetes homály kitisztult, már egy förtelmes, hályogos szemű, ráncos arcú, töpörödött vénasszony állt Lancelot előtt. - Igen! - kiáltott az ezeréves vénség. - Olyrouna vagyok, a Gonosz, kit a Zöld Szigetet védelmező óriások ejtettek fogságba. A varázsbéklyót csak egy hozzád hasonló, tiszta szívű lovag törhette szét. Már hétszáz esztendeje itt sínylődtem, fiaim pedig az elméjükre bocsátott bűbájos köd miatt minden erre tévedő lovagot elűztek vagy megöltek. Hatalmas erejű volt az átok, de végre akadt egy vitéz, ki megtörte! De hogy az óriások soha többé ne kényszeríthessenek vissza, te fogod elfoglalni a helyemet! Olyrouna kidüllesztette szemeit, és a dermedten álló Lancelot-ra nézett. - Változz hát vén tölgyfává, Sir Lancelot du Luc! Változz át, és addig állj itt, míg az óriások kegyeltje sebet ejtve testén envérével nem locsolja meg gyökereidet! Sir Lancelot még látta, hogy a gonosz boszorkány eltűnik a szeme elől, még érezte, hogy mozdulatlanná váló teste egy fa törzsévé, karjai és feje ágakká változnak, de egy pillanattal később súlyos, sötét köd borult az agyára. Nem láthatta és nem hallhatta, hogy a keresésére induló Sir Gawain szólongatja, és arról sem szerezhetett tudomást, hogy a jó lovag lóhalálában visszavágtatott a tengerpartra, bevárta Arthurt és vitézeit, akik közben meglelték a szent köveket, de ezzel mit sem törődve elindultak az ő felkutatására. Sir Lancelot nem láthatta, ahogy a földhasadék mélyéről előtörő tölgyfa köré gyűlnek, ahogy a király leereszkedik a gödörbe, és megtalálja hű lovagja kardját. Nem hallhatta, ahogy Arthur megidézte, és maga mellé parancsolta Merlint, ahogy azt sem, hogy a mágus felismerte ugyan a fává változtatott lovagot, de csak tehetetlenül rázta a fejét. Sir Lancelot nem láthatta, hogy Merlin szavait követve a lovagok sorra sebet vágtak testükre, és valamennyien vérüket hullatták a göcsörtös kérgű tölgy gyökereire; nem láthatta, ahogy végül maga a király is próbát tett. Nem láthatta, hogy Arthur az Excalibur pengéjével felhasította bal karját, de azt már érezte, hogy a királyi vér cseppjei lassan visszavarázsolják belé az életet... Lancelot szemét elhomályosították az emlék által előcsalt a könnyek. Megállította lovát egy kicsiny tisztáson, leszállt a nyeregből, és hátát egy fának támasztva, kardját maga mellé fektetve leheveredett a földre. Nem, gondolta, még ha Guienevere hajlandó is lenne elszakadni Arthurtól, még ha megtenné, hogy a kedvemért elszökik Camelot-ból, akkor sem fogadnám el tőle ezt az ajándékot. Arthur nekem nem csupán királyom, de testvérem is... Testvérem, kit jobban szeretek önmagamnál, akiért bármíly tettre hajlandó lennék. Nem sérthetem meg Isten törvényeit, nem zúzhatom össze barátságunkat csak azért, mert hitvány testem és lelkem éppen az ő asszonyát kívánja! De Guienevere... Sir Lancelot lehunyta szemeit, hogy megszabaduljon a kínzó érzések okozta látomásoktól, de még pillái mögött még így is egyre felsejlett előtte Guienevere és Arthur képe... Hirtelen egy apró nesz ütötte meg a fülét. Lancelot érezte, hogy valaki közeledik hozzá, hogy egy kéz az övére kötött erszény felé nyúl. Jobbjával villámgyors mozdulattal megmarkolta a kardját, előre tartotta a pengét, és kinyitotta a szemét. A hosszú, bozontos hajú, maszatos képű, tőrt szorongató rongyos kis suhancnak már nem maradt ideje rá, hogy hátrahúzódjon és menekülni próbáljon. A kard hegye a torkának feszült, Lancelot vasmarka pedig megszorította a karját. - Uram, könyörgöm ne bánts! - visította ijedten. A könyörületes Lancelot kardja lapjával jókorát sózott a kis tolvaj oldalára, majd eleresztette a karját. - Menj haza az anyádhoz, kölyök! - mondta, és visszatette a földre a kardját. A fiú rémülten hebegve elhátrált a lovagtól, majd megfordult, és eltűnt a tisztás szélén álló bokrok között. Lancelot visszafeküdt, és mintha mi sem történt volna, ismét lehunyta a szemét. Ám elméje zugából Újra előkúsztak a kínzó képek, újra maga előtt látta a királyt és a királynét. A királynét, akit csak egyszer érinthetett meg: mikor az esküvői szertartáson kezét fogva Arthur mellé vezette. Ó, gondolta, bárcsak ne engem kért volna fel a király erre a tisztességre! Bárcsak soha ne láttam volna meg Guienevere-t! Inkább vesztem volna oda valamelyik harcmezőn, inkább haltam volna meg a nap előtt, hogy először rámpillantott! Mert nagyobb ez a fájdalom, mint amit ember elviselni képes! Átok ül rajtam, szörnyű átok... Lancelot kitörölt égő szemeiből egy könnycseppet, felsóhajtott, és még sokáig rágta lelkét a bánat, mielőtt az álom feledést osztó keze meglegyintette. Még az első hajnali harmat sem száradt fel páncéljáról, mikor felébredt. Szaporán pislogva körülnézett, és gyanakodva a levegőbe szimatolt. Orrába ínycsiklandó illatok furakodtak. Kidörgölte az álmot szemeiből, és kardját kézbe kapva felállt. Úgy húsz lépésnyire tőle egy kis tábortűz égett, fölötte pedig egy nyársrahúzott nyúl pirult. Lancelot hirtelen rettenetes éhséget érzett, de a gyomrát facsaró fájdalom sem feledtette el vele az óvatosságot. Lassan, a tisztás szélén álló fákat és bokrokat fürkészve elindult a tűz felé, és csak akkor eresztette le kardját, mikor az egyik fa lombjai között megpillantotta az előző esti kis tolvajt. - Edd meg a nyulat, lovag, neked fogtam! - kiáltott le a kölyök. - Edd csak meg, és kérve kérlek, ne haragudj rám. Lancelot mosolyogva a tűz mellé telepedett, és tőrével lekanyarított egy jókora darabot a sültből. - Jól van, fiú, felejtsük el. Gyere le nyugodtan, egyedül úgysem bírnám mind megenni. A fiú nagysokára lemászott a fáról, de tisztes távolban maradt. - Miért vetemedtél tolvajlásra, kölyök? - kérdezte Lancelot falatozás közben. - És miért nem mentél haza, ahogy mondtam? - Nincs nekem otthonom, jó lovag - felelte a fiú. - Különben nagy dologban töröm a fejem. Camelot várába igyekszem. - És miért mennél oda, fiú? - Lancelot felállt, fejére tette sisakját, és a lovához lépett. - Lovag akarok lenni - hajtotta le a fejét a kölyök. Lancelot elcsodálkozott, majd vidáman felnevetett. - Méghogy lovag! Ahhoz előbb apródnak kell szegődnöd. Lancelot nyeregbe lendült. - Vigyél magaddal, uram! - futott hozzá a fiú. - Segíts, hogy lovag lehessek! Vigyél magaddal, és mindig szerzek neked ételt! Látod, a nyulat is csak neked fogtam! Lancelot komoly tekintettel a kölyökre nézett. - Tudod mit jelent az, a király lovagját szolgálni? A fiú megrázta a fejét. - Nem is sejted, mire vállalkozol? - Nem, uram. Csak azt tudom, hogy lovag akarok lenni. - Vakmerő kölyök vagy. - Lancelot a fiú felé nyújtotta vaskesztyűs kezét. - Gyere, ugorj fel! Ülj mögém! - Inkább futok melletted, uram - lépett hátra ijedten a fiú. - Te akarsz lovag lenni? - hahotázott Lancelot. - Te, aki félsz a lovaktól? No gyere, nem bírnád gyalogosan. Húsz nap az út Camelot váráig. - Húsz nap? - kérdezte a fiú, és a csodálkozástól tágranyílt a szeme. - Nincs is olyan nagy a világ! Lancelot felnevetett, és ügetésre fogta a lovát. Már örült a fiúval való találkozásnak. Nem volt egyedül, és így végre megszabadulhatott állandóan Guienevere körül keringő gondolataitól. A válla fölött hátra nézett, és elégedetten a mögötte rohanó kölyökre mosolygott. Még lesz belőle valaki, gondolta vidáman. Ha ilyen erősen akarja, ha így ég benne a vágy, egy nap valóban lovaggá ütik... Tizenkilenc nappal később, a huszadik délelőttjén Sir Lancelot, és önkéntes követője, a kitartóan, zokszó nélkül mögötte loholó fiú felkaptatott egy kopár dombra, melynek túlsó oldalán egy tóvá duzzasztott patak ejtette csillogó csapdába a nap sugarait. De semmi volt ez a szikrázó víztükör a partján álló ragyogáshoz, a messziről villámfénynél is vakítóbb falak tündökléséhez képest. Lancelot megállította a lovát, és a fiú döbbenten mellé ugrott. - Mi az ott? - kérdezte lihegve. - Mi az a csoda? - Az? - mutatott előre a tóparti, a körülötte álló fák sötétzöld lombjából kivilágló falakra és tornyokra. - Az Camelot, fiú. Arthur király vára. Nemsokára a vár falai alá értek, ahol egy hatalmas tisztáson kereskedők árulták ínycsiklandó, szemet-szájat elámító portékáikat, mezítlábas zarándokok meneteltek szent dalokat kornyikálva, kikiáltók harsogtak, mutatványosok erőlködtek a köréjük gyűlt bámészok szórakoztatásán. A fiú csak kapkodta a fejét a színes-szagos, zajongó forgatagban, el-elbámészkodott futtában, de mindennél jobban felkeltette a figyelmét a rét végében ácsolt háromembernyi magas emelvény, és a tövében tompított végű fegyverekkel hadonászó fiatal lovagok gyakorlatozása. Észre sem vette, mikor Lancelot lova nyomában futva a várárok fölött feszülő felvonóhídon áthaladva az aranyosan sárgálló rostélyrácsok miatt egy óriás hosszú fogakkal teli, kitátott szájához hasonló kapu elé értek. Csak akkor kapta össze magát ijedten, mikor hirtelen előre fordulva megpillantotta a kapu őreit, a két förtelmes pofájú, vicsorgó, aranypikkelyes, ezüstkarmú, rubinszemű sárkányszobrot. A fiú összerezzent a bálványok láttán, melyek akkorák voltak, hogy ő maga még ugrásra készen behajlított sárkánytérdükig sem ért fel. - Hejhó, Lancelot! - harsant egy kiáltás, és a várkapu mögül előlépett egy ezüstvértes, deres szakállú lovag. - De jó, hogy itt vagy végre! Már van vagy hat esztendeje, hogy nem láttalak! Lancelot leugrott a lováról, és a feléje igyekvő vitézhez sietett. - Sir Bors! Miután megölelték, arcon csókolták, és kedélyesen hátba veregették egymást, Sir Bors a tátott szájjal, gúvadó szemmel bámuló fiúra mutatott. - Hát ez meg kicsoda? - Útközben csapódott hozzám - felelte Sir Lancelot. - Mindenáron lovag akar lenni. - Lovag? - nevetett Sir Bors. - Igen. Tégy meg nekem egy szívességet, barátom - mondta Lancelot. - Faragj belőle fegyvernököt. Ki tudja, talán egyszer még valóban hasznát veheti valamelyik lovag. Talán még csatába is mehet... - Csatába? - kacagott Sir Bors. - Azt ugyan nem! Lancelot hamiskásan a barátjára kacsintott. - Tele bendővel már nem is ízlene egy kis verekedés? Hozzászoktál a kényelemhez, jó lovag? - Nem, nem! - tiltakozott Sir Bors. - Nem erről van szó, barátom. Néha nagyon is szeretném végre megmozgatni elzsibbadt karjaimat. De amíg Arthur a király, és adják az istenek, hogy mindig is ő maradjon, amíg az Excalibur nála van, és amíg a jó Merlin vigyázó szemei kísérik minden léptünket, addig az Országban béke és jómód lesz. Még emlékszem, mi volt annakelőtte, hogy a király kivonta a kardot a kőből. Nyomor, éhínség, járványok... De most? Elég ránézni a parasztokra, meg a kereskedők portékáira. Olyan az ország, hála a nagy isteneknek, mintha a bőség tündére minden tavasszal belefújna szarujába, és fújná, fújná, egészen késő őszig. Lancelot felnevetett. - Ez jó, nem? - Meghiszem azt, hogy jó! - kiáltott Sir Bors, és tréfásan elbiggyesztette a száját. - Csak egy nagy bajunk van nekünk, itt Camelotban. - No? - kérdezte Lancelot kíváncsian, és közben mindketten beléptek a várudvarra. - Csak ezektől a prédikáló papoktól szabadulhatnánk! Arthur azt akarja, minden lovagja térjen meg az Egyisten hitére. - Mert az az igaz Isten - mondta Lancelot komolyan. - Lehet, de nekünk akkor is nehéz az ő törvényei szerint élnünk. Még szegény Merlinnek sem hagynak békét azok a csuhás prókátorok! - Ó, és hogy viseli? - Nehezen. De képzeld csak! - Sir Bors Lancelot füléhez hajolt, és suttogóra fogta a hangját. - Az öreg... szerelmes! Lancelot elképedt, majd vidáman felkacagott. - Micsoda? - Az, az, ahogy mondom - nevetett Sir Bors is. - Ahogy bizonyára már hallottál róla, a király befogadta a várba nővérét, Morganát, és úgy tűnik, az a beste nőszemély teljesen elvette a vén mágus eszét! Alig lehet őket külön látni. Sokszor meg... - Sir Bors kitörölte a szeméből a kacagás előcsalta könnyeket. - Sokszor meg napokra bezárkóznak valamelyikük szobájába. - Csak nem? - De biz' a! Amikor meg előbújnak, hímeznek-hámoznak, hogy valamilyen hosszú varázslattal, vagy valami bűzös lötty kifőzésével foglalatoskodtak. Közben a várudvar közepére értek, és Sir Bors a mögöttük kullogó, Lancelot lovát vezető fiúra pislantott. - No, te éhenkórász! - mondta. - Hát lovag akarsz lenni? - Az! Hol kapok vértet és kardot? - kérdezte a kölyök. Sir Bors mosolyogva Lancelot-ra nézett, majd nyakon ragadta a fiút. - Konyhakést kapsz, az lesz a te fegyvered! Eredj, keresd meg a konyhát! Ott majd kapsz munkát eleget. Amikor a fiú találomra elindult a várudvaron, Sir Bors Lancelot mellé lépett, és az egyik oldallépcsőre mutatott. - Nézd, Sir Lancelot! Lancelot a lépcsőkön nevetgélve lefelé lépdelő két nő egyikére pillantott, majd a lova mellé állt. - Velünk maradsz, barátom? - kérdezte Sir Bors. - Összegyűlünk mind, a Kerekasztal mellett. Lancelot mosolyogva lovagtársára nézett, majd újra a lépcsőn álló nőre pillantott, és megrázta a fejét. - Nem tehetem - mondta szomorúan. Felkapaszkodott lova nyergébe, búcsúzóul Sir Bors vállára csapott, és a kapu felé indult. Amint átnyargalt a felvonóhídon, gyorsan a fejébe csapta sisakját, szeme elé húzta az arcrostélyát. Ha nem teszi, valaki még megláthatta volna, hogy Arthur király legdicsőbb lovagja, leghívebb barátja, a hatalmas Sir Lancelot szemeibe könnyeket cseppentett az átok, a keserű, reménytelen szerelem. - Még csak meg sem kérdezte, hogy van a király... - dünnyögte Sir Bors, és nagyot sóhajtva a lovag után bámult. Guienevere annyira megkedvelte Morganát, ura féltestvérét, hogy szinte minden szabad percét vele töltötte. Tetszett neki a vörösesszőke nő szókimondó természete, vonzotta a belőle áradó titokzatosság, és szerette hallgatni szórakoztató, mégis tanulságos történeteit hatalmas szörnyekről, áldott és áldatlan szerelmesekről. Morgana fivére esküvője után három esztendővel telepedett be Camelot várába, és a következő négy évben minden erejével azon volt, hogy Merlintől a lehető legtöbb praktikát ellesse, mágus-tudományát fejlessze, és beférkőzzön a király és hitvese kegyeibe. Nem volt nehéz dolga: Guienevere nyílt szívvel, Arthur pedig testvéri szeretettel közeledett feléje már az első perctől kezdve, Merlin pedig... Nos, Merlin sokszor megfeledkezett róla, ki is ő valójában, és Morgana társaságában úgy viselkedett, mint az egy élete alkonyán lévő férfitól természetes, ha egy káprázatos, kívánatos nő sürgölődik körülötte. Morgana még attól sem riadt vissza, hogy szerelmet színleljen. Az egyetlen gondja csak az volt, hogy Merlin nem volt ember, ismerte a jövendőt, és egyvalamit sohasem árult el lelkes tanoncának. Morgana bármilyen asszonyi praktikához folyamodott is, képtelen volt rábírni a varázslót, hogy megtanítsa a Sárkány megidézésének módjára. Pedig enélkül - Morgana tisztában volt vele - nem hajthatta végre gyermekkora óta érlelt gonosz tervét, nem állhatott bosszút anyjáért és apjáért. Mert Morgana az évek hosszú során át mindvégig hű maradt a sötét erőknek tett fogadalmához, és egyetlen percre sem tett le róla, bármíly baráti és testvéri szeretetet kapott is, nem felejtette el soha, ki tette lehetővé anyja megbecstelenítését, és ki szabadította rá apjára a halálos végzetet. Morgana mosolyt színlelt Arthur előtt, csábosan viselkedett Merlinnel, de a mosoly valójában sátáni vigyort, bájolgása pedig álnok kétszínűséget rejtett. Kereste az alkalmat, hogyan fizethetne meg a két leggyűlöletesebb lénynek, és úgy tűnt, a véletlen folytán rá is bukkant a megoldásra. Guienevere-rel éppen a várudvar sarkában felállított sátorhoz igyekeztek, hogy megnézzék a napkeletről érkezett kereskedő gyönyörű szőnyegeit, mikor az udvaron Sir Bors társaságában ott állt az elveszettnek hitt Sir Lancelot. Ez persze önmagában még semmit sem jelentett, de annál többet elárult azonban Guienevere és a lovag arca, mikor véletlenül egymásra pillantottak. Az egész nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, de Morganának ennyi is elég volt ahhoz, hogy lássa, a királyné számára Lancelot többet jelent ura egyik vitézénél; hogy észre vegye, a lovag sem csupán úrnőjét látja, hanem... Hanem a szerelmesét! Amikor erre rádöbbent, Morgana a legszívesebben felsikított volna az örömtől. Megvan hát végre Arthur szilárd lelki várának gyenge pontja! Megvan! A királyé és a lovag arca elárulta, hogy szerelmesek egymásba. Hogy szenvedélyüknek akár egyszer is nyílt utat engedtek, hogy egy csókban, egy ölelésben, vagy egy együtt töltött éjszakán feltört-e belőlük vágyuk forrása, az már a legkevésbé sem érdekelte az ördögi nőszemélyt. Tudott valamit, amit ügyesen felhasználva elhintheti a bizalmatlanság konkolyát a gyűlölt király és asszonya, vagy talán még Arthur és a Kerekasztal dölyfös lovagjai között is. A bizalmatlanság pedig ellentétet szül, az ellentét harcot, a harc pedig... A folyamatnak talán Arthur halála lesz a vége! Morgana értett annyit az alkímiához, hogy tudja, elegendő két egymáshoz nem illő anyagot összekeverni, aztán már csak idő kérdése, mikor semmisül meg mindkettő... Guienevere szíve majd' megszakadt, mikor Lancelot még csak az üdvözlésére sem sietett. Ennyit igazán megtehetett volna, gondolta. Legalább a királynéját tisztelhetné bennem... De nem! Ez nem lenne jó! Szeressen, ahogy én szeretem, találja meg a módját, hogy... De minek? Arthur az uram, Lancelot pedig csak egy a lovagok közül. Nem, ez sem igaz. Lancelot a lovag, a király legjobb barátja. Ó, istenem, miért éppen őt kell szeretnem? Miért nem érzem Arthur iránt azt, amit őiránta? De miért nem tesz semmit? Tudom, hogy ő is szeret, miért nem... Ó, mit is tehetne? A sanyarú sors úgy sodort hármunkat egymáshoz, hogy mindegyikünk ugyanúgy szereti a másik kettőt, és egyikünk sem akar kínt okozni a másiknak... De mégis itt a kín, hiszen Lancelot elmegy. Igen, ugyanannyira szeretjük egymást mi hárman, de másképp. Guienevere fejében zaklatott gondolatok kavarogtak, teste elerőtlenedett, lábai megroggyantak, és ha Morgana nem fogja meg a karját, talán le is zuhant volna a lépcsősor tetejéről. Zavartan megragadta a feléje nyújtott kart, és könnyektől csillogó szemekkel a kedvesen mosolygó Morganára nézett. A fiú szédülten botorkált végig a lépcsősoron, de végül a konyha helyett egy hatalmas, díszes csarnokba tévedt. Káprázó szemmel, mindig új és újabb csodát látva lépkedett. Elhaladt egy ébenfekete bőrű tűznyelő mellett, ki úgy dugdosta a szájába a lángoló fáklyákat, mint más a húsdarabokat; megbámult egy kiterjesztett szárnyú, pengeéles csőrű, vijjogó sólymot etető bíborruhás hölgy mellett; végigment a különös, idegen ruhákat, drága ékszereket viselő turbános, és sárgabőrű kereskedők között; utat engedett egy füstölőt lóbáló, csuhás papokból álló menetnek; nagyokat kacagott a cigánykerekező, pirosra mázolt képű udvaribolondok mókáin; és csodálattól, meg babonás félelemtől tágra nyílt szemekkel megállt az alkimisták forrongó-habzó anyagokat rejtő lombikjai, a jövendőmondók szerencsekerekei előtt. Még életében nem látott egy helyen ennyi embert, nem hogy ennyi különböző, és érdekes szerzetet. Bámészan megállt az egyik földön ülő, majd' meztelen, barnabőrű ember előtt, aki úgy fújta éles hangú furulyáját, mintha a szellemeket akarná megidézni. A sivító zene hangjára meg is jelent valami - ami noha nem túlvilági lény volt, de a fiút rémült hátrálásra ösztökélte. A furulyás lába közé tett kosárkából kidugta a fejét egy félelmetes fogú, sziszegő kígyó. A kölyök a rémséges fenevadtól iszonyodva hátralépett, és akaratlanul, de ledöntött a lábáról egy fekete csuhát, fején pedig a koponyájára simuló aranysisakot viselő, fehérszakállú embert. - Ne haragudj rám, uram - mondta a fiú, és talpra segítette a feltápászkodó öreget. - De miért nem vigyáztál jobban? Nem való egy ilyen hely a hozzád hasonló vénemberek számára! - Nem való? - sziszegte az öreg. - Hát tudd meg, hogy én építettem, te fajankó! A fiú meghökkent. - Egyedül? - Hmmm... Majdnem... - Ó, ha ez igaz, akkor biztosan tudod, merre van a konyha! Merlin bosszúsan a tiszteletlen kölyökre meredt, majd legyintett. - Menj az orrod után, akkor magad is megtalálod! A fiú mérgesen felmordult, de ellépett a csuháját porolgató, zsémbes öregtől, és tovább ment. Ahogy átvágott a zenétől harsogó, színes, idegen nyelven karattyoló kavalkádon, egyszercsak egy ajtó előtt találta magát. Tétován belépett. Egy karzatszerű belső építményen állt, és ahogy pislogva lenézett a terembe, mely az emelvény alatt terült el, meglátott egy csodálatos kerek asztalt. Egy asztal, és körülötte... A fiú hirtelen azt hitte, a mennyországba került. Az asztal körül varázslatos ezüstfénnyel csillogó páncélban lovagok ültek, kik a belépő aranypáncélos ember láttán tisztelettel felálltak. Ez lenne a király?, tűnődött a fiú. Biztosan álmodom! Megdörgölte a szemeit, és előrébb hajolt, de egyszeriben az ajtón túlról ráförmedt egy érdes hang. - Tűnj onnét, te kölyök! A fiú nem egészen így képzelte a lovagi szolgálatot. Mikor végül megtalálta a konyhát, a szakácsok és kukták serege úgy megdolgoztatta, hogy majd' beleszakadt, és sokszor visszakívánta magát az erdőbe, ahol nem volt más dolga, mint hogy ha megéhezett, fogjon egy nyulat vagy madarat, vagy szedjen egy pár maréknyi édes bogyót. Camelot várában azonban még akkor sem ért véget a munkája, mikor az ínycsiklandó étkek elkészültek, és beesteledvén a lovagok hölgyeikkel egyetemben a Kerekasztal mellé telepedve hozzáláttak a vígságnak. Hordta a tálakat, a teli kancsókat, és mikor egy-egy lovag rákiáltott, teletöltötte az eléje tartott kupákat. Közben azért hegyezte a fülét, hallgatta a történet-foszlányokat, és megpróbálta megjegyezni az asztal körül ülő vitézek nevét. - Fiú! Tölts! - harsant a király parancsa, és a kölyök máris ugrott, hogy teljesítse. Sötétvörös bort öntött Arthur én Guienevere serlegébe, majd hátralépett, hogy a fal mellé húzódva várja meg az újabb kiáltást. - Lancelot megint nem jött el - mondta Arthur szomorúan -, de szeretetünk jeléül megtöltjük a kupáját. Fiú! A kölyök a királyné mellett üresen álló szék mellé lépett, és teli töltötte a kupát. A királyi párral szemközt, az asztal túlsó végén ülő Sir Gawain is magához intette az apródot, majd miután leöblítette a szarvassültet, hátradőlve tovább hallgatta a mellette álló, fölébe hajló Morgana suttogását. - Figyeld csak meg Guienevere-t! - mondta a nő, és megfogta Sir Gawain kezét. - Figyeld, és ne feledd, amit róla, meg Lancelot-ról mondtam! Figyeld csak, és... Morgana hirtelen úgy érezte, mintha két éles penge mélyedne a hátába. Felegyenesedett, megfordult, és kutató tekintete azonnal felfedezte a terem sarkából őt bámuló Merlint. Sir Gawain felmordult, és miközben a királynéra meredt, észre sem vette, hogy Morgana elosont mellőle, és a varázsló elé lépett. - A szemeid mindenhová követnek, Lord Merlin! - mondta Morgana. - Igen - bólintott a mágus. - Téged néztelek. Szép vagy, Morgana! - Végre megengedted, hogy utat találjon hozzád a szerelem? - kérdezte a nő, és közelebb húzódott Merlinhez. - Talán rájöttél, hogy mennyit vesztenél, ha mégsem fogadnád el, amit én adhatok neked? Merlin mereven Morgana szemeibe nézett, majd legyintett. - Hiába próbálsz megtéveszteni - mondta. - Tudom, te nem engem akarsz, hanem a tudásomat. Te nem egy férfira vágysz, hanem a titkaim után sóvárogsz. Arra, amit soha nem kaphatsz meg. Merlin megfordult, és lassan az ajtó felé indult. - Pedig megígérted, hogy mindenre megtanítasz! - lépett utána Morgana. - Már eddig is túl sok mindenbe beavattalak. Fogadd el, hogy van olyan titok, aminek te soha nem lehetsz birtokosa. - Nem is tudod, mit kínálók érte cserébe! - Morgana Merlinhez simította csábos asszonytestét. - Nem ingyen kérem a tudást, Lord Merlin! Merlin szemei egy pillanatra furcsán felragyogtak, talán még a vágy is felébredt benne, de eltolta magától Morganát. - Ugyan mit adhatsz te nekem? - kérdezte. - Ha ember lennék, talán megszédülnék édes szavaidtól. De egyet ne felejts el, Morgana: én nem olyan vagyok, mint ennek a földnek a lakói. Merlin felsóhajtott, és már-már kilépett az ajtón, mikor a király hangja megállította. - Merlin! - kiáltott fel Arthur. - A király tanácsadója vagy, vagy a nővéréé? A varázsló megfordult, és Arthurra nézett. - Minden bölcsességemmel téged szolgállak... uram - mondta. - Igen, valóban bölcs vagy, Merlin - felelte Arthur. - Felelj hát egy kérdésemre! Országomban béke van, bőséges a termés, nem szenvedünk hiányt semmiben. Minden alattvalóm boldog, és hála a törvényeknek, melyeket a te segítségeddel hoztam, senki sem sújt jogtalanság. Ebből arra gondolhatok, hogy legyőztük a Gonoszt. Valóban így van, Merlin? - A Jó és a Gonosz mindig együtt járnak, királyom. Elválaszthatatlanok egymástól, akár... - Merlin szúrós tekintettel Morganára nézett. - Akár a testvérek. Morgana is Arthurra nézett, Merlin pedig lehajolt, és szeretettel megsimogatta az ajtó mellől feltápászkodó Cabalt, a király leghűbb vadászkutyáját. - Mindig ott a gonosz - folytatta a varázsló -, ahol nem is sejtenéd... Igen, mindig ott van... Merlin megpaskolta Cabal fejét, és kilépett a teremből. Arthur tűnődve a kezében tartott serlegre nézett. - Vajon most hol a gonosz? - mormolta alig hallhatóan, és bár nem várt választ a kérdésre, onnan kapta meg, ahonnan a legkevésbé várta. A bor erejétől és Morgana szavaitól felbátorodott Sir Gawain elérkezettnek látta az időt, hogy elárulja a szörnyű titkot, amit Morganától hallott. Felpattant a helyéről, és felkiáltott. - Én tudom hol van, királyom! Arthur felkapta a fejét, és csodálkozva lovagjára meredt. - Hol, Sir Gawain? Gawain elbizonytalanodva, csíntalanságon rajtakapott gyerek módjára körbefordult, végignézett lovagtársai arcán, majd visszaült a helyére. - Nem mondhatom meg - mormolta a szakállába, és a szájához emelte kupáját. Morgana feszült kíváncsisággal közelebb lépett Sir Gawainhez. - Beszélj őszintén, Sir Gawain - mondta Arthur. - A Kerekasztal mellett ülsz, ahol mindent őszintén elmondhatsz, ami a szívedet csak nyomja. Mondd hát, hol búvik a Gonosz? Sir Gawain fejében úgy koppantak az egymásnak ellentmondó gondolatok, mint az őszi eső cseppjei a vártornyokon. Kerekasztal... Őszinteség... Lancelot és Guienevere bajba kerülhet... Éppen a király hozott szigorú törvényt a házastársi hűség ellen vétkezők megbüntetésére... Guienevere-t halálra kellene ítélni... De végülis Arthurnak joga van tudni! Sir Gawain felállt, és Lancelot üres székére meredt. - Ő köztünk a legkiválóbb. Miért nincs hát soha velünk? Mit ér ez az asztal Sir Lancelot du Luc nélkül? Ugyan melyikünk nem isteníti őt? És tudjátok miért bujdokol előlünk? Mert elűzi körünkből egy asszony bűnös vágya! - Gawain felemelte remegő kezét, és Guienevere-re mutatott. - Azé az asszonyé! Arthur dühödt oroszlánként ugrott fel a helyéről az asszonyát ért sértés hallatán, ám mielőtt megszólalhatott volna, felcsendült a királyné nyugodt, tiszta hangja. - A béke tétlensége gonosz híreszteléseket szül. Sir Gawain arcán látszott, már megbánta szavait. Megsemmisülve zökkent vissza a székébe. Arthur is lecsillapított dühét, és erőltetett kedvességgel hű lovagjára mosolyogva a helyére ült. - Megbocsátom meggondolatlan szavaidat, Sir Gawain - mondta Guienevere, és felemelte Lancelot teli serlegét. - Megbocsátok, és tudom, Sir Lancelot sem haragudna rád. Igyál hát a kupájából, és részesedj a jóságából! Guienevere a mellette ülő hölgy kezébe adta a serleget, az pedig tovább nyújtott. Kézről kézre járt Lancelot kupája, és ahogy egyre közeledett hozzá, Sir Gawain mind vörösebb arccal, mind zavartabban meredt maga elé. Morgana észrevétlenül a lovag vállára tette kezét, és tágranyílt szemekkel fohászkodni kezdett a Sötétség Uraihoz, Sir Gawain ne másítsa meg szavát, ne adja be a derekát, ne fogadja el a feléje nyújtott, békejobbot jelképező kupát. A serleg végül Sir Gawainhez ért. A lovag a kezébe vette, belebámult a mélyén csillogó borba, és szemeit elfutották a könnyek. A hős vitéz sírva fakadt, hogy meg kell sértenie királyát és annak asszonyát, ám valami különös erő arra kényszerítette, valami alig hallható hang azt súgta a fülébe, dühödt mozdulattal hajítsa Lancelot serlegét az asztalra. - A királynét mered bevádolni?! - horkant fel Arthur. - Igen! - állt fel ismét Sir Gawain. Arthur is felpattant, és két marokra kapva az Excaliburt felüvöltött. - Ezért megfizetsz! - De én ártatlan vagyok! - sikított fel Guienevere. - Ha nem volnék király, most kihívnálak életre-halálra! - ordította Arthur. A döbbenten urára bámuló Gawain mögött álló Morgana megkönnyebbülten felsóhajtott. Lehet, hogy mégis sikerült?, gondolta. Guienevere meghökkenve Arthurra nézett. - Nem állsz ki értem? - kérdezte. - Nem leszel a bajnokom, ki megvédi becsületem? Arthur legszívesebben abban a szent pillanatban Gawain torkának ugrott volna, ám még idejében eszébe jutottak Merlin figyelmeztető szavai. "Egy leszel az Országgal. Ha elbuksz, elvész az Ország is, de ha megőrzöd hatalmad, birodalmad fel fog virágozni..." - Nem tehetem - nyögte végül, és hitvese könnyektől csillogó szemébe nézett. - Király vagyok, nekem kell ítélkeznem. Sir Lancelot-nak kell kiállnia, hiszen őt is megvádolták. Két nap múlva, pirkadatkor vívjatok meg egymással életre-halálra, hogy megtudjuk az igazságot. Mert Isten rendelése, hogy a párviadalban a hamisság soha ne diadalmaskodhasson az igazság fölött. Induljanak futárok, és keressék meg a királyné lovagját! A döbbent lovagok felálltak az asztal mellől. Arthur végignézett rajtuk, és kiviharzott a teremből. Lassan mindenki követte, és végül már csak az arcát a tenyereibe temető Sir Gawain, és a mögötte álló, vidáman mosolygó Morgana maradt a Kerekasztal mellett. Arthur a királyi hálószoba vastag, puha prémekkel letakart ágyán ült, és fejét szomorúan ökleire hajtotta. Guienevere tétován megérintette a vállát, de mikor Arthur nem nézett rá felállt, az ablakhoz lépett, és fejét a falra akasztott díszes szőnyegnek támasztva sírni kezdett. - Értsd meg, Guienevere - mondta ekkor a király elgyötört hangon -, titeket kettőtöket szeretlek a legjobban ezen a világon! Engem is kínoz, hogy halálos veszedelembe kellett taszítanom Lancelot-t... - De miért nem védsz meg? - zokogta a királyné. - A király semmilyen körülmények között nem párbajozhat - sóhajtotta Arthur. - Ez a törvény. Egyszer már megszegtem, és kishíján rajtavesztett az Ország. - Akkor meg miért kényszeríted Lancelot-t, hogy kiálljon Sir Gawain ellen? Miért hallgattad meg egyáltalán ezt a gyalázatos rágalmat? Miért nem felejtjük el az egészet? Arthur felállt, hitvese mögé lépett, és lágyan megérintette vállait. - Mert az a törvény, hogy a házasságtörés gyanújába keveredett asszonyért meg kell küzdenie valakinek. Csak így tisztázhatja magát. - És ha Lancelot nem jön el? - fordult hirtelen Guienevere Arthur felé. - Ha elhagyja lovagi szerencséje, és veszít? Arthur végigsimított gondoktól redőzött homlokán. - Akkor a törvény szerint te bűnös vagy, és... És meg kell kapnod méltó büntetésed. - De te megvédhetnél! A te szavad... Nem védesz meg a törvényekkel szemben? - Azokat a törvényeket én hoztam, és mindenkire egyformán vonatkoznak. Egyformán gazdagra és szegényre, királyra és parasztra. Ennek így kell lennie, különben nem is törvény a törvény. - A férjem vagy, és nem védsz meg? - kérdezte Guienevere hitetlenkedve. - Igen, a férjed vagyok. De király is vagyok... És mikor törvénykezni kell, elsősorban király vagyok. - Csak azután a férjem? - Ha így kell lennie, igen. - Tehát nálad első a törvény, és csak utána jön a szerelem? - kérdezte Guienevere csalódottan csillogó szemekkel. Arthur asszonya arcába nézett. Igen, egy király számára első a törvény, gondolta, de válasz helyett csak szenvedélyesen magához szorította Guienevere-t. A királyi hírnök másnap késő délután, véletlenül bukkant rá az erődben magányosan táborozó Sir Lancelot-ra. Mikor a jó lovag meghallotta, hogy a királyné becsületéért meg kell vívnia Sir Gawainnel, a Camelot vára előtt ragyogó tó szélére vezette lovát. A fák rejtekéből a lenyugvó nap utolsó sugarainál szikrázó falakra vetve tekintetét fohászkodni kezdett az Istenhez, aki életében mindig helyes útra vezérelte. - Ó, Uram, te tudod, hogy mindketten, Guienevere királyné és én is ártatlanok vagyunk. Bár beismerem, a szívem mélyén vétkeztem. Igen, ártatlan vagyok, de ugyanakkor bűnös is, mert egyetlen öleléséért feláldoznék becsületet, igazságot, lovagi fogadalmamat... Mindent! Kérlek, Uram, óvj meg önmagamtól, és tisztíts meg ettől a szerelemtől, hogy becsületes, nyílt szívvel kiállhassak lovagtársam ellen, és megvédhessem királyném becsületét! Eképp imádkozott Sir Lancelot du Luc, és a suttogva kiejtett szavakat mindaddig ismételte, míg a fáradtság pihenni kényszerítette, és álomra fogta két szemét. Ám még az álom sem jelenthetett nyugalmat a jó lovag megkínzott elméjének, még a pihenés sem szórt gyógyírt lelke sajgó sebére... Sir Lancelot levetve páncélját, meztelen testtel hevert a langy nyári avaron. Nyugtalanul forgolódott, és egyszercsak megütötte a fülét egy hüvelyéből kiröppenő kard surrogása. Azonmód, ahogy volt, felpattant, és az utolsó pillanatban sikerült kitérnie a rárontó ezüstpáncélos lovag csapása elől. A támadó megtántorodott a lendülettől, és Lancelot kihasználva ezt előrevetődött, és ledöntötte lábáról a gaz orgyilkost. A páncélos harcos nagyot csattanva hanyatt vágódott, de mielőtt Sir Lancelot a mellére telepedve ráugrott volna, előre szegezte kardját. Lancelot fájdalmasan felordított, ahogy a hideg penge az oldalába fúródott, de még ez sem tarthatta vissza attól, hogy feltépje ellenfele sisakrostélyát. Ökölbe szorított kezét a magasba emelte, készen rá, hogy a feltárulkozó arca sújtson, ám a páncél... Üres volt! Sir Lancelot felriadt lázálmából, és kétmarokra kapva kitépte sebéből az önkezével belédöfött kardot. - Ó, Istenem! - nyöszörögte, ahogy vérző derekára szorította ujjait. - Ó, Guienevere! Hát már annyira elvette az eszem a szerelem, hogy önmagamra támadok? Sir Lancelot felsóhajtott, de az Egyisten meghallhatta fohászát, és megkönyörülhetett rajta, mert egy pillanat múlva belesüppedt az ájulat ködébe. Abba a ködbe, ahol nincs fájdalom, nincs szerelem, nincsenek testi és lelki kínok, csak egy van: megnyugvás. A nap újra felkúszott az égre, és a lovagi tornára előkészített emelvény tövében felsorakoztak a király vitézei és az udvarhölgyek, mögöttük pedig ott szorongott a bámész udvari nép. Végül Guienevere, meg maga Arthur is megjelent. Arthur ideges pillantást vetett a küzdőtéren álló lova nyergében feszítő, teljes harci páncélba öltözött Sir Gawainre, majd nyugtalan pillantással fürkészni kezdte az erdőből elővezető ösvényt, ahol Sir Lancelot-nak meg kellett jelennie. Sir Gawain a király elé nyargalt, és felkiáltott hozzá. - Uram, felkelt már a nap, és a királynénak még nincs lovagja! A szűziesen fehér ruhába öltözött Guienevere lehajtotta aranypánttal ékített fejét, és könnyek tolultak a szemébe. - Sir Lancelot nem jött el - folytatta Gawain. - Követelem, tégy igazságot, királyom. Ehhez jogom van! - Így igaz - felelte Arthur halkan. - Ha a királyné becsületéért nem áll ki senki, akkor egyértelműen bűnös - mondta Gawain egyre diadalmasabban csengő hangon. - Ha pedig bűnös, akkor bűnhődnie kell. Ez a törvény! - Így igaz - ismételte Arthur még halkabban, majd felkapta a fejét, és feszülten figyelő lovagjaira nézett. Ám hiába tette: a vitézek között, kik oly sok csatában bizonyították hűségüket és bátorságukat, most egy sem akadt, aki Guienevere becsületéért hajlandó lett volna megvívni Sir Gawainnel. Ahogy a szemükbe nézett, Arthur látta, most sem a vakmerőség hiányzik belőlük, nem is a királyné iránti tiszteletük csappant meg. Más volt hallgatásuk oka: egyikük sem bízott magában annyira, egyikük sem érzett magában elég erőt, hogy kockára téve mindent - talán Guienevere életét is - szembeszálljon a Kerekasztal második legdicsőbb lovagjával. - Királyom! - kiáltott Sir Gawain. - Azzal, hogy nem jött el, Lancelot beismerte bűnét. Igen, ez csakis ezt jelentheti, vagy azt, hogy... Igen, kimondom! Azt, hogy gyáva! Ekkor olyan dolog történt, amire senki sem számított. A szájtáti udvari köznépek közül kivált egy nyűtt ruhát, meg a konyhai apródok fehér vászonkötényét viselő fiú, és az illemmel mit sem törődve az elkerített porondra, egyenest a királyi emelvénnyel szembe álló Sir Gawain elé ugrott. - Királyom! - kiáltotta, és mintha ő is csak ekkor eszmélne rá vakmerőségére, térdre borult. - Uram királyom, bocsásd meg, hogy szólok, de nem hallgathatom tovább, hogy eme lovag Sir Lancelot-t sértésekkel illesse! Mert nagy Sir Lancelot szíve, olyan hatalmas, hogy még az ilyen hitvány semmirekellőnek is jutott benne hely, mint én vagyok. Engedd hát meg, királyom, hogy kiállhassak ezzel a lovaggal Sir Lancelot du Luc becsületéért és... a királyné tisztességéért! Arthur az ajkát harapdáló Guienevere-re pillantott, majd a fiúra nézett. - Félre, te kölyök! - kiáltott fel a király mellett álló Sir Kay. - Hogy merészelsz...? Ám Arthur a fivéreként szeretett lovag karjára tette remegő kezét. - Jól van, Kay - intette csendre, és emelt hangon lekiáltott a porban térdeplő fiúra bámuló lovagoknak. - Hát egyiktekben sincs annyi bátorság, mint ebben az apródban? A lovagok lehajtották fejüket, és úgy meredtek a kölyökre, mintha egy csodát látnának benne. - Hát egyetlen lovagom sincs, aki meg merne küzdeni Sir Gawainnel? - kérdezte Arthur. - Jól van, fiú, megverekedhetsz asszonyom tisztességéért. Megverekedhetsz Guienevere királyné és Sir Lancelot becsületéért, és bármi légyen is a viadal eredménye, bátorságod elnyeri jutalmát. - Hogy én egy paraszttal viaskodjak? - hördült fel Sir Gawain dühödten. - Hiszen még csak nem is lovag! Arthurnak erről a mondatról eszébe jutott egy másik fiatal fiú, aki hosszú évekkel azelőtt közember létére könnyedén megtette azt, amire a hős lovagok képtelenek voltak. - Gyere fel ide, fiú! - kiáltott, és reménykedő mosoly ült ki az arcára. Amikor aztán a kölyök felkapaszkodott az emelvényre, és eléje térdelt, a kivont Excalibur lapjával háromszor megérintette a vállát. - Az Úr, Szent Mihály és Szent György nevében lovaggá ütlek! Állj fel, Sir... - Perceval - motyogta a fiú szédülten, és erősen az ajkába harapott, hogy érezze, nem álmodik. - Állj fel, Sir Perceval! Guienevere megkönnyebbülten felsóhajtott, Arthur pedig az emelvényről leugró fiút követte a tekintetével, aki lovat kapott, megmarkolt egy, a sárkányos királyi címerrel díszített pajzsot, és hosszú öklelőlándzsát vett a kezébe. A király látta, Sir Perceval még életében nem fogott ilyen fegyvert, legfeljebb csak a küzdő-gyakorlatozó lovagoktól leshette el, hogyan kell tartani. Szegény kölyök, gondolta a király. Teljesült amire egész életében vágyott, lovag lett, de nem lesz hosszú a dicsősége... Sir Perceval fejében is hasonló gondolatok keringtek mikor felvértezett lovát szembe fordította Sir Gawain harci ménjével, és várta, hogy a király jelt adjon a küzdelem megkezdésére. Nem baj, gondolta, egyszer úgyis meg kellett volna halnom, most legalább lovagként teszem! Arthur felemelte a kezét, Sir Gawain és Sir Perceval pedig felkészült rá, hogy intésére egymásnak rontson. Tágranyílt szemmel figyelő alattvalói mind a halálra szánt fiúra néztek, akinek páncél nélkül is volt mersze kiállni a nehéz vértbe öltözött lovag ellen, aki hajlandó rá, hogy a királynéért és Sir Lancelot-ért eldobja magától ifjú életét. Guienevere arcán kövér könnycseppek peregtek. Tudta, a becsülete ugyan megmenekült, de ha a frissen lovaggá ütött apród veszít a küzdelemben - és a vak is láthatta, hogy így fog történni -, a végzet istenítéletnek tartott akarata miatt neki is szembe kell majd néznie a zord királyi törvényekkel. A királyné tudta, ha Sir Gawain győz, neki ugyanúgy bűnhődnie kell el sem követett vétkéért, mintha az alaptalan vád minden szava bizonyítást nyert volna. Még a levegőben is érezni lehetett az emberekből áradó feszültséget, és csak egyetlen néző szeme maradt szárazon a beteljesülni készülő vaksors láttán. Morgana az emelvényen, a királyi pár mögött, az egyik sárkányos zászló takarásába húzódva állt, és az ő arcát nem az aggodalom, de az elégedettség torzította rémültnek tetsző grimaszba. Elérkezett a pillanat, amire gyermekkora óta várt: a gyűlölt Arthurnak hamarosan el kell viselnie a bosszú első csapását. Végre megszabadulhat majd Guienevere-től! Utána már csak királyi fivérét meg azt az ördögfattya Merlint kell félre állítania, és... Morgana szemei hirtelen elkerekedtek, megszédült, és gyűlölködő, fogvicsorgató vigyorra húzta a száját. Nem, ez nem lehet igaz, gondolta sápadtan, mikor a szemébe szúrt az erdei ösvény végén megjelenő dísztelen páncél ezüstös csillogása. Sir Kay lefogta Arthur jeladásra emelt kezét, és vidáman felrikoltva a fák közül elővágtató lovagra mutatott. - Sir Lancelot! Hát mégis eljött! Guienevere királyné megkönnyebbülten felsóhajtott, Arthur pedig büszkén elmosolyodott. Lancelot a királyi emelvény elé nyargalt, felemelt kézzel üdvözölte urát, majd a toporzékoló lován ülő Sir Percevalhoz léptetett. - Az én feladatom bizonyítani a királyné ártatlanságát - mondta. - Köszönöm, fiú... Ó, bocsáss meg! Hála neked, ifjú lovag! Köszönöm, hogy kész voltál kiállni az én ügyemért, de ezt most magam intézem el. Perceval az imádott hősre nézett, és bár csalódott volt egy kicsit, megfordította a lovát. - Fiú! - szólt utána Sir Lancelot. - Bátor vagy. Megérdemled a lovagi címet! Sir Perceval boldogan elmosolyodott az elismerés hallatán, és félre ügetett. Sir Lancelot lándzsát ragadott, és ellenfelére pillantott. Gawain lecsapta sisakrostélyát, és Lancelot, miután még egyszer a bűntelen szerelemmel imádott királyné felé tekintett, követte mozdulatát. Arthur ismét felemelte a kezét, majd intett, jelt adva ezzel az összecsapásra. A két lovag egymásnak rontott. Sir Gawain azonnal a földre hanyatlott, de - bár a lándzsája csak Lancelot pajzsán koppant - az éjszakai rémálom során önkezével az oldalára ejtett seb annyira elerőtlenítette az ezüstpáncélos vitézt, hogy ő is lezuhant lováról. Mindketten feltápászkodtak, és Gawain máris buzogányt ragadott. Lancelot a derekára szorította vaskesztyűs kezeit, oda, ahol a felszakadt sebből előömlő vér kibuggyant mellvértje alól. Ám nyögve bár, de ő is fegyvert fogott, és Gawain elé lépett. Gawain Lancelot közeledésére hátrálni kezdett, majd mikor látta a lovag bizonytalan lépteit, előretört, és buzogányával egy hatalmas ütést mért a vállára. Lancelot térdre rogyott, ledobta fegyverét, lerángatta fejéről sisakját, és egyre kezét egyre kínzóbban fájó, vért lüktető sebére szorítva, elkínzott arccal Guienevere-re emelte tekintetét. Ám Gawain közben másik kezébe kardot fogott, és máris rárohant. Lancelot oldalra vetődött, utolsó erejét összeszedve, nyögve felállt, és vállával kibillentette az egyensúlyából az előtte tornyosuló Gawaint. Sir Gawain a nemvárt támadás erejétől tehetetlenül a földre zuhant. Lancelot a mellére ült, kicsavarta ellenfele kezéből a kardot, és a torkának szegezte a széles, hegyes pengét. Gawain rémülten hadonászva homlokára tolta sisakja arclemezét. - Kegyelmezz, uram! - lihegte a vesztesek erőtlen hangján. Lancelot szavát azonba elvette az oldalát harapdáló fájdalom. - Kegyelmezz, jó lovag! - könyörgött Gawain, majd felkiáltott. - A királyné ártatlan! Guienevere és Arthur arca felderült e szavak hallatán, és a porond körül álló lovagok is üdvrivalgásba kezdtek. Sir Lancelot azonban ezt már nem hallhatta: amikor Gawain kimondta a királyné becsületét visszaadó mondatot, ájultan előre dőlt, és legyőzött lovagtársára zuhant. - Nézzétek, hova vezettek a törvényeitek! - zokogta Guienevere, és egy gyógyfűfőzetbe mártott gyolcsdarabbal végigsimított az ágyon fekvő Sir Lancelot ziháló, sebláztól forró mellkasán. A párviadal után derült csak ki, hogy Lancelot nem a Gawain fegyvereitől szerzett sebből vérzik. Mikor az ájult lovagot egy farudakból és ponyvából hevenyészett katafalkon a várba szállították, és testét kiszabadították a páncél fogságából, Arthur elakadó lélegzettel látta a barátja oldalán tátongó, kard ütötte mély, vérző szúrásnyomot. Azonnal hívatta Merlint, ám mielőtt a varázsló megérkezhetett volna a beteg szobájába, a királyné máris hozzálátott az ápolásához. Arthur Lancelot-ra, a bánatos-ideges könnyektől homályos szemű Guienevere-re nézett, majd a mellette álló Merlin felé fordult. - Mentsd meg őt, Merlin! Merlin gyors mozdulattal végigsimított Lancelot homlokán. - Nem tudom - ingatta búsan a fejét. - Hiába forrasztanám be a sebet, nem fog felépülni. Lemondott az életéről... - Micsoda?! - Sir Lancelot nem akar élni, Arthur. Kiszállt belőle az életerő, és csak egyvalami téríthetné vissza belé... - Hozd vissza, Merlin! - kiáltott Arthur. - Hozd vissza, bármilyen áron! - Bármilyen áron? - kérdezett vissza a varázsló tétován, ám ahogy Arthurra nézett, a szemében ugyanazt a határozott fényt látta lobogni, mint annak idején, azon a nevezetes-átkozott éjszakán Utherében. - Valóban ezt akarod, Arthur? Még akkor is, ha... Arthur asszonyára pillantott, akinek kétségbeesett arca láttán felébredt benne a gyanú. Lehet, hogy Sir Gawain mégis igazat szólott?, gondolta. Lehet, hogy valóban a szerelem szálai kötik Sir Lancelot-hoz? Arthur Lancelot-ra meresztette a szemeit. Nem lehet, hogy így veszítsem el ezt a barátot, gondolta. Nem lehet, hogy leghívebb, legbátrabb lovagomért ne tegyek meg mindent, ami csak tőlem telik. Egyek vagyunk, erősebb kötelék fűz össze bennünket, mint a testvéreket. Neki köszönhetem az életemet! Arthur lehunyta a szemeit, és újra maga előtt látta a félelmetes tájat, a zord északi felföldet, ahová... ... ahová rendet és békét teremteni érkeztek. A király híreket kapott északi alattvalóitól, hogy különös, sátáni harcosok törtek a földjükre. Egy idegen nép fiai, akik nem kíméltek még asszonyt, gyermeket sem, mindenkit foglyul ejtettek, hogy élő ajándékként szörny-istenük elé vethessék. Arthur erős csapatot, a lovagok közül pedig Sir Lancelot-t vitte magával a hadjáratra. Átkeltek a hegyek kietlen ormai között húzódó szűk hágókon, átvágtak a szürke ködbe burkolózó erdőkön, és végül elértek a helyre, egy feketén csillogó tó partjára, melyet az északi tartomány lakói babonás félelemmel csak az Arcnélküli Démonok tanyájaként emlegettek. Arthur serege tábort vert, és a fürkészők elindultak, hogy kifigyeljék a talán a közelben ólálkodó idegenek mozgását, megtudják számukat. Lement a nap, majd felkelt és újra lement, ám a fürkészek közül egy sem tért vissza a király sátrához. Arthur ekkor újabb embereket küldött ki, most már nagyobb csapatokat, ám ezek sem jelentkeztek még a következő alkonyatkor sem. Arthur ekkor elhatározta, a megmaradt kétszáz kipróbált harcosát vezetve körbejárja a tavat, és addig nem nyugszik, míg meg nem leli az ördögfattyakat, kiknek volt merszük ellene fordulni. Hajnalban, mikor még mindig nem hír érkezett az előre küldött harcosoktól, a sereg nyeregbe szállt, és elindult. Az oly sok csatából győztesen kikerült vitézek büszkén vonultak a fekete tó partján, és már ismét közeledett az éji sötétség, mikor egy meglátták a víz szélén álló óriási sziklán tátongó nyílást, a föld gyomrába vezető járatot. Arthur úgy döntött, néhány ember kíséretében ő maga deríti fel az éhes óriás kitátott szájához hasonlító üreget. A parti fenyők gyantás ágaiból fáklyákat készíttetett, és Lancelot-tól, meg a seregtől búcsút véve, néhány emberből álló csapata elén gyalogosan indult el, hogy megtudja, miféle szerzetek ejtették foglyul vitézeit, hogy milyen lények tartják rettegésben a bátor északi népeket, hogy kiszabadítsa a rabokat, vagy ha kell, bosszút álljon az áldozatokért. Beléptek hát a barlangba, és a lángoló fáklyákat a magasba tartva, lassú óvatossággal törtek előre. A bejárat fényes foltja már pici ponttá zsugorodott mögöttük, mikor halk nyöszörgés ütötte meg a fülüket. Arthur úgy vélte, a hang valamelyik megkínzott fogolytól származhat, ezért a csapat gyorsabb, határozottabb, de éppen ezért hangosabb léptekkel, bősz fegyvercsörgéssel indult tovább. Alig tehettek meg húsz lépést, hirtelen elállta valami az útjukat. Arthur először csak a járat mennyezetéig magasodó árnyat látta, de ahogy felemelte a fáklyáját, már tisztán kivette a páncélos óriás testének részleteit is. A bámulatos nagyságú, hatalmas, az árnyakban sötétkéken csillogó vértet viselő lény furcsa, sziszegő hangot hallatott, majd felemelte kocsirúdnak is beillő, roppant pallosát. Ám nem csapott le vele a nyugalmát háborgatókra, csak meglendítette, mire a félelmetes pengéből égővörös tűzgömbök pattantak ki. A lángcsóvák Arthur harcosainak sisakos fejére, páncélos testére hullottak, és úgy égették át az Ország legjobb fegyverművesei által kovácsolt, keményre edzett vérteket, mintha csupán vékony selyem lebernyegek lennének. A küzdelem még el sem kezdődhetett, máris végetért. Arthur körül halottan hevertek emberei. Egyedül már csak ő állt ellen a reája záporozó tűznek, egyedül ő volt képes az Excalibur mágikus erejű pengéjével kivédeni a lángöklök csapásait. Ám az óriás, látva, hogy nem bír a hozzá képest parányi teremtménnyel, hátra húzódott. Arthur már-már megindult vissza, a barlang bejárata felé, hogy Lancelot segítségét kérve bosszút álljon az elhullottakért, mikor a járat fekete falai életre keltek, és furcsa, sodronyszerű vértet viselő, arcnélküli, de ember alakjára formázott szörnyek szökkentek köréje. Arthur védekezően felemelte a kardját, de mielőtt akár egyet is megölhetett volna, irtózatos fájdalom hasított a tarkójába. Elejtette az Excaliburt, és elsötétült előtte a világ. Egy bűzös, nyirkos-nyálkás gödörben tért magához. Ahogy felnézett, a feje fölött furcsa, lilás lángok lobogtak, és földöntúli károgás, üvöltözés, nyivákolás hasított a fülébe. A pokoli, arcnélküli horda, és a barlang bejáratát őrző óriáshoz hasonló csahosaik véres torhoz, emberáldozat bemutatására készülődtek. Arthur ledobta magáról nehéz páncélját, minden erejét összeszedve felugrott, és ujjai hegyével sikerült elérni a gödör peremét. Izmait megfeszítve felhúzta magát, kilendült börtönéből, majd lihegve, a menekülés útját kutatva körbenézett. Megpillantotta a barlang bejáratát, és ina szakadtából rohanni kezdett felé. Már majdnem elérte, mikor a pokoli horda felfedezte, és a seregnyi szörny bömbölve utána eredt. Arthur futott, ahogy bírt. Már kijutott a barlangból, már a befelé vezető járatban rohant, ahol a sátáni bestiák lekaszabolták lovagjait, és őt is fogságba ejtették. Már látta a földön heverő Excaliburt, látta a járat végén parányi tűhegyként fénylő külső világot, mikor az arcnélküli dögök beérték, és reávetődve a földre szorították. Arthur kétségbeesetten védekezett, ám a túlerővel nem bírt. Az arcnélküliek felnyalábolták tehetetlenül kapálózó testét, és diadal nélküli győzelmüket kiüvöltve magukból elindultak vissza, a barlangjuk felé. Talán ha nem örvendeznek oly nagyon Arthur legyőzésének, talán ha a szertartás izgalma nem fosztja meg őket óvatosságuktól és figyelmüktől, talán akkor meghallották volna a járat száján berontó lovagok lihegését, páncéljuk csörrenését, ám így váratlanul érte őket az emberek támadása. A királya felkutatására induló Sir Lancelot megelőzte lovagtársait, felkapta a földről az Excaliburt, és vadállatként bömbölve ugrott az arcnélküliek közé. A szörnyek elejtve zsákmányukat előrántották kardjaikat, és megpróbálták elhárítani a Hatalom Kardjának félelmetes, gyilkos csapásait. Ám Lancelot, a legvitézebb lovag bosszúvágytól és a királya iránt érzett szeretettől fűtve még vadabbul kaszabolta őket, és mire a többiek a nyomába értek, hogy segítségre legyenek, vérgőzös dühe már nem talált több élő áldozatot. Lancelot talpra segítette Arthurt, és átnyújtotta neki az Excaliburt. Ami ezután következett, arról a bárdok az idő végezetéig dalolni fognak. Arthur és Lancelot a lovagok élén beszáguldottak a sötét isten híveinek barlangjába, az utolsó szálig megölték az arcnélkülieket, de végeztek a három, tűzgolyókat hajigáló óriással is... Az emlékek felidézése csupán egy szívdobbanásnyi ideig tartott. Arthur tétován Merlin szemeibe nézett, aki mintha csak a gondolataiban olvasna, bólintott. - Igen, Arthur - suttogta a varázsló alig hallható hangon. - Neked, a szívednek kell megfizetnie az árat. Sir Lancelot beletörődött, hogy meghal, mert tudja, sohasem kaphatja meg azt, ami még az életénél is drágább neki. Tudja, hogy sohasem lehet az övé az, aki ugyan viszont szereti, de máshoz van kötve ... - Úgy érted...? - nyögte Arthur, és már csak abban reménykedett, a varázsló ködös utalása egészen más valakire vonatkozik, mint akire ő gondol. Ám csalódnia kellett. - Igen, pontosan úgy, Arthur. A lovagodnak egyedül a te asszonyod szerelme adhatná vissza életerejét. A barátod élete Guienevere kezében, vagyis inkább a te kezedben van. Még mindig azt mondod, hogy bármilyen árat megadnál a gyógyulásáért? Arthur elméjében szédült gondolatok kavarodtak. Újra maga előtt látta, amint első győztes csatája után Guienevere Cameliard várának falai alatt bekötözte a sebét; látta, ahogy mennyegzőjükön hűséget esküdtek egymásnak. Gondolatban leperegtek előtte az együtt töltött, felhőtlenül boldognak hitt évek, de ugyanakkor látta Sir Lancelot-val való első találkozását is. Látta a törött Excaliburt, eszébe jutott királyi fogadalma, hogy önös okok miatt többé senki kárára nem tesz. Felizzott benne a megcsalatott férjek dühe, mely rögtön ki is lobbant, ahogy felidézte Lancelot barátságát és Guienevere iránt érzett szerelmét. Ó, Istenem, gondolta, miért zúdítasz rám mindig új és újabb csapást, miért állítasz ily nehéz próbák elé? Miért kényszeríted rám, hogy válasszak a barátság és a szerelem között? Számomra ők ketten a legkedvesebbek ezen a világon... Mit vétettem ellened, Istenem, hogy éppen őket használod fel, hogy a kínok kínjával büntess? Arthur a szoba ablakához lépett, hosszan a kéken tündöklő égre függesztette tekintetét, majd hirtelen hátra fordult, és Merlinre nézett. - Hozd vissza őt az életbe, Merlin! - mondta határozottan. Merlin Lancelot-hoz lépett, és a homlokára tette a kezét. A Sárkány Arthurt bünteti Uther vétkéért, gondolta. Az ember kínlódik, de a király ezáltal még erősebb lesz... - Legyen! - felelte, és, végigsimítva Lancelot testén, elmormolt egy varázsigét. - Alal'natrach, Uthas-Bredath, Doch'ielyenweh! - Megfogta Guienevere kezét, Lancelot sebére szorította, majd egész testében remegve kirohant a szobából. Arthur még egy utolsó, szeretettől lángoló pillantást vetett Lancelot-ra, és az ágya szélén ülő Guienevere-re, majd kisietett a varázsló után a folyosóra. - Merlin! Túléli? Megmarad? - Igen - felelte Merlin. - És Guienevere? - Igen? - Merlin, lesz valaha fiam? - Igen. Arthur megtorpant, és megfogta Merlin karját is. - Semmi köntörfalazás, csak egy "igen"? - kérdezte. - Eddig soha nem feleltél ilyen nyíltan, mikor a jövőmről kérdeztelek! Megriasztasz. - Egy királynak, Arthur, mindig félnie kell a mindenütt jelenlévő ellenségtől. Az ellenségtől, mely a várad folyosóin, az erdeid ösvényein, a földjeiden les rád, vagy itt - Merlin Arthur homlokára bökött -, itt belül, ebben a bevehetetlen, mégis gyenge erődben. Guienevere szerelmes tekintettel nézett a mintegy varázsütésre lassan magához térő Lancelot-ra. A lovag megfeledkezve a derekába hasító fájdalomról, felült, ám ahogy lassan kitisztuló szemeivel a királynéra nézett, úgy hanyatlott vissza, mintha halálos csapás érte volna. Guienevere fölébe hajolt, és mikor pillantásuk találkozott, már mindketten biztosak voltak a másik szerelmében; már mindketten tudták, hogy végzetük elől, egymás elől nem menekülhetnek. A Sárkány Merlin kívánságára életet lehelt a lovagba, de amennyi új erőt kapott Lancelot, annyival lett gyengébb a király... A király legifjabb lovagja, Sir Perceval tétován belépett a Kerekasztal termébe, és végignézett az esti lakomához összegyűlt vidám lovagokon. Két nappal előbb még mint konyhás apród töltögette a vitézek kupáit, ám most bátorsága jutalmaképpen ő is ugyanolyan csillogó ünnepi páncélt viselt, akárcsak a többiek. Eleinte tartott tőle, hogy a lovagok nem tartják majd maguk közé valónak, ám hamar rá kellett jönnie, ebben tévedett. Amint megjelent a díszes terem ajtajában, minden szem felé fordult, elismerő kiáltások harsantak, és Sir Kay kitárt karokkal elébe állt, hogy a székéhez, Sir Leodegraunce egy évvel korábban megüresedett helyére vezesse. Perceval el sem tudta képzelni, mi válthat ki ekkora tiszteletet a többi lovagból, miért üdvözlik úgy, mintha ő is végig verekedte volna velük valamennyi csatájukat. Egészen addig, míg Sir Bors, aki a várba érkeztekor a konyhára parancsolta, elé nem állt. - Üdvözöllek körünkben, ifjú lovag - mondta Sir Bors. - Tudom, most csodálkozol, de ne tedd. Bátorságod mindannyiunkat arra a fiúra emlékeztet, aki egykor jó királyunk, Arthur volt. Ő is megtette azt, amire abban az időben senki más sem lett volna képes, és ma te is bebizonyítottad, hogy közöttünk van a helyed. Kiálltál a királyné tisztességéért, s tetted ezt akkor, mikor mi, kipróbált lovagok mozdulni sem mertünk. Vigadj hát velünk, ünnepeljük meg együtt, hogy mától te is a Kerekasztalhoz tartozol! Perceval zavartan elmosolyodott, és összeszedve bátorságát már éppen válaszolni akart a kedves szavakra, mikor a terem zsongása elnémult, és minden tekintet az ajtó felé fordult. Az ajtó felé, ahol megjelent a lovagok legdicsőbbike, a sebzett hős, Sir Lancelot. Lancelot körülnézett, egy-egy bólintással üdvözölte társait, majd egyenesen a helyére ment. Közben csak egy pillanatra torpant meg, akkor, mikor szeretettel végigsimított a kényelmetlenül feszengő Perceval vállán. Lancelot leült, de rögtön fel is állt, hogy így köszöntse belépő királyát és asszonyát. Arthur eléje lépett, a vállára tette a kezét, s így szólt: - Üdvözöllek barátom! Örülök, hogy újra elfoglaltad helyed a Kerekasztal mellett. Remélem most már velünk maradsz, és megtalálod testi és lelki sebeidre a gyógyírt... - Arthur a Lancelot jobbján helyet foglaló Guienevere-re nézett. - Igen, a gyógyírt, bármi légyen is az. Bármi, hű lovagom! Arthur a székéhez lépett, felemelte teli boroskupáját, és felkiáltott. - Lovagok! Igyunk Sir Lancelot visszatértére, és igyunk Sir Perceval bátorságának tiszteletére! A vitézek magasra tartották serlegeiket, és hangos üdvrivalgás után fenékig ürítették. Mikor aztán a király leült, nekiláttak a lakomának. Vígan mulatoztak, ám Arthur mégis felfedezte rajtuk, valamennyien feszültek, és bár az apródok roskadásig telehordták az asztalt minden földi jóval, valahogy mégis éhes a tekintetük. - Hiányzik nekik a csatatér, a harc heve - mondta Arthur Lancelot-nak, mikor észrevette, hogy a lovag is fürkésző tekintettel figyeli a többieket. - Nehéz nekik háború vagy lovagi szolgálat nélkül élni - bólintott Lancelot komoly arccal. Arthur eltűnődött, majd hirtelen az asztalra csapva szólásra emelkedett. - Mondjátok meg nekem, hű vitézeim, mi a lovagság legfőbb erénye? A teremben mindenki elnémult, és a pisszenés nélküli csendben a tekintetek kíváncsian a Pendragonra szegeződtek. - Talán a bátorság? - kérdezte Arthur. - Vagy a hűség? Az alázat? Mi a véleményed, Merlin? - fordult az egyik sarokban, egy karosszékben ülve szunyókáló varázsló felé. Merlin a neve hallatán összerezzent, tétován felállt, és az asztal elé lépett. - A legfőbb erény? - kérdezte. - Mindezen tulajdonságok ötvözete, mint egy jó kardban a fémnek. - Hagyd most a költészetet, a szép szavakat, Merlin - mondta Arthur. - Egyenes választ adj! Merlin kirázta fejéből az álmot, körbefordult, végignézett az őt figyelő lovagokon, majd égető tekintetét Arthurra vetette. - Megmondom hát, ha akarod, király. Megmondom. Az igazság! Az igazság, mindenek felett. Aki hazudik, megöli a világ egy darabját. - Merlin Lancelot-ra nézett. - Ezt igazán illene tudnotok. Igazság mások előtt, és igazság saját magatokkal szemben is! Lancelot hirtelen felállt. - Pihenni térek, királyom - mondta elkínzott arccal. - Visszamegyek az erdőbe. Ellépett az asztaltól, és kifelé indult, de Arthur szava megállította. - Sir Lancelot! Talán nem gyógyított meg Merlin? - Nagyon mély az én sebem, királyom... - Hiányozni fogsz, ha elmész - mondta Arthur. - Keress hát gyógyírt a sebedre, barátom. - Jelentőségteljesen Guienevere-re pillantott. - Keresd meg a gyógyírt, bárhol és bármi légyen is az, és térj vissza hozzánk. Térj vissza királyodhoz, barátom!