Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ISAAC ASIMOV 2 ROBOTVÁROSA

2010.07.08

takarta el előle.
  Derec gyorsan visszahúzta a fejét, mert a legközelebb eső vezetőrúdon egy liftlemez ereszkedett alá. Amikor az egyméteres oldalélű négyzetes rács elérte a csarnok padlószintjét, önműködően megállt, mintha rá várna.
  Közben a másik három vezetőrúdon megállás nélkül zajlott a forgalom. Derec nézte a be- és kiszálló robotokat, aztán észrevette, hogy működés közben a liftlemezek mágneses tapadással rögzítik a robotokat. Azon tűnődött, ha ráállna, hogyan tudná megőrizni egyensúlyát ilyen segédeszköz nélkül. Nem akadt semmilyen korlát, amibe belekapaszkodhatott volna, a vezetőrúdról pedig sejteni lehetett, hogy áram folyik benne.
  Szorongását félretéve nem győzte csodálni a felvonó mérnöki eleganciáját. A berendezés tisztán és célirányosan oldotta meg azt a feladatot, hogyan bonyolítható le a legnagyobb forgalom a legkisebb térben a legrövidebb idő alatt. A megoldás tökéletesen illeszkedett a telep szükségleteihez.
  Bármilyen ötletesen működött is a rendszer, Derec nem érzett mohó vágyat, hogy egy szál vízszintes lemezen utazzon a sötétben egy feneketlen gödör fölött. De csak ez a lehetőség kínálkozott, ha nem akart visszamenni az E-egységbe. Elszántan nyelt egyet, és óvatosan rálépett a várakozó rácslemezre.
  – Fölfelé – próbálkozott határozottan.
  – Melyik szint? – hangzott a kérdés.
  – Hát… a második.
  Magas, zümmögő hangon, sebesen kezdett emelkedni a szerkezet. Derec szétvetett lábakkal és összefont karokkal egyensúlyozott rajta. Minden figyelmét a legközelebbi kék derengésre összpontosította, nehogy meglássa a liftakna száguldó falát.
  A liftlemez több szinten suhant keresztül, mielőtt fokozatosan lassított a kiszálláshoz. Útközben Derec a felvillanó szintek látványa alapján már felkészülhetett, mi vár rá a másodikon. Amikor kiszállt a felvonóból, két alacsony, hat méter széles alagút kereszteződésében találta magát. A falakat, a padlót és mennyezetet mindenütt a szokásos szürkésfehér háló borította. A levegő itt még hidegebbnek tűnt, Derec annyira didergett, hogy fejét behúzta a vállai közé, és kézfejét a karjai alá bújtatta.
  Noha a felvonó közvetlen környékét fényesen megvilágították a kék ködlámpák, az alagutakban csak sápadtsárga jelzőfények sorakoztak bizonyos közönként a mennyezeten, és mindegyik egy-egy apró fényfoltot vetett az alagút padlójára.
  Derec nem látta az egymást metsző alagutak távoli végeit, mert a lámpasorok mindkét irányban a végtelenbe vesztek. Mindössze annyit tudott megállapítani, hogy a vágatok néhány kilométeresek, de akár több tíz kilométer hosszúak is lehetnek.
  Ezek egyetlen méhkassá változtatták az egész kisbolygót? – töprengett. – Vágatszintek ezrei, több száz kilométer mély aknák… talán bányászattal foglalkoznak?
  Képtelen volt megérteni, miért törné magát valaki, hogy belülről bányássza ki egy aszteroid anyagát. Egy bányászati kutatóűrhajóról a vágóberendezések – a legsűrűbb vas-nikkel kisbolygók kivételével – öklömnyi nagyságú darabokra képesek felszeletelni bármilyen sziklaréteget a hatalmas ércfeldolgozó központok számára. Derec egyetlen ásványt sem ismert, amelynek kitermelése kifizetődő lenne ilyen méretű vágatok és aknák fúrásával. Még gazdaságos energia–nyersanyag arány mellett is a robotmunka alkalmazása azt sejteti, hogy valami olyasmit kell bányászniuk, ami százszor értékesebb a legritkább elemnél – hacsak a titkosság maga nem értékesebb mindennél.
  Kikkel kerültem kapcsolatba? – töprengett Derec. Elszántan lépett vissza a felvonóba.
  – Harmadik szint – utasította az automatát.
  Ám a következő két szint ugyanolyan csendesnek és befejezettnek látszott, mint a második. Derec nem tudta eldönteni, vajon azért tátonganak-e üresen, mert a használatbavételre várnak, mint a nagy csarnokban a pótalkatrészek, vagy azért, mert elhagyták őket.
  Az ötödik szinten azonban véget ért az egyhangúság. Mielőtt a liftlemez elérte volna a megvilágított zónát, nehéz gépek dübörgése ütötte meg Derec fülét. Amikor kilépett a felvonóból, egész testében érezte az alagút padlójának és mennyezetének ütemesen ismétlődő, lassú vibrálását.
  Úgy látszik, közeledem, gondolta magában. De most merre? A hangok úgy ölelték körül, hogy semmilyen támpontot nem kapott, melyik alagútban jutna közelebb a zaj forrásához.
  Amíg ott állt bizonytalanul, kettős liftlemez érkezett a szintre, és egy hordár robot gördült le róla. Hirtelen elhatározással Derec felmászott a félig rakott szállítólapra. Arra számított, hogy ez a gép ugyanúgy nem törődik vele, mint a rakodó robot. Nem csalódott. A masina nem nyúlt érte gépkarjaival, nem próbálta lesöpörni, hanem zavartalanul elindult a déli alagúton.

Az utazás első perceiben a menetszél zúgása és a robot saját szerkezetének sivítása elnyomta a távoli munkazajt. Derec azonban hamarosan meg tudta különböztetni a dübörgés egyes elemeit: rendszertelen időközönként puffanás hallatszott, mintha tompított robbanások követnék egymást, ebbe valami metsző, kaparó hang keveredett, amelytől lúdbőrös lett a háta, a háttérből pedig félelmetes dübörgés kísérte a zajt, mintha óriási sziklák és jégtömbök gördülnének tova.
  A távolban feltűnt az alagút végének fekete foltja. Kicsit később Derec enyhe ammóniaszagot érzett a levegőben. Ebben a pillanatban a kirakós játék újabb darabja illeszkedett a helyére.
  Kezdettől fogva fúrta az oldalát, hogy az E-egységen kívül miért nitrogén tölti ki a létesítményt. A robotok biztosan nem igénylik. Szigorúan véve a robotoknak semmilyen légkörre nincs szükségük. Valójában sokkal bonyolultabb megoldásnak tűnt, hogy elszigetelve és nyomás alatt tartják a létesítményt, mint ha egyszerűen hagynák szabadon érintkezni a világűrrel. Viszont az is igaz, hogy ha az egész létesítmény területén a megfelelő arányban kívánták volna fenntartani a két gázösszetevőjű atmoszférát, ez még nehezebb feladat lett volna. Derec arra a következtetésre jutott, hogy a nitrogénlégkör és a „nyitott” légzőkészülék éppen azt az ellentmondást oldja fel, amely a teljes nyomással feltöltött űrruhák kényelmetlensége és a kétgázas életfenntartó rendszer bonyolultsága között feszül. A nitrogén lehetővé teszi az emberek számára is, hogy a megszokott módon beszéljenek és hangokat halljanak, űrtuha nélkül mozogjanak, ugyanakkor nem kell számolniuk a tűz vagy a robbanás kockázatával, amit a nitrogén mellett a szabad oxigén jelentene.
  De korábban Derec nem vett észre egy fontos dolgot. A kisbolygó tömegének nagy részét alkotó jég nem vízből, hanem főként metánból és ammóniából keletkezett. A bányászat folyamán ezek gáz alakjában óhatatlanul felszabadulnak, beáramlanak a munkatérbe, és itt reakcióba léphetnek a bányagépek energiaegységeivel, áramköreivel vagy éppen egymással.
  Hamarabb is rájöhettem volna, gondolta. Ha nem egy viszonylag semleges gáz alkotná a légkört, nem tudnák feloldani a kéretlenül jelentkező gázösszetevőket, nem tudnák hatásosan kiűzni őket. Hát persze, ezért kell a légkör! És természetesen nitrogénből! Ez az atmoszféra alkalmazkodik az ember jelenlétéhez, de elsősorban nem az ember kényelmét szolgálja.
  Ahogy közeledtek az alagút végéhez, a hordár lassított, és Derec ezt az alkalmat ragadta meg, hogy leugorjon. Előrekémlelve megpillantott néhány robotot az alagút végének közelében, és látta a vágat bejáratát is, amelyről feltételezte, hogy itt kezdődik a munkatér. A vágat bejáratán túl durva sziklafal terpeszkedett, gépek moraja hallatszott, és vakító felvillanások vonták magukra figyelmét.
  A vágatot tulajdonképpen egy dobozszerű gépmonstrum töltötte ki, amelynek oldalai a falakhoz, a padlóhoz és a mennyezethez nyomódtak. A munkatérbe vezető egyetlen keskeny folyosó fényesen csillogó, zöld vegyianyag-tartályok oszlopai között vezetett el. Derecnek itt kellett átvágnia.
  Amint közelebb merészkedett, észrevette, hogy a vágat kapuzata lassan kúszik előre. A dobozberendezés valamiféle gigantikus géplárvaként ásta magát át a kisbolygó tömegén, és kész alagutat hagyott maga után. A falak nyersanyaga, a merevítő szintelhálós borítás, sőt még a mennyezeti lámpák is – egyszóval minden tartozék egyetlen folyamatos műveletben került a helyére. A berendezés olyan aszfaltozógépnek tűnt, amely egyszerre négy felületen simítja el az utat.
  Derecet azonban jobban érdekelte, hogyan folyik a vágathajtás a gép előtt. Fellépett a mozgó kapuzatra, és elindult a vállmagasságú hengerek között, noha látta, hogy egy humanoid robot is a nyomába ered. A folyosón erős huzatot érzett, amely az alagútból a munkatér felé sodródott. Az ammónia szúrós szaga még így is annyira csípte az orrát, hogy a kezével kellett betakarnia a száját, nehogy azon keresztül is gázt nyeljen.
  Végül a keskeny folyosó kiszélesedett, és egy vezérlőfülkébe torkollott, ahol két emberszabású robot ült egy sor átlátszó ablak előtt, és a bányavágati kamrát figyelte, amely három oldalról vette körül az elülső kapuzatot. Derec megállt néhány lépésnyire a fejtéshez vezető rámpán, és megpróbálta felmérni, hogy a munkatérben nyüzsgő gépek milyen feladatokat látnak el.
  A kisbolygó anyagának érintetlen fala mintegy harminc méter távolságban húzódott. A falat kétágú jövesztőgém ostromolta, az egyiken egy forgó marófej, a másikon egy mikrohullámú lézer működcitt. A jövesztőgémek úgy hajladoztak előre-hátra, mint a riadt gázlómadarak, miközben a sziklás jégfal fokozatosan omlott le előttük.
  Szemmel láthatóan a lézerek végeztek nagyobb pusztítást. Nyomukban a jég szorításából kilazult sziklák hangos recsegéssel omlottak le a homlokfalról. Az ellenállóbb zárványokat a fogazott forgó marófej vájta ki. A homlokfronton felszabaduló gázokat egy ventilátor széles tölcsére szívta el, körvonalai csak halványan derengtek a homlokfejtés fölött.
  Miközben Derec elmerülten tanulmányozta a jövesztőberendezést, egy fémes kéz nehezedett a vállára.
  – A munkálatok idején nem léphet be a feldolgozási zónába – közölte a robot.
  A gépember kijelentése felbosszantotta Derecet. – Addig maradok, ameddig akarok – vetette hátra a válla fölött.
  A robot szorítása erősödött. – A munkálatok idején nem léphet be a feldolgozási zónába – ismételte meg. – Képzetlen személyzetnél számolni kell a kockázattal.
  Derec lerázta magáról a robot kezét, hátat fordított neki, és még egyszer szemügyre vette a fejtést. A kapuzati berendezéshez hasonlóan a vágathajtó egység is komótosan kúszott az örökké hátráló sziklás homlokfal nyomában. A haladó mozgás következtében a leomlott sziklatömeg elérhető távolságba került a rakodó-kotró karok számára, amelyek egy hatalmas töltőgarat lapjára söpörték a törmeléket. Két magasított oldalfalú szállítószalag távolította el az anyagot a töltőgaratból a munkatér bal és jobb oldalán. Az anyag a futószalagon egy neutron- és egy röntgensugaras berendezés, valamint egy magnetométer alatt haladt el.
  Ettől a ponttól kezdve zavarossá vált a kép. Miután a robotok keservesen megdolgoztak azért, hogy kitermeljék az aszteroid anyagát, mintha elfelejtették volna kiválogatni azokat a részeket, amelyeket meg akartak tartani.
  A meddő egy része karmos szállítószalagra került, befutott egy kőtörőbe, majd nyersanyagként beépült az alagút tizenöt centiméter vastag falába. Derec legnagyobb csodálkozására a maradék visszajutott a munkatér két oldalsó falához, majd a megkötött metánnal és ammóniával együtt ismét jeges-sziklás fal lett belőle. Ilyen módon a vágat sohasem tágult ki.
  De mire való az alagút? – töprengett Derec. Valamit csak ki kell hozniuk rajta…
  A behatóbb vizsgálat felfedte a rejtélyt. A szüntelenül hosszabbodó alagút változatlan keresztmetszete csak azt jelenthette, hogy az aszteroid anyagát újból visszadolgozták a helyére, csak tömörebb formában, mint ahogy kibányászták. Semmit sem vettek el belőle. Semmit sem emeltek ki későbbi finomításra vagy elszállításra.
  Így az egész munka értelmetlennek látszott.
  Derec első oxigéntartályán megszólalt a vészjelző, és a készlet kimerülésére figyelmeztetett. Gyorsan átcsatolta a légzőcsövet a tartalékra. Hamarosan el kell hagynia a helyszínt, ha nem akarja megkockáztatni, hogy nitrogénmérgezésben pusztuljon el, mielőtt visszatérhetne az E-egységbe. Ám igen nehezen tudott elszakadni a felfoghatatlan látványtól, hogy tucatnyi robot és egy több millió dollár értékű robusztus berendezés olyan képtelen feladattal birkózik, mintha vízbe akarna lyukat fúrni. És mennyi hasonló vágathajtás folyhat szene a létesítményben? Tíz? Ötven? Ötszáz?
  A megfejtést kutatva Derec a robotokra összpontosította figyelmét. Három páncélos típus a töltőgaratra felügyelt, a nagyobb darabokat fogókarjaival törte össze. A negyedik egy kis emelvényen állt a jövesztőgém alatt, és a mellére szerelt lézerrel azokat az ormótlan sziklatömböket hasította szét, amelyek a homlokfejtés során szabadultak ki a jégből. Két humanoid a neutronnyalábbal működő N-sugaras állomáson feszülten figyelte az átvilágító képernyőt.
  Derec „őrangyala” még mindig ott állt egy lépéssel hátrább. Derec megfordult, és határozottan a robot szemébe nézett. – Mit bányásznak itt? – szegezte neki a kérdést. – Mi a célja ennek az egésznek?
  A robot azonban semmit sem válaszolt, csak kifejezéstelen szemekkel bámult vissza.
  – Félre az útból! – kiáltott rá utálkozva Derec, a robot pedig némán belépett a vezérlőfülkébe, hogy utat engedjen neki.
  Az ifjú bosszúsága most már haraggá változott. Végigfutott a keskeny folyosón, majd leugrott az alagútba. Ekkor eszmélt rá tévedésére: egyetlen hordár robotot sem talált, amelyik visszaszállítaná a felvonóhoz.
  – Szükségem van egy járműre – fordult Derec határozottan a legközelebbi humanoid robothoz. – Meg tudnád mondani, mikor érkezik a következő hordár robot egy szállítmánnyal?
  – Mire lenne szüksége?
  – Egy járműre.
  – Ez nem megalapozott igény az eszközök felhasználása szempontjából.
  Derec nem állt le vele vitatkozni. Sarkon fordult, és elindult észak felé, míg nyugtalan agyában összefüggéstelen gondolattöredékek kavarogtak. Úgy érezte, mintha valamennyi kérdésére karnyújtásnyi távolságban lenne már a válasz, csak éppen nem ismeri fel, mit kellene megragadnia. Hogyan áll mindez össze? Mi a hiba a képben?
  Amint tótágas járással haladt az alagútban, gondolatai szüntelenül visszatértek a robotokhoz. Van valami furcsa abban, ahogyan viselkednek, ahogyan együtt dolgoznak. Az egész létesítményben nem emberszabású robotok végzik az összes egyszerű, ismétlődő munkát. A kék bőrű humanoid robotok felügyelők, zavarelhárítók, technikusok, javító szakemberek. Pedig ugyanolyan könnyedén elvégezhetnék a monoton munkákat, és akár a vágatfejtés frontvonalában is dolgozhatnának. Ehelyett fél tucat szakosított változat nyüzsög körülöttük: hordárok, gondnokok, rakodók, bányászok, s ezek egyáltalán nem úgy viselkednek, mint a robotok…
  Derec rövid időre megpihent, és az alagútba visszapillantva bámult a fejtés helyszíne felé. Hát persze! Persze! A rakodók és gondnokok, a gépkezelők és hordárok nem szakosított robotok, amelyek együttműködnek a kék robotokkal. Egyszerű szerszámok, amelyeket a kék robotok használnak. Értelmi képességeik korlátozottak – talán nem is pozitronikus alapokon nyugszanak. A humanoid robotokban rejtőzik a valódi értelem, amely talán sokkal kifinomultabb, mint amilyenről valaha is hallottam, gondolta Derec.
  De miért nyüzsögnek ezek itt mind egy halomban?
  Lelki szemei előtt elvonult az összes ásatási szint, az összes alagút, amelyet már kifúrtak, az egész kisbolygó tömegének az a része, amely még feltárásra várt. Lehet, hogy egyszerűen belebotlott egy próbatelepbe? Ez sok mindent megmagyarázna – a titkot, az ismeretlen tervező keze nyomát, a végtelen, de céltalan bányászatot.
  Csak a robotokkal törődj, figyelmeztette magát. Azok a legkényesebb feladatok, amelyeket saját maguk végeznek…
  Emlékezetében egyszer csak felvillant a két emberszabású robot, amint az átvilágító berendezések képernyőit figyeli a szállítószalagmellett, és hirtelen mindent megértett. A felismerés megdöbbentette, mégsem tudta elhessegetni a gondolatot, ha már egyszer megformálódott tudatában.
  A robotok egyáltalán nem bányásszák az aszteroid anyagát. Átszitálják! Keresnek valamit, amire az jellemző, hogy elveszett, elásták vagy elrejtették, valami olyan egyedülálló és drága holmi, amely megér minden árat, minden erőfeszítést.
  Hogy mi ez a valami, Derec el sem tudta képzelni. És ebben a pillanatban arról sem volt meggyőződve, hogy valaha is meg akarja tudni.


4. fejezet
ÖN NEM TÁVOZHAT

Kétségbeejtően hosszúnak érezte az utat a felvonóig. Milyen gyorsan haladhatott a hordár robot, amikor a fejtéshez vitte? Óránként negyven kilométerrel? Akkor a liftakna tíz kilométerre van. Hatvannal? Akkor tizenöt kilométeres gyalogtúra vár rá, ezer lépés, ezer karlendítés kilométerenként. És ez még ebben a gyenge gravitációs térben is kemény munkára kényszeríti az emberi testet.
  Derec csak azért nem fordult vissza, mert biztosra vette, hogy a felügyelők, ahogyan gondolatban a humanoid robotokat kezdte nevezni, pontosan tudják, hol tartózkodik és mennyi oxigénje maradt. Egy bizonyos ponton a két változó érték majd metszi egymást, ami azt jelzi, hogy veszélyben van, s akkor küldenek hozzá egy hordárt, amely fölszedi és visszarobog vele az E-egységbe.
  Minden alkalommal, amikor látta, hogy egy robot tart felé, vagy a háta mögül hallotta valamelyiknek a közeledését, rögtön könnyebbnek érezte ólmos karját és lábát. De a robotjárművek szemtelen fürgeséggel húztak el mellette. Az is megfordult a fejében, hogy elállja az utat, és így kényszerít megállásra egy hordárt az alagútban, de csak vegyi tartályokkal vagy gépalkatrészekkel dugig rakott robottargoncák tűntek fel, számára már nem akadt hely ezeken.
  Nem maradt más választása, szívós kitartással folytatta útját. Egy ideig megpróbálta számolni a sárga mennyezeti jelzőlámpákat, hogy így tudatosítsa magában, mennyit haladt, de a gondolatai elkalandoztak, és hamarosan eltévesztette a számolást. Rettenetes egyhangúságot árasztott az alagút, és fehérsége is nyomasztóan hatott. Derec számára úgy tűnt, mintha szó szerint hűvösre tették volna, és büntetésül egy föld alatti taposómalomban kell szakadalanul talpalnia. Aztán kiderült, nem gondolta rosszul, hogy a felügyelők állandóan rajta tartják a szemüket. Csak abban fogott mellé, miként nyújtanak segítséget.
  Éppen letelepedett egy kis pihenőre, és a nyugati falnak vetette hátát, amikor egy rakodórobot érkezett sebesen, és előtte fél méterre megállt. Egy pár friss oxigéntartályt emelt ki szállítókosarából, és a lába elé helyezte őket. Mielőtt Derec bármit tehetett volna, a jármű hátratolatott, tengelye körül megfordult és elszáguldott. Az időzítés olyan tökéletesnek bizonyult, hogy a tartályán a kimerülés vészjelzője éppen akkor szólalt meg, amikor a robot eltűnt a távolban.
  – Fő a következetesség! – morogta Derec, megjegyzését a láthatatlan felügyelőnek címezve, miközben kicserélte az apró üres tartályokat az újakra. – Eddig sem lehetett rátok fogni, hogy nagyon töritek magatokat a segítségnyújtással. Ez már igazán a legkevesebb, amit megtehettetek.
  Órákkal később vonszolta be magát az E-egységbe, de ahhoz is alig maradt ereje, hogy lehajtsa az egyik ágyat, mielőtt összeesik a fáradtságtól. Egy percen belül elnyomta az álom, hiába, teste pihenést követelt. De gondjai még álmában is elkísérték, mindenütt néma kék robotok rejtőztek el előle olyan sötét barlangokba, amelyekből a veszély hideg lehelete áradt.

Amikor felébredt, rögtön a menekülésen kezdte törni a fejét, mert világossá vált számára, hogy a felügyelő valami ilyesféle üzenetet küldhetett a komközponton át: „Betolakodót fogtunk. Mit kezdjünk vele?” És Derecet egyáltalán nem lelkesítette azoknak a válaszoknak a többsége, amelyek erre a kérdésre érkezhettek.
  A felügyelő robotok a lehetőségekhez képest függetlenül dolgoztak, így nem feltételezte, hogy képesek lennének megölni őt. Az Első Törvény túlságosan mélyen ágyazódik be egy pozitronikus agy alapszerkezetébe. Ha valaki bele akar ebbe piszkálni, vagy el akarja távolítani, súlyos nehézségekkel kell számolnia, beleértve akár azt a lehetőséget is, hogy teljesen megzavarodik a robot elméje.
  Az üzenetet azonban valószínűleg embernek címezték, aki ennek következtében teljesen alkalmas arra, hogy saját érdekében erőszakhoz folyamodjon. Azok nyilván tudni akarják, hogyan fedezte fel ezt a létesítményt, és mit keres itt, ő pedig semmit sem tud felelni kérdéseikre.
  Bárcsak elhinnék ezt neki, és segítenének visszatérni kiindulása helyére. De figyelembe véve a körülményeket, valószínűbbnek tetszett, hogy ragaszkodni fognak a határozott válaszokhoz. Derec érezte, hosszú időbe telne, amíg meggyőzné őket arról, hogy nem ismeri a válaszokat. És még ezután is nyilván biztosra akarnának menni, hogy nem fecsegi ki a látottakat.
  Nem, egyáltalán nem akarta kivárni, amíg a felügyelők főnökei megérkeznek. A menekülés kulcsát Darla kínálta. A mentőkapszula sugárhajtóművét biztosan sokkal erősebb tömegvonzásra tervezték a kisbolygó tömegénél. Akkor pedig bőven maradhatott benne üzemanyag, hogy fölemelkedjék az aszteroidról és elég távol kerüljön tőle – persze ehhez meg kell győznie Darlát az eljárás ésszerűségéről.
  Mindenekelőtt meg kell találnia a beszélő fedélzeti számítógépet. Amennyire vissza tudott emlékezni, a kapszula túlságosan terjedelmes volt ahhoz, hogy lehozzák a felvonón. A robotoknak valahol a felszínen – talán egy üres kupola alatt – kellett őt a gömbből kiemelniük, és a járművet valószínűleg ott hagyták.
  Így aztán a felvonón föl-le utazgatva keresni kezdte azt a pontot, ahol behozták a kisbolygó belsejébe. Kiderült, hogy ezt nulladik szintnek nevezik. Az akna tetején egy korongszerű nyomásálló ajtó nyílt szét ollószerűen, hogy utat engedjen a liftlemeznek, s a felvonó egy boltozatos mennyezetű, mintegy száz méter átmérőjű, kör alakú helyiségbe röpítette fel Derecet.
  A csarnok legnagyobb részét takaros rendben sorakozó gépek foglalták el: bogárszerű, csápos szondázók és csigafúrók, lánctalpas szállítók és olyan repülő gömbök, amelyekből Derec is látott egyet, amikor a robotok a mentőkapszulával együtt elhurcolták. A terem távoli végéből átlátszó műanyag alagútban meredek rámpa vezetett föl a szabadba, a kisbolygó felszínére.
  Természetesen itt is akadt egy felügyelő, aki egy vezérlőasztal előtt ült, háttal Derecnek. Noha semmi jelét nem adta, Derec biztos volt benne, hogy a robot érzékelte jelenlétét.
  Kilépett a liftből, és sétálni kezdett a pihenő gépek között. Ezekkel az eszközökkel nyilván a kisbolygó külső kérgét kutatták át, gondolta magában. A repülő gömbök valószínűleg letapogatóberendezések, a többivel pedig ásni lehet az ígéretes helyeken.
  Kézenfekvőnek látszott, hogy a felszíni vizsgálatok már befejeződtek. Erre nemcsak a gépek alapján következtetett. Az ésszerűség is azt diktálta, hogy először a felszínt kutassák át. Mi értelme lenne föld alatti bányászatba fogni, amíg esély van rá, hogy a keresett tárgy felbukkanhat a felszínen is egy sokkal gyorsabb és kevésbé bonyolult légi felderítés nyomán?
  Derec azonban már nem akarta kibogozni ennek a világnak a szövevényes rejtélyét, inkább az foglalkoztatta, hogy megtalálja és szóra bírja Darlát. Gyorsan számba vette a csarnok tárgyait, és megállapította, nyoma sincs a mentőkapszulának és űrruhájának. De talált egy állványt, amelyen gyöngyházfényű erősokszorozó munkaruhák függtek. Ormótlanul nagynak tűntek ahhoz, hogy az alsóbb szinteken használja valamelyiket, vagy bemásszon vele a kapszulába, ha egyáltalán rábukkan, de egy felszíni kirándulásnál talán hasznát veheti.
  Odalépett a legközelebbihez, megragadta a keresztrudat, és először a lábát lendítette át az öltözék hátlapjának ajtónyílásán. Miután becsúszott az üregbe, és elhelyezkedett a nyeregszerű ülésen, érezte, amint a visszacsatoló pedálok felnyomódnak a talpához. Ezután a kezeit is becsúsztatta az űrruha két ujjába, így a külső manipulátor vezérlőfogantyúi is a kezébe siklottak. A buborékszerű fejvédőben ferde képernyő jelezte számára az öltözék rendszerének állapotát.
  – Zárás és nyomásfeltöltés – adta ki az utasítást, mire az öltözék ajtónyílása bezárult. Megpróbálta fölemelni a karját: az űrruha nesztelenül követte mozdulatát. Végre egy kis többletenergia birtokába jutottam, gondolta megkönnyebbülten.
  Amikor azonban megfordult, hogy elinduljon a rámpa felé, egy felügyelő robot állta útját. – A felszín tiltott terület – közölte határozottan.
  Derec a füle melletti hangszóróból hallotta a szavakat, és megtorpant. Az erősokszorozó ruha talán birokra kelhetett volna egy felügyelővel, legalábbis egy tapasztalt kezelő irányítása alatt, Derec azonban nem akart harcba bocsátkozni. Csupán felvilágosítást akart kapni.
  – Hol találom a mentőkapszulát, amelyben idekerültem? – érdeklődött.
  – Önnek nincs felhatalmazása, hogy elhagyja a közösséget.
  – Tehát ott van, igaz? A felszínen! Ott rejtettétek el. Mit műveltetek vele? Belegyömöszöltétek az űrruhámat is, miután lecibáltátok rólam? – kérdezte Derec dühösen. – Akkor is kimegyek. És ha nem akarod, hogy bántódásom essék, jobban teszed, ha takarodsz az útból.
  A robot nem mozdult. – A mentőkapszula nincs a felszínen – jegyezte meg.
  Ahhoz képest, ahogyan a felügyelők eddig bántak vele, ezt igazán nagylelkű válasznak lehetett felfogni. Derec azonban többet akart. – Vagy kimegyek a felszínre körülnézni, vagy megmutatod, hol van a kapszula. Választhatsz.
  A robot egy kis szünet után szólalt meg, és válasza kellemes meglepetésként hatott. – Megmutatom a kapszulát.
  – Kimegyünk vagy le?
  – Le.
  Derec még mindig a felszínre szeretett volna kijutni. Abban reménykedett, hogy legalább a csillagok alapján meghatározhatja, hol helyezkedik el az űrben az aszteroid, milyen típusú csillag körül kering, és magányos-e vagy egy bolygórendszer tagja. De amíg nem találja meg a kapszulát, mindez úgysem számít, így nagylelkűen megelégedett ezzel a pici győzelemmel.
  – Köszönöm – mondta megenyhülve. – Ha vársz egy percig, visszateszem a helyére ezt a munkaruhát.
  A felügyelő visszatért vele a raktár szintjére, és az állványok labirintusán át a keleti falhoz vezette. Miután megkerülték az öntőrészleget és a beolvasztásra váró alkatrészek állványait, a robot hirtelen megállt.
  – Itt van.
  Derec sehol sem látta a mentőkapszulát. Csak egy nagy nyitott térség terült el előtte, ahol különféle alkatrészek gondosan szétválogatva sorakoztak a padlón. – Hol?
  A felügyelő széles mozdulattal mutatott körbe: – Itt.
  Derec ekkor vette szemügyre alaposabban a gépelemek szőnyegét, és egyszer csak beléhasított a felismerés. Valóban itt van a kapszula, ahogy a felügyelő állította. Csak éppen ezer darabban, mint valami gigantikus kirakójáték. A robotok az utolsó csavarig szétszerelték. Derec alig tudott felismerni néhány alkatrészt: itt egy hajlított lemezt, amely a burkolatot alkotta, ott egypár hajtóműtölcsért, néhány méterrel távolabb pedig azokat a lencséket, amelyek a nyolc zöld jelzőlámpát takarták a vezérlőpulton.
  – Jóságos ég! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Miért tettétek ezt?
  – Meg kellett győződnünk róla, hogy a mentőkapszulában nem rejtőzik-e valamilyen felderítőeszköz.
  – És az űrruhám? Azt is darabokra szedtétek?
  Válaszul a felügyelő bevezette Derecet az állványlabirintusba, és megmutatta az űrruháját, amely több tucat darabban hevert a földön. A szövetet elválasztották a merevítőgyűrűktől, az életfenntartó rendszert kitépték a mellkashoz csatlakozó egységből, és még a sisakot is szétszabdalták.
  – Igazán meglep, hogy nem téptetek ízekre engem is – fakadt ki Derec keserűen.
  – Kérem, magyarázza el meglepetésének okát – érdeklődött a robot. – Hiszen lehetetlen, hogy egy robot sérülést okozzon egy embernek. Nem tájékoztatták önt erről?
  – Rá se ránts! – sóhajtott Derec. – Csak egy kicsit szarkasztikus voltam.
  – Milyen, uram?
  – Az emberek nem mindig azt gondolják, amit mondanak. Nem tájékoztattak erről? – Rövid szünet után hozzátette: – Engem is átvizsgáltatok, igaz?
  – Valóban. Amíg eszméletlen állapotban feküdt, egész testén mágnesrezonanciás pásztázó letapogatást hajtottunk végre – ismerte el a robot.
  Derec csaknem elnevette magát ettől a képtelenségtől. – Ez aztán szép! – mondta gúnyosan. – Gondolom, szóba sem jöhet, hogy ismét összeszereljétek az űrruhát és a kapszulát.
  – Semmi sem kaphat elsőbbséget a legfőbb utasítással szemben.
  – És mi van azokkal a tartalék robotokkal, amelyek az északi fal közelében tétlenül ácsorognak? Igazán feléleszthetnétek egypárat a kedvemért.
  – A feladathoz nemcsak összeszerelőkre, hanem egy rendszertervezőre is szükség lenne. De valamennyi rendszertervezőnk le van kötve a mostani munkaidő-beosztásban.
  – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a válasz: nem – bólintott Derec. Végigpillantott az alkatrészek mezején, egykori űrgépén, és sóhajtva a robot felé fordult. – Van valamilyen neved?
  – Monitor 5 vagyok.
  – Miért álltál szóba velem, Monitor 5?
  – Úgy érzékeltem, lelki feszültség van önben. A feszült emberre gyakran hat jótékonyan a kommunikáció.
  – Azt hiszem, így is lehet mondani – jegyezte meg Derec bosszúsan. – Akkor áruld el nekem, Monitor 5… ti, robotok, tudjátok, mit kerestek?
  – Nem közölhetek semmilyen információt itteni küldetésünkről.
  – Mit tudsz rólam? Van engedélyed, hogy tájékoztass a rólam szerzett adatokról?
  – Mit kíván tudni?
  – Az eseményrögzítőt a mentőkapszulában… megtaláltátok?
  – Nem vettem részt abban a munkacsoportban. Tanácskozni fogok Elemző 3-mal. – A robot hallgatott egy darabig. – Igen. Egy adatrögzítő is a leltárba került.
  – Kiderült belőle, milyen űrhajóról érkeztem? Hogyan csöppentem ide? Vagy bármi?
  – Az adatrögzítő nem volt beállítva. A felvevőkorong üresnek bizonyult.
  Derec annyira megdöbbent, hogy ösztönösen elfordította tekintetét, nehogy észrevegyen rajta valamit a robot. Pillantása rátévedt űrruhájának rongycsomójára, letérdelt, és ujjai kutatva mélyedtek a halomba. – Volt rajta egy vonalkód…
  – Igen. Egy próbacsík. Nem tartalmazott személyi adatokat. Derec lassan felemelkedett, miközben a textília kisiklott a kezei közül, és lehullott a padlóra. – Próbacsík?
  – Teljesen hétköznapi megoldás. Arra használják, hogy beszabályozzák egy adatletapogató optika feloldóképességét.
  – De az állt rajta, hogy Derec…
  – Igen. Az ilyen leolvasók egyik híres gyártócége a Derec Adatrendszer.
  Az itjú úgy érezte, hogy a lábai menten összecsuklanak. – Akkor ti sem tudjátok, ki vagyok.
  – Nem. Nem tudjuk, kicsoda ön.
  – És az üzenet, amit rólam küldtél? Mi állt benne?
  – Nem én küldtem. Egy pillanat, tanácskozom Elemző 17-tel. – A robot várt egy keveset. – Elemző 17 úgy vélte, az ön ésszerűtlen viselkedése miatt folyamatos megfigyelésére van szükség, máskülönben veszélyeztetheti az elsődleges kutatási feladatot. Ennélfogva üzenetet küldött azzal a kéréssel, hogy távolítsák el önt.
  – Saját maga hozta ezt a döntést?
  – Elemző 17 úgy ítélte meg, a fenyegetettség elérte azt a nagyságrendet, ahol meg kell szegnie a kommunikációs tilalmat.
  – Kinek a tilalmát? Ki a főnök itt? És kinek küldte az üzenetet?
  – Nem közölhetek…
  – …semmilyen információt itteni küldetésünkről, tudom – fejezte be gúnyos fintorral Derec, és lehunyta szemét, hátha kiszakadhat egy pillanatra ebből a világból.
  – Rosszul érzi magát? – kérdezte aggódva Monitor 5.
  – Nem – válaszolta Derec bizonytalan hangon. – Csak újból megpróbálok leszámolni egy illúzióval.


5. fejezet
A VÁLASZ

Derec csüggedten tért vissza az E-egységbe, miután szertefoszlott minden reménye, hogy legalább egy kis időre kézbe veheti sorsának irányítását. Semmi esélyt sem látott rá, hogy saját kezűleg szerelje össze a mentőkapszulát. Az erősokszorozó munkaruhával elhagyhatná a létesítményt, de arra már semmilyen mód nem kínálkozott, hogy a kisbolygóról is távozzék. Mindössze annyit tehet, hogy nem hátráltatja a robotok munkáját, és megvárja annak az ismeretlennek a válaszát, akihez Elemző 17 üzenetet küldött.
  Mintha csak a robotok is rájöttek volna, hogy jobb, ha elfoglalja magát, és nem lábatlankodik körülöttük, Derec bekapcsolva találta az étkezőben a komközpontot, képernyőjén ezzel a felirattal: ÜZEMKÉSZ. Amikor megérintette a „Súgó” billentyűt, nyomban megjelent egy rövid kínálat. Derec válászthatott egy vázlatfüzet és egy könyvtári jegyzék között.
  A vázlatfüzetről kiderült, hogy a jegyzetfüzet és a mérnöki vázlatkönyv keveréke. Derec egy ideig azzal múlatta az időt, hogy próbára tette grafikai képességeit: térképet rajzolt a létesítménynek arról a részéről, amelyet megismert. A számítógép segített neki – az érzékelő ceruzával húzott bizonytalan vonalakat kiegyenesítette, az ismétlődő szakaszokat lemásolta, a megjelölt helyeket pedig kitöltötte és elforgatta.
  Amikor a rajzolgatás ákombákomokká silányult, Derec ismét felpörgette az agyát, és elhatározta, naplót ír arról, ami azóta történt, hogy felébredt a kapszulában. De már az első bekezdés olyan félénken és szánnivalóan hangzott, hogy írását ezzel a rövid, gúnyos megjegyzéssel fejezte be:

Drága mama!
Itt nincsenek barátaim. Mikor viszel haza?

  Önsajnálatának láttán zavarba jött, kitörölte a gép memóriájából az egész vázlatfüzetet, és ellökte székét a termináltól. De a levél mögött lapuló egyedüllét rettenetes érzésétől nem volt olyan könnyű a szabadulás. Nincs családja, nincsenek barátai, de még egy társa sincs – szűk világa igen magányos helynek rémlett.

A könyvek filmtára kínálta számára az utolsó menedéket érzelgős gondolatai elől. Lehívta a képernyőre a címlistát, és meglepve szemezgette a témák szokatlan egyvelegét. A Föld Klasszikus Korából származó szövegek címszavai külön aljegyzéket alkottak, itt felismert néhány szerzőt és könyvcímet, amely elég csábítónak tűnt: Lucretiustól a De Rerum Naturát, Newtontól a Principiát, Darwintól A fajok eredetét.
  Egy másik aljegyzékben építészeti rajzok és fényképek sorakoztak. Itt újból ismerősként derengett fel néhány név – Mies van der Rohe, Buckminster Fuller, Frank Lloyd Wright. De amikor azt kérte a rendszertől, hogy ezekből az adatdossziékból villantson fel egy-egy részletet, rádöbbent, hogy olyan helyeket ábrázolnak, ahol tudtával sohasem járt, és olyan építményeket pillantott meg, amelyekre sehogyan sem emlékezett. Így hát nyitott kérdés maradt a számára, miért ismerősek ezek a nevek egyáltalán.
  Gyanúsan hiányzott mindenféle utalás a modern technikára olyan témákban, mint a mikroelektronika, a robotika, a folyamattervezés meg hasonlók. Feltételezte, hogy ezek egy számára hozzáférhetetlen, különálló műszaki könyvtárban találhatók.
  Akadtak viszont olyan témák, amelyeket más körülmények között szívesen tanulmányozott volna – a robotika úttörőjének, Susan Calvinnak az életrajza; a Teremtés, Marvin Eller derűs könyve a huszadik század számítógép-tudományáról; meg egy egész képernyőre való cím a csillagászatról és a csillagtérképezésről.
  Ám Derec most nem lelkesedett az ötletért, hogy gyarapítsa műveltségét, vagy bármi olyat tegyen, ami gondolkodásra kényszeríti. Inkább arra vágyott, hogy kívülállóként szemlélje valaki másnak a gondjait, kikapcsolhassa agyát, és önfeledten élvezhesse egy mesemondó elbűvölő történetét.
  De a regényirodalomból igencsak szegényes válogatást talált. A néhány interaktív krimi meg a fél tucat szöveges regény túlságosan fárasztónak ígérkezett, ezért a színház világára tért át. Faust, Godot-ra várva, Daidalosz és Ikarosz, Az ügynök halála – ezek a címek semmit sem jelentettek a számára. De Shakespeare-t ismerte, és az egykori angol drámaíró művei szép számmal szerepeltek a jegyzékben.
  Derec érezte, hogy most felszabadult nevetésre lenne szüksége, ezért választása a Szentivánéji álomra esett. Belesüppedt egy kényelmes karosszékbe, felrakta lábát a tárgyalóasztalra, és élvezettel hggyta, hogy a játék elröpítse az ókori Görögországba, egy Athén melletti erdőbe, ahol kedvére mulathatott emberek és tündérek kicsinyes bonyodalmain, meg az ördögi manó, Puck csínytevésein.

 „Fel s alá, fel s alá” – esküdözött Puck. – „Hordom őket fel s alá; Falu, város fél, ha lát; Goblin hurcold fel s alá!…”*
  Egyszer csak Puck tirádáinak kellős közepén Derec fülét megütötte a félresikló zsilipkamraajtó jellegzetes zaja. Felpattant, s abban a pillanatban egy felügyelő sietett az étkezőbe, és a komközpont felé tartott.
  – Mit keresel itt? – mordult rá Derec, a nyomába eredve.
  A robot ügyet sem vetett rá. – Elsőbbségi megszakítás – szólt oda a komközpontnak. A képernyő elsötétült, és a hangszóró elnémult.
  JELSZÓ?
  A robot ujjai villámgyorsan végigtáncoltak a billentyűkön, de semmi sem jelent meg a képernyőn, kivéve egyetlen szót: KÉSZENLÉTBEN.
  A gépember habozás nélkül ismét nyomkodni kezdte a billentyűket. Noha Derec csak karnyújtásnyira állt tőle, mégsem tudta kitalálni, mit közöl a robot. A billentyűk ritmikus kattogása talán húsz másodpercig tartott – ezalatt három- vagy négyszáz jelet érintettek a gépujjak. Azután a robot felkapta kezét, és hátralépett.
  ÜZENET TOVÁBBÍTVA, jelezte vissza a képernyő.
  – Folytasd! – utasította a robot, és megfordult, hogy távozzon.
  – Utasítás törölve – szólt közbe Derec, és elállta a robot útját. – Azonosítsd magad!
  – Elemző 9 vagyok.
  – Mi történik itt? Mit csináltál az imént?
  – Kérem, álljon félre – mondta Elemző 9. – Sürgős teendők várnak másutt.
  – Amikor legutoljára itt járt valamelyikőtök, segélykérő üzenetet küldött. Most mit kellett közölni? Űrhajó érkezett? Csak nem? Jogom van tudni, mi folyik itt…
  Válasz helyett Elemző 9 felemelte a karját, és határozottan félretolta az útból Derecet, aki a tárgyalóasztalig tántorodott, és belezökkent egy székbe.
  – Ne avatkozzon közbe! – figyelmeztette a felügyelő, és elhagyta a szobát.
  A robot által alkalmazott fizikai erőszaktól Derec annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra megbénult, de aztán feltápászkodott, és a gépember nyomába szegődött.
  Kint a csarnokban olyan lázas nyüzsgést látott, amely már a káosz határát súrolta. Rakodó- és hordár robotok tízesével zúdultak ki a felvonókból, mintha pánikszerű menekülés vette volna kezdetét. Robotok százai rohangáltak az állványfolyosók között, sorra gyűjtötték össze az alkatrészeket és a nyugati fal felé cipelték őket, ahol egy újrahasznosító olvasztókemence állt.
  De ahelyett, hogy lerakták volna, amit hoztak és visszafordultak volna újabbakért, Derec legnagyobb csodálkozására a rakodók és hordárok felsorakoztak az olvasztókemencénél, majd rakományukkal együtt beléptek a kemenceajtón, és többé nem bukkantak fel. Valamilyen okból a robotok módszeresen elpusztították a raktár kiválasztott tárgyait – és önmagukat.
  Az öngyilkos robotok felvonulásának látványa annyira megrázta Derecet, hogy közben szem elől vesztette Elemző 9-et. Mialatt végigfürkészte a csarnokot, hogy ráleljen a humanoidra, még különösebb dolgot vett észre. Egyetlen felügyelő sem tartózkodott a raktárban. A szerelőközpontok némán és elhagyatottan álltak.
  Derec valamilyen megérzésre hallgatva átverekedte magát a felvonóig és utasította a liftlemezt, hogy szállítsa a nulladik szintre. Itt húsz felügyelőt talált együtt. Kéz a kézben kört alkotva, mozdulatlanul álltak, mintha valamiféle titkos tanácskozást tartanának.
  Nem vettek tudomást az érkezéséről, így Derec átvágott a termen, és odasietett ahhoz a két felügyelőhöz, aki az óriási vezérlőasztal előtt ült.
  – Monitor 5?
  – Az vagyok, Derec – bólintott az egyik robot.
  – Megmondanád, mi történik itt?
  – A felszíni érzékelők hatalmas űrhajó közeledését jelezték. A pálya és a sebesség görbéje arra utal, hogy hamarosan rááll a bolygónk keringési pályájára.
  – Végre elszállítanak erről a kozmikus kődarabról? – ujjongott Derec. – Dicsőség a magasságos csillagoknak!
  – Hatvannyolc százalék a valószínűsége, hogy az űrhajó elfogta segélykérő üzenetünket. De csak kilenc százalék a valószínűsége, hogy azért érkezett, mert meg akarja önt menteni.
  Derec kijózanodott. – Mi az, hogy elfogta? Hát nem ezeket hívtátok?
  – Nem, Derec.
  – Akkor kik ezek? És mit akarnak?
  – Az űrhajó jelenleg azonosíthatatlan.
  – Ezért bolondult meg odalent az összes robot?
  – Erre a kérdésre most nincs módom válaszolni – közölte Monitor 5. – Rövidesen talán többet tudok.
  – És én mit csináljak?
  – Várjon.
  – Óriási! De meddig?
  – Nem sokáig – állt fel Monitor 5. – Bocsásson meg. Az elemzők hívnak.
  Monitor 5 átvágott a termen, és csatlakozott a konferenciakörhöz. Talán két percig állt velük együtt, aztán a kör felbomlott. A felügyelők többsége a felvonó felé indult. Ketten közülük – az egyik Monitor 5 volt – odamentek Derechez.
  – Kijelöltek, hogy beszéljek önnel – szólalt meg Monitor 5.
  – Kijelöltek? – A robot szóhasználata zavarba ejtette Derecet.
  – Jobb híján – tette hozzá a robot. – Minden elemző számára nyugtalanító érzés, ha emberrel kell foglalkoznia.
  – Tehát azért nem álltak szóba velem, mert nem akartak? Nem tudják, hogyan fogjanak hozzá?
  – Néhány kivételtől eltekintve, tapasztalataik kizárólag robotokra korlátozódnak. Azért esett rám a választás, mert korábban már sikeresen kommunikáltam önnel – magyarázta Monitor 5.
  – És ő is kivétel? – intett a fejével Derec a másik robot felé, unelyik Monitor 5 mögött állt.
  – Kísérőm Elemző 17.
  – Ó… mi már találkoztunk… bizonyos értelemben.
  – Elemző 17 azért van itt, hogy segítségemre legyen – közölte Monitor 5. – Kérem, Derec! Fontos dolgokat kell megvitatnunk, és nagyon kevés az időnk.
  – Akkor vágjunk bele.
  – Köszönöm. Az elemzők egyetértenek abban, hogy a közeledő űrhajó tevékenységünk biztonságát fenyegeti. A felfedeztetés lehetőségével előre számoltak azok, akik idehelyeztek bennünket. Ilyen esetre utasításaink úgy szólnak, hogy pusztítsuk el önmagunkat és a létesítményt. Bizonyos lépéseket már meg is tettünk…
  – Robotok vonulnak be az olvasztókemencébe…
  – Igen. Valamennyi műszaki berendezésünket meg kell semmisítenünk, és a vágatokat használhatatlanná kell tennünk. Ezt az utasítást lépteti életbe számunkra a legmagasabb szintű kényszer és sürgősség. Az ön jelenlétével azonban nem számoltak a tervezők.
  – Én magam sem.
  – Amíg ön itt tartózkodik, képtelenek vagyunk teljesíteni a ránk vonatkozó parancsot, mivel a létesítmény megsemmisítése megölné önt. Még ha csak magunkat pusztítanánk is el, ön védtelen maradna. Tehát parancsunk teljesítéséhez arra van szükség, hogy ön távozzék.
  – Egyébre sem vágyom, amióta itt vagyok. Mutassátok az utat!
  Ekkor Elemző 17 szólalt meg. – A közösség elhagyása szintén súlyos kockázatot jelent az ön számára, így sajnálatos módon nem tudunk segíteni abban, hogy megtegye, sőt valójában kötelességünk megakadályozni.
  – Szóval nem áll szándékotokban, hogy összerakjátok a mentőkapszulámat? Sem az űrruhámat?
  – Nem.
  – Hát ez őrület!
  – Ellenkezőleg, ez logikus – tiltakozott Elemző 17. – Ha védeni akarjuk, ön minden valószínűség szerint meg fog halni, amit nem engedhetünk meg. Ha nem sikerül védelem alá helyeznünk, talán életben marad, de komoly veszélynek teszi ki magát, amit szintén nem engedhetünk meg.
  Derec nem akart hinni a fülének, tekintete nyugtalanul ugrált Monitor 5 és az elemző között. – Akkor mit szándékoztok velem tenni?
  – Semmit – jelentette ki Monitor 5. – Semmilyen cselekvésre nincs lehetőség. Ha segítünk önnek a szökésben, veszélynek tesszük ki. De ha megakadályozzuk a szökését, szintén veszélynek tesszük ki.
  Derec kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát. – Tehát mégis azt akarjátok, hogy megszökjem?
  A robot habozott. – Azt akarjuk, hogy ön sértetlen maradjon.
  Úgy tűnt, mintha a robot lábujjhegyen járna egy logikai aknamezőn. – És mi történik, ha távozom?
  – Amikor felfedezzük, hogy elment, üldözőbe kell vennünk. A gépember ismét habozott. – De amíg vissza nem tér védőszárnyaink alá, a közösség megmaradt része szabadon eleget tehet a következő legmagasabb fokozatú utasításnak.
  – Más szavakkal, ha megszököm, többé nem kell figyelembe vennetek az Első Törvényt. Folytathatjátok a munkát, és tiszta lelkiismerettel pusztíthatjátok el magatokat.
  – Lényegében így van – bólintott Elemző 17 –, bár figyelmeztetnem kell önt, hogy bizonyos veszélyeket rejt, ha tovább folytatjuk ezt a vitát.
  Derec elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. – Megszökni, de merre?
  – Ezt a kérdést nem tudjuk megvizsgálni – vágta rá Monitor 5.
  – De én igen, és egyáltalán nem tetszik a válasz – mondta gúnyosan Derec. – Elárulom nektek, mit szándékozom tenni: amikor az űrhajó elég közel ér, hogy felfogja egy űrruha adókészülékének jeleit, belebújok az egyik erősokszorozó munkaruhába, kivonulok a felszínre, és megkérem őket, vigyenek magukkal innen.
  – Ezt nem engedhetjük meg.
  –Akkor mégis mit tegyek? Bolyongjak a felszínen, amíg ki nem fogy a levegőm? Elképesztő! Hogy kérhettek tőlem ilyesmit?
  – Derec, nyomatékosan ismételnem kell, veszélyes lehet… – kezdte Elemző 17.
  – Mi nem kértük, hogy bármit is tegyen – vágott közbe Monitor 5 –, csupán fölvázoltuk azoknak a cselekedeteknek a következményeit, amelyek közül választhat.
  – Lehet, hogy nem kértek, de ordítóan célozgattok – mondta keserűen Derec. – Azt érzékeltetitek, hogy amennyiben meg akarom ölni magam, ti majd tapintatosan elfordítjátok a fejeteket. Nem is értem, hogyan kerülhetett sor erre az egész beszélgetésre. Mi ütött belétek?
  Monitor 5 válaszolt: – Én egy merőben elméleti logikai pályát követek, amelyet Elemző 17 vetett fel…
  – Szóval ezért van itt.
  – …és amelyen az ön sorsának bizonytalanságát az ön szándékos cselekedetei pozitív irányban befolyásolhatják, szemben a tétlenségből eredő károk magasabb valószínűségével.
  – Ez aztán a szőrszálhasogatás – mondta Derec. – Hát engem nem dumáltatok meg. A ti elsődleges parancsotok és biztonságotok nekem smafu. Azt hiszitek, törődöm vele, ha nem tudjátok megsemmisíteni magatokat? Azt se bánom, ha azt az űrhajót a legádázabb ellenségeitek küldték. Sőt – tette hozzá –, kezdem azt hinni, hogy ha ezek a ti ellenségeitek, akkor én a barátaimnak tekinthetem őket. Egy tapodtat sem mozdulok innen. És mérget vehettek rá, nem áll szándékomban elpusztítani magam csak azért, hogy megoldjam a problémátokat.

A robotok nyilván nem akarták ennyiben hagyni a dolgot. Amikor Derec távozott a nulladik szintről, Elemző 17 a nyomába eredt. Másik liftet vett igénybe, de amikor elérték a raktár szintjét, néhány lépéssel lemaradva követte. Derecben egy szemernyi kétség sem maradt, hogy megfigyelés alatt tartják.
  Ahhoz képest, hogy a robotok az imént kérték fel szökésre, eléggé értelmetlennek látszott, hogy most egy vérebet állítottak rá. De mivel nem volt szándékában a gépemberek kívánságát teljesíteni, megengedhette magának, hogy ügyet se vessen árnyékként osonó kísérőjére.
  A raktár még mindig felbolydult méhkasra emlékeztetett, így Derec visszavonult az E-egység nyugalmába. Azt gondolta, Elemző 17 megelégszik azzal, hogy odakint vár és figyel, hiszen az egységnek csak egy kijárata van. De a robot is benyomult, és amikor Derec belépett az étkezőbe, tovább követte, és letelepedett egy székbe a tárgyalóasztal túlsó végén.
  Derec először észre sem vette a robotot, mert a komközpont képernyőjén egy videoképet pillantott meg, amelyet valahonnan a felszínről közvetített egy égboltfigyelő kamera. Egy apró, távoli, narancsszínű napot látott, meg egy sereg fakó csillagot, amelyek között egyetlen ismert csillagképet sem tudott felfedezni. A világűr csillogó háttere előtt egy sötét tömeg suhant. Szemmel láthatóan növekedett a mérete, amint közeledett a kisbolygó felé. A messzeségben még nem lehetett kivenni pontosan az alakját, de az világos volt, hogy valamiféle hatalmas űrhajó.
  – Újabb hangulatkeltés a számomra? – kérdezte.
  – Az elemzők megegyeztek, hogy jogában áll ismernie a veszély forrását és jelenlegi mértékét.
  – Azt képzelitek, beveszem ezt a mesét, és pánikba esem? Nem mentek vele sokra. Teljesen hidegen hagy. Nem távozom!
  A robot nem magyarázkodott tovább, hanem csendben maradt, mialatt Derec bement az önműködő főzőfülkébe, és összeállított magának egy ebédet. Amikor visszatért a tálcával és leült, nem sokáig bírta idegekkel a robot rezzenéstelen tekintetét.
  – Kinek az oldalán állsz te tulajdonképpen? – förmedt rá tele szájjal a gépemberre.
  – Nem értem.
  – Mit keresel itt? Úgy képzeltem, azt szeretnétek, ha elslisszolnék innen. De eddig egy lépést sem tehettem a tudtod nélkül.
  – Monitor 5-tel folytatott beszélgetése az Első Törvénybe ütköző ellentmondás felismerésére késztette őt.
  – Úgy érted, kisded öncsalása dugába dőlt?
  – Monitor 5 jelenleg mélységesen aggódik, hogy ön kísérletet tesz a szökésre, és ennek során vagy ennek következtében kárt tehet magában. Hogy feloldjam a feszültségét és lehetővé tegyem számára szolgálati kötelezettségeinek ellátását, felajánlottam Monitor 5-nek, hogy figyelni fogom önt.
  – És veled mi a helyzet? A te logikai bombádat is sikerült felrobbantanom?
  – Nem.
  – Tehát nem azért lebzselsz itt, hogy utamat álld – vonta le a következtetést Derec, és eltolta magától a tányért. – Csak azért rostokolsz mellettem, hogy biztosítsd, másvalaki ne akadályozzon meg a szökésben.
  – Az ön megfigyelései nem tükrözik a valódi helyzetet, kifejezte azt a szándékát, hogy az oltalmunk alatt marad.
  – Úgy van. – Derec felpillantott a képernyőre. Az űrhajó még mindig valami anyagtalan, sötét foltnak látszott, de már betöltötte a monitor egyharmadát. – Mégis úgy sejtem, azt várjátok tőlem, hogy aggódni kezdjek és elinduljak. Hát majd megmutatom, mennyire aggódom! Átvonulok a másik szobába, és szundítok egyet – állt fel nyújtózva. – Ha úgy döntesz, hogy oda is elkísérsz, mindössze az a kérésem, hajts le magadnak egy másik ágyat. Az enyémben nincs hely kettőnknek.


6. fejezet
KÖZELHARC

Elemző 17 mégsem követte Derecet, az pedig nem aludt. Ágyában heverve bámulta a mennyezetet, és megpróbálta elképzelni a jövőt.
  A robotok problémája megalapozottnak látszott. Nemcsak az volt a bökkenő, hogy sikertelenül igyekeztek teljesíteni uruk iránti kötelezettségüket a Második Törvény értelmében, hanem az is, hogy az Első Törvény szakadékának szélén tántorogtak, és ez az ellentmondás nemcsak az egyes robotokat, hanem az egész közösséget megbéníthatta. Elsődleges kötelességük Derecre irányult, mégsem tehettek érte semmit, legfeljebb kérhették, hogy mentse meg magát.
  Ha nem lenne olyan komoly a helyzet, akár mulatni is lehetne rajta. Mintha valaki csuklana és arra kérné a barátját: „Ijessz meg, hátha attól elmúlik!” Ugyan hogy játszhatná ki a robotokat, akár Elemző 17 közreműködésével is?
  Mindennek tetejében az egész szökési ötlet képtelenségnek tűnt. A robotok segítsége nélkül nem tudja összeszerelni a mentőkapszulát az űrhajó érkezése előtt. De ha mégis sikerülne, abban hiába próbálna menekülni a közeledő űrhajó elől.
  Ha a robotokra és az érkező idegenekre egyaránt mint ellenségre gondolt, nem találta ennek az egyenletnek a megoldását. Csak akkor látott egérutat, ha feltételezte, hogy az űrjövevények segítséget hoznak a számára, vagy segíteni fognak neki akkor is, ha egyébként mást forgatnak a fejükben. Derec úgy döntött, addig vár, amíg az űrhajó rá nem áll a kisbolygó körüli keringési pályára, aztán kinyomul a felszínre az erősokszorozóban, és rádióüzenet útján kér segítséget tőlük.
  Ekkor az ágy megremegett alatta. Derec riadtan felült. Egy pillanatig azt hitte, nem érzett semmit, vagy csak hirtelen összerándult, ami néha előfordul elalvás előtt. De aztán újabb remegés rázta meg a szobát, és erre már nem foghatta rá, hogy érzékcsalódás. Kipattant az ágyból, rohant az étkezőbe.
  Elemző 17 még mindig úgy ült ott, ahogy hagyta. – Mi történik? – kiáltott rá.
  – Megtámadtak bennünket – mutatott a robot a komközpont felé.
  Derec a képernyőre meredt. Az űrhajó olyan helyzetbe kormányozta magát, ahol napsütötte oldalának fele már láthatóvá vált, így első ízben vehette szemügyre alaposabban. Zavarba ejtő látvány tárult elé. Mintha ezt az űrhajót senki sem tervezte volna meg előre, hanem csak összeszedegették volna részenként. Inkább űrbéli roncstelepnek, mint veszélyes támadónak látszott. Pedig a kalózűrhajók fajtájába tartozott.
  Derec annyit tudott kivenni, hogy tizenegy önálló törzs és ezek összekötő elemeinek bonyolult szövevénye alkotja. A jármű egyes darabjait olyan űrhajók képezték, amelyeknek már múzeumban lett volna a helyük, míg más részeit a vadonatúj űrhajók kiállításán mutogathatták volna. Áramvonalas űrrepülőgépek, hengeres és doboz formájú hosszújáratú űrvontatók ölelkeztek rajta békésen. Az űrjármű egész tömegén apró vörös és narancssárga fények villogtak.
  – Kik ezek? – suttogta Derec.
  – Ismeretlenek.
  – És mi a szándékuk? Nem is üdvözöltek bennünket?
  – Semmilyen jelzés nem érkezett a távközlésre használt szokásos frekvenciákon.
  Derec alatt ismét megremegett a padló. – Milyen fegyvereket használnak?
  – Úgy tetszik, főként mikrohullámú fázislézereket.
  – És mi hogyan tudunk visszavágni?
  – Közösségünknek nincsenek fegyverei.
  – Micsoda? – döbbent meg Derec.
  A robot türelmesen és nyugodtan válaszolt. – Nagy valószínűséggel az űrhajón emberek tartózkodnak. Nem lenne megengedhető, hogy fegyvereket használjunk ellenük.
  Derec megkövülten bámult a robotra, majd a képernyőre. A felületes képregényekkel ellentétben nem hasították át az eget ragyogó fénysugarak, amelyek elárulták volna az űrhajó radarjából lezúduló energia forrását. Csak egy-egy fényvillanás látszott, majd megmozdult a föld Derec lába alatt. – Veszélyben vagyunk?
  – Igen.
  – Mennyire?
  – Az űrhajó megtámadta egyetlen állandó felszíni létesítményünk körzetét, azt az antennatelepet, amely a főaknától 170 fokkal keletre található…
  – Ez a remegés a talpunk alatt ilyen messziről érkezik?
  – Igen. Az első sortűz sikeresnek bizonyult, a hírközlés megszakadt. Számos alagút nyilván összeomlott abban a térségben. A tüzelési minta most véletlenszerűnek látszik. Az űrhajó jelenleg csaknem szinkronpályán kering velünk, percenként két fok eltolódással.
  – Ezek szerint alig kilencven perc múlva a fejünk fölé érkezik.
  – Helyes megállapítás.
  Derec számára egyértelművé vált, hogy nem tétlenkedhet tovább. Ha az űrhajó áttöri a létesítmény nyomásvédő burkolatát, soha többé nem jut ki az E-egységből. A vákuumban légzőkészülékkel sem maradhat életben.
  És egy másik közvetlen veszély is fenyegetett: ha megszakad az energiaellátás, vagy megbénulnak a felvonók, ő csapdába esik a raktár szintjén. Hiába gyenge a tömegvonzás, nehezen tudta elképzelni, hogy kézzel-lábbal kapaszkodva felkúszhatna az egyik liftaknában.
  Nem tűnt már annyira vonzónak az sem, hogy egy erősokszorozóban a felszínen rohangáljon. Ekkor ugyanis fordul a kocka: nem nézik többé rabnak, aki menekülni próbál, hanem ellenségnek, akit meg kell semmisíteni. De még így is mérhetetlenül lehangolóbbnak rémlett, hogy egy aszteroid jeges mélyén pusztuljon el, mint a szabad ég alatt.
  – Ez a logikai lánc, amelyet kitaláltatok… a felügyelők közül Monitor 5-tel együtt csak ti ketten tudtátok követni anélkül, hogy ellentmondásba kerültetek volna az Első Törvénnyel?
  – Igen.
  – De miért? Miért éppen te?
  – Az emberi lényekkel kapcsolatos tapasztalataim révén sokkal kifinomultabb képre tettem szert természetükről és magatartásukról.
  – Érintkeztél már más emberekkel is?
  – Igen.
  – Kivel?
  – Nincs engedélyem ennek közlésére.
  Zsákutca. – Sejti egyáltalán a többi robot, mire kértetek meg?
  – Nem.
  – Hogyan akarjátok elpusztítani a létesítményt?
  – Az a burkolóanyag, amelyet valamennyi alagút falának merevítésére alkalmaztunk, robbanószert tartalmaz. Amikor az összes többi felügyelő elpusztult már, az utolsó monitor és elemző együttesen kapcsolja be a gyújtószerkezetet. A bekövetkező robbanás a kisbolygó egész üregrendszerét beomlasztja.
  – Értem – bólintott Derec. Óriási, gondolta magában. Ha a létesítményben maradok, a támadók döntik a fejemre. Ha távozom, a robotok robbantják fel a lábam alatt.
  Hacsak… Hacsak nem sikerül valamilyen módon elrugaszkodnia a felszíntől, valami olyan tolóerő révén, amely testét és erősokszorozóját a szökési sebességre gyorsítja. Tekintetbe véve a kisbolygó gyenge gravitációját, nem is tűnt olyan riasztóan nagynak a szökési sebesség. Még egy labdát is keringési pályára állíthatna, ha teljes erejéből hajítaná el. Az erősokszorozó munkaruha lábának szervóberendezése valószínűleg elég energiát szolgáltatna ahhoz, hogy szó szerint elrugaszkodjon a felszínről.
  Sajnálatos módon a lábmozgató berendezés biztonságos szabályozására a tervezők olyan vezérlési rendszert építettek be, amely éppen ezt akadályozza meg. De amit mérnökök raktak össze, azt egy barkácsoló szét tudja dúlni…
  Ebben a pillanatban fényes lángcsóva villant fel az űrhajó oldalán, és nyomban utána az energiasugár kiégette azt a kameraegységet, amely a képet közvetítette. Ekkor bizonyos távolságban egy másik kamera vette át az előbbi szerepét, és ez a kevésbé meredek kameraállás már nemcsak az űrhajót mutatta, hanem a fegyverek sugárzáporai nyomán a felszínről az ég felé gomolygó félelmetes füstfelhőket is.
  A látvány cselekvésre sarkallta Derecet. – Innen már senki sem tud közülünk megmenekülni – sóhajtotta lemondóan, a lehető leggyászosabb arckifejezést öltve. – Azt hiszem, számomra már csak az maradt, hogy elvonuljak, és felkészüljek a halálra. Hálás lennék, ha magamra hagynál, amíg elvégzem a megfelelő szertartásokat.
  A hazugság bevált. – Nem értem ugyan tökéletesen ezeknek a szertartásoknak a célját – mondta a robot –, de tiszteletben tartom óhaját, hogy egyedül kíván maradni.

Nem sok időbe telt, amíg Derec hozzáfogott gyorsan alakuló tervének megvalósításához. Visszatérve a fülkéjébe, két ágyról lerángatta a párnákat, aztán magához ölelte őket, és rohant a légzsiliphez.
  – Nyitás!
  Az eltolódó belső ajtó jellegzetes zajára Elemző 17 előbukkant az étkezőből, de már elkésett. Derec belépett a zsilipkamrába, és az ajtó bezárult mögötte.
  – Kiegyenlítés! – utasította a berendezést, miközben az egyik légzőkészülék rögzítőpántját bogozta.
  Amikor a külső ajtó kinyílt, a kamra alsó küszöbére fektette sorban a párnákat, majd átlépett fölöttünk. Jól számított. A párnák megakadályozták az ajtó légmentes záródását, megszakították a kiegyenlítési folyamatot, így a robot foglyul esett az E-egységben. Derec nem tudta, mennyi ideig tart majd az üzemzavar, vagy képes lesz-e a robot valamilyen más módszerrel átvergődni a zsilipkamrán, de nem akarta megvárni az eredményt.
  Az olvasztókemence előtti sorban ott álltak már a felügyelő robotok is, de nem vettek róla tudomást, amint elhaladt mellettük. A liften felemelkedett a nulladik szintre, és döbbenten tapasztalta, hogy Monitor 5 megtette az előkészületeket a fogadásra. Két erősokszorozó munkaruha hiányzott; úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A harmadikat az egyik lánctalpas hordozó szorította a falhoz, a járművet pedig egy négylábú csigafúró barikádozta el.
  Derecnek meg sem fordult a fejében, hogy a maradék munkaruhát szándékosan megrongálták – ez csaknem biztosan ellenkezett volna az Első Törvény előírásával –, de sejtette, hogy nem egykönnyen fog hozzáférni, és Monitor 5-tel is meggyűlik a baja. Érkezésekor a robot a vezérlőasztalnál ült, de rögtön felpattant és elindult feléje, amint a felvonóból kilépve várakozó állásba kapcsolta a liftet.
  A lánctalpas hordozó előtt néhány méterrel találkoztak. – A felszín tiltott terület – közölte a robot.
  – Tudom, tudom – mondta türelmetlenül Derec, és úgy oldalazott, hogy ne kerüljön a gépember karjának hatótávolságába. – Ezt az eszközt helytelenül tárolják. Megyek és rendbe hozom.
  Monitor 5-öt azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. – Nem távozhat. Ön itt nincs veszélyben – nyúlt feléje.
  Derec hátrálva elérte a jármű lépcsősorát, és felkúszott rajtuk a vezérlőfülkébe. – Tévedés. Ha itt maradok, én is meghalok, amikor az űrhajó elpusztítja a létesítményt.
  – Mi megvédjük önt.
  Derec nem vesztegetett több időt a vitára. – Még magatokat sem tudjátok megvédeni – vágott vissza, majd becsapta és magára zárta az ajtót.
  A fülke vezérlőasztala általános szabvány szerint készült, így egyetlen pillantással meg lehetett fejteni annak a néhány kapcsolókarnak a feladatát is, amely a jármű egyéni szerkezeteinek működtetését tette lehetővé. Derec megérintette az energiarendszer kapcsológombját, és a kivilágosodó képernyőn megjelent a jármű állapotára vonatkozó tájékoztatás. A legfontosabb adat a táblázat aljának közelében húzódott:
  TELEPTELJESÍTMÉNY… 100 000 KILOWATT… RENDBEN.
  A robot udvariasan kopogtatott az ablakon, és megpróbálta magára vonni a figyelmét, de Derec rá se hederített. Jobb kéz felől megragadta az egyik apró botkormányt, és megemelte vele a kis darut, amely a vezérlőfülke mögé fordítva pihent nyugalmi állásban.
  Mivel a vezérlést elsősorban a robotok finom motoros mozgásához tervezték, Derec kissé érzékenynek találta a berendezés működését. Szerencsére kiderült, hogy a félautomata daruval nem sokat kell bíbelődnie. Amikor sikerült hátra kilendítenie a darugémet, és a négylábú csigafúró a kamerája látóterébe került, már csak annyi dolga maradt, hogy kiadja az utasítást: „Emeld fel!” A daru elvégezte a többit.
  Monitor 5 nehezen eszmélt rá, mi történik. Derec nem tudta, ez a gépember belső vívódásából ered-e, vagy éppen ebben különbözik egy monitor és egy elemző. De amikor felemelte a csarnok padlójáról a csigafúrót, és félrelendítette az útból, a robot hirtelen megelevenedett.
  – Elemző 17 hibát követett el – kiáltotta, majd rávetette magát a fülkeajtó reteszére, és vadul rázni kezdte. – Derec… nem szökhet meg! Nem távozhat! Meg kell védenem! Én vagyok felelős önért.
  Derec szó nélkül meglóbálta a daruval a csigafúrót. A lengő tömeg könnyedén elsöpörte a robotot a hordozó mellől, és a fal felé lökte. A gépember egyre hevesebben tiltakozott, Derec azonban meg sem állt addig, amíg a falhoz nem szögezte tíz méterre onnét, ahol eredetileg a robot művelte ugyanezt az erősokszorozóval.
  – Lassú hátramenet – utasította Derec, és a hordozó hátrakúszott a faltól. – Állj! Készenlét!
  Kiugrott a fülkéből, és odarohant az erősokszorozó munkaruhához. Miközben küszködve próbálta elfordítani a faltól, Monitor 5 önmagát igyekezett kiszabadítani. A versenyt Derecnek kellett megnyernie.
  Végül hozzáférhetővé vált a hátlap nyílása, és Derec áttornászta magát rajta. Ebben a pillanatban, rögtönzött börtönéből kiszabadulva, Monitor 5 felkapaszkodott a csigafúró tetejére. De már nem tudta megállítani Derecet: a bezáruló ajtó tökéletesen megvédte az erősokszorozóban.
  – Energia bekapcsol – adta ki az utasítást.
  Most az volt a célja, hogy eljusson a hordozó másik oldalára, a nyitott vezérlőfülkébe, amelyet kifejezetten arra a célra terveztek, hogy egy erősokszorozóban dolgozó szerelő használhassa. Mielőtt azonban elérhette volna, Monitor 5 ismét megpróbálta útját állni.
  – Nem szeretnék kárt tenni benned – figyelmeztette Derec. – Nem tartóztathatsz fel. Megpróbáltál eleget tenni a kötelezettségednek, állj szépen félre!
  – Öngyilkosságot követ el. Ilyen körülmények között nem vagyok köteles teljesíteni a parancsait.
  – Magamat próbálom megmenteni – szögezte le Derec. – Ha tényleg azt akarod, hogy életben maradjak, félreállsz az útból, és ezzel megadod a lehetőséget.
  – Biztonságos helyre viszem a telepen belül…
  – Sehol nincs biztonságos hely! – kiáltotta Derec. – Hát nem érted?
  – Nem engedhetem…
  – Nem fogok örök időkig itt állni és vitatkozni – dühödött meg a fiatalember. – Sajnálom!
  Közben a munkaruha fogókarját addig lendítette körbe, amíg el nem kapta vele a robot nyakát, és hanyatt nem lökte a gépembert. De alig tett három lépést, a robot talpra szökkent, és belecsimpaszkodott a munkaruha szerelődobozába.
  Derec lenyúlt, ezúttal a robot jobb lábát ragadta meg, felfordította, majd a földre ejtette. Ezután a másik fogóval elkapta a bokáját, és addig szorította a padlóhoz, amíg meg nem hallotta az összegyűrődő fém recsegését. Amikor lazított a szorításon, a robot lába bénán nyúlt előre, lábfeje pedig kitekeredve merevedett meg.
  Derec felszabadultan mászott be a nyitott vezérlőfülkébe. Amint visszatolatott a faltól, és a rámpa felé fordította a lánctalpas hordozót, fél szemmel látta, hogy Monitor 5 még mindig ott fekszik a padlón, és hasztalanul igyekszik kijavítani sérülését. Rés alakú pásztázói kitartóan követték Derecet a csarnokon át.
  Tekintete mintha elárvultan, mintha vádlón meredt volna a fiatalemberre, aki a teherhordozóval a légzsilipen át kigördült a felszínre.


7. fejezet
BARÁT VAGY ELLENSÉG?

Annyi időt töltött a föld alatt, hogy egészen furcsa érzés járta át, amikor feje fölött megpillantotta a végtelen égboltot. A nap parányi narancssárga korongként ragyogott az alján. Alig húsz fokkal a látóhatár fölött járva megnyúlt árnyakat varázsolt a völgyek peremére. Az ég szinte világított a milliónyi csillagtól, ám Derec egyetlen ismerős bolygót sem vett észre köztük.
  Nemigen sejtette, mennyi időt vesz igénybe munkaruhájának módosítása. Csak azt tudta, hogy a támadó űrhajó egyre közeledik pályáján, s az érkezése előtt be kell fejeznie az átalakítást. Azt sem felejtette el, hogy a robotok, rövidlátó módon, tovább folytatják majd üldözését a védelme érdekében. Úgy érezte, mintha láthatatlan harapófogóba került volna, amelyből vagy kivergődik valahogy, vagy meghal.
  A göröngyös, fagyott talajon eléggé messzire hajtott a járművel ahhoz, hogy kikerüljön a létesítmény bejáratának lehetséges célpontul szolgáló körzetéből. Aztán egy völgy félárnyékos alján leállította a hordozót, és gyalog vágott neki a jégsivatagnak. A jármű elhagyásával feláldozta ugyan a gyors menekülés esélyét, viszont szinte biztosra vette, hogy a teherhordozóban működik valamilyen titkos jeladó, amely egyenesen a nyomára vezetné a robotokat.
  Amint két lábra állt, azonnal kutatni kezdett olyan rejtekhely után, ahol nyugodtan átalakíthatja a munkaruhát. A feladat elvégzéséhez nem volt szüksége fényre, mert az erősokszorozó saját javítólámpái elegendőnek ígérkeztek. Megfelel egy árnyékos mélyedés, egy sötét szakadék vagy egy koromfekete jégbarlang – bármelyikben elbújhat anélkül, hogy hátráltatná munkáját. De minél jobban elrejtőzik, annál kevésbé veszi észre a robotok vagy a támadók közeledését. Egyszerre viszont nem tehet eleget mind a két feltételnek.
  Miközben a fagyott talajon bolyongott és az eszményi búvóhelyet kereste, munkaruhájának körsugárzó antennáját arra használta, hogy vészhívások sorát küldje szét. Fogalma sem volt róla, eljutnak-e ezek a jelek a látóhatár mögé a támadókhoz; attól tartott, inkább a robotokat vezeti nyomra velük. De meg kellett próbálnia, hogy tudomást szerezhessenek róla az űrhajón, és megmentsék. – Szabad csatornát kérek, 1-es kódszám. Valamennyi űrhajónak: Egy pilóta magára maradt, fel kell venni. Válaszoljon, aki vételkörzetben van! Valamennyi űrhajónak…

Végül egy sziklatömb hasadékában táborozott le, amely éppen abba az irányba nézett, ahonnan jött. Remekül áttekinthette innen a felszínt, csak egy-egy domb vagy nagyobb szikla korlátozta látóterét. Ugyanakkor az égboltot is megfigyelhette a horizontnak az északnyugati és északkeleti irány közé eső szakasza fölött.
  – Kérem a diagnosztika-könyvtárat – adta ki az utasítást.
  A munkaruha buborék alakú burájának alsó fele elhomályosult, és az alrendszerek jegyzéke jelent meg rajta világító sárga betűkkel. Tekintete végigfutott a sorokon.
  – Mozgatórendszerek.
  A lista közepe táján az egyik sor kétszer felvillant, és egy újabb jegyzék jelent meg. Ilyen módon Derec addig dolgozott, amíg az alsóbbrendű vezérlőegység áramköreinek és logikai útvonalainak finom labirintusa be nem töltötte a fél képernyőt. Feszült figyelemmel tanulmányozta a tervrajzot.
  – A fene egye meg! – mormogta félhangosan.
  Azt találta, amitől félt. A vezérlő nem egyszerű mechanikai áttétellel működött, amelyet könnyen ki lehetett volna iktatni. A láb szervóáramköreiben visszacsatoló hurok rejtőzött. A hurok a következőkről értesítette a munkaruha vezérlőmechanizmusát: „Ne engedd, hogy a ruhában dolgozó akkora erőt fejtsen ki, amely meghaladja a másodpercenkénti X dynt.” A gyorsan alkalmazott kis erőket és a lassan alkalmazott nagy erőket átengedte a visszacsatolás. De a gyorsan alkalmazott nagy erőt, amelyre Derecnek szüksége lett volna, határozottan leblokkolta.
  Ha elég idő állt volna rendelkezésére, talán átprogramozhatta volna az alsóbbrendű vezérlőket, de a mostani körülmények között csak radikális sebészi beavatkozást hajthatott végre. Szerencsére az erősokszorozó munkaruhákat úgy tervezték, hogy a szabadban is lehessen javítani őket, ami már nem egy munkás életét mentette meg.
  A ruhához csatolható különféle „kezek” a combtájék két kidomborodó rekeszében pihentek. A jobb karhoz Derec egy világító mikromanipulátort, a másikhoz egy ponthegesztő lézert választott.
  Egyszer csak megmozdult alatta a föld, és valóságos kőzápor zúdult ruhája tetejére. – Törlés – adta ki az utasítást. A buborék ismét áttetszővé vált, és hátborzongató kép tárult Derec elé. A támadó űrhajó megjelent az égbolt nyugati peremén. Még mindig eszeveszett összevisszaságban tüzelt, tátongó sebeket ejtve az aszteroid felszínén. Derec attól tartott, kifut az időből.
  – Zárd le a 24-es alrendszert! – Ez azt jelentette: nincs visszaút. Mivel a láb vezérlését kikapcsolta, nem tudott többé egy lépést sem tenni.
  A módosításhoz át kellett égetnie három áramkört, a negyediket pedig egy szomszédos kisegítő áramkörhöz kellett csatlakoztatnia. Minden azon múlott, hogy az apró lézer milyen pontosan talál célba. A legkisebb bizonytalanság is annyi áramkört tehet tönkre, hogy az erősokszorozó örökre megbénul.
  A munkaruha célzókészülékével Derec hibátlanul végrehajtotta a feladatot a jobb lábon. De amikor a balt vette munkába, a hatalmas robbanások olyan erős rezgést keltettek, hogy a kiválasztott pont is vibrálni kezdett a célkeresztben. Miközben megpróbálta ellensúlyozni a talaj mozgását, ismerős hang ütötte meg a fülét a hangszórón keresztül:
  – Derec, kérem, figyeljem rám! Derec, hagyja abba! Ez őrültség…
  Észak felé kétszáz méterre, egy domb lejtőjén egy robotot pillantott meg. Monitor 5 a karját lengetve közeledett. Könnyed léptekkel haladt, mintha az imént nem is sérült volna meg a lába.
  Ugyanakkor Derec azt is észrevette, miért remeg erősebben a föld. A kalózűrhajó sokkal közelebb járt, mint ahogy számított rá: csaknem a feje fölött lebegett. Ismét csapdába került: a támadók azzal mentik meg, hogy megölik, a robotok pedig azzal ölik meg, hogy megmentik.
  – Takarodj! – sziszegte Derec a mikrofonba.
  – Derec, vissza kell térnie a létesítménybe. Itt veszélyben van.
  A támadó űrhajó valószínűleg észrevette a robotot, mert a síkságon lépkedő Monitor 5 és a sziklahasadékban álló Derec közé egyszer csak célzott lézerlövések zárótüze zúdult.
  A lövések nem azokból a nagy teljesítményű fegyverekből eredtek, amelyeknek energianyalábjai rázkódtattak a földet, és szemmel láthatóan az ágyúk kezelői sem Derecet vették célba. Errefelé csaknem mindenütt olvadékony jég borította a tájat. Egy robbanás nyomán valósággal elpárolgott a domb teteje a robot mögött, a másik pedig mély árkot vágott Derec és a gépember közé.
  Derec sejtette, hogy ez sem fogja feltartóztatni Monitor 5-öt, és nem is tévedett. A robot négykézláb lekúszott az árokba, a gomolygó gőzfelhő közepette, és Derec szem elől vesztette.
  Most azonban nem tudott a robot sorsáért aggódni. Fogait összeszorítva folytatta a munkát a bal oldali alsóbbrendű vezérlőn. A munkaruha merevségét és önműködő irányzórendszerét kihasználva hamar végzett. A három fölösleges áramkör atomjaira hullott, és apró, fémes füstpamacsok alakjában párolgott el. A két másik egység párhuzamos vezetékei elolvadtak és összehegedtek.
  – Derec! – kiáltotta hirtelen Monitor 5. – Itt van! A jégben! Megtaláltam!
  A fiatalember felpillantott. A tüzelés abbamaradt, de a robot is eltűnt. – Zárd a rekeszeket! – adta ki az utasítást, majd bekapcsolta a rádiót. – Monitor 5, térj vissza az állomáshelyre! Semmit sem tehetsz értem.
  Ekkor az árok peremén egy apró ezüstös tárgyat markoló fémkéz jelent meg. Egy perccel később Monitor 5 kikászálódott a mélyedésből. Elindult Derec felé, és diadalmasan lengette a feje fölött az ezüstös tárgyat.
  – Itt van a kulcs, Derec. Vegye át…
  A robot öröme nem tartott sokáig. A kalózűrhajó hatalmas tömege vészjóslóan lebegett a fejük fölött. Monitor 5 alig tett néhány lépést, amikor ismét tüzelni kezdtek a lézerek. A vörös célzósugarak úgy táncoltak a jégen, akár a reflektorok fénycsóvái egy sötét színpadon.
  Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a robot elkerüli a pusztulást. Aztán több mint tíz lépésre a szikla lábától egy lézersugár izzó pengéje kettéhasította a törzsét. Monitor 5 széthulló fém alkatrészei kékeszöld lángok között, néma robbanással a semmibe vesztek.
  De nem teljesen! A robbanás nyomán különféle töredékek repültek minden irányban. Az egyik legnagyobb darab, amely olyan gyorsan pörgött, hogy Derecnek fogalma sem volt róla, mi lehet, éppen feléje szállt. Amikor a földhöz csapódott, egy darabig még csúszott a jégen, aztán megállapodott. Az ifjú csak akkor ismerte fel, hogy ez Monitor 5 jobb karja, a vállízülettől az ujjak hegyéig.
  És az ujjak szorításában még mindig ott csillogott az ezüstös tárgy – egy nagyjából ötször tíz centiméteres téglalap, amelynek alakja leginkább egy távirányítóra vagy egy memóriablokkra emlékeztetett.
  Ez volna, amit a robotok olyan megszállottan kerestek egész idő alatt? Ha igen, akkor miért próbálta utolsó erőfeszítésével Monitor 5 nekem adni, tűnődött Derec.
  Egy pillanatig habozott. A tárgy felvétele újabb kockázatot jelentett abban a vállalkozásban, amely egyébként is életveszélyessé vált már a számára. De azt is tudta, képtelenség, hogy egyszerűen itt hagyja heverni a földön. Letépte a különleges szerszámokat a munkaruha csuklójáról, és visszacsatolta rájuk az általános rendeltetésű fogókat.
  – Energiafeltöltés a 24-es rendszerbe – kiáltotta, és a munkaruha állapotjelzőjének egyetlen piros lámpája is zöldre váltott. Úgy ereszkedett le a lejtő alján heverő karhoz, hogy ezt a mutatványt inkább esésnek lehetett nevezni. Mivel átalakította a láb szervóberendezését, nem tudta vezérelni többé lépteit, de így is elvergődött odáig. Jobb kezével felemelte a tárgyat tartó kart, és szorosan rácsatolta fogóját.
  Amikor újból kiegyenesedett, fürkészve pillantott az égre, hogy bemérje a támadó űrhajó távolságát és látószögét. Lábait fölemelte a két vezérlőpedálról, mire az űrruha térdre roskadt. Ekkor teljes erővel beletaposott a pedálokba. A lábak megsokszorozott erővel egyenesedtek ki hirtelen. A munkaruha elrugaszkodott a felszíntől, és apró űrjárműként vitte Derecet randevúra az űrhajóval.
  Elve vagy halva, de a fedélzetre jutok…
  Egyszer csak a kisbolygó egész felszíne megremegett és felemelkedett, mintha az aszteroid megvonaglott volna kínjában. A robotok elpusztították önmagukat, és a robbanás által feltépett tömbök gigantikus srapnel módjára repültek szerteszét.
  A kalózűrhajó tűzállásai szinte azon nyomban életre keltek. Derec először azt hitte, rá céloznak, hogy megsemmisítsék, mielőtt elvész a körülötte kavargó jég- és sziklatörmelék áradatában, amely a kisbolygó belsejéből tört elő. De aztán úgy látszott, a fegyverek éppen azokat a kisebb, gyorsan mozgó koloncokat veszik célba, amelyek veszélyesen közeledtek feléje.
  Bármi volt is a szándékuk, a tüzelés összhatása ugyanazzal az eredménnyel járt. Amikor Derec már csak százméternyire lebegett a űrhajótól, és keresni kezdte azt a pontot, ahová szabad karjával rácsatlakozhat, a munkaruha burájának homloklapja vakító kékes fénnyel felvillant, és a ragyogás úgy sugárzott szét minden irányban, akár egy világító amőba.
  Derec végtagjai elzsibbadtak, érzékszervei összezavarodtak. Mielőtt elhalványult a fény és ráborult a sötétség, még utoljára azt gondolta: Csak ne kezdődjön elölről minden!

Ahhoz képést, hogy milyen felfordulás közepette vesztette el eszméletét, Derec nyugodtan és könnyen tért magához. Nem tudta felbecsülni, mennyi ideig volt ájulatban, de biztosan tovább tartott néhány percnél. Már nem az idegen űrhajón kívül tartózkodott, sőt nem is az erősokszorozó munkaruhában. Hanyatt feküdt valami kemény padlón, és a mennyezetet bámulta, amelyen apró ajtók sorakoztak.
  Hirtelen felkönyökölt, és megvizsgálta környezetét. Keskeny szobában volt, amely akár folyosó is lehetett. A hosszú falakat még több ajtó – csupa tárolórekesz? – borította, a helyiség két végében egy-egy kijáratot látott – legalábbis a hosszú fémellipszisek alapján erre következtetett.
  Derec nem sok időt vesztegetett a kijáratok vagy a tárolórekeszek szemrevételezésére. Aranybarna, göndör szőrű, termetes állat ült az ágy közelében, és őt figyelte. Leginkább olyan kutyára emlékeztetett, amely kisebb egy bernáthegyinél, de a szeme olyan élénk, akár egy farkasé. Kutyához képest viszont a pofája túl laposnak, a füle túl hosszúnak és hegyesnek tetszett, mellső lábai pedig nem mancsokban, hanem szürke, virsliszerű ujjakban végződtek.
  Akármi volt is, Derec soha életében nem látott még ilyet. Lassú, óvatos mozdulatokkal ült fel, nehogy támadásra késztesse a teremtményt. Amikor a művelet sikerült, a különös szerzet puhán előrelépett és meghajtotta a fejét.
  – ’ol érrzed magad? – kérdezte furcsa torokhangon.
  Derecet akkor sem érhette volna nagyobb meglepetés, ha a lény hirtelen megrázkódik és pillangóvá válik. Nemcsak beszélt, de ráadásul űrvilágnyelven – bármilyen furcsán ejtette is a szavakat.
  – Azt… azt hiszem – hebegte.
  – Esz rremek! – örvendezett a lény. – Aranimas elégedett lesz! Nem akarrta, ’ogy ba’od essék.
  – Erre az lett volna a legjobb biztosíték, ha nem lövet rám.
  – ’a tüszeltünk uolna rrád, el is találtunk uolna – válaszolta fogsorát kivillantva az idegen, de ábrázatáról nehezen lehetett eldönteni, hogy ez mosolygás-e vagy fenyegetés.
  Noha nehezen lehetett kihámozni ennek az üzenetnek az értelmét, a testbeszéd egyértelműbb jelzést adott. Derec megfigyelése szerint az idegen úgy kuporgott a földön, hogy bármikor felpattanhatott. Az ágy szélén ülve hátrányosabb helyzetben érezte magát, hiszen a másik fürgébben és könnyebben elérhette, s erről egy pillanatra sem feledkezett el, amikor az idegen szemébe nézett. Tekintetük azonos magasságban találkozott, s Derecet félelem és szorongás fogta el.
  Mint valami lassított filmben, megérintette a háta mögött a falat, letette a lábát a földre, és kiegyenesedett. Az idegen erre nem tett mást, csak szintén felemelkedett. Ahogy ott álltak, a lény két fülének hegye csak Derec melléig ért, és ő ettől a magasságkülönbségtől máris jobban érezte magát.
  – Te meg miféle alak vagy? – kérdezte.
  – A barrátod – válaszolta az idegen. – Mit szerretnél még tudni?
  – Száznegyven gyarmatosított világ létezik, de egyiken sem élnek hozzád hasonló lények.
  – A’onnan én ’övök, kétszáz gyarrmatosított uilág létezik, és egyiken sincs ’ozzád ’asonló lény – mondta vigyorogva az idegen. Ezúttal a körülmények inkább mosolyra utaltak, ezért Derec úgy döntött, hogy ezt a fintort annak tekinti.
  – Gyerre! Aranimas márr várr.
  – Ki ez az Aranimas?
  – Aranimas asz űrr’a’ó főnöke. Meglátod – fordult meg az idegen, és elindult a távoli ajtó felé.
  – Várj! – szólt utána Derec. – Mi a neved?
  A lény megtorpant, és hátrafordult. Szájából az emberi beszéd egyetlen hangjára sem emlékeztető zaj patakzott elő – valami olyasféle morgás, amelyet időnként sziszegő és pukkanó zörejek szakítottak meg. Aztán az idegen szája vigyorra húzódott. – Ki tudod mondani?
  Derec bambán rázta a fejét. – Nem.
  – Gondoltam. Most márr gyerre. Nem okos dolog Aranimast meguárrakoztatni.

Az idegen fürgén szökellő léptekkel vezette át Derecet három ahhoz hasonló szobán, amilyenben felébredt. Közben Derec eltöprengett kísérője és a hajó felépítése közötti ellentmondáson. A tárolórekeszek messze a feje fölött sorakoztak; aligha tudta volna elérni őket ez a kutyaféle idegen még egy nagy ugrással is. Ha nem olyan fürge, mint egy földi főemlős, biztosan csak létrával tud hozzáférni tartalmukhoz.
  Hatásos térkihasználás – rettenetes ergonómiai tervezés, gondolta Derec kritikusan.
  Egy apró, hatszögletű szobába értek, amelyben épphogy elfértek ketten. Úgy festett, mint egy kerékagy a folyosók küllői között, mert mindegyik falon azonos ajtó látszott. Az idegen bevárta Derecet, aztán belépett az egyiken.
  – Hová vezet a többi ajtó?
  – Nem árrul’atom el – válaszolta a lény vidáman.
  A kerékagyon túl egészen más képet mutatott az űrhajó belseje. Noha ugyanolyan sok fal és apró tér váltogatta egymást, az elválasztókat vagy durva háló alkotta, amely leginkább kerítésre emlékeztetett, vagy hatalmas, ablakszerű kivágások tátongtak rajtuk. A hálók és kivágások révén messzire el lehetett látni, így az embernek az az érzése támadt, hogy nem egy szűk térségben, hanem egy nagy méhkasban halad.
  Ezen a fedélzeten a legnagyobb csarnok szemmel láthatóan éppen előttük terült el. Derec az idegen válla fölött előrekémlelve egy vezérlőközpontra emlékeztető termet pillantott meg, és egy háttal ülő figurát a műszerfal előtt. Ismerősnek, de nem emberinek tűnt az alak, ugyanakkor valami zavarba ejtő is látszott rajta.
  Amikor a kutyalény bevezette a vezérlőközpontba, Derec rájött, miért érezte a furcsa ellentmondást, és kinek – vagy minek – a számára tervezték a tárolófolyosókat. A műszerfalnál ülő idegen alakja kétségtelenül humanoid volt, így Derec is emberi vonásokkal írta le magában – szikár test, vékony nyak, csaknem kopasz fej, sápadt bőr.
  Aranimas azonban még ülve is magasabbnak látszott Derecnél, és karjainak fesztávja akkora lehetett, mint egy kondorkeselyű szárnyaié. A patkó alakú vezérlőpult közepéről kényelmesen elért bármely pontot, holott az asztal két vége legalább háromszor olyan messze eshetett egymástól, mint amit egy ember átfoghat két kinyújtott karjával.
  Aranimas előtt egy hatalmas, ívelt képernyőn a kisbolygó felszínének nyolc különböző nézete látszott. Legtöbbjüket kék vonalas célzórács és számos apró jel borította, ezeket Derec számoknak vélte. A jelek némelyike szüntelenül átalakult, a többi pedig váltakozva követte Aranimasnak a vezérlőpulton végrehajtott mozdulatait, a robbanások kavargó alakzatait és a felszín módosulásait.
  – Praxil, denofah, praxil mastica – harsogta a lény valamilyen mikrofonba. – Deh feh opt spa, nexori.
  Derec előrelépett. – Aranimas?
  Az idegen enyhén balra fordította fejét, és Derec hátán végigfutott a hideg. Aranimas fejének oldalán egy kidudorodó golyóból gyíkszerű szem meredt rá. Hátulról nézve Derec fülnek vélte ezeket a szemgolyókat.
  – Csss! – intette csendre a kutyaféle, és kezénél fogva hátrafelé cibálta. – Ne zauarrd a főnököt. Akkorr beszél ueled, ’a befe’eszte.
  Aranimas visszafordult a pulthoz, és tovább karattyolt. Derecben az a benyomás alakult ki, hogy utasításokat oszt, korhol, ösztökél, dorgál, megjelöli a céltárgyakat és irányítja a fegyverkezelőket. Semmilyen mozgás nem látszott a felszínen, kihaltnak tűnt minden, mégis folytatódott a tébolyult pusztítás.
  Derec néhány percig türelmesen nézte, de aztán nem állta meg, hogy közbe ne szóljon: – Semmi sincs már odalenn – tört ki belőle. – Azok már a levegőbe röpítették az egész telepet. Minek lövöldöztök még?
  – Gyakorrrlás – vetette oda Aranimas. Szoprán hangjában szinte trillázott az „r”.
  Még tíz percig tartott a tüzelés, miközben energiawattok milliói zúdultak fölöslegesen egv semleges és élettelen világra. Aztán Aranimas ujjai végigfutottak a kapcsolókon, és a képernyő elsötétült.
  – Rijat – jelentette ki, és forgószékével feléjük pördült. – Mi a neved?
  – Derec.
  Aranimas csupán az egyik szemét tartotta rajta; a másikkal szórakozottan pillantott körbe. Derec el sem tudta képzelni, hogyan láthatja valaki a világot ilyen módon. Az idegen agya ide-oda kapcsol a két kép között, ahogy egy tévérendező válogat a kameraállások között? Vagy a két látvány valamilyen módon összeolvad?
  – Ez az eszköz, amivel megtámadtad az űrhajómat, micsoda? – érdeklődött Aranimas.
  – Egy erősokszorozó munkaruha… csak megváltoztattam a láb szervóberendezését, hogy teljes energiával működjön. De én nem támadtalak meg benneteket. Menekültem!
  Aranimas másik szeme is előrelendült, és Derecre szegeződött. – Fogoly voltál?
  – Baleset folytán az aszteroid felszínére kerültem egy mentőkapszulában. A robotok megtaláltak, és nem engedtek szabadon. Ei kellett lopnom tőlük ezt az eszközt, hogy meglépjek.
  – És honnan jöttél, mielőtt a baleset ért?
  – Nem tudom – mondta bizonytalanul Derec. – Semmilyen korábbi dologra nem emlékszerr.
  – Ne ’azud’ neki! – suttogta a kutyaféle. – Feldü’íted.
  – Nem hazudok – méltatlankodott Derec. – Csak annyit mondhatok, hogy öt nappal ezelőtt nem léteztem. Mindössze ennyit tudok arról, hogy ki vagyok.
  Amíg Derec beszélt, Aranimas benyúlt ruhája ráncai közé, és előhalászott egy apró aranypálcát. Ennek láttán a kutyaféle szűkölve lekuporodott és félig elfordult.
  – Ó, egek! – vinnyogta. – Megmondtam!
  Aranimas a pálcával Derecre mutatott, és a fiatalember kézfején halványkék fénysugár kezdett táncolni. Felordított fájdalmában, és térdre vetette magát. Úgy érezte, mintha lángoló kemencébe dugta volna a kezét, csak éppen nem égett le a bőre, és az idegvégződései is sértetlenek maradtak. A fájdalom mindaddig hullámokban zúdult végig rajta, amíg ki nem szívta belőle az utolsó csepp erőt is, és már a torkán akadt az üvöltés, mert ahhoz is gyenge volt.
  – Tudok egy s mást a robotok meg az emberek törvényeiről – jegyezte meg hidegen Aranimas, míg Derec a padlón vonaglott. – Az emberek robotokat építenek, hogy azok szolgálják őket. A robotok követik az emberek utasításait. Ha te voltál az egyetlen ember a kisbolygón, ebből az következik, hogy a robotok a te fennhatóságod alá tartoztak, és a te céljaidat szolgálták.
  Aranimas a mennyezet felé irányította a pálcát, és a kék derengés eltűnt. Vele együtt eltűnt a fájdalom is, de az emléke megmaradt. Derec az oldalán feküdt, zihálva kapkodta a levegőt.
  – Majd kiszedem belőled, ki vagy, és mit tudsz arról a tárgyról, amelyet a fedélzetre hoztál – mondta Aranimas nyugodtan. – Ha meg akarsz szabadulni a fájdalomtól, csak annyit kell tenned, hogy bevallod az igazat.
  Szenvtelenül trillázó hangja után az arca is éppoly érzéketlen maradt, amikor az aranypálcát ismét Derecre irányozta.